Léa & Liv

"Kicsi a bors, de erős.

Éppen az ágyon ülök amikor hallom, hogy jelez a telefon. Talán Zee lesz vagy, vagy egy másik haver. Bár este nem igazán készültem elmenni bárhová is, de nem vagyok semmi rossznak elrontója. Még az is lehet, hogy Dylan. Igazság szerint majd’ egy hete nem hallottam róla, de gondolom ez annak is köszönhető, hogy az egyetemen éppen záró vizsgák időszaka van. Két hónapja találkoztam vele egy bárban. És... hát nem az a tipikus macsó típusú fickó. Inkább átlagos, nem is nagyon jár gyúrni, ami megtetszett benne a kisfiús göndör fürtjei. Na meg a tudat, ha apám fülébe jut... és miért ne jutna, hogy egy amerikaival kavarok... megüti a guta. Hát igen, ez ám a magyarázat. Egyre durvábban próbálja belém verni azt amit nem akarok. Nem fogok beállni és törvényt szegni, nem akarom, hogy mások halála az én lelkemen száradjon. Ő meg mindenáron azt akarja, hogy teljesen vegyek részt a maffia dolgában. Cöhh. Mindig azzal jön, hogy egyszer úgy is az enyém lesz, ha elég erős leszek hozzá. Akaraterőm az van, csak nem arra használom, amire ő akarja. Lássuk be... ebben a világban a férfiak irányítanak, és legfeljebb egy olyan férfit akar majd vejének akit manipulálni tud. Hiszen a hatalmat nem adja ki a kezéből. És én sajnálatomra sokkal jobban hasonlítok rá, mint néhai anyámra. De még tiszta a kezem... és az is marad. Addig bosszantom, és idegesítem amíg végre rá eszmél nem adom fel. Én nem az emberei vagyok, akiknek füttyent és ők csak annyit nyögnek ki, hogy milyen magasra. Nem nyalom fényesre a hátsóját, jó lenne ha észben tartaná. Elvégre én is Caselli vagyok. De erről megfeledkezik mindig, pont úgy ahogy én felejtem el milyen heves vérmérsékletű... akár a lánya. Már többször megkaptam a számért a büntetést. Mindig. Ez nála becsületbeli ügy, legalább annyira fontos, mint hogy az emberei tiszteljék. Egy apával így beszélni becsületsértés. Tudom én. Ez egy olyan háború amiben nem győzedelmeskedhettek, Alessandro Caselli ellen semmiképpen sem. Legfeljebb a bombát tudom késleltetni... egy darabig.
Rákattintok az sms-re, és halk csalódottság hagyja el ajkaimat, a fenébe, ez egy ismeretlen szám. Pár pillanatig gondolkodom, majd megnyitom, és azonnal tátva marad a szám. Hogy, mi?! Még nem találkoztam vele oly régóta, de lássuk be, minden férfi egy forma. Mindegy, hogy egy kigyúrt állat, vagy anyám asszony katonája.
Mit tegyek.... a fenébe is ezt nem engedhetem, hisze akár mi is legyen az ismeretlen feladónál az rossz fényt vethet a családunkra. És ha be mocskolom a család nevét abból még unokabátyám sem húzz ki. Főleg, hogy apám politikai babérokra akar törni. Meg amúgy is a new yorki üzletvilág szemében mi egy prominens család vagyunk. Ez jelent valamit, tiszteletben állunk, nem vegyülhetünk akárkivel. Apám még képes és megöli a fickót, csak mert rám nézett. Ennél kevesebb hibáért is gyilkolt és az egy szem lányának nem fogja hagyni, hogy egy amerikaihoz alacsonyodjon le. Óh nem, neki tervei vannak, és abba senki sem szólhat bele. Még én sem, pedig rólam lenne szó. Túl nagy öntudattal rendelkezem és ezt nem vagyok rest kihasználni, mg ellene sem. Vagyis, leginkább ellene használom ki.
