- Ugyan, nem lesz az húsz év! - legyintek nevetve Eli megjegyzésére, miután végre megunk maradtunk, de aztán visszaindulva felé, elgondolkozok egy darabig – Vagy ki tudja, lehet, hogy még több is lesz. - igen, lehetséges, hogy elsőre nem vettem figyelembe minden lehetséges opciót, mondjuk azt, hogy manapság sokkal tovább laknak a fiatalok a szüleikkel. Na nem feltétlenül mert annyira szeretnének, azért, mert úgy elszabadultak az ingatlanárak, hogy egyedül elég nehézkesen megfizethető. Igaz, egyelőre jól elvoltunk itt kint a város mellett a természet lágy ölén a kis faházunkban, de néha még így is feldobott pár hirdetést a böngésző, és akaratlanul is szembesültem vele, az elmúlt pár évben hogy felszaladtak az árak. Bele se akarok gondolni, hogy hol tartanak majd tizennyolc év múltán mondjuk. Bár még csak most született meg Penelopé, miért is téma egyáltalán, hogy mikor fog elköltözni?!
- Papírforma szerint tényleg nincs, de a gyerekek úgy sem mindig követik a papírformát. - azért vetek én is egy pillantást a faliórára, és kénytelen vagyok egyetérteni Elivel, hogy valóban odébb van még a hami-idő, de visszagondolva, hogy hogyan büfizte végig a nagyanyját… nem tartanám kizártnak, hogy mégis előbb lesz éhes a pocakja, mintsem kéne.
Ahogy anyuka felkel a fotelből, csak szótlanul bólintok, és már célba is veszem a konyhát, ha esetleg mégis nekem lenne igazam, akkor egyből lehessen a csöppség szájába nyomni a cumisüveget, mert amilyen drámai tud lenni a türelmetlen ordítás minden etetés előtt, én már nem kockáztatnék. Egyelőre még élvezem, hogy nem ketten-hárman futunk versenyt a konyhába, hogy ki melegítsen a kicsinek, meg végre, mindent magunk csinálhatunk, hármasban, de nincsenek nagy illúzióim, sejtem, hamar el fog jönni az az idő is, amikor visszasírjuk még, hogy nincsenek itt anyámék.
Mire a lányok visszatérnek, a cumisüveg már a tál melegvízben állva közelíti a tökéletes hőmérsékletet, a pultnak támaszkodva vissza is integetek nekik, még ha a csöppség a könyvek leírása szerint nem is lát még ilyen messzire… akármennyire is féltem – féltem? Rettegtem! - korábban, azért tagadhatatlanul megvan a maga varázsa annak, hogy már nem ketten, hanem hárman lakunk itt. És sejtem, csak napról nappra jobb és emlékezetesebb lesz minden, ahogy lassan cseperedik és ügyesedik a kisasszony.
- Szia Prücsök, jól aludtál? Bár ami azt illeti, nem volt valami nagy alvás. Semmi baj, elég mozgalmas napokon vagyunk túl, most már ígérem, nyugodtabb lesz minden. Bár, ha már most unatkozol, kislányom, akkor nem nézünk túl jó remények elébe. - motyogom egy pillanatra elbizonytalanodva, ahogy közelebb sétálok hozzá, a mutatóujjamat a csöpp kis puha babatenyérbe fektetve, amit Pen lelkesen szorongatni is kezd, miközben nagy, sötét szemeivel pislog a nagyvilágba.
- Olyan hihetetlen, hogy már ő is itt van. Belegondolva, hogy egy évvel ezelőtt hogy nézett ki az életünk, ha valaki azt mondta volna, hogy most babázni fogunk, biztos kiröhögtem volna. - vallom be, mert mit szépítsünk, különösebben nem terveztük a kisasszonyt, meg tudom, nekem is elég sokáig tartott megbarátkozni a gondolatával, de most, hogy itt van, a világ minden pénzéért sem döntenék másképp. Mondjuk a dokis kavarodás meg a hercehurca tényleg nem hiányzott különösebben, de hála az égnek, egészen jól alakultak a dolgok.
- Te hogy érzed magad? Készítsek valami italt? - pillantok Eli felé, mert tudom, mióta a picur megszületett, tagadhatatlanul övé minden rivaldafény, de azért kedves feleségem előtt is le a kalappal, milyen derekasan állt minden nehézséget. Többnyire, de az a pár mécsestörés vagy kiakadás még bőven belefér, valószínűleg más sem kezelte volna jobban a terhességgel meg szüléssel járó nehézségeket.

Szeretném azt mondani, hogy a kórházban töltött néhány nap után minden tökéletesen alakult, de végül is ezek mi vagyunk, a Calver-Beaulieu egység sosem arról volt híres, hogy minden flottul, terv szerint alakulna. Mint azt az emeleten kivételesen békésen szundikáló Penelopé is kiválóan prezentálja.
Szóval, először is találnunk kellett egy új dokit. Dr. Brierley bár remekül átsegített a terhesség jelentős hányadán, de ezt a hibát nem tudtuk elnézni neki. Már csak azért sem, mert Deanre szükségem van a kislányunk felneveléséhez, és ha rácsok mögé került volna mert kiszorítja a szuszt a doki nyakából akkor hiányzott volna a létszámból. Meg amúgy sem tudtam megbízni már benne, szóval keresgéltünk, és találtunk is egy egészen kedves doktornőt. Már csak azért is nőt, mert tartottam tőle, hogy elegendő ha egy férfi hangját halljuk (mármint a páromon kívül) a szülőszobán, és elszabadul a pokol. Egyébként, meglepően szervezetten alakult maga a szülés. Semmi dráma, két nappal előbb bementünk a kórházba, hogy biztos ne kelljen rohanni, majd szinte szó szerint végig mentünk a listán amit előzőleg a doktornővel összeállítottunk. Oké, nem teljesen a lista szerint, mert nem volt rajta kiabálás, vagy az, hogy bömböljek mert Dean nem fogta a kezem, de azért nem volt túl sok változás. Penelopé Kaira Calver megérkezett erre a világra.
Eleinte jó ötletnek tűnt, hogy Dean szülei segítsenek az első héten, és segítettek is, tényleg. Csak… a nappali tele volt a cuccaikkal, a felfújható vendégággyal, és ami a legrosszabb: alig tudtam kézbe venni a kislányt amióta hazaértünk a kórházból. Hacsak nem etetni kellett, már vette is el tőlem vagy a nagymama vagy a nagypapa, vagy a dédszülők, dajkálni esélyem sem volt. Kivéve néhány fotó erejéig, amihez mindenki ragaszkodott. Egyébként nagyon édes kislány, a türelmét többnyire az apjától örökölte. Hacsak nincs valami tragédia (teli pelus, üres poci, popsirázás nélküli fél perc), akkor bájosan pislogva szemléli a külvilágot. Nem mintha látna bármit is, vagy tudna csinálni az aranyos kalimpáláson kívül egyebet, de meggyőződésem, hogy tökéletes úgy ahogy van. Erről senki sem tud lebeszélni.
A hosszas búcsúzkodás egyik átka, hogy bár etetés után akartak indulni, addig búcsuzkodtak meg szedelőzködtek míg…
- Azt hiszem erről a három dologról kell lemondanunk a következő húsz évre. - mosolyodok el, miközben a fotelban ülve hajtogatom össze a több tucat textil pelenkát. Elég egy büfi, és már megy is a szennyesbe, mert attól még, hogy baba van a háznál, nem lettünk kevésbé paranoiásak vagy mániákusak. Sőt.
- Szerintem melegíthetsz majd, de előbb nézzük meg mi a probléma, még nincs etetés idő. - nem azért, mert ne lenne elég tejem, ha épp valóban éhes, hanem mert nincs még két órája, hogy teli ette a pocakját annyira, hogy jó adaggal még le is büfizte a kedvenc nagyiját. Az egyetlent, hogy pontosak legyünk. Nem tagadom, hogy az elmúlt héten párszor eltört a mécses, bizonyára a hormonok próbálnak megtréfálni, vagy egyszerűen fáradt vagyok, mintha nem lenne elég bajom enélkül is. Hiányzik az anyukám, egyszer még Deannek is említettem este, mikor elalvás előtt pityeregtem. Tudom, hogy ezzel nincs mit kezdeni, de vannak pillanatok az ember életében, amikor valakinek a hiánya húsbavágóan fájdalmas.
- Megyek. - tápászkodok fel mindenesetre a fotelból, mert látom, hogy Dean már szuperapu üzemmódba kapcsolt, mondhatok én bármit, a tejcsi meg lesz melegítve, nehogy Penelopénak fél percet is várnia kelljen, HA esetleg éhes lenne. Az emeletre érve nem ér nagy meglepetés: a kiságyában van, és hiába a forgó játék, a sok kis színes izé, csak torkaszakadtából ordibál. Elhamarkodott volt a türelmét Deanhez hasonlítani.
- Mi a baj? Hmm? Felébredtél, és nem állt itt vigyázban a kedvenc nagypapi rabszolgád? - nem hazudok, Dean apja strázsált a kiságy mellett, amíg a kislány aludt. Nagyon egymásra kattantak. Felveszem a kis törpillát, és máris csillapodik a hangzavar. Szaglószervem szerint nincs semmi a pelenkában, szóval vagy éhes vagy unatkozik. Gondolom. Kellene a gyerekekhez valami kézikönyv vagy ilyesmi.
Óvatosan lesétálok a konyhába, remélem Dean nem reagálta túl a tej melegítést és nem állt neki harmadszorra is fertőtleníteni a cumisüvegeket.
- Helló Apu! Nézd kit hoztam. - még integetek is egy picit a baba kezével, és úgy tűnik minden kérdésre választ kaptunk. Mert az úgy tűnik nem fordulhat elő, hogy ébren van, és senki sem tartja kézben, különben jön az óbégatás. - Úgy tűnik unatkozott egyedül.

Nem is tudom igazán, mit felelhetnék a kérdésére, mert még magam sem tudom rá a választ. Józan ésszel mondanám, hogy nem, megvárom, hogy együtt bontsuk ki őket, ahogy eredetileg terveztük, de ha úgy adódik, hogy már sohasem térhet haza a kórházból… inkább gondolni sem akarok rá. Vagy arra, mennyire fog padlóra küldeni, ha végül nélkül kell kibontani azokat a fránya dobozokat, mert nem lehet már hová húzni az időt, vagy nem lesz mire várni.
- A körülményekhez képest így sem lehet okunk panaszra. - nyilván, sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha Lien eredeti terveknek megfelelően tényleg csak néhány napot, vagy maximum hetet töltött volna nálunk, mielőtt saját albérletbe költözik, nem pedig hosszú hónapokon keresztül boldogított volna a társaságával, de hála az égnek, legalább a karácsonyi bejelentést követően tényleg meglepően gyorsan szedte a sátorfáját. Ha ezt előbb tudjuk… na mindegy.
A végítéletre várva, végre az orvosunk is felbukkan, a következő percek pedig… ha azt hittem, az lesz életem legsorsfordítóbb pontja, amikor Eli elárulta, hogy babát vár, vagy az, amikor kiderült a betegsége, hatalmasat tévedtem. Akkora szikla gördült le a szívemről, hogy elsőre szerintem fel sem fogtam igazán, amit az orvos magyarázott, el sem mertem hinni amit hallok, hogy ez az egész csak egy bugyuta tévedés volt. Egyik felemmel madarat lehetett volna fogatni, a másik meg itt helyben képes lett volna megverni az orvost, esetleg megfolytani, nagy szerencséje, hogy nem vagyok olyan heves vérmérsékletű, meg szinte megbénított a jó hír. Ettől függetlenül Eli ismer már annyira, hogy ne tévessze meg a látszat, és olvasson az apró kis rezzenéseimből, s ahogy idő közben többször is rápillantok, megszorítva a kezét, látom, hogy ő is hasonló (ideg)állapotban van. Azt hiszem, az orvos is érzékelhette a levegőben cikázó, láthatatlan villámokat körülöttünk, mert kis mondandója végére érve még hebeg valamit, hogy azonnal kiállítja a zárójelentést, meg egyéb sürgős dolga is akadt, és kislisszol a helységből, mielőtt tettlegességig fajulna a történet.
Szó nélkül ölelem vissza a feleségem, és el se engedném még jó ideig, ha nem lenne olyan nagy a késztetés, hogy minél előbb eltűnjünk innen. Majd… majd otthon kibőgjük magunkat örömünkben, meg lógunk egymáson egész nap annak örömére, hogy ez az egész rémálom csak egy istenverte tévedés volt.
- Áll az alku, de előbb a szüleimnek is elmondjuk. Istenem, kíváncsi vagyok az arcukra, ha megtudják! - nevetek megkönnyebbülve, majd azzal a lendülettel fel is markolom a cuccait, menjünk innen, minél előbb! Inkább várok a parkolóban a tűző napon taxira, mint ebben a fojtogató kis szobában.




Ki hitte volna, annyi bosszankodás után, hogy miután a kis Penelope megszületik, szinte egy szempillantás alatt a feledésbe merül minden korábbi kellemetlenség? Pedig igazán kalandos és eseménydús volt az a kilenc hónap, kezdve azzal, amikor kiderült, hogy bővülni fog a család, a Lienes kellemetlenségeken át, egészen a kórházban elcserélt mintákkal, meg a félelemmel, hogy a lányunknak sohasem lesz lehetősége megismernie az édesanyját.
Helyette most két-három óránként kelünk, az egész házat beborítják a törlőkendők, popsitörlős csomagok, babajátékok meg az üres cumisüvegek, egy hete nem aludtunk összefüggően pár óránál többet, és olyan fáradt vagyok, amit korábban szinte el se bírtam képzelni. Meg olyan boldog.
Pedig ez talán még a könnyébb része volt a történteknek, mert amikor Eli betegeskedése alatt ideutaztak a szüleim, hogy segítsenek, végül itt maradtak a szülésig, hogy találkozhassanak első és egyetlen unokájukkal, meg levegyenek némi terhet a vállunkról az első napokban. Egyik délután még a nagyiékat is áthozták, hogy megismerhessék a család legifjabb tagját, és már most, egy hét alatt annyi (közös) fotó készült, hogy azzal már egy albumot meg lehetne tölteni, pedig előtte istenemre mondom, egyikünk sem volt különösebben telefonfüggő.
Akármennyire is maradtak volna még segíteni, végül a szüleimet lassan hívta a kötelesség, és a több órás búcsúzkodást követően csak sikerült elindulni, mi pedig, olyan hosszú idő után végre újra magunk lehettünk – igaz, nem kettesben, hanem immár hármasban.
- Csend, béke, nyugalo… - zártam be mögöttük az ajtót egy fáradt sóhajjal, de még be sem záródott az ajtó, hallom, hogy valaki ismét felébredt és éhen akar halni, most, rögtön, azonnal követelve, ami jár neki. Azt hiszem, itt kezdődik az izgalmas része a történetnek, amikor csak magunkra számíthatunk.
- Szeretnéd megetetni, vagy melegítsem a tartalékot a hűtőből neki? - fordulok kérdő tekintettel Eli felé, majd akárhogy is válaszol, sietős léptekkel a konyha felé indulok. Ha a cumisüveget kell előkeresni, akkor azért, ha intézi a picurt, akkor azért, hogy neki vigyek valami innivalót meg pár falat nasit.

- Biztosan igazam lesz. Ennyi kis szerencse nekünk is jár. - benne van, hogy órákon át konzultálnak, de tulajdonképpen már vagy másfél órája beszélnek. Nem akarom én sem siettetni őket, de elméletben amióta itt vagyok, azóta ők is kapcsolatban állnak. Igazából az érdekelne a leginkább, hogy ez az egész állapot hogyan hat a kislányra a pocakomban. Bizonyára javasolnak kezelést is, ha már eddig csak vizsgálódtak, de jó lenne tudni, hogy Penelopé meddig lesz még biztonságban odabent? Vagy már most is késő?
Kezdek is megint ideges lenni ezektől a gondolatoktól, hogy az imént elfogyasztott narancs is kikívánkozik, így jó ötlet volt a légzőgyakorlat. Legalább a narancs lent maradt, ez is haladás. Az utóbbi napokban akármit is eszek, az szinte rögtön visszaköszön. A terhesség legelején sem hánytam ennyit, mint mióta kórházban vagyok. Nem csoda, ha hazamennék amint lehet.
- Tudom. - szűröm csalódottan a fogaim közt. Nem érdemes vitázni arról, hogy mikor mehetnék haza, Dean más állásponton van. Valahol megértem, jót akar, és biztos igaza is van, de valamiért nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ez a nagy lehangoltság, meg a fizikai rosszullétek attól vannak, hogy túlságosan stresszes ez a környezet nekem. Otthon jobb lenne, ebben biztos vagyok.
- Nem fogod megmutatni neki, jól sejtem? - mosolyodok el egy kicsit, miközben oldalra biccentem a fejem. Nem haragszom rá emiatt. Ismerem már, tudom, hogy úgysem bontja fel nélkülem. Mindent együtt nyitottunk ki, és alaposan meg is nézegettük, gondolkodtunk rajta, hogy vajon hogy állnak majd a kisruhák Penelopénak. Nekem sem lenne kedvem nélküle folytatni, pár napot vagy hetet kibírnak azok a csomagok a sarokban.
- Igazából hamarabb is elkezdhettük volna, de ebbe bele se menjünk inkább. - legyintem félre a gondolatot. Már sokkal korábban elkezdtünk beszélgetni róla, hogy mit kellene beszerezni, hogyan kell átalakítani a vendégszobát, csak konkrétan be se mentünk oda, míg Lien lakott benne. Nehéz úgy méricskélni, hogy mi fér be és mi nem, ha nem mész be a szobába. Meg hát tervezni sem egyszerű a lopott félórákban, amikor épp kettesben maradtunk. Inkább mással törődtünk, megbeszéltük a mindennapi dolgainkat, meg próbáltunk úgy viselkedni mint egy normális házaspár (akinek a házában egy vendég is él hónapokig). Szóval, elkezdhettük volna még hamarabb, de nem is igazán volt rá lehetőségünk. Amint beavattuk a családot, és felszabadult a leendő gyerekszoba, Dean se tagadhatja, hogy bele lendültem a tervezésbe, vásárlásba. Többnyire, ha bizonytalan voltam éppen az ő anyukája véleményét kértem ki, hiszen ki mást kérdezhetnék? Az apámat biztosan nem…
Amikor bejön a doki is végre a szobába, persze, hogy megijedek. Valószínűleg olyan híreket hoz majd, ami mindent megváltoztat, és eldönti, hogy mivel telnek majd az elkövetkező hetek vagy hónapok. De végül teljesen a feje tetejére áll megint minden, és most kivételesen ez jó hír. Dr Brierley elmondja, hogy mégsem vagyok beteg, amit elsőre nehezen hiszek el, hiszen… az ember azt hinné, hogy az orvosok nem dobálóznak csak úgy a halálos diagnózissal. Sikerült kifognom azt az egyet aki mégis.
Dühös vagyok, nagyon is, de látom, hogy Dean sincs különb idegállapotban. Kész csoda, hogy nem kapott agyvérzést vagy infarktust, igazából így, hogy már tudjuk, hogy én jól vagyok, mehet minden vissza a régi kerékvágásba, és én aggódok érte. Az arcából ítélve, az orvosnak igen nagy szerencséje van, hogy a férjem nem az a verekedős típus, mert ahogy elnézem, nem sok választja el tőle. Megértem, és még ha egészen biztos is, hogy ez a doki többet egy ujjal sem érhet se hozzám se a leleteimhez, azért mégse kellene agyoncsapnia. Kereshetünk másik orvost, ez nem a legszerencsésebb, de nem adnám meg a lehetőséget, hogy még valamit elrontson.
Inkább jó szorosan megölelem, amint magunk maradtunk végre. A megkönnyebbüléstől sírni tudnék, de azt majd valószínűleg otthon fogok, amikor már el merem hinni, hogy tényleg minden rendben van. Arcom a mellkasán pihentetve azon gondolkodom, hogy milyen szerencsések vagyunk. Mennyi minden elromolhatott volna, hiszen igen, most nincs gond, de lehetett volna. Rövid és törékeny az élet, és bár mi eddig is tisztában voltunk vele, most kaptunk még egy emlékeztetőt. Még jobban örülök neki, hogy itt van ez a kisbaba, nekem ez a gondolat volt az egyetlen ami megnyugtatott mikor azt hittem itt a vég. Hogy marad belőlem valami a világon, és Dean sem lesz egyedül.
- Menjünk. Össze vagyok pakolva. - ki sem pakoltam. Állandóan abban reménykedtem, hogy haza engednek, így inkább nem rámoltam nagyon szét a dolgaimat. Csak a kis szekrényről kell összeszedni a töménytelen mennyiségű kekszet, gyümölcsöt és vizet, de a többi holmim a táskákban van már. - Egyezzünk meg valamiben: ha hazaértünk, én eszek, te pedig pihensz végre egy kicsit. - szörnyen le van harcolva, ami érthető, de most, hogy megnyugodhatunk, remélem alszik végre egy kicsit. Mert a szeme alatti karikákat elnézve, nem sokat aludt ő sem az elmúlt napokban.

