Képzelj el magad elé egy igazán rossz gyereket... Megvan? Látod, ahogy képtelen megülni egy helyben, ahogy verekedik a többi gyerekkel, ahogy aljas csínyeket követ el, ahogy húzkodja a lányok haját, ahogy visszabeszél a tanároknak? Mégis ha ránézel, s látod azt az önfeledt, széles mosolyt az arcán, s látod azokat a tengerkék, csillogó szemeket, hirtelen elfelejted minden bűnét, hiszen látsz a mosolya mögött valami különös szomorúságot egyaránt, melytől kénytelen vagy elgondolkozni azon, hogy vajon honnan eredhet ez a sok rosszaság.
Egy szúrás. Egyetlen késszúrás volt az, mely elhasította azt a békés és jó életutat, mely talán nekem volt megírva. Nem is igazán a hasam fájt kilenc évesen, hanem maga a tudat, hogy a nagybátyám okozta. Nem véletlenül. Hanem dühből.
Ahogy pedig teltek a hónapok, teltek az évek, a szomorúságom átalakult valami egészen mássá. Sokkal könnyebb volt haragudni az egész világra, semmint azon töprengeni, hogy nekem milyen rossz. Sokkal jobb volt verekedni, s elviselni azt a temérdek ütést és ezáltal a fájdalmat, semmint azon agyalni, hogy a lelkem gyerekként mégis hogyan szenvedhet ennyire?  
Kellett egy védőpajzs, amit szépen lassan felhúztam magam köré, s ahova senki sem láthatott már be soha többé. Pedig vannak érzéseim, ó, de még mennyi! Mi értelme azonban ezeket a világ tudtára adni, ha egyetlen szúrással újra eltörlődhet minden?  
Mégis ez a temérdek elfojtott feszültség és fájdalom átalakult haraggá, méreggé és gyűlöletté, melyet lehetetlenség újra elfojtani, valahol ki kell jönnie. Ezért olyan heves a vérmérsékletem, s ezért nem tudok megülni egy helyben. Mindig kell mennem, mindig kell mozognom, legyen az egy hajnali álmatlanság miatti séta az utcákon, vagy egy céltalan vezetés az éjszakában. Esetleg egy durva kis buli, vagy csak csövelés a szomszédnál, mert hogy egyetlen dolgot nem igazán sikerült megszoknom.  
Az pedig a magány. Hozzá vagyok szokva, hogy az olasz világ tele van pörgéssel, zajokkal, élettel, mindig vannak körülöttem, és soha nincs csend. Amióta azonban el kellett jönnöm otthonról, túlságosan sokat hallgattam a csendet. És ez nagyon nem volt jó egy olyan embernek, aki igényli a társaságot, és nem kicsit figyelemhiányos. Mert hogy az vagyok, ezt teljes mértékben aláírom. Muszáj kommunikálnom másokkal, és nem bírom elviselni, ha nem figyelnek rám. szóval ha velem vagy, ne telefonozz, mert kibaszom a gecibe
Mindennek ellenére egyáltalán nem vagyok depresszív alkat. Lehet, hogy most kissé padlón vagyok, de pár napot adok csupán, s újra az az életvidám, sokat mosolygós, másokat baszogatós Angelo leszek, aki voltam. De hogy azt a rejtett szomorúságot, aminek talán még én magam sem vagyok a tudtában, el tudom-e továbbra is rejteni... Azt inkább mondd meg te.

- Angelo... D’Amore... - a dohányfüst megrágta már az idősödő, mogorva rendőr szája feletti tépett szőrzetet, melyet kételkedve húz fel orrához. Fakó tekintete az arcom, a bilincs, s a papírja közt evez tanácstalanul, mire én türelmetlenül morranok fel.
- Nem lehetne kicsit tempósabban? Randim lenne. - unottan és haragosan döntöm megtépázott hátam a szék támlájának, melyen cafatokban lógnak a szakadt ruhadarabok. Nem csak én vagyok türelmetlen, de a rendőr is, aki megint vár a csodára, márpedig a bátyámra, aki pillanatokon belül betoppan az ajtón. Alakja tekintélyt parancsoló, épp olyan kemény arcélei vannak, mint nekem.  
- Akkor távozhat is, Mr... - félszegen nyitja ki a rácsokat, majd kattintja ki a bilincsemet a bátyám láttán, én pedig utána már ugrok is oda.
- Oké, hagyjuk a formalitást. - vágok szavaiba, aztán mint egy kibaszott nagyképű kiskirály, úgy sétálok kifelé. Egyik bakancsom közben sikeresen elhagyom, hiszen talán a hatodik lépés után leválik a talpa, s leomlik teljesen a lábamról. Jó nagyot rúgok bele a kijárat felé, amaz pedig a nyitva hagyott két ajtó között zúg kifelé az éjszakába, s halkan koppan az egyik csatornafedélen.  
