my family is crazy

Komolyan nem értem milyen elhatározásból dönt úgy a nővérem, hogy ránk töri az ajtót és jelenetet rendez, ezzel leégetve mindenki előtt. Ha valamit mindketten örököltünk Esthertől, az tuti a harciasságunk, és Gia kifejezetten ért ahhoz hogyan érvényesítse az akaratát, legyen szó bármiről. Úgy rángat ki Zain öléből, hogy még ellenkezni is alig van időm, kábé köpni nyelni nem tud a társaság, és inkább húzza be mindenki füle farkát, mintsem megmerjen szólalni bárki is. Maximum a miafasz történik értetlen tekintetek köszönnek vissza, és ez alól Zain sem kivétel. Nem mondom, hogy én hozzá vagyok szokva ehhez a bánásmódhoz, de valahol számíthattam rá, hogy egyszer amikor lebukok előtte, valami hasonló reakcióval illet.
Úgy tuszkol be az autóba, mint valami rongybabát, rendesen fel is vagyok háborodva, de azért a fű okoz némi gondot abban, hogy teljes mértékben komolyan vegyem.
- Drogos? Hagyjad már! Nézek rá a legártatlanabb tekintetemmel, mégsem adhatom itt elő neki, hogy miket tolunk egy-egy ilyen alkalommal. Szinte hálát adok az égnek, amiért csak füves cigit szívtam, mondjuk egy jóféle kokain felszívása helyett.
- Kanos? Igen. Kispöcsű? Nem mondanám. Amúgy meg nem különösebben kértem engedélyt, de ő életem szerelme, ha már ennyire tudni akarod! Ha már neki is ömleni kezd a szar a szájából, hát ne féltsen, ebben én is igazán jó vagyok.
Nem mondom, hogy a legjobb húzásom kekeckedni vele, amikor látom mennyire ideges és feszült, de védelmemre szolgáljon, hogy ő kezdte. A fű és a pia egyvelege közben meg elég jól üt. Inkább nem is foglalkozom tovább az odaszúrós megjegyzéseivel, próbálom teljesen a semmibe venni, mintha itt sem lenne. Addig sem öljük meg egymást. Amúgy sem értem hova ez a nagy sietség. Úgy száguldozik, mintha az élete múlna rajta, hogy odaérjen valahova. Én meg csoda, hogy nem rókázok neki ide egyet.
Mire a kórházhoz érünk, fogjuk rá tisztul a fejem és kezdem felfogni nem is beetetés volt a részéről, hogy anyánk az intenzíven lábadozik. Egy pillanat erejéig rosszul is érzem magam, amiért így kezeltem a helyzetet, de a ráncigálása nem segít abban, hogy bocsánattal szolgáljak neki. Igazán idegesítő nővérként viselkedik, aki utasít és követelőzik, én meg azon vagyok, hogy az igényeinek eleget tegyek, mielőtt lekever egyet józanításképp.
Az az igazság, hogy rohadtul nem tartom jó ötletnek, hogy anyám elé ilyen állapotban kerüljek, de amikor az ő látványa kerül a szemeim elé már egyáltalán nem ez miatt aggódok, sokkal inkább miatta. Talán az idejét sem tudom, utoljára mikor kerített ilyen érzés hatalmába vele kapcsolatban. Belátom, szar dolog őt csöveken lógva látni és bennem is feléled az a kislány, aki egykor régen még szeretettel fordult felé. Mégsem tudom ezt kimutatni, csak állok ott, mint egy kis hülye, akinek fogalma sincs mi történik és próbálom felvenni a nővérem bosszantó jelzéseit, hogy valamit most már kezdjek magammal ebben a helyzetben.