- Talán. Remélem, igazad lesz. - bólintok alig láthatóan a szavaira, inkább nem akarom letörni a kedvét, hogy az, hogy konzultálnak, lehet, csak tíz percet fog jelenteni, de az is lehet, hogy nem jutnak dűlőre, és bevonnak még három másik orvost a történetbe a szakvéleményük miatt, és akkor már órák, vagy nagyok hosszat is elhúzódhat a történet. Nagyon remélem, hogy nem, már csak azért se, mert idegileg teljesen felőröl mindkettőnket ez a bizonytalan várakozás.
Amíg is nem tudjuk, mennyi ideig tart még ez a mostani állapot, pár légzésgyakorlat nem árthat, sem neki, sem nekem, így hát amikor látom, hogy eleget tesz a kérésemnek, és csinál néhányat, szó nélkül csatlakozok én is hozzá, mert… az én idegrendszeremnek sem árthat.
- Elie… - tudnék vitázni vele erről az otthon, vagy a kórházban jobb témáról, de inkább nem teszem, mert bár szeretek előre felkészülni minden eshetőségre, de így, hogy (talán) csak percek választanak el attól, hogy megtudjuk, mi az orvosok ítélete, inkább bele se akarok menni. Kivételesen fájjon majd akkor a fejünk miatta, ha már tudjuk, mi a helyzet.
- Persze, mindenképp. - bólintok szórakozottan a függöny hallatán, ugyanott van a többi bontatlan doboz mellett, amik azóta érkeztek, hogy a feleségemet bent fogták a kórházban, mert eddig is együtt csináltunk végig mindent, valahogy még nem sikerült elfogadnom, hogy talán egyedül kell folytatnom. Majd ha bekövetkezik a baj, és nincs más megoldás, de amíg egy kis remény is van, addig maradnak a dobozok bontatlanul, ahol vannak, hogy együtt bonthassuk ki őket. Mert tudom, mekkora szeretettel és odaadással válogatta őket a gyerekszobába, és mennyire szeret egyáltalán ajándékot, vagy csomagot bontani… valahogy nem tűnne helyesnek, ha én tenném meg helyette.
- Még szerencse. Látod? Ezért mondom, hogy semmit sem szabad az utolsó pillanatra hagyni. Hiába hiszed azt, hogy úgy is ráérsz majd, ha így készülsz, biztos, hogy valami nem várt szarság a nyakadba szakad, és a legkisebb bajod is nagyobb lesz… - magyarázok szomorkás hangon, mert lám, én megmondtam. De bár ne lett volna igazam, legalább most az egyszer, és ahelyett, hogy itt rágódunk a jövőn, együtt díszítgethetnénk a gyerekszobát! Vagy szőhetnénk a terveket, hogy melyik óvodákba, iskolákba járjon majd, vagy ki legyen a keresztanyja, hová menjünk először, együtt nyaralni… A puszi rángat ki a búskomor gondolatokból, egy halovány mosollyal szótlanul meg is köszönöm, mielőtt még kopognának az ajtón, onnantól pedig csak Elie kezét szorongatva hallgatom, mire jutottak az orvosok a konzultáció alatt.
Hiába tudtam már az eddigi eredményeket, fájt újra végighallgatni őket, mint ha csak újra tudatosítani akarnák, hogy milyen rossz a helyzet, de ahogy Dr. Brierley folytatja, mégpedig azzal, hogy az új eredmények köszönőviszonyban sincsenek az eddigiekkel, pedig még meg is ismételték őket a biztonság kedvéért, akkor azzal nem kicsit sikerül összezavarnia. Szerencsére Elie helyettem is kérdez, amikor pedig meghallom az orvos válaszát, hirtelen azt sem tudom, mit reagáljak. Lefagyok, nem is kicsit, miközben hatalmas megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam… ezek szerint nem beteg. Nem fog meghalni. Nincs semmi baj. Ami azt jelenti, hogy minden eddigi csak egy tévedés, és ezzel a felismeréssel együtt a méreg is egy szempillantás alatt önt el.
- Hogy mivan?! - bukik ki belőlem a kelleténél egy pár fokkal hangosabban és dühösebben, és ha indulatosabb személy lennék, már rég megfolytottam volna a dokit, vagy minimum felkenem a falra, de mégis csak ő a feleségem orvosa, akiben eddig megbízott. Eddig. Te jó ég, másik orvost kell keresnünk a szülés előtt ilyen kevéssel?! Hogy bízhatnánk benne a továbbiakban?! Na jó, lehet, hogy mégsem kell indulatosabbnak lennem, ahogy kavarognak bennem a negatív érzelmek, egyre jobban megy feljebb bennem is az a bizonyos pumpa, szerencséje az orvosnak, hogy gyorsan menekülőre fogja, mielőtt még remegni kezdenék az idegtől…
- Nem, hála az égnek, remélem, még sokáig nem… - viszonzom az ölelését, mert legalább addig se azon agyalok, hogy az orvos után megyek, és megverem… arról nem is beszélve, hogy szép lassan az agyvizem meg a vérnyomásomat is visszaállítja normálba, amíg magamhoz szorítom - És ezek után nem is kérdés, megyünk haza. Pakoljunk!

Volt néhány nehéz napunk a kórházban. A vizsgálatokat még el tudnám fogadni, azt is, hogy nap mint nap bökdösnek és ultrahangoznak meg a többi. Ezekbe bele tudnék törődni. Ami jobban zavar az az, hogy nem mondanak semmit, bizonytalanságban tartanak amíg minden eredmény meg nem érkezik. Néha olyan, mintha megint iskolás gyerek lennék akinek a feje felett dőlnek el a dolgok. A másik ami több mint bosszantó volt, hogy se a vizsgálatokra nem jöhetett velem a férjem, se utána nem nagyon engedték be hozzám. Mintha attól tudnék pihenni, ha nincs a közelben. Tudom, hogy furcsa a kapcsolatunk dinamikája, de az együtt töltött idő a bezártságban azt eredményezte, hogy talán túlságosan is megszoktam azt, hogy mindig ott van velem. Nyugtalan leszek, ha másképp alakulnak a dolgok, és pihenésről aztán végképp szó sincs, akkor sem, ha az ágyhoz kötöznének. Szerencsére érkezett egy új nővér, aki eddig szabadságon volt, és ő teljesen másképp, empatikusabban közelített hozzánk. Szóval ma már tudtam aludni, mert Dean is a szobában volt, és akkor sem küldték ki amikor reggeli vagy ebéd érkezett, így rám tudott parancsolni, hogy legalább egy részét elfogyasszam. Nem tudom mennyi időnk van még együtt, számomra az a természetes, ha megpróbálom vele tölteni ami maradt.
- Nélküled meg se hallgatnám őket. De már egy ideje konzultálnak, talán nem tart már sokáig. - nyugtatom meg egy kis mosollyal. Lehetett volna, hogy pont addigra végezzenek a dokik amíg otthon van a szüleivel, de saját jólfelfogott érdekemben sem beszéltem volna egyedül az orvosokkal. Nem tudom, hogy meddig kell még várni, vagy egyáltalán jó dolog-e az, hogy ha végre minket is beavatnak majd. Akarom-e tudni és hallani amit mondani fognak.
- Azzal kezdődik, igen. Nagy levegő. - viszonzom a mosolyát, majd veszek pár mély levegőt, ahogy a YouTube videókban is láttuk és otthon is gyakoroltam már. Mondjuk nem azért, hogy lenyugtasson, hanem a szülésre próbáltam felkészülni ezzel is. Kinéztem egy jó kis tanfolyamot is a közelben, úgy volt, hogy majd elmegyünk, talán már le is késtünk az első órát. De azt hiszem, egészen más elfoglaltságaink lesznek mint a szülésfelkészítő tanfolyam.
- Megvárom, hogy mit mondanak, de haza szeretnék menni hacsak nem mondanak nyomós érveket a kórház mellett. - makacskodok. Teljesen mindegy, hogy hol fogok csendben haldokolni. Majd eljárok a kezelésekre amit előírnak, mármint ha azzal nem ártunk Penelopénak. Felteszem túl sok dolgot nem tudnak tenni értem, amíg egyben vagyunk.
- Az jó. Majd mutasd meg neki a nyuszis függönyt is, hogy szerinte is olyan-e mint Pantoufle. - tegnap érkezett, de gondolom, hogy még a dobozban lehet. Dean valószínűleg ki sem bontotta, bár ezért nem haragszom rá, sőt megértem. Volt jobb dolga is mint a babaszoba függönyét nézegetni. - Majd bele húzunk és meglesz, a bútorok nagy részét már kiválasztottuk, csak meg kell rendelni. Amúgy sem az utolsó hetekre akartuk hagyni. - hát így állunk. Le van törve mint a bili füle, elég ránézni. Sóhajtok egy kicsit, és ha tudok úgy nyújtózni, akkor adok neki egy puszit biztatásként. Egyikünknek sem könnyű a helyzete, de talán neki még egy kicsit rosszabb. Az én tortúrám “hamar” véget ér, neki még kitart jó néhány évig a picivel kettesben.
Amikor kopognak az ajtón, persze, hogy megijedek. Minden próbálkozás ellenére ahogy Dr Brierley próbál megnyugtatni, mégis alig hallom a szavait. Kell néhány mély lélegzet ismét, hogy fókuszálni tudjak arra amit mond.
Figyelmesen hallgatjuk, az elejéről indul, hogy milyen eredmények mutattak erre a szörnyű diagnózisra. Milyen tünetek erőstettek rá, ami miatt elmondta nekünk azonnal, és nem várt a további megerősítő vizsgálatokra. Hogy Penelopé miatt aggódott, és amiatt, hogy a terhesség rossz hatással lesz a betegségre és fordítva is, ezért sem várt azzal, hogy beavasson minket. Hogy ha az jönne ki a vizsgálatokból, felkészültek lehessünk, átgondolt döntést tudjunk hozni. Bólogatok, ezt megértem. Jobb volt így, bár az eredmény ugyanaz, amíg nem szükséges, addig nem kockáztatom a baba egészségét.
Aztán elkezdte sorolni a friss vizsgálatokat és az eredményeket. Negatív, negatív, negatív. Néhányszor közbe kérdeznék, de inkább nem teszem, úgysem értek az orvosok nyelvén. Csak Dean kezét szorítom, mert nem értem, hogy ha egyszer egyik vizsgálat sem mondja meg, hogy mennyire előrehaladott az állapotom, akkor mégis mit fog még mondani?
Hát, azt mondja, hogy megismételték a vizsgálatokat, mint ha nem tudnám. És megint: negatív, negatív, negatív. Ami most kivételesen több, mint jó hírnek tűnik. Csak egy kérdést teszek fel, hogy miért vagyok akkor mégis ennyire rosszul, de úgy tűnik ezzel a kérdéssel zavarba hoztam a dokit. Stressz és idegesség, bizonytalanság és félelem. Nem tesznek jót egy kismamának, és emiatt olyan őszintén kér elnézést amilyet még életemben nem láttam. Aztán azt mondja, hogy elkezdtek utána járni a leleteknek, az elsőnek ami ezt a galibát okozta. Kiderült, hogy nem is az enyém volt, hanem valaki másnak az eredményeivel keveredett össze.
Aztán azt mondja, hogy haza mehetek. Hogy minden rendben, mégsem vagyok beteg. Csak így, ilyen egyszerűen.
- Dr Brierley? - szólítom meg bizonytalanul, de aztán erőt veszek magamon - Tudni akarom, hogy ez hogyan történhetett meg és ki hibázott. - még én is kihallok a nagy megkönnyebbültség mögül egy kis támadó élt. Megint zavarba jön, és közli, hogy belső vizsgálatot indítanak az ügyben. Össze szorítom a számat, hogy ne válaszoljak, csak bólintok mikor kimegy a szobából.
A poklok poklát jártuk meg az elmúlt néhány napban, teljesen fölöslegesen. Dühös vagyok, nagyon dühös, mert olyasmit helyeztek kilátásba… olyasmiről kellett volna döntenünk, ami nem csak, hogy fölösleges lett volna, de ártottunk volna vele a babának is. Ökölbe szorul a kezem, és amilyen hamar csak lehet, tudni akarom, hogy kik a felelősök ezért a szörnyűségért. Aztán, még mindig az ágy szélén ülve próbálom felfogni, hogy mi is ez az egész, hogy mégsem vagyok beteg, minden rendben van velem, és az elmúlt néhány napot legjobb ha megpróbáljuk elfelejteni.
Oldalra fordítom a fejem, hogy lássam Dean hogyan érzi magát. Egészen biztosan őt is megviselte ez az egész, kitartott, erős maradt, amit nem is tudom hogyan tudott véghez vinni.
- Maradunk együtt Mon Chou. Mégsem szabadulsz tőlem ideje korán. - ölelésre tárom a karjaimat, nem is igazán magam miatt, de hátha neki most nagyobb szüksége lenne rá.

Erőltetetten elmosolyodok Eli szavaira, mert… igen, valahol igaza van Dr. Brierley-nek, ha fáj, az nem valami kellemes, szóval valamilyen szempontból jó, ha nem… más szempontból meg sokkal nagyobb a baj, ha nem fáj, mert sokkal súlyosabb gondokra utalhat. De ő az orvos, nem én, ő látta a feleségem eredményeit, papírjait, szóval ha erre a megállapításra jutott, ki vagyok én, hogy kételkedjek a szavaiban?
- Még szép. Angolul, franciául, mandarinul… mire oviba megy, már 5 nyelven fog folyékonyan beszélni minimum. - felelem komolytalanul, mert annyira azért nem akarom túlterhelni szegény gyereket, sőt, igazából ha egyet tud majd normálisan, én már annak is örülni fogok, de… rajta leszek a témán, azt legalább megígérhetem. Csak szótlanul bólintok az utazásokra is, és próbálok nem megint arra gondolni, hogy mennyire igazságtalan az élet. Hisz mióta tervezgettük már Elivel, hogy hány és hány helyre fogunk majd együtt elutazni, együtt körbeutazni, felfedezni a világot, csak egy világjárvány közbeszólt… mire pedig lecsengene az egész, addigra őt veszítem el.
- Tudom, tudom, nem felejtettem el. Majd… összeszedem ahhoz is ami kell, ha hazamegyek. - dörgölöm meg fáradtan a halántékomat, mert az igazat megvallva, a hátam közepére se kívánom ezt az egészet, de igaza van, addig kell lerendezni, amíg még relatíve van rá idő. Utólag már hiába…
- Rendben, akkor csak azokat hozom. Ott van a helyükön az asztalodon, ugye? - vagy a fiókban, vagy valahol a környékén, csak hogy ne keresgéljem hiába, ha legutóbb mondjuk kint felejtette a teraszon tanulás közben, vagy valami hasonló. Már épp azon vagyok, hogy lehet nem ártana listába szedni a teendőket, mielőtt valami elfelejtődik, amikor beüt a baj, Eli rosszul lesz, és egy szempillantás alatt megint azon kapom magam, hogy a kispadról figyelem az eseményeket, miközben az orvosok és ápolók méhek módjára zsongják körbe a feleségem, engem meg véletlenül se engednek a közelbe…

Kell egy pár nap, mire úgy-ahogy visszaáll a rend, vagy valami olyasmi, sokkal szigorúbb, nyugalmasabb, várakozástól terhesebb, vizsgálatokkal teletűzdelt… mellé a szüleimmel, szóval (legalább) otthon se unatkozok. Hurrá? Oké, tudom, valahol örülök neki, csak ez a tehetetlen várakozás hozza ki belőlem a legrosszabbat, amiért ilyen nehéz természetű vagyok mostanában, épp ezért is örülök meg, hogy sikerült a szülőket rábeszélnem, hogy elég, ha ma én maradok bent Elivel. Úgy is akad bőven tennivaló a ház körül is, hatalmas segítség lenne, ha… tudják.
- Szuper, akkor épp időben érkeztem. Már féltem, hogy későn érek ide… de legalább nem kell órákat se várnunk, gondolom. Bár azt sosem tudni. - nem látunk a színfalak mögé, tudja a fene, milyen nagy a baj, vagy mennyire összetett, hány egyéb orvost fognak még bevonni ebbe az egész színjátékba, mire közlik velünk, hogy mire jutottak, aztán két rossz közül választhatunk, melyiket szeretnénk. Bahh… túl pesszimista vagyok mostanság, tudom. Mondani se kell. Elég, ha Eli rám néz, az arcára van írva.
- Oké, egy próbát megér. Hogy is van? Nagy levegő…? - erőltetek egy mosolyt az arcomra, képzelem mennyire nézne ránk furán a doki ha nekiállnánk a konzultáció közepén légzésgyakorlatokat nyomni, csak hogy ne pánikoljunk be… amikor azonban Eli már megint ezt a hazamenős témát hozza fel, csak fáradtan megdörgölöm a halántékom.
- Előbb várjuk meg, hogy egyáltalán mit mondanak, oké? - inkább nem ígérek neki semmit, pláne így látatlanul, mert utána még hallgathatom. Elhiszem, hogy jobb szeretne otthon lenni, de sajnos van, amikor a kórházban sokkal jobbak az esélyei, akár tetszik, akár nem. És minden szalmaszálnyi lehetőséget meg akarok ragadni.
- Persze, amiatt ne aggódj. Anyu már össze is csomagolta őket, egyelőre a nappali sarkában csináltunk helyet neki, ott pihennek szépen összepakolva egy nagy kupacban, szépen bedobozolva. Majd…  majd ha ott tartunk, meglesz az a babaszoba is. - felelem bizonytalanul, mert ki tudja, hogy mikor, vagy hogy hogyan, itt lesznek még anyumék egyáltalán vagy, egyáltalán maradok-e a mostani házban egyedül egy újszülöttel, ha Elit nem sikerülne megmenteniük… magam sem tudom még, gondolni se akarok rá. Azt se tartom kizártnak, hogy egy időre hazaköltözök anyuékhoz, majd meglátom még, hogy alakul. Majd, ha már ott tartunk. Egyelőre van más probléma, amire koncentrálhatunk.
- Itt vagyok, nyugi. - lépek oda mellé, majd nyúlok a kezéért, hogy megfogjam, jelezve, itt vagyok. Ahogy az orvos belép, köszönök neki, ám a nagy nyugtatgatós felvezetésre csak értetlenül vonom fentebb a szemöldökömet. Inkább én is helyet foglalok Eli mellett az ágy szélén, és próbálom megőrizni a hideg véremet. Essünk túl rajta, nem igaz?

