A legszimpatikusabb talán az Miraban, hogy minden rossz ellenére képes a humor mögé rejtőzni, és ez azt hiszem, hogy sokkal jobban áll is neki, mintha másmilyen lenne. Olyan, aki magába roskadva síratja azt, ami elmúlt és nem tud már változtatni rajta, vagy épp a jelenen kattogna. Az hogy a szőnyeg alá seperjük a problémát és egy kis jókedvvel úgy teszünk, mintha a korábbi incidens meg sem történt volna, még nem fedi el a szúrnyű valóságot: veszélyben van, és talán még nagyobban a húga. Talán nem vagyok megváltó, sem egy hős szerelmes lovag, aki megígérheti azt, hogy mindig vigyázok hogy egyetlen haja szála se görbüljön meg - magam sem értem, hogy miért olyan fontos számomra a biztonsága -, viszont az kimerem jelenteni, hogy bármikor jövök, ha szüksége lenne rám. Nem csak a rossz fiúkkal szemben, hanem úgy általában is. Van valami olyan bája, ami miatt azt érzem, hogy a közelségére vágyom, ami valahol el is borzaszt mert ezáltal azt érzem, hogy nem vagyok hű a feleségem emlékéhez, aki évekkel korábban pontosan ilyen könnyedén férkőzött az életembe. A közös történetünk azonban tragédiával végződött, és azóta is egyetlen félemem van. Az, hogy elveszítek mindenki mást is, aki fontos a számomra.
A rántottámra tett megjegyzésére egy pimasz félmosolyra húzódik a szám, miközben tekintetem mélyen az övébe fúrom aztán azon kapom magam, hogy minél tovább nézem, annál gyönyörűbbnek látom. Talán a pillanatot csak az rontja el ahogyan szóba kerül a volt férje. Egy pillanatra a tenyerem ökölbe szorul és szükségem van arra, hogy vegyek egy mély levegőt nyugtatva magam, hiszen azt nagyon nem szeretném, hogy Mira lássa rajtam, hogy mennyire felcsesz már annak a puszta gondolata is, hogy valahol létezik egy olyan férfi, aki sokáig tartotta rettegésben Őt. Figyelembe véve a heves kirohanásaimat, és azt, hogy dühkezelési gondjaim is vannak, meg, hogy a szívemen viselem a bajba jutott nők sorsát, igazán nehéz nem kimutatni a bennem tomboló érzelmeimet.
- Ígérd meg, hogy azonnal szólsz, ha megpróbál kapcsolatba lépni veled! - a hangom nyugodtnak tűnik, de én egyáltalán nem érzem annak magam. Ha tehetném eltűntetném a föld felszínéről minden olyan férfi társamat, akik a gyengébbik nem zaklatásával élik ki a bennük lakozó  fenevad énjüket. Én sem vagyok a türelem mintája, azonban minden nőnemű lényt tisztelek, még azokat is, akik esetleg meg sem érdemelnék. Mosolyogva bólintok, holott nem kell megköszönnie semmit. Kutya kötelességem kiállni azokért, akik nem tudnak magukért. Persze Mira elég tökös, ebben biztos vagyok, de mégis csak nő. - Sajnálom, hogy feltéptem a sebeidet. - nyúlok át az asztalon a keze felé, enyhén megfogva azt, de csak egy röpke pillanatig, hogy aztán a desszerttel foglalkozhasson, bár az édeskevés lesz ahhoz, hogy elterelje a gondolataimat a haragomról. De igyekszem legalább az este további részében nem kimutatni semmit, mert innentől már minden csak jobb lehet. Felejteni azonban sosem szokásom.
- A hősök köpenyt hordanak. Én csak egy taxisoför vagyok. - jelentem ki kissé szórakozottan, és szeretném azt mondani, hogy ezt bárki más megtette volna a helyemben, de sajnos tudom, hogy nem igaz. - De ezért a desszertért megérte a Te hősöddé válnom. Meg amúgy bármikor, szívesen. - a vigyorom egyre szélesebbé válik, a kedvem is kezd jobb lenni, az elém kerülő sütemény pedig szinte olyan, mintha arra várna, hogy a gyomromba kerüljön. - Igazán ki tettél magadért. - jegyzem meg egy falatot követően, majd azon kapom maga, hogy fejben azt tervezem, hogy milyen programokkal kerülhetnénk egymáshoz még egy kicsit közelebb. Mindenképp szeretném Őt jobban megismerni, még akkor is, ha a miértjére nem tudok válaszolni.
- Oh, nem. A randihoz még mindig úgy gondolom, hogy már öreg vagyok. Nevezzük csak simán bowlingozásnak. - kacsintok rá jó kedvűen, és kicsit el is nevetem magam. Bevallom tetszik, hogy mindenképp randizni szeretne velem. Meg ez a magabiztossága is. - Szóval olyan jó vagy benne, hogy azt gondolod nem is tudsz veszíteni? Nos legyen... és nehogy azt hidd, hogy csak azért, mert nőből vagy hagyni fogom, hogy nyerj. De... ha mégis sikerül neked, akkor majd az azt következő találkozásunk tényleg randi lesz. - mivel egyre nagyobb meglepetés számomra az egész kiléte, így kezdem elhinni, hogy valóban egy profi játékossal lehet majd dolgom. - Viszont, ha én nyerek, akkor... kérhetek tőled valamit. Mit szólsz a jövő héthez? - ha valamit megtanultam már róla akkor az az, hogy szereti a kihívásokat, én pedig ki vagyok ahhoz, hogy ezektől megfosszam? Végülis ha úgy vesszük mindketten jól járhatunk, bármelyikünk is nyerjen. A kérdése kicsit váratlanul ér, nem is tudok rögtön válaszolni rá, hiszen az idejét sem tudom annak, hogy mikor filmeztem utoljára.
- Mindenevő vagyok a filmek terén. Ezt úgy értem, hogy a Jégvarázstól elkezdve a Texasi láncfűrészesig már minden kategóriában filmeztem. Szóval, ha ezt tervezed esti programnak, akkor válassz Te egyet. - ha az embernek lánya van, akkor bizony megtanulja, hogy Ő a főnök minden téren, most meg mivel épp elég a Mirabella jelenléte.... tényleg nem vállogatok. Egyébként sem szeretném, hogy azt feltételezze rólam, hogy lenne bármilyen hátsó szándékom is azzal, hogy itt maradok éjjszakára.
