Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Bólintok egy aprót a szavaira, de azért nem akarom kimondani, hogy igaza lenne. Sokkal jobban szeretem elrejteni az érzelmeimet, csak valamiért Angelo mellett úgy érzem, hogy felesleges megjátszanom magamat, hiszen ha valaki, ő teljesen tisztában van azzal, hogy milyen szívás egy olyan családhoz tartozni, mint amilyen a miénk. Ráadásul az ő helyzete sem sokkal fényesebb az enyémnél, csak talán jobban viseli azt nálam. Vagy csak könnyebben megy azt mutatnia. Rá nézve egy macsós, rossz fiút lehet látni, aki nem fél senkitől és semmitől, ugyanakkor biztosra veszem, hogy a szíve azért a helyén van. És talán pont ezért különbözik ő is a többi rokonunktól, mert nem hagyja, hogy olyanná válljon, mint a legtöbb férfi, aki a köreinkben mozog. Vagy legalábbis nem tűnik úgy, hogy képes lenne az akaratát bárkire is ráerőltetni, vagy ha mondjuk lenne egy barátnője azzal durván beszélne, vagy bármi. Nyílván nem ismerem őt annyira, de szerintem ő olyan tipus, aki másokat mindig saját maga elé helyez. És ez jó, azt hiszem, mert szükségem van az életemben valaki olyanra is, aki jó és aki nem csak egy eszközt lát bennem, akit bármire fel lehet használni. A kérdésén A kérdése igen csak váratlanul ér és nem is igazán tudom, hogy erre most milyen választ kéne adnom. Az igazat nyílván, csak valahogy nem vagyok hozzá szokva, hogy bárki is kíváncsi legyen az érzelmeimre. Általában én szoktam az lenni, aki vígasztal másokat és nem engem szoktak. Néha anya persze megkérdi, hogy hogy vagyok, amire mindig ugyanazt a sablonos választ adom, hogy jól, ő pedig mindig elhiszi, sosem lát a szavaim mögé. Vagy csak úgy tesz, mintha nem tudná, hogy nem vagyok őszinte. Minél jobban telik az idő, ő annál jobban az apám után formálódik, mintha teljesen bele szokott volna már abba az életbe. Bár már régen nem jártam otthon, de valahogy van egy olyan sejtésem, hogy néhány szokás nem változott. Főleg ami a nőkkel való bánásmódot illeti.
- Szó szerint nem bántott. Mármint kezet sosem emelt rám, de anyára igen. Engem szavakkal bántott, ami néha sokkal jobban tud fájni egy pofonnál. Vagy bezárt a szobámba, mert épp valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna. - a legtöbb kislány szemében az apja a saját hőse, én viszont sokkal többször éreztem félelmet, mint biztonságot a sajátom közelében. Voltak persze jó pillanatink együtt, gyakran hittem azt is, hogy tévedtem és igazából jó ember, vagy legalábbis igyekszik az lenni, de aztán mégis mindig történt valami, ami miatt rájöttem, hogy sosem lesz olyan, mint amilyennek látni szeretném.
- Rossz és rossz között is van különbség. Van, aki úgy tesz rosszat, hogy azt közben élvezi is és esze ágában sincs jóvá tenni, sőt következőkor is képes megtenni ugyanazt másokkal is. És van az a rossz, ami inkább csak egy meggondolatlan, helytelen cselekedet. Ezt általában az ember meg is bánja, amint elköveti, és következőkor nem teszi meg mással. Az utóbbi megbocsájtható, hiszen mindannyian tévedünk.- nem tudom, hogy magára gondol-e ezzel a kérdéssel, de valamiért úgy érzem, hogy igen. Azok után pedig amiken ma keresztül mentünk, valamiért nem tunám elképzelni róla, hogy olyan ember lenne, akit csakis az önzősége és mások bántása éltetne. Hiszen ha olyan lenne, mint a családom többi tagja, akkor nem segített volna megszökni az apám emberei elől, hanem maga adott volna át nekik, mert talán még nyerhetne is valamit biztosan vele. Az apám akármilyen nem jó ember is, hálátlannak nem lehet nevezni. Ha valaki jót tesz vele, akkor azt viszonozza. Persze azt úgy, hogy abból neki is haszna származzon. Az ötletétől persze nem repdesek a boldogságtól, hiszen magamtól sétálni az oroszlán barlangjába szerintem elég kockázatos és úgy gondolom, hogy feleslges volt így ma a napot meneküléssel töltenünk, mégis elgondolkodok minden egyes szaván, amit nekem szán. Nagyon elszántnak tűnik, ami komolyan megmosolyogtat, mert évek óta ő az első, aki többet lát bennem egy félős, szófogadó kislánynál, aki még ennyi idősen is az apjától függ. Azt hittem, hogy ez már nincs így, de bebizonyosodott, hogy még mindig képes vagyok félni ellen szegülni az apámmal.
- Gondolod, hogy ha üvöltözni kezdenék az apámmal és tiltakozni vele, minden megváltozik? Csak még dühösebb lesz valószínűleg... - még sosem feleseltem a szüleimmel, eddig mindig igyekezetme mindennek megfelelni, amilyennek látni akartak, így fogalmam sincs igazából, hogy mit váltanék ki az apámból azzal, ha ilyen lazán közölném vele azt, hogy keressen más menyasszonyt erre az esküvőre. De őt ismerve nem biztos, hogy jót. - Ez így tervnek nem rossz. De nem biztos, hogy elég az időnk ahhoz, hogy megszülessen az az új Valeria, aki szerinted létezik és aki majd az asztalra csap azelőtt, hogy kimondatnák vele a boldogító igent. - vakarom meg a fejem kicsit értetlenül, mert nagyon is felfogtam, hogy miről beszél, csak épp azt nem tudom, hogy hogyan akarja elérni, hogy olyan legyek, amilyen szerinte vagyok. Mert az a legviccesebbe ebben az egészben, hogy én magam sem vagyok tisztában azzal, hogy milyen is kéne lennem. Legtöbbször igyekszem a jóra, a türelmem is végtelen, viszont ha valaki igazán felbosszant azért én is képes vagyok kiállni saját magamért. De csak szóval. Bántani sosem tudnék senkit, még akkor sem, ha az életem múlna attól.
Megkönnyebbülök, amint az Angelo lakásába érünk, és csak most tudatosul bennem az is igazán, hogy mennyire elfáradtam. Elég hosszú napot tudhatunk magunk mögött, de azt hiszem, hogy ez a nap ahhoz képest semmiség lesz, ami Rómában fog majd ránk várni. Mert kénytelen vagyok bele egyezni, hogy menjünk haza, mert azt akarom, hogy valahogy sikerüljön kimásznom ebből a hülyeségből, amibe a saját apám taszított bele.
- Igen. Azt hiszem, hogy tényleg arra számítottam. Az életed miért nem káoszmentes? Elvégre távol vagy mindenkitől, akik rossz hatással lehetnek rád, nem? - az én problémámról annyit beszéltünk, hogy közben megfeledkeztem arról, hogy talán neki is lehet élete rajtam kívül is, amit most miattam akar felrúgni. Arról nem is beszélve, hogy épp olyan veszélyes neki is haza térnie, mint nekem, ez pedig még nagyobb pánikra ad okot. Nem könnyebb itt bújkálni, mint otthon? Olyan elszántnak tűnik, hogy egyszerűen nem tehetek mást, mint, hogy bízzak benne és elhiggyem azt, hogy tényleg megoldódik minden, bár valamiért abba kételkedek, hogy egyik napról a másikra történne ez meg. Talán ettől a sok mindentől egyszerre van az, hogy nam csúszik le egy falat sem a torkomon, csak bámulom magam előtt az ételemet, ami olyan gusztának tűnt amikor a kezünkbe adták, de most valamiért mégsem bírok enni. Gyomor idegem van a ránk váró napok miatt.
- Szerinted ez egy buli? Kik azok a mások akik beszállnak? Angelo... ugye nem úgy akarod megoldani ezt az egészet, hogy vér is folyjon? Na és mi lesz veled? Ha Luciano megtudja, hogy ott vagy? - több minden miatt is aggódnunk kell majd egyszerr, több felé figyeljünk és még mindig fogalmam sincs, hogy hogyan ússzuk ezt meg úgy, hogy meg se sérüljön senki és vissza is tudjak jönni New Yorkba. Mert nekem már ez az otthonom. - Hajóval menjünk inkább. - naná, hogy a hosszabb utat választom, mert minél később érünk oda, annál több időm lesz felkészíteni magamat lelkileg arra, ami majd ránk fog várni. Vajon ha anyának szólnék, hogy megyek elárulna apának? Bízhatnék benne, hogy nem elég szerelmes ahhoz, hogy ne árulja el a saját lányát?
- Hát ha arra gondolsz, hogy tanítsalak meg arra, hogy hogyan hipnotizálnak valakit, akkor el kell vegyem a kedved, mert az nem az én szakterületem. Szóval igazából csak abban bízhatunk, hogy majd útközben az adrenalin és félelem elő hozza belőlem azt a valakit, akit szeretnél látni. - vonom meg a vállam, mert nem igazán tudom, hogy mit akar igazából? Egy éjszaka alatt, hogyan váljak más emberré? Az ilyesmihez legtöbbször évek kellenek és még az sem biztos, hogy elég. Nem is tudom, hogy miért hisz abban egyáltalán, hogy van egy olyan részem, ami vakmerő és semmitől sem fél. - Mondjuk azt mondtad, hogy megtanítasz lőni. - teszem azért hozzá, bár nem szívesen, de mindent a  jó ügy érdekében. Lehet, hogy fegyverrel a kezemben én is bátrabb lennék. Vagy még gyávább használni azt. A fene sem tudja.   

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Az sosem volt igazából titok, hogy nem akarok olyan lenni, mint a családunk tagjai, talán épp ezért is éreztem azt az apámon valahányszor szemtől szemben álltunk egymással, hogy csalódik bennem újra és újra. Mert egyértelműen más utat szánt volna nekem, mint amin jelenleg járok. Én pedig már gyerekkorom óta mindenre képes vagyok azért, hogy ne válljak olyanná. Mert egyszerűen elborzaszt a kegyetlenség, engem nem éltet az, ha másokat bántok, megalázok, vagy bármilyen szőrnyűségre kényszerítem. Sokkal jobb az emberiségnek adni, mint elvenni azt, amihez nincs jogunk. Például a méltóságától és önbecsülésétől megfosztani valakit már épp elég ahhoz, hogy egy ember összetörjön. Bár régen azt hittem, hogy csak a mi családunkban műkődik a kegyetlenség, de a szakmám során azért megtapasztaltam, hogy nem csak egy olyan ember képes rossz dolgokra, akit beszippantott az alvilág, hanem azok is, akik átlagos életet élnek. Valójában a világ önmagában egyre kíméletlenebb.
- De igen. Az emberek lelke elég érdekes. Néha azok a legszomorúbbak, akik az ellenkezőjét próbálják mutatni. - ezért is gondolom azt, hogy mindenki álarcot visel magán, és szinte senki nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Az ember szeme néha sokkal többet elárul, mint a szavai. - Mindenki története a maga módján szomorú. Annak biztosan, aki átéli. De valamiért mindig azok viselnek meg a leginkább, mikor valaki valamilyen bántalmazásnak van kitéve. Lelkileg, fizikailag, vagy bármilyen formában. Az embernek ha elveszik az önbizalmát, nagyon nehéz azt vissza adni neki. - sóhajtok egyet, bár még mindig nem érzem azt, hogy teljesen fellélegezhetek a történtek után, mert talán ma megmenekültünk, de mi lesz holnap meg az azután következő többi nap után? Mert ideiglenesen meghúzhatom magam Angelonal persze, és remélhetőleg nem tudják azt, hogy ő hol lakik és abban is bízok, hogy az apám emberei sem ismerték fel, viszont nem akarom az életemet a négy fal között leélni, miközben a csodára várok, meg abban reménykedek, hogy egyszer vége lesz. Mert amúgy egyszer valóban lesz majd valami, de addig vagy megőrülök, vagy hogy azt megelőzzem inkább megadom magam, és elfogadom a sorsomat. Bár igazából nem is tudom, hogy melyik a rosszabb. A bújkálás, vagy behódolni az apám akaratának. Jelenleg egyik sem tetszik túlságosan, de szerencsémre azért egy kicsit sikerül elterelnem a gondolataimat, amint meghallom, hogy Angelo körülbelül egy hétre való ételt kért magának. Bár persze megértem. Elég hosszú napunk volt. Megvonom a vállam, mert amúgy elhiszem, hogy az mind elfér benne. Csak így elsőre kicsit meglepődtem.