- Jó. Akkor cserébe nem foglak ezzel piszkálni. - fura, de az elmúlt években bőségesen kiismertük egymást. Tudom, hogy ha azt mondja, hogy megígéri akkor az úgy is lesz. Nem kell aggódnom miatta, nem kell azon rágódnom, hogy vajon eltitkol-e valamit csak azért, hogy engem komfortáljon. Bízok benne, és ettől az aprócska ígérettől máris nyugodtabb vagyok.
- Igen. Dr Brierley szerint is az jó, ha nem fáj semmim. - még ha ő hozzá is tette, hogy egyelőre. Remélem így is marad, mert őszintén nem szeretném úgy végezni, hogy már a nevemre sem emlékszem a morfiumtól. Elkeserít, hogy most itt tartunk. Már éppen kezdtük volna berendezni a gyerekszobát, már vannak bútorok amiket kiválasztottunk, és egy aranyos kis nyuszi mintás függönyt is rendeltem. Dean is egyre gyakrabban simogatja meg a pocakot, igazából mióta már kiválasztottuk a nevét, sokkal könnyedebben, vidámabban beszélünk róla. Erre most tessék, itt dekkolok a kórházban azt sem tudva, hogy mégis mennyi ideig leszünk még egymás mellett.
Jó látni a mosolyát, még ha halovány árnyéka is a szokásosnak. Olyan könnyű rá támaszkodnom, belé kapaszkodnom. Most is, és mindig, ez a békesség ami körülvesz minket, valahogy ebben a rémes helyzetben is megkönnyíti a várakozást. De most én teszem hozzá magamban, hogy egyelőre, mert nem tudom meddig leszek képes ennyire higgadtan gondolkodni.
- Azért majd tanítsd meg franciául is. És utazzatok sokat, látogassátok meg a rokonaidat Európában, ha nagyobb lesz. Úgy sajnálom, hogy nem ismerhetem meg őket személyesen is. - megcsóválom a fejem csalódottan. A vírus helyzet már annyira mérséklődött, hogy az is szóba került, hogy ha Penelopé már elég idős lesz hozzá (legalább egy éves) akkor közösen pótoljuk be az elmaradt utazást amit még az első közös karácsonykor terveztünk el. Bárcsak velük mehetnék, hiszen telefonon és videóhívásban összeismerkedtem a francia rokonokkal, és mind irtó kedvesek voltak, úgy tűnt örülnek neki, hogy Dean minden nehézség és várakozás ellenére megtalálta a párját. Még ha nem is olyat mint akire számítottak volna.
- Ha nem akarod még nem kell, várhatunk pár napot amíg mi is többet tudunk. De az ügyvéddel tényleg beszélni kellene holnap. - emlékeztetem a szomorú kötelességünkre is. Nem tudom mikor fordul rosszabbra az állapotom, így nincs sok időnk, hogy rendezzük a sorainkat. Amennyire csak lehet, próbálom elkerülni, hogy Dean és Penelopé nélkülem kényszerüljön szembeszállni az apámmal. Az elmúlt évek tanulsága, hogy nem kegyelmezne még egy anyátlan kis árvának sem, keresztbe tenne nekik, vagy ha nem is ő, hát a nagybátyám biztosan. Próbálom megóvni őket ettől ahogy csak tudom.
- Elég a jegyzeteket egyelőre. Nem tudom meddig leszünk itt. - a tanulás mindig jó. Átsegít majd ezen is, még ha így eléggé értelmetlennek is tűnik. Mégis kinek tanulok? Sose leszek már építész, sosem fogok hidakat, felhőkarcolókat tervezni. Még diplomám sem lesz, nem mintha ez számítana a másvilágon. Kétlem, hogy lenne egy külön hely azoknak akiknek van valamilyen plecsnije.
Aztán, hiába is próbálnánk tovább fejtegetni a bizonytalan jövőt, eluralkodik rajtam a pánik és a szomorúság, és teljesen megbénít az érzés. Rossz volt látnom Dean ijedtségét is, és utólag nagyon sajnálom, hogy nem tudtam elmondani neki, hogy nincs akkora baj, egyelőre nem dobom fel a talpam. Vagy legalábbis nem ilyen hirtelen. Mondjuk, ha el tudtam volna mondani, akkor megúszhattuk volna a további vizsgálatokat is, és akkor lett volna egy nyugodtabb éjszakánk.


Nem is értem, hogy miért tartott két napig míg rájöttek, hogy nem kell lenyugtatózni ha Deant végre a közelembe engedik. Persze, aggasztóan lehangolt vagyok és már megint nem igazán eszek szinte csak napfényt, de amikor ott ül az ágy mellett, valahogy máris jobban érzem magam és kevésbé tölt el pánikkal a jövő gondolata. A nem létező jövőé.
Bár sejtem, hogy mennyire nem akarta, de jó ötletnek tartom, hogy a szülei eljöttek. Segíteni fognak, ha mással nem, akkor azzal, hogy kicsit elterelik Dean gondolatait a betegségemről a bosszankodásra. Az anyukája tényleg szörnyen rá tud pörögni szinte bármire. Penelopénak már vagy húsz bébi rugdalózót küldött, meg mindenféle babás apróságot, amiket nem győzök bedobozolni babaszoba híján. Szóval, örülök, hogy jöttek, de azért annak is, hogy haza mentek amíg tartott néhány vizsgálat. Utána jött a hír, hogy a specialista és Dr Brierley épp konzultálnak, de fogalmam sincs ez meddig tarthat. Még az is lehet, hogy órákig, de úgy tűnik hamarosan minden kérdésünkre választ kapunk.
Már pont sétáltam volna még egy kört a szobában, amikor visszaértek, Dean és az apósom. Hát, maradt a narancs rágcsálás, amíg elmondtam, hogy minden rendben és puszilom a mamát is. Igen, már egy ideje kötelező Mamának szólítanom, vagy Anyunak, mikor épp melyik jön előbb. Fura érzés, mindent egybe véve, hiszen pár éve még jó, hogy nem küldték diliházba Deant amiért összeszedett egy ilyen aranyásó kislányt. Na ugye, az aranyásó kislány nem is volt olyan rossz ötlet, mostanáig. Persze ezt már elfelejtettem rég, hiszen azóta tényleg szuper lett köztünk a kapcsolat, de akkor is furcsa ez, hogy nem rekedtünk meg a keresztneveknél, hanem ennyire maguk közé fogadtak.
- Jó ötlet volt, ügyes vagy. - adok neki egy apró puszit is mellé. - Egész jól vagyok, mielőtt jöttetek volna, épp egy kicsit bámészkodtam volna az ablakból. - jólesik az ölelés, még el is mosolyodok egy kicsit. Penelopé is örül az apukájának, olyan mintha ébredezne és nyújtózkodna. Nem tart kickbox edzést mint esténként, ez most inkább egy “integetésnek” tűnik.
- Megjöttek az eredmények, most beszélnek róla. Nemsokára mi is okosabbak leszünk. - óvatosan neki dőlök, hogy még egy egész kicsit békességben legyünk. Igen, természetesen aggódok az eredmények miatt, de most, ebben a pillanatban csak mi ketten-hárman vagyunk, ebben a különös békés-szomorkás állapotban.
A tenyerem a kezére simítom, és magamba szívom az érzést.
- Akármit is mondjanak, próbáljunk meg nem pánikba esni. Főleg én. - jegyzem meg egy aprócska fintorral. Mostanság én vagyok a pánikolós, és minden erőlködésem ellenére még szétszórt is lettem. - Kérdezzük majd meg, hogy mikor mehetek haza végre. Szerintem a kórháztól lettem rosszabbul, hiába mondod, hogy butaság. - tegnap nem azt mondom, hogy vitáztunk, de elő tudtam belőle hozni, hogy a halántékát masszírozza mielőtt válaszolt volna a nyafogásomra. Tényleg azt érzem, hogy amíg otthon voltunk, semmi bajom sem volt, de amióta itt vagyunk, állandóan remegek, reszketek, sírok, nincs étvágyam, és erőtlen vagyok úgy általában is. Szerintem ennek a kórház az oka, de persze ezzel a véleménnyel magamra maradtam, elvégre “a kórház azért van, hogy vigyázzanak rám, és azért kell itt lenni, mert így biztonságosabb”.
- Otthon minden rendben volt, elférnek majd a vendég szobában? Ugye mondtad, hogy a baba holmikat nyugodtan kivihetik onnan, ha útban vannak? - érdeklődök egy kicsit vidámabb téma felől, és már épp folytatnám, amikor kopognak. Nem tehetek róla, erősen megszorítom Dean kezét. Egy pillanat alatt kezd el a szívem a torkomban zakatolni. Akkor most át kell mennünk Dr. Brierley irodájába, és beszélünk velük, legalábbis ez volt a forgatókönyv.
Amikor nyílik az ajtó, és a derék doki kiismerhetetlen arcát pillantom meg, nem tudok mire gondolni. Most ennyire rossz hírei vannak, hogy inkább úgymond ágyközelben tart? Elönt a pánik, de ez a néhány nap már megedzett egy kicsit, így “csak” a légzésem lesz bizonytalan, és szorosan fogom a párom kezét.
- Dean ne engedj el, kérlek ne engedj el, nem akarok egyedül lenni. - a hangom még nekem is könyörgésnek hat, pedig tudom, hogy ezt kérnem sem kellene. A doktor is közelebb jön, óvatosan, mert valószínűleg érzi, hogy egy rossz névelő, és össze is omlok itt helyben. Tényleg nem volt hülyeség itt beszélni inkább, hogy ha dőlök legalább puhán landoljak.
- Nyugalom, Elaine, nyugalom! - kezdi, és még a két kezét is felmutatja, mintha csak azt akarná megmutatni, hogy nincs nála fegyver. - Kérem, nyugodjon meg, fontos dolgot kell elmondanom. - naná, hogy fontosat. Valahogy mégsem akaródzik megtudni, hogy meddig pazarlom még az oxigént.
- Dean? - kapkodom a tekintetem, egészen addig amíg el nem tudok veszni a férjem szemeiben. Ezekben a különös vágású, furcsa színű, szinte mágikus szemekben amik első pillantásra megbabonáztak már ott a könyvtárban. Nyugtató nélkül is csillapodik a légzésem és már nem akar kiugrani a szívem a helyéről. Penelopé még ezerrel nyomja a futball világbajnokságot, sanszos, hogy ő is átvette tőlem az ijedtséget. Mindkét kezemmel szinte kapaszkodok a páromba.
Dr Brierley pedig leül velünk szemközt, és mély levegőt vesz, mielőtt belevágna a fekete levesbe.

- Persze, minden rendben. Megígérem, ha érzem, hogy bármi nem oké, akkor szólok, oké? - tudom, tudom… tisztában vagyok vele, hogy nem tesz jót a sok idegeskedés, de az is világos, hogy Elie különös, semmiből jött súlyos betegsége mellett csak rontana a helyzeten az, ha én is kidőlnék a sorból. Ő is mellettem állt, amikor a gyógyszergondok miatt beütött a baj, meg egy csomó mindenre nem emlékeztem, most szeretnék én is helyt állni, és támaszául szolgálni, amennyire tudok. Még ha azzal is jár, hogy akármilyen nehéz, igyekszem megőrizni a hidegvérem. Akármilyen nehéz is…
- Legalább nincsenek fájdalmaid. Az már jó. - húzódik halvány mosolyra a szám, még ha tisztában is vagyok vele, számos, alattomos betegség esetében ha fájdalmaid vannak, akkor már messze rossz a helyzet… Mondjuk az orvosok sustorgása alapján így sem igazán rózsás, de azért titkon még reménykedek benne, hogy közlik, pusztán félreértés az egész, és tényleg semmi baja sincs. Kár, hogy nem igazán tudok már hinni az efféle tündérmesékben.
- Igyekszem. - húzódik az én szám is halvány mosolyra, mert inkább nem ígérek semmi olyat, amit nem tudok biztosra betartani. Ezt pedig nem tudom, képes leszek-e… Sajnos elég jól tudom, milyen súlyos betegnek lenni, néha még így is olyan hihetetlennek tűnik az egész életem, hogy valóban az enyém, ez a valóság, és nem csak valami tünékeny álom, amiből bármikor felébredhetek. Legalábbis, amíg Elie betegsége ki nem derült, így éreztem.
- Emiatt nem kell aggódni… nem hinném, hogy Lien lenne a kedvenc nénikéje… - csóválom a fejem, tudom, mennyire nem kedvelték egymást, meg se fordulna a fejemben, hogy pont vele töltsek annyi időt, hogy ilyen közel kerülne a családunkhoz. Korábban azt hittem, jó barátok vagyunk, de ez a pár hónapnyi együttélés rádöbbentett, hogy talán annyira mégsem jó, mint hittem.
- Igen, igazad van… nekik sem ártana szólni. - a hátam közepére sem kívánom az ő aggodalmaskodásukat is, a millió kérdést, könnyeket, meg miegymást, de igazat kell adnom Elie-nek abban, hogy előbb vagy utóbb muszáj lesz. Pláne, ha nem fordulnak jobbra a dolgok.
- Persze, persze, megkeresem. Csak a jegyzeteidet, vagy a tankönyvet is behozzam? - nem tudom, mennyi értelme van egyáltalán ezekkel vesztegetni az idejét, amikor ki tudja, mennyi maradt hátra, de ha ez legalább egy kicsit eltereli a gondolatait, megnyugtatja, akkor nem fogok veszekedni vele. Amit csak szeretne, ha tudnám, a csillagokat is lehoznám valahogy, ha attól jobban érezné magát, még ha lehetetlennek is tűnik.
Aprót bólintok a szavaira, valóban… én sem hiszem, hogy nagyon kötekednének miatta, de azért majd megbeszélem velük, biztos ami biztos, nehogy mégis hoppon maradjunk. Talán majd mielőtt hazaugrok a cuccokért… Vagy…
Vagy.
Tovább nem jutok a gondolatmenettel mert Elie-re egyik pillanatról a másikra rátör a zokogás, szédülés, majd nem sok híja van, hogy sikerül elkapnom, ahogy leájul a hintáról. Segítségért kiáltok, és néhány pillanattal később már a kórház folyosóján rohannak vele.

Nem, hogy a következő éjszaka, de a következő egy-két nap maga volt a pokol. Alig engedtek be néhány percre hozzá, akkor sem igazán volt magánál a nyugtatók miatt, így jobb híján csak fel-alá róttam a köröket a kórház folyosóján. Már vagy hússzor megszámoltam a folyosó csempéit, kívülről fújtam az összes kép címét és alkotóját, ami a folyosót díszítette, hogy valamivel lekössem magam, még a váróteremben lévő újságokat is abc sorrendbe rendeztem, hogy ne csak hanyagul szétdobálva pihenjenek az asztalon… Mivel nem úgy tűnt, hogy javulna Elie állapota, végül a szüleimet is felhívtam, és ahogy sejtettem, két órán belül már itt is voltak, bőröndöstől, mindenestől. Épp, hogy Lien kiköltözött, most ők költöztek be a helyére, holott hányszor volt már róla szó, hogy most már tényleg ideje lenne átalakítani babaszobának.
Babaszoba… Azt se tudom, mihez kéne kezdeni, vagy merre induljunk vele, így amikor anyu csodálkozva érdeklődik, hogy merre lesz majd a kiságy meg a pelenkázó, csak tanácstalanul széttárom a karomat, motyogok valamit, majd némi mentegetőzés után inkább kimenekülök az udvarra levegőzni, amíg kicsit összeszedem magam. Hogy végül tíz percet, vagy egy órát bámultam a végtelen semmibe, az erdő irányába, magam sem tudom, csak az zökkent vissza a valóságba, amikor megérzem apám kezét a vállamon. Végeztek a pakolással, ideje lenne indulni a kórházba, hisz Elie valószínűleg már vár minket. Megérkeztünk, elhalmozták friss gyümölcsökkel, gyümölcslével, szőlőcukorral, főtt étellel, meg mindennel is, annyival, amit egy hét alatt se enne meg egyébként sem, nem hogy most… Aztán újra haza, amíg a vizsgálatok tartottak, most pedig sikerült kiharcolnom, hogy maradjanak otthon, pihenjenek kicsit – esetleg főzzenek valamit, nézzenek bababútorokat, amit szeretnének, tényleg – elég, ha én jövök vissza. Csak nem hagyták, hogy taxival jöjjek, így apu hozott vissza, de amint beköszönt Elie-nek, már indult is vissza, mielőtt anyu túlzásba eshetne… gyakorlatilag bármivel.
- Sikerült rábeszélnem őket, hogy elég, ha most csak én maradok. Örülsz nekik, de így jobban tudsz pihenni. Hogy érzed magad? Az orvosok voltak már? Mondtak valamit az eredményekről? - lépek oda a feleségemhez, hogy hátulról magamhoz öleljem, majd a pocakját is megsimogassam, köszönve a kis Penelopénak is.

Ahogy lefelé sétálunk, el az apró szobától, egy kicsit mintha máris jobban lennék. Pedig még a várva várt friss levegőhöz nem jutottunk hozzá, de már az, hogy pár percre távol leszünk a fertőtlenítő szagtól, már ez is kicsit jobb kedvre derít. Gyorsan ki is használom a pillanatot, hogy Dean felől érdeklődjek, elvégre a szokások nehezen múlnak el, képtelenség, hogy ne aggódjak érte.
- Komolyan kérdem, hogy jól érzed-e magad? Nem tesz jót neked sem, hogy itt idegeskedsz. Ugye szólsz ha valami gáz van? - túl azon, hogy szinte sportot űzünk belőle, hogy egymásért aggódunk, most valóban úgy érzem, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy mindketten kidőljünk. Pedig nem kellene ilyesmin idegeskednem, hiszen szemlátomást jobban ura a helyzetnek mint én. Kár, hogy este van, különben gondolat elterelésként már telefonon zargatnám az ügyvédet, hogy milyen teendők várnak ránk, hogyan tudom megkönnyíteni az adminisztrációt Deannek és a picinek. Nem tudom miért, de beragadt ez a gondolat, úgy érzem ezt még meg kell tennem értük.
- Tudom. De akkor is… nem akarom homokba dugni a fejem, vagy ha fájdalmaim lennének. Nehéz elhinni, hogy, hát, ez van, miközben semmit sem érzek belőle. - ahogy a hintában üldögélek, próbálom újra meg újra felfogni, hogy ez az állapot valószínűleg már nem tart sokáig. Mégis, most olyan mintha minden rendben lenne, nem érzem magam betegnek. Talán ezért is ilyen alattomosak ezek a betegségek mert ahogy Dean is mondta, valószínűleg a durvább tünetek akkor jönnek amikor már nincs mit tenni. Csak fura, hogy valójában már most is késő bármit tenni. Ahogy rá pillantok, újra meg újra az eszembe vésem az arcát, mozdulatait. Különös ez így, mert hát, nem nekem kell begyűjteni az emlékeket, afféle racionális emberként, leendő mérnökként nem igazán hiszek a túlvilágban, így nem lesz szükségem ezekre az emlékekre. A kukacoknak mit sem számítanak majd.
- Dehogynem, máskor általában tapintatosabb vagyok. - csóválom én is a fejem - Mindentől függetlenül, nem akarok olyan beteg lenni, aki csak magával foglalkozik. Szólj rám kérlek, ha átlépnék valamilyen határt. Segítesz benne? - mosolyodok el halványan. Mindenkinek könnyebb lesz, ha a lehető legtovább megpróbálok majd önmagam lenni. Az neki sem lenne jó, ha amikor vége lesz, csak megkönnyebbülten sóhajt mert nem kell már egy hárpiát elviselnie.
Aztán szóba kerül újra a hinta, és máris kívülállónak érzem magam a saját családomban. Valahogy nem lenne helyes, ha beleszólnék abba, hogy hogyan éljenek ők ketten a picivel.
- Mindig… - kezdek bele, de elöntik a könnyek a szemem, így inkább veszek egy mély levegőt - Mindig büszke leszek rátok, ez butaság. - nyúlok a kezéért - Persze, hogy büszke leszek. Kivéve persze, ha Lien lesz a kedvenc nénikéje mert akkor visszajárok kísérteni és minden nap elrontom a termosztátot a hálószobádban. - próbálom elviccelni a dolgot, mint a széles mosolyom is mutatja, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy Dean most értékeli a humoromat. Lesz még alkalmunk ezeken komolyan is átrágni magunkat, de mára épp elég volt a komoly, meg a rossz dolgokból. Próbálok menekülni előlük, nem mintha sikerülne. Mert itt is van a következő.
- Holnap majd elgondolkodunk az egészen. És beszélünk a szüleiddel is, elvégre valószínűleg szükségünk lesz a segítségükre. - furcsa, hogy amennyire néhány éve még tiltakoztak ellenem, meg az esküvő ellen, mostanra már teljesen befogadtak a családba. Bűntudatom is van, hiszen a fél életüket azzal töltötték, hogy a fiuk miatt aggódhattak, erre kaptak egy fiatal csitrit aki meg szinte egyik napról a másikra feldobja a talpát. Csak remélhetem, hogy nem neheztelnek majd emiatt rám, és ettől még Penelopét tudják majd szeretni teljes szívükből, és segítenek Deannek.
- Talán hülyeség, de ha behoznád a jegyzeteimet arra az alagutas statika vizsgára, az elterelné a gondolataimat. - eszemben sincs abbahagyni a sulit, csak azért mert még egyet kevertek az életünk bográcsán. Már nincs sok hátra, alig néhány vizsga és egy szakdolgozat választ el a diplomától. Úgy beszéltük meg, hogy a nagyját megcsinálom mielőtt a baba érkezne, hogy könnyebb legyen később folytatni, szóval ameddig tudok addig tanulni szeretnék. Gondolat elterelésnek jó lesz, remélem.
- Biztos engedni fogják. Eddig is egész rendesek voltak. - nem tudom, hogy egyáltalán szabad-e ilyesmit, de most már azon a ponton vagyok, hogy nem is érdekel. Ha a párom nélkül kell töltenem csak egy éjszakát is, hát inkább kiugrok az ablakon. Komoly fenyegetés ez, így, hogy összesen két emelet magas az épület…
Hiába is próbál vigasztalni, úgy eltörik a mécses, hogy megállíthatatlanul potyognak a könnyeim. Előbb a hüppögés, aztán a fájdalom és a hányinger. Nem tudok fókuszálni az arcára, pedig próbálok, nagyon erősen próbálok, de a pániktól csak egyre jobban szűkül össze a világ, egy sötét kis dobozkává. Halványan érzékelem, hogy Dean megijed, és segítséget hív, de reagálni nem tudok a kérdéseire. A szemem nyitva, de mégsem látok semmit, egyfajta bénultság érzés ül rám. Még akkor is tart, amikor elkezdenek rohangálni körülöttem, böködnek és vizsgálódnak, ahogy csinálták az elmúlt órákban is.