- Ha a húgod így folytatja, azt hiszem, hogy egy egész film listát fog kelleni össze állítanod az éjszakáinkra. - bár viccnek szánom, de egyáltalán nem tartom annyira mégsem nevetségesnek azt, hogy bármikor bárki rájuk törheti az ajtót. - Nem mintha bánnám egyébként. - kacsintok egyet ismét rá, majd az üres desszertes tányéromat félre tolva állok is fel a helyemről. - Segítek elpakolni, aztán vágjunk bele. Remélem nem alszod el azt, amit választasz. - nem lepődnék meg azon sem, ha mindketten úgy járnánk, de egyértelműen csípkelődök csak vele. Azt hiszem, hogy a humor a bizalmába férkőző legrövidebb út.        

Először meglepett arccal nézek rá, mert valljuk be ennél egy kicsit másabb választ vártam volna tőle, aztán végül el nevetem magam, mert el kell ismernem, hogy a humorérzéke lenyűgőző. Azt hiszem, hogy már az első pillanatban is az fogott meg benne a legjobban, hogy ahhoz képest, hogy nem túl kellemes körülmények között bukkantam rá, Ő képes volt arra, hogy viccelődjön a saját nyomorán. Mira tipikusan az a fajta, aki mellett az ember biztosan nem unatkozik, mindig tudja, hogy mikor és mivel kell a lehető leghatásosabban válaszolni. Mindezek mellett pedig nem tudok el menni az a tény mellett sem, hogy mennyire gyönyörű nő. A célom egyértelműen az lett volna, hogy zavarba hozzam, de ügyesen sikerült kimásznia belőle.
- Persze, nyílván... - bólintok elkomolyodva, mint aki egyet ért a szavaival, de azért a féloldalas mosolyom elárulhatja, hogy mennyire másban jár az én agyam, mint az övé. És itt nem is gondolok semmi rosszra, hiszen tisztességes ember vagyok - már amennyire -, de olyan mindenképp, aki nem gázolna bele soha, semmilyen körülmények között egyetlen nő lelkébe sem. Bár nem tartom magam egy romantikus alkatnak, de azért lenne néhány ötletem, hogy mivel tudnánk elűzni azt a huszonnégy órát, ami kimondva olyan hosszúnak tűnik, mégis, ha benne lennénk, egy pillanat alatt múlna el. Utoljára a feleségem mellett éreztem ennyire felszabadultnak magam és ez egy kicsit megijeszt. Mert a halála után fogadalmat tettem, miszerint soha senki nem fog majd a helyébe lépni. Nem is tudna. De mégis van valami Miraban, ami annyira vonz, hogy most már csak azért is szeretném Őt jobban megismerni. Még csak meg sem lep a bizalmatlansága, hisz valahol teljesen érthető, hogy nem tud engem hová tenni. Mivel nem ismer, nem tudhatja, hogy mik a szándékaim vele. Még én magam sem vagyok abban biztos. De abban már igen, hogy sosem ártanék neki semmilyen formában.
- Megértelek. És ígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy elnyerjem a bizalmad. Vagyis majdnem mindent. Mert a huszonnégy órán keresztül tartó takarítás természetesen ki van zárva! - kacsintok rá én is , ahogyan az előbb azt Ő is tette, már csak azért is, hogy oldjam egy kicsit a hangulatot. Szeretném, ha az első randinak kinéző nem randink jól sikerülne. Még akkor is, ha elég rosszul indult, én egyre biztosabb vagyok abban, hogy a vége teljesen jól fog elsülni. Ez persze csakis rajtunk múlik, meg azon nyílván, hogy mennyire rakom meg jól a hasam, hiszen az nagyon fontos. Szerencséjére - vagy az enyémre - a lasagne tökéletesen sierült, amin még csak meg sem lepődök, mert szerintem Mira amihez csak hozzá ér arannyá változik. A kérdésére kicsit felvonom a szemöldököm, és úgy teszek, mint aki át kell gondolja a választ, jó alaposan megrágom a szájamban lévő ételt, majd a villámmal egy újabbat falok be, és csak akkor szólalok meg végül, amikor azt is lenyeltem.
- Biztos vagy benne? Mert ha megkóstolod a rántottámat ezentúl majd minden reggel azt fogod akarni, hogy én legyek a séf. Függőséget tud okozni. - vigyorgok rá a pillantásomat végig rajta tartva, miközben bele iszok az alkoholmentes nem is tudom már milyen italomba. Egész elviselhető íze van. Na meg ez mellé még a látvány is egész szép, ami előttem van, mert így, hogy felhívta az adottságaira a figyelmem, csak még nehezebb nem legeltetni rajta a szemeimet. Mégis, ha nehezemre is esik, de azért elfordulok az ételemre koncentrálva inkább, mert nem szeretném, ha azt gondolná, hogy túl tolakodó vagyok. Arra már rá jöttem, hogy elég érzékeny lány. - Nem... egyenlőre úgy tűnik legalábbis. De erre majd adok konkrétabb választ az esténk végén. - igazából már akkor tudtam, hogy nem fogom megbánni, hogy jövök, amikor elfogadtam a meghívását. Most meg már annyira vagyok, hogy eljönnék újból bármikot szívesen. És nem csak azért, mert úgy érzem, hogy vigyáznom kell rá, de azért nagyban közre játszik az is. Ha szükséges, akkor még a volt férjét is távol tartom tőle, aki valószínűleg az egész életét megkeseríthette, mert látom, hogy miképp változik meg a hangulata. Mégis megpróbálom nem kimutatni, hogy mennyire feszültté változok a szavait hallva, továbbra is az ételemmel vagyok el, de az asztalon pihenő szabad kezem, azért ökölbe szorul, és bár nem tudom, hogy ki az az ember, de már gondolatban máris bemutatkoztam neki, és nem a barátságos oldalammal. Le teszem a villát, majd megköszörülöm a torkom, újra bele iszok az italomba és egy kicsit kiegyenesedve, komoly tekintettel figyelem Mirat és a vonásait. Még mindig retteg tőle... látszik rajta.
- Rád talált azóta? Zaklat? - tudom, látom rajta, hogy mennyire kellemetlen erről beszélnie, semmi esetre sem szeretném erőltetni a témát, de csak úgy tudom megvédeni, ha beszél róla. Végül az asztal fölött átnyúlva, gyengéden simogatom meg az arcát, és a tekintetem az övébe fúrom. - Ugye tudod, hogy már nem kell félned senkitől? Vigyázni fogok rád. Persze ha hagyod. - mert rá erőltetni magamat semmiképp sem szeretném. De ezek után már nem biztos, hogy jó szívvel tudnám neki azt mondani, hogy nem érdekel a sorsa. Mert nagyon is foglalkoztat minden vele kapcsolatban. Végül vissza húzom a kezem, amint a desszertre tereli a témát, és talán ma már nem nyaggatom ezzel a témával, de mindenképp vissza térünk majd rá.