- Szerintem egy ember vagy jó, vagy rossz. Középút nincs. Persze van, aki változik az idő teltével, de akkor sem hiszem, hogy egy jó ember önszántából képes lenne rossz dolgokra. Ahogyan a rossz sem tud jót cselekedni. Talán rövid távon megpróbálhatja, de előbb vagy utóbb úgyis felszínre tör ismét mindenkinek a valódi természete. - bár eleinte voltak bennem kétségek Angeloval kapcsolatban, azt hittem, hogy semmiben sem különbözik a családunk többi tagjától, viszont minél több időt töltök vele, annál inkább vagyok biztos abban, hogy ő sem olyan, mint amilyennek lennie kéne. És ez jó, mert szükségem van arra, hogy az életembe ne csak olyan emberek legyenek, akik hasznot lesnek belőlem. Vagyis egyenlőre még tényleg úgy tűnik, hogy csak segíteni akar és valóban szeretné, hogy bepótoljuk az elmulasztott időt. Az ötletét hallva azonban nem tudom eldönteni, hogy haragudjak-e rá amiatt, mert az oroszlán barlangjába akar vinni, vagy inkább igazat adjak neki, mert hát a problémát valóban jobb lenne megoldani, mint bújkálni előle. Mégis kínomban felnevetek azon, amiket mond és a beleélésén, ahogyan előadja azt. Mert amúgy tervnek nem rossz, csak épp nekem nem tűnik ez ilyen egyszerűnek. Túl gyáva vagyok ahhoz, hogy az elpusztíthatatlant játszam és szembe szálljak az apámmal, aki egész eddigi életemben uralkodott felettem.
- Nyílván nem akarok úgy élni, hogy bújkáljak, de azt hiszem, hogy az a Valeria akiről te beszélsz nem létezik. Mégis mit tudnék tenni az apámmal és a jövendőbeli férjemmel szemben szerinted? - semmit. Ez egyértelmű. Vagyis maximum túljárok az eszükön egyszer, vagy kétszer, de tovább? Annál tovább tutira nem mernék el menni. Mégis úgy vagyok vele, hogy már tök mindegy. Így is úgy is bajban vagyok, úgyhogy már az jó, ha legalább nyerek egy kis időt. Aztán valami úgyis lesz. A legrosszabb ami történhet igazából csak annyi, hogy férjhez megyek.
- Egész eddigi életemben azon voltam, hogy elfojtsam magamban azt, amilyennek nevelni próbáltak. Te pedig most azt akarod, hogy válljak mégis olyanná? - nézek rá felvont szemöldökkel, mert egyáltalán nem tetszik ez nekem. Bárcsak kiderülne, hogy elcseréltek annak idején a kórházban, és igazából semmi közöm ehhez az egészhez. Néha amúgy nem lenne rossz elővennem azokat a  képességeket, amik Angelo szerint bennem is ott vannak valahol mélyen, viszont pont ez a baj. Mi lesz akkor, ha felszínre tör a valódi jellemem, ami talán olyan, mint a családomé, és akkor soha többé nem találom majd meg ezt az énem? Még ennyi idősen sem tudom igazából, hogy milyen vagyok, vagy milyennek kéne lennem. Folyamatosan mindenki nyomást gyakorol rám, ami néha elbizonytalanít. Pedig semmi mást nem szeretnék csak azt, hogy nyugodt életem legyen. Amit jól tudom, hogy sosem lesz, csak akkor ha bízok Angeloban, és valahogy megpróbáljuk megoldani ezt a problémát, ami egyenlőre szinte lehetetlennek tűnik.
Amint egy számomra még ismeretlen környékre érünk, érzem ahogyan a korábbi félelmem fokozatosan tűnik el belőlem, majd teljesen megkönnyebbülök, amint beérünk a házba és az ajtó bezáródik mögöttünk. Most érzem magam először igazán biztonságba.
- Igzazán hangulatos ez a lakás. Valami másra számítottam. - vallom be, mert sehol sem látok szétdobált zoknikat, vagy üres sörös üvegeket. Pedig úgy képzeltem el egy legény lakosztályt mindig. Hogy minden a feje tetején áll, hogy semminek sincs helye, és komolyan fel is készítettem magam lelkileg amig a taxiban ültünk, hogy azzal kezdem a holnap reggelt, hogy elpakolok majd. Ehhez képest szinte semmi dolgom nem lesz. Talán csak annyi, hogy betelefonáljak a kórházba és lemondjak néhány időpont foglalást, mert egyenlőre azt hiszem, hogy nem tudnék a munkámra koncentrálni. Úgy főleg nem, hogy bármikor rám ronthatnak majd. A mai nap után semmit sem tartok kizártnak. Követem a konyhába az unokatestvérem és magam elé bámulva töprengek el ismét. Tényleg ennyire elhiszi, hogy jó ötlet haza utazni? Nem is tudjuk, hogy ott mi fog ránk várni. Mi lesz akkor, ha valahonnan rájönnek, hogy mit tervezünk és elkapnak már azelőtt, hogy bármit is léphetnénk?
- Mikor akarsz menni? - nézek rá végül és ezzel igazából rá is bólintottam az egészre. Veszíteni valóm nemigen van. - De akkor ígérd meg, hogy ha valamilyen módon szorulni fog a nyakunk körül a hurok, te kiszálsz ebből jó? Mert még csak az hiányzik, hogy téged is bele rángassanak valami hülyeségbe majd. - az apám egészen biztos, hogy nagyon mérges lesz, sőt már nagy eséllyel jelenleg is dühöng, és most először szeretnék a jövőbe látni egy kicsit, hogy előre tudjam, hogy mi fog majd ránk várni. Mert valamiért nem érzem úgy, hogy pofon egyszerű lenne minden és csak bízok abban, hogy Angelonak azért van valami terve is, mert nekem nem nagyon van.   

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Nem egyszer játszottam már el a gondolattal, hogy kitaláljak magamnak egy saját képzeletbeli világot, amit elhitetek majd az emberekkel valahányszor szóba kerül egy ismerkedés alkalmával a család, meg az, hogy miért épp New Yorkot választottam otthonomnak a sajátom helyett, és úgy tehetnék, mintha számtalan rokonom élne itt is, így igazából még egyedül sem vagyok annyira, de inkább letudtam mindig a cseverészés ezen részét annyival, hogy így alakult, meg, hogy gyakran látogatok haza Rómába is, sőt van, hogy azt is hozzá teszem, hogy talán majd haza is költözök, mert a szüleimnek egyre jobban hiányzok, ahogyan ők is nekem. Ezek sokkal közelebb állnak az igazsághoz, mintha azt mondanám mondjuk, hogy egy szeretetteljes családba születtem, mindenem megvolt amire csak vágytam és azért jöttem egész Amerikáig, mert megtehetem. Kaland vágyó vagyok. Ezt a hazugságot még én magam sem tudnám úgy elő adni, hogy el is higgyem azt, amit mondok, így amennyire lehet kerülni is szoktam ezt a családosdi témát.
- Inkább mondjuk azt, hogy nem tudok. - vallom be végül, és még mindig nem igazán értem, hogy hogyan tartozhatok olyan emberek közé, akiknek a hazudozás úgy megy, mintha olvasnák valahonnan és nem beszélve arról, hogy mennyire jól tudnak ármánykodni. Mintha az egész családunk lényege annyi lenne, hogy ki tudja jobban átverni a másikat, és ki szerez nagyobb hatalmat. Azért is örülök, hogy Angelot hozzám sodorta a szél - az oka most már teljesen mindegy -, mert nem kell előtte szégyellnem azt, ahonnan származom. Mert az ő helyzete sem sokban különbözik az enyémtől. Az viszont, amit az apám tenni készül velem még engem is sokkol. Pedig azt gondoltam, hogy meglepetést már nem tudnak okozni. Úgy tűnik tévedtem, mert van az a pénz, amiből sosem elég. Csak még inkább kiábrándulok a saját apámból és származásomból és úgy mindenből. Milyen apa az olyan, aki a saját lányát egy eszköznek használja. Ha nem lennék ebben a helyzetben és nem kattogna az agyam folyamatosan akörül, hogy mi várhat majd rám, akkor minden bizonnyal rászolnék Angelora, amiért megint úgy száguldozik, mintha valami autó versenyen lennénk, de jelenleg még ez sem számít, mert ma már kétszer akadtak ránk, bármit megtehet, csak végre biztonságos helyen legyünk. A lakását nagyon remélem, hogy senki sem ismeri, mert még csak az hiányozna, hogy onnan is menekülni kényszrüljünk. Jobban örülnék ha valami olyasmivel vígasztalna inkább, hogy nem kell aggódjak, mert ilyesmi csak a filmekben történhet maximum, de a való életben kizárt. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy a mi családunkban semmi sem lehetetlen. Talán csak az tűnik most annak, hogy meg lehessen oldani ezt a beteges problémát, ami eléggé engem terhel, de azért örülök, hogy Angelo nem akar magamra hagyni megküzdeni a problémámmal.
- Nem volt a saját házam. Bérelem. De már elég régóta ahhoz, hogy megszerettem. - sosem voltak fontosak számomra a tárgyak, mindig is úgy voltam vele, hogy bármi pótolható, ellenben az életemmel, amit épp tönkre tenni készülnek. Inkább lennék képes azt hiszem a golyó elé állni, mint megházasodni valakivel, akit nem ismerek, és aki lehet, hogy még nem is jó ember, Sőt biztos, hogy nem az.
- Elég sok köze van a családomnak hozzá. Mert mindig is azt szerettem volna, ha segíthetek az olyan embereken, akiknek épp olyan pocsék az életük, mint az enyém. Vagy még rosszabb. Talán viccesen hangzik, de gyerekként azt feltételeztem, hogy majd azzal ha orvos leszek megválthatom az emberiséget. Tévedtem sajnos. De azért ha csak egy kicsi vígaszt is jelentek bárkinek, már nyertem vele, - mosolyodok el, mert amúgy a szakmám az egyedüli, amit szeretek az életemben és egy percig sem bántam meg, hogy éppen ezt választottam. Behúzva nyakam követem Angelot, bár nem igazán tudok én most az ételre gondolni, de nyílván fontos a táplálkozás, és gondolom nem épp itt fognak ránk akadni. Egy ekkora városban azért képtelenség, hogy folyton folyvást ránk akadjanak. Ha csak nincs belém szerelve valami GPS vagy valami, amiről nem tudok. Kicsit meglőpödök az Angelo rendelésén, mert amennyi mindent kért, én annyit körülbelül egy hétig ennék.
- Ezt mind meg is eszed? Egyszerre? - oké, hogy férfi, meg kétszer akkora, mint én, de akkor is. - Nekem elég lesz egy sonkás szendvics, salátával, sajt nélkül. - és még ezt sem biztos, hogy meg fogom tudni enni, mert az apám gondoskodott mára arról amúgy, hogy jól lakjak. Mindennel. Kicsit úgy érzem magam tényleg, mintha valami menekültek lennénk, akik nem ettek már legalább egy hete. Legalábbis a büfé mögött álló férfi valószínűleg valami ilyesmire is gondolhat és még csak nem is áll ez távol a valóságtól.
- Tényleg ennyire hiányzik neked az a pokol, ami ott van? - nézek rá nagyokat pislogva, de megértem. Sok minden hiányzik nekem is, de azért én egyáltalán nem vágyakozok utána. Az a mondás, hogy mindenütt jó, de  alegjobb otthon, rám egyáltalán nem érvényes. New York lett az én otthonom. A szendvicsemet szorongatva nézek körbe rutinszerűen, közben pedig bólintok, de amint elő áll egy egyáltalán nem túl jó ötlettel megtorpanok. És először még nem is értem, hogy miről beszél. Milyen otthonról? Úgy bámulom őt, mintha azt akarnám mondani, hogy el ment az esze, mert amint ismét beszélni kezd rájövök, hogy nagyon is komolyan beszél. Vagyis tényleg el ment az esze.
- Most gondolom, csak viccelsz. - miközben nézem arra várok, hogy elnevesse magát, de mivel nem teszi, egyértelmű, hogy komolyan beszél. - Talán baj lehet a memóriáddal, de épp az imént menekültünk el az apám emberei elől. Akiknél fegyver is volt. És akik alig várják, hogy jó pontot szerezzenek az apámnál, mert elkaptak. - emlékeztetem, de még mindig nem tűnik úgy, mintha nevetni készülne. Mondjuk ez még viccnek sem jó. Hát nem tudja, hogy milyen bátortalan vagyok én az ilyen ügyek megoldásához? Még ennyi kilométerről is képes rám ijeszteni az apám egy sima telefonhívással. Mit teszek, ha szemtől szembe állok majd vele? - Gondolod, hogy ez a legjobb ötlet? Ha elkapnak, akkor nekem végem. És lehet, hogy neked is, amiért bújtattál. Azt remélem tudod. - ez egy nagyon gyenge rá bólintás az ötletére, de attól még egyáltalán nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne. Annyi vígasztal, hogy bízok benne most már annyira, hogy elhiggyem, minden megoldódik. Jobb ebben hinnem, mint életem végéig menekülni.  

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Gyűlölöm azt, amibe bele születtem és még a mai napig úgy vélem, hogy ha lehetőségem lenne családot választani, akkor nem akarnék közéjük tartozni. Bár pontos képem nincs arról, hogy milyen egy normális család gyerekének lenni, csak mindössze illuzióim vannak róla, mégis mindig éreztem, hogy valami másra vágyok. Valami békésebbre és olyanra, ahol érzem a szeretetnek akár csak egy morzsáját is. Ahol nincsennek szigorú elvárások felém, és igazán önmagam lehetek. Ezzel ellentétben csak csendben telt el a gyerekkorom és próbáltam kellően alkalmazkodni, de még az sem volt elég ahhoz, hogy egy olyan életre vágyjak. Most pedig ennyi év szabadság után, mikor már fellélegeztem, mert nem lehet akkora nagy baj, ha én más utat választanék inkább, az apám ismét olyan életbe sodorna bele, amilyenből bár nehezen, de azt hittem, hogy sikerült kitörnöm.
