"If you cannot get rid of the family skeleton, you may as well make it dance."
- Én felejtettem el? Amióta eljöttél New Yorkba, teljesen eltűntél. Próbáltalak keresni, de az apád mindig azt mondta, hogy nem vagy épp elérhető, úgyhogy egy idő után hagytam is a francba az egészet, mivel erősen érződött, hogy nemkívánatos személy vagyok nálatok. Is. – erős felháborodás és sértettség érződik a hangomban, amiket az utóbbi években ugyan mélyen elástam magamban, most azonban Valeria megjelenése miatt hirtelen újra elönt minden. Én tényleg szerettem őt gyerekként, különleges lány volt, akivel jó volt elrugaszkodni egy kicsit a valóságtól. Ami utána mindkettőnket erősen beszippantott. - Akkor elmondom neked, csak hogy tisztán láss, de úgyis megnézed majd a hivatalos papírokat... Önbíráskodásért vagyok itt, hiszen épp szemtanúja voltam, ahogy egy idióta sofőrnek egy hajszál kellett volna, hogy elüssön a ZEBRÁN egy idős hölgyet és egy gyereket a babakocsiban. És még az illetőnek állt feljebb, amikor megállt, és elkezdett üvöltözni szerencsétlen nővel, akinek szinte már neki is akart menni. Úgyhogy leszálltam a motorról, és jó alaposan megagyaltam! - hadarom el olaszul pörgő nyelvemen. - És ha visszacsinálhatnám, ugyanezt tenném! - ennyit arról, hogy meghúzom magam itt New Yorkban. Ennyit arról, hogy nem keltek feltűnést. De hát istenem, a kibaszott forró vérem néha annyira perzsel, hogy muszáj fejjel mennem a falnak, és muszáj magamból kiadnom. El nem tudtam volna képzelni, hogy nyugalomban végignézem, ahogy az a bunkó veszekszik azzal a hölggyel, miután kis híján elütötte... Az nagyon nem én lettem volna. - Szerintem viszont nagyon is jó, hogy találkoztunk! Miért ne lenne jó? Csak mert te bajba sodorhatsz engem, én meg téged? Ugyan már... Ebből áll az egész kibaszott életünk! - tárom szét keserű felnevetéssel a kezeim a fal előtt ücsörögve. Ha tényleg létezhet akkora véletlen, hogy mi ketten teljesen ártatlanul akadtunk össze, akkor szerintem ezt nem lenne szabad csak úgy elengednünk. Valami egymáshoz lökött minket, és ha még nem is látjuk az értelmét, valami súlyos oka biztosan lehet. Végighallgatom közben, hogy Valeria miért tart az otthoniaktól, ami igazság szerint egyáltalán nem lep meg. - Te lennél az új orvos a csapatban? - kérdésem költőinek is tűnhet, legalábbis ezt tudnám elképzelni. Egy agykurkász, aki majd szépen rendbe rakja a sok nyomorult mocskos kis lelkét. Szép kilátások. Megszorítom közben a kezét, de a fejem erősen csóválom. - Ez sajnos nem ilyen egyszerű. Akkor oldódna meg a probléma, ha Luciano halott lenne az összes emberével együtt. Úgyhogy egyelőre ez a megoldás, hogy én felszívódtam. Ahogy hallom, most épp béke van otthon. Leonardo szerencsére kézben tartja a dolgokat apámmal együtt... - szavaimból csak úgy csöpög a mérgezett gúny! Tudom jól, hogy nekik is előnyös, ha nem vagyok jelen. Talán az egyetlen ember, aki sajnálta, hogy leléptem, az a húgom, Gaia. De csak mert nagyon hasonlítunk... És van egy rossz előérzetem ezzel kapcsolatosan... - Ha pedig te átversz, én esküszöm, hogy magam foglak visszavinni. - tengerkék szemeim vészjóslóan csillannak meg Valeria tekintetén. Nem tudom, hogy képes lennék-e rá, de az biztos, hogy ha átvernek és sértett vagyok, akkor nem bírok ép ésszel gondolkodni. Jó bizonyíték, hogy itt hadonásztam a revolverrel is. A földről eközben felállok, s összekotrom a fegyvert. - A Diamond Bar egy óra múlva? Fegyver pedig lesz nálam, nem bízom azért a véletlenre. Viszont te nem fogod látni. - ebből nem engedek egyáltalán, hiszen benne van a pakliban, hogy ha Valeriának sikerül rábeszélnie, hogy ne legyen nálam pisztoly, akkor ki is lesz használva a helyzet... Azért még nincs köztünk töretlen bizalom. - Akkor én most lépek. Egy óra múlva találkozunk. Már ha eljössz... - sandítok vissza felé még az ajtóból, mielőtt távoznék.
Talán ha nekem is ki jutott volna egy olyan gyerekkorból, amilyenről mindig csak álmodni mertem, akkor könnyebben menne, hogy bízzak az emberekben. De mivel egy olyan család jutott nekem, mint amilyen, azt hiszem, hogy jogosan kételkedek Angeloban is. A sok hosszú év alatt, amióta nem találkoztunk mindketten megváltoztunk, és bármennyire is szeretném benne, azt a gyereket látni, akit utoljára láttam, nem megy. A kezében lévő fegyver pedig egyáltalán nem azt jelzi, hogy hozzám hasonlóan Ő is próbál ember maradni, sokkal inkább azt, hogy magával szippantotta az a mocsok, amibe bele születtünk. És ha ez így van, én nem akarom Őt sem a közelembe. Még akkor sem, ha tényleg igaz amit mond, és csak a véletlen hozta Őt éppen az én rendelőmbe. Erre azért mondjuk elég kevés esélyt látok, főleg egy nappal azután, hogy az apám a fejébe vette, hogy haza kell térnem a családomhoz. - Nem túl nehéz ilyen papírt ki állítani. Az apámnak meg főleg nem. - vonok vállat és bár tényleg Ő is annyira meglepettnek tűnt, amikor felismert, mint én, mégsem hiszem el egyetlen szavát sem. Annak ellenére sem, hogy valami idebent azt súgja, hogy hinnem kéne neki. Már miért kéne? Csak azért mert van egy kicsi közös vér az ereinkben, nem jelenti azt, hogy nem akarna nekem rosszat. A családom tagjai közül eddig még senki olyan nem volt, aki bármi jót is akarna, Ő miért lenne más? Még a saját anyám sem áll ki értem, pedig Ő tudja a legjobban, hogy mennyire gyűlöltem minden percet abban a rideg házban, amiben felnőttem, és, hogy mennyi mindenre voltam képes, hogy a lehető legtávolabb kerüljek tőlük. Most mégis azt akarják, hogy térjek vissza és mindent, amit eddig elértem itt, azt ott folytassam, mert a család hasznára válhatok. Milyen haszon az olyan, amikor az emberek életével