- Mi az, hogy! Meg ettem a vacsorát, szóval megérdemlem a desszerte is úgy hiszem. - vigyorgok rá és ismét kényelmesen dőlök hátra a székemben miközben végig követem Őt a pillantásommal. - Épp azon töprengek, hogy hová menjünk el következőkor. Tudsz bowlingozni? - persze nem volt arról szó, hogy majd máskor is találkozunk még, de férfiként úgy gondolom, hogy az én kötelességem a kezembe venni az irányítást. Majd szépen, kicsidenként haladva meglátjuk, hogy meddig jutunk el.        

Nehéz lenne megfogalmazni mindazt, ami jelenleg kettőnk között történik, talán még mi magunk sem értjük pontosan - én legalábbis biztosan nem -, de olyan mértékű aggódást érzek Mira miatt, amilyent nem szabadna. Én akarok lenni a menedéke és az a személy, akire mindig támaszkodhat, ha bajban van, holott semmi közünk nincs egymáshoz azonkívül, hogy kedveljük a másikat. Mert ha valami teljesen egyértelmű akkor az az, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában, még akkor is, ha eddig a találkozásaink mindig azzal indultak, hogy Ő bajba kerül, nekem meg meg kell mentenem. Nem azért, mert muszáj, hanem azért, mert fontos a biztonsága.
- Valóban? Na és mit szeretnél velem csinálni 24 órán keresztül? - egy pimasz mosoly jelenik meg az ajkamon, mert ha megköveznek is érte, akkor is tetszik időnként az arcán felbukkanó zavar, amit én magam váltok ki belőle. Egészen eddig igyekeztem távol tartani magam mindenféle érzelemtől és leginkább az olyan nőktől, akik képesek lettek volna arra, hogy az elhunyt feleségem nyomdokaiba lépjenek, mert egy ici-picit megmozgattak bennem valamit, ugyanakkor Mirat, ha akarnám sem tudnám most már csak úgy kitörölni az életemből, lényegtelen, hogy mi és hogyan alakul majd a jövőben köztünk. Túlságosan a magam problémájának érzem most már az övét, mert ha tetszik neki, ha nem, de bele keveredtem, és biza minden tőlem telhetőt meg is fogok majd tenni azért, hogy ki is húzzam abból a gödörből, amelyikbe a húga taszította bele. De nem úgy, hogy verekedésre tanítom, mert az valahogy nem állna jól neki. Mintha félelmet látnék a tekintetében, amikor a keze után nyúlok, de mégsem hagyom, hogy vissza húzza, azt szeretném, ha bízna bennem, és soha, egy pillanatra sem fordulna meg a fejében az, hogy képes lennék neki fájdalmat okozni.
- Mintha félnél tőlem. - jegyzem meg, de azért még mindig mosolygok, hogy véletlenül se gondolja azt, hogy sértőnek találnám a félelmét, amit egyébként meg is értek. Egy idegen vagyok a számára, és azt Ő maga is láthatta, hogy nem mindig tudom kordában tartani a belőle feltörő haragot, viszont nőket sosem tudnék bántani. - Hát ezt lehetőleg még azelőtt próbáld meg csinálni, mielőtt sor kerülne arra, hogy bárki is kinyomja belőled a szuszt. - bár felnevetek a megjegyzésén, de egyáltalán nem tartom viccesnek még csak a gondolatát sem annak, hogy bárki is megpróbáljon ártani neki. Bár nem kérte, de én mégis szeretnék a biztonságáról gondoskodni.
Örülök, hogy végül sikerül megnyugodnia - látszólag legalábbis -, de engem egyáltalán nem nyugtatnak azért meg a szavai. Egyértelműen nem akar a házasságáról beszélni, ez valahogy látszik is az arcán, nem csak a rövid válaszából hallatszik, én pedig akármennyire is nem akarom erőltetni ezt a beszélgetést, azért nem tudom csak úgy elengedni a füleim mellett.
- Fogjuk rá? Ez mégis mit jelent Mira? - ökölbe szorul a kezem, amit hamar ki is engedek, mert nem akarom, hogy lássa rajtam azt a haragot, amit a volt férje iránt érzek, mert ha ez azt jelenti, hogy bántotta, akkor azt hiszem, hogy már két ember fog szerepelni a fekete listámon. A hirtelen téma váltása bár aranyos, még talán egy mosoly is megjelenik a számon miközben a törött tányér darabokat seprem össze, de azért én nem felejtek ilyen hamar.
- Nincs időm hobbikra. - válaszolok kicsit talán közömbösen, valamilyen szinten ki bújva a válasz adás elől, mert félő, hogy ha megtudná a hobbimat, akkor két lábbal hajtana ki. Mert igen... az öklöm használata az egyedüli elfoglaltság, ami nem csak leköt, de képes arra is, hogy kizökkentsen a saját valóságomból.
Immár az asztal előtt ülve koncentrrálok az előttem lévő ételre, ami meglepő módon nagyon ízlik, nem mintha kételkedtem volna a főzési tudásában.
- Valóban régen nem ettem ilyen finomat. - bólintok helyeslően, majd elvigyorodok. - Meg kéne kóstold egyszer a rántottámat. - kacsintok rá, már már büszkén, hogy képes vagyok néhány tojásból és még pár apróságból valami csodát varázsolni. Bár nem mondhatnám magamról, hogy valami konyhatündér lennék, a levesekkel például rendszeresen meggyűlik a bajom, de azért nem vagyok olyan elesett én sem. Az egyedülálló szülőség sok mindenre megtanított. Egy pillanatra aztán megáll a kezemben tartott villám a levegőben, amikor a testéről beszél, és lévén, hogy férfiből vagyok, ez azért annak ellenére is, hogy nem tartozok azok közé, akik a farkukkal gondolkodnak, azért a férfiúi fantáziámat beindítja. A nyitva felejtett számat becsukom, majd a villát vissza rakom a tányéromba és hosszasan nézek végig rajta, bár az asztal elég sok mindent eltakar belőle.
- Igazad van. A tiédet minden bizonnyal nehezebb formában tartani. - mindenképp egyet kell értenem vele, ezt egy sejtelmes mosollyal is megpecsételem, majd bármennyire is nehezemre esik, de le veszem róla a tekintetem, hogy ismét a vacsorámra koncentráljak helyette, aminek a második falatja majdnem meg si akad a torkomon a kérdését meghallva. - Ha az emlékezetem nem csal, Te nem a kuncsaftom vagy. Sőt... elég nehéz volt rá vennem téged arra, hogy beszállj mellém. Amit végül azt hiszem, hogy nem bántál meg, mert ha még mindig jól emlékszem, akkor Te hívtál el nem randizni engem. - bár tudom, hogy mire kíváncsi, de én mégis másmilyen magyarázattal állok elő, hiszen még annak a feltételezése is sértő, hogy minden a taximba beülő nőt megfektetnék. Nem hibáztatom Őt persze, hisz annyi időt még nem töltöttünk el együtt, hogy ezekkel tisztában legyen.