- Ezt itt fejeztük be, Angelo. - a bátyám odakint elkapja a karom, s közelebb húz magához. Én természetesen elrántom azt tőle, s már kezdeném leordítani a fejét, hogy mégis mit képzel magáról, de valahogy a tekintete... Most más, s megakasztja a szavaimat. Nem haragot látok kéklő szemei mögött, hanem az aggodalmat. Még sosem láttam ilyennek a vonásait. A homlokát apró verejtékcseppek borítják, melyek a kinti lámpa fakó fénye alatt mutatják meg igazán, mennyire megváltozott az elmúlt öt év alatt. Leonardo régen egy életvidám ember volt. Most pedig... Mi lett belőled?
- El kell menned. - súgja halkan, s behúz az egyik fa mögé a parkban, ahova nem érnek a lámpák fényei.
- Mégis minek? - kérdem tőle értetlenül. A gondterhelt sóhaja remegve kapaszkodik ki belőle.
- Luciano... - a név hallatán még a szívem is megáll. - Nos, az a helyzet, hogy mégsem halt meg. És te gyökér idióta, kurvára magadra vontad a figyelmet a börtönben legutóbb! Mert nem tudod befogni a kibaszott pofádat, és nem tudsz pár hetet kibírni anélkül, hogy ne kötekedj! Ha nem lennél az öcsém... Már rég kinyírtalak volna. - a hangja meglepő hidegséggel halkul el. - Szedd össze a cuccod, Angelo, és takarodj el innen az országból egy időre, amíg elsikálom a dolgokat, és ne gyere vissza addig, amíg én azt nem mondom. - én azonban megrázom a fejem.
- Kurvára nem fogok megfutamodni attól a faszfejtől! - ekkor váratlanul keze a nyakamra fonódik oldalt, s nekitol a mellettünk ácsorgó fa göcsörtös törzsének.
- Félreértesz, Angelo, itt nem csak a te kurva életed a fontos, hanem anyádé, apádé, a húgodé, és az egész rohadt családodé! Ezt nem fogod tudni erővel megoldani. Lehet, hogy be tudnál törni pár koponyát, viszont Luciano rohadt sok embert szedett maga köré. Ha még jobban magadra vonod a figyelmet, nem rajtad fognak bosszút állni. Ezt te is nagyon jól tudod... - pillantásai ekkor váltanak át valami másba. Bűntudattól lesz terhes az arca, én pedig kénytelen vagyok elkapni a tekintetem, tenyerem pedig akaratlanul is a hasamra csúszik oda, ahol ott éktelenkedik egy régóta hordozott heg a gyermekkoromból, melyet ugyan eltakarnak a tetoválások, az elmémben levő emlékeket azonban nem tudják elfedni soha.
- Tudom. - hajtom le a fejem megadóan. Régen Leonardo, a bátyám is vétett egy hibát, amiért nem ő bűnhődött. Hanem én.
- Tudok egy eléggé eldugott helyet Amerikában, ahol biztosan nem fognak téged keresni. - ekkor átnyújt egy borítékot. - Holnap indul a géped Detroit felé, ott várni fognak, és majd elvisznek a helyre, ahol béreltem neked egy lakást. Ezt a telefont pedig csak akkor vedd fel, ha én hívlak egyedül. Ha más számot látsz, azonnal dobd el. Próbálj ott egy kicsit észhez térni... Szedd ki magadból ezt a sok dühöt, engedd le valahogy az egészet, mert ezzel a jellemmel biztosíthatlak, hogy nem fogod itt sokáig húzni. Túlságosan agresszív vagy és meggondolatlan, Angelo. Nem minden az erő, öcsém. Rohadtul nem minden! - most már az én arcomra is pánikkal vegyített düh ül ki, mikor meglátom a repülőjegyet, a kártyát, s egy telefont. Ez most nem játék. Ez most véresen komoly.
- Én nem akarok elmenni... - felelem halkan, kissé megadóbban.
- Ez nem a te döntésed, Angelo. Most pedig indulj, mielőtt meglátnak. - mutat egy fekete Audi irányába, mely innen haza fog engem vinni, aztán a reptérre. Az autó belsejéből még egy utolsó pillantást ejtek a bátyám felé, végül áthajtunk egy nagyobb pocsolyán, befordulunk a sarkon, s végleg elnyel az éjszaka sötétje.  
Sosem hallottam még arról a helyről, ahova megyek, de nem is érdekel az egész. Megint hagyhatok mindent magam mögött, a családomtól kezdve a pankráción át mindent. Kiábrándító és dühítő ez a tehetetlenség, de tudom jól, hogy Leonardonak igaza van. Mennem kell. S ilyen események mellett ne legyenek dühkezelési problémáim?! Szánalmas.