- Nincs. Nem vagyok büszke a származásomra. Soha nem beszélek senkinek a családomról, mert nem akarom, hogy az emberek miattuk ítéljenek el. - egy kicsit néha úgy érzem, mintha az az élet, amit itt felépítettem saját magamnak, mindössze csak egy hazugság lenne. Mégis jobban szeretk abban hinni, mint elfogadjam a valóságot, ami így sokkal jobban kiábrándít, hogy az apám képes volt rám küldje az embereit. Az a legrosszabb az egészben, hogy tudom, nem fogja feladni. Mindig is olyan ember volt, aki szeretett még a saját családja felett is uralkodni, és akinek nem számított sosem, hogy kin kell átgázolni azért, hogy a célját megvalósítsa. Mégis minden erőfeszítése ellenére sem tudtam olyan gyereke lenni, amilyennek látni szeretett volna. Hiába igyekezett, nem sikerült megmérgeznie az elmémet, és ezért mindent meg is tettem, hogy így maradjon. Talán ha nem sikerül ennyire távol kerülnöm tőlük, akkor sikerrel járt volna. De már annyira más életem van itt, hogy képtelen lennék ismét hozzá szokni ahhoz a mocsokhoz.
- Tudom. Otthon mindig történik valami, soha nincs békesség. Ezért nem is vágyom vissza egyáltalán oda. - életem legjobb döntése volt az, hogy Amerikáig repültem a tanulmányaim miatt, csak épp hiba volt elhinnem, hogy itt is maradhatok. Talán ha tudtam volna, hogy Angelo is New Yorkban van, akkor mindent elkövettem volna, hogy valahogyan rá találjak, mert sokkal könnyebb az élet, ha az ember nincs egyedül. Bár mindig is elég talpraesettnek gondoltam magam ahhoz, hogy minden helyzetből megtaláljam a kiutat, de azt hiszem, hogy nélküle elég nagy bajban lennék most. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy az életem hátralévő részében rá akarnék telepedni, mert az igaz, hogy egynelőre nem látom a kiutat ebből a helyzetből, talán nincs is, de soha nem akarnék olyan életet, ami a bújkálásról szól.
- Az apám mindig szeretett zsarnokoskodni. Csak talán amig gyerek voltam ezt nem így fogtam fel. Akkor az volt számomra a természetes, amit elvárt tőlem. De már tudom, hogy milyen szabadnak lenni... - nem folytatom a mondandómat, csak helyette sóhajtok egy nagyot, mert még most is úgy gondolom, hogy sosem adnám fel ezt az életet egy olyanért, ami elől el menekültem.  Így pedig, hogy talán össze is állt a teljes kép a fejemben, még annyira sem. Kicsit becsapva érzem magam amiatt, hogy még anya sem volt képes arra, hogy figyelmeztessen az apám valódi terveiről, valóban olyan, mintha jelenleg Angelon kívül senkit sem érdekelne, hogy én mit akarok.
- Én nem várom el tőled, hogy megvédj. Csak annyit szeretnék, hogy próbáljunk meg olyanok lenni, mint régen. - talán ez nem fog egyik napról a másikra menni, hiszen hiába vagyunk rokonok, egy kicsit mégis olyan, mintha idegenek lennénk egymásnak, mert szinte semmit nem tudunk a másikról, de minél több időt töltünk egymással, annál biztosabb vagyok abban, hogy működhet köztünk ez a dolog. Olyanok persze nem lehetünk, mint gyerekként, mert akkor szinte gondtalan volt az életünk - legalábbis nem kellett megbírkóznunk a felnőttes dolgokkal -. Hiba volt azt gondolnom, hogy a bárban történtek után nem fognak a lakásomra is eljönni az apám emberei, akik amint döngetni kezdik az ajtót egyre erőteljesebben, annál nagyobb lesz rajtama  pánik. Annyira, hog még arra is képes vagyok, hogy ki másszak az Angelo segítségével az ablakon, csak épp a fegyverét ne kelljen használnia, bár egyre inkább úgy érzem, hogy ennek mindaddig nem lesz vége, amig nem fog vér folyni. Azt pedig nagyon nem szeretném. A kocsiban ülve egy kicsit megkönnyebbülök, de az a gondolat, hogy az apám talán férjhez akar adni valami őrülthöz, egyáltalán nem segít abban, hogy teljesen megnyugodjak. Értetlenül figyelem Angelot és még az sem zavar most valahogy, hogy érzem, hogy mekkora sebességgel haladunk ismét. De valóban fogalmam sincs, hogy hogyan lehetséges mindez. Talán azért, mert az én elmém nem képes még mindig elfogadni mindazt, hogy az emberi kegyetlenség valóban határtalan tud lenni. Miután magyarázatot ad is kell pár másodperc ahhoz, hogy képes legyek megszólalni.
- Vagyis ha érzéketlenné vállok, mint ők, akkor nem fognak tudni terrorizálni és könnyebben mondok nemet majd az oltár előtt. Ez egyre jobb. - ez egész helyzet egyébként isolyan, mint valami hülye vicc, csak épp nevetni nem tudok rajta. Mindent ki néztem az apámból eddig is, de ilyesmit sosem gondoltam volna. Egy szülő dolga inkább az lenne, hogy boldoggá tegye a gyerekét, az enyémek pedig helyette mintha azon lennének, hogy szándékosan keresztbe tegyenek. Szerencsémre sosem voltam olyan, aki tárgyakhoz ragaszkodott volna, mindig úgy voltam vele, hogy minden pótolható. Ellenben az életünkkel, amiből csak egy van, és ha Angelo szerint biztonságosabb úgy tovább menni, hogy az autómat itt hagyjuk, akkor megteszem. Úgysem hobbim a vezetés.
- Én bármiről lemondok, csak valahogy ússzuk meg ezt az estét. - reggel még gondtalanul ébredtem - majdnam -, mostanra viszont se kocsim, se lakásom nem maradt. Ki gondolta volna, hogy pillanatok alatt képes ide jutni az ember. - Én most lényegében hajléktalan lettem. - kínomban elnevetem magam, mert olyan helyzetbe kerültem a saját családom miatt, amelyikből tényleg nem látom a kiútat. Most már tényleg csak abban bízhatok, hogy Angelo őszinte hozzám, és valóban nem áll szándékában átverni.
- Inkább a taxit választanám. Mert elég volt mára ennyi az izgalomból. Amilyen peches egy napom volt, még a végén szembe sétálunk velük ismét. - na meg azt hiszem, hogy eléggé el is fáradtam ebbe a sok mindenbe. Egyenlőre úgy néz ki, hogy megúsztuk, de ki tudja mi vár majd ránk holnap? Miközben távolodunk a kocsimtól, vissza pillantok rá egy rövid ideig, mert elég sok közös napot töltöttünk azért el együtt, de nem bánom, hogy itt kell hagynom. Már amúgy is terveztem, hogy le kéne cserélnem.  

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

A bizalmatlanságom ami kezdetben bennem volt feléje, annyira eltűnt, hogy már képes vagyok elhinni, hogy minden rossz ami körülvesz minket a javunkra fordítható és már igazából az sem érdekel, hogy a véletlen műve-e vagy sem az, hogy annyi év után egymásra találtunk. El sülhet persze az egész rosszul is, viszont egy kicsi összefogással talán jót is hozhatunk ki belőle, és többet egyikünknek sem kell teljesen árván tengődnie New Yorkban. Mert nekem egészen biztos, hogy nem áll szándékomba haza menni, és azok alapján amiket mesélt, őt sem hiszem, hogy arra vágyna.
- Örülök, hogy találkoztunk. - tényleg komolyan is gondolom, és nem csak azért, mert kimentett a bajból, hanem azért is, mert valóban hiányzott. Kettőnk közül pedig most azt hiszem, hogy nekem van rá nagyobb szükségem, bár korábban sosem vallottam volna be, de elég nyomasztó tud lenni ez a város, ha nincs senkije az embernek. És nem a barátokra gondolok, mert azok csak jönnek mennek az ember életében. Hanem egy családra, akikre számítani lehet tényleg minden körülmények között. Nekem pedig látszólag valóban ő az egyedüli ilyen rokonom, mert azokat akiket néhány éve magukra hagytam Olaszországban csak ahhoz értenek, hogy vissza rántsanak és véletlenül sem aza  céljuk, hogy könnyebbé tegyék az életem. Ezzel a szomorú tudattal pedig nap mint nap szembe kell néznem, de talán majd eljön az a nap, amikor csak simán elfogadom, hogy ez jutott nekem.
- Vannak. De nem sokat tudnának tenni az apám és az emberei ellen. - megvonom a vállam, mert nem véletlenül engedek mindenkit csak annyira közel magamhoz, amennyire az megengedett. Nem csak a folytonos bizalmatlaságom az oka, hanem az is, hogy tudom, hogy velem jóban lenni olyan, mintha egy kötél lenne az ember nyakán, amit bármikor megránthatnak. Már gyerekkoromban sem barátkozhattam bárkivel, mindig meg kellett vállogatnom a társaságomat és vigyáznom kellett arra is, hogy kinek és mit mondok. Ez most sincs másképp, csak amig gyerekként az apai nyomás miatt cselekedtem, mostanra inkább csak a  megszokás és óvatosság vezérel.
- Úgy beszélsz, mintha te gyakran használnád a fegyvered... Lőttél már le valakit? - egyértelműen jobban örülnék egy számomra megfelelő válasznak, ugyanakkor azt hiszem, hogy nem ítélném el az ellenkezője miatt sem. Sajnos vagy sem, de valóban kezdem megérteni azt, amiről beszél, még ha nem is biztos, hogy számomra lehetne olyan ok ami miatt lövöldözni kezdjek. Bár még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy ezt tudjam. Vagyis de az előbb mielőtt elmenekültünk volna, de szerencsémre nincs a birtokomban egyetlen egy olyan tárgy sem, amivel kárt lehetne tenni bárkiben is. Mégis egyre biztosabb vagyok abban, hogy szeretném megtanulni a használatát legyek báremennyire is félős, mert elég komolynak néz ki a helyzet, apa valóban nem tréfál, én pedig nem akarok életem végééig az Angelo nyakán lenni teherként, mert bár úgy érzi, de egyáltalán nem kötelessége engem babusgatnia.
- Benned bízok. De az apámban nem. Isemerem őt, és tudom, hogy bármire képes a céljai elérése miatt. És csak még nagyobb bajba kevered magad azzal, hogy nekem segítesz. - ezt ismét azért hangsúlyozom ki, mert még mindig van lehetősége kihátrálni. Ez egyáltalán nem vicces helyzet és ha bántanák csak azért, mert engem próbált védeni, akkor sosem bocsátanám azt meg magamnak. Bár egyáltalán nem tűnik olyannak, akit könnyű lenne elijeszteni bármivel is, gyerekkorunkban is mindig sokkal vakmerőbb volt, mint én. Bár azt hiszem, hogy bármennyire is gyáva vagyok, azért én sem tudnám őt magára hagyni ha szüksége lenne rám, még ha talán túl nagy haszon nincs is bennem.
- Anya testvérének a fia, aki csakúgy mint az anyám rosszul ment férjhez, csak ő bele is betegedett abba. Így anya egy kis ideig magához vette, hogy gondoskodjon róla, bár nem mintha abban a házban sokkal jobb sorsa lehetne szegénynek. - vagy legalábbis nekem ezt mondták. A valóságot meg természetesen csak ők tudják. Igazából engem még az sem lepne meg ha kitudódna valami sokkal rosszabb a dologról. Mondjuk az, hogy az apám egy titkos románcának a gyümölcse. Nem is tudom, hogy minek örülnék a legjobban. Inkább maradjon az a történet, amit anya mesélt és reménykedjünk abban, hogy elkerül minél hamarabb az apám közeléből, mert ő aztán mindenhez ért, de a gyerekneveléshez egyáltalán nem. Miatta még én sem mernék gyermeket szülni soha azt hiszem, pedig ha valamire igazán vágyok az életben akkor az az, hogy egyszer anya lehessek. De nem úgy, hogy hozzá kényszerítsenek valakihez feleségül, akit nem ismerek és nem is akarok soha megismerni, mert az aki az apámmal bármiféle üzletet köt és képes lenne erőszakkal is el venni valakit, az biztosan nem jó ember. Mégis ha belegondolok, hogy mennyi minden múlhat ezen, eltöprengek, hogy talán fel kéne adnom a bújkálást és elfogadni azt, amit rám szabnak. Mert képtelen lennékegész életemben menekülni a saját családom elől.  
