"It's time for mankind to be released from
the shackles of sin which bind them."

Szeretem a csendes, még sötétségbe boruló őszi reggeleket. Azt hiszem sosem volt igazán bajom ezzel, a maga nemében jócskán szeszélyesnek nevezhető évszakkal. Sokan vannak, akik nem szeretik. Mert esik az eső, reggel még elkél a nagykabát, délután, munkából hazafelé jövet meg már inkább csak nyűg.
Paul az utóbbi néhány hónapban korán indul munkába, és viszonylag későn ér haza. Ma sem alakult ez másképp, és miközben a kerek, az én két kezem által, decoupage technikával újjávarázsolt asztalnál ültem, tenyereimet egy bögre tea körül melengetve, nagyon sok minden átfutott a fejemen. Többek közt az, hogy hiába élek itt majd' fél éve, szinte alig ismerem ezt a várost, s bár hozzá vagyok szokva Idaho falls nyugodt, biztonságot nyújtó, meleg, barátságos közegéhez, azt hiszem már igazán itt volna az ideje annak, hogy a munkahelyemre vezető útvonalon kívül más "ösvényeket" is bejárjak. Talán könnyebb lenne a lelkemnek, meglehet, kevésbé mardosna a szülőföldemhez húzó honvágy, ami magányos estéimen még mindig egy az egyben képes bekebelezni. Mindez Hálaadás óta sokkal intenzívebben kapirgálja a mellkasomat, hiszen majdnem két hetet otthon töltöttem. Visszajönni olyan volt, mintha meghibásodott ejtőernyővel ugrottam volna ki egy repülőből. Tudod, hogy elkerülhetetlen lesz a becsapódás, de azért valahol reménykedsz a túlélésben...
Ma szabadnapos vagyok, így hát a reggeli gondolataimon felbuzdulva, úgy döntöttem, ideje felülkerekednem a félelmeimen, szorongásomon, és bevenni New York-ot. Ha többre nem is futja, legalább csak azt a városnegyedet térképezzem fel, ahol élek.
Odakint épp az a kellemes, gyér, ámbár még melengető napsütéses idő van, ami tökéletesen alkalmas egy kiadós andalgásra. Az autó úgyis szervízben van, tehát maradt a lábbusz.
Alapjáraton az a fajta nő vagyok, aki a nyári huszonöt fokban is képes dideregni, így bőségesen beöltöztem a bézs színű szövetkabátom alá. A mindenki -Rose és a húgom legalábbis ki nem állhatják-, szerint divatjamúlt, bordó-fekete csíkos garbópulóverem nyakát felhajtogatom egészen az államig, kordbársony, bőszárú, sötétbarna nadrágom szárát betűröm a csizmámba, így vagyok csak hajlandó dacolni a hűvös szelekkel.
Első utam egy, a lakásunktól nem messze található virágkötő üzletbe vezet, ahol selyempapírba csomagolva köttetek is egy ősziesebb hangulatú virágcsokrot, ami főképp apró, mezei virágokból, rezgőkből áll. Hiányzik a természet, a zöld, mióta ide költöztünk, mindig gondoskodom róla, hogy legyen friss, vágott virág az ebédlőasztalon. Mivel a reggeli már igen rég volt, az ebédről pedig teljesen megfeledkeztem, épp kapórajön az utamba eső, vintage stílusú kávézó, ahol kellemesen elfogyasztom a habos cappuchinomat egy szelet sütőtökös pitével egyetemben. Ha már ősz van...