Huszonnégy órával később...
A kormánykeréken dobolok az egyik ujjammal miközben ajak harapdálva agyalok azon mit is tegyek. Elég veszélyes dolog egy ismeretlennel találkozni, egy sms után. De a mi világunkban ez a legkevesebb, amúgy is veszélyes életet élünk. Nem hagyhatom, hogy újabb hibát kövessek el, vagy az apám hozzá ad valami olasz üzletfeléhez.
-A francba is,- mérgelődöm, majd kipattanok az autóból, egy kék farmer van rajta, fekete bokacsizmával, felülre egy laza, szürke felsőt választottam kedvenc fekete bőrdzsekimmel. Hosszú, napszítta fürtjeimbe bele kap a lágy esti szellő, mérgesen túrom ki arcomból őket. Még mindig rossz előérzet kerít hatalmába, de nincs mit tenni. Egy Caselli nem futamodik meg, szembe néz a problémákkal, és intézkedik.
Zavartan pislogok körbe a parkolóban, igazából egy rendszámtáblán kívül nem tudom, hogy férfi... vagy nő az illető, a nevét sem. Igazán frusztráló... ami azt illeti. Most bánnom, hogy nem akartam megtanulni Massimotól sem lőni sem a közelharc művészetét, ha kell legalább megtudjam védeni magam. Holnap első dolgom lesz felkeresni az unokabátyót, hogy gyorsan korrigáljuk ezt a hiányosságomat. De most nem holnap van, végül is, oda adja a bizonyítékot, megkéri az árát... majd elválnak útjaink. Ha bajom esne apám biztosan kellőképpen megtorolná a halálom, ebben száz százalékig biztos vagyok. Jajj, te hülye p#csa, nem kell egyből melodrámázni. Ahogy megfordulok megpillantom a fahéj színű tincseit, a napszemüvegben, hatalmas borítékkal a kezében. A női megérzésem, vagy a hatodik érzésem azt súgja ő az. Így elindulok felé, de ennél jobban nem tudom megvizsgálni, ugyan is sarkon fordul. Hát ez remek, -mérgelődöm magamban, nem futni jöttem, ezek a sarkak nem arra lettek teremtve. De ahogy elindulok utána... gyorsítja lépteit.
-Hé, te ott, azonnal állj meg!- kiáltok utána, de vagy nem hallja, vagy nem akarja, egyenesen a fák közé fut. Remek, végül is gyilkossághoz megfelelő alapanyagú helyszín. De, én nem hagyom, hogy megöljön, a paprika-spray ott nyugszik a táskám alján.
Ahogy megfordulok egy kőhalmaz mellett, majd’ szívrohamot kapok, ahogy meglátom.
-Minek ez a fogócska?- szólítom meg köszönés nélkül,- add ide amid van, és mehetünk is,- fonom keresztbe kezeimet mellkasom előtt. Nem tetszik a helyzet, sem a helyszín, nem érdekel a neve, maradjunk névtelennek mind a ketten. Kössük meg az üzletet és mindenki mehet az útjára.

Léa & Liv

"Kicsi a bors, de erős.