- Előbb vagy utóbb úgyis az lesz belőle. Maximum csak az időt húzzuk egy kicsit. - vonom meg a vállam és látom rajta, hogy egyáltalán nem tetszik neki a gondolat, hogy feláldozzam magam, én sem szeretném, mert mindenre vágyok csak épp egy házasságra nem, de nem igazán tudom, hogy mi mást tehetnék. Amint döngetni kezdenek az ajtón, érzem, hogy bele sápadok és bár az előbb nagy leánynak tűnhettem, aki kész feláldozni az egész életét, de így, hogy ismét itt vannak az apám emberei inamba száll a bátorságom. Vége lesz egyáltalán valaha ennek a napnak? Szívesebben bújnék el valahová mint másszak ki az ablakon, de végül mégis az tűnik a legjobb ötletnek, mert nem akarom, hogy bárkit is le lőjjön az unokatestvérem. Még akkor sem ha azok akik be törni készülnek történetesen nem jó emberek. Még egyenlőre nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet itt kimászni, de végül csak a hátizsákomhoz lépek, elhúzom rajta a cipzárt és oda nyújtom azt Angelonak és csak reménykedek abban, hogy tényleg megússzuk épen ezt a napot valahogyan. Mert ha innen kiérünk, akkor az szinte biztos, hogy soha többé nem jövök ide majd vissza. Nincs túl sok időm hezitálni, mert nem biztos, hogy az ajtó sokáig bírja, így engedelmesen rakom ki az ablakon előbb az egyik, majd a másik lábamat és fogalmam sincs, hogy hogyan érünk le, de amint a lábam a biztos talajra kerül, olyan megkönnyebbülést érzek, amilyet még sosem éreztem. Talán csak akkor, amikor már a kocsiban ülve magunk mögött hagyjuk a helyszínt.
- Ez biztos csak valami rossz rémálom. Milyen esküvőre? Hogyan? Elkapnak és egyből az oltárhoz visznek? Vagy hogy lehet az embert akarata ellenére férjhez adni másképp? - na és anya miért nem készitett fel egy kicsit legalább jobban? Nem mintha erre fel lehetne készülni. Az ember gondolom ha férjhez megy, akkor azt nem így szeretné tenni. - Majd akkor te leszel a tanúm. - már szinte nevetnem kell ezen az egészen, mert ilyent még a föld biztosan nem látott. Hogy minden hülyeséggel engem találjanak meg.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Csak sóhajtani tudok a megjegyzésén, mert valóban csak egy álom mindaz amiben élek, és még csak nem is ez a legnagyobb baj, hanem sokkal inkább az, hogy néha hajlamos is vagyok elhinni, hogy ami körülvesz az a valóság. Sikeres karrier, gond nélküli élet, saját ház és függetlenség, amire talán minden nő vágyik nem csak én, a különbség csak annyi, hogy amilyen nehezen elértem mindezt, a családom épp olyan könnyedén veheti vissza, mert bármennyire is nem tetszik, de az apám az, aki jelenleg sokkal nagyobb hatalommal bír nálam, és így nem látok túl sok esélyt jelenleg ahhoz, hogy megússzam, csak épp reménykedek abban, hogy nem rángatom magammal Angelot is. Mármint ennél jobban, mert azzal, hogy kimenekített abból a bárból, nagy eséllyel az apám szemében most nagy szálka lett, bár nem tudom, hogy felismerhették-e őt egyáltalán az emberei. A kérdésére értetlenül nézem és felvonom a szemöldököm, mert ezt az ő szájából hallani kicsit furcsa, és elsőre nem is igazán tudom hová tenni. Mármint az egyértelmű, hogy nem úgy gondolja, ahogy kimondta, de hirtelen akkor sem tudok rá mit válaszolni, így csak elnevetem magam, és örülök, hogy észrevette magán ő is, hogy ez így elég hülyén hangzott.
- Szerinted működhetne? Mármint annyi éven át nem találkoztunk... hogy tudnánk egyik napról a másikra olyanok lenni, mint egy boldog család? Szinte nem is ismerjük egymást... - talán úgy hangzik ez most, mintha én is nem azt szeretném, amit ő, pedig az igazság az, hogy nagyon is örülnék annak, ha nem kéne tovább egyedül lennem, és olyanok lehetnénk amilyenek gyerekkorunkban, de hiába bizonyította nem olyan régen be, hogy bízhatok benne, azért még mindig ott van bennem egy aprócska kétely, hogy mi lesz akkor, ha valami mégis csak történik és rájövünk, hogy összefogni nem is olyan jó ötlet. Így, hogy egymásra találtunk ismét, félnék az elvesztésétől.
- Csak épp lehet, hogy azt a söpredéket is várja otthon valaki, akinek hiányozna. Na meg érte is gondolom épp annyi évre zárnának börtönbe, mint egy ártatlanért. Bárhonnan nézem ezt, nem biztos, hogy élvezettel lövöldöznék. - értem, hogy miről beszél persze, és igaza van, mert az ember, hogy megvédje saját magát sok mindenre hajlamos, viszont magamat ismerve elég lenne akár csak megsebesítenem is valakit, és felemésztene a bűntudat. Arról akkor inkább ne is beszéljünk, hogy mit éreznék, ha az illető meg is halna. Ideiglenesen jó ötletnek tűnik, hogy nála húzzam meg magam, de mindketten tudjuk, hogy ez nem mehet a végtelenségig. Bár általában szeretem megtervezni alaposan a következő pár napomat is, de jelen pillanatban nem látok előre, mert pár óra leforgása alatt annyi minden történt velünk, hogy igazából már azt hiszem, hogy semmin sem tudnék meglepődni.
- Tegyük fel, hogy sikerrel járunk, és kinyomozunk pár nap alatt mindent... de hogyan oldjuk meg azt? - a lakásom előtt állva úgy érzem magam, mintha céltalanul bolyonganánk épp és egymástól várnánk a megoldást, amit egyenlőre bárhogy is keresek, de nem látom, hogy lenne. Persze most kicsit feszültek vagyunk mindketten, rajtam egyre jobban uralkodik el a pánik és a sokk, amiken eddig keresztül mentünk, és lehet, hogy ha alszunk rá egyet, akkor tiszta fejjel majd alaposabban át tudjuk gondolni, de egyenlőre csak sodródok az árral és bízok abban, hogy észrevétlenül ki is jutunk a lakásból és életben maradunk az Angelo lakásáig, amit fogalmam sincs, hogy mennyire van messze innen, de remélem, hogy nem nagyon.
- Azt tudtam, hogy van egy húgod, de nem rémlik, hogy találkoztam volna vele. Biztosan hiányzik neked. Talán majd egyszer megismerhetem én is. - mosolygok rá, és valahogy mintha kiolvasható lenne a tekintetéből, hogy most mennyire örülne annak ha átölelhetné a testvérét, és örülök annak, hogy nekem nincs, mert elég nehéz lehet távol lenni tőle. Így sem könnyű, csak éppen az vígasztal, hogy még mindig jobb, mint követni a normákat, amiket az apám elvárna, és anyát is képes vagyok elengedni, ha szükséges lesz, mert neki látszólag bejön az az élet. Egyszer megemlítettem neki, hogy ide költözhetne hozzám, de hallani sem akart róla. Vagy azért, mert félne újra kezdeni, vagy pedig azért, mert kényelmesebb a megszokott környezetében maradnia. Bármelyik is legyen a válasz a kérdésemre, ő is inkább nélkülem folytatná, mint kövessen, így nem esne nehezemre lemondani, ha kell, még ha pokoli nehéz is lenne. Az embernek általában a saját lakása jelenti a menedéket, az én helyzetemben viszont most ez olyan, mintha valami idegen helyen lennék és arra várnék, hogy mikor csapnak le rám. Ránk. Elszörnyedek még annak a  gondolatától is, ami eszembe jutott, hogy válasz lehet a kérdéseinkre, és az Angelo szavai sem nyugtatnak meg túlságosan, sőt csak még jobban eluralkodik rajtam a pánik.
- És akkor én most mit kéne tegyek? Ha az apám elbukik valamit, akkor az az anyámat is érinti. Sosem szeretném, hogy ő bajba kerüljön. Gondolod, hogy jobb lenne, ha...elfogadnám a sorsom? - nem biztos, hogy képes lennék ekkora áldozatot hozni, mert még mindig úgy gondolom, hogy egy házasság nem játék, főleg nem egy ismeretlennel, és nem akarok olyan lenni, mint az anyám. Nem akarok gyeremeket szülni senkinek és főleg nem szeretnék olyan sorsot magamnak, amilyent elterveztek. Idegesen csak össze húzom a táskámon a cipzárt és már azt sem tudom, hogy bepakoltam-e mindent, amit szerettem volna, de jelenleg nem is érdekel, csak tűnjünk el innen. Kíváncsian nézek Angelora, aki úgy tűnik, hogy valamit megtudott, de nincs ideje folytatni, mert amint kopognak az ajtón, szinte lepereg előttem az egész életem, és tudom, hogy itt vége.
- Ki...az? - kérdem végül szófogadóan Angelora hallgatva, de válaszul csak rúgnak egyet az ajtóra, ami azt hiszem, hogy egyértelművé tette a túloldalon álló kilétét. Vagy állók. Ki tudja hányan vannak. A szám elé rakom a kezem vissza folytva a sikolyom, bár valószínűleg ez már úgyis mindegy, majd értetlenülnézek az unokatestvéremre, mert ma még pontosan csak az ablakon mászkálás az, ami hiányozhat a napunkból.
- Te lehet ki tudsz. Én biztos nem fogok. Majd bebújok a szekrénybe és csendben megvárom, amíg elmennek. - nem tudom eldönteni hirtelen, hogy melyiknek örülnék jobban... annak, ha le esünk és kitörjük a nyakunkat, vagy annak, ha lelőnek minket. Bár engem biztosan nem bántanának, de Angelot egyáltalán nem olyan biztos már. Azt sem akarom, hogy ő használja a fegyverét, mert ha véletlenül meg is hal az illető, akkor az  megpecsételné az életét, azt pedig nem szeretném. - Ha itt most ki mászunk szavadat adod, hogy nem fogunk leesni? - az ablakhoz lépek és kinyítom azt, mert jelenleg a könnyebb útnak ez tűnik, bár ez még nem jelenti azt, hogy nem félnék. Még az a szerencse, hogy nem a legfelső emeleten lakok, így talán még nem is lesz olyan vészes - remélem -, de az biztos, hogy ha valaha másik lakásom lesz, akkor figyelembe véve a mai napot, mindenképp a legalsó emeletet választom majd. 

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Mindig is csak elképzeléseim voltak arról, hogy milyen lehet egy olyan életet élni, ami nem a mocsok körül forog, és egy olyan család gyerekeként jönni a világra, akik feláldozzák mindenüket a gyerekük boldogságáért, de helyette csak egy olyan jutott, akik a gyereküket képesek feláldozni a saját céljaik eléréséért. Szóval nem véletlenül hiszem azt, hogy a családunk tagjának lenni elég nagy szívás, és bár minden gyerek szereti a szüleit, ezzel én sem vagyok másképpen, de ha választanom kéne a nyugodt élet és köztük, akkor az elsőt választanám, mivel ők maguk azt nem tudják biztosítani, én meg csak úgy tudnám, ha kizárnám őket az életemből, még ha ennek a gondolata fáj is. Főleg anya miatt. Apát viszont ismerem jól, és tudom, hogy ezt sosem fogja hagyni, mert szerinte nagyon is fontos a vérvonalunk fenntartása és a családi összefogás. Bár én inkább nevezném ezt kényszernek, mintsem összetartásnak. Erőszakkal nem lehet egyben tartani egy szét hullott családot. Főleg úgy nem, hogy közben fel sem merül benne annak a  gondolata, hogy Ő maga az egyedüli felelős azért, mert nem akarok az életük része lenni.
- Igyekeztem mindig azt élni. De a származásom elől nem tudok elmenekülni. Mindig bennem van az a tudat, hogy hová tartozok valójában, és kicsit néha olyan, mintha ez az élet, amit élek egy hazugság lenne, amit saját magam építettem fel, hogy elkerüljem a sorsomat. - vallom be, mert úgy gondolom, hogy az ember nem tud elmenekülni a saját rá szabott sors elől, és egyre jobban úgy tűnik, hogy nekem az a sorsom, hogy az apám árnyékát kövessem, mert neki esze ágában sincs lemondania rólam. Azzal, hogy évekkel ezelőtt New Yorkba jöttem, és, hogy most sikerült elmenekülnünk az emberei elől, csupán csak időt nyertem. A kérdés csupán csak annyi, hogy meddig lehet menekülni a saját ránk szabott poklunk elől?
- De fogtam. Egyetlen egyszer. Pár másodpercig, amíg az ki nem esett a kezemből, mert eszembe jutott, hogy azzal akár meg is ölhetnék valakit. - összeborzongok a gondolatától, mert mindig is az volt a legnagyobb félelmem, hogy egyszer bántanom kell valakit, amire nem hiszem, hogy amúgy képes lennék. Bár ha a helyzet úgy hozza sok mindenre rá tudja venni az embert valószínűleg, de én még egyenlőre elképzelhetetlennek találom, hogy mit kezdenék egy olyannal. Bár jó ötletnek tűnik, hogy megtanuljam a használatát, de abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy használnám is valaha. Vagy a fene tudja. A lakásomhoz érve csak még idegesebb leszek, és szeretném ha mindez csak egy rossz álom lenne, amiből nemsokára felébredek.