Nem igazán mondható el Queensről, hogy New York turista csalogató, nevezetes látványosságokkal teli negyede, de a külső kerületi részekhez érve, azért elvétve még belebotolhat az ember csodás épületekbe. Mint ez a kápolna is, amit bő egy órányi gyaloglás után érek el. Hosszú percekig csak az út másik oldaláról csodálom, s közben végig azon morfondírozok, micsoda szégyen, hogy Katolikus létemre már vagy egy éve templom közelébe sem jártam. Mikor még otthon laktam, minden vasárnap templomba jártunk, a karácsonyi, éjféli miséről sem hiányozhattunk soha. Volt valami hátborzongatóan gyönyörű hangulata azoknak a pillanatoknak. Hosszas gondolkodás, önmagam győzködése után végül átkelek a túloldalra, ahol attól tartva lépem át a kápolna küszöbét, hogy talán valami felsőbb erő, aki látta a múltban elkövetett bűneimet, bármelyik pillanatban, gúnyosan az orromra csaphatja az ajtót. Odabent kellemes félhomály uralkodik, a rózsaablakon keresztül beszűrődő gyér napsugarak még mindig elkápráztatnak, akárcsak gyerekkoromban. A bejárattól nem messzire kihelyezett szenteltvízbe mártom ujjam, hogy aztán a tanult módon keresztet vethessek, majd lassan bátorkodom beljebb araszolni. Csend van és békesség. Csupán csizmám sarkának koppanásai visszhangzanak vissza a falakról. Az oltárnál meggyújtok néhány mécsest, majd dobok némi aprót a perselybe is. Ezt követően magamban elszavalok egy Miatyánk-ot, és tulajdonképpen már fordulnék is ki, de a gyóntatófülke látványa megakaszt. Emlékszem, gyerekként valósággal rettegtem tőle, talán csak a klausztrofóbiám miatt, vagy mert a húgom rendszerint azzal ijesztgetett, hogy maga az ördög lakik bent. Még most is kiráz a hideg, ha erre gondolok, de nem engedhetem, hogy a félelmeim irányítsanak, így kissé bizonytalanul bár, de elindulok a fülke felé. Mielőtt beülnék, azért megtorpanok, majd veszek egy mély levegőt, és megteszem azt, amihez ezelőtt sose volt elég bátorságom. Feszengve ülök a szűkös padon, majd közelgő, komótos léptekre leszek figyelmes. Nem tudom miért, de összeszorítom a szemeimet, és végig azt mantrázom magamban, hogy ez Isten háza, ide semmiféle ördögtől való gonosz lény nem teheti be a lábát! Összerezzenek, mikor a túloldalon megzörren az apácarács, a kellemesnek vélt hang azonban hamar megnyugtat. Talán még kicsit bele is pirulok.
-Oldozz fel Atyám, mert vétkeztem. - Azt hiszem ez a bevezető mondat a gyónás előtt. Na és most? Mit mondjak? Hogyan kezdjem? Én tudom mi az a bűn, ami alól feloldozást remélek, de mégis hogyan tárulkozzak ki egy idegen embernek egy ennyire kényes témában?
Amíg keresem a megfelelő szavakat, és próbálom rábírni magam a maradásra, végig azon jár az eszem, hogyan is kezdjek bele.
-Én... ártottam egy ember társamnak. - Talán nem ez volt a legjobb nyitány. Alighogy kimondtam, újból hosszas hallgatás következik, szégyenemben lehajtom a fejem, s az ölemben tartott virágcsokrot kezdem babrálni. Hirtelen felrémlik az a szörnyű nap, életem legborzasztóbb napja, a torkom elszorul.
-Ártottam egy embernek, mert egy tőlem magasabb rangú, befolyásosabb személytől ezt az utasítást kaptam. - Szégyen, vagy sem, néhol elcsuklik a hangom.
-M-mi-mit te-tehetnék Atyám, hogy fe-feloldozást nyerjek a bűnöm alól? - Az akarattal visszafojtott sírástól dadogni kezdek, majd egyszeriben elönt a kétségbeesés, a bűntudat, és bömbölni kezdek, akárcsak egy magára hagyott csecsemő.
-Elnézést, bocsánat nagyon sajnálom! - Szabadkozom sírástól elcsukló hangon, közben zsebkendő után kutatok kabátom zsebében. Más is sírta el már magát gyónás közben?

Különös érzés itt ülni. Az utóbbi néhány hónap az életemmel együtt valahogy a hitemet is megrengette kissé. Bár, valóigaz, én sose voltam az a fajta, elvakult hívő, mint mondjuk a családom. Ez most nem kifejezetten a szüleimre értendő, de tény, hogy sose hittem, kapcsolódtam olyan erővel Istenhez, ahogyan az egy Római Katolikus hitvallást gyakorló család tagjaitól elvárt lenne. Azt azért nem jelenteném ki sziklaszilárd határozottsággal, hogy nem létezik a Mindenható, hiszen nincsenek bizonyítékaink rá, ahogyan a létezésére sem, de azt hiszem könnyebb túllendülni a nehezebb napokon, ha elhiszem, hogy ő valahol ott van a világban és figyeli a tetteimet, meghallgat. Jelenleg egy "hírvivője" az, kinek vallhatok bűneimről. Gyerekként mindig úgy próbáltam megérteni, felfogni a papok és Isten közti kapcsolatot, ahogy a Mikulást elképzeltem az északi sarkon a dolgos kezű manóival, akikről bár kevés szó esik, valójában fontos szerepet töltenek be karácsony közeledtével. Habár, az ilyen és ehhez hasonló, az északi sarkon szövődött mesékből már tényleg kinőttem. De gyerekként jó volt elhinni, hogy létezik a nagy, fehér szakállas... Akkor minden könnyebb volt, nem kellett egy félhomályba burkolódzó, szűkös gyóntatófülkében várnom az ítéletre.