játszunk? - Válogasd meg a szavaidat, ha az apámról beszélsz! - szólok rá, bár jó magam sem tudom, hogy miért. Hiszen igaza van. Az apám nem jó ember, ezen nincs mit tagadnom. De minden rossz ellenére azért mégis csak az apám, ha tetszik, ha nem, és ha szeretetet sokat nem is kaptam tőle, azért bennem mégis ott van a tisztelet, amit egy gyerek a szülei iránt kell tanúsítson. Na meg ugye arra is lettem nevelve. Hogy mindig a család az első, és bármi legyen kiállunk egymás mellett. Ez róluk nem mondható így el, sokszor nem voltak ott, amikor valóban a szüleimre lett volna szükségem, de nekem mégis rossz, ha bárki is rosszat mond róluk. Ha tudom, hogy igaz, akkor is. - És szerinted azzal mi lesz elintézve, ha kígyót, békát mondunk egymásra? Akkor mégis csak jobb úgy tenni, mintha ismeretlenek lennénk... - Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, amikor elkezdtem közelebb merészkedni hozzá úgy, hogy fegyver van a kezében, de miután már elindultam, nem hátrálhattam meg, csak próbáltam nyugodt maradni. aztán a többi rajta áll. Mégis megkönnyebbülök amikor a fegyver inkább a földön landol anélkül, hogy bárki is megsérült volna. Most érzem csak igazán azt, hogy mennyire dühös is vagyok. Azért, mert egyáltalán az eszébe jutott ilyesmi. Fegyvert fogni rám. Akármennyire is bizalmatlan vagyok vele, és nem örülök a jelenlétének én soha nem lettem volna képes rá fegyvert fogni. - Gyanús esemény... - elhúzom a számat ezen a megjegyzésén. Most komolyan engem tart annak, aki veszélyt jelent a családjára? És akkor én ki vagyok neki? - Ha elfelejtetted volna, én is a családod vagyok. - jó, talán nem olyan közeli, mint a testvérei vagy a szülei, de azért valahol mégis rokonok vagyunk. Ezen még az a sok év sem változtathat, amióta nem találkoztunk. Ez tény. Hogy tud mégis úgy beszélni, mintha valami régi ismerőse lennék csupán? Nekem sokszor jutott eszembe az elmúlt évek alatt, de mivel az élet úgy hozta, hogy ne tudjunk találkozni én nem erőltettem. Mert úgy, ahogy a szüleimből, úgy senki másból nem kértem, aki ki zökkenthetne a saját álmaimból. A sors furcsa fintora azonban úgy tűnik, hogy mégis összehozott minket, aminek egyik részem örül, a másik viszont már nem annyira. - Persze... az aki rosszat tesz, az általában mindig azt mondja, hogy nem az Ő hibája. Persze... rosszkor voltál, rossz helyen. Általában mindig az igazságszolgáltatók azok, akiknek nincs igazuk, és az elkövetők azok, akiknek az volt. - nyilván nem tudhatom, hogy mi történt és jogom sincs ítélkezni senki felett, mert ez nem az én hatásköröm, de azért azt szentül hiszem, hogy ha valakinek gondja támad a rendőrséggel, az soha sem ok nélkül történik. Már ha egyáltalán igaz ebből bármi is, mert nekem jelenleg minden olyan zavarosnak tűnik. A következő szavait elszörnyedve hallgatom miközben a hideg futkos végig a hátamon. Attól meg még jobban felfordul a gyomrom, hogy az apám ilyen emberekkel szövetkezik. - Ha valakinek nem szabadna léteznie, azok az olyan emberek, mint Luciano... - és az apám. Ezt persze nem mondom ki hangosan, mert bármennyire is furán hangzik, de azért szomorú lennék, ha nem lenne. Angelot viszont megsajnálom. Még akkor is ha vannak bennem kételyek. - Sajnálom amiken keresztül mentél... és mész. Tényleg. De attól még nem hiszem, hogy jó nekünk ez, hogy találkoztunk.. - ennyi nem lesz elég ahhoz, hogy bízzak benne, ez egyértelmű, de az biztos, hogy ha mindez igaz, amit mond, akkor mindketten veszélyben lehetünk. A nagybátyja és az apám jóban vannak, ami azt jelenti, hogy bármelyikük is rá jön, hogy mi ketten találkoztunk, akkor sokkal nehezebb lesz az életünk. Én pedig nem akarom, hogy Angelonak baja essen, még akkor sem, ha percekkel ezelőtt még kiabáltunk egymással. Miközben le ülök mellé a földre, elgondolkodok a kérdésén. Mert az én bajom az övéhez képest teljesen eltörpül. - Azt akarja, hogy menjek haza, mert ott van rám szükségük. Azt mondta, hogy nagy hasznomat fogják venni és majd idővel megtanulom, hogy hogyan működik az a világ. De én nem akarok olyan életet. Őket sem akarom. - vonok vállat és mióta itt van most először érzem azt, hogy örülök neki, még akkor is, ha nem bízok benne. Lehet, hogy ez idővel megváltozhat, de jelenleg úgy tűnik, hogy mindketten okkal nem bízhatunk a másikban. Mégis bár félve, de felé nyújtom a kezem, amit remélem, hogy nem fogok megbánni. - Ha bebizonyítod, hogy más vagy, mint a családjaink, akkor megígérem, hogy segítek neked, hogy lezárd a múltad és, hogy ne menekülj előle többet... - fogalmam sincs, hogy milyen segítségére lehetnék azok kívül, hogy lelket öntök belé, és azt sem tudom, hogy meddig tudunk, menekülni a saját problémánk elől, de talán együtt sikerülni fog majd. Feltéve, ha nem bánom meg, hogy a bizalmamba fogadom. -...de ha átversz, akkor esküszöm, hogy elmondom az apámnak, hogy itt vagy... - nem akarom, hogy azt higgye, hogy fenyegetem, még ha éppen úgy is hangzott. Nem lennék erre amúgy sem képes, csak jár a szájam. De jelenleg ez az egyedüli védekező fegyverem vele szemben, ami valóban nem ellene van, csak saját magamat próbálom védeni. Úgy, ahogyan tudom. - Csak olyan helyen vagyok hajlandó találkozni veled, ami zsúfolt. Ahol vannak még emberek. - jelzem felé ismét bizalmatlanul. Nem azért, mert azt gondolnám, hogy valami sikátorra gondolt vagy valami hasonlóra. Kicsit úgy érzem magam, mint valami kisgyerek, aki túl sok rémisztő filmet nézett már és emiatt mindenben a rosszat látja. - És nem hozhatsz magaddal semmilyen fegyvert. - teszem még hozzá, miközben én is feltápászkodom a földről.
"If you cannot get rid of the family skeleton, you may as well make it dance."