Azt hittem, hogy valaki, aki egy kis pénzt szeretne kicsalogatni belőlem, a családi hátteremre való tekintettel. De... egyre inkább úgy érzem, hogy ez nincs így. Már egész kiskorom óta folyton bajba keverem magam... leginkább amiatt, hogy nem igen tudom sokáig türtőztetni magam, és ami a szívesem, az a számon. Sőt, sokkal inkább vagyok a tettek embere, viszont elég sokszor bánom meg utána. Egyszer, amikor kicsik voltunk, apának volt egy kedvenc inge, nagyon drága volt. De neki nem ezért volt értékes, sokkal inkább amiatt, akitől kapta. De Rosa mama főzött nekem házi csokoládét. Tudjátok Rosa mama házi csokijáért ölni is képes lettem volna. Nem igen szeretek osztozkodni, így magamnak akartam az egészet. Tudtam, hogy az egész házban egyedül apa szobájában leszek biztonságban. Hát gondolkodás nélkül vonultam be oda a tál csokoládéval. Egy öt évestől nem várunk el túl sok logikus gondolkodást, feltápászkodtam a hatalmas ágyra, ahol apám inge díszelgett puccba vágva, szépen élére vasalva. Eléggé szétszórt vagyok még mindig, ez az évek alatt nem változott. Megláttam egy színes szárnyú pillangót, a kedvenc állatkám volt, így hát egy pillanat múlva már nem Rosa mama mennyei édessége járt a fejemben. Sokkal inkább az, hogy megfogom, szerzek neki egy kis dobozt, és ő az én saját lepkém lesz. Erre a gondolatra felragyogott az arcom... hát gondolkodás nélkül ugrok le az ágyról, de a tál fel borul leginkább apám ingére. Hmm. Ezért bajba kerülök. De tudtam mit kell tennem, nem akarok bajba keveredni. Így nemes egyszerűséggel Massimo-ra fogtam a dolgot. Ő tartotta a hátát nekem, még csak kérnem sem kellett tőle. Hiába voltam apám pici lánya, egyetlen gyermekeként vasakarattal nevelt. Sokkal keményebben, mint egy fiút. Hiszen azt akart, egy kis trónörököst, aki tovább viszi a Caselli nevet, aki a következő Don lehet. De hiányzott nekem az a testrészem ami ezt lehetővé tette volna. Nem mellesleg ebben a világban elnyomják a nőket, nem sok szavuk lehet, legfeljebb behódolnak domináns férjeiknek, leszegett fejjel teszik a dolgukat, még csak véleményt sem formálhatnak. De nem csak a családnevet örököltem apámtól, sokkal többet, a jelleméből is is sokat kaptam. Így megengedhetetlen a számomra, hogy ez így legyen. Én egy férfinak sem fogok fejet hajtani, és igába se hajtom a fejem, csak, hogy a hatalmunk meg maradjon.
Megrázom fejem, hogy a múlt kedélyes emlékeit kitaszítsam elmémből, most az előttem álló nőre kell koncentrálnom. Nem hagyhatom elkalandozni a figyelmem. Ezt az ügyet meg kell oldanom mielőtt az apám fülébe jut a dolog még egy baklövést nem engedhetek meg magamnak.
De a nő szavai derékbe töri a reményeimet, hogy apám nem szerezz tudomást a hibámról. Sőt, tudja is, hogy ki vagyok. A francba. Kezd elhatalmasodni rajtam az érzés, hogy ezt öt perc alatt nem fogom lezavarni. Nem ez hosszabb és komolyabb dolognak kezd nézni. Nézem ahogy lassan letolja hatalmas szemüvegét szép arcáról. Pár pillanatig bámulom nefelejcskék íriszeit, próbálom kiolvasni belőle azt, hogy mire gondolhat, mit tervezhet. De se érzelmet, sem mást nem tudok... inkább csak kíváncsiságot, érdeklődést, talán az érdekli hogyan fogok reagálni a dologra. Talán csak nyomatékosítani akarja, hogy ki az apám mielőtt az üzlet pénzügyi részleteire tér. De ahogy hallom a szavait, ráébredek, ez nem üzlet lesz. Legalábbis nem olyan, mint amilyenre számítottam amikor elindultam ide. De még mindig ködösek a szavai, még mindig nem értem mire célozgat.
-Oké... valaki megcsinálta a leckéjét, tudod ki vagyok tudod ki az apám is. Gratulálok. Mit akarsz a képekért cserébe? Pénzt? Azt tudok adni, ne aggódj. - szólalok meg jegesen pár pillanat múlva. Ennyit a névtelenségről, és arról, hogy apám háta mögött elintézhetem csöndesen. Már csak az hiányzik, hogy ő is megtudja. Nem elég, hogy kavartam egy amerikaival... de a tetejében még az együttlétekről képek is készültek.