Így történt, hogy az első éjszakát a kórházban mégis külön töltöttük. Engem benyugtatóztak, Deant pedig a folyosóra száműzték. Bár az első napon még voltak összeszedett gondolataim, ahogy telik az idő, és növekszik a bizonytalanság érzése, úgy hatalmasodik el felettem a depresszió. Jól tippeltem, pánikrohamot kaptam ott a hintánál, amit követett is másnap egyből a következő. Azóta próbálok nem gondolni a betegségre, vagy arra, hogy mi vár ránk. Amint szóba kerülne a dolog, elkezd összeszorulni a mellkasom és megnémulok. Biztosan nehéz ez így a páromnak is, de innen nézve úgy tűnik ő derekasan állja a sarat. Most még. Már nem merek olyan kijelentéseket tenni, hogy ez így is marad.
Most épp egyedül vagyok a szobában, de csak azért, mert Dean és a szülei elmentek lepakolni a holmijukat a házban, szerintem nemsokára vissza is érnek. Jó, hogy eljöttek, mert már kezdek aggódni szerencsétlen férjem miatt is. A gyógyszereit szedi rendesen, de ez a stressz félek, hogy túl sok lesz már neki. Ki tudja milyen károkat okoz még a betegségem hosszútávon. Hallgatom a kis zümmögő dorombolást, pittyegést ami Penelopé szívverését monitorozza, már egészen megszoktam ezt a hangot. Megnyugtató, mindent egybevéve. Ekkor kopog be egy nővérke, hogy szóljon, Dr. Brierley és a specialista éppen konzultálnak, mert megérkezett az elmúlt két nap minden vizsgálatának összes eredménye, azokat értékelik éppen. Tulajdonképpen szerintem saccolgatják, hogy még hány hetem vagy hónapom van hátra. Utána majd beszélni fognak velünk is. Megköszönöm az információt, a nővérke csak mosolyog, és azt mondja minden rendben lesz. Nézőpont kérdése, mi számít annak, hogy rendben? Még mindig nem fáj semmim, csak ez a lehangoltság veszi el az erőm nagyját, egyébként én is látom és érzékelem, hogy “minden rendben”. Lekapcsolja a szívhang figyelőt is, így szokatlan csend telepedik a szobára, de így váratlan lehetőség nyílik egy kis kolbászolásra, amíg Dean távol van.
- Mit gondolsz Manó, kockáztassunk meg egy sétát a szobában? - egyébként, orvosilag nem tilos sétálnom. Mégis, valahányszor felkelek az ágyból, mindenki úgy csinál, mintha egyesével esnének le rólam a végtagjaim minden lépés hatására, így inkább nem borzolom a kedélyeket és általában szót fogadok, fekszek és pihenek.
- Kinézek az ablakon, abból baj nem lehet. Kapaszkodsz rendesen, indulhatunk? - épp csak elindulok az ablak felé, amikor hallom, hogy az ajtó előtt motoszkálás van. Na tessék, egy órán át nem szólt rám senki se, elmentem zuhanyozni és mégse esett bajom, erre amikor még egy kicsit talpon lennék (mielőtt sorvadásnak indulnak a lábaim), máris megérkezik a család. Örülök nekik, de az az érzésem, hogy az anyósom folytatni fogja a tyúkanyó üzemmóddal egybe kötött sopánkodást, ami nem biztos, hogy jó hatással lesz az idegeimre. Amikor reggel megérkeztek, vagy két kiló gyümölcs landolt az éjjeliszekrényen, meg egy olyan kulacs amin kis vonalkák jelzik az órákat, hogy mikor mennyi folyadékot kell bevinni. Hasznos ajándék, más esetben örülnék is neki, de most valahogy semmi sem vidít fel. Inkább vissza huppanok az ágy szélére, mintha csak üldögéltem volna, és gyorsan a kezembe veszek egy narancsot, mintha csak falatozni készültem volna.

Csendesen bólogatok Elie szavaira, nehezemre esik testben és lélekben is ide, a jelenre koncentrálni úgy, hogy olyan, mint ha valami rémálomba csöppentünk volna. Nem is akarok belegondolni abba, mit tartogat számunkra a jövő… mint ha ülnénk a síneken, látnánk, hogy közeledik a vonat, és képtelenek lennénk mozdulni, mert megbénít a félelem, csak várjuk az elkerülhetetlent. Vagy valami hasonló.
- Tudod mit? Azt hiszem, nekem is jót fog tenni egy kis friss levegő. - segítem rá a kardigánját, majd karolok bele, hogy sétáljunk egyet az udvaron. Legalább addig, amíg nincs folyamatosan ágyhoz kötve, amíg két eredmény között nincs jobb dolgunk, mint várakozni, addig is jobban telik az idő.
- Az a baj, hogy sokszor csak akkor derülnek ki az egészségügyi bajok, amikor már előrehaladott az állapot. Mert addig olyan enyhék a tünetek, hogy senki sem gyanakodna arra, hogy nagy a baj. - némi fáradtság, fejfájás… ki az aki egyből az agyrákra gyanakszik?! Pedig az is lehet, de na, statisztikailag esélyesebb, hogy csak fáradt vagy, vagy a stressz okozza. Mondanám, hogy pont azért vannak a mindenféle kontrollvizsgálatok, hogy korán kiderüljön, ha baj, van, és azt hiszem, a terhesgondozásnak is hasonló lenne a lényege, pont azért se értem, hogy nem derült ki eddig…
- Ugyan, semmi gond. - rázom a fejem, nem az ő hibája, senkié sem, igazából, egyszerűen így alakult. Hála az égnek pár éve olyan jól voltam, hogy bepótolhattam ezeket, és igaz, az élmény talán nem ugyanaz, de jobb, mint a semmi.
- Jajj Elie, ugyan már… - szólalok meg a lemondó válaszát hallva. Valahol tudom, hogy igaza van, de mégis… - Ha már együtt nem nevelhetjük, akkor szeretném úgy nevelni, hogy te is büszke legyél rá. Semmi baj, ha most nincs kedved beszélni róla, majd ha alkalmasabb lesz, visszatérünk rá. - ajánlottam fel, mert elhiszem, hogy ennyi rossz hír után a háta közepére sem kíván arról beszélni, hogyan megy tovább mások élete, miután az övének vége… de akkor is, szeretném, ha valamikor meg tudnánk beszélni.
- Én sem. Valahogy majd csak lesz, gondolom. Mindig van. - vonok vállat, a hinta oszlopának dőlve, a földet bámulva, miközben a lábammal szórakozottan rugdosom a kavicsokat. Csak sodródni az árral, vigyen, amerre visz… Lehet, hogy a végeredmény nem a legjobb, de van az úgy, hogy néha egyszerűen semmi ereje harcolni az embernek, kitaposni az utat, merre haladjon.
- Persze, elhozom. Még valamit szeretnél? Keressek valami jó könyvet, hátha leköti kicsit a gondolataidat? - nagy a kísértés, hogy poénból bedobjam neki, hogy Lien könyvét, nemrég készült el a nyomdában, de így is elég siralmas a hangulat, nem hiszem, hogy túlzottan értékelni tudná a viccemet.
- Akkor maradok, ennyi. Azt még nem tudom, hogyan, de valahogy majd kiderítem. Ha mást nem, majd sátrat verek az ablakod alatt, aztán morzézhatunk elemlámpával. - azért bízok benne, hogy megengedik, hogy vele maradhassak a szobájában, de ha nem, hát… majd kreatív leszek. Vagy behozom a laptopját és 0-24 videókamerázunk. Igaz, nem olyan, mint ha személyesen ott lennék mellette, de azért a semmitől talán jobb.
- Meglásd, semmi sem tart örökké. Lehet, hogy a jó sem, de a rossz sem. Majd kitalálunk valamit, ahogy eddig is mindig. - ahogy elkezd hüppögni, majd zokogni, egy szempillantás alatt termek mellette, hogy átöleljem, és akármennyire is értek egyet vele, azért próbálom vigasztalni, hol szavakkal, hol a hátát simogatva, hátha segít valamit. Tényleg minden vacak megtalál minket, bassza meg a karma, pedig kinek ártottunk? Amennyi nehézségen túl vagyunk, miért akad mindig valami új, akárhányszor rendeződik a helyzet? Talán egyszerűen ilyenek vagyunk, vonzzuk a bajt…
- Elie… Elie? Jól vagy? - előbb hányás, aztán érzem, hogy teljesen kiszáll belőle az erő, én pedig riadt tekintettel paskolgatom az arcát, hátha magához tér egy kicsit, de hiába, csak bágyadtan bámul maga elé.
- Hahó, valaki! Segítség! - senkit se látok, így az épület felé kiáltok, de semmi reakció, talán meg se hallották… így jobb híján óvatosan a karjaimba kapom Elie-t, majd amilyen gyorsan csak tudok, sietek vissza vele az épületbe, elcsípve az első nővért, akit látok, hogy gyorsan elhadarjam, mi történt alig néhány perce. Nem is kell sok, néhány pillanat, és már elő is kerül egy hordágy és néhány orvos, hogy sietve elviharozzanak vele a legközelebbi szabad betegszobába, ám amikor utánuk mennék, csak udvariasan és határozottan megkérnek, várakozzak idekint… A fenébe is!

- Nem akarok most mélyebben belemenni a témába, mert valóban nem könnyű tisztán látni, de azt gondolom, hogy akár most, akár holnap vagy holnapután is ugyanazt mondanám. - még engem is meglep, hogy mennyire összeszedett vagyok, pedig minden azt indokolná, hogy hisztérikus és meggondolatlan legyek. Dean nyilván tudja, hogy mire gondoltam. Ahogy az első nap, amikor megtudtuk, hogy összehoztuk ezt a kis emberpalántát azt mondtam, hogy sosem tudnám bántani, most is így érzek. Semmit nem fogok tenni, amivel árthatok neki, ha az orvosok azt mondják, hogy úgy a jó neki, akkor még a pocakomban marad, ha pedig azt mondják, hogy az ő érdekében azonnal cselekedni kell, akkor elfogadom. Penelopé és Dean a legfontosabbak, hiszen rövidesen ők ketten lesznek egy család, és akárhogy is, ezt próbálom elfogadni és tiszteletben tartani.
- Az amúgy sem árt. - próbálok úgy tenni, mintha normális lenne, hogy ennyi idősen már végrendeleten gondolkodom, és azon, hogy miként tudnám megkönnyíteni az életüket. - A gyerekszoba pedig gyönyörű lesz, nekem nagyon tetszik az a multifunkciós pelenkázó amit találtál. - egy egész kicsit azért biztatom, bár semmi értelme, láthatóan máshol jár a gondolataiban. Látom ahogy bólint, de mintha itt sem lenne. Nem vall rá, de ez a helyzet sem vall ránk. Mármint persze, voltak már nehéz idők, több, mint nehéz idők, de ez most túltesz mindenen. Másként dolgozzuk fel a híreket, én igyekszem még addig elrendezni mindent amíg képes vagyok rá, de neki úgy tűnik több idő kell, hogy összeszedje magát. Ki tudja, lehet holnapra én omlok össze, és neki kell észnél lennie. Egy séta mindenesetre jót fog tenni.
- Már egész meleg van, elég a kardigán. - próbálom lebeszélni a cipekedésről, de tudom, hogy fölösleges. Egyébként sokat szoktunk beszélgetni, de gyakran vagyunk csendben is, mint most. Ezek a kihalt, esti folyosók és a nyomasztó csend, a fehér falak meg a fertőtlenítő szag… jó lesz a szabad levegőn egy kicsit. A kertben az egyik hintát választom, valahogy megnyugtatna egy kicsit, olyasmi lenne mint otthon a hintaágy a teraszon. Nem utolsó sorban kellemes a magassága is, elférek rajta én is és a pocak is, pihentető és jobb, mint az ágyban feküdni amikor úgy érzem semmi bajom.
- Én sem értem. - egy pillanatra engedem csak, hogy elöntsenek az érzelmek, és máris megremeg a szám és a hangom - Pedig olyan egészségesnek érzem magam! Olyan mintha semmi bajom se lenne, nem értem ezt az egészet. - kettőt pislogok, és már potyognak is a könnyek, de igyekszem kidörzsölni őket a szememből, és csillapodni. Nem akarok összeomlani, hiszen látom, hogy most egyikünk sincs abban az állapotban, hogy támogatni tudná a másikat. Elég ránéznem a férjemre, és egyszerűen érzem, hogy ha most én elkezdek sírni, ő is szétesne.
Egy egész kicsivel később szólalok meg, elterelve a témát a hinták felé.
- Érthető. Ne haragudj, tapintatlan voltam. - szomorkásan pillantok fel rá. Milyen gyerekkor az, ahol nincsenek hinták, sem egy csomó más dolog, helyette viszont vannak orvosi vizsgálatok, műtétek és ki tudja mi még? Néha elfelejtem, hogy ez a jelenlegi egészségügyi állapota, ami alig néhány éve tart, egyáltalán nem olyan, mint az élete volt a transzplantáció előtt. Bár rajtam is segíthetne egy ilyen műtét! Kivágni ami rossz, és betenni helyette egy jót.
- Mindegy milyen. Igazán… hülyeség, azt veszel és azt engedsz meg neki, amit jónak látsz. Nem akarok beleszólni. - fogalmam sincs miért mondok ilyeneket. Penelopé az én kislányom is, és ha a tervek szerint menne minden, természetesen én is beleszólnék, hogy legyen-e hintája, és ha igen, akkor milyen. Megint megkörnyékez a pityergés, de még próbálok ellenállni neki.
- Nem tudom mi lenne a jó. Nem tudom, hogyan segíthetnék neked ebben. - erősítem meg, mert valóban, nem tudhatjuk mit fognak érezni vagy mire lesz szükségük. Egy anyára mindenesetre szüksége lenne a kicsinek, szóval remélem Dean nem tervezi egyedül tengetni az életét, de ezt én most képtelen vagyok kimondani. Reggel még ébredés után átöleltem, arról beszéltünk, hogy majd gipsz lenyomatot csinálunk a pici kezeiről és talpáról, ha megszületik, most meg mondjam azt, hogy felejtsen el és nősüljön újra? Téboly!
- Ühüm. Az jó lenne. Behozod kérlek azt a képet amit kitettünk a hűtőre a babáról? - motyogom elveszetten. - Nagyon félek, veled akarok maradni! - nem tudok mit csinálni, ez a sok órányi katatón béke úgy tűnik elfogyott. Nem csak azt akarom, hogy most estére maradjon, hanem, hogy múljon el ez a rémálom és legyen minden olyan mint tegnap volt, hogy az “életem végéig” ne néhány hónapot jelentsen, hanem évtizedeket.
- Mindig minket bántanak. Mindenki minket bánt. Belefáradtam. - bárhogy is erőlködök, nem tudom tovább visszatartani a hüppögést. Mi tényleg békésen élünk, nem ártunk senkinek, próbálunk egyről a kettőre jutni, szeretettel várjuk a kislányunkat, hát mégis, kinek csípjük ennyire a szemét? Nem kapott még elég pofont mindkettőnk az élettől? Belénk is kell rúgni, hadd legyen még rosszabb? Hab a tortán, hogy ahol az én harcom véget ér, ott válik majd csatatérré Dean élete, és ez csakis az én hibám. Én rángattam bele ebbe a házasságba a hülye vízumommal, az én figyelmetlenségem miatt estem teherbe, és most az én betegségem okoz neki és ennyi problémát és feltehetőleg nem kevesebb fájdalmat. Tönkretettem az életét, nincs ezen mit szépíteni.
- Sajnálom, annyira sajnálok mindent! - a kezdeti hüppögés egy csapásra vált szinte hisztérikus zokogásra. Eddig nem fájt semmim, de most olyan, mintha egyszerre akarna összeroppanni a mellkasom, és a hasamban is jelentkezik némi fájdalom. Hiába is próbálom elmondani, hogy mi a baj, hol fáj, csak ez a buta bömbölés az egyetlen hang, ami kijön a torkomon. A hányinger is megkörnyékez, és nem vagyok rá büszke, de kidobom a taccsot is. Ilyen lenne egy pánikroham? Sosem volt még benne részem, így nem tudhatom, de valószínűleg igen. Percekig, vagy nem is tudom pontosan, meddig tart ez az állapot, de az biztos, hogy a végén teljesen erőtlenül készülök lefordulni a hintáról, hacsak Dean meg nem tart vagy el nem kap közben.

- Kívánni kívánhatsz, csak… mindegy, hagyjuk. - fújom ki a levegőt idegesen a sokadik, szobában megtett kör után. Oké, a baba jól van, de ha Eli állapota rohamosan romlani kezd, akkor sokáig sajnos ez az állítás sem lesz igaz, amíg a pocakon belül van.
- Nem is értem, hogyan várhatják el jelen helyzetben azt, hogy így, itt és most döntsünk. - csóválom a fejem. Nem hiába igaz a mondás, boldogan, szomorúan vagy dühösen soha ne hozz döntéseket, mert nem lesz jó vége, és tisztában vagyok vele, hogy az egészségügyi kérdések sajnos nem várják meg, amíg az ember jobban lesz, de ez akkor is túlságosan kegyetlen így.
- Azért érdekes humora van a sorsnak… még be se fejeztük a gyerekszobát, de mellette végrendelettel kell bíbelődnünk… - hallgatom Eli szavait a tennivalókról, igaz, kivételesen az információk nagy része csak az egyik fülemen be, a másikon ki, csak szórakozottan bólintok néha, de amúgy képtelen vagyok figyelni. Nem is értem, Eli egyáltalán hogy bír ilyen nyugodtan ülni az ágy szélén! Az esélytelenek nyugalma? Reggel még mindenünk megvolt, amire szükség lehet, boldogok voltunk, most meg elég ránk nézni, gyászosabb a hangulat, mint valami temetésen.
- Rendben akkor, menjünk. Azt hiszem, ránk fér egy kis friss levegő. - mindkettőnkre. Hozom is Eli köntösét, meg a saját pulcsimat a hátamra terítem, esetleg ha valamit hozni szeretne még pluszban, szó nélkül veszem ki a kezéből, ő csak ne cipekedjen, és indulhatunk is. Végig a folyosón, a nővérpult mellett szólok az egyik ápolónak, hogy csak sétálunk egyet az udvaron, apró bólintással jelzi, hogy rendben, menjünk csak, egyelőre úgy is eredményekre várnak.
- Igen, sajnos. De még mindig nem értem, hogyhogy eddig semmit nem vettek észre, csak amikor már ilyen nagy a baj… - nem sok kedvet érzek a hintázáshoz, így csak a hinta tartóoszlopának dőlök, miközben hol Elit, hol a pocakját figyelem. Újra és újra ugyanazok a kérdések kavarognak a fejemben, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, elfogadni, hisz annyi extra vizsgálatot csináltattunk, kimondottan ezért – ha valami gond van, akkor időben kiderüljön, ne csak akkor amikor nincs mit tenni, és tessék! Most mégis itt vagyunk.
- Hintám? - Eli kérdése ránt vissza a valóságba, kell egy pár pillanat, hogy végül megrázzam a fejem. Vagyis… lehet, amikor egészen kicsi voltam, volt, arra nem igazán emlékszem, de miután a szívproblémám kiderült, meg többször is rosszul voltam a vérnyomásgondok miatt, ha volt is, anyuék biztos, leszereltették, mielőtt leesek róla és összetöröm magam.
- Jól van, majd írjuk fel. Milyen hintára gondoltál? Az az igazi, mesébe illő, hátsó udvaron egy fáról lógó hintára, vagy valami modernebbre? Mondjuk az ajtófélfa tetejéhez rögzítve? - kérdezek vissza, kapva az alkalmon, hogy valami semlegesebb témáról beszéljünk, ne a keserű valóságról, ami utánunk jön, de ahh, pár másodperc, és újra ott tartunk. És sejtem, ezzel a hozzáállással inkább hasonlítok valami dacos kisgyerekre, igyekszem is megemberelni magam, de a fenébe is, kell egy kis idő, hogy összekapjam magam.
- Őszintén? Nem tudom, melyik lenne a jobb. Vagy egyáltalán hogy… hogy fogjuk viselni, megbirkózni az egész helyzettel, hogy… - hogy már nem vagy. Mennyire fog zavarni, hogy a vidéki házban minden őrá emlékeztetne? Vagy pont azért akarnék ott maradni? Penelopé nyugodt baba lesz, vagy annyira hiányozni fog neki az anyukája, hogy úgy is mindegy, hogy próbálom majd megnyugtatni?
- Szeretnéd, ha estére itt maradnék? Biztos meg lehet beszélni a nővérekkel, mást nem elalszok a fotelben ülve. Holnap reggel meg majd hazaugrok aztán elhozom ami kell neked. Valami kívánság? - most eléggé sietve-kapkodva pakoltunk, szóval, ha már úgy is hosszabb távra vagyunk kénytelenek tervezni… lehet előbb ezeket kéne összeírni, a gyerekjátékok ráérnek utána.