Egyáltalán nem jutunk előrébb, s az indulatokat lassan harapni lehetne a levegőben. Valeria nem enged, ahogy én sem, de hát én miért tenném? Nem hiszek a véletlenekben, és lássuk be, egy családtag felbukkanása pont ott, ahol bujkálni próbálok, nagyon rossz ómen. - Azért, mert hozzád osztottak be a bíróságon, itt van nálam a hivatalos papír! - megveregetem a mellkasomat, ahol vékony kabátom belső zsebében pihen a végzés. Nem is olvastam el alaposan, az olyan apró részletek, mint az orvosom neve, valahogy teljesen elenyészőek voltak a számomra. Nem véletlenül volt ekkora sokk a felismerés. - Én zavarlak össze?! Te zavarsz össze engem! Az apádat meg évek óta nem láttam, és nem is vagyok rá kíváncsi, épp olyan semmitérő, mint Lucian! - a nagybátyám, akinek sikerült megkeserítenie az életem. Az indulataim által sajnos eléggé őszinte vagyok vele, bele sem gondolok, hogy az apja szidalmazásával talán megbánthatom. S bár most képtelen vagyok még tisztán látni a vörös köd miatt, de úgy tűnik, hogy Valeria nem éppen szívleli az apját. Már nem is nagyon emlékszem igazából a kapcsolatukra... Halvány képek derengenek csupán, hogy mindig szívesebben jött velem, ha a családjaink együtt voltak, mint hogy velük töltse az idejét. Én is ugyanezt éreztem, de ennyi, többet nem nagyon tudtam róluk. Mikor jött a hír, hogy Valeria New Yorkba költözik, sajnáltam, hiszen tudtam jól, hogy mi már nem igazán fogunk találkozni. Erre tessék. Bele a közepébe! - Tegyünk úgy, mintha nem találkoztunk volna?! Biztos, hogy nem! Nincs semmi elintézve azzal, ha a szőnyeg alá söpörjük! - egyáltalán nem jutunk előrébb, mondhatunk bármit. Aztán Valeria teszi meg a töréshez vezető első lépéseket, hiszen elkezd felém közeledni. Kétely egyáltalán nincs bennem, hiszen nem lennék képes arra, hogy csak így lelőjem őt... Férfiasan be kell vallanom, megtalálta a rést a pajzsomon. - Persze, hogy le akartalak lőni! Minden ilyen gyanús esemény a családomat veszélyezteti, akikért bármire képes lennék! - felbukkan lelki szemeim előtt Gaia, a húgom, és drága jó anyám, na meg az idióta bátyám és a zord apám. Család... Valeria is a családom, és ez csak most tudatosul bennem igazán. - Ezt én is pontosan így gondolom! Csak túl akartam esni ezen az egészen, hogy meg legyenek a kötelező órák, és valami elfogadható véleményt mondjon rólam az orvos. Amúgy olyan faszságért ítéltek el, amiben rohadtul nekem volt igazam! - összeszorítom ajkaimat is, és immáron olyan erős hangulatingadozásba sodródok, hogy majdnem beleszédülök. Túl sok érzelem ez egyszerre nekem, nem vagyok hozzászokva. - Ez egy jó kérdés. És nem tudom rá a választ. Amíg még egészen kölyök voltam, addig jóban voltunk vele, én is szerettem őt. Aztán valami megváltozott, apámmal elkezdték gyűlölni egymást, és Leonardo egy hibája miatt én kaptam a kést a hasamba. Onnantól teljesen megromlott vele a kapcsolatunk. Egyesek azt mondják, hogy féltékeny volt apámra, hogy neki három gyerek is megadatott, Lucianonak pedig egy sem. Azt is mondják, hogy a kiköpött mása vagyok, és talán ez idegesíti. Fogalmam sincs. Annyi biztos, hogy ki van élezve rám. Jó pár évig nyugalom volt, mert eltűnt, és azt hittük, hogy meghalt. Aztán fél éve újra felbukkant, és úgy döntött a család, hogy jobb lesz nekem... Távol. - nyelek egyet. - Amivel egyet is értek, jobb, ha nem szítom a feszültséget a... Létezésemmel. - eléggé összecsapottnak és érthetetlennek tűnhet az egész, de olyan nehéz megfogalmazni ezt! Mint egy elcseszett olasz Trónok harca. - Na és a te apád mit akar tőled? Miért félsz az otthoniaktól? - kérdem tőle még bőven a földön ücsörögve. Miután elhagyta Olaszországot, onnantól kezdve alig hallottam a családjáról. Nem voltunk túlságosan jóban velük egy idő után már. - Passz, igazából nem tudhatod. Vagy tesztelj valahogy. - vetem fel az ötletet, bár hogy milyen teszt elé tudna állítani, ami bizonyítaná, hogy ártatlan vagyok, arról fogalmam sincs. De jelenleg olyan idegállapotban vagyok, hogy bármit megtennék, hogy higgyen nekem. Hiszen én is akarok neki. - Bízhatsz bennem. - nyújtom felé tenyerem, jelezve, hogy fogja meg a kezem. - Én nem vagyok olyan, mint a többiek. Próbáltam normális életet élni itt, de nem megy. Ez az igazság. A múlt elől sosem tudok elbújni. Mindenhol megtalál. - vallom be őszintén. Jó lenne már egyről a kettőre jutni, de talán nem menthetetlen ez az egész. - Mi lenne, ha megpróbálnánk elölről kezdeni? Akár máshol, nem itt. - vetem fel ötletem kissé félve, hiszen ezzel az ajánlattal megint meginoghat a bizalma, amit elkezd belém táplálni. Közben felállok a fal mellől, s összekotrom a pisztolyomat a földről, amit visszacsúsztatott a rejtekhelyére. Túlzás volt ráfogni, de ez volt az első értelmes reakció, amit produkálni tudtam...
Már gyerekkoromban eldöntöttem azt, hogy ha egyszer felnövök, akkor olyan távol fogok menni a családomtól amennyire csak lehetséges. Ezért is örültem annak annyira, hogy több New Yorki Egyetemre is elfogadták a jelentkezésemet, hiszen volt egy indokom arra, hogy ki repülhessek abból a családnak nem nevezhető mocsokból, amibe bele születtem. Persze tudtam, hogy az apám nem fogja engedni, hogy végleg itt maradjak és mindent el fog követni azért, hogy véletlenül se felejtsem el, hogy honnan származom, de azt gondoltam, hogy van még egy kis időm élvezni a szabadságomat. A felismerés azonban, hogy a páciensem nem más, mint az unokatestvérem, egyszerre dühített fel és tett boldoggá. Boldoggá azért, mert annak ellenére, hogy annyi éve nem láttuk egymást, az egyedüli olyan rokonom volt, aki mellett igazán önmagam tudtam lenni és talán az egyedüli is, akiben megbíztam. Dühössé pedig azért, mert szinte biztos vagyok abban, hogy nem véletlenül került ide. Nem tudom, hogy az apámnak mivel sikerült rá vennie, hogy értem jöjjön, de az biztos, hogy mindent elkövetek majd, hogy ne kelljen haza térnem. Megszeppenek a fegyvere láttán, mindenre gondoltam csak épp arra nem, hogy képes lesz rám fogni azt. De vajon le lőni is képes lenne? Az igazság az, hogy annyi mindent láttam már a családom össze tagjától, hogy semmin sem tudok meglepődni. Az már egy másik dolog, hogy mennyire esik rosszul az, hogy éppen Angelo az, aki fegyverrel a kezében hadonászik előttem. Azzal akar rá venni, hogy térjek haza? Akkor miért csinál úgy, mintha én lennék a gonosz kettőnk közül? - De azt hiszem, hogy nagyon is ez volt a lényeg. Szándékosan így akartátok. Az apám elmondta, hogy hol találsz meg, és te jöttél is. Miért? - nem akarom, hogy lássa rajtam a félelmet és azt sem szeretném hagyni, hogy az értetlenségével zavarjon össze. Hogy úgy tegyen, mintha én akarnám, hogy Ő itt legyen. Már miért akarnám? Olyan régen nem