Már több, mint egy hét telt el azóta, hogy visszatértünk Amerikába a jól megérdemelt millióinkkal én pedig úgy éreztem a kapcsolatunk új szintre lépett. Mindig bebizonyosodik, hogy szépen álljuk a próbákat, amiket a sors elénk gördít, viszont szükségét éreztem, hogy végre valami kis kikapcsolódás is jusson nekünk. A napokban szorgosan nézegettem milyen lehetőségek állnak részünkre. Szerettem volna, ha valami szép táj venne minket körbe, friss levegő, lenne lehetőség sportolni és viszonylag távol lenne a világtól. Úgy értem a városok nyüzsgésétől. Az egyik turisztikai oldalon jött velem szemben, hogy Svájcban, a Schilthorn hegyen van egy elég jó értékeléseket kapott síközpont. Elkezdtem bővebben utána olvasni, képeket nézegetni és igen csak megtetszett. Alapvetően itt volt a tél én pedig szerettem a síelést, a snowboardot, meg alapból is mindig vonzottak a hegyek, a téli tájak. Úgy gondoltam ez Romannek is biztosan tetszeni fog. Tökéletes volt, távol a nagyváros nyüzsgésétől, fenn a hegyen, ahol olyan tiszta a levegő, mint az alkohollal fertőtlenített sosem használt lombik. Megvettem hát a jegyeket, majd mikor Roman hazaért a munkából közöltem vele, hogy utazni fogunk. Igaz, nem most, mert addig még pár nap hátra lesz, de legalább össze tudunk készülni és fel tudunk szerelkezni, el tudunk intézni mindent időben és nem az utolsó percekben kell kapkodni, mint a Londoni utazás során.
Ez így is lett. Előkészítettünk mindent, én is intéztem a szabadságaim, a helyettesítéseket - noha már így is sokkal tartozom egy két kollégának az egyetemen - és a csomagolást, a bevásárlást és Romannek is lett rá lehetősége, hogy kényelmesen elintézze ügyes bajos dolgait. Kettőnk közül mondjuk én voltam a macerásabb, de oda se neki. A repülőgép a Svájci Sion városban szállt le, mely az egyik nemzetközi reptér volt az országban, onnan pedig taxival mentünk el a Berni-Alpok hegylábához, ahol egy turista busz vitt fel minket a felvonóhoz, ami a központhoz vezetett. Onnan már gyalogolni kellett a panzióig, de az már tényleg csak néhány perc volt. Hozzá teszem, tényleg nagy huzavona volt, sok átszállással és nem két perc volt ez az időszak, de megérte, hiszen igen csak meseszép környezet várt ránk, nem utolsó sorban olyan tiszta levegő, hogy az embernek szinte átmosta a tüdejét minden szippantás. Hideg volt, esett a hó, de a meleg ruháink kellemes, langyos érzetet biztosítottak nekünk, odabenn pedig fűtött környezet várt ránk. Becsekkoltunk a szép szőke, fiatal recepciós hölgynél, majd a kulcsainkkal a kezünkben tovább léptünk a szobákhoz, ahol kipakoltunk. Az épület fából volt, de jól tartotta a meleget, így az egész épületben langyos légkör volt. Kialakításában, designjában, elrendezésében pedig magasan verte a legtöbb amerikai panziót. Olyan hangulatot árasztott, mintha vissza mentünk volna húsz-harminc évet az időben, ahol egy vadászlak és egy motel keverékébe csöppentünk volna. Otthonos volt, drága dolgokkal, ahol mindent kézzel munkáltak meg a berendezésektől a dekorációkon át. Minden eleme hangulatos volt, kifinomult, de nem hivalkodó. Egyszóval komfortos.
Csomagjaimat letettem az ágy mellé, levettem a kabátot és a sálat, majd kinyújtóztam és leültem az ágy szélére. Végre megpihenhettem, mert bár kényelmes volt a ruhám, de órák óta beöltözve az ember nem érzi magát túl komfortosan, főleg annyi csomaggal, amennyi nálam volt. Tanulva a Londoni hibából, most volt nálam pisztoly, bár bíztam benne, hogy nem fog kelleni. Nade várjunk? Pisztoly? Hát igen, egy barátom a követségen tett nekem egy szívességet és elintézte nekem, hogy a reptéri ellenőrzések során ne vegyék észre. Tegyenek úgy, mintha nem látnák meg. Ezt persze Roman nem tudhatta, nem kötöttem az orrára, főleg, hogy igazából pihenni jöttünk és nem dolgozni. Reméltem, semmi nem rontja el ezt a kikapcsolódást. Voltak olyan kedvesek, hogy üdvözlő ajándéknak hagytak az asztalon nekünk egy üveg bort és egy doboz bon-bont, továbbá a heti étkezései és ital lehetőséget egy brossúra képében, így még az étkezőbe érkezés előtt el tudjuk dönteni mit szeretnénk fogyasztani, tovább volt ott egy programlehetőségeket ismertető brossúra is.
Ez a kémkedéses dolog egész jól sült el. A fickók elégedettek voltak, a bérgyilkosokkal leszámoltunk, a pénzt megkaptuk és a börtönbe se kellett visszamennem. Már nem kellett színészkednünk, nem kellett játszani, hogy idegenek vagyunk egymásnak, ráadásul mire véget ért, még az öltönyöket is megszerettem, szóval meg is tartottam belőle párat. A kapcsolatunk ingadozó volt, de valahogy mindig sikerült egyenesbe hoznunk, egészen addig, amíg képbe nem jött az a hülye barom és az én hülye ötletem. Egy részem talán sosem fogja elismerni, hogy hiba volt, de a másik részem tudja, hogy hibát követtem el. Már csak azért is, mert ezzel megerősítettem abban Juliant, hogy jó indokkal féltékenykedett és kamerázta be a házat. Persze ő maga nem tudott róla, hogy... megcsaltam. De egyszeri alkalom volt - igyekszem nem is növelni a számát - és különben sem a szex volt a lényeg, hanem, hogy idővel így bántsam meg azt az őrültet. Most még attól félek, hogyha bevallom Juliannek, akkor azzal úgy teszem tönkre a kapcsolatunk, hogy tulajdonképpen magunknak okozom azt a fájdalmat, amit Calenek szántam. Szóval... férfiasan hallgatok róla, várom a megfelelő pillanatot és addig is igyekszem kedvére tenni. Bár az utazás az ő ötlete volt, de örülök neki, hogy ezúttal tényleg szusszanhatunk kicsit... mert... bízom benne, hogy így lesz...
Tetszett a hely, és erről eszembe jutott Remy és a retró szálloda, ahová majd én akarom elvinni Juliant. Nem mondom hiányoztak a kölykök, de azért jó is volt kicsit pihenni, nem idegeskedni, hogy mindenki időben suliba érjen, hogy én is beérjek dolgozni. Egyébként is Ellie nagyon szépen helyt állt, szerették is a kölyök. Minden bizonnyal egy teljesen másik világban ideális mama pótló lenne, csak hát nem is olyan öreg, meg férfi is, szóval... marad nekik is Ellie, vagy Ellie bácsi. Mikor végre elfoglaltuk a szobánk, én is ledobtam a fölös holmit magamról. Mármint a téli göncöt és a táskákat, de nyilván a kinti ruha, meg a boxer marad. Még. Aztán lehuppantam mellé az ágy szélére és arcát felém fordítva nyomtam egy rövid csókot ajkaira. - Úgy hozzá szoktam már a luxushoz, hogy morogtam is volna, ha nem hagynak itt semmi nasit... De úgy is estére hagyjuk, amikor már nem megyünk sehova... Addig meg... - nyúlok lassan a felsője alá, hogy csupasz oldalára simíthassam tenyerem. - ...élünk a programok nyújtotta lehetőségekkel... - döntöttem el az ágyon, én pedig mellé dőltem és közelebb húztam magamhoz, amennyire tudtam, miközben át is karoltam. Nem mondom, hogy nem vagyok kanos, de mivel szeretek mozogni, sportolni, tényleg szívesen kipróbálnék mindent, pláne, hogy ilyesmikre otthon nem nagyon van lehetőség. Újabb csókot nyomok ajkaira, majd visszaengedve fejem az ágyra, figyelem. - Na és neked mihez lenne kedved? Éhes vagy? Vaaaagy inkább kint próbáljunk ki valamit? - simítok hajába elmosolyodva.
Nem is ő lenne, ha nem ez lenne az első reakciója. Persze pont ezeket a könnyed reakciókat szerettem benne. Ő nem akadt fenn sok mindenen és nem volt olyan merev, karót nyelt, mint én tudtam lenni egyes helyzetekben. Sokkal lazább volt nálam és ez jó volt. Ő volt az én kontrasztom. Viszonoztam a csókot, miközben átkarolva dőltem el vele az ágyon akaratának engedelmeskedve. Megvolt a buja kis hangsúly, de tudtam, most nem arra megy ki a játék, hiszen még csak most jöttünk és ki kéne aknázni a lehetőségeket, aztán majd este a borocska mellett majd huncutkodunk kicsit. Huncutkodni akármikor lehet. Igazi, inni is, sőt, inni mindig lehet. Tessék nekem elhinni, én már csak tudom. - Akkor nem akasztunk pert a nyakukba, mi? Téged meg lehet venni egy kis csokival? Ejnye, most már tudom mit kell tennem, ha bakizok valamit - nevette, majd mosolyogva megcsókoltam. Igaz, én nem figyeltem magam, de talán én is lazább lettem mellette valamicskét. Ha nem is sokat, de már lehet javult a modorom, a személyiségem a társaságában. - Hát enni jó lenne, az igaz - pillantottam rá oldalra. Adtam egy csókot arcára és oldalamra fordulva bújtam hozzá, ám közben a programokon gondolkodtam. - Elég hosszú volt az út, valami ebédet kéne fogyasztani. Aztán elmehetünk körbe járni a panziót megnézni a környezetet, utána pedig előkapjuk a sífelszerelést és sportolunk kicsit. De persze ott a brossúra, de én mára ezt terveztem. Aztán úgyis lesz elég időnk a napokban, kipróbálunk róla mindent, ami szimpatikus. Kiélveztem a kis simogatást, ami már kijárt. Azért ilyenkor megérti az ember a macskákat, hogy miért érzik úgy kijár nekik a kényeztetést. Mégis csak kellemes érzés, főleg, ha valakinek akkora az egoja, hogy külön raktárt kell fenntartania neki, amit időnként bővítenek... Végül valahogy mégis csak rávettem magam, hogy felkeljek az ágyból. Segített, hogy már éhes voltam, éhgyomorra pedig nem a legjobb inni. Akarom mondani éhesen nem lehet sportolni. Átböngésztük az ételkínálatot és felkerekedtünk, hogy megebédeljünk. Egyedül azért döntöttem úgy, hogy kerüljünk és az étkező hátsó ajtóján menjünk, mert el akartam szívni egy cigit, azt pedig odakinn kellett, mert a folyosón nem volt szabad. Felvettem a kabátot és a teraszunkról kimentünk a panzió udvarába, ahol rágyújtottam, majd mire elértünk az étkező külső ajtajához már el is szívtam a cigit. Odabenn felakasztottam a kabátot a fogasra és magunkhoz véve az ételt lehuppantunk egy sarok asztalhoz. - Kinézetre pazar. Remélem ízleni is fog - mondtam bizakodóan az étel felett, amit magamnak választottam, s mely valóban remekül nézett ki, illatra is kellemes volt és mikor végre megkóstoltam rájöttem, nekem innen kéne rendelnem az ebédem, csak kihűlne, mire kiszállítják nekem New Yorkba. - Ez mennyei - mondtam a sült felé mutogatva.
Bár önmagában is el lettem volna vele, ha csak szimplán fekszünk az ágyban és ölelgetjük egymást, de tény, hogy erre este, sőt még reggel is sort keríthetünk, ellenben az izgalmas téli programokkal. - Hááát... az majd a minőségétől függ... még is csak nap, mint nap megmentjük a világot, mert megérdemeljük a legjobbat... - mosolygom megjátszott nagyképűséggel, bár abban szerintem nem túlzok, hogy ahány rosszfiút picsázunk el néha napján, mi leszünk, akik jobbá teszik végül a világot. - Ohóóó! Ne is álmodozz, baby, neked annál jóval többet kell adnod, pontosabban... igazából csak azt, amit mindig is... - harapom be alsó ajkam, és huncut tekintetemmel együtt szerintem minden elmondtam, ami épp a fejemben jár. A csókot persze szenvedélyesen, hajába túrva viszonzom. Azért ő is változott, mióta együtt vagyunk. Talán pont a hullámvölgyeknek köszönhetően erősödik meg kapcsolatunk mindig egy kicsit. Igaz, én sem piszkerálom már a nyilvánosság előtt, milyen technikákkal tágítom, vagy kényeztetem odalent. Bár az is igaz, hogy én nem is várom el tőle, hogy teljesen megváltozzon. Nekem úgy tetszik, ahogy van, az a nagyképű, sorsot is maga ellenfordító kis mókus tetszett meg, aki hősiesen viselte, hogy kicsaltam tőle egy csókot, és csak hamar egymáséi is lettünk. Az általa összeállított program tervet hallgatva figyeltem, öleltem félkézzel, míg másikkal hol rövid hajába túrtam, hogy arcát babusgattam. Őszintén szólva még most sem tudom, hogy voltam képes egyáltalán felizgulni abban a melegbárban, mikor itt van nekem ő... - Tetszik az ötlet, főleg a sorrend. Miután pedig rendesen átfagytunk, majd piával felmelegszünk. Piával meg egy kis testmozgással... - húzódom közelebb egy újabb csók erejéig, de valahol még talán örülök is neki, hogy ő végül ráveszi magát, hogy felkeljen, mert még néhány ilyen relaxos, enyelgős perc és én az ágyban ragadok, és ha rajtam múlik ő is. Engem nem zavart, hogy ivott. Az se zavart volna, ha emiatt mondjuk erőszakosabb, mert simán lenyomom, sőt magamat ismerve még be is gerjednék, miközben próbálnám leküzdeni az ágyba. Senki sem tökéletes, na meg piacra került egy új kábítószer, amiből még ide is hoztam, de csak a nyugodt alváshoz használom, és lehetőleg titokban, semmint előtte. Még a végén azt hinné, hogy függő vagyok, pedig nem. Viszont a folyamatos stressz miatt, szarabbul alakulnak az éjszakáim, aludnom meg csak kell, és ez nem csak elősegíti, de még a szép álmokat is biztosítja, ami azért sokat számít. Miközben mentünk kis kerülővel, azért felötlött bennem egy kérdés, ami nem is tudom igazából honnan jött, viszont tekintve, hogy elég hirtelen váltott, érdekelt, mennyire... kényelmetlen neki a szitu? - Amúúúgy... nem hiányoznak a nők? - lépkedek mellette, kivételesen nem rágyújtva. Én szeretem kiélvezi a cigit, szóval, inkább várok vele, semmint, hogy gyorsan letudjam. - Mármint... érted... eddig ott voltak... aztán megjelentem és hát... érted... - tudtam én mit akarom mondani, csak szavakba öntve nem volt olyan egyszerű. Ez kb. neki olyan, mint, hogy én eddig fűvel fával, aztán képbe jött és most, azt az egy alkalmat leszámítva, csak vele bújok ágyba. Nekem fura, néha talán kicsit rossz érzés is, mikor ő nincs ott, más meg felém kacsingat, de ahhoz meg túlságosan szeretem, hogy elhagyjam. Nem ő az első férfi, akiből bit vagy meleget csináltam, de ő az első, akihez ragaszkodom. Akárhogy is, témázgatva vagy anélkül, de beérünk, és a kiválasztott menü után, le is ülünk. Én először kétkedve fogadtam a tálcán lévőket, bár azt kaptam, amit választottam, csak hirtelen azt hittem palacsintát kaptam a sonkához meg majonézhez. Aztán kiderült, hogy nem, hanem szépen elkészített rántotta. - Ó, basszus ez finom... na jó, eldöntöttem, ide költözünk... - mosolyogtam a koktél paradicsomot nyammogva, persze viccelek, nem hagynám ott a kölyköket. Jönnének ők is. A nagy tál gyors kiürítése után elvettem a croissant is, hogy megvajazzam. Talán nem túlzottan főtt étel, ami előttem van, de tekintve, hogy utána majd mászkálunk, meg ugrálunk, a főtt kaja előbb visszaköszön, mint egy-két szelet pékáru és egy kis fehérje. De ahogy megfogtam a kiflit egy pillanatra, mintha migrén hasított volna a fejembe, láttam valami homályos képet, mintha emlékkép lett volna, de olyan ködös, hogy még azt sem tudtam volna megmondani, hogy milyen helyiségben vagyunk, mint egy elmosódott festmény, olyan volt, és valaki a távolból, nagyon messziről mondott valamit. A hang ismerős volt, legalább is annak tűnt, de nem tudtam volna megmondani, hogy kié. Mindez másodpercek töredéke alatt történt, és miután alább hagyott ez a kellemetlen érzést, már abban sem voltam biztos, hogy nem az étkezőben hallottam a hangot. - Talán nem kéne annyit innom... - vagy kábszereznem... - ...hmmm.... mondjuk anélkül nem is élet az élet... - forgatom meg szemeim rá is hagyva a pillanatra ezt az egészet. Lehet az itteni levegő, vagy idő. Ez mégsem egy büdös, szmogos New York. - Most esik csak le... te tudsz snowboardozni? - vonom össze zavartan szemöldökeim, mert azt speciel nem nézném ki belőle.
