Angelo & Valeria

Az egész eddigi életem arról szólt, hogy próbáljam megtalálni azt az utat, amin biztosan járni szeretnék. Az az út pedig semmiképp sem lehet az, amit nekem szántak. Talán nem teljesen normális dolog az, ha az embernek menekülnie kell a saját családja elől. Aki nem született ilyenbe bele az nem is értheti az egészet, hiszen normális körülmények között a család az szent és sérthetetlen kéne hogy legyen. Mindenki más azon igyekszik, hogy a lehető legtöbb időt eltölthessen a szerettei körében, mert bizony az élet elég rövid. Én mégis inkább úgy döntöttem, hogy szembe megyek minden elvárással, hogy legyőzöm a velem született géneket, hogy véletlenül se hasonlítsak azokhoz, akik az életet adták nekem. A sorsom már akkor elvolt döntve, amikor megfogantam, és még a mai napig azon vagyok, hogy átírjam azt. Nem akarok és nem is tudnék olyan lenni, mint a családom tagjai. Apa sosem titkolta túlzottan, hogy egy fiú gyermeknek sokkal jobban örült volna, akit aztán a saját képére formálhat és, aki tovább viszi a vérvonalat és persze családnevet, ami számára annyira fontos. Fiú helyett azonban engem kapott és minden igyekezete ellenére a nehezebben bejárható, de mégis boldogabb utat választottam. Volt idő amikor azt hittem, hogy feladta, hogy lemond rólam, mert eddig is jól megvoltak nélkülem, de mostanában egyre jobban ragaszkodik, hogy térjek vissza hozzuk. Az pedig, hogy Angelo felbukkant pont most, jogosan okoz bennem kételyeket. Hiába tűnik őszintének, mégis ott van bennem az a bizalmatlanság, amit az évek alatt megtanultam védőpajzsnak használni. Ha nem bízok, akkor kevésbé fáj, ha csalódnom kell. Márpedig az Angelo jelenléte akármennyire is nem mutatom ki, de boldogsággal tölt el. Pillanatok alatt idézte fel bennem a gyermeki halvány emlékeket és azt, hogy csakis miatta éreztem boldognak magam, még ha nem is tartott olyan sok időt, annál igazabb volt. Pontosan emiatt egyeztem bele egy újabb találkozóba vele. Bár rengeteg dolog van még, amire szeretnék választ kapni és a kíváncsiságomnál még nagyobb bennem a kétely, de ugyanakkor úgy érzem, hogy muszáj esélyt adnom neki. A hirtelen felbukkanása könnyen okozhatja a vesztemet, de ugyanakkor még a hasznomra is válhat. Együtt könnyebb lenne megbirkózni a ránk szabott pokollal, mint külön. Persze csak addig, amíg nem jövök rá, hogy az egész csak azért történt, hogy a bizalmamba férkőzhessen, hogy aztán mikor a legkevésbé számítok rá, átadhasson az apámnak. A megjegyzésére felvonom a szemöldökömet.Tényleg ennyire látszik rajtam? Normális körülmények között talán nem lennék ennyire zavart. De hiába vagyunk rokonok, mégis olyan, mintha két idegen lennénk egymásnak.
- Egy kicsit zavaros ez az egész dolog. Nem gondolod? - próbálom a helyzetre hárítani a dolgot, mintsem arra, hogy ismét emlékeztessem arra, hogy csak azért, mert eljöttem ide, nem jelenti azt,hogy bízok is benne. Ahhoz, hogy a bizalom kialakuljon azt hiszem, hogy nem lesz elég egy két találkozó. Valami olyasminek kell történnie, ami felolvasztja bennem ezt a jeget és ami miatt képes leszek elhinni, hogy véletlenek igenis léteznek. Egyenlőre csak próbálok választ adni a kérdéseire, hogy aztán én is kérdezhessek, mert úgy gondolom, hogy csak akkor leszünk képesek nyitni igazán egymás felé, ha a fejünkben lévő kérdőjeleket eloszlassuk. Látom rajta a meglepettséget, ami egy kicsit ismét össze zavar. Tényleg azt hiszi, hogy bármit amit gyerekként tettem, az a saját akaratom volt? Rajta kívül még az sem volt, akivel játszak. Barátaim sem lehettek, csak azok a nagydarab  fickók, akiket apa időnként hozzám küldött, hogy valamivel le foglaljanak, amíg megbeszéltek valami újabb piszkos ügyet. Bólintok, majd ismét felhúzom a szemöldökömet.