-Ámen! - Vetek keresztet az Atya szónoklata után, amit valamiféle köszöntésnek tudok be. Irgalmas szeretet. Létezik ilyen egyáltalán? De a legfontosabb kérdés mégis inkább az: Méltó vagyok arra, hogy egyszer ebben én is részesülhessek, és végre magam mögött tudjam hagyni a múltat, hogy aztán Isten újból a kegyeibe fogadjon? Azt hiszem ezek azok a kétes gondolatok, melyeknek meg sem kéne, hogy forduljanak a fejemben, főleg nem egy ilyen helyen.
Valójában a vártnál hamarabb sikerül leásnunk a probléma gyökeréhez, már csak az a kérdés, hogy mivel, és mennyi idő alatt lehetne kiirtani belőlem? Egy biztos, a jóga, relaxációs tréningek, a természetgyógyász, kineziológus, de még a pszichológus sem értek el maradandó eredményeket, bár mindenhol hangoztatták, hogy ők csupán segítenek túllendülni a nehézségeken, valójában rajtam áll, hogy mennyire sikerül odabent rendet tennem, elengednem ezt az egészet. Azzal együtt, ahogyan könnyeim feltörnek, mintha egy szikrányit könnyebbé válna a lelkem is. A túloldalról átcsúsztatott zsebkendő láttán sírva felnevetek, majd újabb hálálkodás áradat közepette el is marom azt.
Mikor a lelkifájdalmat említi, lehajtott fejjel heves bólogatásba kezdek, mintha legalábbis ő bármit láthatna ebből. Kérdése hallatán egy reszketeg sóhajt hallatok, fejemet megadóan döntve neki a fülke falának, egy bizonyos pontot bámulva a plafonon, amin keresztülhúz egy, odakintről beszűrődő, fehér fénysugár.
-Azt hiszem... azt hiszem egyszerűen csak fogtam volna a kezét, simogattam volna az arcát, hogy könnyítsek a helyzetén... - Mert normális esetekben ez történik, amikor már nem lehet mit tenni, csak várni a halált, ezzel szoktunk segíteni a haldoklón. A viszonylag könnyedén szélnek eresztett szavaimnak súlya csak azután tudatosul bennem, hogy kimondtam őket. Nem akartam ennyire konkrétan, egyértelműen az Atya elé tárni a valóságot, de már nem kezdhetek szabadkozásba, s vissza sem szívhatom, így csak megadóan sodródom tovább az árral, és minden erőmmel ide koncentrálok, a jelenbe.
-Akkor sose kerültem volna ebbe a helyzetbe. És az életem valószínűleg folyt volna tovább a megszokott medrében. Már rég hozzámentem volna a férfihoz, akit szeretek, talán a családalapítás is aktuális lenne, de... az a történés mindent beárnyékol, azt hiszem... És ameddig nem teszek rendet idebent... - Kocogtatom meg mellkasomat, mintha legalábbis láthatná. -...addig nem leszek képes úgy élni, és tervezni a jövőmet, mintha nem történt volna semmi. - A pszichológus azt javasolta, hogy kezdjük el szervezni Paullal az esküvőt, menjek el egy olyan emberrel ruhákat próbálni, akivel igazán jól érzem magam, kicsit szakadjak ki a mókuskerékből, utazzak haza. Ezekből egyedül a hazautazás az, ami megvalósult, de csupán a Hálaadás apropóján, és valahogy koránt sem a megszokott hangulatban telt.
-Nem tudok. Soha nem volt rá lehetőségem, mert... - Újabb reszketeg, gondterhelt, kishíján megint sírásba fúló sóhaj, válasz, majd hosszúra nyúló csend, amit csak az én hüppögésem szakít félbe néha, és már épp szólásra nyitnám a szám, hogy folytassam, de a kintről beszűrődő léptek, és a pap figyelmeztetése belém fojtják a szót.
-Mennem kellene. - Ejtem le fejem, újfent az ölemben pihenő csokrot mustrálva.
-Holnap visszajöhetnék? Valamikor délután...? - Bátorkodom feltenni a kérdést, előre félve a választól, mégis mit fog gondolni? Hogy ennyire félvállról, komolytalanul veszek egy gyónást. Isten majd megbocsájt. Remélem.
