Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Annyira megszoktam már azt, hogy mindenki előtt eljátszam a megtörhetetlent, aki elégedett a mesébe illő életével, hogy még Angelo előtt sem könnyű igazán önmagam lennem, pedig ha valaki, akkor Ő tökéletesen értheti, hogy mi minden kavarog a fejemben. Nem csak a vaskalapos apám miatt, hanem már maga azért is, hogy ismét egymásra találtunk. Egy kicsit sikerült így vissza rántania a gyerekkorunkba, amelyből már nagyon sok minden kiesett, de az semmiképp, hogy boldog voltam mindig, ha együtt játszhattunk. Most is az vagyok, még annak ellenére is, hogy a hajóútunk végén tudom, hogy semmi kellemesre nem számíthatunk majd. Kérdésére bólintok, hiszen lényegében az is volt a legfőbb célom, hogy nyugodt életem legyen, az már csak mellékes, hogy ezzel viszont együtt jár a boldogtalanságom is, mert egyáltalán nem volt könnyű egyedül bele vágni az ismeretlenbe, sőt még mindig nem túl egyszerű szembe nézni azzal, hogy senkim sincs. Néhány barátom persze akad, de a távolságot igyekszem tartani mindenkitől. Nem csak a saját magam érdekében, hanem az övékében is.
- Azt hiszem, hogy hosszú évek óta te vagy az első olyan ember, akit nem félek közel engedni magamhoz. - már egyáltalán nincs bennem semmiféle bizalmatlanság az irányába, képes vagyok elhinni azt, hogy nem tenne soha olyant, amit nem szeretnék, Ő egyáltalán nem olyan, mint a családunk többi tagja. Kicsit olyan, mintha szeretne szuperhőst játszani, és abban csak reménykedek, hogy majd egyszer éppen nem az lesz a veszte. Jó dolog segíteni másoknak, de nem olyan áron, hogy közben az életét veszélyeztesse, ahogyan azt velem készül tenni. Az én apámat egyáltalán nem érdekelné, hogy Angelo is a családunkhoz tartozik, Ő olyan ember, aki elsősorban a saját érdekeit tartja szem előtt.
- Nem egyedül. Veled. Mintha azt beszéltük volna meg nem is olyan régen, hogy nem hagyjuk el egymást többé. - pontosan értem, hogy mire céloz, távol álljon az tőlem, hogy életem végéig magamhoz akarjam láncolni csak azért, mert nincs más olyan ember a környezetemben, aki megérthetne, de ha a jövőmre gondolom, meg arra, hogy mi fog rám várni hosszú évek múlva, akkor csupán egy hatalmas feketeséget látok magam előtt, mintha nem lennének olyasmi vágyálmaim, mint a család alapítás és hasonlók.
- Megértettem. Az út hátralévő részében igyekszem nem falra festeni az ördögöt. De attól jobb ha tudod, hogy még mindig nem tartom jó ötletletnek ezt az egészet... - igaz, hogy már nincs visszaút, hiszen egy ideje elindult velünk a hajó, de még mindig van lehetőségünk kihátrálni az egészből. Vissza is fordulhatunk, amint elérünk a célunkig. Sőt... onnan mehetnénk másfelé inkább. Ezt nem hozom fel mégsem, mert annál elszántabbnak tűnik, hogy ilyen könnyedén elengedje a tervét a megmentésemet illetően. Bárcsak ilyen könnyű lenne, mint ahogyan a fejemben lejátszódik az egész.
- Majd segítek abban, hogy önuralmat gyakorolj, és az eszedet hamarabb használd az öklödnél. Nem mindenre az a megoldás, hogy verekdj. Egyszer próbáld ki, hogy veszel egy mély levegőt és csendben hátat fordítasz a bajnak, mielőtt az magával rántana. - nem kételkedek abban, hogy jól bánik az öklével, de valamiért van egy olyan sanda gyanúm, hogy legtöbbször feleslegesen, meg hát akármikor benne lehet az is a pakliban, hogy emberére talál... mivel most már az életem részévé vált, így azt hiszem, hogy iszonyú sokat fogok aggodalmaskodni miatta, hiszen pontosan tudom, hogy az, aki ilyen heves temperamentummal rendelkezik, hosszú távon úgyis képtelen uralkodnia magán, csak azt kéne megtanulnia, hogy ne egyből üssön, ha neki épp valami nem tetszik.
- Én azt hiszem, hogy a születésem nagyban közre játszik abban, hogy még őrültebbé vált. Gyakran vágta a fejemhez, hogy csalódás vagyok. Meg nő. - persze nem tudhatom, hogy az előtt milyen lehetett, én mióta az eszemet tudom ilyennek emlékszem vissza rá, de anyu sokat mesélt a fiatal korukról, amikor megismerkedtek, és azok alapján nem volt mindig ilyen rossz ember. Vagy csak az anyám volt túl szerelmes már akkor is, hiszen az Ő szemében még mindig rendben van úgy minden, ahogy van. A lényeg, hogy élete szerelme oldalán tündököljön, aki amúgy sokkal gyakrabban kezeli lábtörlőként, mint nőként. Épp ez az élet, amilyenre nem vágyom.  Mivel nem jutott még csak az eszembe se, hogy ma egy jakuzzi felé fogunk sétálni egy hajón az unokatestvéremmel, így természetesen csak egy fehérneművel szolgálhatok miközben magunk mögött hagyjuk az öltözöket, és egy megmagyarázhatatlan ok miatt még mindig örülök annak, hogy Angelo ismét a tudtomra adja, hogy nem érdeklik más nők, így lelkes mosollyal az arcomon, egy bólintással adom a tudtára, hogy tökéletes helyet választott, majd követem is őt, az idős pár felé, hogy ott aztán elfoglaljam az azokkal szemben lévő helyet, élvezve a meleg vízet a bőrömön. Bárcsak lenne lehetőségünk mindent bepótolni az elszalasztott éveinkből. Nekem is feltűnik, hogy néhány fiatal minket bámul, mintha valami szentcségtörést követnénk el azzal, hogy élvezzük a pillanatokat, de így, hogy az unokatestvérem rájuk is förmed, csak felemelem a bal kezem, hogy megszoríthassam az övét, amelyik a hátamban pihen, ezzel megkérve igazából arra, hogy ne törődjön velük. Szerencsére a pincér is megérkezik, így most már csak rá kell figyelnünk, meg az Angelo kezében lévő itallapra.
- Hát én beérem egy almalével. - lombozom le, hiszen megbeszéltük későbbre is az italozgatást, nagyon nem szeretnék nem tiszta fejjel a szobánkba majd vissza vonulni. Végül pedig csak rá hajtva a fejem igyekszem úgy tenni, mintha a világ és azzal járó összes probléma megszűnt volna körülöttünk, és csakis mi lennénk.
- Úgy tűnik. Megnyugtat a jelenléted. - most először mióta a hajón vagyunk nem idegeskedek az miatt, hogy mi lesz napok múlva, amikor megérkezünk. A meghitt pillanatunkan csupán csak azok a fiatalok rondítsák el, akik az imént is minket bámulnak, hiszen kacarászva indulnak felénk, és egyáltalán nem visszafogottan csapódnak bele a vízbe, ránk fröccskölve azt, így a szemem eltakarva próblálok nem arra gondolni, hogy szándékosan szeretnének most épp kötekedni. Az idős pár néhány megjegyzés után végül kiszállnak a vízből, a három srác viszont továbbra is minket bámul, leginkább engem, ezzel nem kevés zavart keltve bennem.
- Jobb lenne ha vissza mennénk a szobánkba. - húzódok el végül Angelotól és kérlelő tekintettel nézek rá, mert ahogy mindig, most is inkább szeretnék elmenekülni a baj elől. Nagyon nem hiányzik egy felesleges balhé, na meg annak a háromnak látványosan az is a célja, hogy minket idegesítsenek.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Angelo szavaiból úgy veszem ki, mintha nem is érdekelné az, hogy Ő maga is meglelje a saját boldogságát, abból a rövid időből, amióta ismét egymás életének részesei lettünk, és amennyit megsimertem belőlem, azt szűröm le folyamatosan, hogy amolyan megmentős fajta, aki mindig másokat helyez előtérbe, miközben megfeledkezik arról, hogy Ő is hús-vérből van, és attól, hogy látszólag élvez macsónak lenni, még szüksége lehet neki is arra, hogy valaki hasonlóan törődjön vele is. Ahogyan Ő teszi. Bár azt nem tudom, hogy más emberekhez miképpen viszonyul, de abban biztos vagyok, a látszat ellenére sem tudna teljesen olyan lenni, mint lennie kéne. Nem hiszem, hogy szeretne átgázolni másokon csak azért, hogy megmutassa miféle mocskos vér csörgedezik az Ő ereiben is. Sajnos a családjaink többségére képtelen vagyok úgy rá gondolni, hogy közben büszkeséget érezzek, hogy közéjük tartozok én is.
- Talán ideje lenne elgondolkodnod rajta. - fűzöm azért még hozzá, annak ellenére is, hogy valahogy úgy érzem, hogy nem szívesen beszélne erről, pedig néha olyan megkönnyebbülés tud lenni, ha valakinek ki önthetjük a lelkünket. Én legtöbbször például rádöbbenek arra is, hogy pszichológusként nekem is szükségem lenne egyre, mert azokat a szavakat amiket másoknak könnyedén tudok kimondani, saját magamnak nem sikerül. Angelo az első az elmúlt évek alatt, aki elől ha akarnám sem tudnám elrejteni a bennem elfojtott érzelmeimet, és aki előtt nem kell megjátszanom, hogy mennyire tökéletes életem van. Hisz lényegében mindenem meg van ahhoz, hogy ne legyen okom panaszkodni. Csak valahogy ez a magány nem akar szét oszolni, ami körül vesz.
- Nem csak az apám. Szerintem én magam is. Legtöbbször félek be engedni a boldog pillanatokat. Ez a sok minden, amin keresztül mentem, megtanított arra, hogy hogyan építsek magam köré egy lebonthatatlannak tűnő falat, ami megvéd mindenkitől. A csalódásoktól is. Néha sokkal jobb egyedül magányosnak lenni, mint úgy, hogy emberekkel vagyok körbe véve, de ugyanazt a nyomasztó érzést érzem. - bár általában az apámat okolom mindenért - hiszen az egyszerűbb -, de van, hogy rá jövök arra is, hogy a hiba bennem van. Valami el romlott bennem sok évvel ezelőtt, és azt saját magamnak kéne megjavítanom, csak éppen arra nem jöttem még rá, hogy hogyan. Ha hagyom, hogy kibontakozzon az igazi személyiségem, amely sokszor bukik ki belőlem például az álmaimban, akkor ugyanolyanná is válhatok, mint amilyen sosem igazán akartam lenni. Nem azért menekültem idáig a saját sorsom elől, hogy ennyi év után adjam azt fel, és ezáltal feleslegessé váljon minden, ami ellen nagy erőfeszítésekkel küzdöttem.