Elárulja a nevét, próbálom felvenni a pókerarcot, és remélem nem ül ki arcomra a grimasz, mikor rá jövök, hogy francia. Nem mondanám igazán rasszistának magam, de a franciákat és az oroszokat ki nem állhatom. Apám hibájából -természetesen-, hiszen ha egész életedben azt hallod, hogy sótlanok, üres fejűek a franciák, és erőszakos... barbár nép az orosz. Az emberbe belé nevelik az ilyesmit. Na nem mintha a mi népünk, és főleg a mi családunk annyira különbözne tőlük. Hiszen, az aki képes a saját feleségét megölni egyetlen apró hibáért, egy tévedésért. De mi ezt becsületbeli ügynek hívjuk. Szemet szemért, fogat fogért, ahogy mondani szokás.
-Ha nem vagy az ellenségem... akkor mégis mi vagy? Ide jössz és fenyegetsz olyan képekkel amiken én szerepelek, amik ha apám kezébe akadnak... tudod mi lesz a végeredmény. -közlöm vele. Cöhh. Még, hogy nem az ellenségem, ha nem ártani akart volna akkor nem egy sötét, kihalt parkba hív. Ha nem valami emberibb találkozót kért volna, esetleg Dylant is ide hívta volna, hogy együtt szembesíthessük a tettével. Amennyiben ez igaz. Mert amíg a fotókat nem láthatom a saját szememmel, addig ne fogok hinni egy idegen nőnek. Hiszen Dylant régebb óta ismerem, és most teljesen őszintén annyira ártatlan képe van, mint egy kölyökkutyának. Még most sem hiszem el, hogy képes volt erre vetemedni.
Ahogy felém nyújtja a nagy borítékot, gondolkodás nélkül nyúlok érte, minél előbb látni akarom azokat az állítólagos képeket ami az apám tiszteletbeli karrierjét veszélybe sodorhatja. De ahogy vékony ujjaim a puha papírt érintik Léa erősebben tartja, tisztában vagyok vele ez azt jelenti még csak most jön mondandója valódi lényege. Legyőzöm a vágyat, hogy szemeimet forgassam a drámaisága miatt.
Íriszeim lassan elkerekednek mikor meghallom szavait, először a tagadás ül ki az arcomra, nyilvánvaló, hogy nem hiszek neki. Először is nem olyannak tűnik, mint aki rá szorul ilyen nők szolgáltatásaira. Másodszor nem hiszem, hogy egy kukkoló perverz barom lenne. Egy irodalomtanár nem csinál ilyet... egyszerűen nem fér bele. Dylan csöndes, átlagos, beszélgetéseink alatt feltűnt nem szereti az igazságtalanságot. Tiszta a szíve, és tiszta a lelke.
Először nem válaszolok neki, helyette inkább kirántom ujjai közül a borítékot, feltépem a tetején, szinte őrülten kapom ki a fotókat belőle. Heves düh, csalódottság, méreg árad szét ereimben ahogy megnézem őket. A nő igazat mondott, kevés együttléteinkről készültek a képek, mindegyiken meztelen vagyok, mindegyiken éppen szeretem őt. Veszek egy mély levegőt, lehunyom szemhéjamat. Ha... ha ez apámhoz jutna, akkor én halott ember lennék, ennél nagyobb sértést nem tudok elképzelni.