Ezzel felállok, és úgy lépek ki a fülkéből, mint akit száműztek. Kedvesen rámosolygok az idős hölgyre, aki időközben betévedt egy imára, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, még az oltárhoz bátorkodom lépkedni, ahol a kikészített, üres vázába helyezem a csokrot, a selyempapírt kabátom zsebébe gyűrve. Hazáig úgysem bírná ki, az Atya hamarabb vízhez tudja juttatni őket. És legalább visznek egy kis színt a komor falak közé mielőtt elhalnak...


Az autó továbbra is szervízben, Paul dolgozik, s bár nekem semmi kedvem szakadó esőben majd' egy órát gyalogolni újból, ettől függetlenül elindulok, az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó.
Gyorsan felszállok a leghamarabb érkező buszra, s immáron a járművön állva, a tömegben, félszegen elmosolyodom azon, hogy gyakorlatilag életemben először utazom buszon. Már ami New York-ot illeti.
Bő negyed óra elteltével már szállok is le, ismét az út túloldaláról méregetve csupán a kápolnát, s ahogy a sötétlő fellegek baljós árnyékot vetnek rá, már nem is tűnik annyira kedvesnek, szívet melengetőnek, mint a tegnapi, fáradt, őszi napsütésben. Ugyanolyan bizonytalanul, kissé talán feszülten lépem át a küszöböt, vizes kabátomat az egyik pad támlájára terítem, remélve, hogy ez nem illetlenség, majd a szokásos módon, a szenteltvízzel keresztet vetek. Egy pillanatra elnézek az oltár felé, ahol még mindig ott virítanak érintetlenül a tegnapi virágok. Ez melegséggel tölti el a szívem, még el is mosolyodom, majd a fülkék felé fordulok, amik a virágokkal ellentétben, valósággal megrémisztenek. Már nem is a zord kinézet, a klausztrofóbia ijeszt meg, inkább a gondolat, hogy tegnap mit mondtam odabent, és hogy vajon kapok-e még egy esélyt az Atyától. Végül lábaim megerednek a gyóntatófülke felé, az útközben vásárolt Latte-ék közül az egyiket behelyezem a fülkének azon az oldalára, ahol tegnap a pap ült, én magam pedig elfoglalom helyemet a túloldalon. A kávémat leteszem magam mellé a padra, s amint neszezést hallok a odaátról, megszólalok:
-Oldozz fel Atyám, mert vétkeztem. - Nem vagyok benne biztos, hogy ezt minden gyónás alkalmával elkell-e mondani, vagy idővel elhagyható...?
-Nem tudom, hogy szereti-e a kávét, Atyám, de remélem nem bánja, ha most vendégül látom egyre... - Félszegen, lehajtott fejjel elmosolyodom, amit egy gondterhelt sóhaj követ, hiszen itt nincs lehetőség időhúzásra, könnyed, a témát kerülő bájcsevejre. És főképp nem lenne okos döntés megvárni, hogy valaki újból betévedjen. Bár, az esős idő talán most inkább nekem kedvez...
-Sajnálom, hogy tegnap úgy elrohantam. - Ezt azért úgy érzem, hogy még mindenképp közölnöm kell vele. Már csak a lelkiismeretem végett is.
-Nos, azt hiszem azt kérdezte, próbáltam-e bocsánatot kérni attól, akinek ártottam... - Idézem fel szavait.
-Bocsánatot kértem tőle. A halotti ágyán, később a patológián is, és azóta is, minden este, lefekvés előtt. - Szégyenkezve hajtom le fejem, és most nagyon koncentrálok, hogy ne sírjam el magam megint, helyette azonban egy rossz szokásomnak kedvezve, idegességemben tépkedni kezdem a bőrt az ujjaimról.

Amikor az ápolói hivatás hullámhegyekkel-völgyekkel teli mezsgyéjére léptem, tudtam, hogy nem csupán arról szól az egész, hogy beadok néhány injekciót, gyógyszert, infúziót, és szólok pár nyugtató szót a betegeimhez. Tudatában voltam annak, hogy nem fogok tudni mindenkit megmenteni, hogy lesznek veszteségek, amik talán hetekig, hónapokig is kísérteni fognak mire végre túl tudok lépni rajtuk. Az onkológia egy olyan ága az egészségügyi ellátórendszernek, ahol bár néha becsordogál egy-két új beteg -sajnos-, a legtöbbje mégis olyan, akik már hónapok, vagy épp évek óta visszajáró páciensek, folyamatban van a kemoterápiájuk, vagy épp immunkezelést kapnak, és az ember akarva-akaratlanul is kötődni kezd hozzájuk. Nem csoda hát, hogy egy részünk velük távozik, ha eljön az idő... Az Atya kérdését hallva elgondolkozom, nagyokat nyelve szorítom vissza azt a kellemetlen, torkomat szorongató érzést, mely sírásra késztet... Mielőtt válaszolnék, veszek egy mély lélegzetet, amit aztán reszketve fújok ki. Néha azt képzelem, hogy ezekkel a mélyről származó sóhajokkal mindent kiűzhetek magamból, ami rossz érzéseket kelt bennem, és nem szolgálja a javamat, inkább csak még lejjebb taszít.