- Ez igaz. De itt legalább az lehetek, aki lenni akarok. Nem kell megfelelnem senkinek, csakis saját magamnak. Nézd... így is képesek az esküvőmet szervezni, senki nem kérdezett róla. Akkor szerinted eddig hol lennék, ha sosem jövök el Rómából? Már minimum két gyereket szültem volna valakinek, aki...mindegy. - fintorogva legyintek egyet, mert azt hiszem jobb is ha nem gondolok bele abba, hogy mi lett volna ha, vagy, hogy mi lesz ha... Már így is épp elég ideges vagyok amiatt, hogy minden rosszul is elsülhet. - Ha az én problémámat sikerül megoldanunk, attól még ott lesz a tied. Mit csinálsz, ha Luciano tudomására jut, hogy vissza tértél Rómába? Ha ők az apámmal össze fognak, akkor mindkettőnknek annyi. - emlékeztetem Őt ismét a kalandunk következményeire és arra, hogy azok ketten igazából túl jóban is vannak ahhoz, hogy ne fogjanak össze. Mindkettejük érdeke lenne. Az apám megkapna engem, Luciano pedig Angelot. Ha ez sikerül, akkor felesleges volt a menekülésünk, hiszen önként sétálunk az oroszlán barlangjába. Nem tudom, hogy valaha át hat-e majd rám is az a sok pozítivitás, ami az unokatestvéremben is van. Mert hát értem én, hogy a verekedés a lételeme, hogy élvezi azt ha püfölik, vagy Ő püföl valakit, de akkor sem hiszem, hogy a találkozásunk a Rómában hagyott rokonainkkal, azzal találna, amit Ő a ringben csinál. Mégis ahogyan elképzelem magam előtt azt a jelenetet, hogy az első sorból hajrázzak miközben Angelot bántják... hát ki van zárva, hogy ez valaha is megtörténjen. Egyáltalán nem szeretem az ilyen agresszív elfoglaltságokat, úgy pedig főleg nem, ha egy szerettem az, akiben kárt tehetnek könnyedén, mert hát ez ezzel is járhat. Nem fogok ehhez asszisztálni soha. Épp ezért nem is vagyok hajlandó a megjegyzését válasszal méltatni és lehetőleg meg is próbálok majd úgy tenni, mintha nem tudnék erről az érdekes hobbijáról. Mert egészen biztos, hogy valahányszor a tudtomra adja majd, hogy épp verekedni megy, a tíz körmömet fogom majd lerágni idegességemben anélkül is, hogy azt végig nézném. Az azonban nagy szerencse, hogy legalább a kínos kérdéseket amiket felém szegezett abba hagyja, reménykedek, hogy ez így lesz mindig. Kellemetlen vele beszélnem az ilyenekeről.
- Igazad van. Tényleg sokszor lett volna szükségem rád és arra, hogy bunkózva eszembe juttasd, hogy kicsit rossz felé haladok. Lehet, hogy a bátorságodból talán valami rám is ragadt volna. Ugyanakkor azt gondolom, hogy neked is szükséged lett volna rám, és arra, hogy közbe nyakon verjelek. Lehet, hogy akkor nem lennének most ilyen különös szenvedélyeid, mint a verekedés. - forgatom meg a szemeimet megállva a szobánk előtt, majd végül mosolyogva húzódok el tőle, hogy aztán a még ki sem pakolt bőröndömhöz lépjek, amiben bár nem lapul fürdőruha, hiszen nem számítottam arra amikor az apám emberei elől menekülve pakolásztam, hogy jakuzzizni fogunk. Így csak egy egyszerű sötétkék fehérnemű szettet veszek magamhoz arra gondolva, hogy végülis a fürdőruha sem takarna belőlem annál többet.
- De igen. Sokat gondolkodtam azon. De sajnos végeredményben mindig ugyanoda lyukadtam ki. Hogy pokoli nehéz életem lett volna, ha nem jövök el. Én nem vagyok olyan erős jellem, aki ki tud állni magáért. Vagyis de, ha szükséges. De nem az apámmal szemben. - magyarázom úgy, mintha valaki csak bele verte volna azt a fejembe, hogy minden gyerek szófogadóan kell viszonyuljon a szüleihez. Engem arra neveltek, épp ezért is maradt ki talán úgy igazán az a lázadó kamasz korom is, amit akkor pótoltam be valamennyire csak, amikor ki szabadultam a karmaik közül. Bólintok az Angelo kérésére, majd hozzá hasonlóan a kulccsal a kezemben lépek be az öltözőbe, hogy a lehető leghamarabb le cseréljem a rajtam lévő fehérneműt. Hát nem éppen fürdéshez való ez, de jobb, mint a semmi. A rám váró unokatestvéremet megpillantva, akaratom ellenére is végig mérem, és kénytelen vagyok elnevetni magam. Nem elég, hogy a bőrén alig található olyan hely, ami nincs szét tetoválva, de még az alsó öltözéke is... igazán extrém.
- Ez most komoly? Kicsit sem vagy feltűnő egyébként. Reméljük, hogy az a lány, aki az előbb ki szemelt magának, nem most akar jakuzzizni. Felöltözve is lenyűgőzted, hát akkor, ha meglátna...így. - zavartan vakarom meg a fejem és végül a kezét megfogva húzom őt a jakuzzik felé, mert egyre nagyobb kedvem van hozzá, de azért remélem, hogy nem szegeződik ránk túl sok kíváncsi szempár, mert egyébként utálom ha megbámulnak. - Elég sok ember van itt. Nem gondoltam volna. - csodálkozok amint elérjük a jakuzzikat, és közben próbálok úgy tenni, mintha csak mi ketten lennénk, és nem számítana a körülöttünk lévő emberek sokasága. Mintha nem is egy hajón lennénk, hanem egy strandon.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Az rendben van, hogy Angelo ennyire próbálja a lelkemet ápolgatni, és talán Ő az első olyan ember aki előtt feleselges fel vennem az álarcomat és mutatnom egy olyan tökéletes látszatot, ami igazából távol áll tőlem, de azért nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy közben meg az Ő élete is épp annyira pocsék, mint az enyém. Ha tagadná, akkor sem hinném el, hogy boldog. Egy olyan családban, mint amilyen a miénk, igazából csak az érezheti magát annak, aki képes könyörtelennek lenni. Mondhat bárki bármit, de én pontosan tudom, hogy ez a kemény külső csak egy látszat. Mondanám, hogy majd egymást boldoggá tesszük, de sajnos azt mindketten tudjuk, hogy nem mindenhez vagyunk elegek egymás számára. Arra viszont talán igen, hogy közösen törjünk ki abból a pokolból, ami sajnos mindkettőnket csak vissza ránt.
- Na és mit gondolsz, mire lenne szükséged ahhoz, hogy boldognak érezd magad? - teszem fel az újabb kérdést, hiszen mi emberek annyira furcsán vagyunk beállítva. Mindig azt hajszoljuk, ami nincs, vagy épp elérhetetlennek tűnik, közben pedig megfeledkezünk azokról az apróságokról, melyek épp elegendőek kéne, hogy legyenek, ahhoz, hogy boldognak érezzük magunk. Szerintem a boldogság csak egy pillanatnyi állapot. Van, hogy úgy érezzük, hogy minden sínen van az életünkben, máskor pedig annyira kilátástalannak tűnik minden, hogy képesek vagyunk bele kapaszkodni a legapróbb dolgokba is, hogy boldognak érezzük magunkat, hogy annak aztán ideig óráig örüljünk és megint rá jöjjünk arra, hogy egy illúzió volt az, amit éreztünk. Na de mi van akkor, ha sosem érezzük azt az örömet, ha valahogy mindig úgy tűnik, mintha az egész univerzum ellenünk lenne?
- Voltak olyan időszakok az életemben, amikor azt hittem, boldog vagyok. De az apám valamilyen úton módon végül mindig emlékeztetett arra, hogy ki vagyok. Sokszor volt például, hogy egyes emberek általa kerültek az életembe. Bosszúból, vagy épp azért, mert jó pénzt kaptak érte. Nem is nagyon bízok senkiben. - ismerem be egy váll rántás kíséretében, és azt hiszem, hogy kicsit bele is törődtem már a sorsomba, bár nem mondom, hogy azért néha nem játszok el annak a gondolatával, hogy mi lenne, ha... de az apám halálát mégsem kívánhatom, hisz olyan amilyen, de mégis csak az életem igencsak fontos szereplője. Ha tetszik, ha nem.
- Nem tudom. Néha hiányzik Róma, de... New York is a szívemhez nőtt az évek során. Meg hát legyünk őszinték... sosem fog teljesen megoldódni ez az egész. Mindig is rajtunk lesz az a bélyeg, hogy hová születtünk. - nem tudom, hogy én vagyok-e túl borúlátó, vagy Angelonak van ilyen sok önbizalma, de számomra valahogy lehetetlennek tűnik egyszerre megoldani minden problémát. Volt idő, amikor én is ábrándoztam arról, hogy milyen más is lehetne minden, ha egy normálisabb családi környezet venne körül, milyen lenne közös családi programokon végig ülni úgy, hogy közben nem kell meghúzódnom csendben egy sarokba, hogy csak akkor válljak láthatóvá, ha arra szükség van, de egy idő után le mondtam ezekről az álmokról, hiszen ha ennyi év alatt sem változott semmit az apám, akkor kétlem, hogy már fog. Ő szereti azt az életet, amit él, és talán nekem is csak annyi lenne a dolgom, hogy azt elfogadjam.
- Azért nem épp ugyanaz. Hiszen te ezzel a sporttal lényegében szándékosan kevered magad bajba. - szőrnyülködök még mindig, mert bármennyire is próbálom az egésznek a szép oldalát nézni, egyszerűen nem találok benne semmi olyat. - Hát... engem nem igazán vonz az adrenalin. Mondjuk úgy, hogy egy kicsit előrelátóbb vagyok. Sajnálom, nem akarom, hogy azt gondol, hogy ennyire pesszimista vagyok, de... azért féltelek. Szóval majd ne várd el tőlem, hogy egyszer is megnézzelek téged ott a ringben. Vagy bárhol is csináljátok azt. - még fintorgok is közben, ezzel is kifejezve a nem tetszésemet, bár azt hiszem, hogy mindegy, hogy mit mondok vagy teszek, mert semmi esélyem arra, hogy le beszéljem az ilyesmi őrületekről. Valahogyan látszik még a  tekintetéből is az, hogy mennyire élvezi a veszélyes élethelyzeteket, nem véletlenül tartunk a hajóval épp a szülőföldünk felé, ahol semmi jó nem fog ránk várni, az egészen biztos. Nem is értem, hogy hogyan beszélt minderre rá. A felháborodására azonban már nincs időm válaszolni, hiszen megzavarnak minket, álmomban sem gondoltam volna, hogy létezhet akkora véletlen, hogy épp egy lelkes páciensemet sodorja ismét elém az élet, akit komoly nehézségek árán tudtam le rázni magamról, most azonban Angelonak szinte pillanatok alatt sikerült az. Bár egy kicsit viccesnek tartom a helyzetet, de azért mégsem értek egyet azzal a stílussal, ahogyan az unokatestvérem le zárta az egészet. Néha lehet, hogy nekem sem ártana kicsit gorombábbnak tűnni, talán akkor nem lenne ennyi minden a nyakamra zúdulva.