- Szóval mi is a helyzet a volt férjeddel? - hozom elő ismét azt a témát, amit az előbb kikerült, de az én gondolataimból viszont nem ment ki még mindig. Szeretném Őt jobban megismerni.       

Nem igazán vagyok egy előre megfontolt ember, inkább az a tipus vagyok, aki hamarabb cselekszik, mint meggondolná, hogy a tetteinek következményi is lehetnek, türelmesnek pedig főleg nem nevezném magam, hisz mindenki, aki csak ismer, pontosan tudja, hogy könnyedén eljár a kezem, leginkább akkor, ha a gyengébbik nem védelméről van szó. Nem szeretem az ilyen alakokat, mint amilyen az iménti látogató is volt, képzeletben már régen kibeleztem és fellógattam egy fára, de mégis hosszúra nyújtott másodpercekig csak csendben fürkészem a Mira tekintetét, hogy át tudjam gondolni a felém feltett kérdésére a választ. Vajon az igazat akarja, hogy mondjam, vagy inkább azt, amit hallani szeretne? Nem akarom elijeszteni, főleg azt nem szeretném, hogy féljen tőlem, vagy olyannak tituláljon, aki nem teljes mértékben vagyok, de mégis, ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor az a helyzet, hogy képes lennék megölni bárkit, aki a szeretteimet veszélyezteti. Talán túl korai Mirara bárhogyan is tekintenem, hisz alig ismerjük egymást, de mégis ennyi idő épp elég volt ahhoz, hogy azt érezzem, hogy meg akarom védeni mindenkitől. Hisz olyan törékenynek és védtelennek tűnik.
- Mi lenne, ha nem járna ezen az a csinos, kis buksid? - egy féloldalas mosolyra húzódik a szám, miközben óvatosan, inkább játékosan megcsípem az arcát. Mivel van egy olyan érzésem, hogy ennyi válasz nem lesz elég kielégítő a számára, ismét eltöprengek, hogy mivel nyugtassam meg. - Ha attól félsz, hogy megölöm, jobb, ha tudod, hogy nem vagyok gyilkos... - ismét elhallgatok, a kezemet visszahúzom és az arcom elkomorodik, mert az ami, a feleségemmel történt, teljes mértékben az én hibám. Miattam halt meg. Végül megköszörülöm a torkomat és ismét magamra varázsolok egy halvány mosolyt, mert azt hiszem, hogy nem most van itt az ideje elmerülnöm az emlékeimben. - ... és nem is tervezek azzá válni. Az ilyen semmirekellőkért is pont annyi bűntetést szabnának ki rám, mint bárki másért. Így a megölése nem jutott eszembe. De vannak más módszereim, amelyekkel el tudom érni, hogy soha többé ne jöjjön a közeletekbe. - nem szeretném, ha félelemben élne, így egészen biztos, hogy mindent megteszek majd azért, hogy ez az eset ne ismétlődjön meg, abban pedig csak bízok, hogy a húga is észhez tér és nem fog ilyen emberekkel barátkozni soha többet, mert nem csak a saját, de a húga biztonságát is kockára teszi. Lenne pár szavam a kisasszonyhoz, de inkább ezt nem közlöm Miraval, mert annyira sikerült azért kiismernem őt, hogy tudjam: a húga a legfontosabb a számára. Éppen ezért nem is érzem úgy, hogy jogom lenne bele avatkozni bármibe is, de attól még nem tartom fairnek, hogy a nővére igya meg a levét az Ő ostobaságainak. A kérésére bólintok, de azért a széles vigyorom elárulhatja, hogy jól szórakozok az aggódalmán. Ki kéne megöljön? Az a szerencsétlen, aki csak a nőket tudja megütni? - Megígérem. - bal kezem a szívem elé rakom, hogy hihetőbb legyen az ígéretem, és valahol aranyosnak tartom, hogy aggódik értem. Mégis rémisztőnek. Nem kéne, hogy ennyire törődjünk egymással. Én mégis akarok vele, még ha az okát nem is tudom igazán megmagyarázni, akkor is.
Örülök, hogy valamennyire sikerült feloldódnia, és látszólag ismét vissza tért az a humoros, vagány nő, aki azon az estén is volt, amikor megismerkedtünk, ugyanakkor van egy olyan megérzésem, hogy mindez csak egy álca, amellyel a gyengeségét akarja palástolni. Ebből a szempontból nagyon hasonlítunk... én sem szeretem, ha látszanak rajtam az érzelmeim. Gyengének mutatni magunkat szívás.
- Na és szeretnéd, ha a nap 24 órájában veled lennék? Lehet, hogy szívesen mentem meg a hátsódat bármikor... - a mondatot nyitva is hagyom, hogy kezdjen vele, amit csak akar, de legbelül azért örülnék, ha ismét látnám rajta azt a zavart, amit már többször sikerült kiváltanom belőle. Ismét elmosolyodom, majd a kezéért nyúlok, hogy két ujjammal megkereshessem azt a pontot, amely minden emberből képes fájdalmat kiváltani és ott van a mutató és hüvelyk ujja között. Óvatosan szorítok rá két ujjal, épp annyira, hogy csak enyhén érezze azt, közben pedig a tekintetét keresem. - Érzed ezt? Ha elég ügyesen és erősen szorítasz rá erre a pontra, akkor van időd arra is, hogy a támadódat megrúgd és elszaladj. Verekedni ne akarj... kár lenne bemocskolni ezeket az apró kezeket. - mosolygok rá végül és a kezét kissé felemelem, hogy egy csókot tudjak nyomni rá mielőtt elengedem. Itt az ideje, hogy abba hagyjuk a siránkozást és végre azt tegyük, amiért ma ide jöttem. Nem azt mondom, hogy nem zavar az, hogy Mirara a saját házában támadtak rá, de szeretném, ha legalább Ő megnyugodna végre. Talán megpróbálhatjuk magunk mögött hagyni az egészet és végre egymásra fókuszálni.