Sosem hittem volna, hogy valaha is hiányozni fog Lien, vagy az, hogy velünk éljen, de őszintén szólva, nem is volt olyan rossz, amíg Dean csak a szabadidejét, és nem minden idejét töltötte azzal, hogy engem megregulázzon. Szinte még ki sem nyitom reggel a szemem, már a számba töm egy falat rántottát, lekváros pirítóst, tejbegrízt… Néha legszívesebben felhívnám az állatvédőket, hogy hagyják a szerencsétlen liba tömőket, kényszer etetőket, és inkább a férjemmel kezdjenek valamit. Mindenesetre, ha így folytatja, és a szülésig az eddigi eszeveszett tempóval hízok, bele se merek gondolni, hogy hány kilót mutat majd a mérleg.
Persze még mindig jobb így, mint ha még mindig duzzogna, vagy ha probléma lenne akár az evéssel, akár mással. Ezért is ért váratlanul, amikor a rutinnak tűnő vizsgálat után felhívtak, hogy be kell mennünk a kórházba az eredmények miatt. Érezhettem volna, hogy valami gond lesz már megint, mert pár hónapja nem jött elő semmi világjárvány, se egy egy a házban, se az apám és a vízum problémája. De azért ez a mostani már túlzás, ez még nekünk is sok.
Nem mintha pesszimista lennék, vagy nem tudnám, hogy Dean a jég hátán is megél, azért arra mégis csak nagyobb volt az esély, hogy… hát igen. Most pedig úgy néz ki, hogy nem elég, hogy kettőnk közül momentán én állok közelebb a sírhoz, de még itt is hagyom őt egy csecsemővel, hogy szerencsétlen nevelje egyedül. Ha pedig szerencsétlen kis Penelopé olyan mázlista mint a szülei (ha-ha!) akkor egészen szép esélye van arra, hogy a nagyszülei neveljék fel, amíg mi maximum halovány emlékek leszünk poros fényképeken. Csodás kilátások.
Aggodalmasan simogatom meg a hasam, mert az emlegetett kisbogár már vagy fél órája gubbaszt, szerintem ha lennének sarkok a pocakomban, elbújt volna az egyikben. Legszívesebben én is ezt tenném, vagy Dean mellett járnám a köröket a szobában, de egyik sem oldana meg semmit.
- Dehogy nem oké. - ingatom meg a fejem. Úgy tűnik, ő másként vagy lassabban dolgozza fel az egészet mint én - Mondom újra: a baba jól van, és ennél többet momentán nem kívánhatok. - maradjon is így, ameddig csak lehet. Fogalmam sincs, hogy meddig maradhat odabent. Vajon ő is beteg lesz, ha nem veszik ki gyorsan? Vagy ez nem így működik? Semmit sem tudok ezekről a betegségekről.
Dean kirohanására, hogy miért épp velünk történik mindez, csak megvonom a vállam egy grimasszal keresztezett mosoly kíséretében. Vannak akiknek minden összejön, és van akinek semmi. Úgy tűnik, mi az utóbbi kategóriába tartozunk. Furcsán tompultak az érzéseim, kicsit olyan mintha be lennék nyugtatózva, pedig úgy tudom ilyesmit épp a baba miatt nem kaptam. Még.
Mielőtt válaszolnék a következő kirohanására, azért veszek egy mély levegőt. Remélem, hogy ezt most nem úgy gondolta, mint ahogyan hangzott.
- Rendben. Akkor majd holnap beszélünk róla, mert Dr. Brierley egy döntést vár, és szeretném ha előbb megvitatnánk. - valamiért érzem, hogy nem lesz egy kellemes csevegés. Próbálok inkább a gyakorlati oldala felől tekinteni arra ami ránk vár, valahogy ha a feladatok felől fogja meg az ember a témát, szinte el is felejti, hogy tulajdonképpen haldoklik. Szinte. - Holnap fel kell hívni az ügyvédet, és kérünk egy időpontot. Aztán összeírunk mindent, ami csak eszünkbe jut, hogy előre el tudjuk küldeni neki a kérdéseinket. Biztos szükség lesz majd végrendeletre is, nem akarom, hogy ellepjen a papírmunka, Penelopéval kell majd lenned amennyit csak tudsz. - úgy sorolom, mintha csak a bevásároló listát olvasnám fel. - Utána kérlek hozz majd be nekem egy füzetet, szeretnék írni nektek. Minden nap szeretnék írni, amíg megh…- kész, úgy fogyott el a levegőm és teltek meg könnyekkel a szemeim, mintha valaki kalapáccsal vágott volna a lábamra. Nem tudom kimondani, pedig az ég szerelmére, egyszer csak ki kell! Forog velem a világ, de ez nem az első azóta, hogy bent vagyunk a kórházban. Már vagy háromszor dőltem el az ágyon, mert úgy éreztem menten elájulok. A gépek pittyegése is alattomosan gyorsul megint, különösen az, ami az én pulzusomat figyeli. A baba ketyegője bezzeg olyan mint egy metronóm, órát lehetne igazítani hozzá. Behunyom a szemem és próbálok koncentrálni. Most még nem eshetek szét, egyszerűen túl korán van még ahhoz.
- Csak egy kicsit menjünk ki az udvarra, abból nem lehet baj. - elég röhejes. Miért, mi történhet?! Meghalok? Kösz szépen, úgy tűnik az menni fog nélkülük is. Türelmesen megvárom amíg a párom összeszed nekem egy kardigánt, de nem fázok egyáltalán, sőt, amint kiérünk a szabadba, máris egy kicsit jobban érzem magam. De legalábbis a pánikroham talán elkerül.
Meg is célzok egy szimpatikus hintát, az most egészen kellemes ülőhelynek tűnik. Ebben a nagy délutáni fejvesztett rohangálásban egészen megfeledkeztem arról, hogy itt ez a kis görögdinnye akit cipelek, és bizony már nem könnyű a kisasszony popója. Jó mélyen beszívom a friss levegőt, hátha segít megnyugodni, mert a mai napon most először úgy érzem magam mintha egy ketyegő bomba lennék, ami bármelyik percben robbanhat.
- Ma többször is megfordult a fejemben, hogy biztos csak álmodok, de olyankor mindig belém böktek valamit, vagy összemaszatoltak hideg ultrahang zselével, szóval rá kellett jönnöm, hogy ez a valóság. - egy teszt nem teszt, és bár Dr Brierley nem mondta volna, hogy nagy baj van, ha nem lenne, de mivel neki nem ez a szakterülete, teljesen érthető, hogy a fél kórház kézről kézre ad, vérvételek, ultrahang, és társai, hogy mindenki képbe kerüljön. Talán holnap vagy utána meglesznek az eredmények, és tudni fogjuk, hogy pontosan mivel állunk szemben. Olyan furcsa belegondolni, hogy nem egy hurrikán, vagy egy száguldó vonat okozza a vesztem, hanem egészen apró mikroszkópikus kis valami.
- Hm… - pillantok körbe, ahogy óvatosan előre-hátra hintázgatok egy kicsit, épp csak annyit ameddig a lábam még végig leér. - Neked volt hintád gyerekkorodban? Nekem volt, és emlékszem apa néha olyan magasra lökött, hogy azt hittem elérem a csillagokat. A kicsinek is kell majd egy hinta. Mármint persze ha maradni akartok majd vidéken, de talán jobb lenne valahol közelebb a szüleidhez, ők biztos sokat fognak majd segíteni. - ha lehetne, elrendezném az egész életüket, hogy semmire se legyen gondjuk, de ez nem így működik.

Nem volt egyszerű menet, de végre valahára csak sikerült pontot tenni a fordítós történet végére, ezzel együtt pedig Lientől is (nem annyira) fájó búcsút venni. A könyv átkerült a korrektorhoz és a lektorhoz, Lien beköltözött a városba, mi pedig újra élhettük a magunk megszokott kis életét kettesben. Nem annyira sokáig, ugyanis egészen lázas készülődésbe kezdtünk annak fényében, hogy nemsokára újra hármasban tengessük a napjainkat. Így, hogy már csak magunk voltunk, valahogy én is jobban el tudtam engedni magam, és jobban átadni magam a babavárás izgalmainak, túltéve magam a kezdeti kedvetlenségen. Annyira lelkes talán nem voltam, mint Elie – szerintem az fizikai képtelenség, ilyen téren képtelenség lekörözni – de látványosan sokat javult a helyzet.
Sőt… így, hogy nem a mandarin nyelv nyelvtanán meg szófordulatain stresszeltem, meg hogy hogyan lehetne legjobban lefordítani egy-egy kifejezést úgy, hogy a leginkább átadja a mondandóját, mindezen figyelmemet most már Elie élvezhette. Ne emeljen túl nehezet, igyon eleget, pihenjen sokat, szedje rendesen a vitaminokat, rendben legyen az étrendje, meg még sorolhatnánk… Épp ezért is ragaszkodtam hozzá, amikor egyik nap grillezés közben rosszul lett, hogy mindenképpen nézessük meg orvossal. Oké, oké, előfordulhat az ilyesmi, de annyira azért csak nem gyakori, nem? Inkább menjünk feleslegesen az orvoshoz, mint hogy kiderüljön, hogy alacsony a vas szintje, vagy vérszegény, vagy bármi hasonló, amit sokkal egyszerűbb előbb, mintsem később orvosolni.
Aztán jött az a baljóslatú telefonhívás, és bármennyire is tisztában vagyok vele, hogy rossz hírt sosem közölnek telefonon, mégis vagy háromszor elmondattam Elie-vel, amit az orvos mondott. Biztos, hogy nem mondott semmit, ami utalna rá, hogy mi lehet a baj? Az, hogy bent kell maradni, már nem hangzik jól… egyáltalán vele van valami, vagy a baba eredményeivel?
Amíg ő pakolt, néhány cuccot én is bedobáltam a hátizsákomba, hogy minél tovább ott maradhassak mellette, hisz nincs is rosszabb, mint egyedül rostokolni egy kihalt kórházi szobában, pláne rossz hírek társaságában. Én már csak tudom, kis túlzással a fél életem ezzel telt…
Később, az orvos irodájában ülve valahogy képtelen voltam elfogadni a hallottakat, valószínűleg Elie fejében is hasonló gondolatok kavaroghattak… nem kellett volna előbb valami jelnek lennie, hogy nincs minden rendben? Hisz havonta csinálták a vérvételeket, meg mindenféle vizsgálatokat! De nem, az orvos szerint ez sajnos egy ilyen alattomos kór, sőt, sokszor még a legmodernebb gépek sem képesek kimutatni, csak műtét közben szembesülnek vele, hogy nagyobb a baj, mint azt hitték.
- Én jól vagyok, de a fenébe is, semmi sem oké! - bukik ki belőlem tehetetlenül, később, miután Elie elfoglalta új lakosztályát a kórház egyik szobájában – Oké, hogy karma, meg minden, de képtelen vagyok megérteni, miért velünk történik ennyi minden? - úgy értem, külön-külön is olyan vastag orvosi aktával büszkélkedhetünk, amivel már ölni lehetne, tényleg nem rúgtak még belénk eleget az égiek? Vagy pár nyugis év olyan nagy kérés lenne? Esetleg az elmúlt pár számított annak?
- Mit kell beszélni róla? Dr. Brierley elég nyilvánvalóan közölte, hogy mi a helyzet, mi várható. Mit szeretnél még megbeszélni? - az eszem tudja, hogy igaza van, tényleg millió meg egy dolgot kéne tisztáznunk, de a szívem egyelőre képtelen elfogadni a hallottakat, nem is értem, ő hogy képes ilyen csendes beletörődéssel tűrni. Ennyire átérezné az esélytelenek nyugalmát? Végül is, aki elmegy, annak a könnyebb ilyen szempontból, és miután többször is jártam hasonlóan közel a halálhoz, furcsa és tehetetlen élmény most a másik oldalról szemlélni a dolgokat. Úgy, hogy én maradok, és a másik megy…
- Tudod, hogy azt mondták, hogy muszáj itt maradnod, nem mehetsz haza. De… abból talán nem lesz nagy gond, ha sétálunk egyet a folyosón vagy az udvaron. - nem tudom pontosan, melyikre gondolt, de ha az utóbbira, akkor segítek összeszedni a cuccait, nehogy megfázzon kint, aztán sétálhatunk egy kicsit. Egy kis friss levegőt én is el bírnék viselni most.

Néhány hónappal később...

Már a nevét is kiválasztottuk, legalábbis az egyiket. Már tudjuk, hogy kislány, így hosszas válogatás eredményeként végül is visszatértünk az első névhez, amit mindketten bekarikáztunk a listánkon. Talán ez volt az egyetlen egyezés rajta, nem is értem miért nem csaptunk le rá rögtön. Talán azért, mert ilyenek vagyunk, még ha egyértelmű is a döntés, akkor is szeretjük körbe járni a többi lehetőséget, hogy aztán ugyanoda lyukadjunk ki.
Penelopé
Olyan egyszerű, bájos és különleges mint ez a kis pocakban rugdalózó. Az inuit névben még nem vagyunk biztosak. Megtaláltam a könyvet az őseim törzséről, így már tudjuk, hogy kanadai eredetű nevek közt nézelődjünk, nálam versenyben van még a Kaira - Boldogság, és az Ataina - Ajándék. Ahogy a dolgok most állnak, valószínűleg nem én fogok választani közülük, de nagyon előre szaladtam.
Úgy egy hete kezdődött, mikor a Nagyiéknál voltunk egy vidám kerti grillezésen, nagyon elgyengültem, elszédültem annyira, hogy csak másnap tudtunk hazamenni mert egy emberként parancsolt ágyba az egész család. Az orvos mondta korábban, hogy ilyesmi előfordulhat, de természetesen azonnal túlreagáltuk a dolgot, és másnap már mentünk is a soron kívüli vizsgálatra, vérvételre. Azt mondták, néhány nap múlva lesz eredmény, ha minden rendben akkor nem is kell visszamenni, ha gond van akkor majd felhívnak.
Kaptunk egy képet is az utlrahang vizsgálaton, a pöttömke pont úgy fordult, mintha integetni szeretett volna, felemelte a kezét, és egészen olyan a csepp kis szája, mintha mosolyogna. A hűtő közepén kapott helyet a fotó, Dean anyukájának elküldtük üzenetben és azóta állítólag mindenkit azzal zsibbaszt, hogy lépten nyomon mutogatja az unokáját ha kell ha nem. Mindenki izgatott, pedig még várniuk kell egy kicsit. Néha azon kapom magam, hogy azt a mosolygós kis képet nézegetem, és próbálom elképzelni, hogy milyen lesz amikor végre átölelhetjük, megsimogathatjuk, lehet ringatni, dédelgetni.
Ebéd után épp leültünk egy kicsit pihenni, olvasgatni amikor csörgött a telefon. Szokásomtól eltérően, mivel a közelben volt, rögtön fel is vettem. Furcsállottam, hogy nem az asszisztens hívott, hogy minden rendben, hanem dr. Brierley nulla érzelemmel csendülő hangját hallottam. Pedig máskor mindig vidám, egészen megkedveltük egymást a hónapok során. Azt mondta, hogy van egy kis gond, és be kellene mennünk. Gyakorlatilag minden vér kiszaladt a testemből, és ha nem ültem volna, tutira el is ájulok helyben. Mondtam, hogy rendben, máris indulunk, de szinte a szavamba vágott, hogy nem kell, küld értünk egy betegszállítót. Na itt még jobban megrémültem. Szerintem még a hangom is megremegett, amikor azt kérdeztem, hogy vigyünk-e magunkkal valamit (ruhát, egyebeket ha bent kellene maradnom), mire szűkszavúan azt felelte, hogy igen. Bevallom, összeomlottam mikor letettem a telefont az asztalra, és csak bámultam magam elé, amivel persze Deanre is a frászt hoztam, bár szerintem hallotta a beszélgetést és már kellőképpen megijedt amúgy is.
Még nem is volt összepakolva semmi, ami a kórházban kellhet. Sok van még hátra ahhoz, hogy becsomagoltam volna. Kényelmes ruha és két pizsama került a táskába, meg tisztálkodó szerek, törölköző, bögre, pár apróság amit hirtelen össze tudtunk szedni ebben az idegállapotban. Pantoufle fejét szerintem majdnem letéptem idegességemben, ahogy a kocsit vártuk.
Sosem gondoltam volna, hogy beteg vagyok. Mármint, nem volt ilyesmi a családban, és fiatal is vagyok még hozzá. Voltam, vagy nem is tudom, hogyan kell ilyenkor fogalmazni. Mióta dr. Brierley elmondta, hogy hatalmas a baj, és nehéz döntést kell meghoznunk gyakolatilag azonnal, olyan mintha kívülről nézném magam és az eseményeket. Súlytalanul lebegek, mintha már itt sem lennék, pedig még - ha szerencsénk van, és - ha minden jól megy, akár egy évem is lehet hátra. Ha most alkalmazzuk Newton harmadik törvényét, és valamit, vagy inkább Valakit hátra hagyunk. Ha nem így döntenénk, akkor még kevesebb az idő. Még az orvos is másképp viselkedett mint szokott: Mrs. Calvernek szólított és nem a keresztnevemen, mint máskor, és látszólag elérzékenyült, hogy mennyire sajnálja a helyzetünket, ami persze kedves tőle, de ettől még a világ legborzalmasabb dolgával állított szembe minket, és elvárná, hogy döntéseket hozzunk, meg gondolkodjunk józan felnőttek módjára. Lehetetlent kér.
Az én első kérdésem az volt, hogy a babával minden rendben van-e. Csak ő számít most már. Halálos betegség, rák, nekem? Pedig jól voltam, tényleg, nem fáj semmim, ha ilyen nagyon beteg lennék, csak kellett volna éreznem valamit! Nem értem, hogyan lehetett minden előjel nélkül, hiszen havonta jártam vizsgálatokra. Nem kellett volna előbb kiderülnie, amikor még tehettünk volna valamit? Én nem kesergek a dolog igazságtalanságán, ezt próbálom elfogadni. Az bánt, hogy ilyen helyzetbe hoztam Deant és a csöppséget.
- Ne aggódj. Neki most semmi baja sincs, és végül is ez egy jó hír. - nyújtom a kezem az ágy szélén ülve Dean felé, mert nem tudom megmondani hányadik kört járja már az apró szobában. - Ülj ide mellém egy kicsit kérlek. Te jól vagy, minden oké? - noszogatom finoman. Neki sem tesz jót ez az egész, és ha már így alakult, jobb lenne ha vigyázna magára, mert neki kell helytállnia Penelopé mellett. Ha megfogja a kezem, megpróbálok biztatóan rá mosolyogni, nem tudom mennyi sikerrel. Szólnunk kellene a szüleinek, mert még semmit nem tudnak, de mégis, hogyan közlöd az ilyesmit telefonon?
- Muszáj beszélnünk róla. - az elmúlt órákban mióta itt dekkolunk, nem vettük elő a témát, de épp itt az ideje, mert holnap, de legkésőbb néhány napon belül várják a választ, és még rengeteg kérdést kell rövidre zárnunk. A baba még túl kicsi, lehet, hogy túlélné, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy baja esne, nem áll készen erre a világra érkezni. Ez nem éri meg azt a néhány hónapot, Deannek is el kell fogadnia, csak nem tudom, hogyan értessem meg vele. Olyan nagyon szeretem, a szemébe nézni és azt mondani, hogy el kell engednie olyasmi, ami meghaladja a képességeimet.
- Szeretnék… kimenni innen, utálom ezt a helyet, képtelenség itt gondolkodni. Nem kapok levegőt. - próbálok nem hisztis lenni, kerülni a pityergést vagy a pánikot, de ez a bezártság csak ront a helyzeten. A pánikroham meg nem válogat, ugyebár. Van a kórház mellett egy kis kert, és tekintettel arra, hogy már esteledik, jó eséllyel magunk lehetnénk. Még néhány óra úgyis van a következő vizsgálatig, rendszeres időközönként hallgatóznak a pocakomba, hogy odabent mi újság. Az az egy biztos, hogy sokkal jobb a helyzet most ott bent, mint itt kint.