- Igaz. Minek is a kedvesség? - legyintek egyet amolyan minden mindegy féle lemondással, mert végülis nem igazán számít az, hogy Thomas megsértődött-e vagy sem. De egy kicsit azért megsajnáltam, még akkor is, ha a továbbiakban nem szeretnék vele össze futni ezen a hajón. Bár valamiért van egy olyan apró megérzésem, hogy a történtek után majd meesziről ki fog kerülni. Bízok ebben legalábbis. Az unokatestvérem kérdése viszont annyira zavarba hoz, hogy még a tekinettem is kénytelen vagyok le venni róla, sőt érzem azt is, ahogyan a hófehér arcom tűzpirossá változik. Tényleg azt hiszi, hogy vele fogom megtárgyalni a magánéletem?
- Légyszi, tartsd meg magadnak ezeket a kérdéseket! Erre meg most inkább nem is válaszolok és úgy teszek, mintha nem is hallottam volna... - szögezem le, és azt hiszem, hogy félre érthette azt a játékot. Vagy csak mindketten valami másra gondoltunk közben. - Én arra gondoltam, hogy azzal a játékkal jobban megismerhetnénk egymást, de... de nem így. Különben is mit érdekel téged az ilyesmi? - a felháborodásom csak addig tart, amíg észre nem veszem, hogy valakinek épp a macsó unokatestvéremre csöpög a nyála, ezt pedig csakis azért teszem szóvá, hogy többet ne legyen alkalmunk az én szerelmi életemről cseverészni, és szerencsére Angelo nem is okoz csalódást, mert ahogy rólam le koptatta Thomast, épp olyan könnyedén magáról is a nőt. Titkon még örülök is ennek, mondjuk kicsit udvariasabban is lerendezhette volna. Mégsem tudom vissza folytani a vigyorom, talán még egy kicsi káröröm is le olvasható rólam, miközben próbálok sajnálkozóan a bosszús barna hajúra nézni, aki éppen úgy mér végig, mint az, aki ha a tekintetükkel ölni tudna, akkor nekem annyi lenne.
- Szegényben most egészen biztos, hogy egy világ dőlt össze. - ezt úgy mondom, mintha sajnálnám, pedig egyáltalán nem így van. - Végülis...  ha már nászúton vagyunk, miért is ne? - ölelem át a derekát mosolyogva és mintha az a pozítiv energia, ami Angeloban is ott van, kezdene átragadni rám is, az lenne csak az igazán jó, ha ez így is maradna, mert nem akarok én lenni az, aki a negatívitásommal mindig lelombozza őt. Végtére is még mindig hátra van tíz napunk a hajókázásból, elérek minden rosszra majd gondolni azután.
- Gondoltál már arra, hogy milyen lett volna, ha sosem válunk el? Olyan sok mindenről le maradtunk egymás életéből. Szeretnék ez a pár nap alatt amíg a hajón vagyunk a lehető legtöbbet be pótolni abból, mert utána aztán ki tudja lesz-e rá lehetőségünk. - pillantok fel rá mosolyogva, miközben a jakuzzi felé haladunk, ha tehetném, akkor talán most állítanám meg az időt is, mert hiába fogadom meg újra meg újra, hogy nem rágódok a jövőn, de azért minden egyes lehetőség, ami történhet itt van a fejemben. Rossz meg sajnos több jut eszembe, mint jó, de talán valami hatalmas csoda mégis csak történni fog, és az olaszországi látogatásunk után is épp ott folytathanánk majd, ahol abba hagyjuk.  

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Még mindig kicsit furcsa számomra az, hogy Angelo ismét az életem része lett, az pedig még szokatlanabb, hogy van valaki aki törődik is velem és nem csak utasítgatni akar, vagy épp kihasználni. Egy nagyot pislogva figyelem a kezét, amely az enyémen pihen meg és bólintva mosolygok szavaira. Én is azt szeretném, ha végre elmúlna minden viharfelhő a fejünk fölül és úgy tudnánk örülni, hogy az közben szívből jöjjön.
- Te boldog vagy? - kérdezek vissza végül, mert az oké, hogy sziklaszilárdon áll mellettem és látom rajta, hogy mindenre kész azért, hogy kimentsen ebből a kellemetlen helyzetből, amibe az apám akar bele rángatni, de attól én is szeretném, ha közben meg nem feletkezne meg arról sem, hogy élete volt azelőtt is, hogy velem találkozott. Nagyon nem szeretném, hogy értem mindent feladjon. - Csak ígérd meg, hogy együtt is jövünk vissza. Nem hagyod, hogy bajod essen és azt sem, hogy ott tartson az apám. Nem akarok Rómában ragadni megint. - a hangom egyre halkabb, és bár megfogadtam, hogy az utolsó napra hagyom a pánikolást és megpróbálom élvezni a hajó utat, de képtelen vagyok nem gondolni arra, hogy mennyi minden történhet, ha bármi is rosszul sül majd el. Apa ha kiszagolja, hogy be tettem a lábam Olaszországba, egészen biztos, hogy minden követ megmozgat majd értem és azért, hogy elérje a tervét. Hiába próbál úgy tenni Angelo, mint aki biztos abban, hogy minden könnyen fog majd menni, pontosan tudom, hogy semmi sem lesz éppen annyira egyszerű. Vissza húzva a kezem mégis próbálom Őt elképzelni egy pankrátor szerepében, és az az érdekes, hogy simán látom is magam előtt miközben egy másik nagydarabb emberrel harcol meg azért, hogy...miért is? Hobbiból? Valamiért a szemében olyasmi csillogást látok miközben erről beszél, hogy azt hiszem, hogy valódi örömét leli mindabba, ami számomra egészen érthetetlen.
- Tényleg nem értem. Képesek vagytok egymást azért ütni, hogy az embereket szórakoztassátok? De most komolyan, Angelo... nem tudnál valami normálisabb hobbit találni inkább? Úgy értem... ez nekem elég veszélyesnek tűnik. Mi van akkor ha egy ütés mégis úgy sikerül, hogy azzal valami maradandó károsodást is okoztok egymásnak? - egyáltalán nincs jogom bele szólni az életébe, nem is áll szándékomba, de azért mégis reménykedek abban, hogy erről valahogy le tudom beszélni. Valamiért nem kételkedek abban, hogy jól érzi ott magát, de az számomra mégis érthetetlen, hogy miért? Persze azt beismerem, hogy nem tudnám elképzelni azt, hogy egy sarokba félre vonulva várja meg, amíg el tűnik a baj. Ez a heves temperamentum azt hiszem, hogy valami családi örökség lehet. Milyen nagy mázli, hogy engem valahogyan ki kerültek az ilyesmik. - Nem lenne jobb. De az talán nem lenne annyira gáz, ha megpróbálnád ki kerülni az olyan helyzeteket, amiből bajod is szármahat nem? - nyílván nem arra akarok célozni, hogy ha szorul a hurok a nyaka körül, ne védje meg magát, viszont nem kéne Ő kezdje a balhékat, meg szerintem ki is lehet kerülni azért azt. Az már más kérdés, hogy Ő közben örömét is leli az ilyesmiben. Nem is értem, hogy ez miért is lep meg annyira.
- Ilyen lazábbakat... hát oké. - ismétlem utána és ezzel egyértelműen a tudtára is adom a nem tetszésemet, mert épp azért akartam elkerülni a családom közeléből, hogy ne halljak semmit az ilyen laza munkákról. Tényleg egyre biztosabb vagyok abban, hogy engem vagy elcserélhettek a kórházban, vagy pedig a gólya vihetett, mert nem értem, hogy hogy lehet az, hogy csak egyedül én látok a dolgok veszélye mögé? Miért nem lehet normális életet élni?  
- Nem azt mondom, hogy angyal vagyok... természetesen én is követtem el hibákat, de... nem vertem meg senkit csak azért mert unatkozok, és az emberek megvesztegetése sem jutott az eszembe. Apa persze próbált rá venni néhány dologra és hasznot húzni abból, hogy itt vagyok, de... én nem akarok olyan lenni. - rázom meg a fejem, mert ha valamiből nem tudnak soha kitéríteni akkor az az, hogy megmaradjak ezen az úton. Azt beismerem, hogy néha én magam sem tudom, hogy milyen vagyok, vagy, hogy milyen kéne lennem, de igykeszem azért megőrizni a felépített életemet, amiben lehet, hogy magányos voltam egyedül, viszont tudtam, hogy nincs bemocskolva a kezem.
- Eddig mindenki aki közeledett hozzám az azért volt, hogy valamiből a hasznomat húzza. Egész életemben igazából csak azt hallgattam, hogy mi miért kéne tennem, és, hogy kinek miben lehetek a hasznára. Közben pedig mindig kiderült, hogy senki semmire nem megy velem. Rossz nem tudok lenni, jó meg igyekszem maradni, de így meg azért vagyok csalódást. - igazából arra jöttem rá, hogy nőnek azért is szívás lenni a mi családunkban, mert egy nő bármit tesz az valahogy sosem elfogadható, és mindig akad valaki, aki meg akarja mondani azt, hogy mi legyen a feladatunk. Én egyszerűen csak szabad akarok lenni és nem függeni senkitől, de azt hiszem, hogy ez túl nagy luxus lehet egy olyan családba, mint a miénk. Meglepetten figyelek az ismerős hang irányába, és nem is tudom eldönteni, hogy örüljek-e annak, hogy egy lelkes pánciensemmel együtt kell utaznom, vagy ne. Ő azok az emberek közé tartozik, aki nem ért a nemleges válaszból,és elég kitartó is tud lenni. Talán ezért is próbálok úgy tenni, mintha Angelohoz több közöm is lenne, és bár volt egy olyan érzésem, hogy szívesen vesz majd részt ebben a játékban, de azért nem gondoltam, hogy ennyire hitelesen és beleléléssel próbálja azt tenni. Kicsit még zavarba is jövök attól ahogyan a csípőmhöz ér, és miközben beszél alig bírom ki, hogy ne nevessem el közben magam. A férjem? Nászút? Hát végülis majdnem közel jár a valósághoz. Az mellékes, hogy épp a jövendőbelimhez készülünk menni, és rá venni arra, hogy keressen magának másik feleség jelöltet. Thomas csalódottan néz végig rajtunk, hallom, hogy mond valami olyasmit, hogy nem is tudta, hogy férjhez mentem, de végül szerencsére jobbnak látta, ha inkább eltűnik. Amint Angelo elenged fordulok szembe vele, és azt sem tudom eldönteni, hogy haragudjak-e rá azért, mert kicsit bunkó volt. Persze ez még mindig jobb így, mintha az öklét használta volna inkább.
- Lehettél volna azért egy kicsivel kedvesebb is... - én sosem szeretek megbántani senkit, kicsit azonban úgy érzem, mintha bele gázoltunk volna a Thomas lelki világába. Szegény csak ragaszkodik valamiért hozzám, szerintem most épp egy álmát törtük össze. Zavartan nézek a napágy irányába, és vágok is egy fintort közben.