-A legtöbb ember haláltusájában eljön az a perc, amikor már semminek nincs tudatában, de tudományos kutatások kimutatták, hogy ha ismerős hangot hallanak, vagy csak megérintik őket, az agy még olykor felfogja ezeket az ingereket. Biztos könnyebb nekik így megvívni ezt a harcot, mint magukra hagyva, Morfiummal begyógyszerezve, amitől akár ijesztő hallucinációik is lehetnek. Én nem akarnék így távozni erről a világról. - Némi rejtett düh hallható ki hangomból, ahogy kissé intenzívebben belelovalok a témába, és újból ostorozni kezdem magam a tetteimért.
-Bocsásson meg! - Szólalok meg tüstént lelkiismeretemmel együtt. Nem szabadna ennyire indulatosan beszélnem róla, pláne nem mindenféle tudományt említenem Isten házában. Túl sok időm azonban nincs a sajnálkozásra, megbánásra, a következő kérdés ugyanis egy ágyúgolyó erejével csapódik mellkasomba. Nem az Atya tehet róla. Egyszerűen csak én vagyok ennyire gyenge, hogy még mindig túlságosan megrendít, ha beszélnem kell róla. Pedig részt vettem már számtalan bírósági meghallgatáson, bűnügyi kihallgatásokon, a pszichológus sem kímélt, mégis nehéz. Talán mindig is az lesz. Ez az én keresztem.
-Azt hittem, amit teszek, az egy megváltás lesz már a beteg számára. De talán, sőt, biztos, hogy etikusabb lett volna, ha az a személy... az az orvos megbeszélte volna a hozzátartozókkal. Akkor már hetek óta agonizált a beteg. - Több olyan szót is hallhatott az imént, amikből már könnyedén kitalálhatja, mi is lehet a foglalkozásom. Azt már inkább nem említeném, hogy ki akartam kérni erről a főnővérem véleményét, de Dr.Chen elég egyértelműen a tudtomra adta, hogy ennek a dolognak kettőnk közt kell maradnia, különben jelenti az osztályvezető főorvos felé a viszonyunkat. A viszonyunkat, ami soha, egyetlen percig sem volt valódi, és amit én inkább munkahelyi zaklatásnak neveznék, természetesen kizárólag az ő részéről... Ezekután nehéz Paulról beszélnem. Leginkább talán azért, mert soha, egyetlen percig sem éreztette velem, hogy hibás lennék, holott én is bűnös vagyok. Persze mindenek előtt hálásnak kéne lennem, amiért éjszakákon át dolgozott azon, hogy engem megmentsen a börtöntől, így született meg a bíró által megszabott, jóval enyhébb ítélet. Már ami engem illet.
-Paul... khmm... bocsánat, a vőlegényem képviselte a kórházat a bíróságon, mint ügyvéd. Mindent elkövetett azért, hogy rám enyhébb ítéletet szabjanak ki. Sikerült neki. - Mosolyogva lehajtom a fejem, ám ez a mosoly koránt sem nevezhető örömtelinek. Nem mintha számítana bármit is, hiszen a gyóntatófülkében teljesen arctalan, névtelen tudok maradni. Ám azt már nem kockáztatnám meg, hogy az Atyán kívül egy idegen is fültanúja legyen a gyónásomnak, így rövidesen a távozás mezejére lépek, a virágcsokrot meghagyva a kápolna oltárának, hátha nem fog annyira komor, szélsőséges látványt nyújtani az erre járóknak.
Tele kételyekkel, némi félelemmel, izgatottsággal térek vissza másnap, s ameddig várok a fülkében, abban sem vagyok biztos, hogy az Atya újból meg kívánja hallgatni bűneimet. Már ha arra gondolok, hogy tegnap miket gyóntam neki. Aztán meghallom a közelgő lépteket, azt ahogyan a túloldalon lévő pad kissé megnyikordul valakinek a súlya alatt, majd rövidesen az Atya hangja is felcsendül. Megkönnyebbülten, félszegen elmosolyodom. Kissé izgatott vagyok a kávé miatt, talán nem volt helyes, lehet, hogy a katolikus papok a kávéfogyasztást is olyan eredendő bűnnek gondolják, mint mondjuk az alkoholt... Éppen azért, a zord időjárás, s ama gondolat ellenére, hogy mi okból is vagyok itt, egészen felvirulok, mikor jó szemmel, vagyis, inkább szájízzel fogadja a kávét.