-Ő... ő.... ezt nem gondoltam volna róla. - csak ennyit vagyok képes ki nyögni. Igaza van neki, a francba is. Ezt el kell intéznem, nem engedhetem, hogy bárki tudomást szerezzen a dologról. A vad tűz szinte szétrobban a pórusaimban ahogy rám tör a vágy az elégtételért. Ezt nem hagyhatom megtorolhatatlanul. Büntetés jár érte. Nálunk valami vagy fehér, vagy fekete. Átvágott, becsapott. Halállal kell lakolnia. Talán a Caselli vér teszi, de tudom, hogy így kell lennie. De ezért megérdemli vajon a halált? Természetesen a családi hátteremről nem meséltem neki, de tudja, hogy apám híres, neves az üzleti világban, tudja, hogy politikussá akar válni. Nem is tudom mi fáj jobban a tudat, hogy titokban felvette az együttléteinket, vagy, hogy ezt pénzzé akarta tenni. A rohadék. Dühödten szorítom ökölbe apró tenyerem. Massimo. Ez az egy név ugrik be. De rögtön el is vetem az ötletet, ebbe nem keverhetem bele. Az apám biztos kidekorálná ólommal ha megtudná, unokabátyám segédkezik nekem. És ő egy olyan családtag akit nem óhajtok elveszíteni.
-Köszönöm a hűségedet a családom iránt, illetve a diszkréciódat.- szólalok meg lesújtott hangon, ahogyan a képeket vissza teszem a helyükre. Próbálom vissza fogni a bennem zajló dührohamot, ami bármely pillanatban a felszínre törhet. De ezt nem engedhetem meg magamnak. Ekkor újból megszólal, annak ellenére, hogy francia imponál az, hogy női összetartásról beszél... talán még együtt is érez velem. Ezt el kell intéznem, talán ő segíthet, az unkabátyám helyett.
-Igazad van! Ezt fogom tenni, szembesíteni fogom. Nem gondolhatta, hogy ezt megússza.- nem véletlenül választottam őt, nem akartam egy olasz férfit magamnak, tudom ők milyennek. Azt hittem egy ártatlan képű sráccal nem lesz nagy problémám. A férfiak mind egyformák, csak kihasználják a nőket... de engem nem fog. Ő aztán nem, megmutatom neki, hogy milyen amikor egy Casellit akarsz átb#szni.
Elő kapom a telefonom, majd be nyomom a férfi számát, meg se várom, hogy megszólaljon bele kezdek a magam mondandójába:
-Dylan. Azonnal találkoznunk kell, gyere a Procpect Parkba.- azzal kinyomom, hangom határozottan, keményen cseng. Ellenmondást nem tűrően, akár apámat hallanám amikor az embereit utasítja. Olyan hangon teszi mindezt, hogy senkinek sem jut ellenkezni. De miért is jutna? Ha túl akar élni, akkor nem fog...
Míg várunk én csöndbe burkolózom, neki dőlök egy tölgyfa vaskos, kérges hátának. Nem szándékozom beszédbe keveredni ezzel a nővel itt, de íriszeim újfent vissza-vissza vándorolnak hozzá.
-Csak egy kérdés,- jegyzem meg mégis kissé pökhendi stílusban,- ha tényleg annyira alul fizetett prosti vagy, mégis mi az ok amiért apám helyett hozzám jöttél? Hiszen ha neki el juttatod busásan megjutalmazott volna.- folyton az órámat lessem. Ha Dylan nem jön ide, akkor nos akkor nem tudom mitévő legyek. Meg azt sem tudom, hogy Léának mi a terve, vajon számíthatok rá? Vajon egy maffiózó lányának ilyenkor mi a teendő? Gyarló, csaló ember Dylan, de... de vajon halált érdemel? És vajon megéri egy ilyen piszokkal bemocskolnom a kezeimet és a lelkemet?

Léa & Liv

"Kicsi a bors, de erős.