- Jajj ne már! Biztosan nem az volt a célja. Thomas csak... egy kicsit kevés önbizalma van és azt hiszem, hogy félre értette azt, hogy próbáltam kedves lenni hozzá. - az már egy másik kérdés, hogy egy idő után szinte a zaklatómmá vált, bár egy ideje már nem hallottam felőle, és azt hiszem, hogy ezek után már nem is fogok. - Úgy, hogy nem azzal céllal szoktam a rendelőmbe menni, hogy szét teszem az első lelki sérült embernek a lábamat, hogy vissza jöjjön a kedve. - próbálok kielégítő választ adni a kérdésére, bár azt nem tagadom, hogy egy kicsit kellemetlen vele ilyesmiről beszélnem. Vagyis az tök jó, hogy ismét egymásra találtunk az unokatestvéremmel, viszont remélem, hogy megkímél ezektől a nem túl kellemes beszélgetésektől majd.
- Egyébként meg nem kellett volna a napágy fele pillantanod, mert az a mellette ácsorgó lány valószínűleg félre értette. Mindjárt elcsöpög a nyála is. Lehet, hogy Ő jobban szeretné, hogy ki próbáljátok azt az ágyat, mint Thomas. - még kicsit a szemeimet is megforgatom, bár azért remélem, hogy nem akar oda menni udvarolni, mert az meg engem zavarna. Mármint nyílván nem vagyok én senki olyanja, hogy az én társaságomat válassza egy másik lehetőség helyett, de akkor is. Mégis ha úgy döntene, hogy ki használja ezt a lehetőséget, akkor képes leszek félre vonulni a szobánkba, bár oda tuti, hogy azért nem hozhatná be.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Megadóan emelem fel kezeim magam előtt, mert megértettem, hogy Angelo sosem fog engedni ebből a kemény jelleméből, hiába ajánlottam fel, hogy Ő is támaszkodhat rám, úgy tűnik, hogy jobban szeret inkább Ő maga az erősebb és megmentőbb lenni. Ez annyira furcsa, mert hosszú évek óta most először érzem magam igazán biztonságban, legalábbis itt a hajón még egyenlőre. Ha megérkezünk az otthonunkba, már nem biztos, hogy képes leszek nyugodt maradni, hiszen ha bármi is balul sül el, vagy véletlenül az apám tudomást szerzett arról, hogy mire készülünk, akkor nincs kizárva, hogy ők maguk fognak majd ránk várni. Főleg, mert azt hiszik, hogy azzal, aki bújtat, valami szerelmi kapcsolat van köztünk, ha úgy lenne csak még nagyobb zűrt okozna az eltervezett házasságomra. Ezek a gondolatok miatt egy fintor ül a szám szélére, ami még nagyobb undorrá változik az Angelo szavai miatt. Nem azért mert ellenemre lenne a társasága, hanem a férj szó valamiért nem passzol oda. Mégis kénytelen vagyok elnevetni magam amiatt, ahogyan elő adja a jóképű szerepét, és kár is lenne tagadni, hogy valóban az, nagyon szerencsés lesz az a lány, aki megkapja a szívét.  
- A jóképű unokatestvérem törődjön bele abba, hogy nem megyek férjhez soha, így mindig téged foglak boldogítani. - válaszolom, és még játékosan meg is csípem az arcát. Az, hogy soha talán erős kijelentés, mert nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő, de a mostani esküvőmre nagyon nem vágyok. Nem csak azért, mert nem állok kész egy házasságra, hanem amiatt sem, mert fogalmam sincs kihez kéne hozzá mennem, de a tudat, hogy az apám választotta azonban nem túl bizalomgerjesztő. Nem azért tettem meg ennyi mindent azért, hogy elkerüljem az anyám sorsát, hogy végül saját magam sétáljak vissza abba az életbe, amiből évekkel ezelőtt menekültem. Így pedig, hogy már nem vagyok egyedül, valamiért csak még biztosabb vagyok abban, hogy ki akarok szakadni teljesen abból a környezetből. Persze semmi esetre sem úgy, hogy bárkinek is baja essen, bár a szívem legmélyén nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy nem fog minden csendben lezajlani, mégis bízok abban, hogy talán elég lesz néhány jó szó az apám felé, és belátja, hogy nem tehet velem bármit kénye kedve szerint.
- Azt élvezed, hogy megversz valakit, vagy....téged vernek meg? Mert gondolom néha te is alul maradsz ebben a különös sportban... - ez valamiért olyan ijesztő így számomra, bár pontosan nem tudom, hogy mi is egy pankrátor szerepe, de azt igen, hogy hobbinak azért elég merész. Még bele is borzongok a tudatba, hogy egy ilyen küzdelem alkalmával esetleg Angelot is bánthatják. - De várj csak...alvilági melók? Ez alatt mit is értesz pontosan? Én azt hittem, hogy az alvilági életet ott hagytad Rómában... - ilyent persze nem mondott, de valahogy mégis erre következtettem. Hiszen azokból amiket mesélt én azt hittem, hogy Ő sem szereti azt, amibe bele születtünk. Persze férfiként talán neki még nálam is nehezebb kimaradni az egészből, meg hát arra azért én is rá jöttem már az az idő alatt, amit eddig együtt töltöttünk, hogy nagyon vakmerő és temperamentumos, szóval meg merném kockáztatni azt is, hogy még élvezi is azokat a melókat, amik alatt nagyon remélem, hogy nem olyasmit ért, hogy embereket tesz el láb alól, mert azok épp útban vannak, vagy valami. Hírtelen pedig jó ötletnek is tűnik az estére eltervezett programunk, bár az alkohol fogyasztását még át kell gondolnom addig, amíg vissza érünk a szobánkba, mert abban még mindig nem vagyok biztos, hogy jó ötlet lenne. Mi értelme lenne elmeséljük egymásnak az elmúlt éveinkben történteket, ha azokra másnapra már nem is fogunk emlékezni, mert fejünkbe száll az alkohol, ami ki törli az emlékeinket is majd? Nem beszélve a pokoli érzésről, amit másnap lehet érezni miatta. Egy-két pohár esetleg bele fér.
El hagyva a szobánkat, izgatottan karolok belé, és mivel már a hajó elindult velünk a poklunk felé, így ki hátrálni már valóban nem tudunk, de élvezni az oda vezető utat még igen. Épp itt az ideje a jelennek élnem és nem rágódni azon, hogy mi lesz majd.
- Remélem igazad lesz, és tényleg megoldódik minden. - annyira szeretnék én is ilyen magabiztos lenni, mint Angelo, de valamiért bennem még mindig ott vannak a kételyek, és pontosan tudom, hogy semmi sem lesz annyira egyszerű, mint amilyennek szeretném azt.  
- Meglehet, hogy az égiek azért tereltek épp az én rendelőmbe, hogy segíts ki másznom a bajból, amibe az apám akar keverni. Bár neked nem tudom mi hasznod belőlem, de talán majd egyszer az is kiderül. - magamba szívom a friss levegőt, és elengedve Angelot állok szembe a korláttal, rá támaszkodva arra, és veszek el az elénk tárulkozó látványba. Még annak ellenére is tetszik ez az egész, hogy tudom hová tartunk épp, sőt ez most valahogy nem is igazán számít. Az unokatestvérem megjegyzése ébreszt fel merengésemből, és értetlenül pillantva rá nevetem el magam. Az a baj, hogy simán kinézem belőle, hogy megetgye azt, amit mond, bár valljuk be, hogy azért szerintem minden lány, aki végig nézte a Titanicot, titkon szeretné kipróbálni egyszer azt a romantikus jelenetet.
- Azért mi remélem nem süllyedünk majd el.. - tovább pedig nincs is lehetőségem beszélni, mert egy ismerős hang közbe szól, amit először nem is tudok hová tenni, de amint meg fordulok és meglátom a hanghoz társuló arcot, rá jövök, hogy ki az. Bár örülni nem igazán örülök neki, pedig legtöbbször szívesen találkozok a pácienseimmel, mégis barátságosan mosolygok felé.
- Thomas. Persze, hogy emlékszem. - bólintok, mert Ő egy olyan páciensem volt, akire nehéz lenne nem emlékezni. Néhány hónapig járt hozzám, aztán el kezdett udvarolni, virágokkal és csokikkal elhalmozni, randira is hívott, így egy idő után jobbnak láttam ha nem jut számára több hely a rendelőmben, mert kezdett kínos lenni a viselkedése. Ahogyan most is, amint közelebb lép hozzám és ad egy-egy puszit is az arcom két oldalára. Zavartan simítok a fülem mögé egy kósza tincset, majd hátrálok is egyet és végül az unokatestvéremre pillantok. - Ő Angelo, a...a barátom. - zavartan még a hajamba is túrok miközben bocsánatkérő pillantást vetek ismét az unokatestvérem irányába, abban bízva, hogy veszi az adást, és megharagudni sem fog a gyerekes viselkedésem miatt. De nem szeretném, ha Thomas ismét hiú ábrándokba kergetné magát, vagy épp kapóra jönne neki az, hogy egy hajón utazunk.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

A szavai megmosolyogtatnak, hiszen az rendben van, hogy erősnek nevelték, meg, hogy férfi létére nem engedheti meg magának azt, hogy elereszkedjen, de én mégis azt látom rajta, hogy annak ellenére, amilyen szigorú elvárásoknak volt kitéve ő is, másmilyen. Az ő családjára annyira már igaz, hogy nem emlékszem, de ha össze hasonlítom az apámmal például akkor ég és föld a különbség. Hiszen a keménysége mellett, mégis képes arra, hogy érezzen és szemmel láthatóan nem azon van, hogy a sérült lelkeket még mélyebbre taszítsa, hanem inkább felemelni szeretné azokat, akik már egyébként is a padlón vannak. Ez pedig már így önmagában elég ahhoz, hogy ki merjem jelenteni, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek nevelni szerették volna. Annál sokkal jobb. Ha nem így lenne, akkor minden bizonnyal most én sem lennék itt vele, hiszen egész életemben utáltam az olyan érzéketlen embereket, mint amilyen  a családunk legtöbb tagja.
- Oké. Én meg Callegari vagyok, ami azt jelenti, hogy valami közünk van egymáshoz. Szóval előttem nem kell mindig szikla szilárdon állnod. A macsó szerepet hagyd meg azoknak, akik előtt talán kellemetlen lenne érzékenynek mutasd magad. Hidd el, hogy nálam jobban senki sem ért meg. - lényegében ugyanazokat tapasztaltuk gyerekként, annyi különbséggel, hogy az ellentétes nemet képviseljük. Tőle férfiként talán sokkal több mindent vártak el, és várnak el a mai napig is, míg nálam megengedett volna nélha az, hogy kisírjam magam, de azért azt is titokban, mert az apám lánya nem lehet túl érzékeny. Igazából engem is megpróbáltam keménnyé és érzéketlenné tenni, csak időközben valami valahol elcsúszott. Győzött az, amit a fejembe vettem, mert én biza semmiben sem szerettem hasonlítani azokhoz, akik között felnőttem.