- Hát... egész éjjel kellene hallgatnod, hogy milyen hangosan korrog a hasam és még a végén megszégyellnéd magad, hisz a te hibád, hogy otthonról evés nélkül jöttem el. Azt mondtad, hogy te ennem adsz... - nevetem el magam miközben a földről felállva a sarok felé fordulok, ahol megtalálom a seprűt, és pár apró mozdulattal fel is takarítom a törött tányér darabkáit, hogy végre minden szomorúságunkat magunk mögött tudhassuk. Legalábbis ezt gondoltam, amig Mira nem kezd néhány részletet elárulni a múltjából. Dühösen markolok rá a seprűre, amit óvatosan teszek vissza a helyére, és igyekszem nem kimutatni azt, hogy mennyire feldühít az a tény, ahogyan elképzelem a volt férjét miközben nem bánt jól vele.
- Nem gondoltam volna, hogy voltál férjnél. - bár az nem tagadás gyönyörű szép hölgy, így meg sem kéne, hogy ez lepjen. - Hogy érted, hogy nem bánt jól veled? Talán bántott? - igyekszem óvatos lenni a kérdésekkel, mert nem szeretném elriasztani, de egyre kíváncsibb leszek most már. Természetesen nem veszem zokon, ha nem válaszol rá, de azért remlnykedek, hogy hátha mégis, mert jó lenne, ha jobban megismerhetnénk egymást. Bár én sem szívesen beszélnék neki a házasságomról, így megértem bárhogy is dönt.
- Bármit megiszok, amit töltesz. Szigorúan alkoholmentest. - kacsintok rá, hisz én nem különösebben ragaszkodom ahhoz, hogy fél részegre igyuk magunkat, tudom, hogy nem barát az alkohollal, én sem biztos, hogy ma még nem kell vezessek. Igazából én jól tudok szórakozni tiszta fejjel is, azt pedig semmiképp sem szeretném, ha azt gondolná, hogy ki akarom használni. Persze, ha mondjuk borozgatni van kedve, én annak sem vagyok az elrontója. Szerencsére tudok viselkedni egy nővel úgy is, ha nem csak üditőt ittam. - Mire lennél kíváncsi? Igazából nem sok minden van, amiről tudnod kéne. Özvegy, egyedülálló apa vagyok, aki nem tud mit kezdeni a kamaszokkal. - vonom meg a vállamat, hisz ezeket már mind tudja. A feleségem halálának részleteibe pedig nem szívesen mennék bele, mert nem csak, hogy bűnösnek érzem magam miatta, de még a mai napig nem gyógyultak be rendesen a sebeim.
- Imádom az édességet. - örülök, hogy ismét vissza jött a pimasz énje, mert ez valahogy olyan jól áll neki. - Így ne is álmodj arról, hogy egyedül eszed meg. Gondolom csak az kap belőle, aki elfogyasztja a vacsoráját. - még mindig vigyorgok miközben a villát a kezembe veszem és mivel jól néz ki az elém le pakolt étel, így egy kicsi aggódalom sincs bennem, hogy ne lenne finom. Megkóstolva pedig azt, nem is csalódok.
- Hmm... nem is tudom... - szólalok meg végül két falat után és úgy teszek, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ízlik-e neki az étel vagy sem. - A sonkás szendvicset nagyon szeretem, de... azt hiszem megbírkózom most ezzel. - mutatok a tányérom felé, majd ismét feszek egy újabbat a villámra. - Igazából ez egész jó lett. Remélem csináltál belőle jó sokat, mert nem biztos, hogy ennyitől jól lakom. Nézz csak rám mekkorára nőttem... nem könnyű ezt a testet jól tartani. - ismét rá kacsintok nevetve, és végre úgy érzem, hogy sikerült igazán feloldódnom a társaságában. Nem tudom, hogy mi ez, ami köztünk van, de abban biztos vagyok, hogy még szeretnék majd találkozni vele.       

Felnevetek a zavarán, amit egy egyszerű kérdés vált ki belőle, és megsurolom a vállamat, amelyet az ujjával bökött meg, a szájammal olyasmi mutrát formálva, mintha fájdalmat okozott volna. De azért a széles vigyor még mindig rajtam marad, és örülök, hogy legalább egy rövid ideig sikerül elterelnem a figyelmét arról, ami az imént történt. Ugyanakkor ez mitsem változtat azon a tényen, hogy mennyire szeretnék rajta segíteni, egy számomra is megmagyarázhatatlan oknál fogva a szívem viselem a sorsát. Hiába nem vagyok túl jó emberismerő és nem is érdekelnek különösebben az emberi sorsok - legalábbis nem az idegeneké -, de mégis a szívemen viselem mindazt, amin jelenleg keresztül megy. Nagyon nehéz lehet egy olyan testvér mellett, akit ennyire nem érdekelnek a tettei következményei. Ki tudja, hogy az a lány mennyi embernek tartozhat még, és mit hoz majd a Mira nyakára. Érzem, hogy muszáj tennem valamit.
- De...? Milyen, de Mira? Hisz már nyakig benne vagyok, ha nem tűnt volna fel. Hogyan akarod ezt egyedül megoldani? Az ilyen emberek nagyon sok mindenre képesek. Ne várd el tőlem azt, hogy a háttérbe vonulva várjam, hogy le rendezd egymagad az ilyen veszélyes alakokat... - még a feltételezés is sértő, hogy azt gondolja rólam minden után, hogy képes lennék ilyesmire. Nem az én szerepem a hősködés, viszont férfiként az ilyesmit nem tudom jó szemekkel nézni. Utálom, amikor a  férfi társaim az erejüket fittogtatva félemlítenek meg védtelen nőket. Bár a húgát nem ismerem, és szeretném azt mondani, hogy megérdemelné, hogy rá járjon a rúd úgy igazán, viszont tudom, hogy az mennyire megviselné Mirat.  Talán innen is jött az az eszement ötletem, hogy maradjak itt éjszakára, és bár tudom, hogy azzal sok mindent nem oldunk meg, mert csak addig lesz biztonságban, amig itt vagyok, viszont legalább remélhetőleg sikerül megnyugodnia. Aztán ki találjuk a többit holnap, miután aludtunk rá az egészre egyet.
- Nem tudom. De amig eljutunk addig a pontig, én mindenestre itt leszek, hogy megvédjelek. Mindaddig persze, amig ezt te is akarod. - mosolygok rá ismét megnyugtatóan, bár még én is alig értem, hogy pontosan mire is szeretnék kilyukadni a szavaimmal. Azt akarom, hogy tudja, hogy számíthat rám, mint egy barát természetesen. Bár azt nem tagadom, hogy amióta be lépett az életemből fenekestől felforgatta azt... ahogyan a gondolataimat is. Éppen ezért is érzem úgy, hogy jobb, ha én szedem rendbe a helyet, amit az a gyökér feltúrt, bár a széttört tányérok, meg a Mira hírtelen összeomlása nem kicsit lep meg. Érzem, hogy valami más is van a háttérben és nem csak ez a támadás az oka annak, hogy hozzám bújva pityereg. Talán a húga miatt még élt át ilyesmit?