Amint ki nyomom a hívást kellemetlen csönd telepszik közénk. Gondolataim cikáznak az előbb megpillantott fotók és a között a Dylan között akit a bárban ismertem meg két hónapja. Nem kell itt szenvedélyes, romantikus találkozásra gondolni. Nem is arról szólt az egész. Csak apám orra elé akartam dörgölni a tényt, noha ő elvárja, hogy az egyik kiváló üzletfelének a fiával ismerkedjem meg. Ez egy újabb lázadás akart lenni, amivel borsot törhetek az orra alá. Dylan nem számított jóképű férfinek, igazából a maga nemében férfinek sem. Átlagos testalkat, vastagkeretes szemüveg, kócos, göndör fürtök. Tulajdonképpen egy mezei irodalom tanár tökéletes képmása. De olyan hévvel beszélt a világ igazságtalanságairól, hogy magával ragadott. Tiszta a lelke, nem olyan, mint a családomé. Nem tárgyként kezelt, sokkal inkább méltó társként. Tulajdonképpen ez fogott meg vele kapcsolatban. Az egy pohár borból, így lett könnyed vacsora. Pár héten belül hamar el jutottunk az ágyig. Habár tudtam ő nem az én lelki társam, de nem is kellett attól félnem, hogy átvág, megcsal. Nem veszi természetesnek, hogy egy méh szorgalmával röpködjön virágról-virágra, hogy a világban elhintse magvait. És még csak reklamálnom sem lenne szabad. A férfinek mindent szabad, a nőnek semmit. Én nem ilyen életre vágyom, és legfőképpen nem ilyen férjre. Így hát teljesen biztosan vetettem bele magam, mondván lesz ami lesz. Hiába nem kaptam vissza azt az őrült szenvedélyt amire vártam s vágytam, de ezért nem hibáztathatom őt. Mi olaszok eléggé szenvedélyes, temperamentumos nép vagyunk. Ő amerikaiként nem igazán, de megfelelt a helyzet egyelőre nekem. Pláne, hogy igazából apám idegesítésére ment a dolog, jelezve, hogy oké… megteszem amit akarsz, de ha azt hiszed, hogy irányíthatsz… akkor bakot fogsz lőni, drága apuci. Tudtam jól, hogy úgy sem fogok tudni eljutni vele az eljegyzésig – nem mintha az lett volna a szándékom-, és hogy napjaink meg vannak számlálva, apám bármikor közbe avatkozhat a dologba. De, hogy még apámra sem kell várnom… csak egy prosti közben járására volt szükség. Érzem ahogy hatalmába kerít a hisztérikus röhögés, de ha nem akarom, hogy hibbantnak nézzen, jobb ha elnyomom magamban.
Nem igazán szándékozom vele mélyebb barátságot kötni, így hát tagadón keresztbe fonom mellkasom előtt kezem, az egyik vastag törzsnek támasztva a hátam. De úgy látszik Léa elég türelmetlen típus… talán fél, hogy mégis csak kiderül az igazság? Tudom, gyermeki naivság, de belsőm mélyén egy kis hang azt súgja még sem igaz. Talán csak azt akarom hinni, hinni akarok a férfinak, kiről azt hittem léteznek a földön még olyan hímnemű egyedek, mint ő. Nem mind gátlástalan, szexista, beképzelt majom, mint az… apám.