-Egé... - Befejezni pedig már nincs lehetőségem, a túloldalról érkező köhögés-prüszkölés ugyanis teljesen belém fojtja a szót. Próbálok lejjebb hajolni, hogy azon a résen, ahol tegnap a zsebkendő érkezett, belássak, meggyőződve arról, hogy nem fulladt meg a kávétól, de természetesen nem járok sikerrel, így ameddig újból meg nem szólal, csak remélni tudom, hogy túléli, bár legszívesebben átrontanék az Atyához, hogy saját szememmel megbizonyosodhassam róla, nincs-e szüksége segítségre.
-Jól van?! - Kérdem félszegen, mikor már képes megszólalni. Aggódva ráncolom homlokom, aztán rájövök, hogy itt nincs idő a gondoskodó szavakra, tettekre, s az Atya rövidesen rá is tér a lényegre, én pedig úgy érzem magam, mintha benne ragadnék egy szörnyű rémálomban. Az én térfelemre guruló cukorka látványa valahol mégis enyhít ezen a fojtogató érzésen.
-Köszönöm! Zöldalmás. A kedvencem. - Megmosolygom felismerésem, és már bontom is ki a csomagolásból.
-Igazság szerint, én már nagyon sok mindenre gondoltam, próbálom elhitetni magammal, hogy amit tettem, annak van jó oldala is. Nem hagytam tovább szenvedni, és nem fájdalmak közepette ment el. - Újfent lehajtom a fejem, ekkor felszisszenek, ahogy kiserken a vér az ujjamból, ott, ahol idegességemben a bőrömet tépkedtem az előbb. Jobb híján számhoz emelem ujjbegyemet, ettől remélve a vérzés csillapodását.
-A pszichológusom azt mondta, hogy gondoljak erre. A kineziológusom pedig, hogy ez egyfajta sorsfeladat volt számomra, amit nem tudtam elkerülni. - Talán nehezebben, rosszabbul hallhat, hiszen ujjamat továbbra is ajkaim közt tartom.
-Ő csak egy orvos. Azt hiszem egyszerűen csak várta már a végét. Hogy ne kelljen mindennap ugyanazokat a köröket lefutnia az aggódó hozzátartozóknál, és a viziteken. - Válaszolom meg kérdését meglepően könnyedén.
-Könnyebb lesz ez valaha? Lesz olyan nap, hogy nem ő lesz az első gondolatom reggel? Hogy nem fogok vele álmodni? - Sóhajtok gondterhelten. Ezt a kérdést a pszichológusom és a kineziológusom is más-más nézőpontokból válaszolták meg. Itt az ideje, hogy kikérjem egy harmadik fél véleményét is, olyanét, aki csupán egy személyben hisz.

Egy lélekszakajtó sóhajjal fogadom be szavait, s hirtelen nem tudom eldönteni, hogy jó szándéktól vezérelve beszél, vagy gúnyolódni akar az általam mondottakon. A hit számomra mindig is különös, megfoghatatlan dolog volt, s bár egy részem hisz, mert ilyen neveltetést kaptam, a másik felem valahol mégsem tudja elfogadni, hogy Isten, bár látja szenvedéseinket, mégsem tesz semmit, csupán karba tett kézzel ül, és várja a dolgok végkimenetelét. A Biblia szerint Éva ette meg az almát, mégis Ádámnak akadt a csutka a torkán...
-Talán igaza lehet, Atyám. - Rebegem beletörődően, szavaim mélyről jövő sóhajba fúlnak. Akárhányszor a történteken rágódom, valahogy mindig ugyanoda lyukadok ki, nyilván nem véletlen. Bárhogy is próbálok kibúvókat keresni, azzal nyugtatni magam, hogy legalább nem szenvedett még hetekig, pokoli fájdalmakat megélve, és békében, nyugalomban tudta lehunyni a szemét, hiába akarom elhitetni magammal, hogy nem én vagyok a hibás, hogy az orvos befolyása alatt álltam, megfenyegetett, attól még megtettem azt, ami büntetendő, etikátlan. Akárhogy is, a lelkiismeretem nem nyer feloldozást, úgy érzem, a közhiedelemmel ellentétben, hogy esetemben az idő nem old meg semmit, helyette egyre rosszabb lesz, olyan érzés, mintha egy nyíltsebet, ahelyett, hogy összevarrnánk, hagynánk elfertőződni, nyakon öntenénk valami savval, hogy még a körülötte lévő szövet is roncsolódjon, biztos ami biztos, soha ne tűnhessen el nyomtalanul.