Kérdésére csak bólintok, persze hazudhatnám azt is, hogy szét aggódtam az agyamat és nekem is kettőhúsz volt a vérnyomásom, de ha valami fel is pörgetett azt nem az ő testi épségéért való ijedelem váltotta ki. Egészen mostanáig.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy miután segítettünk anyánkat kényelmesebb pozícióba helyezni, felfogjam miről is beszélnek ezek itt ketten. Arcomra kiülhet a döbbenet, amikor a lövöldözésről megy a szóváltás, a veterán kórház megnyitójának eseményéről, ami egy véres bosszúvá torkollott. Rá kell eszmélnem mennyire nem veszek már részt sem Esther, sem Gia életében, amiért ennyire vakon vagyok, és most kivételesen nem a drogok hatása okozza a problémát. Tekintetem hol anyám, hol a nővérem arcát fürkészi, miközben eljut az agyamig mekkora szerencse, hogy egyáltalán Khaled ott volt, és mentette a seggét. Azért valahol bosszankodok, amiért Gia nem avatott be a részletekbe, mielőtt egészen a kórházig hurcolt engem, ezt mégsem róhatom fel neki, amikor rohadtul nem mutattam érdeklődést a témát érintően. Valójában egészen addig, amíg nem léptünk be a kórterembe, azt hittem csak szívat, vagy engem akar egy gyomormosásra befektetni. Talán abban egyetértünk, hogy inkább az, minthogy anyánk elpatkoljon, mégha nekem is kell megszenvedni ezért.
Szó se róla, nem vagyok valami bőbeszédű, de nehéz megemészteni a tényt, hogy valaki anyád életére tört, mégha kezdetben nem is ő volt a célpont, vagy valami ilyesmit vettem ki az egészből. Szerintem jobb is, ha nem fosom a hülyeségeim, még mielőtt nagyobb feltűnést keltenék és saját magam buktatnám le, mennyire nem itt vagyok jelenlétben. Persze, ha még nem történt meg, és fektetnek ide anyám mellé. Már csak az kéne..
Rohadtul nem örülök Gia hirtelen támadt ötletének, hogy kettesben hagyjon anyámmal, miközben ő arról faggat beteg vagyok-e, mintha éppenséggel én feküdnék kórházban.
- Csak valami hülye influenza.. De már sokkal jobban, ahhoz képest mennyire ledöntött a lábamról az első napon. Hazudom, mert még mindig jobb, mintha közölném vele a nyilvánvalót. Legalábbis a fejemben sokkal jobban hangzik. - A suliban meg a szokásos. Rázom le egy vállrándítással egybekötve. Tényleg nem értem minek faggatózik úgy, mintha állandóan megbeszélnénk a dolgainkat. - Kösz, nem kérek, de neked szívesen hozok egy pohár vizet, ha szeretnéd. Mégis csak te lábadozol, nem? Fordítom a tekintetem egy egészen rövid időre az arca felé, némi mosolyt magamra erőltetve. Nem tudom mi célja volt ezzel a cserbenhagyással a nővéremnek, de remélem kurva gyorsan visszatolja ide a seggét, mielőtt én lépek le.

Már a perceket számolom, hogy vajon mennyi idő telhetett el Gia távozása óta, amikor kopogtatást hallok, és én azon nyomban pattanok fel az ágyról, hogy ajtót nyithassak neki.
- Végre! Szűröm a fogaim közé, gyilkos tekintettel, hogy mégis mi a picsa tartott ennyi ideig. Talán kettyintett egyet azzal a Khaled nevű fazonnal vagy mi az isten? Mindenesetre végre megérkezett, és ahogy látom felvásárolta az egész büfét, én meg szívesen megkérdezném, hogy itt is vacsorázunk, vagy mi a terve, miután hozzám vág egy tonhalas szendvicset. Viszont mielőtt teljesen elpattanna a maradék idegszálam is, visszaülök az ágy szélére és megpróbálom türtőztetni magam a maradék időre. Legalább éhen már nem fogok halni.

“Family is the biggest support system.”

Nem is tudnám megmondani mikor rettegtem utoljára ennyire. Az érzés kíméletlenül hatol egész a csontjaimig. Ha valaki kérdezne, nem tudnám megmondani, hogy Estherre, vagy a narkós kis húgocskámra haragszom jobban. Mind a ketten kiakasztanak, és mind a ketten eléggé sajátos módszereket használnak. Esther egyszer már majdnem ott hagyta a fogát, amikor a fronton felrobbant vele egy szolgálati autó. Azt hittem, hogy miután leszerelt, semmi baj nem érheti. Persze attól még az olyan hétköznapi balesetek, mint elvágja az ujját, elüti egy autó, és a többi, fenyegetően ott lebegnek az ő feje fölött is, akárcsak bárki másnak, de hogy pont egy veterán kórház ünnepélyes megnyitóján kezdjen valaki ámokfutásba, aki az ott megjelent több száz ember közül az én anyámra a legpipább... Egy a tízezerhez lenne az esélye annak, hogy ez megtörténhet, erre tessék! Nem elég nekem ez, még a húgom se bír magával, állandóan valami baromságot kell művelnie, mert nem tud megülni a seggén és egyszerűen csak élni a gimis tinik átlagos életét.