része már az életemnek, miért pont most lenne rá szükségem? Vagy egyáltalán bárki másra is a családunkból? Nem teljesen értem, hogy miről beszél, olyan, mintha elbeszélnénk egymás mellett. Ez valami új családi trükk lenne? - Bánom is én, hogy mit hiszel. Te jöttél hozzám, és nem én hozzád! - annak ellenére, hogy Ő a saját anyanyelvünkön beszél, én angolul válaszolok neki. Próbálok még mindig nyugodt a maradni, de nem olyan könnyű ebben a helyzetben. Nem ismerem Őt annyira, hogy biztos lehessek abban, hogy nem húzza meg a ravaszt, ha valami olyant mondok, ami nem tetszik neki. Egyedül csak a rövid, de annál igazibb múltunkban bízok, ami remélem, hogy neki is elég ahhoz, hogy ne lőjön le. - Ne csinálj már úgy, mintha én lennék a hülye. Ne akarj össze zavarni. Azokról beszélek akik azért küldtek, hogy haza vigyél. Mit ígért neked az apám cserébe? - kérdem kíváncsian, mert valóban nem értem, hogy mi haszna származik abból, ha haza rángat. Egyáltalán hogy képzelte el az egészet? Egy kórházban vagyunk. Azt hiszi, hogy nem fog senkinek feltűnni, hogy akaratom ellenére visz innen ki? Vagy mi a célja? Ha meg lelő? Gondolja, hogy senki nem fogja meg hallani a lövést? - Arra én is nagyon kíváncsi lennék, hogy mi közöd van hozzá? - vagy amúgy hozzám. Mi másért lehetne itt, ha nem azért, mert erre utasították? Miért éppen most, ennyi év után? Annyi megválaszolatlan kérdés kavarog a fejemben, amiket bár szeretnék feltenni mind egytől egyig, de feleslegesnek tartom. Úgysem értem, hogy miről beszél, vagy mire utalgat éppen. Látszólag pedig olyan, mintha Ő sem értene engem. Pedig biztosra veszem, hogy nagyon is tudja, hogy miről beszélek. Annyira szeretném, ha valóban csak valami félreértés lenne most éppen ez, amibe keveredtünk, és nem venné el tőlem azokat a halvány emlékeket, amik boldog gyerekkort vittek az életembe. Mert tulajdonképpen mit is ártottam én neki, hogy itt kiáltozik velem egy pisztollyal a kezében? - Milyen bíróságról küldtek hozzám? Figyelj... én tényleg nem értelek. És valóban nem érdekel. Csak tegyünk úgy, mintha nem találkoztunk volna ma itt. - próbálok ismét utalni arra, hogy ahogy jött úgy menjen is, mert valóban nincs szükségem senkire a családomból, aki felbolygassa a nyugodt életem. Nem mondom... néha eljátszok a gondolattal, hogy valahol van nekem valami család félém is, gyakran hiányzik az anyám például, de olyan lenni, mint Ők sosem szeretnék. És ha ennek az az ára, hogy távol maradjak mindenkitől, aki azt akarja, hogy olyanná váljak, amilyenné sosem szeretnék, akkor megteszem. - Én soha nem leszek olyan, mint TI! - az utolsó szót jól megnyomom, ezzel is arra célozva, hogy semmivel sem tartom különbnek az apámnál. Magabiztosan indulok meg feléje, jó magam sem tudom, hogy miért. Mintha csak tesztelni akarnám, hogy képes lenne-e arra, hogy meghúzza a ravaszt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek, ezt azonban próbálom nem kimutatni előtte. Még akkor sem, amikor rám szól, hogy ne menjek közelebb és még azért sem hátrálok csak akkor, amikor neki ütközik a falnak. Megállok előtte annyira közel, hogy csak a pisztoly van köztünk. A szívem egyre hevesebben ver miközben a fegyverét lóbálja, lelki szemeim előtt le pereg az egész életem ahogyan bele gondolok abba, hogy mi történhetne akkor, ha valóban lő. Nem bízok senkiben, még benne sem, de a tekintetét figyelve úgy tűnik, mintha hezitálna, mintha Ő maga sem tudná, hogy mihez kezdjen. Ebben a pillanatban pedig a pisztoly hangos puffanással ér földet és mire bármit is mondhatnék, meglepetésemre magához húz, aminek normális körülmények között talán örülnék is, de az előző események hatása miatt valamiért mégsem tudok. Hogy össze zavarodtam-e még jobban? Az nem kifejezés. Megpróbálom ellökni magamtól, de nem túl nagy sikerrel, így feladva csak veszek egy mély levegőt és próbálom össze rakni a gondolataimat. Hogy most mi is történik igazából. Vagy mi történt az előbb? Egyáltalán hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe? A kérdését ismét nem tudom hová tenni. Nem értem, hogy miért gondolja, hogy ellene lennék? Vagy egyáltalán bárki ellen. Én csak élni akarom az életemet úgy, ahogyan szeretném, és itt New Yorkban. - Te...az előbb... le akartál... lőni. - szólalok meg végül és dühösen ütöm meg közben a mellkasát. - És te kérded mégis, hogy ellened vagyok-e? - a dühöm nem is ellene szól, sokkal inkább most jön ki belőlem az előbbi sokk. Egész életemet próbáltam úgy élni, hogy minél távolabb legyek a fegyverektől és az agressziótól, erre tessék... a saját unokatestvérem volt az az előbb, aki rám fogott egyet. Szavait hallgatva, eltöprengek, hogy mennyire hihetek neki. Hogyan történhet ekkora véletlen? Mégis ahogy nézem, őszintének tűnik. A szívem azt súgja, hogy higgyem el ezt az egészet, az eszem pedig azt, hogy ne bízzak meg benne, mert akkor sokkal jobban fog fájni, ha csalódást okoz. - Ha figyelembe vesszük az előbbi kirohanásodat, akkor nem tudom, hogy létezik-e olyan terápia ami javít a helyzeteden. Tudod... az ember természetét egy orvos sem tudja megváltoztatni... - jó, azért ez enyhe túlzás, mert megvannak a módszerek arra, hogy hogyan segítsünk féken tartani egy ember heves természetét. Persze csak akkor, ha azt ő is akarja. Inkább csak még mindig a sértődöttség beszél belőlem. - Tudom... - egy fintort vágok miközben ki mondom ezt a szót, mert valahogyan sosem fért a fejemben, hogy egy ember, hogyan lehet annyira elvetemült, hogy megkéseljen egy gyereket? vagy egyáltalán bárkit. Az pedig még jobban elborzaszt, hogy ebben a beteg világban, az én családom is azok közé tartozik, akik képesek ennyi szörnyűséget csinálni. - Mi baja van veled Lucianonak? És honnan tudjam, hogy ezeket nem csak azért mondod, hogy a bizalmamba férkőzz? - aki ilyen családban nő fel, mint mi, azoknál természetes dolog a bizalmatlanság. Főleg azért, mert még soha életembe nem volt szerencsém ekkora véletlenhez. Egy röpke ideig csak figyelem ahogyan a földre rogyik és próbálok rá jönni, hogy jelen helyzetben mi lenne a legjobb. Az, ha elküldöm őt a francba, mert nem bízok benne - és különben sem volt eddig jelen az életemben, úgyhogy mindegy lenne -, vagy inkább az, ha megpróbálnék hinni neki, és talán együtt egy kicsit könnyebben átvészelnénk ezt a sok mindent, amibe bele csöppentünk. Talán nem lennék ilyen pokoli magányos és a jelenléte egy kicsi biztonságot is nyújtana számomra. De megint ott a nagy kérdőjel: mi van akkor, ha ez csak valami játék, amit velem űz? Végül mégis úgy döntök, hogy le ülök mellé a földre, vigyázva arra, hogy azért tartsam a távolságot tőle. Tényleg nagyon szeretnék hinni neki, de valamiért olyan nehéz. - Tényleg bízhatok benned?