Miután az ágy és egymás melegében átbeszéltük a programokat és a vendéglátás mikéntjént, - nameg hőstetteinket -elindultunk, hogy megkajáljunk. Jómagam egy cigaretta társaságában, Roman pedig a gondolatai társaságában. Utóbbi nem volt túl szerencsés, mert rátapintott egy elég szerencsétlen témára. Szerencsés voltam, mert munkám során megtanultam elfedni valós érzéseim és gondolataim, így ő nem vehette rajtam, hogy kellemetlen vizekre eveztünk. Ez nem volt túl szerencsés, főleg, mert nekem is volt már egy kellemetlen félre lépésem, míg ő börtönben csücsült. Akaratlanul is eszembe jutott Siran és a kis kalandunk. Egyszeri alkalom volt és az is csak a meggondolatlanságom miatt, senki nem gondolt bele semmit. Nem is tartom vele a kapcsolatot. Szerencsére hatezer háromszáz kilométerre New Yorktól történt, szóval Roman aligha tudhat bármit is. Bár ha belegondolok, az is itt történt Svájcban, csak Vitznauban... Belegondolva csak százhuszonkét kilométerre vagyunk onnan, ahol vele találkoztam. Neeem. Az életben nem tudja meg. Ha jól emlékszem a kutya sem tudott róla, hogy kamatyoltam vele, kettesben voltunk és nem kürtöltük világgá, hogy mi történt köztünk. Hogy én mekkora címeres ökör vagyok, miért nem Olaszországba vettem jegyet, ott is vannak havas hegyek. - Nos... - gondolkodtam el. - Nem tudom, nem igazán. Jó, oké, megnézem őket, meg minden, mert esztétikusak, de... igazából elötted sem voltak igazán nőügyeim, szóval... sokat nem változott az életem - feleltem és persze ebben volt igazság. Sőt. Igaz volt. Tényleg nem sokat változott az életem, hiszen eddig is csak futó kalandjaim voltak, nem igazán állapodtam meg nők mellett. - Eddig sem nőztem, szóval... de persze eleinte furcsa volt, meg minden, de elfogadtam és jó érzés ez a mostani helyzet. Tetszik - mosolyogtam.
Az étkezőben megmaradt a jó hangulat, még viccelődtünk is, amíg furcsán nem kezdett viselkedni. Mintha villám csapott volna belé és egy pillanatra, mintha azt sem tudta volna milyen rendezvényen van. - Mi van? - kérdeztem pislogva, bár annyira nem volt lényeges. Nekem is szokott fájni a fejem. Lehet csak a magasságtól van. A tengerszint környéki magassághoz van szokva. A kérdése meglepetésszerűn ért. Azt hittem már megtanulta, hogy Julian Carter mindenhez is ért. Elmosolyodtam és ettem egy falatot. - Tudok. Annak idején a bevetések során is volt, hogy Snowboardoztam, vagy síeletem, vagy motorosszánoztam, meg a többi. Miközben beszélgettünk egy ismerős alakot véltem felfedezni, aki mintha csak előlem akart volna elosonni. Titokban, nehogy észre vegyem. - Maga az, Clint? - néztem a férfi után, aki megtorpant és megfordult.
- Az isten verje meg, pedig úgy igyekeztem, úgy próbálkoztam úgy elmenni, hogy maga ne szúrja ki az itt létem... - zsörtölődött a férfi. - Maga is itt telel? - kérdeztem meglepetten, de kellemes mosollyal. - Nem, Rómában - morgott. - Igen, itt vagyok. És pechemre maga is. Tegyen egy szívességet Carter, ne robbantson fel semmit, ne égessen le semmit, ne kergessen démonokat és ne hozzon halált és pusztulást a fejünkre. Mintha meg se hallottam volna, mosolyogva fordultam Roman felé. - Roman, ő itt egy barátom, Clint Northman, Brit művészettörténész. Clint, ő itt Roman, a... A férfi félbe szakított és ő vette át a szót. - Tegyen magának egy szívességet Roman, kerülje el messzire ezt az embert! - mutatott felém. - Ahová ez a pasas beteszi a lábát úgy hullanak az emberek, mint a hó télen a sarkvidéken. Démonok kelnek útra a folyosókon és élő halottak lepik el a vidéket; szellemek jönnek át a túlvilágból, vér folyik még a csapból is és épületek pusztulnak el. Rosszabb, mint ezer fekete macska. Elnevettem magam. - Na ne túlozzunk. Azért ennyire nem rossz a helyzet. - Tavaly együtt voltam vele egy képzőművészeti táborban Bloemfonteinben, Afrikában. Békésen kutattam az ősi afrikai faragó művészetet. Megöltek hat embert, leégették a tábort és odaveszett a tűzben a negyed erdő és az őslakosok műalkotásainek egy jelentős része. Ha ez nem lenne elég, előtte fél évvel a Karib szigeteken nyaraltam. Minden rendben volt, nyugodt és boldog voltam, aztán megjelent ő és sorra ölték meg az embereket, majd felrobbantották a régi kikötőt a hajókkal együtt. Most mi fog történni? Ránk omlik a panzió? Ránk támad a jeti? Szerencsére kulturáltan és visszafogott hangnemben beszélt, így nem keltettünk túl nagy feltűnést, bár egy-két szem azért felénk szegeződött, de nem érdekeltünk túl sok embert és én sem vettem fel a férfi idegeskedését. Jó, voltak kellemetlen percek és végtére is minden igaz volt, amit mondott, de nem kellett a felesleges riadalomkeltés. Azonban elnéző voltam és nem vettem fel a dolgait, tudtam, hogy nem a legkötélidegzetűbb alak a földön.
Kíváncsi voltam, hogy a korábban nagy heteró, már-már homofób kismókus miként éli meg, hogy hirtelen váltásban a férfi testekhez kell vonzódnia. Pontosabban egyhez. Jó, nem kötelező, de furcsán jönne ki, ha szex közben nőket képzelne oda. Pláne, hogy az idomokon túl szerintem az is elég nagy változás, hogy most nem ő dugdos a kis kukacával, hanem ő van dugdosva a nagy farkas lomposával. Mondjuk tény, hogy az első alkalom első perceit leszámítva egyszer sem láttam rajta, hogy ne élvezné. De azzal is tisztában vagyok, hogy még én is ódzkodnék a seggbe kukitól, pedig én bi vagyok. Szóval igen, érdekelt, hogy mennyire élvezi vagy szenvedi meg, mert nem szeretném, ha kényszerből maradna mellettem, vagy egészen másra vágyna, miközben a hűség cím szó alatt csak is kizárólag velem bújik ágyba. Szó sincs róla, hogy engedném, hogy megcsaljon, mentem meg is fojtanám, de talán megtudnánk találni az arany középutat... vagy nem. Mert ami az enyém, azaz enyém. Azt se viselném el, ha más dugná, és azt se, ha ő dugna mást. - Nem-e??? - pillogok rá, majdnem el is nevetem magam kételkedve szavaiban, de aztán lehet, hogy neki van igaza és nem is akkora ügy. Nekem biztos az volna, ha fordított helyzetben engem kapnának el hátulról, de ha neki nem gond, akkor jó. Mondjuk abból a szempontból fura, hogy eddig az is kellemetlen és feldolgozandó volt a számára, hogy a férfiakhoz is vonzódik, szóval felmerül a kérdés, hogy... lehet hazudik. Remek... Most majd még emiatt is aggódhatok... - Örülök, hogy így gondolod... - nyomok halántékára egy puszit menet közben. Feltéve, ha így gondolja... Az étkezőbe érve már nem is rágódtunk ezen a dolgon. Hangosan legalább is nem, de nekem azért sikerült bogarat ültetnem a saját fejembe. De bíztam benne, hogy kellő mennyiségű adrenalin, finom kaják és ital után el is feledkezem róla. Igaz, azért az aggodalmaimon túl is akadt gondom, noha most még csak fejfájás formájában. - Ah, biztos csak migrén... még szoknia kell a szervezetemnek ezt a nagy tisztaságot... - legyintek, mert így is gondolom. Részben. - Jaaa, hát perszeee, el is felejtettem, hogy te ejtőernyőzés és szabadesés közben foganttál és születtél és már az anyád hasában is karatézni tanultál... - piszkálódom a felvágására. Oké, én kérdeztem, de néha igazán mondhatná valamire, hogy nem, gőze sincs róla. Aztán csak hamar bővülni látszott társaságunk, ahogy megjelent egy ismerős. Ó, nem, nem az enyém, ki másé, ha nem az övé? Az én ismerőseim nem ilyen körökben mozognak. Annyira más körökben, hogy azt hiszem mi Juliannel örökké tűz és víz leszünk, és ez igazi a barátikörünkre is, ami végett még mindig gőzöm sincs róla, miként tudnék viszonyulni a beképzelt, túlképzett cimboráihoz, mert amilyen beszólásaim lehetnének, azok tilosak, hisz megígértem. Tény, hogy Julian se nagyon tud mit kezdeni az én barátikörömmel. Csóri azóta se járt a bárban... mondjuk tekintve Cale látogatásait jobb is... Julianről a férfi bemutatását illetően, aztán egyik szemöldököm felvonva pillantottam fel a fickóra, de kijelentése nyomán elnevettem magam. - Ó, ugyan... Jelenleg azon dolgozom, hogy őt kerülje el mindenki, mert meg van hozzá a jogom, hogy kisajátítsam magamnak... - jelentem ki, na persze nem arra célozva, hogy mehet is tovább, mert tekintve az első találkozásunkat Juliannel, nem hiszem, hogy bármelyik kollégájával is összeszűrte volna a levet, szóval nem látok benne ellenfelet. Ráadásul... sokkal jobban nézek ki. - Nem aggódom. - csóválom meg a fejem, újabbat legyintve. - Velem se könnyű, épp elégszer jelent már meg a fejem felett az a bizonyos sötét felhő még azelőtt, hogy találkoztunk volna. - vonok vállat, hisz elég csak a házunk felgyújtására és Julie megtámadására gondolni, amiről kiderült, hogy Juliannek semmi köze. Ilyen és hasonló esetek eddig is voltak az életünkben, csak nem lettek nyilvánosak. - Meglógni már úgy sem fogsz tudni, akkor miért nem csatlakozol hozzánk legalább a kaja erejéig? - pillantottam a fickóra, majd Julianre, hogy zavarná e. Mondjuk már mindegy, mert megtettem az ajánlatot, de akkor is . Viszont mikor odapillantottam, egy pillanatra azt hittem mást látok. Csak egy fél pillanat volt, nem is láttam tisztán, de furcsán ismerős volt. Mindenesetre nem kerítettem neki nagy ügyet, ellenben úgy döntöttem, hogy egy kávé azért jól fog esni, mert lehet csak a fáradság miatt van mindez. Szóval még kaja közben szereztem kávét, függetlenül, hogy Clint csatlakozott e hozzánk vagy sem.
Nem mondom, hogy nem volt benne a pakliban, hogy beindulnak a gondolatai és komplikálni kezd, de még ha így is lenne, aligha tudna min elindulni és kitől érdeklődni, de még ha valami csoda folytán össze is találkozna valakivel, aki ott volt akkor Vitznauban... senki nem tud róla, hogy mi volt köztem és Siran között, hálószoba titok volt. Ahogy minden normális embernél, főleg, ha egyéjszakás. De nem éreztem azt, hogy megbocsáthatatlan bűnt követtem el, bár fordított helyzetben biztosan lelőttem volna Romant. Hozzá kell tenni, azért szégyelltem érte magam és meg is bántam, hogy engedtem a késztetésnek, de már nem lehet visszacsinálni. Ettől függetlenül szerettem Romant és a kezdeti viszolygásom ellenére nagyon szépen megbarátkoztam a helyzettel, elfogadtam. Magam is meglepődtem milyen könnyen sikerült végül, ami talán abból fakadhat, hogy tudat alatt végig megvolt ez bennem. Sokáig már nem gondolkodtam ezen, elterelte a figyelmemet az étel, aztán pedig Clint érkezte, aki a tőle megszokott módon elmondta a maga kis monológját, ám végül beadta derekát és Roman invitálásának eleget téve, közben megállapította magában, hogy legalább most már két bajkeverővel kell egy fedél alatt tartózkodnia. - És mi járatban erre? - kérdeztem rá, mikor már köreinkben evett beletörődve, hogy nem tudott elbújni előlem. - A helyi művésztáborral vagyok. A kortárs svájci művészetet tanulmányozom. Nem messze innen az északi hágó mellett van egy tábor. A helyi művészek és amatőrök összejövetele és az alkotni vágyók, tanulni vágyók tábora. Bárki bemehet, aki szeretne megismerkedni a művészetekkel. A kortárs svájci festők, szobrászok, grafikusok egy része ott szállt meg, elég sokan látogatják őket, van, aki ott is lakik a tábor idején. - Nahát ez remek! - mosolyogtam. - És jó? Mik a tapasztalatok? - Igen. Meglepően nagy kultusza van a vérfarkasnak. Elég sok munka témája. - A vérfarkas? - kérdeztem meglepetten. - Igen. Elég sok helybéli hisz benne, hogy vérfarkas tanyázik itt az Alpokban. A helyi legenda úgy tartja minden teliholdas szerda és péntek este ha a telihold fénye az elátkozott ember arcába vetül, átváltozik egy vérengző két lábon járó, farkas fejű, szőrös bestiává és gyilkolni kezd. Ez az állapot tíz napon át tart, utána a szörny visszanyeri emberi alakját, hogy megpihenjen a vérengzés után. Elővett egy mappát a táskájából, amiben különböző vérfarkas alkotások voltak, többek közt egy tűfilccel készült munka is, amin egy erdőben állított sírkő mellett álló vérfarkas szerepelt, melyen még ott voltak emberi ruhái is. - Falra festik az ördögöt? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Tudja, hogy van ez... a románoknál is Dracula miatt működik a turizmus - nevetett.
Nem zavart, hogy társaságunk akadt, bár nagyon nem tudtam hozzászólni a témákhoz. Legfőképpen, mert nem ismertem a fickót, és Julian múltját se, hogy beleszólhassak. Ami meg a bajokat és átkokat illeti, épp elég a bajom és a mostaniak, amikkel Juliannel együtt küzdünk meg hébe-hóba, nem kell, hogy még egy újabbat is bele beszéljünk. Így hát jobbára, de legalább is az első jó pár percben szépen nyugiban elszürcsölgettem a kávét, miközben hallgattam őket. Egy ponton azért én is összevontam szemöldökeim, mert lássuk be, egy dolog, ha a kis kölykök hisznek a mesékben, problémás, ha egy kamasz vagy fiatal felnőtt is, na de ha már egy egész lakosság... Ráadásul pont a vérfarkasokban? Egyből eszembe is juttatta, hogy anno mikor még normálisabb környéken éltünk a kölykökkel, Lucyfer elhíresztelte a környékbeli gyerekeknek, hogy vámpír vagyok, azok meg fostak is tőlem rendesen. A rajzra én is vetettem egy pillantást, de mivel amúgy engem kicsit sem érdekelt a téma, hagytam, had csevegjenek ők. - Ne is mondja... pár nappal ezelőtt volt Halloween. Még jó, hogy Julian és a cimborája is kivette a részét, mert az 5 gyerek közül egyik sem akart a másikkal menni. Szerencsére senkit nem öltek meg és házat sem gyújtottak fel. Legalább is... a velük lévő felelősségteljes felnőttek, ezt mondták... - sandítottam színlelt gyanakvással Julian felé, mert ugyan Julie akart volna vele menni, végül Lucyt bíztam rá, ő meg amúgy is ördögnek öltözött, szóval fene tudja nem e pirománkodott, míg Juliannel volt. Vezetni is hagyta... Miután a kávé elfogyott még megettem a maradék kaját és ha még mindig az asztalnál voltunk, akkor jobbára csak bámészkodva vártam, míg rátérünk a mai programokra. Bár így teli pocival nem szívesen ugrálok. Akárhogy is, ha még ki szerették volna vesézni a vérfarkasokat, én addig kikéredzkedtem, hogy bepótoljam a cigit. Vettem fel pulcsit, hogy azért ne fázzak meg, de ennél többre most nem futotta. A fejem még mindig fájt kicsit, bár a hideg jól esett. Még is ahányszor lehunytam szemeim, olyan volt, mintha egy borzalmasan rossz videó felvételt néznék. Homályos arcok, ismerős, de beazonosíthatatlan hangok. Olyanok voltak, mint az emlékek, de valahogy még sem passzoltak. Valami fickó beszélt, azt hiszem hozzám, de többen is voltak körülöttünk. Mintha zene is szólt volna, és asztalok... azt hiszem valami étterem vagy étkező lehetett. Távoli, visszhangzott mondatok voltak csupán, de felém fordulva beszélt. Próbáltam hunyorogni, jobban odafigyelni, de mintha nem is az érzékeimre kellett volna hagyatkoznom, hanem az elmémet kicsit megnyugtatni. Szinte semmit sem értettem az egészből, még is kellemes érzés járta át a testem. Az a valaki közelebb lépett, tovább beszélt, aztán még közelebb hajolt, de mire olyan közel hajolt volna, hogy ki tisztulhatott volna a kép, eldördült egy lövés. Akkor azt hittem a valóságban is, de mikor kipattantak szemeim, minden rendben volt. Elaludtam volna...? Bizonyosan nem, mert a cigi még füstöl a kezemben, én pedig még mindig a ráhajolva a beton kerítésre nézem a tájat.