- Reméljük, hogy arra nem lesz szükség. Angelo...én nem szeretem az erőszakot. Nekem épp elég, ha többé nem hagyjuk el egymást. Nem kell lerúgdosni senkit. - még el is nevetem magam a kijelentésén, habár egyáltalán nem tűnik úgy, mintha viccelne. Tényleg ki nézem azt belőle, de attól még nem szeretném, ha agresszívan lépne fel bárki ellen is. Bár szerencsémre elég bizalmatlan vagyok az emberekkel, így elég nehezen engedek közel bárkit is magamhoz, szóval reménykedek abban, hogy ha túl leszünk az apámmal és jövendőbelimmel való küzdelmeken, akkor utána mindig békességben élhetünk. Talán ostobán hangzik, de az én szememben minden ember jó... a családjainkat leszámítva. Őket azér nem tartom annak, mert túl sokat láttam és tapasztaltam tőlük.
- Nem tudom. Nem szoktam azon gondolkodni, hogy milyen érzés lehet megütni bárkit is. De talán egy boksz zsák még bele fér. Mert annak nem tudok fájdalmat okozni. De hidd el, hogy nem nekem való az ilyesmi. - ezt onnan tudom, hogy gyerekként az apám is próbálkozott belőlem amazont varázsolni, szerinte fontos volt, hogy egy nő is képes legyen legalább arra, hogy megvédje saját magát, de miután rá jött, hogy túl gyáva vagyok az ilyesmihez, inkább lemondott róla egy idő után, és sértegetésekkel elérte, hogy a továbbiakban én se higgyem el, hogy ez lehetséges lehet. Most pedog felnőtt fejjel, már nem is akarom megtudni, hogy milyen is lehettem volna, ha egy kicsit alkalmazkodok a családtagjaimhoz. Nem tudom, hogy Angelo mit tervez, vagy, hogy egyáltalán hogy képzeli, hogy majd ketten szembe megyünk mindenkivel, de azon kívül, hogy próbálok bízni benne, aligha lehetne hasznomat venni.
- Aranyos, hogy ennyire hiszel ebben, de hidd el, hogy amíg az apám él, addig sosem lesz az életem nyugodt. És a tiéd sem, ha megtudják, hogy segíteni akarsz. Ő nagyon kegyetlen tud lenni, főleg ha valaki keresztbe tesz neki. Mi meg most arra készülünk. - ha valamit megtanultam apáról akkor az az, hogy minden, amit tesz annak célja van. Egészen biztos, hogy a házasságommal valami olyan hasznot húzna, ami még ennél is erősebbé és magabiztosabbá tenné, mert azt tudom, hogy akárkihez nem adná azért az egyszem lányát hozzá. Nem tudom a részleteket, mert különösebben sosem érdekelt, hogy milyen piszkos ügyekben vannak benne, de az biztos, hogy szeretnék ki maradni belőlük a továbbiakban is. Nem akarom, hogy engem is megmérgezzenek. Szavaira bólintok, mert igaza van egy részből... nem kell ahhoz egy hajón legyünk össze zárva több tucat emberrel, hogy bármi baj is történjen. Az egész világ annyira el van csúszva, hogy baj valóban bárhol történhet. Nekem itt meg nem kell egyedül járkálnom. Persze nem akarok mindenhol az Angelo sarkában loholni, néha biztosan jól esik neki is ha nélkülem lehet, de olyankor majd bezárkózok a szobánkba.
- Oké. Most megleptél. Azt sejtettem, hogy nem egy bankban dolgozol valószínűleg, de... verekedéssel keresed a kenyered? - még a szemem is kitágul a meglepettségtől, holott ha jobban bele gondolok ez annyira nem is kéne fura legyen. Hát ezért van olyan nagy önbizalma. - Hm... gondolom önmagában a szerelés nem olyan jövedelmező, mint az öklöd használata. - annak ellenére, hogy mennyi közös van bennünk, azért mégis annyira másmilyenek vagyunk. Ez persze nem baj. Talán úgy tűnhet egy kicsit, hogy megriaszt ezt az egész, amit elmesélt, pedig egyáltalán nem erről van szó. Csak meglepődtem. Végül magamra erőltetek egy mosolyt mielőtt félre értené a meglepett arckifejezésemet, hiszen úgy tűnik, hogy mindketten a családjaink fekete bárányai vagyunk, csak épp másmilyen értelemben.
- Nem néztem meg. Én mindig jobban szeretem, ha a pácienseim maguk mondják el a problémájukat. Utána meg... már nem volt rá időm. - a felbukkanásával annyira felfordult az életem is, hogy lassan mindenről megfeledkezem. Ez persze jó, mert örülök annak, hogy a sors ilyen érdekes módon ismét egymás mellé rakott minket. Én tényleg bízok abban, hogy együtt ezentúl legyőzhetetlenek leszünk. A bor valóban jól esik most, de azért nem gondolom, hogy jó lenne majd tovább innunk. Bár a hajó felfedezése után már ez ki is megy a szervezetemből, szóval még egy pohár valami talán nem fog ártani. Mégis egy kicsit el kell gondolkodnom azon, hogy jó ötlet-e az, de végül megvonom a vállam. Végülis azután le is fekszünk. Reggelre meg elmúlik minden.
- Oké, legyen! De tilos nem igazat mondani! És az a tömény valami olyasmi legyen ha lehet, ami iható és nem zsibassza el az egész számat, mert olyan erős. - bár így bele gondolva, hogy rosszul bírom az alkoholt, elég ciki lenne ha Angelo meglátna olyan állapotban, amit az ki tud váltani belőlem. Voltam már persze én is részeg, nem volt mindig ilyen monoton az életem, főleg az egyetemi éveim alatt, amikor ki szabadultam abból a fertőből. Nyelek egyet, ahogyan meghallom a hangot, ami jelzi, hogy indulunk, és anélkül is tudom, hogy nincs menekvés, hogy ezt Angelo közölné velem. Mintha még lelkesebb lenne. Így, hogy tudom, hogy mi a foglalkozása már értem, hogy miért hozza őt ekkora lázba ez az egész mindenség. Hát... valahogyan majd biztos lesz, egyenlőre örülök, hogy van 10 napunk arra, hogy felkészítsem magam mindenre.
- Naplemente? Ez tetszik. Igazán nyugis program. Sőt... még akár romantikus is lehetne. - vigyorgok rá, majd elhagyva a szobánkat még bele is karolok. Igazából, ha a dolgok jó oldalát nézzük, akkor egészen kellemes is lehet ez az utazásunk. Azon meg elér majd rágódnom, hogy mi lesz a továbbiakban, amikor megérkezünk a poklunkba.
- Te tényleg nem félsz attól, hogy mi lesz akkor amikor megérkezünk? Vagy csak azért mutatod magad ennyire magabiztosnak, hogy megnyugtass? - pillantok rá miközben elindulunk a hosszú folyóson, és tudom, hogy még nem kezdtük meg a kérdezz felelek játékunkat, de engem komolyan érdekel, hogy mi lehet a fejében. -  Örülök egyébként, hogy találkoztunk. És nem csak azért, mert most nélküled jó nagy bajban lennék. Hanem amúgy is. - tényleg hiányzott az elmúlt évek alatt, hiszen gyerekorunkban is az egyedüli volt, aki elfogadott engem olyannak, amilyen vagyok.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Ki gondolná, hogy a macsó unokatestvérem, aki tele van varrva mindenféle tetoválásokkal, és úgy öltözködik, mint valami gengszter, valójában egy csupaszív és szerethető férfi, aki kész bármire azokért, akiket szeret? Már gyerekkorunkban is éreztem, hogy nem olyan, mint a családjaink többi tagja, de aztán külön váltak útjaink, és fogalmam sem volt, hogy az évek során merre változott. Örülök azonban, hogy hozzám hasonlóan azért ő is észnél maradt, és nem akar egyáltalán azok közé tartozni, akik miatt mindketten New Yorkban kötöttünk. És bár nem látom egyenlőre a tervének az értelmét, azt sem, hogy megyünk-e bármire is azzal, ha vissza térünk oda, ahonnan menekültünk, de egyre jobban bízok benne és képes vagyok elhinni neki, hogy mindent megoldunk együtt. A felém intézett szavai azonban rendesen a szívemig hatolnak, és még szükségem is van pár másodpercre ahhoz, hogy a megfelelő válasszal tudjak szolgálni számára.
- De talán nem baj, ha néha beismered, hogy neked is lehet szükséged segítségre vagy esetleg egy ölelésre. Nem cipelheted a válladon mindenki problémáját. Jobb ha tudod, hogy most már ha akarnál sem tudnál levakarni magadról. - mert hiába indult nehezen a kapcsolatunk, azért az egészen biztos, hogy nem fogom hagyni soha többet, hogy egyedül érezze magát. Mondjuk azért ha sikerül vissza térnünk New Yorkba épségben, és elzárni sem fog az apám egy sötét toronyba, hogy soha többé ne hagyhassam el Rómát, akkor nem szeretnék életem végégig az Angelo lakásán csövezni, mint valami hajléktalan. Mégis szeretném ha tudná, hogy ezentúl ő is számíthat rám bármiben, mert valóban hiányzott. Kicsit olyan érzés vele lenni, mintha ismét azok a gyerekek lennénk, akikről már az emlékeim is eléggé elhalványultak. De az érzés nem. A hajón adta rengeteg lehetőség talán majd egy kicsit el is feledteti velem azt, hogy épp mire is készülünk, mert bizony nem egy felejthetetlen nyaralás a célunk. Azt viszont, hogy felhívom az unokatestvérem figyelmét arra a boxteremre, azonnal meg is bánom, ahogy megszólal.
- Ezek a kezek nem verekedésre születtek, úgyhogy felejtsd el gyorsan! Majd maximum csak nézlek. Vagy amíg te ki éled a vágyaidat, addig vásárolgatok... vagy tudom is én. - és még a szemöldököm is felszökik, ahogy a kezemet nézegetni. Hát egyáltalán nem tűnik úgy, mintha viccelt volna. Majd meglátjuk. Úgyis hamar rá jönne, hogy ez nem nekem való, szóval talán egyszer bele megyek. Eleve őrültség már önmagában az is, amire készülünk. Önszántunkból az oroszlán barlangjába sétálni nagyon is egy öngyilkos küldetés. Még az sem zavarna, ha a hajóval történik valami menet közben, ami miatt nem tud tovább menni. Inkább osztozom azon az ágyon Angeloval, mint az apámmal szembe álljak.
- Akkor majd legfeljebb be fogom az orrod, ha nem hagysz aludni. - fűzőm hozzá, de szerencsémre ha sikerül elaludnom jó mélyen akkor az sem szokott zavarni, ha valaki egy bombát robbant el mellettem, nem, hogy a horkolás. Bár valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem fogok túl sokat pihenni. Ahhoz túlságosan is izgulok amiatt, ami ránk fog majd várni. Mert hiába veszi ezt Angelo ilyen könnyedén, de szerintem ő is pontosan tudja, hogy nem lesz minden épp annyira egyszerű majd, ahogyan szeretnénk.