-Te azokat a drogos sutyerákokat a haverjaidnak nevezed?! Apropó, akinek a feszes farmerja mögött lüktető merevedéséről lerángattalak, az a pasid?! Mert akkor üzenem neki, hogy kurvára vigyázzon magára, és hogy nyugodtan tartsa csak a kanos kis pöcsét a slicce mögött, mert én egy zabi gyereket se fogok a nevemre venni, ha Estherrel most történik valami. - Ilyen az, amikor nem gondolom át előre a mondandómat, és egyszerűen csak ömleni kezd a szar a számból.
-Talán ha a zsebpénzedet krekk helyett szendvicsre költötted volna... - Szúrok oda még egy utolsó utánit. Ezt követően a kórházig már nem szólok hozzá többet. A rohadt bűntudatom már-már szinte fájdalmasan kapargatja az agyam azért, amit a csávójáról mondtam meg a nem létező (ugye nem létező??!!) zabi gyerekükről. Ha most meg kellene szólalnom, egész biztos bocsánatot kérnék, az meg egyértelmű meghunyászkodás lenne részemről, így jobb is, ha csak némán kísérem őt. Kicsit sem lep meg, hogy úgy vedeli a vizet, mint egy hajótörött, aki már napok óta nem jutott folyadékhoz. A gimiben én is kipróbáltam egyszer kétszer a füvet, de bennem minden alkalommal szar élményeket, és halálfélelmet hagyott. Most már azt mondom, hogy hála az égnek, hogy így történt! Különben már lehet valamelyik hullaházban, jobb esetben elvonón sziesztáznék.
Igazán kedvemre való, hogy szó nélkül követi az utasításaimat, így valamivel jobb állapotban tuszkolhatom az anyja színe elé, aki hála a magasságosnak meg mindenkinek odafent, sokkal jobban van, mint ahogy azt elképzeltem.
-Semmi baj! Most hogy már a saját szememmel is látom, hogy jól vagy, a körülményekhez képest jól, így már nem kettőhúsz a vérnyomásom. - Sose voltam az az érzelgős fajta. Valamiért képtelen vagyok kimutatni az érzelmeimet mások felé, és ez alól Esther sem kivétel. Ezért is próbálom viccesen lereagálni a dolgot. De azt hiszem Esther előtt nem is kellene, hogy megjátsszam magam. Ha valaki, hát ő tökéletesen belát az álarc mögé. És azt hiszem ez így van rendjén.
-Aali is aggódott. Ugye?! - Hogy a fű és kokain mámorító ködén túl is vegye a lapot, kicsit meglököm őt a vállammal, amolyan jelzés értékűen. Ha nem olyan hülye, mint amilyennek épp tűnik, akkor ezekből az apró célzásokból, jelzésekből rájöhet magától is, hogy csak leplezni próbálom az anyja előtt, bár azt még magam sem tudom, hogy miért teszem. Simán kijárna már neki egy józanító anyai pofon.
-Ameddig Aaliért mentem, a rádióban már beszéltek róla, szerintem hamar vezetőhír lesz belőle. Ez azért durva. - Jegyzem meg, még mindig letaglózva. Annyira felfoghatatlan ez az egész.
-Khaled? - Ráncolom szemöldökeimet elgondolkodva, s ahogy előrébb hajolok a széken ülve, térdeimre könyökölök, mindkét kezemmel Esther hozzám közelebb eső hideg, erőtlen kezét melengetve.
-Jaaa, megvan, az az arab tag?! Az a sejtelmes fickó, aki úgy néz ki, mintha valami maffia filmből lépett volna ki, ugye? - Tudom, hogy Estherrel együtt szolgáltak, kettőjük közös múltjáról is tudok, de őt valamiért még soha nem sikerült személyesebben is megismernem. Túl sokat vagyok távol New York-tól, hogy lehetőségem nyíljon új kapcsolatokat kötnöm. És amikor alkalmam lenne rá, akkor Leo akadályoz benne. Hát persze...