- Egy pár napot talán igen. De gondolod, hogy elég pár nap ahhoz, hogy az apám meggondolja magát? - mert én kétlem. Eddig csak telefonon hívogattak felváltva az anyámmal, de mivel eljutott arra, hogy embereket küldjön értem, így azt hiszem, hogy nagyon is komolyan gondolja az egészet, és kétlem, hogy könnyen le mond majd a tervéről, ami bármi is legyen, nekem biztosan tetszeni nem fog. Elmosolyodok azon, hogy tetszik neki a lasagne gondolata, és én ettől csak még inkább szeretném, ha így, hogy egymásra találtunk annyi év után - legyen a véletlen műve vagy sem -, sikerülne kialakítanunk egy nyugodt környezetet magunknak, bár nem tudom, hogy ez mennyire lehetséges a családi hátterünk miatt. A nyakán pedig semmiképp sem szeretnék túl sokáig maradni, mert biztosan neki is meg van a saját élete, nem kell, hogy az enyémmel foglalkozzon.
- Én elég gyakran főzők hazai ételeket, mert bármennyire is tagadom, azért van ami hiányzik a gyermekkoromból. - az anyám főztje mindenképp és azok a pillanatok is amikor a konyhában néha megengedte, hogy segédkezzek neki, ha éppen nem a szakácsnő főzött, mert a anyának valami más feladata volt. Azokban a ritka pillanatokban egyébként, amikor együtt töltöttük meg jó illatokkal a konyhát, úgy éreztem, hogy igazán jó anya lánya kapcsolatunk is lehetne, ha nem lennének egyéb fontosabb kötelességek annál. Amint sikerül bejutni a hátsó bejáraton és elindulunk felfelé a lépcsőn, olyan érzésem támad, mintha apró pillangók repdesnének a gyomromban, egyre jobban hatalmába kerít a félelem, hogy mi lesz akkor, ha megtalálnak minket. Mintha valaki hirtelen fejbe vágna annyira esik rosszul a felismerés, hogy a válasz talán mindvégig itt volt a szemem előtt, csak nem tartottam túl fontosnak, hogy akárcsak gondoljak is rá. A házasság gondolata egyáltalán nem szerepelt a jövőbeli terveim között, és talán csak megnyugtatást várok Angelotól, amikor azt kérdezem, hogy szerinte ilyen lehetséges-e, pedig legbelül nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy az apám számára semmi sem lehetetlen. Miért ne csinálhatna a lányából áldozati bárányt? Bólintok, és megszaporítom a lépteimet. Amint elérjük az ajtót, remegő kezekkel kotorászom elő a lakás kulcsot a farmerom zsebéből, és amint beérünk a házba, magunkra zárom az ajtót, hogy véletlenül se jusson be rajta senki túl könnyen. Miután Angelo besötétíti a lakást, felkapcsolom a nappaliban az éjjeli lámpát, mert az nem ad túl nagy fényt, de ahhoz épp eleget, hogy eljussak a szobámig, ahol szintén csak a kislámpát kapcsolom fel, elkapok egy táskát és anélkül, hogy átgondolnám, hogy pontosan mire is van szükségem, csak bele gyúrok néhány ruhát, fehérneműt és mindenfélét, amire úgy gondolom, hogy szükségem lehet, mert igazából bármi egyebet be tudok szerezni, ha nagyon szükséges. Most mégsem érdekel azonban az, hogy mi mindenre lehetne még szükségem, mert amint tudatosul bennem, hogy mit is mond Angelo, a táska kiesik a kezemből, és egy pillanatra meg kell kapaszkodnom az éjjeli szekrény sarkába. A kezeimet a fülemre szorítom, mintha abban reménykednék, hogy majd ha elveszem azokat onnan, valami mást fogok hallani tőle. Végül óvatosan eresztem le kezeimet, és eltöprengek azon, hogy hogyan lehet az, hogy az apámnak sosem elég abból, hogy engem gyötörjön.
- Vagyis azt gondolod, hogy azon múlik az apám élete, ha én férjhez megyek valakihez, aki lehet, hogy még nála is rosszabb ember? - határozottan így értem a szavait, és egyáltalán nem tartom igazából elképzelhetetlennek, mert az apám képes eladja a saját anyját is, ha a bőrét kell mentenie. Mivel az anyja nem él, hát akkor majd hasznot húz a lányából. Csodás. Sóhajtva bólintok és a hajamba túrok miközben Angelo a telefonját babrálja, és bízok benne, hogy sikerül neki valami ennél biztatóbb információhoz jutnia. Mert ez az elmélet nekem egyáltalán nem tetszik. Ebben a pillanatban azonban valaki kopogni kezd az ajtón, mire felkapom a fejem, és mint valami gyáva kis nyúl lépek közelebb ismét az unokatestvéremhez.
- Nekünk végünk. - nyelek egyet, mert nem gondolom, hogy a szomszéd néni jönne át ebben az órában egy kis cukorért.   

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Elgondolkodok egy pillanatra a felvetésén, és igen. Nagyon sokan vannak, akik más más miatt küzdenek, igazából kevés olyan ember van, akinek ne lennének meg a saját maga démonai, mindegyikük a saját boldogtalanságát úgy éli meg, mintha az a rájuk szabott pokol lenne, ahogyan én is, holott egyértelműen vannak sokan olyanok, akiknek nálam is nehezebb sors jutott. Nem szokásom sajnáltatni magam, és eddig nem is tettem ezt soha, méghozzá pont azért, mert csak az értheti mindezt, aki bele született. Mint ahogyan Angelo is. Néha nem igazán tudom, hogy hogyan vagyok képes mások lelkét ápolgatni úgy, hogy az enyém is sérült, de talán pont azért, mert amíg más baja leköt, addig nem foglalkozok a sajátommal. Megtanultam magamon tartani az álarcomat, amit csak nagyon ritkán veszek le, hogy amennyire csak lehet az erős, határozott nőt láthassák bennem, holott fele annyira sem vagyok az, mint kellene lennem.
- Ha őszinte akarok lenni, akkor én bármelyikükkel szívesen helyet cserélnék. Átlagos emberek, átlagos problémákkal. - vonok vállat, mert semmi másra nem vágynék jobban, mint inkább olyanokon stresszelni, mint, hogy elhagyott a pasim, vagy szerencsejáték függő a férjem, meg ehhez hasonló mindennapi gondok, amiket nyilván nagy tragédiának élnek meg azok, akik benne vannak, de legalább nem kell menekülniük a saját apjuk elől, aki mindenre elszánt, hogy pokollá tegye az életüket. Ahogyan én is teszem. Bár más emberek szemében lehet, hogy pont az én problémám görbülhet el a sajátjukhoz képest. Mindenkinek az a rossz, amit átél, és mindenki valami sokkal jobbat szeretne. Talán nem véletlen, hogy már gyerekként is jól kijöttünk, mert már akkor tudtam rajta, hogy más, mint a családjaink többi tagja.
- Ezt örömmel hallom. - mosolygok rá, mert megkönnyebbülök, hogy teljesen őt sem szippantotta be az a mocsok. Nem szeretem az olyan férfiakat, akik nem bánnak tisztelettel a nőkkel, és akik uralkodni akarnak felettük. Mikor felteszi a kérdést, ösztönösen rázom meg a fejemet, mert határozottan az ilyen élet ellen vagyok. Soha többet nem akarom azt az életet, amilyenről a gyermekkorom is szólt.
- Saját akaratomból biztos, hogy nem. - válaszolok egy fintorral a szám szélén, mert nem véletlen az, hogy ennyire messze akartam kerülni a saját családomtól, akikből azt hiszem, hogy ha rajtam múlna soha többet nem kérnék. Még anyáról is lemondanék, ha a szabadságomhoz az kell. Engem már semmi nem köt Olaszországhoz, és ez így van rendjén.
Számítottam arra, hogy az apám nem fogadja majd olyan egyszerűen a tiltakozásom, hogy haza térjek, de arra nem gondoltam, hogy ilyen hamar utánam küldi az embereit, és, hogy azok meg is találnak ennyire egyszerűen. Nagy mázlim volt ezúttal, hogy Angeloval voltam, mert valószínűleg ha egyedül kellett volna megoldanom a problémát, akkor nem mentem volna túl sokra. Így az erdő szélén úgy érzem mintha egy hatalmas kő esne le a mellkasomról. Biztonságban vagyunk. Egyenlőre legalábbis. Más megoldást nem igazán látok a problémámra, mint Angelohoz menni, de ugyanakkor bennem van az is, hogy semmiképp sem szeretnék kellemetlenkedni nála sokáig, és a baját sem meggyűjteni, hiszen az enyém nélkül van neki is épp elég.
- Nem tudom, hogy ez valaha meg fog-e oldódni. De majd mindenképp megbeszéljük. Csak épp ússzuk meg ezt az éjszakát valahogy. - még mindig bennem van egy kicsit az a pánik, hogy mi van akkor, ha valahová csak el vannak bújva, és maga az a gondolat sem tetszik, hogy ki tudja ez meddig fog eltartani, talán épp ezért érzékenyülök el, mert az egész napi stressz most kerít a hatalmába. Plusz még rá segít az unokatestvérem gondoskodása is, ami nagyon furcsa a számomra, hiszen ez az első alkalom, hogy valaki azt éreztetné velem, hogy számítok. Nem tűnik úgy, hogy a háttérben bármiféle érdek is lenne, már szinte egyre biztosabb vagyok, hogy valóban segíteni akar. Megtörölve szemeimet mosolygok rá végül, és rájövök, hogy innentől kezdve valóban csak mi leszünk egymásnak. A fegyverét látva kivételesen nem haragszom, pedig gyűlölöm az erőszakot és az olyan tárgyakat is, amivel bántani lehet mást, de ezúttal úgy vagyok vele, hogy a biztonságunk érdekében, talán nem árt annak a használata.
- Nem vagyok mondjuk abban biztos, hogy használni is merném. - vallom be, de azért mégis úgy vagyok vele, hogy legalább kipróbálhatnám. Nem áll szándékomban ártani vele senkinek, még annak sem, aki bántani akarna, de sosem tudhatom, hogy mit hozna ki belőlem egy olyan helyzet, ahol nincs más választásom, mint lőni. Nagyon remélem, hogy nem is fogom megtudni soha, és mielőtt sor kerülne arra, valahogy rendeződik máshogyan ez a helyzet. A kocsiban ülve bólintok a kérésére, mert nem áll szándékomban sokat húzni az időt, és ismét hatalmába kerít a pánik, de szerencsémre ezúttal lassabban vezet. Nem tudom mennyire jó ötlet haza menni, de mivel bizonytalan lesz az elkövetkező pár napom biztosan, muszáj, hogy össze szedjek néhány dolgomat, csak azt, ami igazán szükséges, a többit majd beszerzem idővel.
- A hátsó bejárat szinte mindig zárva van, de megpróbálhatjuk, hátha most legalább azzal szerencsénk lesz. Az ablakon egészen biztos, hogy be nem mászok. -  a kocsiból kiszállva pillantok fel a lakásom ablakára, ahol sötétség van, és bár nem lakok túl magasan, de azért annyira nem fontosak azok a ruhák, hogy mászkálni kezdjek értük. Angelohoz hasonlóan én is körbe nézek, hogy látok-e bármit, ami gyanús, és nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnik, hogy egyenlőre nincs mitől páníkolnom.
- Igen. Meg ha szeretnéd, akkor főzök is. Nagyon finom lasagne-t tudok csinálni. - ajánlom fel, és bár tudom, hogy az elég sok időbe telik mire elkészíthetném, de ma éjjel kétlem, hogy aludni tudnék egyébként is. Egy mély levegőt veszek, kifújom azt, aztán megindulok a hátsó bejárat felé, szapora léptekkel, és bízok abban, hogy Angelo is követ. Szerencsénkre a hátsó bejárat kívételesen nyitva van, így megúszom az ablakon mászkálást, amihez egyébként sem lennék túl bátor. A lépcsőn felfele haladva azonban, mintha valaki fejbe kólintott volna jut eszembe valami, amivel eddig nem is foglalkoztam igazán, mert nem vettem komolyan. Most mégis mintha értelmet nyerne általa az apám célja velem.
- Angelo... - megállok az egyik lépcsőfokon, miközben felé fordulok és megszorítom a karját. - Pár hónappal ezelőtt említette apa, hogy azt akarja, hogy férjhez menjek... Gondolod, hogy lehet köze ahhoz, hogy ragaszkodik most hozzám? Szerinted ilyent lehet? Megtehetné? - egyértelműen csak azért teszem fel ezeket a kérdéseket, mert arra várok, hogy azt mondja, hogy ilyen csak a filmekben létezik, ugyanakkor pontosan tudom, hogy ha valóban ez a terve, és nem csak a levegő beszélt akkor, biza megteheti.  