"If you cannot get rid of the family skeleton, you may as well make it dance."
Nem annyira szeretek az első benyomásra hagyatkozni, s bár első pillantásra szokatlan volt számomra a doktornő fiatalsága, hiszen tényleg egy szemüveges banyára számítottam a sztereotípiák végett, de végülis... Bájos teremtés, különleges vonásokkal, miért ne nyerhetném meg magamnak ezt a kis szöszi szépséget? Hátha hamarabb végeznénk ezzel az átkozott üléssel, ha bevetném a sármom, és csapnám neki a szelet. Ez azonban elmarad, s jön a harmadik felismerés. A legkegyetlenebb, hiszen Valeria az unokatestvérem, és ekkora mocskos nagy véletlen nem létezhet, hogy pont az ő rendelőjébe sétáltam be. Hirtelen azt sem tudom, mit gondoljak, s a heves vérmérsékletemnek köszönhetően természetesen egyből támadok. - Én menjek el?! Nem az volt a lényeg, hogy itt legyek? - kérdem emelkedett hangerővel. Most akkor mi van? Minek menjek el, ha az volt a cél, hogy itt legyek? Revolverem meglobogtatom hát a levegőben, hátha azzal hatásosabb leszek. - Erről a csapdáról beszélek! - lengetem körbe a fegyvert. - Azt hiszed, hogy olyan hülye vagyok, hogy elhigyjem, hogy ez véletlen? Hogy pont te véletlenül vagy itt? Ugyan már, Valeria! - ezeknél a szavaknál automatikusan átváltok olaszra már, s úgy pörög a nyelvem, mint nem mostanság. Amióta idejöttem, senkihez sem tudtam személyesen olaszul hozzászólni. - Mégis kikről beszélsz? Milyen “ti”? - pillantok hirtelen magam mögé, hátha valaki beosont közben az ajtón, de senki sehol. Egyre jobban nem értem, mi a fasz történik itt. - Mi a fasz közöm van nekem a hülye apádhoz? - aki megjegyzem, egy oldalon áll Lucianoval. Egyik sem ér többet egy darab szarnál. - De igen, lóbálom! - kiáltom sértetten, olyan zaklatottsággal, amit őszintén nem mostanság éreztem. Valeria jelenléte lesokkolt. Nem csak az, hogy újra láthatom, hanem az, hogy az elfeledettnek hitt emlékek tömkelege hirtelen zúdul rám, és hát... Felnőtt. Megváltozott. Utoljára gyerekként láttam még őt, és valamiért így élt azokban a halvány emlékekben is. - Én nem tehetek róla, hogy a bíróságról hozzád küldtek! - a “hozzád” szócskálnák még erősen felé is mutatok a pisztollyal. Mi az, hogy semmihez nincs semmi köze? Már egyáltalán nem értek semmit, és úgy érzem, hogy nem nagyon fogunk előre jutni. Valeria őszintének látszik. Vagy csak túlságosan jó színész. - A vér nem válik vízzé, ezt te is nagyon jól tudod! - utalok arra, hogy régen is mindketten próbáltunk normális gyerekkorban élni, de ez a családunknak köszönhetően egyáltalán nem sikerült. Talán csak egymás társaságában feledtük el néha kicsit, hogy milyen mocsokba sikerült leszületnünk. - Ne gyere közelebb, mert esküszöm... - lelövöm? Tényleg képes lennék erre? - Csak... Csak maradj... - egyre kétségbeesettebben lengetem a revolvert, és ez az kétségbeesés és tanácstalanság még az arcomra is erősen rátelepedik. Nem tudom egyszerűen, mit csináljak, s az ilyen durva spontán helyzetekben, amik ekkora érzelmi töltetet adnak, képes vagyok ostobaságokat csinálni. Így pár lépést ugyan hátrálok, de csak a falig vagyok képes lépkedni, ott ugyanis megakad a hátam. Valeria azonban csak közeledik és közeledik... Lelőni őt? Hogy lőhetném le mégis?! Szám is megremeg, ahogy hallgatom szavait, s ahogy tengerkék szemeink úgy fúródnak össze, mint két tekergő tengeri kígyó. Az érzések teljes mértékben elöntenek, mindenféle keveredik bennem hirtelen, s ennek az lesz az eredménye, hogy váratlanul lehajítom a pisztolyt a földre, s Valeriát a vállainál fogva magamhoz húzom szorosan. Ha kicsit ellenkezik, az nem igazán érdekel, akkor is ott tartom. - Valeria... - súgom halkan valahova a szőke tincsek közé. - Tényleg nem ellenem van ez az egész? Igazat mondasz? - kérdem tőle hirtelen hangulatváltással, végül elengedem őt, de vállait még mindig szorítom magam előtt, ha csak nem ellenkezik kézzel s lábbal. - Én azért vagyok itt nálad, mert rendőrségi ügyem lett, és arra “ítéltek”, hogy járjak dühkezelési terápiára. A bíróságon ajánlottak téged, de akkor a nevedet sem tudtam. - kezdem el gyorsan magyarázni. - Itt New Yorkban pedig azért vagyok, mert Luciano újra felbukkant, és tudod, mi volt régen... - pillantok le a hasamra, amin még mindig ott éktelenkedik a heg, amit a nagybátyám által szereztem egy késszúrással. - El kellett ide jönnöm, hogy megvédjem a családom, mert Luciano ki van élezve rám. Ennyi! Őszintén mondom neked, nem érted jöttem! - elengedem, s a falnak dőlve lecsúszok a földre. Még mindig őt nézem nagy szemekkel, amolyan “most mi lesz?” kérdéssel a tekintetemben.