-A rádióban említettek egy könnyebb sérültet, aki állítólag a saját testével védte az egyik súlyos sérültet. Szóval, gyanítom, hogy Khaled védte a formás seggedet. Már megint. - Már megint itt vagyunk. Már megint agyatlan poénkodással igyekszem elvenni a dolog élét, csak hogy én ne omoljak össze. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne. Talán végre megkönnyebbülnék, ha mindent kiadhatnék magamból, ami emészt.
-Tegnapelőtt. Nem szóltam, meg akartalak lepni vele. Erre te leptél meg engem. Mit ne mondjak, kurva jól sikerült! - Kissé cinikusan elnevetem magam, s amikor Esther Aaliyah felé fordul, úgy érzem, itt az ideje visszavonulót fújnom.
-Mmm... megkeresem Khaledet, hátha itt van még valahol. - Mutogatok hüvelykujjammal sebesen a vállam mögé, az ajtó irányába, majd felállok és ha tetszik a húgomnak, ha nem, egy rövid időre kettesben hagyom őket. Ez idő alatt én visszahívom Leot, akitől már hat nem fogadott hívásom volt mióta elindultam otthonról, majd egy rövid körbe kérdezősködés után Khaledet is sikerül elcsípnem, aki az elmondottak alapján könnyebben sérült. A legkevesebb, hogy meghívom egy kávéra a büfében, ahol viszonylag hosszan taglaljuk a történteket. Nem tudom mennyi időt tölthettem Estheréktől távol, de remélem, hogy jutottak valamire ameddig távol voltam, és nem csak ültek némán, csendkirályt játszva, mert akkor mind a kettőn behajtom a büfében összevásárolt szarságok árát. Mielőtt visszatérnék hozzájuk, azért kopogok, s amennyiben bebocsájtást nyerek, úgy benyitok a kórterembe. Esther ágyának végébe leteszem a megpakolt vászonszatyrot, amibe van minden. Egy tonhalas szendvicset szó nélkül oda is nyújtok Aalinak. Előkerül még csokoládé, rostos gyümölcslevek, kábé felvásároltam az egész büfét.
-Ki mit kér? - Kérdezem könnyedén, mintha valami családi pikniken lennénk, s közben kibontok egy müzliszeletet.

my family is crazy

Esküszöm nem terveztem lógni a suliból már megint, de amikor felvetődött az ötlet, hogy csapjunk egy spontán bulit, bevallom nem kellett sokáig győzködni engem sem. Így keveredtünk a mi kis törzshelyünkre, a bungiba, ahol mostanra sikerült elég klasszul berendezkednünk. Van itt minden, mi szem szájnak ingere, a kényelmi alkalmatosságoktól elkezdve egészen a minibárig, amit szokásunkhoz híven feltöltés után hamar sikerül kifosztani. Azt már nem tudom, hogy mi követett mit, de lecsúszott pár feles, pontosítva vodka, mellé pedig a pasim Zain, tekert egy füves cigit, amit közösen elszívtunk, így kellő hangulatba jöttem, ahhoz, hogy elkezdjek mozogni a hangosan szóló zenére a placc kellős közepén, mintha csak mindenki figyelmét magamra akarnám vonni. Nem telik bele sok időbe, amikor Zain csatlakozik, leginkább szerintem csak óvásként, mert ez miatt elég sok balhé keveredett már köztünk. A zene végére az összesimuló testrészeink felfokozott vággyá alakulnak és elég hamar sikerül egymás szájában találnunk magunkat, ezért Zain inkább felkap és leül velem a kanapéra az ölében tartva.
