Mary csak rábeszélt arra a fránya osztálytalálkozóra. És bár napokig rágtam magam azon, hogy mégis melyik barátomra sózhatnám rá az én csodaédes fiamat, sajnos vagy nem ért rá az, akire rá mertem volna bízni, vagy csak azok maradtak, akik önmagukat is csak épphogy képesek életben tartani, én meg véletlenül sem arra akarok hazaérni, hogy temetni kell a gyereket, én meg börtönben végzem, mert kinyírom az akkor már csak volt jó barátomat. Az apámat érthető okokból eszem ágában sincs felkeresni. Az unokája létezéséről sem tud, ha minden igaz, és a legjobb, ha ez így is marad. Magammal nem viszem el egy ilyen hosszú útra, az kizárt. Maga a repülőút kb. 5 óra hossza, Jeremy meg másfél éves. Ráérek neki később megmutatni a világot. Na meg vinném magammal az Alcatrazba, mi? "Nézd csak kisfiam, ez itt régen börtön volt, ahol számos veszélyes bűnöző vendégeskedett, gyere, totyogj be szépen ide, én fogom a kis kezed." Hogy is ne, én lennék az év anyja... a pokolban. Szóval jó néhány napot aludtam rá, átgondoltam alaposan, vettem megszámlálhatatlanul sok mély lélegzetet és most itt vagyok Queensben és percek óta ácsorgok egy rendőrőrs előtt. Az Ő őrse előtt. Már két éve nem találkoztunk, Jeremy létezéséről nem is tud. Én meg csak így megjelenek, hogy rádobjam ezt... hát, lényegében az atomot. Ez totál fel fogja forgatni Roman életét. És mi van, ha ismét összeomlik? Mi van, ha ezzel egy olyan terhet teszek rá, amit nem bír el? Vagy ha egyszerűen elüldöz, mert nem kíváncsi rám és a fiára? Vagy ha el sem hiszi? Persze utóbbin könnyen segíthetünk, van DNS-teszt a világon, én meg akkoriban senki mással nem feküdtem le, sőt... igazából Roman óta egyetlen egy alkalommal voltam pasival, vele is úgy féléve. Nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve. Plusz ott van Jeremy, a munka és mellette randizni maga a lehetetlen küldetés. De mit húzom itt az időt? Ideje végre belépnem az épületbe. Tudom, merre kell menni, köszönhetően egy kedves rendőrnek. Már az irodája ajtaja előtt állok, és a kezem a levegőben van, kopogásra készen. Megérintem az ajtót, de nem kopogok be, helyette szépen visszafordulok és jó néhány lépést teszek visszafelé a folyosón. Nem lehetek ennyire gyáva nyuszi. Most szépen felszívom magam és bemegyek. A fiunkért teszem, elvégre. Igen ám, de már akkor eszmélek rá, hogy nem is kopogtam, amikor már bent vagyok. Hoppá, azt hiszem, túl magabiztossá szívtam fel magam.
- Oh... jé, ez befelé nyílik. Mondjuk logikus. Öhm... szia, idegen. - A jó dolog abban, ha valami irgalmatlanul kínosan indul, hogy onnan már csak felfelé lehet fejlődni. Úristen, de jóképű. - Csak szerintem van itt nagyon meleg? Nincs légkondi? - Tévedtem, mindig van lejjebb.