-Negyedórát,- szűröm ki a fogaim közül a választ. De gondolataim még mindig elkalandoznak, valahogy… egyszerűen képtelen vagyok össze egyeztetni a két Dylant. A kedvesen mosolygó fickót, aki olyan áhítattal vitatkozik az irodalom nagy műveiről, és aki perverz módon felvette az együttléteinket, hogy galád módon pénzt csináljon belőlük. Egyszerűen képtelen vagyok ezt a két személyiséget össze rakni, olyan mintha a fickó tudat hasadásos lenne. De a bizonyítékot a kezemben szorongatom. Ezt mindent megmagyarázz, ezt nem szabad büntetlenül hagyni. Tudom én jól, de most mit kéne tennem? Normál esetben, ha egy normális családból származnék… elmennék a rendőrségre, intézzék el. De egy maffiavezető sarjaként ezt a luxus semmiképpen sem engedhetem meg. Drága unokabátyám hozzá értő szakértelmét sem vehetem igénybe. Habár apám is tiszteli Massimo-t, talán fiaként is szereti, mégis elsődlegesen az embere. Gondolkodás nélkül küldené a másvilágra, ha olyat tesz ami neki nem tetsző. Biztos vagyok benne, ez ilyen dolog lenne. Így hát magamra maradtam. Dühös vagyok, amiért azt hittem ő más. Dühös vagyok rá, amiért ilyen helyzetbe kényszerít. Cosa Nostra. A mi ügyünk. Tehát ezt a családi szellemben kell elintéznem a dolgot. Egyedül. Felelősség teljesen. Ahogyan apám elvárná tőlem. Most nem olyan apró csínyekről van szó, amivel eddig az agyára mentem, ez sokkal komolyabb annál. Így hát… komolyabb megoldást is igényel.
Végül nem tudok határt szabni kíváncsiságomnak, hiszen nem lett volna muszáj hozzám jönnie. Apámhoz is mehetett volna, ő búsásan meghálálta volna. Először azt hiszem nem is óhajt válaszolni, de aztán… be nem áll a szája. Hallgatom a szavait, egyik szépen ívelt szemöldököm felszalad a homlokom közepére a kérdésétől. De jól átgondolom a válaszom, mielőtt megszólalnék, hiszen francia és prosti létére… eléggé segítőkész a lány. Habár nem tudom milyen hátsó szándék vezérelheti őt, hiszen abban teljesen biztos vagyok, hogy nem önzetlenségből teszi ezt. Miért is tenné?
-Az ár? Hmm, ez jó kérdés. Igazából én nem feküdnék le senkivel csupán a pénzéért, ha valakit az ágyamba engedek az nem a pénz az oka.- szólalok meg végül makacs hangon ,- tudod vannak dolgok amiket egyszerűen nem lehet pénzben mérni? Meg amúgy mellékesen, ha ennyire nem bízol a férfiakban, mégis miért fekszel le velük? Mármint… a pénzen kívül? Tudod a mi családunkban az önzetlenség nem létezik, minden apró tettnek és mondatnak van valami oka. Hátsó szándék nélkül még az apám sem tesz meg értem semmit. Szóval ne várd, hogy el higgyem csupán a női, feminista össze tartozás jegyében teszed mindezt. Biztos vagyok benne, hogy akarsz valamit. Lehet… nem pénzt, de valamit igen.- pillantok végül bele a levendulakék íriszeibe keményen. Lehet apuci kicsi kislányának tart, akit könnyen át tud verni. DE attól ez nem lesz így.
Nézem ahogy mélyen megszívja a cigarettáját, félbe hagyva, levegőben lógva a félben hagyott mondatát, kíváncsian várom, hogy mit akar mondani. Oké… azért a csaj eléggé szimpatikusnak tűnik, talán ha nem így hozz össze a sors minket még barátok is lehetünk volna. Mindig is kedveltem a belevaló lányok barátságát. A mondás szerint nem a hírvivőt kell utálni, mégis a tömény mérgemet ami Dylan miatt kebelezz be, rá irányítom, hiszen jelenleg csak ő rajta vezethetem le. De ahogy telnek a percek egyszerűen nem, hogy nem csillapodik a dühöm, sokkal inkább erősödik.
-De. Fordított helyzetben én is azt tenném. Felnyitnám az illető személy szemét. Csak egy különbség van köztünk.- válaszolok neki, ahogy el lököm magam a fától, hogy tőle pár centire álljak meg.- Igen, ez valóban két ember magán ügye, és habár igazi cukormázzal borítod be szavaidat…. mégis nem tudom elképzelni, hogy csupán erről van szó. Többről kell. hogy szóljon. És a nőkben sem lehet teljesen megbízni, ez nem attól függ, hogy van-e farkad vagy sincs. Inkább attól, hogy van-e lelked.- sziszegem szinte arcára a szavakat.