Bátorítása hallatán, miszerint ez a legalkalmasabb hely arra, hogy kibeszéljem magamból sérelmeimet, egy szomorkás mosoly terül szét arcomon, zavaromban az ölemben egymást matató, piszkálgató ujjaimat bámulom. Rátérve a hozzátartozókra, szorongás lesz úrrá rajtam. Az a fajta, ami nem enged teret a tiszta, épelméjű gondolkodásnak, amitől kavarogni kezd a gyomrod, és legszívesebben a világvégéi rohannál, hogy megszabadulj ettől a nyomorúságos érzéstől. Hónapokig a történtek hatása alatt voltam. Kizárólag akkor akadt némi csend, nyugalom a fejemben, mikor aludtam, bár kezdetben még az álmaimban is lidércnyomásként kísértettek a történtek.
-A felesége tombolt. Érthetően. Idegösszeomlást kapott. Azt hiszem ő az utolsó percig hitt a felépülésében, szerintem nem adtak pontos felvilágosítást neki a beteg állapotáról, hogy menthetetlen és a legrosszabbra kell készülni. Többször próbáltam kapcsolatba lépni vele. Hogy bocsánatot kérjek, felajánljam a segítségemet... - Egy pillanatra elhallgatok, és legszívesebben felpofoznám magam. Nem tudom mit gondoltam. Azt hiszem nem is voltak teljesen valósak, őszinték a szándékaim, önőzmódon inkább csak a saját, forrongó lelkiismeretem lecsillapításának érdekében ajánlottam fel szolgálataimat. Úgy hittem jóvá tehetem a megbocsájthatatlant. De a felesége meg se hallgatott, és azt hiszem ez volt a legnagyobb büntetés. Kegyvesztetté váltam, megingott a hitem, s magamba, a gondolataimba fordulva vártam az ítélethirdetés napját. Paul, aki a kórház védőügyvédje, annak ellenére, hogy senkinek nem beszélhetett az ügyről, a lehetséges kimeneteleiről, végig nagyon bizakodó volt, mindig azt hangoztatta, hogy könnyen megúszom a dolgot. Mosolyogtam, igyekeztem lelkesnek tűnni ezen hírek hallatán, ám legbelül azért fohászkodtam, hogy büntessenek meg, zárjanak börtönbe, kapjam meg szörnyű tetteimért a jogos jussomat, úgy éreztem csak akkor nyerhetek végre feloldozást. Az ítéletkor nem csak a halott felesége omlott össze, legbelül én is megtörtem, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Örülnöm, ünnepelnem kellett volna, ehelyett a bűntudat olyan mélységekbe taszított, amiből alig tudtam visszakapaszkodni. Akkor lendültem át a másik oldalra, mikor megbeszéltem egy titkos találkozót a férfi gyerekeivel.
-Van még két felnőtt gyereke. Egy férfi és egy nő. Bár látszott a csalódottság a szemükben, de tudja mit mondtak? Köszönöm. Megköszönték, hogy az apjuk nem kínok között, szenvedve ment el. - Ahhoz hasonló, mélyről jövő sóhajt tör fel mellkasomból, mint amit akkor is hallattam, mikor ezeket a szavakat kimondta a fia. Olyan érzés volt, mintha az akkor már hónapok óta a szívemet szorongató láncok szabályszerűen lerobbantak volna a mellkasomról.
-Néhány évig nem dolgozhatok kórházban, se más, egészségügyi intézményben. - Újfent lesütöm tekintetem, valahányszor kimondom a bíróság által kikiáltott ítéletet, úgy önt el a szégyen, mint amikor életemben először hallottam azt...
Az Atya fuldoklása hamar eltereli a gondolataimat, csaknem teljes készenlétbe helyezem magam, ha esetleg életet kellene mentenem. De szerencsére a vészhelyzet hamar elhárul, s ettől megkönnyebbülök. Soron következő szavaira egy szomorkás mosoly ül ki arcomra, és most igazán hálás vagyok azért az apácarácsért, ami kettőnk közé ékelődik, és segít mindkét félnek teljes inkognitóban maradnia. Teljesen remény, és hitevesztetten biccentem fejem a fülke hátának, behunyom szemeimet, és egyszerűen csak hallgatom az "Isteni szónoklatot", a kellemes, nyugodt hangot amihez nem tudok arcot társítani.