Fél évvel később...

- Megjöttünk. - szemeim lassan nyitódnak, mintha csak most ébredtem volna, holott már talán egy órája csak lebegek az álmok és a valóság peremén. Az utcai lámpák és a város fényei hipnotikusan száguldtak el mellettünk, én pedig az ötödik fel a fejjel szövegelés után sem voltam képes felemelni a fejem, s most is úgy ülök a hátsó ülésen egy kapucnival a fejemen, leszegett állal, mint akit épp most szedtek össze egy híd korlátjáról, épp azelőtt, mielőtt leugrott volna. Őszintén? Most egy kicsit így is érzem magam.  
Az ember nem választhatja meg a családját, de amikor a nagybátyád és az emberei elől kell bujkálni, akik végül megtalálnak az isten háta mögött két méterrel a föld alatt is, akkor azért eltöprengsz azon, hogy mit vétettél pontosan? Mi volt az az eget rengető bűn, amiért ekkora megvetést kapsz egy olyan embertől, akiben hasonló vér csörgedezik?
- Au, baszki... - suttogom el halkan a levegőbe, mikor nagy nehezen kiszállok az autóból.  
- Csoda, hogy túlélte, Uram. - feleli a sofőr, aki a bátyám, Leonardo embere, s aki olyan megvetéssel néz végig rajtam, mintha egy rossz gyerek lennék, aki soha nem érhet a bátyja, vagy épp a családja nyomába. Végül is mit számít nekem egy újabb törött borda? Mit számít az a temérdek zúzódás, véraláfutás, vagy kéklő folt? Semmit. Az ég világon... Semmit...
- Ez az Öné. - nyújt felém egy kulcscsomót, mely halk csörgéssel esik bele felhorzsolt tenyerembe. A hidegsége és idegensége most talán sokkal rosszabb, mint bármi más. Egy pillantást ejt meg az előttem levő ház felé, mely egy hosszú épületrendszer tagja Manhattanben, majd kipakolja az összes holmimat a kocsiból, már ami megmaradt, s ami nem vált a tűz martalékává, végül egy biccentést követően elhajt. Én pedig úgy állok a lépcsők alján hátamon a gitárommal, oldalamon egy kicsiny bőrönddel, csepergő eső fátyla alatt, mint aki épp a mennyország vagy a pokol felé készül távozni.  
Az első lépés egészen könnyűnek bizonyul. Hogyan találhattak mégis rám? Miért gyűlöl ennyire Luciano, a nagybátyám?
A második lépés már enyhe remegéssel telített. Mit vétettem? Miért utál a születésem pillanatától? Ennyire nem tudta elfogadni, hogy a nagyapám az én apámnak adta tovább a családi vállalkozást, s ezért mindent megutált, ami hozzá köthető?  
A harmadik lépés már igazán akadozott. Miért mondta apám, hogy ugyanolyan vagyok, mint Luciano? Hogy ha rám néz, akkor a bátyját látja? Hogy épp olyan heves a vérmérsékletem, mint neki, s tart attól, hogy én is képes lennék a családom ellen fordulni, csak mert a véremben valami tüzes, családi fertő tombol, ami nem képes soha nyugovóra térni?
A negyediknél kell egy kis szünet. Talán Luciano a régi önmagát láthatja bennem? A bátyámban pedig apámat, s talán a történelemnek meg kellene ismételnie önmagát? Mint egy elcseszett, ördögi kör, amiből nincs kiút...
Az ötödiknél különös erőre kapok. Mi van, ha nem volt véletlen, hogy megúsztam a Luciano emberivel való találkozást? Mi van, ha nem akartak megölni? Mi van, ha sokkal több minden lappang a háttérben, mint amit én valaha is megérthetek?
A hatodiknál, s egyben az utolsónál, egy hosszúra elnyújtott sóhajjal állok meg. Van értelme egy új helyre elköltözni? Van értelme itt New Yorkban ismét egy új életet kezdeni? Van értelme elvegyülni a hatalmas tömegben, hátha itt nem bukkannak rám? Valóban védem azzal a családomat, hogy eltűnök Luciano szemei elől?  
Temérdek kérdés száguld el előttem, ahogy figyelem önmagam az ajtó tükröződésén át. Valóban ez az én sorsom? Az örökös bujkálás? Talán igen. De talán... Mégsem... Ki tudja, milyen erős hullám száguld át a véremen, ami arra ösztönöz, hogy vegyem a saját kezembe a sorsom, és ne hallgassak senkire? Talán tényleg olyan vagyok, mint Ő. És talán most érkezett el az idő, hogy végre kilépjek az árnyékból...