- De ha valóban igaz… sok pénzzel hálálom meg a segítőkészséged, és igazán preferálom, hogy apám helyett inkább hozzám fordultál. – jegyzem meg egy fokkal nyugodtabb hangon. legalábbis próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de annyira nehezen megy, és Léa mindig olajat önt az amúgy is erdőtűzként terjedő labilis érzéseimre.
De amint megszáll a nyugalom, megint mond valamit. Újfent felvont szemöldökkel hallgatom a nevetését, a szavait, amivel lassan csöpögteti be elmémbe a hitet, mivel magam mellé állíthat. De elszakad a cérna. Most komolyan a számba akarja rágni azt, hogy mit tegyek, vagy mondjak? Ennyire irányíthatónak tűnök?!
-Na ide figyelj! Képzeld annyit én is értek a férfiakhoz, hogy tudjam nem fogja dalolva be vallani a bűnösségét, mégis melyik gyáva féreg tenné? Ha tényleg őszinte lenne, akkor már először színt vallott volna. És másodszor pedig nincs szükségem az életemben még egy emberre aki megmondja mit és hogyan tegyek. Nem kell a számba rágni. El tudom dönteni mit akarok tenni vagy mondani, világos?- sziszegem dühös hangon. Nem is értem, az apámtól még eltűröm… nem tetszik, de ez van, lenyelem a békát, a születésünket, a származásunkat nem választhatjuk meg. De az, hogy egy idegen nő, aki kábé tíz perce ismer, hogy veszi a bátorságot hozzá…. hát nem tudom. Újból szólásra nyitom ajkaim, de ekkor léptek nyomát hallom a zöld fűben. Dylan. Egy perc múlva fel is bukkan a kő falak közül a feje. Észre sem veszi a másik nőt, csupán engem, csókra hajtja fejét, mikor egész közel hajol a tenyerem csattan az arcán.
Teljesen nyugodtan akartam beszélni vele, megadni a lehetőséget, hogy védekezzen, hogy bebizonyíthassa nekem, ezek a képek hazugságok. A prosti szavai csupán olcsó hazugságok, hogy pénzt vagy mást csikarjon ki belőlem. De ahogy bele nézek a képébe, lelki szemeim előtt felvillannak a meztelen képek, amit akkor készített rólam mikor az alkohol mámorban lettem az övé.
-Szégyelld magad, te alávaló féreg. Bíztam benned, azt hittem te más vagy, hogy te azon ritka férfiak egyike vagy akiben még van ártatlanság, még van tisztesség. De tudod mit? Sokkal rosszabb vagy, mint az apám. Egy perverz kukkoló, aki kihasználta gyenge pillanataimat. – szinte önkívületi állapotban szakítom szét a boríték vékony anyagát és vágom hozzá a fotókat.- Szerencsétlenségedre olyan kurvához fordultál , akiben van némi önérzet,- mérgesen fordítom meg a tengelye körül, hogy szemben találja magát Léával,- ismerős a francia lány? Hmm, képes lettél volna ezt ország világ előtt feltárni jó pénzért,- kiabálom a háta mögül. Ő először csak hallgat, értetlenül pislog, hol rám, hol Léára, eszébe jut a védekezés, szóra nyitja száját, de aztán elhallgat, lehajol, hogy felvegye a képeket, pár percig bámulja, majd hirtelen pálfordulásként vádlón tekint a másik lányra.
-Te mocskos, utolsó kis lotyó, ez a te bűnöd… én színt vallok, te meg ellenem fordítod, tudtam, hogy egy mocskos kurvában sem lehet megbízni. Miért is hittem, hogy te más vagy.- köpi a szavakat a másik arcába. Arca teljesen bevörösödik, mint a frissen érett megy, tekintetéből a vad düh, és az undor keveréke sugárzik belőle.