Miután az étkezőben végeztünk és Roman is elszívta a cigijét visszamentünk a lakásunkba és meleg ruhát vettünk, majd kabátot, mivel hosszabb időt terveztünk tölteni odakinn a hidegben. Az öltözködés után felkerekedtünk hát, hogy meglátogassunk a panzióhoz kapcsolódó sírészleget is. Kézen fogva közeledtünk, közben néhány turista is útba esett nekünk, köztük egy telefonáló férfi is. Meleg, fekete ruhát viselt, szövetkabáttal. Sapka nem volt rajta, láthatóan dús fekete, nyakig érő haja volt, szögletes arca, sötét, kékes szemekkel. - Nem, nem érted? Én többé oda nem megyek vissza. Tiszta jég az egész, az előbb is majdnem a nyakamt törtem. Értem, tudom, persze, fontos, de több előkészületre van szükség. Majd visszatérünk rá, úgyis itt vagyok egész héten. A pasas után néztem, majd a fejem csóváltam. - Itt vagyunk a havas, jeges Alpokban a svájci tél idején. Mit lepi meg a jég? - sóhajtottam. Már majdnem elértük a sírészleget, mikor egy újabb vendég. Egy vörös, téli ruhát viselő vonzó alkatú hölgy. Kötött bordó sapkája alól kilógott lófarokba fogott gesztenyebarna haja, zöld szemei rikítottak a távolból is. Egy sötétkék aktatáska volt a kezében, hátán egy világosbarna sporttáska. A sírészleg felől jött és a panzió felé igyekezett. Megérkeztünk, majd bementünk az épületbe, ahol egy pocakos, kockás öltönyt viselő, ötvenes férfi ült hátra fésült sötétbarna hajjal. Az asztalán az irodai berendezések mellett egy nagy tál földimogyoró volt, amit lelkesen rágott. Az ajtaja mellé ki volt függesztve a neve a falra:
"Jegyek, bérletek, siklóeszköz bérlés Daniel Vernon"
Nekem volt saját sílécpárom, meg minden más eszközöm, így nem kellett bérelnem, ám ha Romannek nem és akart síelni, vagy snowboardozni, akkor neki bérelnie kellett. Én párat mindenképpen akartam siklani, így magamnak kifizettem a napi jegyet, ha Roman is szeretett volna, akkor neki is váltottunk jegyet, majd elhagytuk az épületet. Amennyiben Roman is tervezett siklani úgy feltettem a kérdést: - Mióta vagy jártas ebben a sportban?
Ne légy pukkancs, azért nem mindegy miből mennyi és hol. Egy dolog, hogy Svájc és tél, de ez itt egy üdülő, sportolási lehetőséggel. Ha a kori pálya jeges, oké, az jó, de, ha a sípályán hó helyet végig jégen csúszol, lehet hamar másik országban találod magad. Rosszabb esetben, ha beszakad alattad és elnyel a jeges víz, akkor a Mennyországban... - magyarázom, mert speciel én nem panaszkodom, mint az előző férfi, de megértem, hogy a nyakát azért nem törné. Bár tulajdonképpen csak azért válaszoltam, mert miért ne, de amúgy tökre nem érdekelt. Inkább örültem a fejemnek, hogy végre kézen fogva járunk. Kölyökként biztos buzisnak tartottam volna, úgy, hogy érettlen voltam a megértéséhez, így viszont... Meglepő módon amúgy akadtak bőven és nem csak egyedüli pihengetők, de párok és családok is, persze a gyerekeknek külön részleg volt fenntartva. Eszembe is jutott egy pillanatra, hogy elhozhattuk volna Elliet és a kölyköket is, biztos élvezték volna... ők biztos, csak aztán hamar otthon érezték volna maguk és lehet utána már páros lábbal rúgtak volna ki minket. Lehet, hogy most kissé előítéletesnek tűnök, és lehet, hogy Ellie állítaná, hogy igazi angyalok, mikor vele vannak, és ebben valahol még egyet is tudok érteni, angyalok. De ne felejtsük el, hogy Lucifer is az volt... Ha már itt voltunk, én sem csak nézelődni akartam, szóval béreltem snowboardot és úgy mentünk az ezekre kijelölt rész felé. - Jártas? - pillogok rá megszeppenve, hogy ilyesmiket feltételez rólam. - Sose snowboardoztam még, New Yorkban nem igazán van olyan hely, ahol lehetne... de gördeszkázni tudok... - vigyorogtam rá. - Igaz, azt se mostanában csináltam, de nem lehet olyan nehéz... - vonok rá vállat. Végtére is nem tévedtem. Tény, hogy a felszereléséhez kellett némi segítség, és eleinte szerencsétlenkedtem egy kicsit, de hamar ráéreztem, onnantól pedig ment, ha nem is profi szinten. S mivel a haladás nem volt nagy kihívás, ezért jöhettek a kisebb ugratók és trükköző emelvények. Nyilván voltak esések, és bíztam benne, hogy a nyakam nem töröm ki, de azért jó szórakozásnak bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy idővel, a sok mozgás és a sok ruha viselése kifárasztja az embert. Egy kis ideig talán el is váltak útjaink Juliannel, lévén, hogy nem ugyanazzal az eszközzel mentünk, ráadásul én az elején még kellett, hogy gyakoroljak. Így előfordulhat, hogy lemaradtam, hát még az ugratóknál. Ezért gondoltam megpróbálom odalent beérni, vagy legalább is megvárni, aztán majd együtt vissza megyünk ezekkel a felvonókkal vagy mikkel. Lefelé menet azonban nem úgy működik a fék, hogy állj és kész, na meg ki is van írva jövet-menet, hogy vigyázni kell, meg gyalogolni szigorúan a szélén lehet, de persze mindig akadnak szabályokkal szembemenők és nem, itt most speciel nem magunkra gondoltam. Bár láttam a kabátos, szemüveges hölgyet a sílécekkel a kezében, de éppen, hogy befelé haladt, így mikor kiakartam kerülni, ő észrevett, megijedt és pont abba az irányba kezdett szökdelni, amerre én is kanyarodtam. Persze elsodortam magammal együtt és még utána is csúsztunk néhány métert a hóban, míg az meg nem állított. Ugyan én nekiesés közben - feltételezem véletlenül - kaptam egy térden gyomrost tőle, illetve egy fejelést, amit szerintem ő jobban megszenvedett, de azt gondolom nagyobb baja egyikünknek sem esett. Akik arra voltak, figyelték minden rendben, de a nő egyből elkezdett hadonászni, hogy nincs baj. Persze, ő puhára esett, mivel nyilván volt még annyi lélekjelenlétem, hogy ne sodorjam magam alá. Közben esetlenül próbálta feltűrni sapkáját és szemüvegét, ami csupa hó volt. Én még esés közben elhagytam a sapkám, egyedül a szemüvegemet toltam a homlokomra, de még a hóban feküdve, mivel, hogy a hölgy még mindig rajtam ült. Mikor végül lekerült róla a sapka és a szemüveg, akkor ismertem csak fel, és azt hiszem ő is engem. Igyekeztem a legudvariasabb maradni. - Te?! - förmedtem rá, persze csodálkozva is, ahogy ő is, csak épp sokkal több örömmel. - Roman?! - hülledezett a szőke nő. Nos az udvariasság eddig tartott, mert onnantól mérgesen löktem le magamról a hóba. Baja nem eshetett, de rajtam többet ne lovagoljon! Persze felsikkantott, de nem vette zokon. Leporolta magát és felkelve pislogott rám még mindig hitetlenkedve. - Mit keresel te itt? Egy ilyen puccos helyen? Huncut kis farkas, csak nem lenyúltál már megint valami pénzes ürgét...? - somolyogta fejét ingatva, jelezvén, hogy ismer már ennyire. Nem válaszoltam, ellenben én is elkezdtem felülni és miután leszedtem a deszkát a csizmámról, én is felkeltem. - Hogy vannak a gyerekek? Julie még mindig gyűjti a képregényeket? Hisz még a kémes filmekben? - kuncogta olyan valós kíváncsisággal, mintha tényleg érdekelné. De azt gondolom csak pillanatnyi kíváncsiság, semmi több, mert hát... - ...ha érdekelt volna, meglátogattad volna őket. - morogtam, mert ennyi év szopás után, úgy érzem jogosan neheztelek. - Jaj ne légy már ilyen... Ők is itt vannak valamerre? - mosolyogta, igyekezvén megint elővenni azt a bájos pofikáját, amivel anno is mindig rászedett dolgokra. Bár volt, amikor az kevésnek bizonyult. Nem is értem, minek vagyok még itt és hallgatom a süketelését... Szóval felkapom a deszkám és az út szélén elindulok lefelé. Persze ő sem bírja sokáig, hogy úgy tegyen, mint egy értelmes felnőtt, aki vágja ilyenkor mi a szitu. Fél perc múlva már utánam kiabálva lohol a nyomomban. Édes faszom... ha nekem is olyan pehely súlyom lenne, mint neki és nem nyelné el a hó térdig a lábam, én is futni kezdenék, de így kénytelen vagyok elviselni. Még a kezem is megakarja fogni, de persze elrántom. - Miért vagy ilyen...? Mindig úgy örültél nekem, mikor megláttál... annyira, hogy szinte mindig lett belőle egy kisbabánk... emlékszel, te kis rosszfiú? Még mindig olyan kis "eleven" vagy...? - viháncolt mellettem, de én nagyon az előttem lévő útra összpontosítva mentem lefelé, mindenféle válasz nélkül hagyva. Idővel már az sem tűnt fel, hogy valamikor belém karolt. Gondoltam nem egyedül jött és az a valaki is itt lesz és majd jól leszedi, de nem jött senki, s mivel lent már azért akadtak emberkék, nem mertem lökdösni, meg durvább lenni, mert a végén még én leszek a fasz meg az erőszakos. Mondjuk... az is vagyok... Ha lent volt Julian hálát adtam az égnek, bár védelmet tőlem sem vártam. Ha később ért be minket, akkor is örültem, hogy már legalább nem kettesben vagyunk. Nem azt mondom, hogy nincs önkontrollom - khm... hát az ég csak nem szakad a nyakamba -, de ő ismer, ráadásul tény, ami tény, 5-nél is többször kijátszott, függetlenül attól, hogy már nem is vonzódok hozzá, azért féltem... Szóval Juliant látva oda is mentem, miközben folyton lesöprögettem karomról ezt a sátánfajzatot. - Remélem kisíelted magad. Szóval menjünk vissza és szekrényt is toljunk az ajtó elé, biztos, ami biztos... - morgolódtam, mintha a harmadik fél ott se volna. De persze ő tett róla. - Hogy mii? Miért akartok bezárkózni? Együtt jöttetek? De aranyos... csak nem csapatépítő tréning? - olvadozott saját gondolatainak szüleményeitől, aztán lelkesen Julian felé nyújtotta egyik kezét, mert a másikkal még mindig belém kapaszkodott, noha én is próbáltam közben lehámozni ujjait a kabátomról. - Jenna Hemlock. - mutatkozott be, majd a lehámozásom próbálkozásai ellenére is hozzám bújt. - Ennek a kis rosszcsont farkasnak a felesége vagyok. - mosolyogta, én meg a háttérben próbáltam nem agyvérzést kapni.
Azért az adott némi okot az aggodalomra, hogy Roman nem igen volt otthon ebben a sportban, de úgy tűnt magabiztos és az első gyakorló körökben is elég jól teljesített, szóval nem volt ellenemre, hogy kivegye a részét a sportolásból, csak akkor kezdtem el aggódni, amikor szem elől tévesztettem. Bíztam benne, hogy nem esik baja, majd egy idő után keresni kezdtem. Odalenn a pálya mellett találtam rá, de meglepetésemre egy nő társaságában, aki úgy kapaszkodott belé, mintha valami régi jó egyetemi barátok lennének, akik friss szerelmesek is egyben. Néztem is egy nagyot, de különösebben nem foglalkoztatott, csak akkor, amikor meghallottam Roman, majd a nő mondatait. Kellett pár perc, hogy feldolgozzák a tekervényeim a bemutatkozást. Kezet fogtam vele meglepetten pislogva, majd hol rá, hol Romanra néztem. Azt hittem cseppet sincs jóban a feleségével és nem is találkoznak. Roman próbálta magáról lehámozni, szóval tudtam, hogy a nő akaszkodik rá. Ez egy véletlen találkozás egy régi feleséggel, aki most ráakaszkodott. Mint valami rossz hazai Romantikus vígjátékban Sandra Bullcok és Hugh Grant főszereplésével. - Dr. Julian Carter, a New York University elméleti fizikusa és a Carter nyomozóiroda vezetője. Nem, nem vagyunk kollégák, noha szoktunk együtt dolgozni. Viszont ez nem egy csapatépítő. Az úr itt a párom és higyje el nekem, jobb helye van mellettem, mint maga mellett. Tegyen egy szívességet és ne akarjon tőle egy hatodik gyereket - feleltem nyersen és szemtelenül, de egyébként még barátságosan. Megindultunk vissza a panzió felé, de csodák nem csodájára a nő nem kopott le, hanem továbbra is követett minket, aminek nem értettem az okát. Elvileg már nincs köztük semmi, akkor mire fel? Már hónapok óta jártunk, soha nem tette tiszteletét és a forrásaim szerint sem találkoztak. Ha a Tibeti hegyekbe mentünk volna, vajon ott is belefutottunk volna? Csak maradjunk kettesben, lesz miről beszélgetnünk. Külön-külön. Már éppen meg akartam kérni a nőt, hogy tűnjön el, amikor vörös cseppeket fedeztem fel a hóban, melyek sokasodni kezdtek. Biztos voltam benne, hogy nem egy kisgyerek öntötte ki a málnaszörpöt és nem is a helyi szakács folyatta ki a paradicsomszószt.... Rosszat sejtettem, pár lépés múlva pedig égtelen sikolyokat hallottam. A hangok férfiaktól és nőktől származtak. A közelből jött, a panzió mögötti hegymászó "tábor" épületének környékről. Csak pár lépést kellett tennünk, hogy lássuk mi történt. A panzió vendégei egy férfi körül gyűltek össze, ki egy fatároló mellett feküdt, de csak kevesen mertek a közelébe menni, így jól látható volt, hogy nem azért feküdt a hóban, mert elcsúszott. A férfi ruhája véres volt és darabokra volt szaggatva, a nyakát elharapták, több ponton megtépázták, karmolták és nyoma van a hóban, hogy ide, oda dobálta őt valami a megölése közben. Az emberek rémültek voltak, volt, aki elvonult hányni, sokan mozdulatlanná dermedtek, de volt sok olyan vendég is, akik meg tudták őrizni nyugalmuk egy részét és hívtak mentőt, rendőrt. - Ez a vérfarkas volt! Megölt egy embert! Te jó isten! - Uram segíts, mind meg fogunk halni! - Én nem maradok itt egy percig sem! Kijelentkezek! - Szörnyeteg tette? Roman felé fordultam, míg az emberek a saját monológjaikkal, bekiabálásaikkal voltak elfoglalva. - Csak Clint meg ne tudja... - motyogtam és rágyújtottam egy szál cigire. Megint nyakig benne vagyok, pedig pihenni szerettem volna. Lehet el vagyok átkozva. Nem elég ez a szőke liba, még egy gyilkosság is... - El kell mennem egy átoklevételre. [
A "szánkózás" egészen addig még jó buli is volt, míg bele nem botlottam Jennában. Alapvetően már az szöget ütött a fejembe, hogy mit keres itt. Már az előtt is csóró és luxust nem megengedő csajszinak ismertem meg, mielőtt összejöttünk volna. Egy dolog, hogy vágyott rá, de sosem került puccos dolgokra, max néha hétvégi klubbozásokra, drogozásokra. Bár azzal is tisztában vagyok, hogy már akkor is remekül csűrte-csavarta a dolgokat, a butuska kinézete ellenére, ravaszul manipulálta, akit épp akart. Én még könnyű esett voltam, elég volt az ölembe bólintania, de volt, hogy úgy húztunk le másokat, hogy eljátszottuk, hogy nem is vagyunk egy pár és rámászott valakire, aztán mikor kettesben maradtak, lenyúlta a pénzt. Én is csináltam ilyeneket, csak én megvártam míg keféltünk is. Voltak szép pillanataink, most még is legszívesebben tovább gurítanám, hátha lesz belőle egy nagy hógolyó és jó messzire gurul tőlem. Haragszom, mert a család sosem volt erőssége, és bár nekem se, végül én szoptam be. Ez örökre tüske marad bennem, mert piszkosul nehéz volt. Akkor is az lett volna, ha nem lennének problémások a kölykök, de ííígy... Biztos voltam benne, hogy nem egyedül érkezett, valakinek mélyen a zsebébe és a nadrágjába nyúlt, még is úgy csüng rajtam, mintha egy percig sem aggódna, hogy a mostani pasija, akár meg is láthatja. Ennél már csak az volt számomra kellemetlenebb, mikor végre azt hittem megszabadulok tőle Julian megjelenésével, mire Jenna közölte a száraz tényeket, ami nos... igaz. Bár erről sosem beszéltem Juliannek, de csak mert nem tartottam fontosnak. Nem váltunk el, mert nem volt rá lehetőségünk, Jenna pedig nem akart. S mivel, hogy eddig nem került szóba, sőt tervek közé sem esett, hogy esetleg Julian meg én... így azt gondoltam nem is fontos. Nyilván abban az esetben megemlítettem volna, hogy házasodni csak akkor fogok tudni, ha már elváltam az előzőtől... Én jobb híján a karjának lehámozásával foglalatoskodtam, míg ők bemutatkoztak egymásnak, de Jennát sem abból a fából faragták, hogy magára vegye ezeket a dolgokat, pedig... magára vehette volna. - Hűha! Ez is, meg az is...?? Hű! Biztos jó sok suskád lehet a zsebedben, mert őszintén mondom, ismerem annyira a kis farkasom, hogy tudjam, nem vagy az esete... - mosolyogta magabiztosan, mire azért már én is bele kellett, hogy szóljak. - Elég legyen. - morogtam rájuk. Nem Julian ellen szóltam, és Jennát sem kedvelem továbbra sem, de ismerve húzásait, annyi gógyim nekem is van, hogy tudjam, ha én le is szarom, hogy a gyermekeim anyja, ő azért képes lenne valamilyen módon keresztbe tenni nekem, akár általuk is, csak, hogy rászoruljunk. Nem fogok jó pofozni, de nem akarok balhét. Elindultunk ugyan, és Jenna is felhagyott a karomba kapaszkodással, de végig ott volt mellettünk, mögöttünk. S ha nem volna ő egymagában is egy nagy katasztrófa, hát persze, hogy megint belekeveredünk valami szarságba. Persze nem kellene foglalkoznunk vele, és ami engem illet ki is maradnék belőle, ha már pihenni jöttünk, de oldalra sandítva Julianre, szinte érzem, hogy ebből pihi már biztos nem lesz. Persze szörnyű volt így látni egy embert, meg, ha szimplán csak meghalt volna is, de neki már mindegy, én viszont nem ezért jöttem. Mélyet sóhajtok. - És itt még fegyvert se tudunk venni... fasza... - morgom halkan már most kelletlenül, ahogy belegondolok megint mennyi faszságban lesz részünk. Jenna persze jobban meglepődik, de beleavatkozni nem szándékozik. Pusztán odébb vonulva megejt egy telefont, amit én ki is használnék, és biccentek Juliannek, hogy menjünk gyorsan, és majd a szobában kitaláljuk hogyan tovább.