- A világ összes ideje sem lenne nekem elég ahhoz, hogy felkészüljek erre az őrültségre. De megpróbálom legalább a hajókázást élvezni. - ha azt vesszük, akkor nyílván sokkal jobb lett volna a repülő, hogy minél gyorsabban túl essünk mindenen, viszont ezúttal inkább a nehezebb út mellett döntöttem, hiszen nekem minden egyes perc nagyon fontos ahhoz, hogy valamilyen formában mégis csak rá készüljek mindenre. Ha Angelo nem lenne valószínűleg már rég megadtam volna magam, és engedném, hogy a sorsom felől az apám döntsön. Vagy bújkálnék addig, amíg végül el nem kapnak. A vége mindkettőnek egy esküvő lett volna. Az Angelo tervének a végét azonban elég nehéz lenne megjósolnom, csak bízok benne és az istenekben is egyszerre. Az ajtó azonban természetesen piszkálja a fantáziámat, hiszen mégis csak egy hajón vagyunk, ahol rengeteg más ember is utazik... Ez nem paranoia, csak egyszerűen szeretném tudni, hogy biztonságban lezünk.
- Gondolhatod, hogy nem attól félnék, hogy el veszik bárminket is. Tehetnek annál sokkal rosszabbat is, mint, hogy meglopjanak. - emlékeztetem és ismét felszökik a szemöldököm, mert eszembe jut, hogy nem is tudom igazából, hogy Angelo mivel foglalkozik. Valamiért nem tudom kinézni belőle, hogy a zárakkal. - Tulajdonképpen neked mi is a foglalkozásod? Nem rémlik, hogy mondtad volna... - annyi minden történt velünk mióta találkoztunk, hogy ez az információ valahogy kimaradt nekem. Bár a jelleme alapján valamiért nem tudom elképzelni, hogy valami nyugis munkahelye lenne. Egyáltalán nem illik oda egy irodai székbe, egy rakás papírmunkából kilesve. Bár lehet, hogy jobb is lenne nem tudnom erre a kérdésemre a választ. Az viszont nagyon is idegesít, hogy nem ismerjük egymást. Lényegében semmit nem tudunk a másikról azon kívül, hogy mindketten megszívtuk azt ahová bele születtünk. Szóval talán mindenképp ezen kell változtatnunk valamit, meg kell ismernünk egymást azért, hogy valóban össze tudjunk tartani bármi áron. Mert jelen állás szerint is teljesen egymásra vagyunk utalva. Felkapom a fejem a hírtelen kérdésére, mert minden jutott az eszembe csak épp az nem, hogy igyak. Ritkán iszok alkoholt és pont azért, mert nem a legjobb barátom. Sokkal hamarabb megüt, mint más átlagos embereket.
- Ez jó ötlet? Bár végülis... mindegy. Valami finom vörös bort. - válaszolom végül, mert úgy gondolom, hogy egy pohártól bajom nem lehet. Annál tovább meg nem szeretnék menni, hiszen elég korán is van, meg ciki is lenne, ha látná, hogy mennyire nem megy nekem az italozgatás. Hülyeségeket is tudok olyankor beszélni, meg hát... sírni. Komolyan. Az alkohol iszonyú rossz hatással van rám. Közelebb lépek végül hozzá, hogy a ki töltött boromat el vegyem, és akárcsak Ő a magasba emelem azt én is. Hát egyszer élünk.
- Kettőnkre. - vigyorgok rá, majd a poharam az övének koccintom, és eszembe jut, hogy ha valaki kívülálló szemmel talán látna, mindennek el tudna képzelni minket csak épp rokonoknak nem. Én mégis csak reménykedek, hogy ez a pohárka bor legalább képes lesz egy nagyon kicsit kizökkenteni a konfortzónámból és valóban megpróbálom élvezni mindazt, ami jelenleg körül vesz minket. Végül aztán mégis rászánva magam kortyolok is egyet a borból, aminek egyébként meglepően finom íze van. Bárki is felelős ezért a léuxusért, ami ezen a hajón található, mindenképp jár neki az elismerés. Valóban minden tökéletes rajta, az meg nem az ő hibája, hogy mi épp harcolni készülünk menni vele.
- Ha az én fejemmel gondolkodnék, akkor azt mondanám, hogy inkább a szobában maradjunk és beszélgessünk, viszont, valamiért van egy olyan érzésem, hogy neked jobban tetszene a felfedező út. Szóval nem bánom...De a boxtermet messziről kikerüljük. És lehetőleg a bajt is. Csak nézelődünk. - és még szabad kezemmel fenyegetően a mutató ujjam is felemelem, majd mégis iszok egy újabb kortyot. - Aztán ha vissza jövünk, akkor játszhatnánk valami kérdezz feleleket is, mert amúgy amit egymásról tudunk sajnos elég kevés. - bár talán még az a 10 nap sem lenne elég ahhoz, hogy az elmúlt évek alat történteket meg tudjuk osztani egymással. Nem mintha lenne olyan sok jelentősége annak már. A lényeg az, hogy hogyan alakítsuk a jelenünket, amiből táplálkozhatunk a jövőnket illetően.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Sosem vonzottak igazán a veszélyes helyzetek, de az nem jelenti azt, hogy néha nem jutottak merész dolgok az eszembe. Csak valamiért a kellő bátorságom soha nem volt meg ahhoz, hogy kiszakadjak a konfortzónámból. Angelo mellett viszont egyszerűen lehetetlen unatkozni és megmaradni annak, akinek hittem magam. Vagyis az a baj, hogy néha én magam sem tudom, hogy milyen vagyok, csak azt, hogy milyen szeretnék lenni, és bár nem nem teszem szóvá, de valahol legbelül talán nagyon is tetszik az, hogy az unokatestvérem többet lát bennem, mint azt, amilyennek mutatni próbálom magam. Ez még mindig nem jelenti azt, hogy ne félnék attól, ami ránk vár, hiszen épp azért szakadtam el a családomtól, hogy ne legyen alkalmuk olyan embert faragni belőlem, amilyennek elképzeltek és lennem kéne. Ha nem jövök el a lehető legtávolabb tőlük, akkor talán mostanra már sikerült is volna megmérgezniük a lelkem. Ezt pedig sosem szeretném és mindig azon leszek, hogy elfojtsam magamból az olyan gondolatokat, amik megváltoztatnak. De talán a hajó út elég lesz ahhoz, hogy felkészüljek mindenre és bátran szembe merjek szállni az apámmal és az akaratával. Ha sikerülne is, még mindig bennem lesz az a félelem, hogy nem fogok tudni vissza térni erre az útra, amin jelenleg is vagyok. Egy ember vagy jó, vagy rossz. Nem lehet egyszerre mindkettő. Jóként viszont aligha mennénk sokra az apám vaskalapos természetével. Mégsem hiszem, hogy érdemes lenne azért Olaszországig utaznunk, hogy majd egy sarokban meghúzódva várjam, hogy Angelo egymaga oldjon meg mindent. Eleve nem is értem, hogy mi a célja. Mi fog történni ha megérkezünk? Majd kéz a kézben az apám és a jövendőbelim elé állunk és közöljük velük, hogy mondjanak le rólam? Ezt meg nyílván szó nélkül is hagynák...
Mint egy félős kisgyerek, úgy kapaszkodok Angeloba a motoron miközben átszeli a várost azzal és egyáltalán nem a leglassúbb tempóban. Meg is lepődtem volna, ha megelégszik egy ötvenes sebességgel. Naná, hogy az a poén az ilyen motorokban, hogy száguldozhatunk vele. Talán a lelkem legmélyén valahol még tetszett is, de sajnos az a Valeria aki még mindig vagyok elég alamuszi, így nem valószínű, hogy a motorozás valaha is a hobbijaim közé tartozna. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amint sikerül le másznom a járgányról, azt hiszem, hogy még sokáig a hatása alatt leszek.
- Hát igazából úgy elég elviselhető volt, hogy semmit sem láttam az útból. - válaszolom meg a kérdését egy szemforgatás kíséretében, bár komolyan nem tudom eldönteni, hogy élveztem-e az egészet. Talán igen. De annyira mégsem. - Nem kell mindent egyedül cipelned. Segítek. - nyújtom felé a kezem, hogy elvegyem legalább az egyik csomagot ha hagyja, hameg nem akkor vállat vonok. Bár nem nagyon vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy valaki ilyen figyelmes legyen hozzám. Hozzá vagyok szokva ahhoz amúgy is, hogy mindent egyedül kell megoldanom. Bár a családunkkal nem valószínű, hogy meg tudnék bírkózni egymagam. Azt hiszem, hogy Angelo épp a legjobbkor lépett be az életembe.
- Te tényleg nagyon elszánt vagy... - jegyzem meg, bár nem tudom, hogy ez mennyire jelent jót. A túlzott vakmerőség legtöbbször bajba sodorja az embert. A kérdését viszont nem igazán tudom hová tenni. Vagyis nem értem, hogy ez most honnan jön egyáltalán. - Hát volt egy rövid ilyen rockeres korszakom, amikor feketére festettem, de rájöttem, hogy nem áll jól nekem az a stílus. Úgyhogy... igen. Mióta az eszemet tudom szőke vagyok. - válaszolok végül, és persze, hogy nem emlékezhet ilyen részletesen, hiszen sok minden nekem sem maradt meg. A gyermekkor egyébként is olyan emlékeket idéz fel bennem mindig, hogy gyakran vagyok azon, hogy kitöröljem az elmémből azokat. Bár Angelora szívesen emlékszem vissza... már amennyire az lehetséges, mert sok minden homályos. Még szerencse, hogy a kezdeti kellemetlenségek ellenére úgy tűnik, hogy van lehetőségünk arra, hogy új emlékeket gyűjtsünk. Már ha élve megússzuk a tervét persze.
- Arra semmi szükség! Nem fogok parókásan mászkálni. Majd hordok kapucnis felsőket inkább. - nem mintha olyan sok választék lenne a ruhatáramat illetően, hiszen siettemben még én magam sem tudom, hogy a tegnap este miket csomagoltam be, de parókát akkor sem szeretnék hordani. A pánik pedig csak egyre nagyobb bennem, minél közelebb kerülünk ahhoz, hogy hivatalosan is a hajó utasai lehessünk. Ha rajtam múlna biztosan megfutamodnék. Mint mindig. Még az a szerencse, hogy az unokatestvérem is nem ilyen félős, mint én. Amint kicsit közelebb húz magához és a szemébe nézek, látom rajta, hogy tényleg mindent meg fog tenni azért, hogy megoldjuk ezt a kellemetlen problémát. Így csak magamra erőltetek egy mosolyt és bólintok, még ha nem is látok esélyt az apámmal szemben. Mégis szeretném azért elhinni egy kicsit is azt Angelonak, hogy lehet reményünk.