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Mindig is nehéz volt kiigazodnom a családjainkon, ha azt hittem, hogy már nem tudnak semmi újat mutatni, akkor végül mindig bebizonyították, hogy dehogynem. Az viszont, hogy Angeloval töltöttem el a fél napomat, akivel már hosszú évek óta nem találkoztam és akiről semmit sem tudtam ezidáig, még egy kicsit mindig furcsa, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz. Ha valóban a családjaink keze van a dologban, akkor minden bizonnyal nem jelenthet jót, hiszen azt tudom, hogy Ők semmit sem tesznek puszta önzetlenségből, ha viszont mégis a véletlen műve, akkor azt hiszem, hogy élnünk kéne a lehetőségekkel, még ha veszélyes is. Bár azt nem tudom, hogy azt a sok évet, hogyan lehetne bepótolni, mindkettőnkkel történt valószínűleg annyi minden az idő alatt, hogy kétlem, hogy elég lenne ez a pár óra arra, hogy mindent megvitassunk. Mintha kezdene eltűnni belőlem az a feszültség, ami azóta vesz körül, hogy a rendelőmbe lépett. Nem tehetek róla, de megtanultam úgy élni, hogy mindig óvatos legyek és, hogy mindenkit csak annyira engedjek közel magamhoz, amennyire szükséges, mert arra rá jöttem, hogy minél kevesebb bizalmat adsz az emberek iránt, annál kevésbé fáj, ha végül hátat fordítanak.
- Azért mennyivel jobb lett volna egy normális családba születni. - sóhajtok egyet. Nem mintha tudnám, hogy milyen egy normális család, hiszen mindenkinek az kéne legyen a normális, amiben felnőtt, nekem mégis mindig hiányzott valami, ami miatt normálisnak tarthatnám azt az egész környezetet, amibe bele születtem. Sosem éreztem magam közéjük valónak, mindig is próbáltam elnyomni magamból az olyan érzelmeket és gondolatokat, amik rossz emberré tehetnek, és pontosan azért, mert nem tetszett mindaz, amit már egészen kiskorom óta látok. Az erőszak, a nők megalázása és emberek zsarolása számomra olyasmi, ami sosem fért bele az életembe. Annak a gondolata pedig az őrületbe kerget, hogy az apám rám akarja erőltetni az akaratát. Hogy hiába tudja, hogy mennyire utálnám azt az életet, hiába lógok ki a sorból a gyávaságommal, Ő mégis ragaszkodik ahhoz, hogy ki vegyem a részem mindabból, amibe bele születtem. Ilyenkor bánom, hogy nincs egy idősebb testvérem, egy fiú - akire mindig vágyott -, mert talán ha lenne, akkor rajta lenne ez a nyomás, ami jelenleg engem terhel.
- Na és te? Te is elvárnád a barátnődtől, hogy kabátot cipelve, csendben meghúzódva várjon, amíg szükséged lesz rá? - szegezem felé a kérdést, és remélem, hogy a válasza megfelelő lesz ahhoz, hogy ne kelljen megbánnom, hogy szóba állok vele. Mert utálom az olyan férfiakat, akik nem tisztelik a nőket. Nőként nagyon is megalázó, mikor egy férfi azt várja el, hogy behódoljunk az akaratának. Még akkor is, ha az a férfi nem más, mint a saját apám, aki akkor sem tisztelt igazán, mikor még kislány voltam. Elképzelésem sincs, hogy most mire számíthatnék tőle, de jóra biztosan nem. Nem tudom, hogy anyából menyi információt tudnék kiszedni, hiszen Ő árnyékként lohol az apám után, még azt sem akarta elmondani eddig igazán, hogy miért kéne haza térjek, hogy miért pont most ragaszkodnak ennyire hozzám. De mindenesetre megpróbálom. Végül is van jogom ahhoz, hogy tudjam, mire  van szükség rám. A válasz valószínűleg nem fog tetszeni, de egy próbát azért megér mindenképp. Épp ezért csak bólintok a kérésére, hiszen épp úgy mint Őt, engem is nagyon érdekel most már, hogy mi is a céljuk mindezzel. Bár egyenlőre még mindig nem látom abban a logikát, hogy miért Ők akarták volna, hogy mi ketten találkozzunk, hiszen korában az apám hallani sem akart ilyesmiről.
Elszörnyedve hallgatom, ahogyan arról mesél, hogy rá gyújtották a házat, de közben nem nézek rá, mert még hallani is szörnyű mindezt. Hogy képes ilyet tenni valaki? Hogy lehet valakit annyira utálni, vagy valakire annyira haragudni, hogy rá törjünk az életére?
- Milyen beteg ember képes ilyesmire? Hogy lehet ilyen egyszerűen emberi életekkel játszani? - kérdem és érzem, ahogyan végig fut a hátamon a hideg. Ezt hallva még inkább megrémiszt a tudat, hogy az apám engem akar, és annak is a gondolata, hogy mi mindenre lehetnek képesek azért, ha sokáig ellenkezek. Mert remélem, hogy Ő annyira nincs azért jóban Lucianoval, hogy ilyesmiben részt vegyen. Bár mint az apám, azért gondolom, hogy annyira nem vetemedne el, hogy az életemre törjön, bár már valóban semmi sem lepne meg. Azt azonban mégis remélem, hogy a gyújtogatásban nem volt benne az Ő keze is. Nem akarok még ennél is jobban kiábrándulni belőle. Valahol mégis csak az életem része. Sajnos. Még nagyon sok kérdést tudnék feltenni, de nem marad rá túl sok időnk, mert az események egyre jobban felgyorsulnak körülöttünk, amint megpillantom az apám embereit. Egyik percben még az asztal alatt mászkálva keressük a hátsó kijáratot, a másikban pedig szó szerint száguldozunk az úton, én pedig azt sem tudom, hogy melyiktől féljek jobban. Attól, hogy elkapnak, vagy attól, hogy felborulunk, nehéz lenne eldönteni, hogy melyik lenne a jobb. Végig magabiztosnak tűnik Angelo, miközben vezet, olyan, mintha még élvezné is. Egész úton érzem, hogy remegek, hol hátra pillantok, hogy meggyőzzem magam, hogy le maradtak, hol pedig előre a szememet eltakarva. Csak akkor könnyebbülök meg, amikor végre megállítja a motort. Ki szállva végre az autóból, magamba szívom a friss levegőt, és most először mióta találkoztunk érzem, azt, hogy bízok Angeloban. Nem tudom, hogy ez mennyire jó, kicsit ott van bennem még mindig az, hogy valami történik ami miatt megbánom, hogy bizalmat szavaztam neki.
- Ha nem lettél volna velem, akkor valószínűleg már rég úton lennék azokkal Olaszország felé. Úgyhogy a köszönet a legkevesebb. - vonok vállat, és eltöprengek egy pillanatig azon, hogy hogyan tovább. Mennyi az esélye annak, hogy az apám feladja. Semmi. Őt ismerve éppen dühöngve ordítozik az embereinek, akik biztosan nem adják majd fel addig, amíg kézhez nem kerítenek. Először bár tiltakozok, hogy hozzá menjek, de mivel nem tűnik úgy, hogy ezt engedné, végül csak bólintok. - De csak egy pár napra. Amíg találok magamnak egy másik lakást. - adom be végül a derekam, mert más választásom nem igen van. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy nem számít hány lakást bérelek ki, ami az én nevemet fut arról az apámnak mindig tudomása lesz. Még soha senki nem akart rám vigyázni, soha nem éreztem azt, hogy van kire támaszkodnom, épp ezért érzem magam ennyire tehetetlennek. Persze örülök ennek, de ugyanakkor bennem van az is, hogy magammal ránthatom őt is, amit igazán nem szeretnék.
Hiába próbálom vissza fojtani a könnyeimet, egyszerűen nem megy. Mintha most jönne ki rajtam mindaz, ami az elmúlt pár órában történt. És persze a meghatottság is, hiszen mióta New Yorkban vagyok, ez az első alkalom, hogy van valaki, aki úgy kedves hozzám, hogy nincs a háttérben semmilyen érdeke. Mikor közelebb húz magához, arcomat a vállába temetem és egy kis ideig hagyom, hogy gyorsabban potyogjanak a könnyeim, majd amint elenged elhúzódva tőle törölöm meg a szemeimet. Most nincs itt ennek az ideje. Muszáj össze szednem magam, hiszen nem szeretem, ha valaki látja rajtam, hogy mennyire gyenge vagyok.
- Bocsánat. Csak kicsit sok volt ez nekem. Még soha senki nem volt, aki törődne velem. - vonom meg a vállamat és elengedek felé egy mosolyt. Mivel nem vagyok hozzá szokva ehhez, nem igazán tudom, hogy mit kellene mondanom. Mondhatnám persze, hogy Ő is számíthat rám - mert amúgy valóban -, de mivel természetemtől adódóan ilyen félős vagyok, nem igazán tudom, hogy mi hasznomat vehetné azon kívül, hogy lábatlankodni fogok nála. Érdeklődve fordítom rá a tekintetem ismét, és bízok benne, hogy amit be akar vallani, az olyasmi lesz, ami miatt nem bánom meg, hogy bíztam benne. Kikerekedett szemekkel figyelem ahogyan felemeli a felsőjét és így tisztán észrevehetően látszik a fegyvere, amitől normális esetben a hideg kéne, hogy kiázzon, mert utálom azokat és az nem tűnik játéknak sem. Mégis ahogyan a következő szavakat ki mondja, ezúttal nem félelmet érzek a fegyver miatt, hanem biztonságot.
- Megtanítasz engem is arra, hogy azt hogyan használják? - a kérésem még engem is meglep, hiszen ha másfél órával korábban mutogatja, akkor valószínűleg kiborulva kiabálnék neki, hogy mennyire utálom, ha valaki fegyverrel járkál, de jelen pillanatban azt érzem, hogy valóban semmi más nem fontosabb annál, minthogy vigyázzunk egymásra. Azt hogy merném-e használni, nem vagyok benne biztos, de legalább megpróbálnám, hogy ne érezzem magam annyira haszontalannak. Bólintva ülök be ismét az autóba és bízok abban, hogy egy kicsit lassabban fog vezetni, mert nem igazán kedvelem a gyorsaságot.
- Előbb nem mehetnénk hozzám? Szükségem lenne néhány ruhámra és személyes dolgomra.- nem akarok túl sokat kellemetlenkedni nála, de azért mégsem lehetek ugyanabban a ruhában. Az Angelo ruhái pedig kétlem, hogy jók lennének rám.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Elég gyakran gondolok arra, hogy milyen lenne az életem, ha valahová máshová születek? Valami olyan helyre, ahol a szülők semmi másra nem gondolnak csak arra, hogy szeretetben neveljék fel a gyermeküket. Ahol az apa dolga az, hogy elmegy reggel munkába, anya pedig este valami finom vacsorával várja, amit meghitt családi légkörben fogyasztanak el a gyerekükkel, majd Ember ne mérgelődj-et játszanak, vagy közösen filmeznek, miközben apa átöleli anyát, a gyerek pedig attól lesz boldog, mert a szüleit is annak látja. Legalábbis valami ilyesmi villan lelki szemeim elé, valahányszor elképelem, hogy mennyivel másabb lehetne, minden, ha... Aztán rájövök, hogy mindezek puszta ábrándok, mert sajnos mindezt már sosem fogom megtapasztalni, bármennyire is epekedek egy olyan család után, mint azok ott a fantáziámban. Aztán azt is mindig eldöntöm, hogy ha valaha gyerekem lesz, akkor annak pontosan ilyen életet fogok teremteni. Olyat, amilyen nekem nem jutott ki. Aztán persze hamar le mondok erről a vágyakozásról is, mert tudom, hogy a családi körülményeim mindezt nem tennék lehetővé, én pedig sosem alapítanék azért családot, hogy az apám vérvonala megmaradjon. Szóval bárhonnan is nézzük, elég nagy szívás a családom tagjának lenni, évekkel ezelőtt nem véletlenül akartam a lehető legmesszebb kerülni tőlük. Ostoba voltam, hogy azt hittem, hogy apa majd életem végig hagyni fogja, hogy boldog legyek. Neki mindig is csak a saját érzései voltak fontosak, mindenki másé mellékes.
- Vagyis mindketten pontosan tudjuk, hogy előbb vagy utóbb kézre kerítenek. Mindkettőnket. Ha ezt el tudták intézni, hogy találkozhassunk, akkor biztos vagyok abban, hogy elérnek mást is. Bár nem tudom, hogy mihez kellünk egyszerre mindketten, vagy, hogy miért így akarják, de... - Elhallgatok inkább, mert már így is a hideg futkos a hátamon már a gondolatától is annak, hogy mi mindenre képesek a hatalmukért. Vagy fene tudja miért. Sosem tudtam megérteni, hogy mindaz, amit csinálnak mire jó, vagy, hogy mi hasznuk származik belőle, de azt mindig is tudtam, hogy nem akarok olyanná válni. Egy rövid ideig azt hittem, hogy az apám bele törődött abba, hogy az egyszem gyermeke, - aki ott cseszett ki vele ahol éppen csak tudott: először azzal, hogy fiú helyett lány lettem, másodszor pedig azzal, hogy nem akarom a példáját követni - saját életet szeretne élni, távol tőlük, de aztán rá jöttem, hogy mindez lehetetlen, mert az önzősége, na meg az egója képtelen arra, hogy csak így elengedjen. Nekem pedig eszemben sincs behódolni az akaratának, főleg nem fogom magammal rántani Angelot. Bár egyenlőre még nem tudom, hogy mit kéne tennem, vagy, hogy mi lenne a helyes, de abban biztos vagyok, hogyha már így alakult, akkor szeretném egy kicsit jobban megismerni az unokatestvéremet, mert bár talán nem tudjuk bepótolni az elmulasztott éveket, talán ahhoz is még idő kell, hogy maximálisan megbízzunk egymásban, de ahogy itt ülünk és figyelem, egyre biztosabb vagyok abban, hogy lehet esélyünk arra, hogy új emlékeket teremtsünk magunknak. És ha segítjük egymást, sikerülhetne, hogy ne tudjanak ismét megfosztani mindettől.