- Tényleg, az se rossz ötlet. Még az is lehet, hogy valakinek a szülője pont ilyesmivel foglalkozik. - elvégre nem ritkaság az, hogy a gyerek ugyanolyan irányban tanul, mint a szülő, hogy ha már van egy jól menő családi vállalkozásuk, ő később tovább vihesse.
- Az biztos. De szerintem ez minden házról, lakásról elmondható, a belvárosban lévőt se lenne egyszerűbb felkészíteni egy ilyenre eseményre. Más típus, más veszélyek. - gondolkozok hangosan, szóval ha idő közben költöznénk, duplán kitolunk magunkkal! Mondjuk akkor talán már rutinosabb szemmel gyorsabb lenne elintézni egy ilyesmit.
- Talán, majd, egyszer… Ha már úgy alakult, hogy apa leszek, nem szeretném pont az első éveket elszalasztani azzal, hogy egyfolytában tanulok meg az iskolapadban görnyedek, nem lennék túl nagy segítség. - arról nem is beszélve, hogy egy újszülött mellett valószínűleg én se leszek olyan nagyon kipihent, hogy nyugodtan a tanulásra bírjak koncentrálni, úgyhogy tényleg nem lenne túl szerencsés időzítés.
- Jól van, mást nem majd szólj, aztán segítek ha nem lelnéd. - ha már Eli ilyen gyökerekkel rendelkezik, tényleg bűn lenne nem élni egy ilyen lehetőséggel, hátha jobban megszeretné a második keresztnevét, mint én…
- Szerintem az menni fog. Úgy is rám fér némi kikapcsolódás munka közben, meg amúgy is remélem, azt hamarosan végre kihúzhatom a listáról. - legalábbis ezt a mostanit, már én is kezdem unni, képzelem, Eli mennyire imádhatja akkor. Mondjuk magamat ismerve, meglesz az már Újévre is, nem kell majd január végéig várni!
- Ne is mondd, bánom azóta is. - ismerem be kénytelen-kelletlen, igaz, jórészt magamnak köszönhetem a dolgot, de visszacsinálni már nem lehet. Aztán volt amikor a vérnyomásom vacakolt annyira, hogy élni alig volt erőm, vagy épp a munkát toltuk meg, abban a reményben, hogy végre letudhatjuk – milyen nagyon tévedtem… Mindenesetre több időpontot már nem szeretnék kihagyni.
- Azt mondod? - kérdezek vissza kíváncsian, akaratlanul is megörülve a „bóknak”, de persze az sem elhanyagolható tény, hogy mi volt a legnagyobb változás az életemben az elmúlt pár évben. Vagyis, pontosabban, ki – Akkor az bizony a te érdemed is. - ki tudja volna, ha nem találkozunk, vagy nem kavar be az apja meg a bevándorlási hivatal, akkor hogyan alakult volna az életünk. Valószínűleg nem előnyömre változtam volna, magamat ismerve.
Nem szólok egy szót se, ha már azt hangoztatja, hogy nincs baja, de mást nem, ha lefekszünk aludni, majd megnézem, mennyire látszódik a nyoma. Most csak igyekszem megjegyezni magamnak, hol fogja a derekát.
- Jól van, miért is ne? Emlékszel még az első közös karácsonyunkra? - kérdezek vissza nosztalgiázva, belegondolva, milyen sivár és unalmas lenne az életem, ha végül visszament volna Kanadába.  Milyen nagy fordulópont volt mindkettőnk életében… Közben kibontom az első, kezem ügyébe akadó dobozt, hogy nekilássam a fenyőre aggatni a díszeket. Ha néha kapok egy-egy instrukciót, hogy melyiket, vagy hova, akkor annak is eleget teszek közben.
- Nem tudom. Még meg sem született… - vonok vállat, arról nem is beszélve, hogy ötletem sincs, mit lehetne venni neki. Vagyis… mire megszületik, úgy is kell nagyjából mindent IS, de nem hiszem, hogy bárki furcsállaná, hogy most nem készülünk külön.
- Eszembe jutott valami, aztán lehet, hogy hülyeség. Egyszer egy ismerősöm mesélte, hogy ők például leveleket írtak a kicsinek, akkor is, amikor még pocakban volt, meg később is, miután megszületett, és úgy tervezték, hogy majd 18 éves korában adják oda neki. Esetleg valami ilyesmi? Lehet, hogy többre értékelné, mint valami 20. plüssmackót. - osztom meg vele az ötletet, ha modernebben akarja, akár e-mail fiókot is nyithatunk neki. Vagy rövid kis videóüzeneteket is készíthetünk, igaz, az már egy fokkal pepecselősebb.
- Aha, kérlek! - bólintok hátrafordulva, amikor észreveszem a zoknikat, amiket épp az előbb igazgatott. Egy pillanatig csak szótlanul nézegetem, furcsa érzés látni, hogy nem csak a mi kettőnk lóg már ott a kandalló felett, de végül be kell látnom, azért csak szívet melengető ott látni.

Szóval még mindig itt tartunk. Elismerem, hogy gyakorlatilag minden tervünk felborult, ami csak volt, de ettől még nem kellene ennyire borúsan látni a jövőt. Nem készül meteor becsapni a városba, vagy ilyesmi, és még akkor is, ha jó eséllyel mi tervezünk és az élet meg újra tervez, azért nem árt A, B és C verziókat kitalálni, hogy hogyan tovább.
- Hát, annyira nem hangzik izginek, szóval nem bánom, ha kimarad. - persze az könnyen meglehet, hogy majd a YouTube-on megnézek néhány epizódot, csak, hogy tudjam miről maradtam le, de valahogy hajlok rá, hogy ha Dean szerint nem nagy durranás, én se ragaszkodjak hozzá. De talán rá tudom venni, hogy becsatlakozzon néha amikor a Túlélés törvénye epizódokat nézem nagy lelkesen. Mert ki tudja mikor megyünk el megint kirándulni és mikor jön jól a könnyen megszerezhető tudás.
- Ez nem rossz ötlet. Meg van néhány ígéretes csoporttárs is, majd náluk is körbekérdezek. - mert ugye vannak az építő- és az építészmérnök, de azért egy-két tantárgy erejéig néha összeeresztenek minket, így ismerek pár építészt aki szerintem szívesen átalakítaná a lakásunkat. Mármint ha valamelyik szomszéd eladná nekünk a magáét, és össze tudnánk nyitni őket. Túl sok a HA ebben a témában.
- Az biztos, hogy sok dolgunk lesz, mire ezt a házat felkészítjük. - bólintok egyetértésben. - Jó lenne mindennel végezni mire megérkezik a kicsi, de valószínűleg úgyis lesz olyan dolog amire nem gondoltunk és menet közben kell pótolni. - már írtam egy elég hosszú és alapos listát, de mivel nincs tapasztalatunk a gyerekekkel, felkészültem lélekben arra is, hogy van ami fölösleges és van ami lemaradt. A konnektorokba például már vettem biztonsági dugókat, hogy nehogy áramütés érje, de épp tegnap döbbentem rá, hogy szükségünk lesz egy fürdető kádra, vagy valami más eszközre amivel a csepp kis testét egyszerűbb tisztára suvickolni.
- Oké, de ha meggondolnád magad, én támogatlak. Akár a munka helyett is belevághatsz, engem nem zavar. - több okból sem panaszkodnék. Egyrészt, én is tanulok, és mellettem áll, ez csak természetes, meg aztán a pénz miatt sem aggódok, jó eséllyel ha tapasztalatot szerezne vagy kitanulná, még a jelenleginél is jobban kezelné a családi pénzügyeket. Grátisz lenne, hogy akkor nem kellene Liennel dolgoznia, így ő is kiköltözne a családi fészkünkből, szóval ha engem kérdez, már akár be is adhatja a jelentkezését! A babával majd csak elbírok valahogy, a volt barátnőjével és a babával már nehezebben.
Inkább nem teszem szóvá az érzéseimet, csak néhány másodpercig csendesen, szomorkásan bámulom az asztalt. Nem tragikus, hát persze. Szerintem lassan tragikus lesz viszont, hogy ennyire nem érzem a támogatást. Mostanában a hangulatom is állandóan hullámvasutazik, nem csoda ha egy szerencsétlenül kiválasztott kifejezéstől is letörök mint a bili füle.
- Majd megkeresem, ott kell lennie a raktárban valahol. Egy egész doboz van tele könyvekkel, kötés mintával, meg ilyesmivel. - bólintok, már egy kicsit lelkesebben. Szeretnék valami szép eszkimó nevet választani neki, ami illik hozzá, persze ehhez tényleg nem ártana megtudni a nemét is. Fura, de erre vonatkozóan nincs semmiféle preferenciám, a mi egészségügyi és minden egyéb állapotunkat figyelembe véve őszintén úgy gondolom, hogy egészséges legyen, más nem számít.
- Indítvány elfogadva! Mondjuk január végére össze tudod állítani a listád, vagy több időre lesz szükség? - kis szerencsével addigra már tudjuk a baba nemét is, így fele annyi meló, mint ha fiú és lány nevekkel is készülni kellene. Szerintem nekem hamar összeáll majd, de ugye más szinten áll a lelkesedésünk, egyelőre. Vajon az a 3 (vagy négy?) D ultrahang előrébb visz minket? Az egyik kismamás csoportban azt írták, hogy fordulópont volt amikor először látták a pocaklakó arcát. De már nem nagyon tudok reménykedni ebben sem, csak abban, hogy amikor itt lesz, teljes fizikai valójában, kézzel foghatóan és ringathatóan akkor megtörik a jég.
Aztán sikerül meglepnie, de jó értelemben!
- Persze, hogy szólok. Oké, az első ultrahangról lecsúsztál, de azóta mindig hívtalak. - adok neki egy puszit, mert az első alkalmat közös erőkkel szúrtuk el. Azóta viszont odafigyelek, hogy része legyen mindenben ami minket érint: vérvétel, ultrahang, szívhang-vizsgálat. Naná, hogy ott a helye akkor is amikor megint hallgatózunk, és akkor is amikor jó eséllyel meg tudják már mondani a nemét is.
- Hát, rövidebb idő alatt is sokat lehet változni, mindketten mások vagytok már. De szerintem te előnyödre változtál. - mosolyodok el biztatóan. Amikor megismerkedtünk, akkor is volt benne valami különleges amivel azonnal megragadott, de azóta sokat változott. Néha már szinte optimista (nem pont most), és sokkal gyakorlatiasabb lett. Biztos nem hitte volna például néhány évvel ezelőtt, hogy egyszer még kertészkedni fog, vagy lugast eszkábálni a paradicsomnak és uborkának, de most nyáron vagy egy hétig ezzel foglalatoskodott, és nem kért hozzá segítséget. A városi fiú egész jól bele lendült a vidéki életbe is.
- Semmi komoly, nem esett semmi bajom. - enyhe túlzás ezt kijelenteni, hiszen még mindig a derekam dörzsölgetem. Alattomos egy baleset volt, de remélem az utolsó ilyen eset, én is figyelni fogok rá a jövőben, hogy minek dőlök neki.
- Szeretném ha ketten díszítenénk, ennyi az egész. - vonok vállat miközben a nappali felé veszem az irányt, ahol már mindent előkészítettem. A díszek katonás sorban a dobozokban, és a legtöbb dekoráció is a helyére került már: fényfüzérek az ablakba, köszorú az asztalra, zoknik a kandallón. Apropó, készítettem még egy kis zoknit, de nem tudom, ki akarjuk-e akasztani.
- Hozom! - sietek is a konyha felé, és kiválasztok egy szimpatikus vörösbort. Dean már rég visszaért a székkel a nappaliba amikor még mindig a dugóval bénázok, de valahogy csak sikerül kibontani, és már öntöm is a dekantálóba, hogy egy kicsit levegőzzön. Ritkán iszunk, de újabban szeretem megadni a módját. Felszerelkezve a poharakkal és a borral térek vissza a nappaliba, hogy megnézzem miben tudnék még segíteni.
- Az jutott eszembe, hogy a családból mindenkinek vettünk ajándékot, csak a picinek nem. Ez nem fura? Vagy az lenne furcsa ha vettünk volna? - elgondolkodva állok meg a kandalló előtt, és nézem ahogy a fát díszíti. - Oda még mehetne egy kék valami. Oda balra. - mutatok rá, mert messziről jobban észrevenni az ilyesmit. Megigazítom a két zoknit, amiket tavaly kötöttem, és a nevünk díszíti: Dean C. és Elaine C. Idén egészítettem ki a C betűkkel, hogy passzoljon a harmadikhoz. Előhúzom a szinte üres dobozból amiben a dekorációk vannak a harmadik zoknit, amin még nincs név, Csak egy C. felirat, hogy majd jövőre rá kerülhessen a neve neki is. Lesz ami lesz alapon nagy levegőt veszek, és kiakasztom ezt is a kandalló fölé. Nem csinálhatunk úgy mintha nem is létezne, mert bár kényelmes megoldás volt mostanáig, de engem ismerve így is emberfeletti volt, hogy mostanáig nem igazán mutattam ki a lelkesedésem.
- Töltsek neked is? - fordulok vissza a borhoz és Deanhez, miután megigazítottam a piros zoknikat, hogy szép sorban álljanak.

- Végül is, az ő könyve, amíg ő nem aggódik, nekünk sem kell. - próbálok úgy tenni, mintha ez nem lenne bosszantó tényező. Abban reménykedtem, hogy a csúszás miatt legalább a kiadó morcoskodik majd, és ez megsürgeti a közös munkáját Deannel, de úgy tűnik túlságosan is nagyágyú a kínai regények terén és nem kekeckednek vele. Lehet, hogy nem úszom meg, és nekem kell majd elővennem a kukacoskodó énem.
- Én szeretnék néhány éven belül vissza költözni, hogy mire a pici oviba vagy iskolába megy, addigra már megszokja a városi pörgést. - jó lenne egy ilyen békés, nyugodt környezetben felnevelni, de be kell látnunk, hogy a városban jobb óvodák és iskolák vannak, sokkal több kulturális program is várja majd. És nyáron még mindig kiköltözhetünk ide, a nyugiba, amúgy is rájöttem, hogy sokkal jobban lehet viselni a kánikulát a természet lágy ölén mint a betondzsungelben.
- Ha tetszett akkor majd megnézhetünk pár epizódot. Bár nem vagyok nagy rajongója az ilyen élet a farmon jellegű műsoroknak. Végül is tényleg, hasonlóban élünk csak jóval modernebb verzióban. - néha gyilkolni tudnék azért, hogy legyen egy jó gyros öt perc sétányira. Én, aki amúgy nem valami nagy evő. De el kell ismernem, hogy a lakásunktól negyed órányi mászkálással töltött körben van vegán fagyizó, könyvtár, pizzéria, francia pékség, kínai étterem, görög büfé, szusibár, és még sorolhatnám. Ehhez képest most hetente egyszer vagy kétszer beautókázunk a városba, meglátogatjuk a pékséget (semmi extra, bár finom a sós kiflijük), a termelői piacot és a supermarketet. Bedobálunk mindenfélét a kosárba és a kocsiba majd otthon főzőcskézünk. Pedig milyen jó is amikor az ember elmegy egy étterembe! Itt a városban csak egy barbecue-mexikói faloda van olyan csípős kajákkal amit meg se tudok enni. Szóval igen, hiányzik a város nekem is, fura, de leginkább gasztronómiai és kulturális értelemben.
- Hát, volt ilyen óránk de azért inkább profi segítséget kérnék. A lakóházakhoz annyira nem értek, és hacsak nem akarsz szó szerint a híd alatt lakni, valószínűleg nem én fogom tervezni az otthonunkat. - mosolyodok el huncutul. Ha nagyon muszáj lenne, meg tudnám csinálni, és jó is lenne, de most már szakosodtam a suliban is, meg hát eleve építő és nem építészmérnök lettem. Nagyobb dolgokat szeretnék alkotni, hidakat, gátakat, alagutakat, felhőkarcolókat. Amin az elmúlt hetekben dolgoztam az például egy tengerparti irodaház, ami teljesen önfenntartó lenne, ez készül a nagy vizsgámra is. - Majd valamikor ha már az itteni házat rendbe tettük, akkor körbe kérdezhetünk, egyszerre egy feladatra koncentráljunk. Azt hiszem majd ez a kis Rendbontó is lerendezi a szabadidőnket. - állítólag már ahhoz is nagy szerencse kell, hogy néhány hónap után átaludja az éjszakát. Néhány alatt 7-8-at kell érteni, ha jól olvastam utána a dolgoknak. Deannek ez valószínűleg nem jelentene akkora gondot mint nekem, mert eleve koránkelős típus, mintha skatulyából húzták volna ki, de én? Nekem ahhoz is fél óra kell, hogy kidugjam a bokám a takaró alól. Nem tudom hogyan fog ez működni, de valahogy majd csak megoldjuk.
- Ha bele akarsz vágni bármikor is, rám számíthatsz. - ez csak természetes, ő is elviselte, hogy néha semmi időm nem volt rá a vizsgák miatt. Olyankor napokig alig beszélgettünk, mert állandóan a könyveket bújtam. Mondjuk mentségemre legyen mondva, igyekeztem kárpótolni érte mindig, amikor már megszűnt a stresszesebb időszak.
- Azért ennyire már csak nem tragikus a helyzet. Vagy igen? - kérdezem elszontyolodva. Oké, a mi kis meglepi babánk szépen felborogatta a gondosan összeállított listánkat meg a terveinket, de mégse árvíz vagy tűzvész fog pusztítani a házban hanem csak egy baba érkezik. Szeretném hinni, hogy nem az egyiptomi tízcsapásként éli meg Dean sem, bár azért erre nagy tételben nem fogadnék.
- Olyan nagy szakértő én sem vagyok, de majd utána nézek. Anyukám holmija közt van egy könyv a törzsről ahonnan származunk, hátha vannak benne jó nevek. Ami passzol a Calverhez is. - mert az csak természetes, hogy fontos a hangzás is! Dallamos és kellemes név kell neki, és ahogy magunkat ismerem, a létező összes szempontot végig vesszük majd, a fonetikától a numerológiáig.
- Hát ez az. Szóval, majd mennek ezek is egy listára. Például a kedves apám és családja keresztnevei. Na azok tutira tiltólistások! - próbálom kicsit mókásabbra venni a témát. Ha nem hárman laknánk már most is a házban, akkor valószínűleg esténként bogarászhatnánk együtt a különböző utónévkönyveket a kandalló előtt, de jelen helyzetben marad az önálló kutatómunka és az előre egyeztetett konzultáció mint valami házi dolgozatnál. Ami furcsa módon annyira nem zavar, mert hát végül is, épp egy házi dolgozatom volt az ami elém sodorta az élet ezt a szép szál legényt.
Egy pillanatra lefagyok, nem is tudom mit mondjak. Mert eddig ez az első alkalom amikor őszinte lelkesedést hallok tőle, és nem szeretném túlreagálni. Közben meg szegszívesebben most azonnal úgy megölelgetném, hogy ropogjanak a csontjai!
- Hát, az ünnepek után eljöhetsz velem a dokihoz és akkor talán megint meghallgathatjuk a kis ketyegőjét. Az is elég valóságos volt. - biztatom egy kicsit, mert bár ő még fizikálisan nem érzékeli a baba jelenlétét (én is csak a falási rohamok és a reggeli rosszullét meg a kihízott ruhák miatt), de hallani azt az egyenletes, szapora kis kalapálást valami fantasztikus élmény volt legutóbb. Nem is számítottam rá, igazság szerint annyira elmerültem a gondokban és az aggodalmaskodásban amiatt, hogy milyen váratlanul ért minket a terhesség, hogy nem igazán olvastam utána annak, hogy mik a következő állomások, mi lesz a következő meglepi a dokinál. Arról nem is beszélve, hogy ez valami olyan dolog amit Dean is élvezhet, különösen az ő egészségügyi múltját figyelembe véve. Tudni, hogy semmi szívzűr nem fenyeget (egyelőre), határozottan megnyugtató!
- Akkor majd holnap beszaladhatunk a városba egy kis sajtért, azt hiszem azt elfelejtettünk rendelni. Múltkor megettük azt a francia különlegességet amit a nagyiék küldtek. - Dean rokonai küldték egyenesen a tengerentúlról, nem tudom hogy csinálták, milyen expressz szállítással élte túl az utat, de valami mennyei volt! Szereznünk kellene még!
- Az lenne, de azért Lient ismerve, ezt sem lehet borítékolni. - csóválom meg a fejem lemondóan. Már ötletem sincs, hogy hogyan tudnánk anélkül kiebrudalni innen, hogy udvariatlanok lennénk. Bár őszintén nem tudom, hogy ezen a ponton miért akarunk még mindig udvariasak lenni hozzá.
Aztán ahogy a pultnak támaszkodok, jön ez a bökés, és egyből ki is rángat az elmélkedésből.
- Csak egy villa, semmi komoly. - dörzsölgetem még a derekam egy kicsit, mert azt elismerem, hogy kellemetlen volt. És nagyon is váratlan, hiszen hogy a fenébe fordulhatott ez elő a mi élére állított katonás rendben tartott konyhánkban?!
- Nem tudom, az még nem korai? - elgondolkodva nézem, ahogy a helyére teszi a villát. Egyre jobban kezd szöget ütni a fejemben a gondolat, hogy ellentmond mindennek ez az indokolatlan villa a fiókból kikandikálva. Dean akkor sem hagyta volna úgy ha éppen a padlóra rogy és várja a mentőt egy infarktus közepén. Én akkor sem hagytam volna úgy a villát, ha éppen a sokadik reggeli rosszullét miatt szaladtam volna a mosdóba. És nem csak mi ketten élünk itt, szóval kizárásos alapon… csak egy valaki lehetett. A kérdés csak az, hogy ennyire trehány vagy szándékosan tette? Mindkét verzió szörnyen aggasztó.
Aztán megrázom a fejem mielőtt Lienben látnám a Pekingi láncfűrészest, és inkább a nappali felé sandítok.
- Viszont, a fa nem díszíti fel magát, és jó lenne végezni vele mielőtt a lakótársunk hazajön. - még csak az kellene, hogy Lien is beszálljon a gömbök akasztgatásába! Nem hiányzik egy cseppet sem, vannak dolgok amik túlságosan is intimek ahhoz, hogy beengedjük az életünk ezen szegletébe. Ennyi erővel a hálószobánkba is behívhatnánk! A nappaliba sétálok, és kézbe is veszek egy dobozt, hogy a könnyen elérhető helyeken folytassam a díszítést. Remélem Deannek nem tűnik majd fel, hogy odébb vonszoltam a kanapét egy kicsit!
- Eléred a tetejét, vagy hozzak egy széket? Egyébként kibonthatunk egy üveg bort vagy begyújthatok a kandallóba is, végül is már besötétedett. - nap közben nem ragaszkodom hozzá, de este imádom ahogy pislákol és ontja a melegséget a nappaliban! Arról nem is beszélve, hogy mivel a kémény a hálószobánkon át vezet, ott is klassz meleget varázsol mire felmegyünk. Már megyek is a kandallóhoz, hogy a kosárból bele pakoljam a hasábokat, elvégre nem nagy fáradtság szerintem. Igaz, idén télen még a fás kosár közelébe se mehettem, pedig tavaly lelkesen magamra vállaltam a behordást és minden egyebet, elvégre kettőnk közül én vagyok nagyobb rajongója a témának.