- Remélem nem az a célod, hogy berúgjál. - jegyzem meg, bár nem mintha túl sok közöm lenne ahhoz, hogy mit csinál. Mégsem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat ehhez.
- Akkor mit tettél volna? - kérdem, bár magamtól is ki tudom találni, hogy mi jár a fejében. Ha olyan könnyű lenne előlük megszökni, akkor én is nagyon szívesen megtettem volna. Amerikába is az engedélyükkel jöttem, a tanulás jó indok volt a menekülésre. Kezem óvatosan teszem rá az összeszorított öklére, bár én magam sem értem, hogy miért. Meg akarom nyugtatni, mert már semmi értelmét nem látom annak, hogy dühöngjünk olyanon, ami elmúlt és amin változtatni már nem fogunk tudni.  - Ha tudtad volna, akkor valószínűleg Luciano mellett, most az apám is az ellenségének tartana. Nála sosem lehet tudni semminek a miértjét. Csak hoz egy döntést és az úgy kell, hogy legyen. - vissza húzom a  kezemet miközben beszélek, és bár mindennél jobban szeretnék választ adni a kérdéseire, nem tudok. Az apám fejével gondolkodni elég nehéz, nála sosem lehet tudni, hogy mit miért tesz vagy akar tenni. A kérdezést pedig nem szereti. Én pedig jobb szeretek nem is tudni dolgokat, mert ha bármiről is tudok, akkor az még nagyobb undort éreztet velem a családom felé.
- Azért is. Meg azért, mert megtanultam, hogy az életben csak magamra számíthatok. - vonok vállat. - Na és te? Te is jobban szeretsz egyedül lenni? - ez egy kicsit buta kérdés, mert ki az, aki szereti a magányt? Egyedül lenni a világban roppant ijesztő és szomorú is, ugyanakkor van amikor sokkal jobb, mint körbevéve lenni olyan emberekkel, akik között nem lehet boldogságra lelni, és akik a saját akaratukat akarják ránk erőltetni. Azt hiszem, hogy sokkal több közös van Angeloban és bennem, mint az gondoltam, amiből talán ki lehetne hozni valami jót is, ha képes leszek elhinni, hogy őszinte a közeledése az irányomba.
- Én tényleg nem tudok semmit. Évek óta nem jártam otthon. Néha anya jön el meglátogatni. De Ő meg semmit sem mond. Talán Ő is épp annyira tudatlan ebben a témában, mint én. Tudod... nálunk a nők csak akkor beszélnek, ha kérdezik. Ő tűri. Én nem. - sosem értettem igazán, hogy anya mit látott egy olyan emberben, mint az apám, én a helyében biztosan már rég elmenekültem volna, nemhogy még gyermeket is szüljek neki. Boldognak tűnik abban az életnek nem nevezhető pokolban, így nekem is mindegy. Csak éppen engem hagyjanak ki belőle. A tekintetem ebben a pillanatban akad meg apám emberein, és bár egyre nagyobb kezd lenni a tömeg mégis tisztán felismerem az egyiküket, aki gyerekkorom óta az apám jobb keze. Nyelek egyet, miközben érzem, hogy az amúgy is világos bőröm még inkább elfehéredik. Hogy a csudába kerültek ide? Angelo...
- Hiba volt megbíznom benned... - szólalok meg halkan, majd idegesen túrok a hajamba. Bárcsak ne reménykedtem volna abban, hogy az unokatestvérem valóban jó szándékkal közeledik hozzám. Mert, ha Ő nem árulta el, hogy itt vagyok épp, akkor honnan a csudából találtak volna rám? Éppen most... Nem állok fel a helyemről, hogy véletlenül se hívjam magamra a figyelmüket, csak lejjebb csúszok a széken, ami igazából annyira mindegy, hiszen ha Angelo képes volt elárulni, akkor nemsokára úgyis észre vesznek majd.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Sosem gondolkodtam azon, hogy mit akar tőlem az apám egészen mostanáig amíg Angelo fel nem tette a kérdést. Valójában fogalmam sincs. Nem kérdeztem, Ő pedig nem mondta. Engem nem érdekel, apát pedig sosem érdekelte igazán az, hogy mi az amit szeretnék. Az egyedüli jó amit értem tett, hogy megengedte, hogy Amerikába jöjjek tanulni és azt sem azért, mert engem ez tesz boldoggá, sokkal inkább azért, mert minél jobb helyen tanulok, annál jobban a hasznává tudok válni. Egy önző ember, aki mindig a saját érdekeit tartja szem előtt, ha kell átgázol még a saját családján is, csak neki jó legyen. Éppen ezért kétlem, hogy felébredtek volna benne az apai ösztönök és végre egy olyan családfő szeretne lenni, aki maximálisan a családja mellett áll. Biztosra veszem, hogy valami olyan tervei vannak velem, amik nekem nem tetszenének, így inkább nem is kérdezem, mert eszemben sincs részt venni semmiben, amit eltervezett velem. Még nem tudom, hogy hogyan beszélem le róla, hiszen az a fajta ember, aki nem tűr ellentmondást és nem is igazán a türelméről híres. Már így is elég meglepő, hogy hagyja, hogy folyamatosan ellenkezzek és még nem jött el Ő maga értem, hogy a hajamnál fogva rángasson vissza Rómába, amire úgy kéne vissza tekintsek, mint az otthonomra, hiányoznia kéne, de mégis sokkal inkább a Pokol jut eszembe arról a helyről, ahová soha többé nem szeretném be tenni a lábamat.