Fiatalkorom ellenére mindig is próbáltam hű lenni a munkámhoz és azokhoz az emberekhez, akik bizalommal fordulnak hozzám segítségért. Talán nincs annyi tapasztalatom, mint a szakmabeli kollégáimnak, de igyekszem minden tudásomat és tapasztalatomat átadni azoknak, akiknek szükséges. Az ember azt gondolhatja, hogy huszonhét évesen nem sok tapasztalatom lehet, sem a munkát, sem pedig az életet illetően, ami talán így is van. De mivel egy olyan család jutott nekem, aminek a tagjának lenni elég nagy szívás, így bátran kijelenthetem, hogy ezt azt láttam és hallottam már, amit bár ne láttam és hallottam volna. Talán egymagam kevés vagyok ahhoz, hogy megváltsam a világot, nem is akarom, de megpróbálhatok lelket önteni az olyan emberekbe, akik hasonló cipőben járnak, mint én. Akiknek az életük pont annyira szétesett, mint amilyen az enyém. Hiába élek távol már évek óta attól a mocsoktól, amibe bele születtem, hiába próbálok saját életet teremteni magamnak és bárhogy próbálom elkerülni a szüleimet, attól még úgysem változtathatok azon a tényen, hogy közéjük tartozok. Ha nem akarok, akkor is. Ahogy mondani szokták: az ember nem választhatja meg a családját, azt csak úgy kapjuk. Bár néha komolyan el töprengek azon, hogy engem biztos-e, hogy nem a gólya vitt, mert valahogy mindig úgy éreztem, hogy nem tartozok közéjük. Vagy csak nem akartam soha, épp ezért próbáltam másmilyen lenni. Valaki jobb, aki nem abban leli örömét, hogy életeket tegyen tönkre, vagy vegyen el, ha éppen ahhoz van kedve. Szóval, ha valamiben teljesen biztos vagyok az az, hogy soha nem térek vissza hozzájuk és nem fogok közéjük tartozni, kerüljön bármibe is. Gondolataimból a következő páciensem kopogása riaszt fel, a magamhoz megszokott kedvességgel próbálom Őt fogadni, bár végig nézve rajta, egyáltalán nem úgy néz ki, mint akinek pszichológusra lenne szüksége. Persze nem vagyok túl jó emberismerő, amíg nem beszélek vele nem tudhatom, hogy hány sebből vérzik, de ha minden jól megy, akkor nemsokára megengedi, hogy mélyebben bele lássak. Sok olyan emberrel találkoztam már, akik külső ránézésre erősnek látszanak, de közben legbelül pont olyan sebezhetőek és gyengék, mint sokan mások, akik ki is mutatják. Megjegyzését hallva vékony mosoly húzódik a számra, nem Ő az egyetlen, aki mást vár s engem kap cserében. Nem tudom sokszor eldönteni, hogy az emberek örülnek-e annak, hogy fiatal vagyok, vagy inkább félnek, hogy kezdőként csak az idejüket vesztegetik velem. - Sajnálom, ha csalódást okoztam. - válaszolok még mindig mosolyogva, miközben az asztal másik felébe megyek, hogy a helyemre ülhessek és Őt is arra intsem, hogy üljön le velem szembe. De abban a percben ahogy a monitoron megpillantom a valódi kilétét belém akad a szó s idegesen pattanok fel a helyemről. Nem lehet véletlen, hogy egy nappal azután, hogy az apám szólt, hogy lassan ideje lenne abba hagynom az Amerikai kalandomat és visszatérnem a szülőföldemre, feltűnik Angelo, akiről bár sok emlékem nem maradt, ami igen is elég halvány, de azt tudom, hogy nem jelent jót a jelenléte. Sőt, szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy miattam jött. Hogy haza vigyen. A kérdésem láthatóan váratlanul éri, ami egy kissé összezavar és nem tudom eldönteni, hogy most valóban ilyen jó színész-e, vagy valaki más az, akinek csak tiszta véletlenül az a neve, ami az unokatestvéremnek is. - Tudom, hogy miért vagy itt! Menj el kérlek! - próbálok erélyesnek tűnni még annak ellenére is, hogy az érthetetlenségével próbál átverni. Nem hiszek a véletlenekben, sokkal inkább hiszem azt, hogy mindennek oka van, ami velünk történik. A fegyverre azonban még én sem számítottam. Meddig képesek elmenni az apámmal? Komolyan szükség van arra? Nyelek egyet, miközben hátrébb lépek, nem mintha az megakadályozná abban, ha lőni akar. Bár elég sok idő eltel azóta, hogy utoljára fegyvert láttam, azóta, amióta New Yorkba jöttem, de azért ahhoz mégsem elég régen, hogy tudjam: az nem valami játékszer, amivel gyerekként játszottunk. - Mégis milyen csapdáról beszélsz? - értetlenül hallgatom a szavait, közben pedig próbálom felidézni magamban azokat a mozdulatokat, amiket még kamaszként tanultam az apám egyik emberétől arra az esetre, ha meg kéne védenem magam. Még sosem kellett alkalmaznom semmiféle erőszakot senkivel szemben, és azt hiszem, hogy nem is lennék rá képes, még akkor sem, ha az életem múlik rajta. Ahhoz túlságosa gyáva vagyok. - Ti vagytok azok, akik tökéletes csapdát tudtok állítani! De akkor sem megyek veled sehova, ha lelősz! Ezt meg is mondhatod az apámnak! - Ezúttal már én is kiabálok miközben a tekintetem végig a fegyveren tartom. Annyi éve nem láttam már, semmit sem tudok róla. Vajon képes lenne lelőni? Vagy csak rám akar ijeszteni? Miközben ismét beszél, idegesen túrok a hajamba, és próbálom ki találni, hogy miről is beszél. Hogy jön ide a nagybátyja és mi van akkor az én apámmal? Most megőrült, vagy még jobban össze akar zavarni? - Megtennéd, hogy nem lóbálod azt az izét? - szólok rá még mindig egy helyben állva és arra várva, hogy végre el tegye a fegyverét, nem igazságos olyat használnia velem szemben. - Semmi közöm sem Luciano-hoz, sem pedig a családjainkhoz! Mi a fenét akarsz most tőlem? Mit mondjak el? Egészen eddig azt sem tudtam, hogy hol vagy, most meg ide jössz a munkahelyemre, vádaskodsz és egy fegyverrel a kezedben ordítozol! Pont ahogyan ez a családunkhoz méltó. - elég nehéz engem ki hozni a sodromból, most is próbálok nyugodt lenni, amennyire csak lehet ebben a helyzetben. Mégis milyen ember vált belőle is? Bár a lábaim remegnek, nem szeretem a fegyvereket, nem ismerem Őt annyira, hogy tudjam, hogy képes lenne-e bántani, vagy csak mondja, de óvatosan megindulok felé, még én magam sem tudom, hogy miért, vagy, hogy mi célból. Talán azt akarom, hogy ne vegye észre rajtam, hogy még mindig olyan gyáva vagyok, mint amilyen gyerekkorunkban is voltam. - Szóval, ha akarsz akkor le is lőhetsz, de én sem a kérdéseidre nem tudok válaszolni, sem pedig elmenni veled sehová nem fogok! - mondom ezúttal kicsit szerényebb hangon, miközben megállok közvetlenül előtte nagyokat nyelve és bízok abban, hogy sem direkt, sem pedig véletlenül nem süti el a fegyverét.
"If you cannot get rid of the family skeleton, you may as well make it dance."