- Ha azt mondtam, hogy vége, akkor úgy is lesz. Bízz bennem. És tudd meg a fickó nevét.... - ha valamit megtanultam az életem során akkor az az, hogy hogyan kell megértetnem magamat az olyan férgekkel, akik nőket terrorizálnak. - ...akkor majd gondoskodok arról, hogy többet ne jusson eszébe ide vissza jönni. De most már meg kell nyugodnod. - még egy puszit is adok a feje búbjára megnyugtatásként, majd a hírtelen fel tett kérdésre meglepetten tolom el óvatosan magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni.
- Jártam edzésekre... meg az élet is segített megedződni. - válaszolok neki végül egy laza váll rántással, majd elő veszem azt a féloldalas mosolyomat, ami a lányom szerint olyan szexi. Sosem fogom tudni megérteni ezeket a kamaszos kifejezéseket. - Szerintem elég, ha megtanulod, hogy hogyan védd meg magad. Nem kell verekedned. Jól sem állna ehhez a csinos pofidhoz az, hogy agresszív legyél. - kacsintok rá, majd gyengéden megcsípem az arcát is. Nem titok egyébként, hogy valóban gyönyörűnek találom, ugyanakkor jobban örülnék annak, ha vissza jönne az a humoros éne. Nem szeretem, ha egy nő szomorú. Iszonyúan rosszul érint mindig.
- Na jó... elég a siránkozásból! - szólok rá végül, majd felpattanok és felé nyújtva a kezem húzom fel Őt is. - Kihűl a vacsora. Nem szeretem a hideg ételeket. Gondolom nem akarod, hogy éhesen feküdjek le. - ugrik fel ismét a magasba a szemöldököm, de azért a mosolyom elárulhatja, hogy egyáltalán nem az étel a fontos most. Hanem inkább az, hogy Ő jól legyen. - Oké... kérek egy seprűt. Ezt majd én fel szedem. Közben pedig Te mesélj valamit magadról. Például azt nem árultad el, hogy miért vagy itt New Yorkban? - még mindig a figyelemelterelés a célom, és ha adott egy seprűt, akkor közben össze is takarítom a széttört szilánkokat, hogy tényleg magunk mögött hagyhassuk azt, ami történt. Bár jól tudom, hogy ez számára nem olyan könnyű. Hiszen annyira törékeny.      

Nincs bennem semmiféle harag az miatt, mert a vacsoránk első fele nem úgy sült el, ahogyan azt fejben elképzeltem volna, sőt, nagyon örvendek annak, hogy éppen ma döntött úgy az a gyáva kutya, hogy támadásba lendül, mert így legalább volt, aki megvédje Mirat. Nem szokásom a szuperhősök szerepébe bújni, viszont ha a szemem láttára történik ilyesmi, akkor nem tudnék zsebre dugott kezekkel, nem csinálni semmit. Ezt megtenném bárkiért egyébként is, bár nem tagadom, hogy akárkiért azért nem maradnék itt, ki hagyva a lehetőséget arra, hogy péppé verjem a pasast és el vegyem a kedvét attól, hogy még valaha is eszébe jusson akár a környéken is felbukkanni.
- Szóval nem szeretted volna, hogy a húgod zavarjon minket? - nem titok, hogy a kérdésemmel zavarba akarom hozni egy kicsit. Nem csak azért, mert jól áll neki, amikor egy kicsit bele pirosodik, hanem azért is, hogy eltereljem a gondolatait a történtekről, holott jól tudom, hogy az nem olyan egyszerű. Látszik rajta még mindig, hogy mennyire meg van rémülve, ami nem is csoda, hisz nőként egyáltalán nem voltak egyformák az esélyei azzal a féreggel. Bár én magam is iszonyatosan dühös vagyok, de ezt azért igyekszem nem nagyon kimutatni, mert semmi szükség arra, hogy tovább fokozzuk a feszültésget. Csak meg nem történtté szeretném tenni, ami tudom, hogy nem lesz egyszerű. - Esetleg megkérdezhetnéd a húgodtól a fickó nevét... a többit azután meg majd én intézem. - ezúttal pedig nem a fizetés részére értem. Tudom ám, hogy hogyan kell az ilyen emberek nyelvén beszélni úgy, hogy meg is értsenek. - De Te semmiképp sem oldod meg. Főleg nem egyedül. - vonom fel az egyik szemöldököm, hisz nem is értem, hogy hogy jutna eszébe ilyesmi egyáltalán. Persze tudom, hogy nincs jogom bele szólni az életükbe, de a történtek után azért mégis egy kicsit úgy érzem, hogy most már nekem is van az egészhez közöm.  Nem tudom, hogy a húga milyen társaságba keveredett és milyen bajokba, viszont megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni majd, hogy legalább Mirat ki húzzam belőle. Meg nyílván a testvérét is, holott azzal tisztában vagyok, hogy nem lehet segíteni olyan emberen, aki nem akarja, hogy segíts neki. Így erőltetni semmiképp sem fogom. De Mira megérdemelné, hogy normális és kiegyensúlyozott élete legyen. Ez pedig nem fog menni addig, amíg mindenféle fenegyerekek járkálnak ide pénzt követelve.
- Ha egyszer azt mondom, hogy megoldjuk, akkor az úgy is lesz. - nyomatékosítom ismét a szavaimat amolyan megnyugtatásként, hisz még elképzelésem sincs, hogy mit érezhet jelenleg. A félelmen kívül persze. Ha az én lányom keveredne ilyen helyzetekbe, akkor én képes lennék mindenkit megölni körülötte. Talán Mira is valami ilyesmit érezhet a húgát illetően, csak épp nem néz ki olyannak, aki az erőszak híve lenne. Nem is lehetne, hisz annak ellenére, hogy nagyszerű humorérzékkel van megáldva, mégis csak egy törékeny nő. - Ha szeretnéd és félsz, akkor itt maradok éjszakára. Természetesen a kanapén. - ajánlom fel egy magyarázattal együtt, hisz nem szeretném, ha félre értené a szándékaimat, vagy azt gondolná rólam, hogy ki akarom használni ezt a helyzetet, amiben van. A kérdése miatt azonban egy pimasz, féloldalas mosoly ül ki az ajkamra, bár én magam sem tudom, hogy miért akarnék újra találkozni vele.