Nos igen, volt pénzem, de szerintem nem első sorban a pénzem kellett neki, hiszen azt ő maga is meg tudja termelni magának, ahogy abban is kételkedtem, hogy nem vagyok az esete. Én bárkinek lehetek az esete, megvan a vonzerőm. Mind külsőleg, mind intellektuálisan. Ráadásul abból kiindulva, ahogy rám vetette magát néha... ha nem lennék az esete, nem lenne ilyen jó a testi kapcsolatunk sem. Biztosan csak féltékeny és nem tetszik neki, hogy már valaki más a helyébe lépett. Hát ez van, nem lehet mindig mindenki a toppon. Én is elfogadtam, hogy kirúgtak és lett valaki más helyettem az NSA-nál... Mindenki pótolható, mindenki helyett jön más, ez az élet rendje. Végül Roman tett rendet és vetett véget a beszélgetésnek, amit nem bántam. Nem szívesen hallgatom ezt a nőt, bár van hozzá türelmem, nem szívesen megyek bele ilyen vitákba. Persze, hogy rossz eseményeket még rosszabbak követnek, hamarosan egy bestia által kivégzett emberbe bukkantunk, ami egyenesen azt jelentette, hogy vége a békés kikapcsolódásnak. Jó magam kételkedtem benne, hogy léteznének vérfarkasok, vagy szörnyek - ellenben a legtöbb helybélivel és babonás turistával, - azt is tudtam, hogy normál esetben itt a környéken nem igen ólálkodnak sem farkasok, sem más ragadozók. Akkor mégis mi okozta a halálát? Szemmel láthatóan valóban valami vadmacska, vagy kutyaszerűség ölte meg. Azt már nem is akartam egyelőre Roman orrára kötni, hogy nálam van egy pisztoly, még ha nem is ezüst töltény van benne, mint a filmekben a szörnyvadászoknál. Páran nekiálltak hívni a rendőrséget, többek között a szőke szépségünk is telefonálgatásba kezdett. Bár jó magam szerettem volna a hullához menni, de egyelőre jobb, ha nem folyok bele, ráadásul soha vissza nem térő alkalom volt, hogy úgy lépjünk le, hogy Jenna nem velünk foglalatoskodik. Elosontunk a tömeg mögé, majd kis kitérőt tettünk, aztán a sífelvonóra ültünk, mely visszavitt minket a panzió környékére. Biztos voltam benne, hogy a rendőrség majd a panziót is meglátogatja és elbeszélget a lakókkal, mégis csak a fél társaság odajár, ráadásul arra felé is napi szinten megy innen a lézengés, de legalább lesz addig is néhány nyugodt óránk. Mire kiérnek, mire helyszínelnek, mire hozzánk is eljutnak... nem megy az olyan könnyen és gyorsan.
Visszatértünk a panzióba, majd a szállásunkra mentünk. Levettem a kabátot és a sálat, majd elgyötörten sóhajtottam. - Legközelebb a Földközi-Tengerre megyünk hajókázni. Ott nem futhatunk vele össze. Olyan, mint a fenyő gyanta a karosszérián. Levakarhatatlan. Egyáltalán mit keres ez itt? Mekkora esély lehetett rá, hogy itt lesz? Miért van itt? Mit akar tőled? Tudtommal nincs már köztetek semmi, amióta ismerlek fel sem bukkant a környékeden, tudtommal évek óta nem is beszéltetek. Akkor meg? Biztos nem komplett! - mutattam a bolondok jelét arcom előtt lengetett tenyeremmel jelképezve. - Na nem baj, a horrorfilmekben úgyis a buta szőkéket ölik meg az elsők között - legyintettem. - Biztos kimegy majd pasizni, a srác elugrik brunyálni, őt meg megeszi a farkas, ami elrontja a gyomrát vele. Csakhogy vérfakasok nem léteznek, szóval... valami más lesz itt a háttérben, ami persze nem a mi dolgunk - vontam meg a vállaim, bár hangom nem csengett túl őszintén. Hogy is csenghetne, amikor tudom, hogy ha akarom, ha nem, úgyis nyakig benne leszek. Nem én akarok az eseményekkel sodródni, sodornak azok ha akarom, ha nem... [
Jenna megjelenése nem csak Juliannek okozott kellemetlenséget. Plusz itt ez a gyilkosság, ami már-már teljesen hétköznapi dolognak számít az életünkben, ami lássuk be, elég szomorú. És akkor ezekről az emlékekről, ami nem is az enyémek... ne is beszéljünk. Kezdtem megint olyan hisztisnek érezni magam, mint Londonban. Nem én indította el a lavinát, még is úgy érzem, hogy megint beakar kebelezni. Volt elég gondom ezek nélkül is, de persze, miért ne tetézzük? Legszívesebben már sötétedés előtt leittam volna magam a sárga földig, hogy valahogy kiverjem kicsit a fejemből ezt a sok szarságot, ami elakar temetni, de attól féltem, hogy csak annyira iszom le magam, hogy még ébren maradok és lehet olyasmiket hordanék össze, amivel csak rontanék a helyzeten. Az enyémen biztosan. Persze sajnáltam az áldozatot, mert elnézve nem lehetett könnyű halála, ugyanakkor áldom az eget, hogy a kölyköket nem hoztam el. Egy ilyen nagy és ismeretlen területen lehetetlen lett volna szemmel tartani őket, mégha hárman is vagyunk rájuk. Mindenesetre örültem, hogy a gyilkosság némi egérutat biztosított a számunkra és eltudtunk tűnni Jenna szeme elől. A szobába érve én is ledobtam a téli holmikat az egyik fotelbe - felakasztani már lusta voltam - és eldőltem az ágyon, miközben képemet tenyereimbe temettem, mert még mindig nehezen hittem el, hogy ennyi szar folyik a nyakunkba. Mintha az elátkozottak közt is a legelátkozottabbak lennénk. Nem igazán tudtam mit mondani, így jobbára csak hallgattam Juliant, s még az elején egyet is értettem vele Jennat illetően, azért ő is kezdte átlépni a határokat ezzel a "buta szőkék" meg "majd a farkas felfalja" dolgokkal. - Hé! - förmedtem rá, kezeim is levéve arcomról, fektemben ránézve. - A feleségemről beszélsz. - figyelmeztettem, mert egy dolog, hogy neheztelek rá, de attól még a gyerekeink anyja, és azzal, hogy róla így beszél, olyan, mintha minket sem tisztelne. Ha én diszkréten magamban tudom tartani a perverz gondolataim, akkor úgy fair, ha ő is így tesz az ilyen megnyilvánulásaival. Nem tudom, milyen reakciót vált ki mindez Julianből, de én nyugtalanná válok, s míg őt esetleg letudja kötni ez a farkas nem farkas téma, én inkább felbontom az ott hagyott bort és töltök magamnak, hogy piálásba fojtsam duzzogásom. A csoki meg csak szimplán finom volt, bár két szemnél többet nem ettem belőle. - Jenna okos nő. Csak játssza az együgyűt. Sosem bírt megmaradni a seggén és simán eltűnt hetekre, hónapokra, évekre. De sosem úgy tért vissza, mint akit kidobtak. Nem hiszem, hogy hűséges volt hozzám, de talpraesett csaj és kurva élet, hogy mindig talált magának egy pénzes faszt, aki olyan helyekre is elvitte, ahová én mondjuk nem... meg sem lepődnék, ha kiderülne, hogy a szálloda tulajához van köze... Aztán mikor unja a banánt, felszívódik... Ezért döntöttem úgy, hogy bekaphatja... De butának semmiképp sem tartom... - morgolódtam, csak hogy tisztázzuk a dolgokat, aztán töltöttem még magamnak.
Kishíján eltátottam a szám, ahogy a felesége védelmére kelt. Mégis mi ütött ebbe az alakba. Neki engem kéne támogatnia és egyetértenie velem. A farkas ember elé kéne lökni. Jó, oké, én sem vagyok ennyire kegyetlen, azért nem hagynám, hogy megegye, bár egy harapás idejére megbotlanék... abba még senki nem halt bele. Kivéve, ha a torkát érte, de vannak még csodák. Mindig érdekes volt számomra, hogy bár ő a drogdíler, a csóró suttyó, a vandál gyerekek atyja és még ki tudja mi, mégis mindig úgy tűnik én vagyok a tapintatlanabb, a bunkóbb és a kegyetlenebb. De kérdem én: Hogy lehet egy olyan nő védelmére kelni, aki hosszú évekre se szó seb beszéd lelép és otthagy valakit majd fél tucat gyerekkel és közben össze-vissza kefél gazdag pasikkal, amíg meg nem unja őket? Én minimum lelöktem volna a fenébe a hegyről remélve, hogy eltörik pár csontja. Ezek szerint mégis jól tettem annak idején, hogy fittyet hánytam a nők többségére és nem ragadtam le senki mellett, csak óvszeres egy éjszakás kalandokkal szórakoztam, ha nagyon kívántam már a dugást. Én is csak elcsesztem volna az életem. Így is ki tudja nem-e hibáztam, hogy leragadtam Roman mellett. Most is csak a kellemetlenségek jönnek sorra. Már a vérfarkas sem érdekelt annyira, sokkal inkább forrott bennem a düh Jenna miatt, ami most kellemetlenebb a gyilkosságnál is. A hullákat már megszoktam, de azt nem, hogy valakinek csak úgy megjelenik az exfelesége és mintha mi sem történt volna belekontárkodik az életünkbe. Ráadásul a pasi még védi is annyi szemétség után. Figyeltem, amint megtekeri a pia nyakát, de úgy voltam vele, jobba ha most nem szívunk egy levegőt. Szükségem volt egy kis magányra, cigire és alkoholra. Az kevés lesz, ami itt van, ráadásul nem sok kell, hogy Romant is elküldjem Svájc túlfelére. - Meglátogatom a bárt, szétnézek mi van ott. Meg megnézem mikor jön a hekus - jeleztem neki, majd fogtam magam, kiléptem az ajtón és fittyet hányva a szálloda szabályaira rágyújtottam a folyosón, pedig ott nem lett volna szabad cigarettázni. Lábammal hátralöktem az ajtót, hogy csukódjon be, majd tova is indultam a bár felé, hogy leigyam magam. Magamban a mindenhatót kezdtem szidalmazni, közben az embereket figyeltem. Úgy tűnt ide is elért a gyilkosság híre, noha láthatóan még nem tudott róla mindenki. Ahogy kinéztem az ablakon már láttam a távolból a rendőrségi villogót, tehát már folyt a helyszínelés is. Mire leértem a bárig, már három cigit elszívtam, igaz, ott már nem gyújtottam rá, hanem kértem magamnak egy whiskeyt és azt kezdtem kortyolgatni. [
Tisztában voltam vele, hogy ezen kijelentésemmel, amivel Jenna védelmére keltem, kicsit sem javítottam a kapcsolatunkon Juliannel. Sőt... Ezek után pedig annak közlése, hogy meg is csaltam, egy biztos érvágás volna. Szinte biztos vagyok benne, hogy az ilyenektől kapok majd agyvérzést. A legszomorúbb ebben, hogy nagy részét saját magam okoztam. Bánom, mint a szart, hogy Jennat elvettem, Caleel meg összefeküdtem, de most még is mi a faszt tudok csinálni? Hibáztam. Sokszor. Legszívesebben tomboltam volna, de minimum valami gorillának estem volna, hogy agyonverjem. Még egy hulla a trambulin alá már nem oszt nem szoroz. Teljesen jogosan tette, amit tett, s talán jobb is, ám ott akkor, én még is hitetlenkedve, és jobbára őt hibáztatva néztem utána. Éppen csak nem mordultam utána valami hülyeséget, amit aztán meg is bántam volna egyből. Az üveget is a becsukódó ajtónak akartam vágni dühömben, így a pia egy része a szőnyegen landolt, de végül meggondoltam magam. Végül néhány nagyobb korty után a falba vágódva tört szét. Felrúgtam a közelembe lévő széket is, minden leszórtam a szekrényről, ami elég végül letérdelve, fejem pedig szélének döntve próbáltam nem összeomlani. Jó, oké, annyira talán nem volt borzalmas a helyzet, de jelen pillanatban úgy éreztem, hogy a jelenem és a jövőm véres összeütközésben és én nem tudok mit tenni, végignézni pedig nem szeretném. Meg is fordult a fejemben a táskámba rejtett "Sweet Dreams" cucc, mint megoldás, de ha most kidőlök és Julian visszajön, lehet azt hiszi, hogy kinyírtam magam. Meg azt sem szeretné, ha tudná, hogy rá álltam erre a szerre. A bárba se mehetek már, mert ő is ott van, így a pia sem aktuális. A cigis dobozom majdnem teljesen üres, no meg nem is nyújtana kellő megoldást, így nem sok minden maradt. Gyors lezuhanyoztam, és elhagytam a szobát.
Nem sokkal azután, hogy helyt foglalt valahol Julian a bárban, egy nem olyan régi, ismerős arc is felbukkant, bár már teljesen más öltözetben. A pink, bolyhos téli hacuka helyett, sötét farmer, fekete felső és sötét bőrdzseki volt Jennán, miközben belépve, épp elnyomot a cigijét az egyik asztalon lévő hamutálban, hogy aztán üres kézzel üljön a pulthoz és kérjen ki magának valami erősebbet. Nyakában egy FBI igazolvány volt, amit az ital megkapása után el is tett, feltételezhetően, hogy ne legyen útban. Aztán le is húzta két korttyal az italt és kért még egyet. Közben kérdezősködött erről-arról a csaposnál, illetve annak végeztével sms-t irogatott, de immáron úgy, mint, aki éppen egy komoly ügyön dolgozna, semmint, mint, aki panaszt írna az ebaynek, hogy nem jött meg a cipője.
Biztos voltam benne, hogy nem az a kezdeti két-három pohár whiskey ártott meg és a cigimben sem volt semmi a dohányon kívül, hallucinálni pedig nem szoktam, ám mégis mintha valami zavar lenne a mátrixban. Az érkező Jenna már nem úgy nézett ki, ahogy eddig, az FBI-os igazolványról már ne is beszéljünk. Megszimatoltam a whiskeyt és megízleltem. Hacsak nem valami vízhez hasonló illatú, ízű drog van benne, amit nem tudok kiszúrni, akkor nem a piától hallucinálok. Mégis mi történt? Mi változott? Miért? Ez a ruha, ez a komolyság. Csak nem tudathasadásos? Pedig egy óra sem telt el szerintem, mióta utoljára láttam, mégis mintha kicserélték volna. Tán támadnak a testrabló növények? De rég volt már a 78-as film a moziban... igaz, én azt VHS-en láttam még. Tehát a nőci egy FBI-os? A fene. Pedig még egy pincérnőt sem néznék ki belőle. Persze... lehet csak az utálat beszél belőlem. És most? Vissza a szobába nem akarok menni, de vele sem szívesen szívnék a továbbiakban sem egy levegőt, szóval vagy kimegyek a hidegbe, vagy keresek valami program lehetőséget. Szinte fel sem tűnt nekem a sok gondolkodás és bambulás közben, hogy már öt újabb pohárral megittam és a pultos is furcsán néz rám, szóval észbe kaptam és kicsit pihentetni kezdtem a whiskey-t. Elővettem a telefonom, majd az ajtó nyitódására kaptam fel a fejem. Egy fehér inget, fekete nyakkendőt, hosszú fekete kabátot viselő férfi lépett be. Hanyag, egyszerű frizura, borostás arc, közel értelmes arckifejezés. Látszott, hogy már egy ideje az épületben volt és nem a kinti hidegből jött. Hamarosan a hotel tulajdonosa is felbukkant mellette, majd a hosszú kabátos felmutatta rendőrségi igazolványát. - Egy kis figyelmet kérek! - szólt a nyomozó hangosan, hogy mindenki rá figyeljen. - Emmett Carver nyomozó vagyok a Berni rendőrkapitányságról! A nyakamat tettem volna rá, hogy ez a fickó skót. A neve, a beszéde... vajon mikor emigrálhatott és miért? - Mint azt néhányuk már tudja, sajnos történt egy haláleset nem is olyan régen odakinn a sípálya környékén. Egy szerencsétlen ember meghalt. Nos, a helyszíni vizsgálatok azt mutatják, hogy vadállat támadás történt, ám a helyszínelés során találtunk bizonyos jeleket, melyek emberi idegenkezűségre utalnak. A kettő nem zárja ki egymást. A halál pontos oka ismeretlen, ezt nem tudtuk itt megállapítani, a további vizsgálatok miatt a holttestet elvitetjük a kriminalisztikai kórbonctanra, ám amíg a nyomozás tart, senki nem hagyhatja el a panziót. Az esetet gyilkosságként kezeljük és míg az ellenkezője be nem bizonyosodik, addig senki nem utazhat el. Amennyiben mégis megtenné, a rendőrség fogja előállítani. - Mit kell ezen annyit nyomozni? - háborodott fel egy férfi. - A vérfarkas ölte meg! - Uram, kérem, ne mondjon ilyeneket. Szörnyek nem léteznek. - Ezüst golyót neki! - Én nekem két nap múlva lejár a foglalóm - jelentkezett egy nő. A hotel igazgatója vette át a szót. - Ne aggódjon, ha a nyomozás addig nem zárulna a le, a további költségeit a hotel fedezi, nem számolunk fel plusz költségeket. - Mindenki kártérítve lesz, akit emiatt anyagi gondok terhelnének. Senkinek nem kell plusz pénzt fizetnie - mondta Carver nyomozó megerősítve a tulaj szavait. - Mindenkit értesítünk a rendeletről és a térítésről, hogy eleget tegyünk a rendőrség kérésének - bólintott a tulajdonos úr.