- Hidd el, hogy én sem szeretnék úgy tenni, mintha ez a nap meg sem történt volna, bár jobban járnánk. Mert ha valóban a családjaink akarták ezt így, akkor azzal, hogy együtt lógunk csak a kezük alá játszunk. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretek a tűzzel játszani.. - miközben beszélek megvonom a vállamat. Amíg Rómában éltem az apám házában, az Ő szabályai szerint, addig nem igazán volt más választásom, minthogy azt tegyem, amit elvár tőlem, de mióta eljöttem tőlük, annyira távol, amennyire csak tudtam, már másképpen vannak a dolgok. Nem kell, hogy rá legyek utalva a parancsaira. Van munkám, lakásom, és nincs szükségem semmire tőle, így New York lett az otthonom, ahol a saját szabályaimat is én hozhatom meg. Mindaddig amíg távol van legalábbis. Mert ha egyszer valóban rákényszerülök arra, hogy haza térjek a szülővársomba, akkor szinte biztos vagyok abban, hogy soha többé nem fogja hagyni, hogy elhagyjam azt. Hiába a felnőtt lét, meg szabad akarat, jól tudom, hogy megvannak a módszerei arra, hogy ha igazán akarja, akkor maga mellett tudjon. Egyenlőre csak reménykedek abban, hogy még egy ideig elég elfoglalt ahhoz, hogy Ő maga jöjjön értem.
- Anya igazából olyan abban a házban, mintha csak egy árnyék lenne. Ha kell ott van, ha nem kell eltűnik. Apával ellentétben neki azért fontosak az érzéseim, csak sajnos neki sincs túl sok szava. De bízni lehet benne. - ebben az egyben teljesen biztos vagyok. Abban már nem, hogy mennyire lenne segítőkész, vagy egyáltalán bátor ahhoz, hogy bármit elmondjon, amiről talán apa nem akarja, hogy tudjak. - Rá kérdezhetek. De nem valószínű, hogy apa be avatná Őt bármibe is. Nem tudom, hogy mennyit változott a helyzet azóta, mióta nem jártam otthon. - azt hiszem, hogy van ami nem változik. És az az apám. Ő ha újra születhetne, akkor is pont ilyen lenne, mert annyira élvezi azt az életet, amit megteremtett, hogy akkora csoda nem hiszem, hogy történhetne, ami miatt más lenne a hozzáállása a világgal szemben. A nőkkel szemben. A saját feleségével szemben, akit sokkal inkább kezel rongyként, mint nőként. Anya mégsem csinál egyebet évek óta, csak tűr és hallgat. Ez az amiben különbözünk. Én képtelen vagyok elviselni azt, hogy bábként kezeljenek, s hogy megmondják, hogyan kell élnem.
- Hogy érted, hogy rád gyújtották a házat? - kérdem elszörnyedve, de nem azért, mert nem értem, hanem inkább azért, mert azt nem fogom fel, hogy hogyan lehet valaki annyira elvetemült, hogy ilyent tegyen. Emberi életekkel és sorsokkal játszani igen csak beteges életmód, és így csak még biztosabb vagyok abban, hogy ki akarok maradni mindenből. - Sajnálom, amiken keresztül kellett menned. Tényleg. De hidd el, hogy az önsajnálat mindig csak vissza fog húzni. Mindig kell, hogy legyen valami jó, valami szép, amibe az ember kapaszkodhat. Biztosan néha jó dolgok is történnek veled, az nem lehet, hogy mindig minden csak rossz legyen. - minél többet beszélünk, annál inkább haragszom mindenkire, aki megakadályozta, hogy részesei lehessünk egymás életének. - De igen. Nagyon is. De jól tudom, hogy bármennyire is emésztem magam ezen, nem tudok változtatni azon, hogy egy ilyen családba születtem. Így csak próbálok alkalmazkodni és talpon maradni. A boldogság fogalma számomra csak egy ideiglenes állapot. Mindig akarunk valamit, amit ha elérünk, akkor azt érezzük, hogy boldogok vagyunk. Aztán rájövünk, hogy mégis inkább valami mást szeretnénk és az amit boldogságnak hittünk, hirtelen már nem is tűnik annak. Sokszor keverjük össze a boldogságot az örömmel. Amíg pillanatnyi örömet lelek néha - ha másban nem is de a munkámban biztosan -, addig azt a boldogságot még nem igazán találtam, amit rajtam kívül még oly sokan kergetnek.
A nyugodtság ami egy ideig a hatalmába kerített, pillanatok alatt illan el, és semmi másra nem tudok koncentrálni, mint arra, hogy a lehető leghamarabb ki jussunk a helyiségből. Mióta találkoztam Angeloval, most először érzem azt, hogy bízok benne, ugyanakkor félek is, hogyha észre vesznek, akkor nem csak én, de Ő is nagy bajban lesz. Engem haza rángatnak, de ki tudja majd mit tesznek vele. És hirtelen értelmet nyer az előbbi beszélgetésünk és egyre biztosabbá válik, hogy valami megrendezett dolognak lehetünk az áldozatai, ha a menekülési tervünk nem sikerül véghez vinni. Ahogy azonban ki érünk a bárból még mindig nem múlik el teljesen a pánikom, de ezúttal nem csak saját magamért izgulok, hanem Angelo-ért is. Ha a reggel mikor felkeltem valaki azt mondta volna, hogy a mai napom ilyen eseménydús lesz, akkor minden bizonnyal ki kacagtam volna. Valami olyan életérzés fog el, amit még sosem éreztem, és a monoton életem pillanatok alatt lett olyan, mint valami akció film forgatása. Ezt talán nem ismerném be soha, de valahol legbelül érzek egy kicsi izgalmat is dologban, bármennyire is félek a következményektől. Mikor Angelo abba hagyja a mondandóját, óvatosan pillantok a bár felé, majd mint valami eszement úgy rántom fel az anyós ülés felőli ajtót és ugrok be a kocsiba. Ebben a pillanatban találkozik a tekintetem az apám legbizalmasabb emberével, aki természetesen felismer, és máris int a többieknek, hogy kövessék. Remegő kezekkel kapcsolom be az övemet és attól a pillanattól teljes mértékben bízom rá az életemet Angelora. Az üléshez lapulva próbálom figyelmen kívül hagyni az utánunk eredő társaságot, és ha csak a szemem nem káprázott akkor biztosra veszem, hogy az egyikőjük még a fegyverét is meglobogtatta, miközben be ülnek a saját sötétített ablakú járművükbe, amivel az üldözésünkre siethetnek. Miközben száguldozunk, néha néha hátra pillantok, majd előre, és mikor azt látom, hogy a kocsik között hogyan siklunk el, két tenyeremmel takarom el a szememet, mintha jobban szeretném becsukott szemmel megvárni azt, amíg valahol felborulunk, mintsem végig nézni. Ez a fajta adrenalin talán egy kicsit túl sok nekem, nem vagyok hozzá szokva, de bármit csinálhatunk, bárhová mehetünk, csak ússzuk meg ezt a helyzetet. Ha apa tudomást szerez róla - bár van egy olyan érzésem, hogy már tud -, akkor biztosan tombolni fog a haragtól. Amikor végre megáll az autó, csak akkor tudatosul bennem, hogy mennyire szorítottam az ülést két kezemmel, és, hogy a szememet is csukva felejtettem, így amint nem hallom már a motor zúgását, óvatosan nyitom ki azokat és megkönnyebbülve sóhajtok egyet, amint hátra pillantva azt látom, hogy sikerrel jártunk.
- Hát én azért annyira nem élveztem, mint te azt hiszem. - csak most bírok megszólalni, majd megrázom a fejem a cigis doboz láttán. Soha életemben nem cigiztem még és azt hiszem, hogy nem is most akarom ezt el kezdeni. Ki szállva a kocsiból, körbe nézek, hogy biztos lehessek abban, hogy valóban nincsenek már a közelben, és csak most tudatosul bennem az is, hogy kezd sötétedni. - Ugye tudod, hogy ennek még nincs vége ennyivel? - pillantok rá. Valahogy olyan nyugodtnak tűnik. Vagy csak annak akarja mutatni magát, nem tudom. - Egyébként köszönöm. - teszem még hozzá, mert azt hiszem, hogy egyedül nem ment volna ilyen ügyesen az apám embereinek kijátszása és talán ha egyedül találkozok velük, akkor már régen úton lennék Róma felé. - Talán az lenne a legjobb, ha inkább haza mennék. Nem olyan rég mondtad el, hogy rád gyújtották a házat. Ha az apám megtudja, hogy bújtatni akarsz, akkor ki tudja mit tesznek még. Én nagyon nem szeretném, hogy bajod essen. - bármennyire is örülök, hogy találkoztunk, abban teljesen biztos vagyok, hogy sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam bántanák. Ha Luciano után még az apám is rá szállna. - Nem akarok egész életemben menekülni. - suttogom és ebben a percben érzem igazán, hogy a mai nap eseményei mennyire a hatalmába kerítettek, és engedek magamnak le folyni egy aprócska könnycseppet, ami azt hiszem, hogy tökéletesen tükrözi azt, hogy mennyire bele fáradtam abba, amit a családom nehezékként tesz rám mindennap.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Mostanában egyre gyakrabban érzem úgy, hogy paranoiás vagyok, bár azt hiszem, hogy ebben az őrült családba, ami ki jutott nekünk, ez egyáltalán nem meglepő. Mégis nem túl sok logikát látok abban, hogy szándékosan lenne elrendezve a találkozásunk Angeloval. Mármint apa tisztában van azzal, hogy én hol vagyok, de kétlem, hogy tudna az unokatestvérem hollétéről. Meg sok értelme akkor a tiltásának sem lett volna, amit egész gyerekkoromban elvárt tőlem. Nem mintha a tetteinek sok értelme lenne úgy egyáltalán, vagy ha magyarázatot lehetne kapni arra, hogy mit miért tesz vagy nem tesz. Így bármennyire is nem hiszek a véletlenekben, meg csodákban, minél több időt töltök az Angelo társaságában, egyre inkább az az érzésem, hogy ezúttal valóban a sors gúnyos fintora van a dologban. Vagyis szeretném ezt hinni.
- Tudod, én most az egyszer szeretnék inkább a véletlenben hinni. - eléggé zavaros ez az egész már amúgy is, még most is vannak kételyeim az egész furcsa találkozásunk miatt, de ha valamilyen módon mégis kiderülne, hogy az apám irányítja onnan messziről is a szálakat, akkor abban egészen biztos vagyok, hogy jó vége nem lehet ennek az egésznek. Mert amiben benne van az apám keze, azt mindketten tudjuk, hogy sosem jó. Nem csak ránk nézve nem, de az emberiségre sem. Ő az a fajta ember, aki ha nem lenne az apám, akkor egészen biztosan, hogy messziről elkerülném. Néha komolyan nem értem, hogy az anyámnak valamikor hol volt az esze. Talán a rossz fiúk imponáltak neki. Volt idő, amikor azt hittem, hogy a házasságuk zátonyra futott, sokszor láttam elbújni anyát a fürdőszobába sírni, azt is láttam, hogy apa milyen lekezelően beszélt vele... szinte mindig. Aztán valami megváltozott. Anya sosem panaszkodott többet, pedig apa sosem volt képes változásra. Sokszor gondolkodtam el azon, hogy miért nem válnak el, hogy az anyám nő létére miért tűr ennyi mindent el, és arra jutottam, hogy talán fél. Nem csak az apámtól, meg a haragjától, hanem az újrakezdéstől is. Csak ez lehet a válasz, mert másképp azt kell gondolnom, hogy szereti azt, ha valaki megalázóan bánik vele. Én pedig semmi esetre sem akarom azt hinni arról az emberről, aki életet adott nekem, hogy pont olyan őrült lenne, mint az apám. Mert egy ilyen ember mellett le élni egy egész életet, igencsak őrültség.