- Ne is mondd! Már nekem is megfordult a fejemben ugyanez, Liennél is rákérdeztem, de lerázott annyival, hogy ne aggódjak, minden rendben. - vontam vállat, azt meg, hogy most mennyi az igazság belőle, tényleg egyeztet velük is, ők kérték a szóban forgó változtatásokat, vagy esetleg nem tudnak semmiről… jó kérdés. Én a fordításért felelek, ha már elvállaltam, igyekszem is tartani magam hozzá, hogy azzal minden rendben legyen.
- Vissza is mennék, ha mondjuk 2-3 éven belül visszaköltözünk. De hogy 10-20-30 év múltán… nem tudom, akkor mennyire lenne kedvem hozzá. - vonok vállat, lehet, hogy  még akkor is hiányozna a városi nyüzsgés, forgás, de lehet, hogy teljesen megszoknám ezt a nyugis, vidéki életet. Fura amúgy, annak ellenére, hogy világ életemben nagyvárosban éltem, egész megszerettem ezt is.
- Huhh, egy régi amerikai családi-western- dráma sorozat, az Ingalls család hétköznapjait követhetjük nyomon, hogy telik az életük a farmon. Emlékszem, amikor még kisgyerek voltam, anyumék gyakran nézték, de amúgy régebbi a sorozat, úgy tudom, valahogy a 70-es évekből… - felelek a kérdésére, arra emlékszem, hogy gyerekként annyira nem kötött le, inkább néztem volna rajzfilmet helyette, de hát akkoriban még nem volt minden családban 2-3 tv, mint manapság sok helyen megszokott, úgyhogy ez volt, ezt kellett szeretni.
- Belsőépítészetet is tanultok az egyetemen? Mert akkor akár az első nagyobb projektedként is tekinthetsz rá – már amennyiben sikerül valamelyik oldalsó, vagy felső szomszéddal megegyezni. Egyelőre inkább ne éljük bele magunkat, majd az ünnepek után körbekérdezősködök, most inkább nem zavarnék senkit ilyenekkel. - ígérem meg neki, no meg amúgy is, egyelőre nagyobb, és fontosabb dolgaink is vannak, meg karácsonykor mégis ki akar ilyesmivel foglalkozni?
- Pedig lehet, hogy nem is lenne akkora hülyeség. Ami azt illeti, szerettem egyetemista lenni, órákra járni… ki tudja? Lehet, hogy még valami közös óránk is lenne. - dobom be komolytalanul, bár ha tényleg valami gazdasági szakon kezdenék, elég kicsi az esélye. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg tényleg nem ez a legszerencsésebb idő hozzá, mielőtt megszületik a kicsi. Éljük túl az első pár évet vele, aztán ha lesz mellette energiám, vagy nem elég a saját munkám, még mindig ott a lehetőség.
- Mi és a terveink… hagyjuk is. - nem mondom, többségében egész jól sikerül tartani magunkat hozzájuk, de egészen konkrétan a kis trónörökösünk egész szépen belerondított az egészbe, és egy tollvonással forgatott fel mindent. Sebaj, úgy is szeretjük a kihívásokat… vagy micsoda. Nem is mi lennénk, ha nyugodtan telnének a hétköznapok. Mondjuk még mindig inkább ez, mint a vízumos hercehurca, hála az égnek, hogy a bevándorlási hivatallal azóta is minden rendben.
- Az eszkimó neveket nem igazán ismerem, maximum amennyit te meséltél róluk, de azokkal nincs gondom. Ha találunk valami szépet, kaphat olyat is második keresztnévnek. Viszont azt rád bízom, abban te vagy a szakértő. - mert ahogy indián és indián, úgy eszkimó és eszkimó nevek között is nagy különbség van, ennyit még „buta amerikaiként” is tudok. És hiába találnék olyat, ami tetszik, ha az épp olyan eszkimó törzshöz kötődik, akihez köze sincs…
- Ne aggódj, odáig én se süllyednék, hogy pont valami volt barátnő után nevezzem el a lányomat. - biztosítom róla, majd kissé elgondolkodva teszem hozzá – Igazából nem is tudom van-e olyan név, ami nálam tiltólistás lenne… így hirtelen egy se jut eszembe, de tudod, mit szoktak mondani – Akkor jössz rá, mennyi embert is utálsz valójában, amikor nevet kell választani a gyerekednek. - volt főnökök, exek, rossz szomszédok, idegesítő kollégák, törtető évfolyamtársak… na jó, lehet, hogy mégis akad majd pár név!
- Istenem, de fura lesz! De már alig várom! - ismerem be, mert valljuk be, azért sokkal „kézzel foghatóbb”, amikor már lehet érezni a rugdosást, vagy reagál valamit a hangunkra a pocakban, mint amikor csak egy fekete-fehér, szemcsés ultrahangfelvétel bizonyítja, hogy létezik, esetleg egy alig kerekedő pocak.
- Simán jó, nem kell túlstresszelni a témát 25 fogásos vacsorával meg hasonlókkal. - csatlakozok az ötletéhez, valószínűleg úgy is tartani fog még az előző napi kajakóma… meg úgy is a társaság a lényeg!
- Én is remélem, mindenkinek jobb, egyszerűbb és kényelmesebb lenne. - értek egyet vele, és egy pillanatra akaratlanul is elgondolkozok azon, hogy mennyire kimért, tisztelettudó és udvarias népként élnek a kínaiak az emberek képzeleteiben, amit a Hollywoodi filmek festenek róluk. És valamennyi valóságalapja tényleg van, de rájuk is igaz, hogy mégiscsak emberek… Lien hónapok óta húzódó itt tartózkodásáról sem épp ezek a pozitív jelzők jutnának eszembe először.
- Hm? Mi történt? - kapom oda a tekintetem, és sietve le is rakom a teámat, hogy közelebb lépjek hozzá. Valami rossz mozdulat? Görcs? Fájdalom? Bármi? De ahogy meglátom a fájdalom kiváltó okát, csak értetlenül vonom fel a szemöldököm. Hát ez a villa meg mit keres ott?
- Nem erre szokták mondani, hogy terhes agy? Azért vigyázz magadra, még jó, hogy nem egy kés volt ott. - veszem el a kezéből a villát, hogy vissza is rakjam a helyére, bezárva a fiókba, mielőtt újabb balesetet okoz. Más se hiányzik így, karácsony előtt. Így, hogy babát vár!

- Remélem igazad lesz. Jó lenne, ha legalább a te családod szeretné őt is. - aggodalmasan sóhajtok, mert megint eszembe jut a saját apám. Elképzelésem sincs, hogy miket tartogat még nekünk, nekem. De a gyerekünket biztosan nem hagyom bántani, inkább szó szerint átharapom a torkát. Mondjuk, ezzel legalább biztosan nem lennék egyedül, mert még ha Dean szülei nem is rajonganak majd érte, Grandmére odáig lesz az tuti. Na meg a páromat se kell ám félteni, amolyan “az álló víz igen mély” típus, nem lennék annak a helyében aki fenyegetni akarná a kicsit. Védelemben nem lesz hiány, inkább az aggaszt, hogy elegendő szeretetet és odafigyelést kap-e majd tőlünk vagy túl béna szülők leszünk?
- Majd elmentem a jó videókat neked. - bólintok kicsit bíztatva. - Néha már felvetődik bennem, hogy a kiadó mit szól ehhez az egészhez, elvégre ők az eredeti regény fordítását kérték, nem egy száz oldallal hosszabb és teljesen átdolgozott verziót. A csúszásról nem is beszélve. - ha nagyon rosszindulatú akarnék lenni, simán beárulnám Miss Pekinget a kiadójánál, hogy szabotálja a könyv megjelenését, de ennyire nem vagyok rosszindulatú. Még. Lehet, hogy csak én vagyok előítéletes és féltékeny, ugyanakkor azt gondolom, hogy Lien sem játszik sportszerűen. Talán Dean nem érzékeli vagy nem akarja észrevenni, de tényleg hajt rá a csaj vagy legalábbis megpróbál hozzá közelebb kerülni. Nem nyilvánvaló módon, de egy nő az ilyet megérzi.
- Nem rossz ötlet. Bár azt hittem, hogy minél előbb visszamennél a városba. - most jól elvagyunk itt, bejön a kertészkedés, a nyugalom meg a tiszta levegő, de mégis csak New York-ról beszélünk, megértem, ha hiányozna mindkettőnknek a város nyüzsgése, a kultúra meg az éttermek és egyebek. Régebben például sokat jártunk a könyvtárba és múzeumokba, ami nekem már most hiányzik egy kicsit. A kindle nem ugyanaz mint a régi papír könyvek illata.
- Az micsoda? - érdeklődök, mert még nem hallottam róla. Talán valami gazdálkodásról szóló könyv amit suttyomban olvasgatott? - Igazából ha nyitott rá valamelyikük, akkor bele lehet vágni az átépítésbe amikor már bele jöttünk a mindennapokba a kicsivel. Aztán mire oviba megy, jöhet a költözés, legalább nem kellene rohanni mint amikor idejöttünk. - mert vitathatatlan, hogy ezt a házat eléggé kapkodva választottuk ki, tekintettel a körülményekre. Egyébként tényleg annak örülnék a legjobban, ha maradhatnánk Dean lakásában, mert nagyon szeretem azt a környéket és szép az épület is. Szakmai ártalom, nekem ez is szempont, hogy maga az épület mennyire nyeri el a tetszésemet. Talán régi, és nem felel meg mindenben a modern kor igényeinek (elég csak a ház fűtésére vagy a szigetelésre gondolni), de az alapok jók.
- Inkább nem gondolok bele, mert még a végén kedvet kapsz hozzá, hogy beiratkozz az egyetemre valami közgazdasági szakra. - nevetek jókedvűen. Mondjuk, azzal sem lenne bajom, a tanulás jó dolog, én is még az iskolapadot vagyis mostanság a kanapét koptatom. Csak ha lehet, ne most vágjon bele, amikor épp elég dolgunk lesz a baba körül.
- Hát az biztos, hogy ha rajtunk múlik, legalábbis a terveinken, akkor meg kell elégednie ezzel az egy dédunokával. Nem mintha a terveink mindig úgy sikerülnének ahogy gondoltuk. - vonok vállat kínomban. Ezt a gyereket se terveztük be, ékes bizonyíték rá, hogy amikor kiderült a terhesség, akkor egyből veszekedtünk meg bizalmatlankodtunk egymással. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs hogyan állunk lelkesedés terén, van-e rá reális esély, hogy elkapjon minket a fészekrakó ösztön vagy végig idegenkedünk majd az egésztől?
- És mi a helyzet az eszkimó nevekkel? Azt a hagyományt is engedjük el, vagy ha véletlenül kislány akkor keressünk neki azt is? - az én családomban meg ez a hagyomány, igaz nem olyan specifikus mint a Randolph amit minden fiú megkap a nyakába, de ettől még nem kevésbé régi. Ameddig csak megvan az írott családfánk, minden nőnek kijutott egy eszkimó név is, az egész családomban. Egyáltalán, milyen nevet választanék a kicsinek? Ezeknek a neveknek a jelentése teljesen más mint a hagyományosabbaknak, át kellene gondolni alaposan.
- Legyen 10. De előbb írjuk össze azokat közösen, amik biztosan kizártak. Én nyitnám is a sort a Liennel és az Ingriddel. - bár komolyan mondom, hogy nem tudok olyan elmeállapotba kerülni, hogy éppen ezt a két női nevet válasszam a gyerekemnek, de azért a mosolyom jelzi, hogy nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Mindenkinek volt egy mumusa a gimiben, vagy épp egy kellemetlen élménye egy tanárral. Nem lenne szerencsés, ha az egyikünk teljesen beleszeretne egy olyan névbe amitől a másiknak feláll a hátán a szőr.
- Örülök, hogy benne vagy. Én már alig várom, hogy megtudjam ki lakik idebent. - bököm meg játékosan a most még nem is annyira kerek hasamat. Mármint, mi ketten tudjuk, hogy a kiindulási állapothoz képest már most látványos a változás, de a család elől igyekszem elrejteni vastag pulcsikkal meg kardigánokkal. Igazából annak nincs nagy jelentősége, hogy fiú vagy lány a pici, mert ugyanúgy szeretni fogom, de ettől még kíváncsi vagyok rá. - Kézzel fogható lesz hamarosan. Mármint nem csak ha megszületett, de már nem kell sok idő, és érezni fogjuk ahogyan mocorog. - igaz, azt nem tudom, hogy az a fejlemény majd milyen hatással lesz rá. Meghozza-e a lelkesedést, vagy már engem se ölelget majd annyit mert ott lesz “köztünk” a baba, nem tudhatom. Remélem inkább az előbbi, különben tényleg kereshetek neki egy jó pszichológust. Meg magamnak is.
- Majd készítünk fondüt estére, meg előveszünk egy pakli kártyát. - bólintok mosolyogva. A szüleivel olyan jókat lehet zsugázni! A fondüt mindenki szereti, és nem is olyan macerás, meg úgyis tele leszünk még az előző napi nagy karácsonyi kajálástól.
- Szerintem ha bejelentjük, hogy érkezik a Tökmag, magától is észbe kap. Legalábbis remélem. - sóhajtok egy rövidet - Nem örülnék neki, ha oda lenne a barátságotok, lehet, hogy inkább adni kellene neki még egy pár hetet, vagy majd én vetem be magam és célozgatok, hogy szedje a sátorfáját. - nem mondom, hogy szívesen, de vállalom a hisztis feleség szerepét, ha úgy megmenthető Dean és Lien barátsága. Mert azért mégis csak nagyon rég ismerik egymást, megvan a közös múltjuk, és ne egy ilyen közös munka miatt vesszen oda egy ilyen kapcsolati szál. Ezt még én is tudom, hogy sosem lehet tudni, mikor jönnek jól ezek a dolgok. Arról nem is beszélve, hogy ki tudja ez milyen hatással lenne a mi kapcsolatunkra. Mármint, nem szeretném ha Dean megorrolna rám amiért összerúgta a port a barátjával.
Inkább a teából kortyolgatok egy kicsit, valahogy hirtelen fáradtnak érzem magam. Lehet, hogy ez az állandó feszültség Lien jelenléte miatt már akkor is sokat kivesz belőlem, ha ő éppenséggel nincs is otthon. Megdörzsölöm egy kicsit a szemeim, és a pultnak támaszkodok, de egyből odébb is pattantok tőle, a derekamat dörzsölgetve.
- Juj! - nyösszenek fel, és keresem a valamit, ami megbökött, miközben a kellemetlen érzés ellen tovább dörzsölgetem a derekam. Hamar megvan a bűnös, a mi mindig tökéletesen rendezett konyhánk gépezetébe hiba csúszott, nevezetesen egy villa van beszorulva a fiókba, aminek a hegyes vége pont megszúrt. Gyorsan el is hárítom a veszély forrást, még szerencse, hogy a kötött pulcsiban nem tett kárt, meg bennem sem különösebben.
- Mostanában kicsit szétszórt vagyok, azt hiszem. - jegyzem meg szégyellősen a kezemben a villával. Még jó, hogy nem egy kés ragadt oda be! Azt tudom, hogy ebéd után én pakoltam el az evőeszközt, és egyáltalán nem lennék meglepve, ha ez most az én figyelmetlenségem lett volna.