- Fogalmam sincs. De inkább szeretnék ki maradni belőle. Bármit is akarjon. - vonok vállat, és bár még mindig elég sok kérdőjel van a fejemben, még mindig nem hiszem, hogy létezhet ekkora véletlen, hogy pont a saját rendelőmben találkozzak Angeloval, mégis úgy érzem, hogy esélyt kell adnom arra, hogy megpróbáljunk ki hozni valami jót a sok rosszból, ami körülvesz minket. Talán csak a sors akarata, ha létezik egyáltalán olyan. Ha az apám küldte volna értem, akkor egészen biztos, hogy már rég elrángatott volna innen. Legalábbis ebben bízok. Ugyanakkor még mindig van bennem egy aprócska kétely, hogy lehet, hogy előbb csak a bizalmamba akar férkőzni és majd csak azután az apám elé vinni.
- Talán lenne más megoldás is, mint bujkálj... - abba hagyom a mondatot úgy csinálva, mintha gondolkodnék, de mégsem mondom ki a felmerült ötletemet. Még a végén ismét rám fogja a pisztolyát. Pedig lehet, hogy az apám segíthetne. Megköszörülöm a torkomat és ezzel el is terelem a gondolataimat erről a lehetetlen ötletről. Még rá gondolni is elég vicces , nemhogy ki mondani. Az apám és a segítőkészsége csak még több bajt jelentene. Ezúttal nem csak rám nézve, de Angelora is, ha véletlenül is a tudtára jut, hogy találkoztunk. Fogalmam sincs, hogy mi fog kisülni ebből az egészből, de végül mégiscsak bele mentem egy újabb találkozóba. Bőven van mit megbeszélnünk még azt hiszem, és ha valóban igaz minden, amiket elmondott, akkor talán nagyobb szükségünk lehet egymásra, mint valaha. Kettős érzések kavarognak bennem. Az egyik felemmel úgy érzem, hogy bíznom kell benne, a másikkal azt, hogy nem árt azért óvatosnak lenni. Ha valamire is jó volt egy olyan családba bele születni, mint a miénk akkor az az, hogy megtanította, hogy nem bízhatunk senkiben. Még a saját vérünkben sem, mert valahogy mindig olyan volt, mintha mindegyikőjükbe bele lenne kódolva a gonoszság. Angelo mégis más volt. Az a néhány kósza emlék ami időnként be villan, boldogsággal tölt el. Neki köszönhetem azt, hogyha csak egy kicsit is, de valamennyit tapasztalhattam abból, hogy milyen gyermeknek lenni. És talán azok az érzések azok, amik ilyenné tettek most, amilyenné váltam és nem olyanná, amilyenné elvárta volna a családom. Hiszen már gyerekkoromban eldöntöttem, hogy más leszek és, hogy egyszer ki török abból a mocsokból, amibe születtem.
Miközben gondolataimba merülök a tekintetemet végig a bejáratra szegezem. Még a körülöttem lévő nyüzsgést is sikerül ki zárnom a fejemből, semmi másra nem koncentrálok csak arra, hogy a menekülésem fontolgassam arra az esetre, ha Angelo az apámmal vagy valamelyik emberével lépne be azon az ajtón. A tőlem nem messze lévő asztalán három férfi ül és a legelső ami eszembe jut, hogy abban az esetben, ha Angelo át akarna verni és mégsem egyedül lép majd be azon az ajtón, csak át szegődök hozzájuk és nem törődve azzal, hogy ismerem-e őket vagy sem, úgy teszek, mintha velük lennék. Akkor talán kevesebb az esély arra, hogy akaratom ellenére el vigyenek innen. Amint megpillantom az unokatestvéremet, hatalmas kő esik le a szívemről, hogy egyedül van. Ahogy felém halad még mindig a bejáratot figyelem, hogy meggyőződjek arról, hogy nem jön be utána senki olyan, akinek nem örülnék, de egyenlőre úgy tűnik, hogy feleslegesen aggódok. Csak akkor nézek Angelora, mikor az asztalhoz ér és megszólal.