Mondanom sem kell, a bárt elkerülvén, hozzám nem jutott el az információ, mely arra kötelezi az ideiglenes lakókat, hogy maradjanak a seggükön, így egy percig sem zavartattam magam, hogy elinduljak kicsit lehűteni magam a hidegben odakint. Az feltűnt, hogy több a rendőr, dehát még is csak egy halál eset történt, szóval ez sem gátolt meg igazán. Legalább is míg utamat nem állta egy 20 centivel alacsonyabb kis taknyos, fakabát. Először azt hittem csak véletlen lépett ki elém, aztán motyogott valamit, mintha felakart volna szólítani, de a dadogásától nem értettem semmit. Aztán újabb nekiindulásból a kézfejét is a mellkasomra tette, amit persze helyből le csaptam. Most szórakozol velem, bazd meg? Amúgy sem voltam jó kedvemben, és még csak törvényt sem szándékoztam tenni, csak kimenni a kurva levegőre, lehetőleg távol az emberektől, akik a hulla láttán valahogy nem akarództak kint maradni. Legalább is ezt gondoltam, mikor kiürült a terület az épület körül. A problémám csak tetézte, mikor hangosabb szóváltásba kezdtünk... kezdtem, és azt sem túl szépen, amire több egyenruhás kis jószág is felfigyelt, bár egyenlőre nem akartak beszállni. Egészen addig míg a kis pöttöm - hozzám képest törpe - rendőrféleség hátra nem nyúlt a gumibotjáért. Na mondom, próbálj meg megütni, már repülsz is a recepciós pult mögé. Megpróbálta. Csak nem sikerült neki. Én viszont felkaptam és abban az elhatározásban, hogy kivágom az üveg ablakon, mint valami felbőszült berserker, neki is vágtam a fal helyettesítő ablak üvegnek - földszintinek -, de az ugye erősebb volt ennél a kis nyikhajnál, gondolom golyóálló, mert vissza is pattant róla. Gondoltam ezzel szépen el is dőlt, hogy ki nyert, és mehetek szusszanni egyet. Hát nem. A következő pillanatban valaki buksin vert a gumibotjával, ami még koppant is, bár a pillanatnyi fájdalmon kívül más bajom nem esett. Csak neki. Mert jó fel zavarta az amúgy is felforrt agyvizem, szóval repült a cimborája után. Mire a szemtanúk kettőt pislogtak volna már nagyban ment a cica harc. Csak akkor küldtek a földre, ha egyszerre többen estek nekem, de ha néha sikerült is felkelnem, úgy ugrottam neki az éppen előttem lévőnek, mint valami amerikai futballista. Amíg nem volt nálam fegyver, vagy szúróeszköz nem is merték elő venni a fegyverüket, de mikor hevességemben véletlen kirúgtam az egyik fegyver táskájából a pisztolyt, mindenki fegyvert rántott. Úgy fújtattam, mint egy veszett medve, de végül az egyikük volt olyan köcsög, hogy rám lőtt sokkolóval, ami jobban fájt, mint gondoltam. Jobban, mint a seggbe kuki, pedig a combomba kaptam. Földre is vágódtam, a kis retkek pedig még rám is vetődtek, pedig így is minden izmom görcsben állt. Mire alább hagyott ez a szarság, nos a friss levegőt nem pótolta, de már legalább vicsorogtam. Mondjuk ez főleg annak köszönhető, hogy az üres étkező egyik ablak melletti asztalánál ücsörögve, hátra bilincselték a kezeim. Jó, hát... járhattam volna rosszabbul is. Megehetett volna a kis Vuk... Igaz, így meg felkerültem a gyanúsítottak listájára. Hiába mondtam, hogy nem menekülni akartam... De ezeknek is csak pisztollyal van nagypofájuk, meg ha bilincsben vagyok...
Jenna nem nézelődött, láthatóan le volt foglalva. Egyedül akkor emelte fel fejét, mikor a nyomozó jelenetet rendezett. Igazából különösen nem zavarta a dolog, hiszen rangban felette állt, ráadásul az igazolványa lényegében mindenhová belépő volt, de örült neki, hogy legalább ők is dolgoznak az ügyön, mert, hogy ő alapból más miatt volt itt, ám ha már így alakult nem volt ellenére kideríteni mi történik. Úgy volt vele, hogy max két legyet ügy egy csapásra. Nőként az FBI-nál ez még nagyobb dicsőség, tekintve, milyen sok alkalmatlan férfi kollégája van. Így azonban, hogy egyenlőre nem sok információval szolgáltak, s úgy tűnt a pultos sem tud többet, egy újabb pohár után megfordult és felkelt a bőrülésről. Akkor tűnt fel neki a pár méterre ülő Julian. Össze is vonta szemöldökét, leginkább amiatt, mert odébb sandítva, sehol sem látott engem. Hogy Emmett azért tudja nincs egyedül a nyomozásban, mégha ő most épp másik ügyön is dolgozik, azért bemutatkozott. Könnyebb és praktikusabb, ha össze dolgoznak, semmint, ha megpróbálják túlszárnyalni a másikat, és ezzel a gyilkos kezére játszanak. Ha tényleg ember volt az illető. Ám mielőtt bármiről is érdeklődhetett volna a nyomozótól az ügy kapcsán, meghallotta, ahogy amögött az egyik rendőr rádióján értesítik a többieket a recepciónál történő incidensről és hogy már is akadt egy gyanúsított. Még egyszer utoljára végig járta tekintetével a pultnál ülőket, hátha ott lát, de végül adott volt a személyleírás is, így szemeit forgatva egyedül vagy a többi rendőrrel, elindult az étkezőbe. Én meg bíztam benne, hogy nem seggfejeskedik majd Julian és kidumálja, hogy tiszta vagyok.
Mikor fülembe jutott mi történt a recepciónál sóhajtottam. Figyeltem, amint Jenna és Mr. Carver elindulnak, így adott volt, hogy én is menjek, pedig Roman jelenleg nem érdemelte meg, hogy kiálljak érte. Normál esetben tudom, hogy Roman nem keverne ekkora zűrt, de most biztos az idegesség és a sok feszkó tetette vele ezt. Emmett a rendőrökre nézett, majd Romanra. - Mi történt? - Hadnagy, ez az ember el akarta hagyni az épületet. Megpróbáltuk feltartóztatni, de ellenállt, végül ránk támadott. Alig tudtuk megfékezni - mesélte el az esetet az egyik rendőrtiszt. Carver hadnagy már éppen Romanhoz akart szólni, amikor én közbe szóltam. - Hadnagy, bocsánat, egy percre - szóltam, ő pedig felém fordult. - Dr. Julian Carter. A New York-i székhelyű Carter Office alapító tulajdonosa és irodavezetője. Mr. Hemlcok az én egyik alkalmazottam - mondtam és nem is füllentettem, mivel valóban be volt jelentve nálam minimál bérben, mint asszisztens. Pont a kényes esetek miatt, amikor magyarázkodnom kell milyen alapon kontárkodik, vagy van jelen egy nyomozás esetében, vagy ha rossz fát tenne a tűzre és nekem a védelmére kéne kelnem. Az engedélyem is felmutattam. Megszemlélte. - Attól, hogy a maga embere a rendőrség elleni erőszak még bűncselekmény. A maga embere laposra verte az embereimet. - Az már nem az én gondom, ha a Svájci rendőrség embereit egy civil laposra veri - flegmáztam. - Biztos túl jól képzettek. Mr. Carvernek ez nem nagyon tetszett, de nem hagyta elveszni a türelmét. - A bűncselekmény az bűncselekmény. És tegyen egy szívességet Dr. Carter, ne kontárkodjon bele a munkámba. Higyje el, a nyomozás jó kezekben van, nincs szükségem egy önjelölt Sherlock Holmesra - felelt nekem, közben jelezte, hogy vigyék el Romant a rendőrautó felé. - Hadnagy, nem lehetne ezt a dolgot elengedni most? - Mire gondol? - kérdezte értetlenül. - Az incidenst - intettem Roman felé. - Szó sem lehet róla. Bevisszük és elbeszélgetek vele. Aztán szépen lecsukom. Majd a bíróság kiszabja a büntetést. Ha szerencséje van, megússza pénzbírsággal, vagy közmunkával. De hadd kérdezzek valamit. Hogy van az, hogy maga akárhányszor felbukkan itt, valami mindig történik. Kb. három hónapja is itt járt nálunk, csak épp Luzernben, Vitznauban. Érdekes módon akkor is embereket marcangolt valami szörnyeteg, aki nem is létezett. Néhány éve pedig holmi terrorista támadással volt összefüggésben a neve. Mondja el nekem, hogy van az, hogy a maga jelenléte mindig életeket követel? - Csak nem vádol valamivel? - Nem vádolom semmivel, csak gyanús nekem ez az egész. Olyan, mint valami felturbózott fekete macska. De most ha megbocsát, még rengeteg dolgom van. El kell kapnom egy gyilkost. A rendőrök elindultak Romannel, a hadnagy pedig már indult is utánuk. Azon kezdtek el kattogni a fogaskerekeim, hogy vajon mit tudnék kitalálni, amivel megmenthetném a sittől. Igaz, a Svájci börtönök sokkal szebbek és barátságosabbak az amcsi börtönöknél, de nem lenne jó ott tudni őt. Vajon lehet óvadékot letenni? Valami telefonszám. Felhívom a követséget, vagy egy-két volt kollégát, hogy sikálják ezt el nekem. Vannak még, akik az adósaim. Vagy... akár hagyhatom is a fenébe. Végülis a saját hibájából tanul. Vagy nem... nem tanul. Pedig egyszer már beszopta, amikor Dr. Sinclairrel összecsapott és börtön lett a vége. Erre beleesik most ugyanabba a hibába. A fasz ki van... Mivel jelenleg semmit nem tehettem az ügyben, fogtam magam és elindultam vissza a bárba, ám megtorpantam. Rágyújtottam, megszívtam és Jenna felé pillantottam. - Velem jönne egy kicsit?
Csak a belépésük hangjára pillantottam oda, de nem is jöttek túl közel, mert néhány méterrel az ajtó után meg is álltak vitatkozni. Meglepett Jenna új kinézete, de az jobban lekötötte figyelmem, hogy mi lesz a sorsom. Nos, kicsit talán túl bizakodó voltam a dolgokat illetően, és túl becsültem Julian képességeit, mert úgy tűnt, hogy a bilincs marad, és még el is szállítanak, ami tekintve, hogy nem engedélyezett, nos... bevallom picit aggódtam. Az aggódás meg ugye szokás szerint megint csak nem a legjobb oldalamat hozza ki, noha így hátra bilincselt kézzel még nehezebb levezetni a fölös energiákat, így jobbára csak morogtam, anyáztam és igyekeztem ellenkezni. - Ez nektek az igazság szolgáltatás?! Ne most legyél nagy fiú, kis pöcs! Vedd le a bilincset és akkor vágj ilyen mopsz képet, te csicska! - kiabáltam velük, aminek az lett a vége, hogy "ellenőrizve" a bilincsek szorosságát még a kocsiháztetőre is rávágtak egy percre. - Ezt még kurvára megbánjátok, kis gecik! - kiáltottam az egyenruhásoknak, egészen addig, míg meg nem jelent a nyomozó, akiről ugyan fingom nem volt ki, az a különös felismerés viszont egyből belém hasított. Pont mint azoknál a furcsa emlékképeknél, amikre "emlékeztem" és még sem az enyémek voltak. Mármint szerintem, mert nem passzoltam valahogy az ottani helyzetekhez. Ahogy vizslattam a képét, kezdett kicsit ki tisztulni az a kép, aminél akkor beazonosítani sem tudtam a homályos arcokat. Ő lett volna? Mindenesetre ez eléggé elgondolkodtató volt ahhoz, hogy végig kussban maradjak onnantól, őt méregetve.
Az étkezőben jobbára szóhoz sem jutott, de nem is kellett, mert a nyomozó állta a sarat, és a lehető legjobban cselekedett. Bele szólnia se kellett, pedig simán a két okoska alá tett volna. Ismert már annyira, hogy tudta magam is simán bajba sodrom, és vagyok olyan barom, hogy azokat is magammal rántsam, akik éppen a védelmemre kelnek. Így hát elégedetten figyelte, ahogy - válás hiányában - férjét kiviszik a rendőrök és lehetőleg minél messzebbre szállítják. Gondolta, Julian most majd úgy is nyomozásba kezd, ő meg addig turkálhat kicsit a holmijaink közt, hogy bebizonyítsa mennyire rossz, ha mi megjelenünk valahol. De az egykori nyomozó megállította. Bízott benne, hogy nem tőle várja majd, hogy megmentsen, e azért adott neki egy esélyt. - Hát hogyne. - szöktek magasba szemöldökeim, ahogy odalépett mellé és kihúztam ujjai közül a félig elszívott cigit, hogy ő majd elszívja a másik végét. - Szerintem, ha annyira kiakarná szabadítani, már minden követ megmozgatott, de azt gondolom ezúttal mindketten ugyanazt akarjuk. Hogy főjön kicsit a saját levében...
Bár nekem fogalmam sem volt Jenna szándékairól, ha tudtam volna sem aggódtam volna, hiszen az én cuccaim között semmi törvény elleneset nem talált volna. A pisztolyra volt engedélyem, ráadásul a követségen engedélyt is szereztem rá, hogy áthozhassam a határon. Drog nem volt nálam, a cigi és az alkohol pedig legális dolgok, ahogy az-az egy-két fizika szakkönyv is, ami nálam volt. A többi ruha volt, táblagép, laptop, stb. Az már más kérdés, hogy Roman holmiai között miket talált volna... A célom nem az volt, hogy ne turkálhasson a cuccai között, igazából csak meg akartam ismerni, továbbá, ha már FBI-os volt, akkor kicsit konzultálni vele. Hátha az ismerkedés és a konzultáció után kevésbé fogom utálni. Az, hogy én mibe gondolkodom, gondolkodtam ahhoz nem sok köze volt, de végülis részben rátapintott az igazságra. Megszívtam a cigit, közben a folyosón lépdeltünk. Füstöt fújtam és válaszoltam. - Nem ez az első. Nem tanul a hibáiból. Ha ekkora gyökér, akkor nem tudok mit tenni. Akkor sínylődjön. Persze megvannak a kapcsolataim, egy telefonomba telne és lenne végzés, hogy engedjék szabad lábra, sőt, kocsival hozzák ide vissza, de nem fogom elsietni. Most úgyis duzzog rám - legyintettem. - Majd megbékél. A dühüngőben kitombolja majd magát. - Az viszont jobban érdekel, hogy mi ez a stílus váltás? Nemrég még más cuccokban flangált kisasszony. Nem tudom mit keres itt az FBI, de érdekelne. Viszont nem az én dolgom. Ha nem akar, nem válaszol - legyintettem újfent és megszívtam a cigim. Nem fogok neki könyörögni, hogy mondja el, ha akarom úgy is megtudom, bár annyira nem foglalkoztatott, hogy különösebb erőfeszítéseket tegyek érte, hogy utána járjak. Főleg amilyen hangulatban most vagyok. Függetlenül attól válaszolt-e rá érdemben, vagy sem, tovább léptem a dolgon. - Remélem maga nem hisz a szörnyekben. Épp elég hülye van itt, akik vérfarkast hallucinálnak. Három hónapja voltam már Svájcban, csak épp Vitznauban. Akkor is gyilkosságok voltak, ám akkor valami Calopus nevű szörny nyakába akarták varrni az esetet a helyiek. - sóhajtottam. - Nohaaa.... valamit mi is láttunk, de... az esetet végülis nem szörny követte el és semmi bizonyíték nem is került elő, ami bizonyította volna egy szörny létezését. Szóval szerintem most sem lesz ez másként. Maga mit gondol, mi történhetett? Érdekelne. Ha már az FBI-tól jött, biztos többre megyek önnel, mint egy nevesincs hekussal, aki rendbontókkal foglalkozik inkább, mintsem egy gyilkossággal. Igaz, nem hittem benne, hogy Jenna olyan hű de jó képességű nyomozó lenne, azt is tudtam az FBI nem osztogat csak úgy igazolványokat és azt is tudtam, az E-bayről és az Amazonról sem lehet rendelni, szóval valamit csak le kellett tennie az asztalra, hogy az államok egyik legnevesebb bűnüldöző szervénél dolgozhasson. - Ha már így összefutottunk megpróbálhatunk együtt is dolgozni, hogy hamarabb túllendülhessünk egy problémánkon. A gyilkosok jobb, ha minél előbb börtönbe kerülnek, a szörnyek pedig vissza a képregények lapjaira.