- Talán mégis csak az a legegyszerűbb magyarázat, hogy ennek így kellett történnie. Az egészből pedig vagy megpróbáljuk ki hozni a lehető legjobbat, vagy pedig semmisé tesszük ezt a napot... - az utóbbi talán most egy kicsit nehezebben menne így, hogy ennyi év után újra találkoztunk, legyen a véletlen műve, vagy sem. De ha az kell ahhoz, hogy fent tarthassam ez eddig nyugodt életemet, amiért annyit küzdöttem, akkor megteszem. - Anya említette nem olyan rég, hogy valami új közös "üzletbe'' akarnak kezdeni. De a részletekre nem voltam kíváncsi, csak reménykedek abban, hogy nem amiatt akarja apa annyira, hogy térjek haza. - miközben beszélek egy apró fintor jelenik meg a szám szélén. Normális ember ha üzletről beszél, akkor egyértelműen arra gondolunk, hogy valami cég meg hasonlók. Ha viszont az apám üzletel az azt jelenti, hogy annak valaki meg fogja inni a levét. Ez a valaki pedig nagyon nem szeretnék én lenni. Mert hiába már nem vagyok gyerek, és hiába nőttem ekkorára, attól még rettegek ennek a szónak a hallatán.
- Az nem lehet, hogy rossz oldalról közelíted meg a dolgokat? - pillantok rá, és bár nem akarok most lelki beszédet tartani neki - azt másfél órával ezelőtt kellett volna, ha nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogyan -, de valamiért azt érzem, hogy Ő még nálam is magányosabb. - A jó dolgok lehet, hogy épp a szemed előtt vannak, csak nem veszed észre őket. Például szerintem az, hogy egészséges vagy és van hol aludnod, éppen elég pozitívum, amiből táplálkozni lehet. Képzeld csak el, hogy hány ember van jelenleg is kórházba, vagy az utcán, aki éppen arra vágyik, amid neked van, neki viszont lehet, hogy sosem lesz? - miközben beszélek próbálom felidézni magamban a gyerek Angelot, akire még valamennyire emlékszem, de nem így. Persze gyerekként sok mindent másképpen látunk, nem gondolkodunk az élet nagy dolgain, és bár tudtuk, hogy rossz az amibe születtünk, de mégis megpróbáltunk jót kihozni belőle. Akkor felnőttkén miért ne mehetne ugyan ez? Gyerekként rá voltunk utalva a családunkra, de már nem. Most sokkal könnyebb kéne, hogy legyen. A nyugodtságom viszont abban a percben eltűnik, ahogy meglátom az apám embereit és a másik pillanatban már az asztal alatt találom magam, ami talán külső szemmel nézve igencsak vicces látvány lehet, de én egyáltalán nem találom annak. Ha észre vesznek, akkor mindennek vége. Bólintok egyet és hiába próbálom el rejteni, hogy mennyire félek, azt hiszem, hogy egyértelműen látszik rajtam. Normális körülmények között soha senki nem tudott volna rá venni arra, hogy az asztal alatt bújkáljak ennyi ember között. Utoljára azt hiszem, hogy legalább húsz éve csináltam ilyent. Mégis félre téve az eddig bizalmatlanságomat, Angelot követve próbálok én is észrevétlenül átsuhanni az asztalok alatt most először bízva benne, és közben igyekszem a jóra gondolni és nem arra, hogy mi történik akkor, ha meglátnak minket. Talán mégsem annyira minden a véletlen műve, talán épp most volt az ideje, hogy Angelo és én találkozzunk. De az is lehet, hogy ismét csak a paranoiám, és éppen bolhából akarok elefántot csinálni. De ne már... nem lehet az is csak véletlen, hogy apa emberei felbukkantak. Ez azért már egy kicsit sok lenne egy napra. Pont most. Egy rövid pillanatig olyan érzésem támad, mintha minden felgyorsult volna körülöttünk, és mire észbe kapok már kint is vagyunk és hiába próbálom felidézni azt, hogy hogyan értünk ki épségben, nem megy. Csak állok bambán, magam elé bámulva, és azt hiszem, hogy még sosem esett ilyen jól a friss levegő, mint most.
- Tényleg ki jutottunk? - kérdem, majd a hajamba túrok. Azt hiszem, hogy most tényleg az a legjobb ha eltűnünk innen, nem hiszem, hogy van túl sok időnk arra, hogy itt tátsam a szám. A lényeg, hogy egyenlőre biztonságban vagyunk.
- Kocsival jöttem. De örülnék, ha most te vezetnéd. - a felsőm zsebébe nyúlok a kocsi kulcsért, ami ahogy a kezembe kerül át nyújtom Angelonak. Remélem, hogy el is veszi tőlem, mert azt hiszem, hogy most nem lennék képes vezetni. Még azt a tényt is elengedem, hogy képes lenne ellopni egy kocsit. Persze tudom én, hogy szükség törvényt bont, na de el venni valaki másét?!  A parkolóhoz érve gyorsabban szedem a lábaimat az autóm felé, az anyós ülés felőli ajtót megközelítve, majd amint a járműben ülünk már megkönnyebbülve sóhajtok fel. Ha az apámon múlik, akkor azt hiszem, hogy mindent meg fog tenni, hogy felbolygassa az életemet.
- Nem mehetek haza... - vagyis mehetek. Csak nem merek.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."

Angelo & Valeria

Egészen a mai napig úgy éltem az életem, hogy távol a családomtól és minden hozzátartozó bajtól, és bár tudtam, hogy egyszer el jön az a nap, amikor szembe kell néznem velük, arra álmomban sem gondoltam volna, hogy éppen Angelo lesz az, akit elém sodor az élet. Ennek az egyik részem örül, hiszen, ha valóban csak a sors keze van a találkozónkban, és épp olyan ártatlan, mint én, akkor közös erővel talán megpróbálhatnánk egymást ki menteni a családjaink által okozott átoktól. A másik részem pedig óvatosságra int, hiszen olyan sok év eltelt már azóta, hogy utoljára találkoztunk, hogy nem lehetek biztos benne, hogy olyan maradt, mint az emlékeimben az a kisfiú, akivel szívesen töltöttem az időmet, és aki mellett mindig olyan felszabadult lehettem. Ha bármi is hiányzik a gyermekkoromból, az az Angelo társasága, és úgy tűnik, hogy ha valóban a véletlen műve, akkor kaptunk egy újabb esélyt arra, hogy ugyanolyanok lehessünk, mint évekkel ezelőtt voltunk.
- Gondolod, hogy benne van a kezük abban, hogy mi ketten találkoztunk? - erre egészen eddig nem is gondoltam, de ha valóban az apám keze van az egész mögött, akkor kétlem, hogy a jó szándék vezérelte volna. Hiszen valamikor foggal körömmel harcolt az ellenkezője mellett. Az egész eddig életem úgy éltem, mintha valami bábu lennék a családom számára, kit kedvük szerint irányítanak. Amint sikerül egy kicsit ki törnöm a családom által rám ruházott nyomás alól, mindig történik valami, ami eszembe juttatja, hogy hová is tartozom, mert sokszor úgy érzem, hogy sehová. Közéjük biztosan nem, mert minden tőlem telhetőt megtettem, hogy véletlenül se legyek olyan, mint a családom többi tagja. Viszont ide sem. Mert hiába illeszkedtem be, hiába érzem New Yorkot sokkal inkább az otthonomnak, mint a valódi hazámat, a szívem azért néha mégis Róma felé húz. Nem véletlenül tartják úgy, hogy az embernek csak egy otthona lehet, és az az a hely, ahová született.
Bár semmi vicces nincs a szavaiban, mégis engedek felé egy gyenge mosolyt a szavait hallgatva. Ha arra a fiúra gondolok, aki gyermekkoromból megmaradt az emlékeimben, akkor nagyon is biztos vagyok abban, hogy megtette volna, amit mond. És ez őszintén jól esik, még ha tudom is, hogy lehetetlenségnek tűnt volna. Meg már amúgy is mindegy. Nem tudjuk vissza fordítani a múltat, akkor sem, ha szeretnénk. Sok minden lehetett volna máshogy, ha nem lettem volna már gyerekként is ilyen félős, amilyen még mindig vagyok.
- Ebben egyáltalán nem kételkedek. De hiszek abban, hogy minden okkal történik. És ennek így kellett történnie. - vonok egyet a vállamon, miközben az érintésemmel próbálom megnyugtatni, hiszen szemmel láthatóan nagyon felhúzta magát ezen az egészen. Persze megértem, hogy nem lehet jó érzés ezt hallani, de attól, hogy mérgelődik semmi sem fog változni. A múltunk legalábbis biztosan. A jelenünk viszont még változhat. Talán. Ha így alakult, hogy találkoznunk kellett, megpróbálhatnánk ki hozni belőle a legtöbbet, még akkor is ha lehet, hogy veszélyt is jelenthetünk egymás számára.  Ahogy a következő szavait hallgatom, eltöprengek azon, hogy mindkettőnknek ugyanaz lett a sorsunk. Mindketten menekülünk a saját családunk elől, és mindketten ugyanazzal nézünk szembe minden egyes nap. A magánnyal. Annyi a különbség, hogy ez amíg őt láthatóan felemészti, engem megerősít. Mert jobb egyedül biztonságban, mint olyanokkal, akik csak ártani akarnak.
- Tudom... de talán nézhetnéd a jó oldalát is. Jobb egyedül magányosan, mint úgy körbe véve emberekkel, hogy közben magányos vagy. És így legalább nem függsz senkitől. Hidd el sokkal rosszabb nyomás alatt élni az életet, mint egyedül. Én inkább mindig az egyedüllétet választanám, mint az olyan embereket, akik rossz hatással vannak rám. - nem mondom, hogy sokszor boldoggá tesz a ki alakult helyzet, néha jól esne egy anyai ölelés vagy egy apai tanács, de hát ez van. Megtanultam együtt élni ezzel az egész helyzettel, és próbálom kihozni belőle a legjobbat, amit csak ki lehet.
- Szerintem pedig egy nő szerepe inkább az lenne, hogy szeretetben fel nevelje a gyerekeit és ne kabátot cipeljen. És közben a férfi pedig azt éreztesse vele, hogy nő, nem pedig azt, hogy lábtörlő. - mindig is fontosnak éreztem azt, hogy ki álljak a nők mellett, mert sajnos egyre több olyannal találkozok aki el van nyomva. Talán épp azért érzem fontosnak az egészet, mert én magam is így nőttem fel. Ezt láttam természetesnek. Volt idő amikor én magam is elhittem, hogy semmi másra nem vagyok jó csak arra, hogy el vegyem azoktól az undorító emberektől a kabátjukat és csendben maradjak. Amikor pedig apa intett, távozzak. Mikor sikerült ki szabadulnom otthonról, akkor kezdtem igazán megérteni, hogy mi nők nem erre születtünk. Nem helyes elnyomni valakit csak azért, mert nőnek született és mert férfiként azt hiszik, hogy előnyt élvezhetnek csak azért, mert valami más van a lábuk között. És majd attól erősebbek is. Gondolataimból az apám ebereinek a látványa ébreszt fel, és hirtelen mintha  az egész világ össze dőlt volna bennem. Egyszerre érzem magam tehetetlennek és csalódottnak is, mert a felbukkanásuknak egészen biztos, hogy köze lehet Angelonak. Honnan kerültek másképp ide ilyen hirtelen? És én most mit fogok tenni? Talán ha sikoltanék egyet, akkor nem mernének megközelíteni. Nem kockáztathatom senki biztonságát. Az értetlenségét látva azonban ismét sikerül összezavarodnom. Ez túl sok kezd lenni mára. Ennyi véletlen nem történhet ilyen rövid idő leforgása alatt.
- Nem te hívtad ide őket? - kérdem suttogva, bár felesleges halkan beszélnem, hiszen a körülöttünk levő zajnak köszönhetően kétlem, hogy olyan éles fülük lenne, hogy pont az én hangomat hallják meg a tömeg közül. Értetlenül nézem Angelot, amint az asztal alá bújik, majd mikor megpróbál engem is be húzni oda, egy pillanatig hezitálok, hiszen nevetséges az egész, végül mégis követem. Mi mást tehetnék ebben a helyzetben?
- Az apám emberei. Matteo a jobb keze. Mellette van mióta az eszemet tudom. A másik kettőt annyira nem ismerem, de ha együtt vannak, akkor valószínűleg nem azért jöttek, hogy megigyanak egy sört. - még mindig halkan beszélek és próbálok nem gondolni arra, hogy az emberek akik látnak, nem gondolnak túl hülyének. Két felnőtt ember az asztal alatt elég furcsa látvány lehet.
- Ha nem te hívtad őket, akkor hogyan kerültek ide? - hirtelen úgy érzem magam, mint gyerekkorunkban, és bár szívem szerint kacagnék egy nagyot ezen az ostoba helyzeten, de mégsem teszem. Hiszen egyáltalán nem vicces semmi. Ha meglátnak, akkor engem haza visznek. És Ha meglátják velem Angelot, akkor ki tudja, hogy vele mit tesznek. A felém nyújtott kezét bámulom egy darabig, majd végül megfogom és bár fogalmam sincs, hogy hogy akarja ezt csinálni, de megpróbálok bízni benne. Jelen helyzetben úgysem tehet mást. - Nem akarom, hogy bajod essen miattam. - suttogom majd kizárva minden mást a fejemből követem őt abban bízva, hogy nem keltünk túl nagy feltűnést.

Valeria & Angelo

"If you cannot get rid of the family skeleton,
you may as well make it dance."