-Talán igaza van, Atyám. - Sóhajtom bele a csendbe, úgy fordítva fejemet a másik irányba, mintha végre szembe találhatnám magam a túloldalon ülő lelkész teljes valójával, ám csupán sejtelmes árnyakat látok, melyek arra engednek következtetni, hogy valóban fellelhető valaki a túloldalon.
A hosszas csend közben, melyet valószínűleg ő is arra használt, hogy kicsit elmerengjen a kimondatlan gondolataiban, hirtelen rengeteg kérdés megfogalmazódik bennem, olyanok is -kissé személyesebb hangvételűek-, melyeket talán jobb lenne magamban tartanom. Így hát kettősérzések kerítenek hatalmukba, mikor valaki berobban a templomba, és az Atya segítségéért fohászkodik. Szégyenkezve hajtom le fejem, ugyanis meglehetősen önző dolgok jutnak eszembe, melyek a váratlan vendégnek szólnak. Talán azért viselem ennyire nehezen az újabb megszakítást, mert hónapok óta a lelkész volt az első olyan ember, akinek őszintén kitárulkoztam, akiről tényleg úgy tűnt, érdekli mi zajlik bennem. Kurtán köszönök el tőle, talán némi csalódottság is fellelhető hangomban, s néhány pillanat múlva magam is elhagyom a fülkét. Hosszú, fekete reverenda, és sűrű, göndör, sötétlő fürtök, melyeket először, s minden bizonnyal utoljára látok az Atyából. Ugyanis soha többé nem jövök! A következő napok azzal teltek, hogy meggyőzzem magam arról, kétségkívül ez a helyes lépés. Ám ahelyett, hogy belenyugodtam volna a döntésembe, még nagyobb zűr keveredett az egyébként sem túl békés vizeken evickélő fejemben... Minél több idő telt el az utolsó "találkozásunk" óta, annál nyugtalanabbá, feszültebbé váltam. Mint amikor úgy érzed, valami hiányzik az életedből, és ez a nyomorult érzés annyira a hatalma alá kerít, hogy nem találod a helyed, nem tudsz tőle gondolkodni... Abban a reményben jöttem ma el dolgozni, hogy itt majd talán elterelődnek a gondolataim. Persze Rosenak szinte rögtön feltűnt, hogy valami nincs rendben, de nem különösebben firtatta a dolgot, én pedig jobbnak láttam nem beszélni róla. Még a végén félreértené... Nagyot sóhajtva teszem be magam mögött az itt dolgozók számára fenntartott konyha-ebédlő ajtaját. Örülök neki, hogy egyedül lehetek. Elolvasom Paul szokásos, reggeli üzenetét, amitől fel kéne pezsdülnöm, a szívemnek meg kellene lódulnia, de most valahogy egyáltalán nem villanyoznak fel a költői remekműveket megszégyenítő sorok. Éhes sem igazán vagyok, de ha nem akarom, hogy megint a padlóról kelljen összekapargatni a kórosan alacsony vércukorszintemmel együtt, ezzel újabb támadási felületet adva a rosszakaróimnak, valamit muszáj leszek leerőltetni a torkomon. Így hát rövid hezitálás után csinálok magamnak egy cappuchinot, bedobok két szelet kenyeret a pirítósba, majd a még otthonról, anyáék kertjéből szedett paradicsomok után nyúlok, s míg a pirítósokra várok, elkezdem felszelni a koktélparadicsomokat. Szorongás lesz úrrá rajtam, amint kisvártatva nyitódik, majd csukódik az ajtó. Fojtogató gombóc telepszik torkomra, ahogyan a lassú, komótos léptek zaja közeledik hozzám. Zavaromban megköszörülöm a torkom, felfestek egy mosolyt, és a léptek tulajdonosa felé fordítom a fejem. A pap látványa hidegzuhanyként fogad, egyrészről azért, mert mindig olyan rideg, és távolságtartó velem, másrészről pedig azért, mert a göndör fürtökről hirtelen egy ember jut az eszembe...
-Ááá basszusbasszus! - Sikkantom, amint a kés mélyen belevág ujjbegyembe. A lüktető, élénkpiros vér megállíthatatlanul hömpölyögni kezd a kezemből, összemocskolva ezzel gyakorlatilag mindent magam körül a munkalapon.
-Bocsánat! Bocsánat! - Szabadkozom, és jobb híján egy fájdalmas szisszenéssel egyetemben hideg folyóvíz alá tartom ujjamat.