Ki gondolta volna, hogy a munkán túl nem pihenés, hanem egy másik munka jut majd részemül. Pedig már azt hittem, lazábbra vehetem a dolgot kicsit, ha már egy üdülőben vagyunk. És ha ez még nem elég, a férjem és a pasija is itt lopja a napokat. Ha nem teszem, amit teszek, nyilván lebukok. Így meg, hogy más irányt vett a dolog, engedhetek az álcán. Az elvett cigijét szívtam, miközben hallgattam megerősítését. Sajnálom Romant, hogy olyanokat fog ki, mint mi, akiket nem vezethet orrunknál fogva és a sokadik alkalommal már nem is hunyunk szemet ugyanazon hibái felett, de azt gondolom neki is volt választása. - Igen, pontosan így kezdődött nálunk is... - bólogattam nagyokat megerősítésképp, hogy jó úton haladnak, hogy végül néhány éven belül - vagy pár hónapnál nem tovább - ugyanarra a sorsra jusson, mint... én. Legalább is a kapcsolatuk. Aztán majd jön egy másik pénzes, dugnivaló vagy egy szexi hátsó és ismét kezdődik minden elölről. - Roman nem rossz ember, csak... hát igen... nem lát tovább az orránál. Meglengetsz előtte pár dolcsit, a hátsód é már repül is utánad. A hűség? Nos, amíg ott voltam néha, bizonyosan nem kefélt félre, de az tuti, hogy azóta törölte ezt a fogalmat a szótárából. - figyelmeztetem a sorok közt, hogy jobb, ha tudja, hogy alapvetően sem nehéz elcsavarni a fejét, de az ősi ösztönei is erőteljesen hajtják, ha nem kapja meg azt a mennyiséget, amire szüksége van. A nyakamat tenném rá, pláne, elnézve a kapcsolatuk jelenlegi állapotát, hogy legalább már egyszer félre kúrt. - Mi lenne? Az álca volt, de már nincs rá szükség. Ha viszont neki rohanok és úgy teszek, mintha nem is ismerném, gyanúsabbá váltam volna. Amúgy is fent kell tartanom a látszatott, előtte is. Legalább is így volt, míg az étkezőbe nem értünk. - vonok vállat, majd séta közben egy "kecses" mozdulattal lepöccintem a cigi végét. - Csak a szokásos. Egy másik gyilkossági ügy. De a cél személy jelenleg "inaktív", így van időm foglalkozni a másik dologgal. - felelem tömören és röviden. - Épp elég szörny járkál köztünk, nem hiányzik még ez is... - forgatom szemeim ezzel igazából válaszolva is eleve hülye kérdésére. Az az ember, aki hisz az ilyenekben, alapból 18-nak sem nyilvánítanám. Vagy mehet a vigyorgóba. - Mi történhetett volna? Gyilkosság, amit vagy egy ilyen mesebeli lényre vagy egy kóbor vadállatra akarnak kenni. Nem volna példátlan. - csóválom fejem és el is nyomom a végét járó szálat, újabbra pedig nem gyújtok. Egy részt, mert nem vagyok ekkora dohányos, másrészt azt is azért vettem el tőle, mert nekem már nem volt. - Had foglalkozzon vele. A munkája része. De azért ne becsülje alá őket se. Még egy zöldfülű egyenruhás is okozhat meglepetést. Bár a magam részéről örülök, hogy legalább elvitte Roman lenyugtatni. Mondhatni nagyobb biztonságban van. - állok meg végül a szobám ajtaja előtt, miközben előkotrom a kulcsom. Az ő szobájuk egyenlőre tabu, de nem mondok le róla teljesen. Már lököm be az ajtót, mikor feleszmélek ajánlatára, ami akaratlan is mosolyt csal az arcomra, így megfordulva karba tett kezekkel dőlök neki az ajtó félfának. - Mit nem hallok, tanár úr. Tudtommal maga nem felmondott, hanem kirúgták. Ergo nincs már hatásköre, hogy olyasmit tudjon, ami nem tartozik egy tanár bácsira vagy magánnyomozóra. Nem hittem volna, de... maga tényleg bele akar folyni az ügybe? A rendőrség háta mögött? - mosolygom kételkedve képességeiben, de azért kíváncsivá tett. Bólintok is párat elgondolkodva azon megállapításán, hogy meg kell oldani az ügyet, mert a végén még égő fáklyákkal kezdenek kántálni az itteniek. - Hát jó... De ha elkapják magát, ne várja, hogy kimentsem. Le is tagadom, hogy beszéltünk... - emelem el kezeim, majd fordulva egyet belépek a szobába. Nekem olyan természetes, hogy én sem kérek engedélyt és mástól sem várom el, ergo vagy bejön magától vagy kint ácsorog. - Mivel más ügy miatt vagyok itt, így még én sem haladtam vele sokat, de rajta vagyok, bár az itteniek babonásságra megnehezíti a dolgom. - veszem el a laptopom melletti vastag, bőrborítású, pattentos, vastag jegyzet füzetem és odadobom neki. Az eddigi lezárt ügyek, külön össze vannak fogva, ügyenként, hogy át láthatóbb legyen, de így is lógtak kibelőle képek, külön kis cetlik, gondolatok, feltételezések, az új ügyről csupán néhány név, egy-két holttest képe és az üdülő neve. A "farkasos" ügyről pedig szintén néhány kikérdezett személy neve, az áldozat adatai és nagyjából ennyi. Nem hiszem, hogy sokra megy vele, de gondoltam megosztom vele az eddigi infókat. Nagy baj nem lehet belőle. Amíg olvasgatta vagy kint ácsorgott - nekem édes mindegy - addig ledobtam a bőrdzsekim, s mivel, hogy ki már nem szándékszom menni, ráadásul esteledik, idebent kényelmesebb göncben is meg leszek, szóval átsétáltam a fürdőbe, hogy a farmert melegítőre, a csizmát pedig vastag zoknira cseréljem. - Mexikóban nekem is volt egy hasonló ügyem. El is húzódott. Ott is egy misztikus lényre próbálták ráfogni, hogy embereket eszik. A körülmények miatt, s mert arra felé nem voltak túl közlékenyek az emberek, nem volt könnyű dolgunk. Mire meg hazaértem, Roman lecserélte az ajtó zárát. - nevettem el magam, visszagondolva, milyen cinkes volt szőke libust játszva feltörni a zárat. - De legalább a kiengesztelése jó volt mindkettőnknek... - tettem hozzá hajgumival a számban, miközben megpróbáltam összefogni kis gombócba, hogy ne zavarjanak majd munka közben a tincsek. - Na és milyenek...? - pillantottam felé kíváncsian. - Mármint a gyerekek. Csak a facebookos képeiket látom, meg néha napján az arra élő, nyugdíjazott kollégáktól érdeklődöm. Apropó, hála neked, most már a kamerákon keresztül is, de az még se ugyanaz. - dobom le magam az ágy végébe, miután magamhoz veszem a laptopom.
Ugyan Jenna lenyúlhatott egy cigivel, nekem volt még, tehát minden probléma nélkül tudtam tovább dohányozni, bár nem mindenki vetett ránk túl szép pillantásokat, hogy befüstöltünk a folyosóra, de nem zavartattam magam. Hamar elmegy az illata. A beszélgetés persze tovább haladt, amitől majdnem lenyeltem a cigarettámat. Na várjunk csak! Ezek szerint valójában leszarja Romant és valójában nem is olyan rózsaszín csinibaba csak előtte és előttem játszotta meg? Én meg feleslegesen balhéztam? Hogy ha ez így van, akkor én vagyok a világ legnagyobb barma és megvezethetőbb vagyok, mint a legutolsó naív szőke liba. - Ezek szerint odakinn minden csak színjáték volt? - kérdeztem, noha ezzel biztosan aláásom a tekintélyem, mint nagy detektív, ha egy ilyennel is palira tudtak venni. Na jó, persze, itt érzelmekről van szó, mégis csak a pasimról és az exnejéről van szó. Azért ez nem egy hasonlítható össze egy gyilkossági nyomozással. Ha a magánéletről van szó, akkor nem létezik olyan, hogy objektív. Munka. Tehát nem egy másik pasival van itt, hanem dolgozni van itt. Ez is valami. Annyiban viszont elkeserítő, hogy ezek szerint itt lapul egy másik gyilkos is, aki ki tudja miket fog itt művelni. - Egyre jobb. Egy terrorista nem akar még felbukkanni itt? - kérdeztem és körbe is pislogtam, hogy nem-e látom itt valahol Terrence-t, akivel már a Valhallában újra találkoztam, vagy valakit, aki atomot akarna dobni a fejünkre. De nem. Szóba került a farkasos gyilkosság is, amire olyan stílusban válaszolt, hogy kezdtem érteni mit éreznek az emberek, amikor én felelek bicskanyitogató módon. Azért nem kell úgy felelni, mintha egy idióta lennék. Csak kérdeztem valamit... - Oké, értem, bocsi. Én sem hiszek a szörnyekben na. Nem értettem mit értett az alatt, hogy nagyobb biztonságban van és azt sem, hogy kire érthette. Roman lenne a rendőrségen nagyobb biztonságban? Vagy én, mert nincs itt? A fene belé, hogy rébuszokban beszél, de már nem mertem visszakérdezni, nehogy hülyének nézzen a végén, akinek nehéz a felfogása. Megálltam, mikor ő is megállt, ám megjegyzésén elnevettem magam. "Tanár úr". Na így sem neveztek még a hallgatóimon kívül mások, de valahogy tetszett tőle. Aranyos volt. Zavartan simogattam meg a tarkóm. - Hát tudja hogy van ez. Az ember nem tudja teljesen maga mögött hagyni a múltját. Húsz év mégis csak húsz év. Egyébként pedig egy magánnyomozónak pont az a dolga, hogy tudjon olyan dolgokat, amiket mások tudnak, csak nem mondanak el - vontam meg a vállaim. - Ugyan, a rendőrség meg fogja tudni, hogy belefolyok. Hamarabb is, mint szeretném. De nem szólhatnak érte. Jogomban áll kontárkodni, amíg nem lépem át a törvény határait. Nem fogok rendőrt játszani, csak jó állampolgár módjára megpróbálok megoldani egy szörnyű gyilkosságot. Végül áldását adta, aminek örültem. Noha ha nem tette volna sem fogtam volna vissza magam. - Már megszoktam, hogy magamat kell mentenem... nem vártam volna el. Bementem én is, majd mikor a nyomozásvezetőt a kezembe adta átlapoztam, de csak felületesen, mivel sok fontos dolog nem volt benne. Richard Hunt. Egy egyszerű kis turista, Nagy Britanniából jött ide, egy hetet maradt volna. Sima kis titkár volt egy brit telecenternél. - Mégis ki akarna megölni egy ilyen nevesincs kis szürke kisegeret? - kérdeztem elképedve. - Ráadásul itt, ahol vadidegenek között van. Ráadásul ilyen... brutális módon. Tényleg egyre betegebb a világ... Felé pillantottam, miközben ledobta a bőrdzsekit. Mit ne mondjak, Romannek tényleg jó ízlése van nők terén is. Nem is értem egy ilyen bomba nő és féltucat gyerek után hogy lett belőle férfi párti. Bár ezt magamtól is kérdezhettem volna... Elment öltözködni, én addig letettem a kiskönyvet és szétnéztem a lakásban pár óvatos pillantással. Nem mintha túlzottan érdekelt volna... Aztán visszatért. - Örülök, hogy segíthettem - jegyeztem meg, mikor szóba kerültek a kamerák. Egy pillanatra elmerengtem a gyerekeken. - Angyalok - "hazudtam" szemrebbenés nélkül, bár biztos ő is tisztában van az igazsággal, csak érdekelte nem-e őszülök és festetem a hajam mostanra. Hát nem. Vállammal a falnak dőltem és onnan pillantottam rá az ágy felé. - Mára befejezte a napot? Én éjszakázni is szoktam - jegyeztem meg, hogy ilyenkor nekem nem sűrűn vannak nyugodt estéim. Valahogy az események tovább szoktak sodorni.
Mindeközben a Berni rendőrkapitányságon a megbilincselt Romant a kihallgatóba vezetik, de eszük ágában sem volt levenni róla utána sem. Nem akartak balhét. Carver hadnagy belépett hozzá és leült az asztal másik végébe egy jegyzetfüzet és toll társaságában. - Nos, Mr. Hemlock. Sajnálom, ha kellemetlenségek érték a mi kis hazánkban, de higgye el, cseppet sem személyes - biztosította affelől, hogy nem a személyével van kifejezetten baja, sem pedig azzal, hogy amerikai. - Mi célból jött hozzánk és a nyaralóba? Jött önökkel bárki, vagy csak ketten jöttek?