- Addig szeretnék veled találkozni, amig el jutunk arra a szintre, hogy ne kelljen megmentenem senkitől. - kacsintok rá, igyekezve oldani még mindig a feszültséget, bár az ölelése olyan hírtelen érint, hogy nem is igazán tudok mit kezdeni az egésszel. Csak rá fogom arra, hogy kétségbe van esve. Arra, hogy megköszöni, csak egy biccentéssel reagálok, bár nem is igazán tudom, hogy mire érti. Az ölelésre, vagy inkább arra, hogy ismételten én lehettem a hőse. Nem az a célom, hogy ezzel vegyem le a lábáról, de aligha van ilyenkor más lehetőségem. Úgy tűnik mostanában nagyon rá jár a rúd.
- Nos mégsem jöhettem üres kézzel. - magyarázom ki magam a helyzetből, a tudtára adva, hogy nem avgyok én valami romantikus szívtipró azért, de na... - Meg hát arra is gondoltam, hogy jól nézne ki az asztalon, miközben vacsorázunk. - vigyorodom el ismét magam, majd rögtön nem is megyek utána, mert az ígéretemhez hűen előbb szeretném valamennyire rendbe rakni a helyet, hogy végre magunk mögött hagyhassuk a történteket. Tudom, hogy nem olyan könnyű csak úgy túllendülnie rajta, de szeretném, ha legalább a szétdobált tárgyak is nem emlékeztetnék arra, hogy mekkora baj is történhetett volna, ha nem érek ide időben. Még bele gondolni is nagyon rossz.
- Mira?  -  szólalok meg, amint meghallom a csörömpölést a konyha irányából, és ezzel egyszerre le is rakom a kezemben lévő tárgyat, hogy ki sietthessek. Azt gondoltam, hogy ismét vissza jött az a férfi. Ehhez képest pedig csak néhány darbjaira tört tányért látok, meg Mirat, aki idegesen igyekszik mindazt össze kapkodni hamar. Bár mintha valami ezúttal más lenne vele. Óvatosn lépek oda hozzá és gugolok le mellé, majd, kezemet a remegő kézfejére rakom, amely egy újabb szilánk felé készül, így megakadályozva abban, hogy azt fel vehesse.
- Jól van. Semmi baj. - szólalok meg halkan, majd látva a legördülő könnyeit és kétségbeesett arcát, ölelem Őt magamhoz ismét, ezúttal csak azért, hogy megnyugtathassam. Rossz látni mikor egy nő ennyire maga alatt van. Olyan, mintha nem is igazán csak a ma történtek hatása alatt lenne, hanem most engedne ki magából valamit, amit eddig vissza tartott. - Hé.. semmi gond. Már vége van. - igyekszem ismét valami nyugtatószerűséget mondani, bár ez annyira nem az én kenyerem. Mindig bajban vagyok, ha valakit vígasztalnom kell. Ugyanakkor csak még szorosabban ölelem Őt magamhoz, persze csak ha nem tiltakozik. Talán ha ki sírja magát, sikerülni fog megkönnyebbülnie.      

Ha bárki is azt feltételezné rólam, hogy szeretem játszani a hős megmentőt, akkor az piszok nagyot téved, hisz egyáltalán nem kenyerem a szuperhős szerepe, azonban azt beismerem, hogy képtelen lennék elmenni egy olyan helyzet mellett, ahol az erősebbik nem épp a gyengébbiket tiporja...akárcsak szavakkal is. Ez pedig nem a hősködésről szól, meg arról, hogy legyőzhetetlennek gondolom magam, sokkal inkább az önérzetemről, meg arról, hogy férfiként kötelességem kiállni azok mellett, akik védtelenek. A támadónak az az egy szerencséje van, hogy sikerül elmenekülnie, mert képes lettem volna itt helyben megölni. Bár sajnálom, hogy kiszaladt a karmaim közül, de képtelen lennék Mirat most ebben az állapotában itt hagyni, látszik rajta, hogy mennyire megrémült, ami nem is csoda. Ha nem ma történt volna ez az incidens, és nem épp akkor amikor érkeznem kellett, akkor... belegondolni sem tudok, hogy mi minden történhetett volna. Azt kell, hogy mondanom, ismételten nagy szerencséje volt. Annak ellenére, hogy azt mondja jól van, azért én óvatosan az álla alá nyúlok, hogy az arcát végig vizsgáljam, de szerencsére a félelmen kívül mást nem látok.
- A húgodat? - döbbenten nézek rá, hisz mondta, hogy a lány nem él teljesen normális életet, de azt gondoltam, hogy egy kicsit túlzott és a nővéri aggódalma miatt hajlamosabb a falra festeni az örödögöt, viszont most már teljes mértékben elhiszem, hogy komolyan mondta, amit. Ez pedig így egyáltalán nem jó, mert bármikor és bárki rájuk támadhat. - Gondolod, hogy most bántani fogja a húgodat? Tudod, hogy hová ment? - nem tudom, hogy egy fiatal lány, hogyan képes ilyen emberek közé férkőzni, de képtelen lennék arra, hogy ne próbáljak meg segíteni nekok. Nem élhet Mira folyton rettegésben amiatt, mert a húga adóságokat halmoz fel. - Mégis mekkora összegről van szó, hogy így betör a házatokba...? Én kifizetem. - mert gonolom nem lehet olyan sok érték, hogy ne lehetne megoldani.  Semmiképp sem tudnám elengedni csak úgy ezt az ügyet, mert most még egy darabig itt leszek, de ezek után, hogyan hagyhatnám Őt egyedül?
- Sh... nincs miért bocsánatot kérned. Te nem csináltál semmit. Jó, hogy jöttem, mert másképp ennél komolyabb probléma is lehetett volna. - a tenyerem ökölbe szorul, amint eszembe jut az a jelenet, amire érkeztem, bár igyekszem felé nyugalmat mutatni, mert nem szeretném, hogy idegesnek lásson. Pedig nagyon az vagyok, kedvem lenne össze törni valamit, amiért az a rohadék meglógott. A karjánál tartom meg, hogy fel tudjon állni velem egyszerre és csak akkor engedem el, amikor meggyőződök arról, hogy nem fog elesni.- Bármibe is keveredett, majd megoldjuk. Bízz bennem. - megengedek egy halvány mosolyt felé biztatásként, holott még én magam sem vagyok abban biztos, hogy ilyen egyszerű lehet. Ki tudja, hogy még mennyi mindenkinek tartozhat az a lány? Ilyenkor gondolom a rendőri segítség szóba sem jöhet, hisz minden bizonnyal, valami mocskos dologban van benne a fiatalabbik, aki annak ellére, hogy megérdemelné, hogy bűnhődjön a tetteiért, Miranak nagyon fontos az életében.