Párszor már arra ítéltek, hogy meg kell jelennem különböző agykurkászoknál, de valahogy sosem tudtak igazán érdekelni. Mindig csak egy kötelező ostobaságnak tartottam, aminek végeztével az egészre tehettem egy hatalmas pipát, azonban sosem láttam a dolgok mélyére, nem kerestem a háttérben rejlő lehetőségeket sem. Csak túl akartam esni az ilyen üléseken. Nem hittem soha, hogy egy másik ember képes lehet arra, hogy megváltoztasson, és őszintén szólva nem is vágytam erre. Természetesen sok hibám van, de ha mindig arra törekednék, hogy ezeket kiirtsák, mi maradna belőlem? Egy nagy kupac semmitérő ürülék. Ebbe a rendelőbe is az egyik felszínre tört hibám miatt érkeztem. Már gyermekként is sok düh és méreg kavargott bennem, könnyen felhúztam magam, és akkor jó eséllyel ütöttem. Nem véletlenül voltam az a tipikus rossz és eleven gyerek, akitől inkább távol akarta tartani minden szülő a saját kölykét. Felnőttként sem változott a helyzet, csak most már durva következményei lehetnek a tetteimnek... A megjelenésemről nem éppen az elegancia árulkodik. Bakancsba bújtatott fekete, szakadt farmer, abba tűrve egy hasonló színű rövid ujjas felső, amaz pedig vékony bőrkabáttal fedve. Tipikus tahónak tűnök, főleg a hátrazselézett hajammal és az oldalt felnyírt, tetovált koponyámmal. Ettől függetlenül mégsem tűnök olyan kritikus alkatnak, akit első benyomásra el kellene ítélni, és rá kellene vágni, hogy neki bizony szüksége van pszichológusra. De mindegy is, essünk túl rajta. Bekopogok, s az invitálásra be is toppanok, s becsukom magam mögött az ajtót. Lépteim nem visznek határozottan beljebb, hiszen a szőke doktornőt látva valahogy egyáltalán nem tudom elképzelni őt abban a pozícióban, mint akinek a fejemben kellene mászkálnia. - Magácska milyen fiatal, valami mogorva banyára számítottam. - felelem egyből nevetve, s újból megindulok, immáron a szék irányába. Viszont meg kell újra torpannom, hiszen a doktornő bizonytalanságát hirtelen harapni lehetne. - ...helyet? - fejezem be immáron magam is tanácstalanul, remélve, hogy inkább elküld a francba, és egyszerűen csak leigazolja nekem ezt az ülést. Miért nem vagyok meglepődve, hogy soha sem mehet semmi ennyire egyszerűen? Nem tudom hova a váratlan felpattanást, sem a nekem szegezett kérdést. Kérdőn nézek magam köré, hogy most tényleg nekem szólt? Még ujjammal mellkasom felé is bökök. - Mármint hogy engem? - vonom fel bizonytalanul a szemöldököm. Ekkor akad meg tekintetem az asztalon kint levő névtáblára, s az emlékek hirtelen annyira erősen ostromolnak meg, hogy majdnem beleszédülök. Az ösztönös reakcióim sajna elég hevesek tudnak lenni, nem véletlen hát, hogy a nevének láttán egyetlen szempillantás alatt tépem ki a kabátom belső zsebébe függesztett revolvert, amit egyből Valeriára szegezek. A másodunokahúgomra. - Na ne röhögtess már, ez valami kibaszott csapda, amit a nagybátyám hozott össze?! Mert annak kurva szar! - kiáltom felé a szavakat, s élesítem a fegyvert. Valeria... Gyerekként láttam őt utoljára, s emlékszem, hogy ő volt az egyetlen rokonom akkor még, akivel olyan jól el tudtam lenni. Ha apámmal és a bátyámmal látogatót tettünk hozzájuk, akkor mindig sikerült elszöknöm, hogy vele játszhassak olyan ostobaságokat, mint hogy bogarakat kergetünk, legurulunk a dombon, fára mászunk, vagy hogy az erőmet villogtatva a nyakamban hordoztam őt. Egyszóval, csupa olyan dolgot, amit az átlagos kölykök művelnek. Csak hogy a mi családjaink sosem voltak átlagosak... Az élet úgy hozta, hogy egyre kevesebbet találkoztunk, aztán ő teljesen eltűnt Olaszországból, s megszakadt a kapcsolatunk. Alig ismertem most meg... És most újra itt állunk egymással szemben. - Pedig azt hittem, hogy te nem vagy benne ebben a sok szarságban, erre tessék! Szóval lökjed csak. - legyintek a revolverrel. - Téged küldött Luciano, hogy hálózz be, és vegyél rá, hogy menjek haza? Hát meg a nagy lófaszt! Ennyire hülye nem vagyok, és ilyen kurva nagy véletlenek nincsenek! Szóval, jobban jársz, ha elmondasz mindent, mert gond nélkül golyót repítek a fejedbe! - jó, ez azért erős túlzás, hiszen egyáltalán nem vagyok hidegvérű gyilkos, hangosabban ugatok, mint harapok. Nem tudnám így hirtelen bántani őt, ez egyértelmű - számomra -, de arra jó ez a fenyegetőzés, hogy kihúzzam belőle az infókat. Bár az első kérdése szokatlan volt, de ezt most engedjük el.
Azon szerencsés emberek közé tartozok, aki szereti a munkáját. Nem véletlenül választottam ezt a szakmát magamnak, már gyerekként is tudtam, hogy embereken akarok segíteni. Olyanokon, akiknek sérült a lelkük és nem találják a helyüket a világan. Elég elszomorító, hogy mennyi sok ilyen van. A legtöbbjük erősnek látszik, magabiztosnak, mégis két mondatból könnyedén bebizonyítják az ellenkezőjét és azt a tényt, hogy mennyire sebezhető is az emberi szív. Hogy mennyien küzdenek sötét gondolatokkal, s hányan próbálkoztak már véget vetni az életüknek csak azért, mert könnyebbnek tűnik a feladás, mint a harc. Harc saját magukkal és azzal, akik ilyen helyzetbe hozták. Mindig van egy újabb esély, soha nem szabad a feladásra gondolni. Az emberek zömének szüksége van olyasfajta segítségre, amit nyújtani próbálok, még olyanoknak is, akiknek eszük ágában sincs szakemberhez fordulni. Nincs olyan lény ezen a földön, aki ne csalódott volna, akit ne bántana valami, és aki nem őrli magát mindennap olyan dolgok miatt, amiken könnyedén változtatni lehetne egy kicsi akarattal. Mindig megnevettetnek ezek a gondolatok, mert sosem értettem, hogy hogy lehet az, hogy képes vagyok meghallgatni mások problémáit, igyekszem tanácsokkal ellátni, vigasztalni és felnyitni a szemét azzal, hogy az élet szépségeiről beszélek, miközben bennem is ott van az az űr, amit gyerekkoromban a saját családom okozott. Bár mostanra magam mögött hagytam mindent, ami a múltamhoz és a családomhoz köthető, próbálok megállni a saját lábamon, megtalálni a helyemet a világban, de még mindig nem tudom, hogy hová tartozok. Olaszországba soha, semmilyen körülmények között nem térnék vissza, itt viszont bár egész jól beilleszkedtem, de mégsem érzem magam igazán otthon. Még mindig hiányzik valami az életemből, ami képes lenne be tölteni azt az űrt. Miközben a munkában próbálok maximálisan teljesíteni, addig a magánéletem kezd egyre monotonabbá válni, mintha nem tudnék valami miatt igazán önmagam lenni. Hogy milyen is vagyok valójában, még én magam sem tudom. Csak azt, hogy milyen nem akarok lenni. Olyan, mint a családom többi tagja. Tisztességes életet szeretnék magamnak, és ha ennek az az ára, hogy távol maradok tőlük, akkor megteszem. Kopogtatás riaszt fel gondolataimból, a falon lévő órára pillantok. Az utolsó páciensem mára, és az első, aki pontosan érkezett. - Szabad! - szólok ki, majd felállok, megkerülöm az asztalomat és neki dőlve várom, hogy be lépjen az ajtón. Az asszisztensnőm szokott általában válaszolni a hívásokra, ő csinálja a programálásokat is, amiket én szinte soha nem nézek meg, szeretek meglepetésszerűen találkozni az ide tévedő emberekkel. Vannak visszajárók is, akiken szeretem látni a javulást és azt, hogy nem feleslegesen beszélek itt egy órán keresztül. - Üdvözlöm, Angelo. Valeria vagyok. - mosolygok rá, miközben vissza ülök a helyemre. - A lehető legjobb helyen jár. - válaszolok kérdésére. Látom rajta a meglepettséget, valószínűleg nem rám számított, de hát ez van. Nem minden orvosnak kell öregnek és mogorvának lennie. - Kérem foglaljon... - mutatok a szemben a lévő fotelre, de nem fejezem be a mondatot. Ebben a percben látom meg a gépemben a férfi teljes nevét, amire eddig fel sem figyeltem. Ő nem más, mint az unokatestvérem. A családomhoz tartozik. Idegesen állok fel a székemről és figyelem Őt, próbálom keresni benne azokat a vonásokat, amikről még gyerekkoromban emlékszem, bár annyira régen találkoztunk utoljára, hogy az emlékeim is elhalványultak. - Az apám küldött igaz? - a hangom ezúttal nem olyan barátságos már, és bár kettős érzések vannak bennem, mégis erősebb most a harag és félelem. Mi másért bukkant volna fel ennyi év eltelte után, ha nem az apám kérésére? Aki már többször is kihangsúlyozta, hogy előbb vagy utóbb, de vissza kell majd térjek Olaszországba.