Megváltozott. Mármint irányomban. De ebből leszűrni róla bármit is nem lehetett. Hiszen jómagam is tudom, hogy a színjátékom erőteljesen taszítja az értelmesebb fajt, ugyanakkor hihetném azt is, hogy azért olyan most, amilyen, mert kiderült, hogy nagyobb és komolyabb a rangom, mint az hinné. Van, aki nem áll szóba a por néppel. Bár... tény, hogy Roman párja, és bár imádom azt a morgós macit, lássuk be a legaljánál feljebb sosem fog tudni mászni. És ez bizony nem az én vagy a gyerekek hibája. Egyszerűen csak folyton akadályokba botlik, mintha a sors se akarná, hogy legyen belőle valaki. - Minden. - felelem bólintva, majd hunyorogva kicsit helyesbítek rajta. - Többségében. Síelni tényleg nem volt időm megtanulni, szóval Roman elgázolása teljesen véletlen volt, ahogy az is, hogy pont bele botlottam. - vonok vállat. Még az FBI-nál sem vagyunk képesek mindenre, vannak hétköznapi dolgok, amiket abban a pillanatban kell elsajátítanunk. Vagy sem. Ez most utóbbi volt. Lovagolni tudok, és a szikla mászás sem okozna gondot, de eddig havas helyeken nem nagyon volt dolgom. Aztán leesik miért kérdezte és halkan el is nevetem magam. - Azért nem akkora baj, hogy te is bevetted. Legalább hihetőbb volt a műsor a kotnyeles feleség és a két meleg pali közt. - nevettem. - Roman egyébként is végig ebben a hitben élt. Majd kimagyarázom neki ezt az apró változást a ruha táramban. De elfogja hinni. Meg vannak a módszereim, hogy töröljem a fejéből ezeket az összezavaró képeket. - mosolyogtam, persze nem komolyan gondolva a dolgot. Nem kapom le csak azért, hogy felejtsen, miközben itt a párja. - Nana! Csak óvatosan. Mióta kimondtuk a boldogító igent, olyan, mintha a férjem fekete felhőjéből nekem is jutott volna, mert lépten nyomom térdig járok a sok szarban. Elég csak a mostanira gondolni. Két valószínűleg egymástól függetlenül gyilkosság, ráadásul munka közben letaroltam az exem, és most az ő pasijával diskurálok. Elég vészjósló... - hunyorgok felé imitálva a kísérteties hangszínt. És azon sem lepődnék meg, ha minden még szarabbra fordulna. De legalább jó kiképzés, és egyre jobban tűröm az ilyen totál nagy őrültségeket. Mint mikor Asztanában fegyveres emberkereskedők próbáltak szitává lőni minket egy kis étteremben, mialatt a női mosdóban levezettem egy szülést. Undorító, félelmetes és persze izgalmas is volt egyben. Annyira a hatása alatt voltam az egész adrenalin sokknak, hogy két napig rókáztam a gondolatától. Ismét felnevetek vicces reakcióján. Nem akartam én megorrolni rá vagy alázni, sértegetni ezzel, csupán tényeket állítottam, amiket előzőleg ő maga is. Nem gondoltam, hogy magára veszi. Vicces pasas. Eddig játszotta itt a nagy fiút, a mindent is tudót, most meg úgy próbál meggyőzni engem arról, hogy nem hisz a szörnyekben, mint kisfiú az anyját, hogy a vázát nem ő, hanem a képzeletbeli barátja törte el. - A sztorid hallgatva még is azt gyanítom, hogy egy kis esélyt azért adtál neki, hogy talán még is volt ott valami, amiben eddig nem hittél. - mosolygom szemeim forgatva, míg oda nem érünk a szobámhoz, mert a mai napra már nem hiszem, hogy tervezek más merre. Maximum vacsorázni az étkezőbe. De azért ő is tudott meglepetést okozni, amit nem is tudok szó nélkül hagyni. Mert ilyen vagyok. Ami szívemen, az a számon. Legyen bármilyen indiszkrét vagy mocskos. - Ohóó, 20 év??? Fiatalabbnak néztelek! Még is mennyi idős vagy? 50? 60? Jól tartod magad! Jaj ne, most kezdjelek el magázni? - nevetek fel, mert azon túl, hogy kicsit kellemetlen, amiért egy kis suhancnak néztem, nem fogom rosszul érezni magam, mert szerencsés géneket örökölt. - Na de a törvények szakmáktól függően eltérőek lehetnek ám. És azért egy mezei magánnyomozót az FBI-hoz mérni... hááát... merész. 20 év ide vagy oda... én abban hiszek, amit látok. - csóválom fejem kihívóan, mert őszintén szólva, nem sokat láttam tőle, ami bizonyítaná, hogy jó munkaerő volt. Igaz, eddig nagyon nem is volt lehetősége csillogtatni tudását, tapasztalatát. Viszont amit tudok, hogy szájhősből az FBI-nál is van elég. - Nagyon helyes! Amúgy sem lett volna túl szép, ha egy nőnek kéne megmentenie a férfiakat. Bááár... - emeltem befeszítve nőies kar izmaim, mint azon a plakáton. - Manapság ez sem okozna gondot. - viccelődöm. Mármint nem. Egy ideje már tényleg azt látni, hogy a férfiak kezdenek nagyon elpuhulni, a nők pedig lassan farkat növesztenek. A szobában már annyira sem voltam diszkrét az ügyet illetően, mint odakint a folyosón. Az én elsődleges gyanúsítottam amúgy sem hallgatózó típus. Így hát, csak oda dobtam neki a kissé elnyűtt gyűjteményt, és amíg átnézte azt a néhány röpke mondatot, én átvedlettem. - Komolyan? 20 év tapasztalatával képes vagy feltenni ilyen kérdést? - dugtam ki fejem rosszallóan a fürdőből öltözködés közben, csak az átöltözésem után léptem ki onnan. Nem vagyok szégyenlős, és alapvetően nem is szokásom zavarban lenni, ha bugyiban kell mászkálnom idegen fickók előtt. De ő Roman párja, és még ha szemét is vagyok olykor, azért talán itt így nem kéne. Amúgy is felidéződött bennem az a röpke pár alkalom, mikor anno egy szál semmiben döglöttünk a kanapén, a vendégek, meg szomszédok meg átugrottak egy sörre. A nőkkel nem is volt gond, de Roman tekintetével konkrétan kikaparta volna annak a szemét, aki akár a bokámra is ránézett. Féltékeny típus, és képes a semmiből is kinézni bármit. Feltételezem ez lehetett az ő vitájuk fő problémája is. De ha még se, akkor is tudnia kellett, hogy Roman borzalmasan féltékeny. Mondjuk... a kamerákat tekintve szerintem... faszán egymásra találtak. A vicc, hogy elnézve őket lemerem fogadni, hogy az óvintézkedések ellenére is, mindketten félreléptek már. De vajon ők is tudják e a másikról? - Egyszer egy 7 éves kis gömböckét kellett megvédenem konkrétan egy seregtől. Fel tehetnénk a kérdést, még is ki akarna megölni egy cukorbeteg, inhaláló kis porontyot? Aztán kiderült, hogy valami igen komoly, rák elleni gyógyszer recept leírásának utolsó szemtanúja volt. Szóval... sosem lehet tudni... - csóváltam fejem, mert nem ez az egyedüli eset, amikor pont erre nem számítottunk volna, és szerintem a 20 éve alatt neki is volt pár ilyen. Az ember, okozhat meglepetést. Ahogy én, ahogy ő, vagy Roman. - De az is lehet, hogy nem ő volt a célpont, csak egy szerencsétlen, akire rá esett a választás. - vonok vállat, mert ez is épp úgy benne lehet a pakliban. Mivel ez nem az én lakásom volt - mondjuk lévén, hogy állandó mozgásban vagyok nem is igazán van - nem sok minden volt, amiben különbözött volna a többi szobától. Néhány illatszer, dezordor, női holmik, egy-két szándékosan előtt hagyott cicababa gönc - a látszatt miatt - a komoly holmik az ágy alatt egy bőröndben és persze a vendégváró bor háromszorosa. Mert hát valamit estére is kell hagyni, szóval kicsórtam az üres szomszédos szobákból még kettőt. Amit sosem vetettünk meg Romannal, az a pia. Meg a szex... Viszont kettőnk közül én úgy döntöttem később, hogy kezdek is valamit az életemmel. Eszembe is jutottak a gyerekek, akiket a látszat ellenére szeretek és hiányoznak is, de aki nincs ebben a szakmában vagy ehhez hasonlóban, nem értheti, hogy ez nem olyan egyszerű. Feltételezem ő sem véletlenül Romannal jött, és nem egy csinos kis feleséggel, meg 5-6 gyerekkel. Talán kicsit későn léptem ki ebből a világból, és igen, elég felelőtlenül éltem utána is, lévén, hogy minden alkalommal, mikor hazamentem baba lett a vége, de szerettem Romant, és azt gondolom, ha a gyerekek nem lettek volna, már az első alkalommal egy üres házba léptem volna be. Tudom nem igazságos dolog, pláne most, hogy már együtt sem vagyunk, de ezek a kapcsolati dolgok bonyolultak. Szerettem őt, talán még most is, csak... boldog nem voltam mellette. Julian válaszán viszont újfent el kellett, hogy nevessem magam. - Ahamm, azt elhiszem. Angyalok. De mint tudjuk... Lucifer is az volt... - nevettem. Szerintem senki előtt nem titok, hogy elég különleges kölykök, és bizony sok gondot okoznak, okoztak. Nem is sokan viselik el őket, szóval hát... le a kalappal, ha ennek tudatában még össze is jött Romannal. Feljebb kúsztam az ágyon a párnáig, amit a hátam mögé igazítottam, és úgy fektettem lábamra a laptopot, de kérdésére felpillantottam. - A helyszínelés még minimum 3 óráig el fog tartani, aztán plusz még néhány, amíg eltakarítják a hulla nyomait, mintha ott se lett volna. Az itt dolgozók egy részét már kikérdeztem, jelenleg a neten tudok kutakodni további információkért, amíg le csillapodnak a dolgok. - válaszolom, elvégre én sem szándékoztam felhagyni a munkával, de egyenlőre ennél többet nem tehetünk. Ha sokat kontárkodunk mások dolgába, szemet szúrunk, a rendőrség pedig orrolni fog ránk, ami nem jó, mert megnehezíti a dolgunk. - Az épület kamera felvételeit viszont már le tudom csekkolni. - teszem hozzá, majd elmosolyodva megpaskolom magam mellett a helyet. - De ha bevállalod a munka eme unalmas részét velem, tiéd lehet az egyik üveg bor. Több szem többet lát... - vonok vállat, majd azért rásandítva hozzá teszem. - Bár nem tudom, hogy a te szemeidben mennyire bízhatunk... hány pohárral is ittál a bárban? - piszkálódom kicsit.
Sajnos fogaskerekeim nem működtek épp a legjobban, így a hallgató szobáig is csak azon a kérdésen töprengtem, hogy ismerem-e vagy sem. Válaszra persze nem jutottam, és az sem segített, hogy a bilincset sem vették le. Jó, oké, értem, tényleg. Kicsit durva voltam, talán egy csöppet erőszakos is, de megkaptam a magamét, nem? Nem is értem mi tart eddig Juliannek... Faszomat ezekben a lassú ügyintézésekbe... - Hát persze, hogy semmi személyes... - húzom a szám, mert jelenleg úgy érzem ennél személyesebb nem is lehetne. A gond ott kezdődik, hogy elbizonytalanít a reakciójával. Aztán lehet csak én halluztam be a képét és nem is ismerjük egymást. Áh, dehogy, hátha még sosem láttam, hogy emlékezhettem rá? Fasz ki van a drogokkal is... Persze azért jó, sittet megjárt amerikaiként, igyekeztem kiszabadulni a bilincsből is, míg dumcsiztunk. - Nem én vagyok a gyilkos, bassza meg. - jelentettem ki, mert hát... szükségét éreztem, hogy ezt közöljem. - Senkinek nem lett baja... Leszámítva a cimboráit... dehát tanuló pénz. Letapizott. Olyasmit meg csak olyan tehet, akit utána én is letapizhatok... Nem úgy van az... - morogtam, de leginkább amiatt voltam morcos, mert sehogy sem tudtam elképzelni még azt sem, hogy hol futottunk volna össze. Mondjuk Juliannel is elég kalandos találkáink voltak. De azt ő el is tervezte... Ő meg... olyan kis nyeszlettnek tűnik. - Válaszolok, ha te is válaszolsz. - jelentem ki a feltételeim, félre biccentett fejjel, aztán egyből a közepébe is csapok. - Nem keféltünk mi már valami konyha asztalon? - vonom össze kérdőn szemöldökeim.
A hír hallatán csak részben lettem boldog. Örültem neki, hogy Jenna igazából már semmit sem akar Romantől, csak színlelt játék volt minden, ám kellemetlen volt, mivel én most már tudom az igazat és most már én is színészkedhetek, nehogy Roman rájöjjön, hogy mi az igazság. Frankó. Ráadásul én hülye még kezet is ráztam vele, hogy legyünk nyomozó pajtik. "Nincs" elég problémám, csinálok még magamnak pluszba. Tényleg el vagyok átkozva és még gyökér is vagyok. - Nem vagyok meleg. Én... az isten tudja már mi vagyok. Ez is-az is - legyintek. A fene sincs tisztában ezekkel az identitás dolgokkal. Fizikus vagyok, nem szexológus. - Nők és pasik is jöhetnek. De.... mi a fenéért magyarázkodom én egyáltalán - akadtam ki magamon, amikor kapcsoltam. - Haladjunk, menjünk, beszéljünk inkább az ügyről - rekesztettem be a témát és éreztem, hogy kezdek újra ideges és frusztrált lenni. Kéne még cigi és pia és egy kis pihenés. Tény, ami tény gyanús dolgok ezek. Volt igazság alapja annak, amit mondott. Két vélhetően független gyilkosság, az, hogy belénk botlott, sőt, Roman hülyesége és még ki tudja mi fog itt történni. Persze Jenna jól látta a helyzetet. Valami volt ott, amit én is láttam. Sajnos.... az bármi lehetett. Nem derült ki, hogy mi volt és többet nem is láttam. Az eset egy kis részét a mai napig homály fedi, de én elengedtem, magam mögött hagytam. Azért az legalább egy szinten kárpótolt, hogy én is tudtam neki meglepetést okozni az életkorommal. Azért örültem, hogy ilyen jól tartom magam, pedig sokat betegeskedtem utóbb. Alig egy éve gyógyultam ki a tüdőrákból, de igen, szerencsés génjeim vannak. - Húsz, igen. Illetve... hát én 2003-ban léptem be a Navy Sealshez. Akkor voltam 24 éves, szinte friss diplomás egyetemistaként. Nemsokkal a doktorálásom után, amikor megkezdődött az Iraki Háború én is csatlakoztam a katonasághoz. Kiképzést kaptam és beléptem a frontra. Nem telt el sok idő és beszervezett a Nemzetbiztonsági Hivatal, ahol ügynök lettem. Kém. Rengeteg mindent tanítottak. Nem csak bokszot és más harcművészeteket, hanem a létező összes fegyvert megismertem és megtanultam használni. Megtanítottak a bombákra, a hatástalanításukra, élesítésükre és összeszerelésükre. Zárfeltörés, kódfeltörés. Megtanítottak információt nyerni, beolvadni, beépülni. Megtanítottak tankot, repülőt és helikoptert vezetni, beiskoláztak mérnöknek és... - soroltam neki a tényeket, azokat, hogy miket sajátítottam el annak idején az évek alatt, de egy idő után persze abbahagytam, mert nem akartam sok lenni. - December 10.-én leszek 44 éves. De örülök, hogy ilyen jól tartom magam - mosolyogtam. - 2011-ben tértem vissza az USA-ba és a Manhattanbe költöztem. Az NSA-nak dolgoztam, de részmunkaidőben a New York Egyetem fizika tanszékén dolgoztam, hogy legyen "civil" állásom is. De félre ne érts, imádom. Semmi pénzért nem hagynám abba az egyetemet, szeretek kutatni és tanítani is, ha pedig el is jövök ideiglenesen, mint most, akkor hiányzik is. De a nyomozás is ilyen. Mindkettőt imádom. Szóval... a vége sajnos az lett, hogy lebetegedtem. Rákos voltam, meg kellett műteni a tüdőm, hónapokig kezeltek. Aztán.... parkoló pályára tett a cég a betegeskedés és a felépülés idejére, én pedig... berágtam. Nekem akkor az NSA volt a mindenem, a munka és rosszul esett, hogy emiatt... "leszereltek". Összevesztem a főnökömmel és szétvertem az irodát, ő pedig kirúgott... ezután lettem magánnyomozó - meséltem el neki az életem rövid történetét, ami még mindig fájdalmas volt, de már túltettem magam rajta, hogy annak az életemnek vége lett. - De elég sok barátom van ott, akik a mai napig támogatnak ha kell és sok "politikai" kapcsoltam is megmaradt. Szóval... igen. Ez az én életem röviden... Átlapoztam a noteszt, majd feltettem egy "ostoba" kérdést, ami úgy kiakasztotta Jennát. - Igen, meg. Bocsánat, de én terroristák után nyomoztam, vegyipari és fegyver ipari cégek után, más országok kormánya után és háborúkban vettem részt. Az más világ. Ahonnan én jövök, ott más okból öltek. Egy terrorista, egy maffia gyilkossága más. A politikai gyilkosság megint más. Mi ott tudtuk kit miért öltek meg és a módszerek is mások voltak. De igaz van, ki tudja. Lehet Richard Hunt a brit miniszter titkos informátora volt és utána küldtek egy bérgyilkost, aki nagyra nőtt farkasokat küldött rá - sóhajtottam. - Magának nagyobb tapasztalata van a hétköznapibb ügyekben. Jó, oké, egy ilyen gyilkosság cseppet sem hétköznapi, de... mégis csak közelebb áll egy átlagos gyilkossághoz, mint egy plutóniumot forgalmazó vállalat fejesének agyonlövéséhez, vagy egy orosz tábornok felrobbantásához. Maga sorozatgyilkosokat kergetett, én pedig német katonaságba beépülve szereztem információt a hazámnak, vagy épp atomrakéták kilövőállomásán lövöldöztem és próbáltam megakadályozni, hogy az Észak-Koreaiak bombát dobjanak Washingtonra. Szívesen - mosolyogtam. - Nade térjünk vissza a témához - mondtam, noha eddig sem füllentettem. Tényleg más világ volt az enyém és ebben neki nagyobb szakértelme van, mint nekem, ebben ő járatosabb. Persze én is láttam ezt-azt és oldottam meg hasonló eseteket az utóbbi egy-másfél évben, de érdekelt az ő álláspontja is. - Igen, rákérdeztem. Érdekel a véleménye, magának nagyobb tapasztalata van a sorozatgyilkosok és indítékaik terén, mint nekem. Volt már dolgom párral nekem is, de az én munkám még is csak másból állt. A hírszerzés és az FBI nem ugyanaz. Az érvelésére hitetlenül pillogtam, de végül bólintottam. Elég furcsa. Ilyen esetről max könyvekben olvas az ember. A kém pozíció után igen csak nagy változást hozott nekem a nyomozói szakma. Más esetek, más indítékok, más típusú halottak. Főleg ezek a gyilkosságok, mint ez a vérfarkasosdi, vagy múltkor a Calopus, vagy előtte Peruban az inka szellemekre kent gyilkosságsorozat. Meg ott volt a gyermekrablás sorozat is, mely ráadásul a múltban történt, én pedig a jelenben oldotta meg. Megoldottam minden ügyet eddig is, Jenna nélkül is. Lehet újonc voltam a nyomozói világban, de volt tudásom, képességem hozzá, hogy ha nem is azonnal, de felgöngyölítsem az ügyeket. Persze szerintem Jennának sem lesz könnyű dolga. Most még nagy a szája, de meg fogja tapasztalni, hogy az én világomban semmi sem olyan egyszerű, mint hinné. A Carter-kalandok még őt is meg fogják izzasztani. - Igen. Lehet csak random ölték meg... - emésztgettem a gondolatot. Meg a fenéket. Ezt az embert szándékosan és jó okkal ölték meg. A kérdés már csak az, hogy miért. És ki. Vagy mi? A kezére pillantok, mely az ágyat paskolta. - Unalmas? Ugyan. Nekem rutin munka. A negyed életem kamerákból állt. Az első számú munkaeszköze egy hírszerzőnek - mosolyogtam és ledőltem mellé. Az ivásra tett megjegyzésén csak nevettem egy jót. - Nem eléggel. A laptopra szegeztem a pillantásom, bár túl sok érdekes az elején nem volt. A vendégek jöttek-mentek, táskákkal, bőröndökkel, vagy épp anélkül. A személyzet tette a dolgát, nem követtek el semmi sértőt, vagy gyanúst. Persze lehet már rég láttuk, csak nem tudunk róla. Lehet valaki olyan lakásba ment be, ahol nem volt dolga? Mi azt nem tudhatjuk. Nem tudhatjuk ki-hová mehet, nem mehet be. A kültéri kamerák már más tészta volt. A beltéri kamerákon láthattuk, amint Richard Hunt meleg öltözetben elhagyta a panziót, majd a kültéri kamerákon át követhettük, amint megáll a panzió előtt, majd telefonál valakivel. Hangot nem hallunk, mivel azt nem rögzít a kamera, viszont egy-két nő és férfi vendég elhaladt akkor körülötte, akik talán hallhattak valamit, ami fontos lehet. Richard eltette a telefont, normál léptekben indult meg a sífelvonó felé. A sífelvonó területén nem volt már kamera, így nem tudjuk mi történt bő egy órán keresztül, ám azt igen, hogy akkor baja még nem esett. Ez a gyilkosság előtt másfél órával volt. A sírészleg előtt, ahol a jegyeket és bérleteket, illetve síeszközöket lehetett beszerezni egy férfival találkozott. Fehér férfi, de a meleg ruha, sapka, stb. miatt sokat nem láttunk belőle, noha a ruha alapján elég pénzes férfi volt. Drága holmikban volt. Csak néha, de volt lehetőség szájról olvasni. Valami Clara nevű nőről és pénzről beszélgettek, de sokszor fordultak kamerával ellenkező irányba, vagy fordultak el, hajoltak el holt térbe. Cigarettáztak, illetve forralt bort is ittak. Richard SMS-t is írt, a kamera pont látta is a képernyőt. "Este tízkor a bárban. A jobb sarokban várj az ablak mellett, ott szeretek ülni." Az SMS-t egy Thomas Payne nevű férfinak küldte el. A beszélgetés után megindult a panzióba egy kerülő úton, de arra nem voltak kamerák...