- Benned bízok, az apámban nem. De rendben. Vágjunk bele! - igyekszem lelkesnek mutatni magam, holott egyáltalán nem vagyok az, sőt az izgatottságom csak még jobban a hatalmába kerít, amint az utunkra is engednek. Az igaz, hogy hiányzik néha Róma, meg anya is, de azért magamtól sosem jutott volna eszembe ez az egész. De mégis megpróbálom elhinni Angelonak azt, hogy az egyetlen megoldás mindenre, ha vissza térünk a  szülőföldünkre. Vajon, ha anyát valahogy értesíteném elárulna apának? Meg merjem kockáztatni? Hiszen néha olyan, mintha mindenre kész lenne a férje kedvéért. Elárulná a lányát csak azért, hogy neki imponáljon vele? Kicsit megmosolyogtat az unokatestvérem lelkesedése, és valóban igazán jól felszerelt egy hajó ez, de valamiért én úgy tekintek rá, mintha a személyes járművem lenne a poklom felé. Szóval az én ujjongásom annyira nem lenne őszinte, de azt nem mondom, hogy nem fedezném fel szívesen. Az elkövetkező tíz napban itt leszünk ragadva, szóval lesz időnk bőven kiélvezni, talán még meg is unjuk.
- Ennyi pénzért egyébként lehet is benne minden. - teszem hozzá a lelkesedéséhez, de azt azért kétlem, hogy ingyen lehetne bármit is kipróbálni. A szobánkban ücsörögni viszont természetesen nem akarok tíz napon keresztül, szóval mindenképp meg kell próbálnom, majd élvezni az utazást. Az első pár napban talán fogom is, de azt hiszem, hogy majd minél közelebb kerülünk az úti célunk végéhez, annál bizonytalanabb leszek. Na de most már biztosan nincs menekvés, hiszen nemsokára megfogy a sor és a hajó indulni fog. Megállva én is fél szemmel az útmutatóra pillantok, és valóban minden kényelem meg van adva az utazóknak, szóval lesz bőven mivel lefoglalnunk magunkat.
- Még boxterem is van. Most komolyan? Ki jön egy hajóra azért, hogy boxoljon? - vonom fel a szemöldököm értetlenül, de nem mintha ez engem érintene. Úgy tűnik, hogy úgy van kialakítva ez a hajó, mintha egy kisebb városban lennénk. Mondjuk ez valahol jó is, mert 10 napon keresztül mi mást csinálhatna az ember másképp? Bár nekem van egy olyan sejtésem, hogy ha a szobánkon kívül sem lenne semmilyen más lehetőség itt, akkor sem unatkoznék túlzottan Angelo társaságában. Miközben a szobánkat keresve haladunk végig a hajón a tekintetem ide oda jár az emberek között, mert meg akarom magam győzni arról, hogy valóban nem látok még mindig senkit, akit ismerhetek, és aki veszélyt jelentene számunkra. A lakosztályunkba belépve azonban igazán meglepődök, mert valami egyszerű kis szobára gondoltam csak, amiben maximum egy fürdőszoba ha lesz, és ehhez képest igazán hangulatos látvány terül elénk, és nem is olyan kicsi azért. Ki bújva a kabátomból is cipömből meglepődve veszem tudomásul, hogy mennyi lehetőség is van a kényelmünkhöz. Bár ágy csak egy található, de az viszont óriási, és nem is igazán zavar amúgy sem. Angelo mégsem egy idegen, még akkor sem ha évek óta  nem találkoztunk. Miért ne aludhatnánk egy ágyban?
- Szerintem elférünk benne ketten is. De remélem nem szoktál horkolni. - vigyorgok rá, miközben be lesek a kis konyhába, ahol lesz lehetőségem még főzni is valamit, ha találunk valami élelmiszer üzletet is. Szerintem sokat spórolnánk vele, mint ha naponta minimum háromszor vendéglőbe ennénk. De, hogy még erkény is legyen... hát ez valami elképesztő. Szerintem hamar megszokjuk majd ezt. Bárcsak valahová máshová mennénk és nem a családunkat legyőzni. Még rá gondolni is szőrnyű.
- Azt gondolom, hogy érdekes tíz napnak nézünk elébe. Jól elleszünk itt. Még jó, hogy a hajót választottuk a repülő helyett. - persze a hajó azért tűnt jobb ötletnek, mert időt nyerhetek vele, bár ha repülővel mennénk, akkor sokkal hamarabb túl lennénk mindenen. Mégis jobb húzni az időt és reménykedni abban, hogy valami csoda miatt megússzuk ezt a képtelenséget, amire Angelo készül. - Megnéznéd a zárat, hogy fel lehet-e törni? Nem túl megnyugtató a tény, hogy csomó idegennel utazunk egy fedél alatt napokon keresztül. - teszem azért hozzá, mert az oké, hogy mindenre gondoltak, de vajon a biztonságra is? Annyiféle ember létezik, nem akarom megkockáztatni, hogy bárki is rajtunk kívül ide bejöjjön. Tudom néha falra festem az ördögöt, de jobban szeretek félni, mint megijedni.  

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Figyelembe véve azt, hogy az éjszaka nem aludtam túl sokat, folyamatosan kattogott az agyam valamin, sikerül tőlem egyáltalán nem megszokott módon tovább aludnom, mint illene, pedig alapjában véve koránkelő tipus vagyok. Mindig is úgy fogtam fel, hogy minél korábban indítunk egy napot, annál tovább lehet azt élvezni, Angelo lakásán pedig végre biztonságban éreztem magam. A gond mégis inkább az a tény volt, hogy mi fog ránk várni majd a következő hetekben. Nem akartam már csak azért sem hagyni a fáradtságomnak, hogy legyőzzön, mert tudtam, ha elalszok sokkal hamarabb lesz reggel. Mégsem tudtam még így sem megállítani az időt és amint kinyílik a szemem pontosan tudom, hogy ha nem történik valami óriási nagy csoda, akkor bizony valóban magunk mögött hagyjuk New Yorkot, azzal a céllal, hogy szembe menjünk mindenkivel, aki ártani tudna nekünk. Esküszöm úgy érzem magam, mintha valami háborúba készülnénk, és még csak egy kicsit sem bízok most sem abban, hogy győztesen térhetnénk ismét haza. Felülve az ágyon, dörzsölöm meg szemeimet, majd rögtön széles mosolyra húzódik a szám, amint megpillantom a földön lévő tálcát, amire az én gondoskodó unokatestvérem reggelit és kávét is helyezett. Felállok, hogy azt a földről a kis éjjeli szekrényre rakjam, és a kávémat szürcsölgetve igyekeztem lebonyolítani minden fontos telefonbeszélgetést a lehető leggyorsabban, mert azért nem tűnhetek csak el minden szó nélkül. A munkám egyébként is nagyon fontos számomra, és ha sikerül sértetlenül vissza térnem még ide valaha is, akkor azt nagyon nem szeretném elveszíteni sem. Bár abban szinte biztos vagyok, hogy apa amint megtudja, hogy haza tértem, soha többé nem fogja hagyni, hogy elhagyjam Rómát. Csak esetleg feleségként a férjem oldalán. Ennek még a gondolatától is egy fintor ül az arcomra. Arról nem is beszélve, hogy gőzöm sincs, hogy Angelo mivel akarja kihozni belőlem azt, amiről az este olyan lelkesen beszélt. Sikerül végre ennem is, bár nem tl sokat, de a bagett legalább elfogyott, a többi már nem, mert túl nagy bennem a gyomorideg most ahhoz. A tegnap sem ettem túl sokat, most is csak azért, mert már éreztem, hogy az éhségtől enyhén szédelgek, de amint össze szedem magam és elvégzem minden teendőmet és olyanná varázsolom magam, aki már megjelenhet emberek között is, magamhoz veszem a táskám, amiben épp csak néhány ruha van, amit az este sikerült össze pakolnom, majd egy mély sóhaj kíséretében ölelem meg a tálcát is, hogy ne hagyjak magam mögött semmi felfordulást, és megkeressem Angelot, abban a  reményben, hogy valahogy mégis le tudom beszélni erről az őrültségről. Amint megpillantom őt, kicsit felvonom a szemöldököm is, miközben le pakolom a kezemben lévő tálcát, és pont ahogy sejtettem, egyáltalán nem vélekedik máshogyan a tervéről, mint az este. Sőt... esküdni mernék rá, hogy még sokkal lelkesebb is, mint az este volt.
- Irigylem az önbizalmad. - csak ennyit bírok hozzá fűzni, mert egyáltalán nem akarok én lenni az, aki lelombozza a kedvét, de attól még én nem hiszem, hogy ennyire egyszerű lenni. - Egyébként köszönöm a reggelit és igazán barátságos az öltözéked is. - jegyzem meg, mert szerintem ha valaki rá pillant majd a hajón, azt fogják gondolni, hogy valami bandita, aki át akarja venni az uralmat a hajó fölött. Mondjuk nekem tetszik. Hozzá képest egy kicsit úgy érzem, hogy túlöltöztem, pedig figyelembe véve, hogy nincs jelenleg túl nagy választék a ruháim terén, még igazán visszafogott is vagyok. Egy egyszerű farmer nadrág, egy világoskék magasnyakú blúz és egy farmer dzseki van rajtam.
. Talán nekem is tele kéne tetováltatnom magam, hogy ne ismerjenek fel. - neki jól áll, magamon nem tudnám elképzelni amúgy. Nem is nagyon bírom a fájdalmat, és gondolom nem lehet kellemes érzés mikor a bőrődre apró tűkkel rajzolnak. Szóval ezt inkább egy poénnak szánom, ami tiszta kínomban jön ki belőlem, mert ha bele gondolok, hogy mibe készülünk részt venni feláll a hátamon a szőr is. A szavai azonban megnevettetnek, mert nagyon tetszik, hogy képes mindenben a jót látni. Én viszont még mindig nem tudom azt eldönteni, hogy mi a jobb... ha az apám azt hiszi, hogy pasim van, vagy ha tudná, hogy aki bújtat, nem más mint Angelo?
- Ez igaz, viszont ezek a rokonok a vagyon megtartása miatt házasodtak össze. A mi házasságunkból aligha száramzna bárkinek haszna, bár sosem lehet tudni. De azért egy macska evő gyerek... az túlzás. - forgatom meg szemeimet és igazán örülök, hogy képes mindenből viccet csinálni, pedig nagyon is komoly ez az egész helyzet. Csak a  jó ég tudja mi fog ránk várni. Bólintok a szavaira, bár egyáltalán nem túl lelkesen és, amint többször is bezárja az ajtót a biztonság kedvéért, óvatos léptekkel ballagok utána a lépcsőkön, bizonytalanul és pont úgy, mint aki képes lenne elrohanni inkább. Mégsem teszem, csak igyekszem lélekben felkészíteni magam a hosszú útra, meg  minden másra is. Bár nem igazán értem, hogy hová tartunk épp, de azért követem Angelot, aki minden bizonnyal nem taxival szeretne eljutni a hajóig. Nagyokat pislogva nézek előbb a motorra, majd rá és legbelül el is könyvelem, hogy erre biztosan fel nem ülök. Most komolyan motorozni fogunk? Úgy tűnik... még mindig nem azt látom rajta, hogy tréfálkozna bármivel is. Sokkal jobb lett volna ha az este nem hagyjuk el a kocsimat, mert azzal talán egy kicsit biztonságosabb lenne. Vagy ki tudja... már semmi sem lep meg igazából.