- Ó, ha valamiért, hát ezért végképp felesleges aggódni. Igen, örömmel fogják fogadni, nagyjából egymillió százalék. - legyintek biztosan, mert… én már csak tudom. Szóba került már korábban is, évekkel ezelőtt, mielőtt még Elit megismertem volna, talán egy karácsonyi családi vacsora alkalmával, talán akkoriban született a rokonságban kisbaba az egyik unokatesóméknál, szinte várható volt, hogy én is megkapom azt a bizonyos kérdést. Maradjunk annyiban, így utólag már csodálkozok, hogy nem nyilvános lincseléssel végződött az este, amiért mertem azt mondani, hogy nem szeretnék… mert mint kiderült, mindenki más annyira készpénznek vette, és várta, számított rá, szerette volna, ha részemről is bővül a család. És ha valami, akkor biztos, hogy ez azóta sem változott, sőt… szerintem az esküvő miatt még inkább reménykednek benne.
- Jól van, szólj, ha találtál valaki jót. Mondanám, hogy segítek, de… inkább megpróbálok nekiveselkedni a könyvnek aztán mielőbb letudni. - sóhajtok fáradtan, mert amilyen jó ötletnek tűnt a közös munka, így, hogy hetek, hónapok óta görgetjük magunk előtt, mert valamit mindig javítani kell, nem mondom, kezdem kicsit megbánni a dolgot. Az azonban biztos, hogy a jövőben nem hogy kétszer, háromszor is meggondolom, mikor dolgozzak együtt baráttal!
- Öreg korunkra, hagyd már… akkor már inkább a második opció, kollégium helyett a csemetének. - legyintek nevetve, egyrészt, mert mire Eli megöregszik, én hol leszek már, ilyen ramaty egészségügyi állapottal? Meg amúgy is, ki akar visszamenni a hangos, zajos, szmogszagú belvárosba, miután itt vidéken él évtizedeken keresztül? Nem hiszem, hogy addigra még mindig hiányozna…
- Rendben, akkor majd az ünnepek után utána járok meg körbeérdeklődök, aztán majd meglátjuk, lesz-e lakásbővítés meg visszaköltözés, vagy tényleg itt fogunk megöregedni. Tiszta Farm, ahol élünk… – jegyzem meg úgy mellékesen, nem tudom, ismeri-e az adott sorozatot. Nem mai darab, az tény, túl sok emlékem nekem sincs róla, szóval azon se lepődnék meg, ha valójában idősebb lenne, mint Eli.
- Gondolj bele, ha az lennék. - vigyorodok el, mert nincsenek kétségeim, hogy akkor még jobban tudnám, hogyan érdemes forgatni a családi vagyont, de azt hiszem, így sem lehet okunk panaszra, bőven több van, mint amennyire szükségünk van, hála Elinek. Ami meg engem illet, sosem voltam az a nagy költekező fajta, hamar megtanultam sajnos, hogy a legfontosabb dolgokat nem pénzért kapjuk az életben.
- Jó, hát ne legyen telhetetlen, még az első dédunokája se született meg, aztán már egy focicsapatra valót szeretne… - csóválom a fejem, mert NEM, nincs az a pénz – meg idegrendszer – az biztos, hogy akkorára bővüljön a családunk, mint amik 100-200 éve voltak divatosak. 8-10 gyerek, áh, mi az… !
- Mondanám, hogy ők biztosan, de nem az ő gyerekük lesz, szóval… tudod mit? A legegyszerűbb lenne, ha lány lenne, nem kell ezen a szerencsétlen családi hagyományos borzalom néven kínlódni. Tudom, tudom, nem így működik, de na… - legyintek, mert most tényleg, szép dolog a hagyomány, de hogy eleve olyan nevet adjak egy szem születendő gyerekemnek, amit én magam is utálok? Csak azért, mert ez a hagyomány…? Akkor már inkább kezdjünk valami új hagyományt…
- Mondanám, hogy amennyit szeretnél, de a végén még összeírsz nekem 3 oldalnyi nevet, aztán alig leszünk valamivel előrébb! Mit szólsz mondjuk… 10-10 névhez? Maximum ha azon felül pár még megtetszik, akkor egye fene, legyen… utána meg majd összevetjük a listánkat és választunk. - dobom be ötlet gyanánt, aztán majd meglátjuk, hogy mire jutunk, még az sem kizárt, hogy a másik talál olyan nevet, ami mi nem, és az lesz a tuti befutó.
- Jól van, akkor legyen úgy. Mondjuk tervezni egyszerűbb, meg talán kicsit kézzel foghatóbb meg hihetőbb az egész. - gondolkozok hangosan, mert ha még semleges színű babakelengyével készül is az ember, de na… mégiscsak egy fokkal közelebbinek érezhető magadhoz, ha lélekben tudod, fiús vagy lányos szülő leszel, vagy esetleg már nevet is választottál hozzá. Igaz, oda a meglepetés a nemét illetően, de afelől semmi kétségem, hogy meglepetésekből így sem lesz hiány. Kire hasonlít? Jó evő-e? Mikor fogja átaludni az éjszakát? Milyen gyakran fáj a hasa? Milyen a hangulata? Miket szeret? Meg még ezer meg egy apróság…
- Oké, szuper. Legalább akkor nem kell azon agyalni, hogyan hozzuk össze a csapatot. Ami meg Lient illeti… ha év végéig nem talál albérletet, vagy költözik el, akkor kézbe veszem az ügyet és keresek neki én valamit. - határozom el, mert ha így folytatjuk, tényleg itt fog vendégeskedni még akkor is, amikor megszületik a kicsi, azt meg tényleg nem kéne. Bár hátha veszi a lapot és megy most már végre magától is…

- Ugyan, arra esélyem sincs. - csóválom meg a fejem egy nagyon huncut vigyor kíséretében, és már el is kezdem a régi, szinte már feledésbe merült “hajtogatós” táncot, amivel Deant szoktam cukkolni régebben. Aztán persze azóta már én is összehajtogatva teszem a piszkos ruhát a szennyeskosárba, de ez mellékes, amikor épp próbálom jobb kedvre deríteni. Nem tudom miért, talán Lien miatt, talán mert túl sokat dolgozik, de mostanság késztetést érzek rá, hogy láthassam a mosolyát.
A bögre témán hamar túl tudunk lendülni szerencsére, mert igazán nincs mit ragozni ezen. Akármennyire is nem kedvelem a csajt, azért az elég furcsa és udvariatlan lenne, ha egy a mosogatóban talált bögréből tudná meg, hogy bővül a családunk (és jó lenne, ha szedné a motyóját a vendég vagy gyerekszobából). Jobb a békesség.
- Látod, még a végén kiderül, hogy mennyire jó dolog, hogy baba érkezik a házhoz. - nem mintha csak emiatt lehetne neki örülni, sőt, leginkább nem ezért örülök neki. Valahogy olyan érzésem van a csöppséggel kapcsolatban, hogy ő lesz az a bizonyos egyetlen rizsszem, aki az életünket a váratlan és megoldhatatlannak tűnő problémák sorozatából átbillenti a boldogság irányába. Ha tippelnem kellene, Dean valószínűleg úgy érzi jelenleg, hogy a baba egy nagy zsák rizs és kavics vegyesen, amit a mérleg “szívás” oldalára borított nekünk az élet már megint. De ki tudja, azért remélem, hogy már legalább kezd megbarátkozni a gondolattal.
- Azért egy kicsit aggódok, hogy biztos örömmel fogadják-e. - bújok oda hozzá némiképp megnyugodva. Mert az egy dolog, hogy a legtöbben a rokonai közül elfogadtak és megszerettek engem, de az meg egy másik, hogy ki tudja mit gondolnak még mindig erről a hirtelen jött házasságról meg a korkülönbségről és minden egyébről. Remélem, hogy a babában tényleg nem valami hátsó szándékot vagy fenyegetést látnak majd, hanem az örömünket. Mondjuk ehhez nem ártana, ha mi is mind a ketten örülnénk neki.
Arra már inkább nem mondok semmit, hogy mennyire hiszek Lien mostani lakás vadászó útjának sikerében. Jó eséllyel valamilyen kifogással fog visszatérni és azzal, hogy sajnos még maradnia kell egy ideig, szörnyen sajnálja. Hát még mi mennyire sajnáljuk…
- Rendben, még úgyis csak keresem azt aki hitelesnek tűnik, de amint meglesz, majd nézhetjük együtt. - képzelem, mint két szorgos diák, ott fogunk kuporogni a képernyő előtt a jegyzetfüzeteinkkel, hogy mikor mit kell csinálni, mire kell figyelni. Pedig tényleg nem lehet olyan nagyon bonyolult szerkezet egy baba, ha belegondolok már az ősemberek is fel tudták nevelni őket hellyel-közzel. Tény viszont, hogy az ősembereknek nem kellett hét pelenka márka huszonegy féle pelenkájából választania, dönteni a mosható és az eldpbható pelenka közt, ahogy nem kellett a több száz cumiból sem kiválasztaniuk azt az egyet vagy négyet ami az igazi lesz majd végül. Nem gondolkodtak azon, hogy kell-e légzésfigyelő matrac a gyerek alá, vagy elég a bébiőrző. Lehet, hogy egy kicsit túlbonyolítjuk ezt az egészet ebben a mai nagy modern világunkban?
- Majd öreg korunkra amikor kirepül a gyerkőc a fészekből vissza költözünk. Vagy megkaphatja ő is, kollégium helyett amikor egyetemre jár, mi meg ellébecolunk valahol vidéken. - bújok közelebb egy kicsit ismét. Nagyon másképp tervezte az életét ezt tudom, de még a közös életünket is másképp terveztük. Példának okáért, amikor összejöttünk, nem nagyon hittem volna, hogy néhány hónapon belül megszeppenve állok majd az anyakönyvvezető előtt, azt épp azt mondja: “Akarod-e az itt megjelent…”. Mégis megtörtént, lassan úgy érzem velünk ezek a dolgok csak úgy megtörténnek, minden értelmezhető ok vagy megalapozottság nélkül. De akármilyen kusza vagy kilátástalan is a helyzet, semmi másra nem cserélném el, azt hiszem a nehézségek csak segítettek nekünk. Például ha nem lett volna az esküvő, valószínűleg Dean sem érezte volna magát felhatalmazva arra, hogy sarokba szorítson az étkezési gondokkal kapcsolatban.
- Később még jól jöhet, igen. Próbáljuk meg, a legrosszabb ami történhet, hogy nemet mondanak és kereshetünk máshol egy nagyobb lakást. Apropó. - nyomok egy puszit az arcára - Most már biztos vagyok benne, hogy jó ötlet volt rád bízni a pénzügyeket, hiába mondtad, hogy tolmács vagy és nem befektetési szakember. - az, hogy itt üldögélünk a világ végén viszonylagos kényelemben, jelen állás szerint szinte egy centünkbe sem kerül. Fogalmam sincs, hogy milyen befektetési alapban vagy kötvényben vagy hol és mint van a pénz, de a lényeg, hogy nem fogyott belőle túl sok. Ki tudja, lehet, hogy pókeren nyert? Hála égnek, egy gonddal kevesebb, legalább emiatt nem kell aggódni, ahogy azt már korábban is mondtam Deannek.
- A karácsonyi meglepetés mindig jó. Mondjuk próbálom majd nem túlzásba vinni, de ahogy a nagyidat ismerem, egy dédunokával úgysem éri be, minden karácsonykor ezt kéri majd a Télapótól ajándékba. - még jó, hogy azt már tisztáztuk, hogy bármi is történjen, az én pánikolásommal meg Dean apai ösztöneivel elég lesz nekünk egy gyerek. Inkább még jobban odafigyelünk, hogy ha megint meg akarna viccelni minket a természet, esélye se legyen rá. Egy gyerek bőven sok is, a körülményeket figyelembe véve.
- Ha a családod nagyon ragaszkodik hozzá, lehet Matthieu Randolph, maximum ugyanúgy nem használja majd mint te. Ez is egy szép hagyomány lehetne. - jegyzem meg egy kis mosollyal, mert nem szívesen akasztanék bajuszt a Calver famíliával sem. Ha náluk kötelező elem a Randolph, akkor én tudok együtt élni vele ha nagyon muszáj.
- Kí…? - kezdeném a hüledezést hatalmas kerek szemekkel, amikor már korrigálja is a mondatot. Szerintem látni rajtam ahogy minden porcikámmal megkönnyebbülök, mert egy pillanatra már azt hittem, tényleg kínai nevet akar adni a gyereknek. - Ez nem rossz ötlet, szerintem majdnem biztos, hogy lenne közte átfedés. Van valamilyen limit, hogy mennyit írhatunk össze? - nem mintha dúskálnék az ötletekben, de ha egyszer elkezdem böngészni a netet, ki tudja hol állok meg. Nagyon sok szép név van ám! - Én azt hiszem nem bírom ki addig. Ha van rá lehetőség, akkor én megkérdezném. - pirulok el egy kicsit szégyenkezve. Szeretném tudni, hogy fiú-e vagy lány ez a kis pocaklakó. Nem mintha bármelyiket is jobban preferálnám a másiknál, de talán kevésbé érezném úgy, hogy egy kis ufó megszállta a testemet, ha el tudnék képzelni egy konkrét kislány vagy kisfiú babát. Úgyis teljesen másképp fog kinézni, de próba szerencse.
- Majd amikor pár hónap múlva már te is érezheted ahogy mozog, akkor majd néha kommunikálsz vele? - nem mintha az lenne minden vágyam, hogy a hasamnak gügyögjön, de ezekben az anyukás csoportokban a többi apuka… fene egye meg, ki kell lépnem ezekből a csoportokból amíg nem késő! - Mármint ha szeretnéd. Nem muszáj, csak gondoltam, ha szeretnéd akkor részemről nincs akadálya. - valószínűleg Dean az egyik utolsó ember, aki ügyür-bügyür cincogna a babának, nem is értem hogyan jutott ez eszembe? Hát úgy, hogy nem is ez jutott eszembe, én csak egy kis simogatásra vagy ilyesmire gondoltam, aztán megszaladt a fantáziám a sok videó miatt amit ezekben a csoportokban láttam. Na jó, tényleg kilépek az összesből, még ma! Mielőtt még teljes személyiség torzulásom lenne.
- Amíg délelőtt dolgoztatok, beszéltem anyukáddal telefonon. Azt mondta, hogy majd a nagyiéknál alszanak két napot, így a nagy vacsi után át tudnak jönni másnap hozzánk is egy kis ünneplésre. - már megtanultam, hogy az anyósommal nincs értelme vitázni. Ha ő át akar jönni, át fog jönni, örüljek neki, hogy szólt előre. Egyébként jól megvagyunk, de leginkább azért, mert kerülöm az ilyen fölösleges konfliktust, és amúgy is örülnék neki, ha egy kicsit több időt tölthetnénk együtt. Úgyis biztos ezer kérdése lesz az unoka miatt.

- Kicsit… ha így folytatod, lassan le is körözöl. - teszem hozzá mosolyogva, mert hát no, Eli is szorgos diáknak bizonyult. Nem mint ha bármi bajom lenne vele, egyszerűbb így, mint ha valami végtelenül rendetlen és hanyag személy lenne.
A bögrékre csak aprót bólintok, bár igazából, tekintve, hogy mióta húzódik ez az egész „nemsokára elköltözök, ígérem” téma, lassan már tényleg eljutok én is arra a szintre, hogy az se zavar, ha egy bögre miatt bukik ki a titok. Azt mondjuk nem feltételezem, hogy olyan könnyen megúsznánk, hogy ennyiből venné a lapot és tényleg elköltözne, de reménykedni azért még lehet.
- Őt ismerve jobb is biztosra menni. És így legalább, hogy ő automatikusan amerikai  lesz, a te vízumod is jobban be lesz betonozva, és a későbbi állampolgársági kérelemnél is egy plusz ok. - ki gondolva volna, amikor azon az emlékezetes karácsonyon bejelentette, hogy vissza kell mennie Kanadába, hogy ilyen hamar itt fogunk kikötni? Én biztosan nem, pláne, hogy eleinte még az eljegyzés meg az esküvő is olyan hihetetlennek tűnt… Erre tessék, pár hónap, és babázni fogunk.
- Higgy nekem, ha sejtik, akkor is nagy lesz a meglepetés, hogy bebizonyosodik, nem csak ábránd, hanem biztos. - ölelem magamhoz, mert ha rajtam múlt volna, akkor egy pár évet még biztos vártunk volna a családbővítéssel, minimum, de ismerve a rokonaimat, tuti, hogy madarat lehet majd fogatni velük örömükben.
- Én is szurkolok neki, de az eddigieket figyelembe vége… - húzom el a szám, hisz nem ez volt az első lakás amit Lien megnézett, de valahogy mindegyikkel volt valami kivetni való. Lehet, hogy nem arra kéne várnunk, hogy elköltözzön, és utána közölni vele a nagy hírt, hanem fordítva? Hátha akkor eredményesebb lenne a dolog?
- Rendben! Majd várj meg vele, ha találsz valami jót, úgy is van nekem is mit tanulni, meg ki tudja, lehet, a ráhangolódásban is segít kicsit. - vagy csak még jobban beparázok tőle, hogy készen állunk mi erre egyáltalán? Aztán ki tudja, lehet annyira nem is vészes, csak túlaggodalmaskodjuk ezt is, elvégre mások is boldogulnak első gyerekes szülőként, még rosszabb körülmények között is…
- Mit mondhatnék? Amikor vettem, még ez is nagy volt úgy, hogy egyedül voltam. - vonok vállat, azt meg álmomban sem reméltem volna, hogy ennyi idősen egyáltalán még életben leszek, sőt mi több, megházasodok meg apa leszek!
- Ez mondjuk nem rossz ötlet, egy próbát mindenesetre megér. Bár akkor meg az átalakítás meg a költözés ugyanúgy probléma lenne, pláne így néhány hónapon belül… de későbbre talán még jól jöhet. - gondolkozok hangosan. Mondjuk mire óvodás lenne a gyerek, vagy esetleg iskolába járna, a belvárosból azért mégis csak egyszerűbb lenne megoldani, mint innen, a természet lágy öléről… Úgy tűnik, ebből nem is lesz összeveszés, hallva, hogy Eli is hasonlóan vélekedik, úgyhogy azt hiszem, ezt meg is beszéltük, aztán majd, ahogy időnk engedi, kényelmesen utána járunk. Aztán ki tudja? Lehet, hogy egyik szomszéd sem akarja eladni a lakását, úgyhogy nézhetünk más lakhely után…
- Huhh, tényleg… ilyen lendülettel, meg ennyi ötlettel akkor nem csak a jövő karácsonyi meglepetés adott, hanem vagy tíz évre előre jók vagyunk. Tényleg karácsonyi hagyomány lesz belőle a végén. - kortyolok nagyot a teámból, mert bevallom, hirtelen így eszembe se jutottak ezek – látszik, tényleg akörül forog lassan minden gondolatom, hogy befejezzük végre azt a nyamvadt könyvet. Ó, ha tudtam volna, hogy ilyen körülményes és hosszadalmas lesz! És én még azt hittem, hogy jó páros vagyunk Liennel, és kisujjból kirázzuk ezt a közös munkát seperc alatt. Úgy tűnik, tévedtem…
- Nekem tökéletes. Bármi jobb, mint a családunkban fiú ágon öröklődő borzalmas keresztnév-hagyomány, a Randolph… - borzongok meg, mert személy szerint én gyűlölöm, utálom, nem tetszik, nem is használom soha, sehol, csak hivatalos iratokon, ha nagyon muszáj… Hála az égnek, hogy csak második keresztnévnek kaptam, különben már rég megváltoztattam volna. Amúgy is, milyen hülyeség már, pláne, ha egyáltalán nem illik valakihez?
- Válasszunk valami szép, kínai nevet… - teszem hozzá elgondolkodva, majd mielőtt Eli rosszul lehetne, már gyorsan hozzá is teszem – Csak vicceltem, vicceltem… különösebben nincs amúgy, ezelőtt nem igazán volt soha aktuális, vagy tervben, hogy nevet kell választani a gyerekemnek, szóval… mást nem a kis videókurzusok mellett átbújhatunk pár névlistát is. Vagy azt inkább külön-külön nézzük, mindenki leírja a kedvenceket, aztán reménykedünk, hátha van valami átfedés? - dobom be ötlet gyanánt, a kérdését hallva viszont elgondolkozok egy pillanatra – Mondanám, hogy maradjon meglepetés, de tényleg egyszerűbb úgy készülni, ha tudjuk, mi lesz… Esetleg a családnak ne mondjuk el, nekik hadd legyen? Vagy te is szeretnéd kivárni, a születése napját vele? - kérdezek vissza, mert megvan mindkettőnek az előnye, hátránya, nekem igazából nincs semmi konkrét tervem ezzel kapcsolatban.