- Mr. Hemlock, én nem gyanúsítom gyilkossággal. Félre ne értsen - jelentette ki és tényleg nem gyanúsította gyilkossággal. - De tudnom kell az itt tartózkodásának körülményeit. Ezt másoktól is meg szoktam kérdezni. Alap. Tudja rutin kérdések. Nade... miért verte meg az embereimet? Tudja... mindig tudtam, hogy Amerika barbár népség, de úgy tudom ott sem szokás ellenkezni a rendőrség utasításaival. Nem kéne itt lennie most, ha szót fogad a rendőri utasításnak. A válasza cseppet sem tetszett, fejét fogta. Tapizás... ez hülye. - Ez a rendőrség, Hemlock. Itt én kérdezek, nem maga - mondta türelmesen, ám Roman kérdése hallatán fejét fogva dőlt hátra és kezét szája elé téve gondolkodott el. Talán az élet értelmén, vagy inkább azon, hogy Roman születése óta ilyen hülye, vagy a körülmények tették azzá. - Nézze... én türelmes ember vagyok, de maga kezd egyre kiborítóbb lenni. Látja ezt? - mutatta fel a jelvényét és az igazolványát. - Én egy hadnagy vagyok! Ez itt a rendőrség - mutatott körbe még mindig türelmesen. - Komolyodjon már meg. Viselkedjen és beszéljen tisztelettel! Nem a kollégája és nem a barátja vagyok. Tehát... miért jöttek ide? Miért verte meg az embereim? Miért állt ellen? Mi volt olyan fontos, ami miatt minden áron ki akart jutni az épületből a rendőri utasítás ellenére is?
Kezdőlap
Már több, mint egy hét telt el azóta, hogy visszatértünk Amerikába a jól megérdemelt millióinkkal én pedig úgy éreztem a kapcsolatunk új szintre lépett. Mindig bebizonyosodik, hogy szépen álljuk a próbákat, amiket a sors elénk gördít, viszont szükségét éreztem, hogy végre valami kis kikapcsolódás is jusson nekünk.
Ez a kémkedéses dolog egész jól sült el. A fickók elégedettek voltak, a bérgyilkosokkal leszámoltunk, a pénzt megkaptuk és a börtönbe se kellett visszamennem. Már nem kellett színészkednünk, nem kellett játszani, hogy idegenek vagyunk egymásnak, ráadásul mire véget ért, még az öltönyöket is megszerettem, szóval meg is tartottam belőle párat. A kapcsolatunk ingadozó volt, de valahogy mindig sikerült egyenesbe hoznunk, egészen addig, amíg képbe nem jött az a hülye barom és az én hülye ötletem. Egy részem talán sosem fogja elismerni, hogy hiba volt, de a másik részem tudja, hogy hibát követtem el. Már csak azért is, mert ezzel megerősítettem abban Juliant, hogy jó indokkal féltékenykedett és kamerázta be a házat. Persze ő maga nem tudott róla, hogy... megcsaltam. De egyszeri alkalom volt - igyekszem nem is növelni a számát - és különben sem a szex volt a lényeg, hanem, hogy idővel így bántsam meg azt az őrültet. Most még attól félek, hogyha bevallom Juliannek, akkor azzal úgy teszem tönkre a kapcsolatunk, hogy tulajdonképpen magunknak okozom azt a fájdalmat, amit Calenek szántam. Szóval... férfiasan hallgatok róla, várom a megfelelő pillanatot és addig is igyekszem kedvére tenni. Bár az utazás az ő ötlete volt, de örülök neki, hogy ezúttal tényleg szusszanhatunk kicsit... mert... bízom benne, hogy így lesz...
Nem is ő lenne, ha nem ez lenne az első reakciója. Persze pont ezeket a könnyed reakciókat szerettem benne. Ő nem akadt fenn sok mindenen és nem volt olyan merev, karót nyelt, mint én tudtam lenni egyes helyzetekben. Sokkal lazább volt nálam és ez jó volt. Ő volt az én kontrasztom.
Miután az ágy és egymás melegében átbeszéltük a programokat és a vendéglátás mikéntjént, - nameg hőstetteinket -elindultunk, hogy megkajáljunk. Jómagam egy cigaretta társaságában, Roman pedig a gondolatai társaságában. Utóbbi nem volt túl szerencsés, mert rátapintott egy elég szerencsétlen témára.
- Az isten verje meg, pedig úgy igyekeztem, úgy próbálkoztam úgy elmenni, hogy maga ne szúrja ki az itt létem... - zsörtölődött a férfi.
Azért az adott némi okot az aggodalomra, hogy Roman nem igen volt otthon ebben a sportban, de úgy tűnt magabiztos és az első gyakorló körökben is elég jól teljesített, szóval nem volt ellenemre, hogy kivegye a részét a sportolásból, csak akkor kezdtem el aggódni, amikor szem elől tévesztettem. Bíztam benne, hogy nem esik baja, majd egy idő után keresni kezdtem.
Kishíján eltátottam a szám, ahogy a felesége védelmére kelt. Mégis mi ütött ebbe az alakba. Neki engem kéne támogatnia és egyetértenie velem. A farkas ember elé kéne lökni.
Tisztában voltam vele, hogy ezen kijelentésemmel, amivel Jenna védelmére keltem, kicsit sem javítottam a kapcsolatunkon Juliannel. Sőt... Ezek után pedig annak közlése, hogy meg is csaltam, egy biztos érvágás volna. Szinte biztos vagyok benne, hogy az ilyenektől kapok majd agyvérzést. A legszomorúbb ebben, hogy nagy részét saját magam okoztam. Bánom, mint a szart, hogy Jennat elvettem, Caleel meg összefeküdtem, de most még is mi a faszt tudok csinálni? Hibáztam. Sokszor. Legszívesebben tomboltam volna, de minimum valami gorillának estem volna, hogy agyonverjem. Még egy hulla a trambulin alá már nem oszt nem szoroz. Teljesen jogosan tette, amit tett, s talán jobb is, ám ott akkor, én még is hitetlenkedve, és jobbára őt hibáztatva néztem utána. Éppen csak nem mordultam utána valami hülyeséget, amit aztán meg is bántam volna egyből. Az üveget is a becsukódó ajtónak akartam vágni dühömben, így a pia egy része a szőnyegen landolt, de végül meggondoltam magam. Végül néhány nagyobb korty után a falba vágódva tört szét. Felrúgtam a közelembe lévő széket is, minden leszórtam a szekrényről, ami elég végül letérdelve, fejem pedig szélének döntve próbáltam nem összeomlani. Jó, oké, annyira talán nem volt borzalmas a helyzet, de jelen pillanatban úgy éreztem, hogy a jelenem és a jövőm véres összeütközésben és én nem tudok mit tenni, végignézni pedig nem szeretném. Meg is fordult a fejemben a táskámba rejtett "Sweet Dreams" cucc, mint megoldás, de ha most kidőlök és Julian visszajön, lehet azt hiszi, hogy kinyírtam magam. Meg azt sem szeretné, ha tudná, hogy rá álltam erre a szerre. A bárba se mehetek már, mert ő is ott van, így a pia sem aktuális. A cigis dobozom majdnem teljesen üres, no meg nem is nyújtana kellő megoldást, így nem sok minden maradt. Gyors lezuhanyoztam, és elhagytam a szobát.
Nem sokkal azután, hogy helyt foglalt valahol Julian a bárban, egy nem olyan régi, ismerős arc is felbukkant, bár már teljesen más öltözetben. A pink, bolyhos téli hacuka helyett, sötét farmer, fekete felső és sötét bőrdzseki volt Jennán, miközben belépve, épp elnyomot a cigijét az egyik asztalon lévő hamutálban, hogy aztán üres kézzel üljön a pulthoz és kérjen ki magának valami erősebbet. Nyakában egy 
Biztos voltam benne, hogy nem az a kezdeti két-három pohár whiskey ártott meg és a cigimben sem volt semmi a dohányon kívül, hallucinálni pedig nem szoktam, ám mégis mintha valami zavar lenne a mátrixban. Az érkező Jenna már nem úgy nézett ki, ahogy eddig, az FBI-os igazolványról már ne is beszéljünk.
Mondanom sem kell, a bárt elkerülvén, hozzám nem jutott el az információ, mely arra kötelezi az ideiglenes lakókat, hogy maradjanak a seggükön, így egy percig sem zavartattam magam, hogy elinduljak kicsit lehűteni magam a hidegben odakint. Az feltűnt, hogy több a rendőr, dehát még is csak egy halál eset történt, szóval ez sem gátolt meg igazán. Legalább is míg utamat nem állta egy 20 centivel alacsonyabb kis taknyos, fakabát. Először azt hittem csak véletlen lépett ki elém, aztán motyogott valamit, mintha felakart volna szólítani, de a dadogásától nem értettem semmit. Aztán újabb nekiindulásból a kézfejét is a mellkasomra tette, amit persze helyből le csaptam. Most szórakozol velem, bazd meg? Amúgy sem voltam jó kedvemben, és még csak törvényt sem szándékoztam tenni, csak kimenni a kurva levegőre, lehetőleg távol az emberektől, akik a hulla láttán valahogy nem akarództak kint maradni. Legalább is ezt gondoltam, mikor kiürült a terület az épület körül. A problémám csak tetézte, mikor hangosabb szóváltásba kezdtünk... kezdtem, és azt sem túl szépen, amire több egyenruhás kis jószág is felfigyelt, bár egyenlőre nem akartak beszállni. Egészen addig míg a kis pöttöm - hozzám képest törpe - rendőrféleség hátra nem nyúlt a gumibotjáért. Na mondom, próbálj meg megütni, már repülsz is a recepciós pult mögé. Megpróbálta. Csak nem sikerült neki. Én viszont felkaptam és abban az elhatározásban, hogy kivágom az üveg ablakon, mint valami felbőszült berserker, neki is vágtam a fal helyettesítő ablak üvegnek - földszintinek -, de az ugye erősebb volt ennél a kis nyikhajnál, gondolom golyóálló, mert vissza is pattant róla. Gondoltam ezzel szépen el is dőlt, hogy ki nyert, és mehetek szusszanni egyet. Hát nem. A következő pillanatban valaki buksin vert a gumibotjával, ami még koppant is, bár a pillanatnyi fájdalmon kívül más bajom nem esett. Csak neki. Mert jó fel zavarta az amúgy is felforrt agyvizem, szóval repült a cimborája után. Mire a szemtanúk kettőt pislogtak volna már nagyban ment a cica harc. Csak akkor küldtek a földre, ha egyszerre többen estek nekem, de ha néha sikerült is felkelnem, úgy ugrottam neki az éppen előttem lévőnek, mint valami amerikai futballista. Amíg nem volt nálam fegyver, vagy szúróeszköz nem is merték elő venni a fegyverüket, de mikor hevességemben véletlen kirúgtam az egyik fegyver táskájából a pisztolyt, mindenki fegyvert rántott. Úgy fújtattam, mint egy veszett medve, de végül az egyikük volt olyan köcsög, hogy rám lőtt sokkolóval, ami jobban fájt, mint gondoltam. Jobban, mint a seggbe kuki, pedig a combomba kaptam. Földre is vágódtam, a kis retkek pedig még rám is vetődtek, pedig így is minden izmom görcsben állt. Mire alább hagyott ez a szarság, nos a friss levegőt nem pótolta, de már legalább vicsorogtam. Mondjuk ez főleg annak köszönhető, hogy az üres étkező egyik ablak melletti asztalánál ücsörögve, hátra bilincselték a kezeim. Jó, hát... járhattam volna rosszabbul is. Megehetett volna a kis Vuk... Igaz, így meg felkerültem a gyanúsítottak listájára. Hiába mondtam, hogy nem menekülni akartam... De ezeknek is csak pisztollyal van nagypofájuk, meg ha bilincsben vagyok...
Jenna nem nézelődött, láthatóan le volt foglalva. Egyedül akkor emelte fel fejét, mikor a nyomozó jelenetet rendezett. Igazából különösen nem zavarta a dolog, hiszen rangban felette állt, ráadásul az igazolványa lényegében mindenhová belépő volt, de örült neki, hogy legalább ők is dolgoznak az ügyön, mert, hogy ő alapból más miatt volt itt, ám ha már így alakult nem volt ellenére kideríteni mi történik. Úgy volt vele, hogy max két legyet ügy egy csapásra. Nőként az FBI-nál ez még nagyobb dicsőség, tekintve, milyen sok alkalmatlan férfi kollégája van. Így azonban, hogy egyenlőre nem sok információval szolgáltak, s úgy tűnt a pultos sem tud többet, egy újabb pohár után megfordult és felkelt a bőrülésről. Akkor tűnt fel neki a pár méterre ülő Julian. Össze is vonta szemöldökét, leginkább amiatt, mert odébb sandítva, sehol sem látott engem. Hogy Emmett azért tudja nincs egyedül a nyomozásban, mégha ő most épp másik ügyön is dolgozik, azért bemutatkozott. Könnyebb és praktikusabb, ha össze dolgoznak, semmint, ha megpróbálják túlszárnyalni a másikat, és ezzel a gyilkos kezére játszanak. Ha tényleg ember volt az illető. Ám mielőtt bármiről is érdeklődhetett volna a nyomozótól az ügy kapcsán, meghallotta, ahogy amögött az egyik rendőr rádióján értesítik a többieket a recepciónál történő incidensről és hogy már is akadt egy gyanúsított. Még egyszer utoljára végig járta tekintetével a pultnál ülőket, hátha ott lát, de végül adott volt a személyleírás is, így szemeit forgatva egyedül vagy a többi rendőrrel, elindult az étkezőbe. Én meg bíztam benne, hogy nem seggfejeskedik majd Julian és kidumálja, hogy tiszta vagyok.
Mikor fülembe jutott mi történt a recepciónál sóhajtottam. Figyeltem, amint Jenna és Mr. Carver elindulnak, így adott volt, hogy én is menjek, pedig Roman jelenleg nem érdemelte meg, hogy kiálljak érte. Normál esetben tudom, hogy Roman nem keverne ekkora zűrt, de most biztos az idegesség és a sok feszkó tetette vele ezt.
Csak a belépésük hangjára pillantottam oda, de nem is jöttek túl közel, mert néhány méterrel az ajtó után meg is álltak vitatkozni. Meglepett Jenna új kinézete, de az jobban lekötötte figyelmem, hogy mi lesz a sorsom. Nos, kicsit talán túl bizakodó voltam a dolgokat illetően, és túl becsültem Julian képességeit, mert úgy tűnt, hogy a bilincs marad, és még el is szállítanak, ami tekintve, hogy nem engedélyezett, nos... bevallom picit aggódtam. Az aggódás meg ugye szokás szerint megint csak nem a legjobb oldalamat hozza ki, noha így hátra bilincselt kézzel még nehezebb levezetni a fölös energiákat, így jobbára csak morogtam, anyáztam és igyekeztem ellenkezni.
Az étkezőben jobbára szóhoz sem jutott, de nem is kellett, mert a nyomozó állta a sarat, és a lehető legjobban cselekedett. Bele szólnia se kellett, pedig simán a két okoska alá tett volna. Ismert már annyira, hogy tudta magam is simán bajba sodrom, és vagyok olyan barom, hogy azokat is magammal rántsam, akik éppen a védelmemre kelnek. Így hát elégedetten figyelte, ahogy - válás hiányában - férjét kiviszik a rendőrök és lehetőleg minél messzebbre szállítják. Gondolta, Julian most majd úgy is nyomozásba kezd, ő meg addig turkálhat kicsit a holmijaink közt, hogy bebizonyítsa mennyire rossz, ha mi megjelenünk valahol. De az egykori nyomozó megállította. Bízott benne, hogy nem tőle várja majd, hogy megmentsen, e azért adott neki egy esélyt.
Ki gondolta volna, hogy a munkán túl nem pihenés, hanem egy másik munka jut majd részemül. Pedig már azt hittem, lazábbra vehetem a dolgot kicsit, ha már egy üdülőben vagyunk. És ha ez még nem elég, a férjem és a pasija is itt lopja a napokat. Ha nem teszem, amit teszek, nyilván lebukok. Így meg, hogy más irányt vett a dolog, engedhetek az álcán. Az elvett cigijét szívtam, miközben hallgattam megerősítését. Sajnálom Romant, hogy olyanokat fog ki, mint mi, akiket nem vezethet orrunknál fogva és a sokadik alkalommal már nem is hunyunk szemet ugyanazon hibái felett, de azt gondolom neki is volt választása.
Megváltozott. Mármint irányomban. De ebből leszűrni róla bármit is nem lehetett. Hiszen jómagam is tudom, hogy a színjátékom erőteljesen taszítja az értelmesebb fajt, ugyanakkor hihetném azt is, hogy azért olyan most, amilyen, mert kiderült, hogy nagyobb és komolyabb a rangom, mint az hinné. Van, aki nem áll szóba a por néppel. Bár... tény, hogy Roman párja, és bár imádom azt a morgós macit, lássuk be a legaljánál feljebb sosem fog tudni mászni. És ez bizony nem az én vagy a gyerekek hibája. Egyszerűen csak folyton akadályokba botlik, mintha a sors se akarná, hogy legyen belőle valaki.
A hír hallatán csak részben lettem boldog. Örültem neki, hogy Jenna igazából már semmit sem akar Romantől, csak színlelt játék volt minden, ám kellemetlen volt, mivel én most már tudom az igazat és most már én is színészkedhetek, nehogy Roman rájöjjön, hogy mi az igazság.