- Tényleg ezzel akarsz menni? Na és ha hátul leesek? - mivel már pakolja is be a dolgainkat, így tudom, hogy valóban az a célja, hogy motorral menjünk tovább, így csak egy nagyot sóhajtok, miközben kigurítja a garázsból a járművet és felül rá. Egyáltalán nem vagyok ettől elragadtatva, főleg nem az arckifejezését látva.
- Ha gyorsan találsz menni, akkor neked véged! - szólok rá, még mutató ujjam is felé emelve, mintha fenyíteném, de persze nem úgy értem, ahogy mondom. Még egy kicsit hezitálok, de azért megfogom a kezét, a másikkal a vállába kapszkodok miközben fel bugyutáskodok a motorra, és amint megkapom a helyem átölelem a derekát és magamban elmondokk legalább három miatyánkat is, mert elég para ez így. Főleg, ahogy fittyet hányva a kérésemre kezd száguldozni, még sikítok is egyet, majd arcomat a hátába temetem, hogy véletlenül se lássak közbe semmit magunk körül. Így máris sokkal biztonságosabbnak tűnik. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig mentünk, egész úton véletlenül se pillantottam fel, végig Angeloba kapaszkodtam, hogy le ne essek, és csak akkor emelem fel a fejem, amikor érzem, hogy megálltunk és szinte azonnal le is mászok róla. Talán nem is volt olyan félelmetes az egész, mint amennyire azt bemeséltem magamnak.
- Tudod még most is van bőven időnk, szóval ha egy kicsivel lassabban vezetsz és amiatt csak 10 perccel később érünk ide sem történt volna semmi baj. - jegyzem meg azért óvatosan a tudtára adva, hogy az ember lassan járva tovább is érhet. Tudom, hogy nagyon várja ezt a számára kalandos utazásunkat, de ha rajtam múlna akkor egészen biztos, hogy úgy intéztem volna, hogy lekéssük a hajót. Semmiről sem maradnánk le ami az otthoniakat illeti. Megjegyzésére elhúzóm a szám, mert innen valóban nincs már menekvés. Útra kész vagyunk a poklunkba. A sorba beállva még mindig reménykedek egy kicsit abban, hogy valami csoda mégis csak történne és ma nem tudunk elindulni, bár tudom, hogy erre elég kevés esélyünk van. Angelo szavaira pedig ösztönösen már forgatom is a fejem az emberek között keresgélve bárkit, aki egy kicsit is ismerős lenne.
- Én senkit nem látok. Remélem, hogy az apám emberei is nem épp most akarnak vissza térni Olaszországba, és főleg nem ezzel a hajóval. - súgom vissza neki és ismét körbe pillantok, már amennyire ezt lehetséges egy ekkora sorban. Gondolom annyira pechesek azért csak nem lehetünk, hogy azokkal utazzunk, akik elől a tegnap menekültünk. - Még vissza fordulhatunk, Angelo. Nekem nagyon rossz előérzetem van. - szólalok meg ismét látva azt, hogy egyre jobban fogy előttünk a sor.  

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Kérdő pillantással nézek Angelo felé, de nem kezdek tippelgetni, csak megrázom a fejem. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy az az ajándék amiről beszél nem egy új autó vagy épp egy kiskutya lehetett. Annál betegebb az a család, amibe bele születtünk, hogy ilyesmi meglepetéseket okozzon az embernek a nagykorúsága megünneplésére. Mégis sikerül meglepődnöm ahogyan meg is válaszolja a saját kérdését, és szükségem is van pár másodpercre, hogy megemésszem. Közben pedig hálát adok az égnek, hogy nem születtem férfinek, bár azon vitatkozhatni is lehetne, hogy a nők vagy a férfiak sorsa a rosszabb. Úgy gondolom, hogy mindenképp szívás ennek a családnak a tagja lenni, tök mindegy, hogy milyen nemhez tartozik az ember. Bár az én apám soha egy percet sem feledkezett meg arról, hogy emlékeztessen arra, hogy mekkora csalódás az számára, hogy nem fiú lettem. Talán ezért akarja minden létező módon megkeseríteni az életemet is. Nem akarok rá kérdezni arra, hogy a leszámolás alatt mit ért, mert van némi elképzelésem róla, és ez csak még jobban elborzaszt és kiábrándít.
- Szép kis ajándék. - szólalok meg végül, megpecsételve a mondandómat egy grimasszal is. Én még nem hallottam eddig erről - ami nem is baj -, valószínűleg azért, mert más sorsot szántak nekem, meg hát már gyerekkoromban is egyértelmű volt, hogy túl gyámoltalan vagyok, bár azért elég sok figyelmeztetést kaptam arra, hogy sose felejtsem el, hogy kinek a lánya vagyok és én próbáltam is úgy viselkedni, csak egy idő után már én sem tudtam eldönteni, hogy mit várnak el tőlem. Így csak alkalmazkodtam mindig a helyzethez és egy idő után beszélni is akkor beszéltem csak, ha kérdeztek és próbáltam csukott szemmel járni, nem észre venni, hogy miközben el vettem egy-egy kabátot egy titkos "megbeszélés" előtt, milyen szemmel néztek rám azok a férfiak. Azt gondoltam, hogy ha én nem látok senkit és semmit, akkor talán engem sem vesznek észre. Bár még mindig nem tetszik annak a gondolata sem, hogy vissza menjünk Rómába megoldani ezt a nem olyan kis problémát, de azért azt belátom, hogy Angelonak igaza van. Hiába várunk a csodára, meghúzódva a lakásán, mert minden csak úgy áll a helyére, ha teszünk is érte valamit. Magától semmi sem fog jobbá változni. Aztán vagy elérünk valamit, vagy nem. De kockáztatás nélkül semmiképp sem érhetünk célt. A lelkesedése bár tetszik, de valahogy olyan ijesztő is. Annyira bele éli magát és elhiszi, hogy előhoz belőlem valami olyan oldalt, amiben én még mindig nem hiszek, hogy rendesen félek attól, hogy csalódni fog bennem. Számtalan okom lenne arra, hogy az apám halálát kívánjam, de mégis azt akarom, hogy éljen. Akkor is ha tudnám, hogy talán sok minden másképp lenne nélküle. Szabadabb lennék. Anya is. Úgyhogy egyértelműen az ellen vagyok, hogy bárki is ártson neki.
Először érzem magam igazán biztonságban, amint beérünk az Angelo lakására, és még azt sem hiszem el, hogy tényleg rábólintottam erre az eszement ötletére. Lényegében ezzel önszántunkból sétálunk be az oroszlán barlangjába, mert ez a játék mindkettőnk számára veszélyes.
- Az apámmal viszont elég jóban van. Nem tudom, hogy az emberei téged felismertek-e, de ha igen és elmondták az apámnak, akkor biztosan, hogy beszélt Lucianoval is. Így haza menni felér egy öngyilkossággal, mert ha bármi is balul sül el, akkor... - elharapom a mondat végét, mert valamiért úgy érzem, hogy mindegy mit hozok fel ellenérvnek, esze ágában sem lesz kihátrálni és nem megvalósítani ezt az őrült ötletét, amibe ráadásul másokat is bele akar vonni. Nekem nem igazán voltak barátaim Rómában, mert apa nem hagyta, hogy bárkivel is megpróbáljak bármiféle kapcsolatot kialakítani, így inkább bárki, akit ismerek csak ismerős, de barátnak semmiképp sem nevezhető. Olyan értelemben biztos, hogy nem, hogy bízzak is bennük. A békés megoldás viszont itt azt hiszem, hogy még mindig az lenne, ha megadom magam. Akkor talán megúsznánk a vérontást. Ezt azonban mégsem említem meg ismét, mert tudom, hogy feleslges lenne. Csak sóhajtok és megpróbálok nem előre gondolni, hanem megmaradni a jelenünkben, ami egyenlőre igazán békés. A hajót is csak azért választottam, mert időt nyerhetek vele ahhoz, hogy felkészüljek a haza térésre. Lelkileg. Kínomban ismét elnevetem magam, és nem hiszem el, hogy komolyan gondol mindent, amit mond. Én és a verekedés. Meg a színészkedés. Még egy legyet sem tudok lecsapni úgy, hogy ne érezzem magam rosszul utána. Úgyhogy egyáltalán nem látom ennek az egésznek az értelmét, de semmiképp sem szeretném elvenni az unokatestvérem kedvét, aki olyan határozottnak tűnik miközben a telefonját nyomkodja, hogy még én magam is kezdek valóban hinni abban, hogy mindent megoldunk. Mondjuk lehet, hogy nem épp azzal a módszerrel, amit ki akar hozni belőlem.

Elképesztően hosszú éjszakám volt, szinte semmit sem aludtam, mert folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy vissza kell térnünk a szülőföldünkre ahhoz, hogy meghíusitsuk az apám tervét, ami jelenleg lehetetlen küldetésnek tűnik a számomra. Izgulok, félek és minél közelebb kerülünk ahhoz, hogy induljunk, annál nagyobb a gyomor idegem. Már nem csak saját magam miatt aggódok, hanem Angelot is féltem, hiszen ez mindkettőnk számára veszélyes. A napom nagy részét azzal töltöttem, hogy telefonálgassak, le mondjam az időpontjaimat és elintézzem a szabadságomat, a maradék felében pedig igyekeztem össze szedni a gondolataimat, hogy mire végre kilépek a vendégszobából - ma szinte először - a csomagommal együtt, úgy fessek ki, mint aki örül annak, hogy ennyi év után ismét haza térhet. Bár mosolygok miközben végig járom a lakást, hogy rábukkanjak Angelora, de egyáltalán nem őszintén. Csak nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy mennyire rettegek ettől az egésztől. Talán majd a hosszú hajókázásunk elég lesz ahhoz, hogy mindent megvalósítsunk, amit Angelo eltervezett, de az is lehet, hogy csak még jobban elbizonytalanodok, mert bebizonyosodik, hogy minden ami kéne bennem legyen a származásom miatt, nincs is meg. Mert még mindig azon vagyok, hogy vissza folytsak magamból minden olyan gondolatot, ami nem szép. Nem akarom, hogy kiderüljön, hogy én is tudnék olyan lenni. Pedig lelki szemeim előtt az éjjel többször is bevillantak olyan képek, amikre gondolnom sem szabadna.
- Még nem késő lemondani ezt az utazást. - jegyzem meg, amint meglátom Angelot, és bár nem reménykedek túlzottan, de azért örülnék ha azt mondaná, hogy ő is aludt rá egyet és rájött, hogy valóban őrültség ez az ötlete. Bár az este nem tűnt úgy, mint aki ne lenne biztos magában.
- A munkám miatt kénytelen voltam vissza kapcsolni a telefonomat. Apa rengetegszer hívott. Üzenetet is küldött. A jó hírem az, hogy az emberei nem ismertek fel téged. A rossz pedig az, hogy azt gondolják van valakim, aki bújtat. - még a fejemet is megvakarom zavaromban, bár igazából nem tudom eldönteni, hogy a kettőből melyik valójában a jó és melyik a rosszabb.