- Öhm... csak egy ásványvizet. - válaszolok kérdésére zavartan és remélem, hogy nem tűnt fel neki, hogy milyen paranoiásan nézelődök, mintha elment volna az eszem. Ez van akkor, ha egy gyereknek félnie kell a saját családjától. Mármint nem szó szerint. Apa sosem bántott. Legalábbis fizikailag nem. De sokszor mégis azt kívántam, hogy inkább vert volna meg, minthogy olyanokat kelljen látnom, amiket láttam. Amint vissza tér Angelo az italokkal, magam elé húzom a vizet, de nem nyitom meg. Ismét a bejárat felé sandítok, hogy biztosan megnyugtassam magam, majd tekintetem vissza téved Angelora, amint megszólal, majd meglepődve veszem tudomásul, hogy a sok kérdés mögött sokkal több sértettség van, mint kíváncsiság.
- Először is azt tisztázzuk, hogy én sem így akartam. - próbálom mentegetni magam, majd végül sóhajtok mielőtt folytatnám. - Apa nem engedte, hogy megpróbáljak veled kapcsolatba lépni. Én akartam. Tényleg. Egyszer még elszökni is próbáltam, de nem sikerült. Két napig voltam a szobámba zárva. Végül feladtam. Mert féltem. - ismerem be a tekintetét kerülve. - Azért jöttem el tőlük a lehető legtávolabbi helyre, hogy mentsem magam abból mocsokból, amíg nem késő. Nem akartam soha, hogy magával szippantson engem is az a világ. - vonok egyet a vállamon ismét, miközben idegesen játszok a kezeimmel az ásványvizes üveggel. - Nekem itt nincs senkim. De mégis inkább ezt választom, mint valaha is haza térjek. - ebben a pillanatban nézek fel rá és bízok abban, hogy látja rajtam az őszinteséget.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

A véletlen műve vagy sem, de még mindig remeg az egész testem a történtektől. Mekkora az esélye annak, hogy pont a saját unokatestvérem - akiről évek óta semmit sem tudok -, lépjen be a rendelőmbe? nagyon sok szakmabeli kollégám van, Őt mégis hozzám küldték. Vagy legalábbis ezt állítja. Tudom jól, hogy idegesítő ennyire bizalmatlannak lenni, én magam sem örvendek annak, hogy ilyen vagyok, de annyiszor csalódtam már - a saját családomban is -, hogy a bizalmatlanság amolyan védő pajzs lett számomra. Jobban szeretek többször is megfontolni dolgokat, mint hagyjam, hogy az amúgy is tönkre tette lelkembe bele gázoljanak. Nem tudom, hogy miért ilyen család jutott nekem, ahogyan azt sem, hogy meddig bírom még hazugságokkal vissza tartani őket, hogy ne kelljen fel adnom az itteni életemet azért a mocsokért, ami a szülőföldemen rám várna, de ha Angelo igazat mond, akkor talán együtt könnyebb lenne. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem leszek vele óvatos, egyenlőre még annyira zavaros minden, hogy képtelenség tisztán gondolkodni. Egyik pillanatban azt érzem, hogy igaz minden egyes szava, a másikban pedig azt, hogy semmiben sem különbözik a többiektől a családjainkból. Ha különbözne nem járkálna fegyverrel. Én is félek, fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék, ha az apám is be lépne azon az ajtón, de az biztos, hogy fegyvert hordani magammal soha eszembe se jutna. Azt se tudom, hogy hogyan kell azt megfogni. Valamiért mégis úgy érzem, hogy esélyt kell adnom neki és magunknak. Ha a véletlen műve, ha nem, de mindenképp hiszek abban, hogy okkal lépett be az életembe és minden félelmemet félre téve még ott a kíváncsiságom is. Bár azt nem tudom, hogy mi lesz abból, ha ismét találkozunk. Mindabból amiket elmesélt - már ha igaz -, akkor neki is pont annyira lehet szüksége rám, mint nekem rá.