"If you cannot get rid of the family skeleton, you may as well make it dance."
Nehéz belátni, amikor az ember kegyetlenül elront valamit, és akinek akkora a büszkesége, mint nekem, annál könnyedén képes ez elfedni a valóságot. Aztán mikor érkezik egy hatalmas pofon, akkor döbbenhetünk rá, hogy elcsesztük. Vagy nem... Forr bennem a düh, mikor kilépek a bíróságról azzal a rohadt papírral a kezemben, melyet még a természet sem képes elfogadni, hiszen az estébe nyúló órák viharfelhőket hoztak magukkal, s most úgy zuhog az eső, mintha dézsából öntenék, lassan áztatva el a papírt. Pár percre még a lábaim is a járda betonjába gyökereznek, miközben remegő kézzel szorongatom a végzést, ami igazából pénzbírságról és egy kötelező terápiáról szól, ami nem egy megterhelő dolog, lássuk be, de attól még most borzalmasan érzem magam. Néha olyan, mintha a talaj meginogna a lábam alatt, hogy aztán hirtelen kicsússzon, én meg irtózatosan pofára essek. Pedig épp azért jöttem New Yorkba, hogy megvédjem a családomat, ne okozzak balhét, és csak egyszerűen szűnjek meg létezni, amíg a nagybátyámat elintézi Leonardo, a testvérem. Most kellene megtanulnom, hogy milyen csendben létezni és elbújni a világ egy rejtett sarkába. Hogy milyen minden estét azzal tölteni, hogy a kanapén belemerülök a telefonom nyomkodásába. Hogy milyen az, hogy megszüntetek minden kapcsolatot magam körül, és elbújok a magányba. Na, ezek azok, amik a küszködéseim ellenére sem mentek soha. Gyűlölöm a magányt, nem szeretek egyedül lenni, hiányzik a családom, és képtelen vagyok arra, hogy megüljek egyhelyben. Az pedig, hogy visszafogjam az indulataimat... Teljességgel lehetetlen. Ezért a végzés. És nem, nem gondolom magam egy kibaszott hősnek, de önjelölt igazságosztónak talán, hiszen ha nem rángatom ki az autóból azt a bunkó parasztot, akit egy hajszál választott el attól, hogy elüssön egy babakocsit tologató idős asszonyt... Akkor az elhajt a picsába, mintha mi sem történt volna. Tudom, nem az én dolgom volt. Tudom, nem kellett volna beleavatkoznom, erőszakot pedig még inkább nem kellett volna alkalmaznom... De akkor is. Ott álltam mellette a motorommal, amikor történt az eset, és még neki állt feljebb, hogy a zebrán sétált a hölgy a pár hónapos unokájával. Annyira elöntötte a düh az agyam, hogy kénytelen voltam kirángatni őt és rommá verni. És láss csodát, amilyen szerencsém van mindig, most is arra járt egy rendőr. Két nap múlva pedig mehetek dühkezelési terápiára a Mount Sinaiba. Csodálatos! Fogalmam sincs, hogy nő vagy férfi lesz az orvos, ez volt az utolsó, amivel foglalkoztam. Hiszen egyáltalán nem érdekel az egész. Egy másik ember kiirthatja belőlem azt a temérdek dühöt, ami ott zörög minden csontomban, s ott zubog az ereimben?! Ugyan már, én nem hiszek a csodákban, csak legyenek meg a kötelező jelenléteim, aztán viszontlátásra. Nagy hévvel toppanok be a rendelőbe nagyjából délután öt óra tájékán, s mivel épp időben vagyok és senki sincs bent, így az ajtóhoz lépve bekopogok rajta. Amennyiben ajtót nyit valaki, esetleg kiszól nekem, hogy fáradjak beljebb, vagy éppen kiles rajta, úgy egyből megszólalok. - Üdv, Angelo vagyok, a teráp... - akadnak meg szavaim egy pillanatra, mikor feltűnik, hogy milyen fiatalnak néz ki az orvos. - Jó helyen járok? Itt lesz a terápia? - biccentem oldalra a fejem tanácstalanul a szőkeség láttán.
Kezdőlap
Talán ha nekem is ki jutott volna egy olyan gyerekkorból, amilyenről mindig csak álmodni mertem, akkor könnyebben menne, hogy bízzak az emberekben. De mivel egy olyan család jutott nekem, mint amilyen, azt hiszem, hogy jogosan kételkedek Angeloban is. A sok hosszú év alatt, amióta nem találkoztunk mindketten megváltoztunk, és bármennyire is szeretném benne, azt a gyereket látni, akit utoljára láttam, nem megy. A kezében lévő fegyver pedig egyáltalán nem azt jelzi, hogy hozzám hasonlóan Ő is próbál ember maradni, sokkal inkább azt, hogy magával szippantotta az a mocsok, amibe bele születtünk. És ha ez így van, én nem akarom Őt sem a közelembe. Még akkor sem, ha tényleg igaz amit mond, és csak a véletlen hozta Őt éppen az én rendelőmbe. Erre azért mondjuk elég kevés esélyt látok, főleg egy nappal azután, hogy az apám a fejébe vette, hogy haza kell térnem a családomhoz. 