- Majd egy második vacsorával azt is meghálálhatod. - kacsintok rá, hogy kicsit oldjam a feszültséget, de természetesen nem várok el semmiféle köszönetet. Ugyanakkor azt kár lenne tagadnom, hogy a Mira társaságára vágyom, bár azt egyenlőre nem tudom, hogy miért. - Kutya bajom! Az a patkány csak nőket mer megütni. Ne aggódj. - legyintek egyet, abban bízva, hogy elengedi ezt az aggódó szerepet, hisz kaptam már ennél nagyobb ütést is az életem során, és azt is túléltem.
- Tényleg nagy mázli. Másképp most pizzát kéne rendeljünk. - vigyorgok rá szélesen, igyekezve arra, hogy azt lássa rajtam, hogy nem aggódok, pedig ez nincs így. Most megúszta, de mi lesz holnap és az elkövetkező napokban? - Bár éhes vagyok, de... - elharapom a mondatom végét, mert meglep az, amit csinál. Széttárom mindkét karomat, amint a derekamat át öleli és a mellkasomhoz bújik, és próbálom kitalálni, hogy most mit kéne tennem. Óvatosan fonom köré én is a karjaimat, de nem érintem meg a lapockát egyik kezemmel sem, csak egy rövidebb ideig a levegőben hagyom azokat, aztán egy mély, jóleső sóhaj kíséretében adom meg magam, és ölelem át végül én is. Talán  most csak erre van szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon.
- Jól van. Már minden rendben. Biztonságban vagy. - a hangom ezúttal nagyon halk, de nem lököm el magamtól, hagyom, hogy addig öleljen, amíg az számára jól esik. Végülis nincs ebben semmi rossz. - Amig tálalod a vacsorát, addig én össze szedem a szobát. Ne aggódj. Közben pedig, kifele menet te felvehetnéd azt, ami a földön hever. Bár nem így akartam át adni, de gondolom egyetértesz azzal te is, hogy a szándék a lényeg. - bárcsak meg tudnám magyarázni azt, hogy miért érzem ennyire köteleségemnek azt, hogy jó kedvre derítsem. Valóban szeretnék neki és a húgának is segíteni, bár azt nyílván nem várhatom el, hogy elfejtse a történteket.      

Különös izgatottsággal parkolom le a taximat a jól ismert ház előtt, kicsit olyan érzésem van, mintha ez, amire készülünk valóban egy randi lenne, holott én nem hiszek az ilyen kamaszos badarságokban. Épp ezért sem vagyok hajlandó bármi lényegeset az egészbe képzelni, hiszen a meghívás csupán csak egy hála vacsora, amit illetlenség lett volna nem elfogadni, mert legyek akármilyen egy ökör is néha, azért a nőket tisztelem. Az pedig, hogy olyan sokat járt a fejemben az az este, amikor megismerkedtem Miraval, csupán annak tudom be, hogy túlságosan is szeretem megfejteni a titokzatos embereket. Mirabella pedig nagyon is az. Mivel, hogy ez nem randi, így felesleges a visszapillantó tükörbe megbámulnom magam, hogy biztosan rendben van-e minden velem, hiszen ez természetesen a mi helyzetünkben teljesen mindegy, de mégis, azért akaratom ellenére a saját kék szempárommal találkozok egy röpke pillanatra, amit csupán a véletlenre fogok. Végül pedig a biztonsági övemet kikapcsolva nyúlok hátra az ülésen heverő százszorszép virágcsokorért, hogy azt a bal kezemben szorítva hagyjam magam mögött az autót, a lehető legkevésbé kimutatva azt, hogy egy enyhe izgatottság annak ellenére is van bennem, hogy azt tagadni próbálom. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet a virág, főleg mert ez a Lucy kedvence volt, de üres kézzel mégsem jöhettem. Bár először egy üveg bort akartam hozni, de eszembe jutott, hogy Mira nem iszik alkoholt - legalábbis ezt mondta -, a virág meg majd ha nem tetszik akkor maximum kidobja.
Szinte futó léptekben haladok fel a lépcsőkön, mint valami idétlen tinédzser, a félig nyitott ajtó azonban váratlanul ér és egy ideig csak tanácstalanul állok is előtte, mint aki nem tudja mire vélni az egészet, hisz azt tudom, hogy Mira vár, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Óvatosan, nagyon halkan koppintok egyet az ajtón, de mivel nem jön válasz, így belépek rajta, bár minél beljebb merészkedek, annál inkább fog el valami rossz érzés. Főleg a földre dobált tárgyak és kihúzva felejtett fiókok azok, amelyek azt súgják, hogy valami baj történt. Ebben a pillanatban pedig meg is pillantok egy férfit, aki bár háttal áll nekem, de így is tökéletesen látom, hogy mit csinál: mintha zaklatná Mirat, ami épp elég nekem ahhoz, hogy érezzem miképpen megy fel a vér az agyamba, és egy percig sem gondolkodva, ejtem ki a csokrot a kezemből, és hatalmas léptekkel közelítem meg őket.
- Mi a franc történik itt? - szinte ordítom a szavakat, amint elég közel érek hozzuk, és a felém fordult férfit el is kapom két kézzel a pólójánál fogva és taszítom le a földre, hogy ott rá telepedve keverjek le neki előbb egyet, majd még egyet az öklömmel. - Ki a fene vagy? - zihálom a képébe egy újabb ütés után, de válasszul egy hírtelen rúgással lök el magáról, majd mint egy gyáva nyúl el is menekül. Dühösen fújtatva tápászkodok fel, de meglátva Mirat, akiről tökéletesen lerí, hogy mennyire megrémült, úgy döntök, hogy hagyom azt a patkányt menekülni, de mindenképp a fekete listámra került, nehéz elfelejtenem az arcát. Szitkolózva állok fel a földről, hogy léphessek a nőhöz, majd mellé gugolva, óvatosan érintem meg a vállát. Úgy tűnik nekünk az a sorsunk, hogy mindig ilyen helyzetekben találkozzunk.
- Jól vagy? Bántott? - igykszem nyugodtabb hangnemre váltani, hogy a rémületét ne fokozzam, de nem olyan egyszerű ez, hisz az ilyen semmirekellők mindig tökéletesen fel tudják ébreszteni a bennem lévő állatot, az az egy szerencséje van, hogy sikerült meglógnia, mert másképp képes lettem volna ki tekerni a nyakát. Gyűlölöm amikor férfiak bántanak nőket.
- Tudod, hogy ki volt az? Mit akart? - egyáltalán nem szeretném a kérdéseimmel felzaklatni, de valahogy nem tartom normálisnak ezt az egész szituációt. Miért épp ezen a környéken akarna bárki is be törni emberek házába?