- Jó, persze. De ugye tudod, hogy az apámnak nem nehéz engem megtalálnia? Tudja, hogy hol vagyok. Azt is, hogy mit csinálok. Eddig valamit mindig sikerült ki találnom, hogy időt kérjek, de egyre jobban ragaszkodik hozzám. Ha megtudná, hogy találkoztam veled, akkor az lesz ám a hab a tortán. Kettőt egy csapásra. - miközben beszélek ostoba fintorokat vágok, mert sajnos az igazság az, hogy az apámban semmi könyörületesség nincs. Gondolkodás nélkül szólna Lucianonak is. Én pedig tényleg nem szeretném Angelot bajba sodorni. Még akkor sem ha még mindig ott van bennem a bizalmatlanság és az a tudatlanság, hogy vajon Ő képes lenne-e engem bajba vinni. Vagy, hogy képesek lennénk-e egymást megvédeni a saját mumusával szemben.
- Úgy is mondhatjuk. - vonok vállat, bár igazából fogalmam nincs, hogy az apám mit akar velem kezdeni. Nálam félősebb nincs a családunkban. Miért pont engem akarna maga mellett tudni? Igazából bármit is akarjon, az egészen biztos, hogy én nem szeretném. Nincs semmi, amit akarhatnak tőlük azon kívül, hogy hagyjanak békében élni, távol tőlük.
- Egész életedben menekülni akarsz? Kétlem, hogy lenne akkora mázlid, hogy Luciano az embereivel egyszerre haljon meg... - köztük az apámat is, aki Lucianoval nem csak, hogy jóban van, de ugyanolyan kegyetlen is tud lenni. Talán ha beszélnék vele, meggyőzhetné Lucianot és Angelo vissza térhetne a családjához. Tényleg ennyire egyszerű lenne? Kétlem. Az apám az a fajta ember, akinek szó szerint nincs szíve. Soha semmit nem lenne képes megtenni senkiért önzetlenül, így el is kergetem magamtól ezeket a gondolatokat. Mert valóban nem szeretném nagyobb bajba keverni Angelot, mint amilyenbe amúgy is van. De ha minden igaz amiket elmesélt, akkor segíteni annál is inkább szeretnék rajta.

Megállítom az autómat a Diamond Bar előtt, majd a telefonom kijelzőjére pillantok. Még van öt percem a megbeszélt időpontig, így a készüléket ki kapcsolom és a kesztyűtartóba rakom. Már vagy háromszor hívott az anyám, és bár egyszer sem válaszoltam, nem nehéz ki találnom, hogy mit akar. Már napok óta próbál meggyőzni, hogy térjek haza, amíg az apám dühös nem lesz. nem érdekel, hadd legyen csak dühös. Mit tudna ennél többet még csinálni az apám? Az életemet már amúgy is el rontotta azzal, hogy éppen Ő az apám. Ennél több büntetés nem kell egy gyereknek sem. Ki szállok az autómból és bár kicsit hezitálva, de a bejárat felé sétálok. Még nem voltam itt sosem, így kétlem, hogy bárkit is ismerhetnék, de nekem éppen elég, ha lesznek még rajtunk kívül emberek, mert igaz, hogy bele egyeztem a találkozóba Angeloval, de az még nem jelenti azt, hogy bízok is benne. Ahhoz nem elég egy-két óra azt hiszem, hogy kialakuljon köztünk a bizalom. Kicsit beljebb érve megállok, hogy körbe nézhessek. Nem csak Angelot próbálom kiszúrni az emberek közül, hanem azt is figyelem, hogy az apám, vagy bárki más a családból nincs-e itt véletlenül. Hogy nem-e csak egy csapda az, amibe éppen bele készülök sétálni. Nincs túl sok ember idebent, üres asztal is akad bőven, így amint meggyőződök arról, hogy senki nincs, aki veszélyt jelentene, megindulok a sarokban lévő asztal felé, ami talán a legcsendesebbnek tűnik. Pont tökéletes arra, hogy beszélgetni lehessen, mert az bőven akad még azt hiszem. Miközben végig ballagok az asztalok között, próbálom figyelmen hagyni a rám szegező tekinteteket, közben pedig még mindig jár az én szemem is és fel vagyok készülve arra, hogy ha bármi gyanúsat is látok csak vissza fordulok és szaladok. Még mindig semmi, ami veszélyt jelentene, így le ülök a kiszemelt asztalhoz és várok. Remélem, hogy Angelo tényleg nem fog átverni és egyedül fog belépni azon az ajtón.