- Baszki Zain! Ne itt dugd már meg Ziet! Nyögi be Zain egyik hülye haverja, akit egyébként ki nem állhatok több szempontból is. Először, mert egy gyökér, másodszor pedig sikerült egy hatalmasat hibáznom vele, amiről jobb, ha Zain nem tud semmit. Elég lesz, ha engem őröl fel a bűntudat, nem mintha az ő rovásán nem lenne semmi és nem mintha ez lenne az első alkalom, hogy valamit nagyon elbaszunk kettőnk között. Magasra felemelve a kezem bemutatok a srácnak, jelezvén, hogy leszarom mit gondol. Igazából nem tudom mi baja, hogy csak féltékeny vagy részeg, de díjaznám, ha befogná a pofáját, mert, ha ez kiderül Zain tuti agyonveri. Volt már rá példa, más srácokkal, ami nagyon eldurvult és igen ebből igazán tanulhattam volna.
Ami azt illeti elég jól érzem magam, egészen az ajtó becsapódásáig, amit a nővérem hangja követ, majd az erős szorítása a karomon, amire felszisszenek. - Baszd meg te, Gia! Vágom vissza azonnal, de ő már ki is rángatott Zain öléből, amit mindenki síri csöndben néz végig, egy valakit kivéve. - Mi a picsa? Teszi fel a kérdést Zain, amivel túl sok mindent nem tudok kezdeni. Nagyjából én is ezt kérdezem, amikor Gia benyögi, hogy anyám az intenzív osztályon fekszik. - Figyi, nem kellenek ezek a szomi történetek, ha anyám látni akar mondja azt! És baszki, ne rángass már! Próbálok ellenállást tanúsítani, de se nem állok stabil lábakon, se nem vagyok elég erős, hogy a nővéremet legyűrjem. - Aali? Néz rám kérdőn Zain, hogy most mégis mi a faszt kéne csinálnia, lépjen közbe vagy maradjon ki az egészből, de ahogy elnézem inkább hajlik a nem az én dolgom irány felé. Legyintek, hogy hagyja az egészet a picsába, majd megoldom egyedül is, egyébként meg köszi a nagy semmit. A nővérem képes egészen az autóig ráncigálni, nem százas az már egyszer biztos, amikor még az ajtót is kinyitja nekem és tol be egészen az ülésig. - Köszi, anya! Gúnyolódok rajta, amikor beköti az övemet, mert valljuk be nekem nem jutott volna magamtól eszembe. Minek az egyébként is? Tök kényelmetlen, rendesen vágja a vállamat és amúgy is szeretek veszélyesen élni. - Végülis nem te égettél le az előbb a haverjaim előtt.. Puffogom magam elé, teljes felháborodással, amiért még ő van rám kibukva és tudna megfojtani. Az utat igyekszem viszonylag kussban tölteni, bár lehet csinálok pár dolgot, ami Giát idegesítheti. Mint például hol le, hol fel húzom az ablakot vagy tekergetem a rádiót valami jó kis slágert keresve, de az kizárt, hogy ebben az állapotban elnyomjon az álom. - Amúgy nincs valami kajád? Éhen halok! Nézek rá vörös szemekkel a nővéremre, de közben már a táskámban kutakodok és találok egy életmentő kekszet, amit azonnal a számba tömök.
Amikor a kórház parkolójába érünk, kezd leesni a tantusz, hogy Gia korábban nem szórakozott és nem csak kifogásokat gyártott, amivel elrángathat anyámhoz. Egy kicsit most már beparázva szállok ki a kocsiból és követem a nővéremet egészen a recepcióig, ahol egyre élesedik a helyzet. Nem tudom mit hisz, de vesz az automatánál egy vizet, amit rám parancsolva a kezembe nyom, talán abban reménykedik, hogy villámcsapásra sikerül magamhoz térnem. A liftben várakozva megbontom az üveget és legurítom a tartalmának a felét, mert a fű rendesen kiszárította a számat és talán mégsem akkora hülyeség egy kis józanságot mutatnom anyám előtt, mielőtt bedug valami elvonóra.
Gia továbbra is lökdös, utasít, amit gondolom ő csak terelgetésnek nevezne, de engem egyre jobban dühít, hiába ismerem, hogy ő amúgy ilyen. Így gondoskodik vagy mi. Nem is vár sokat, hogy újra rám parancsoljon, én pedig a mosdó irányát eltévesztve, hiába mondta meg a pontos helyzetét, csak felnevetek. - Bassza meg! Csúszik ki a számon és benyitok a mellékhelyiségbe, ahol egy darabig csak a tükörképemet bámulom, amiből a folyton csipogó mobilom jelzése szakít ki. Zain az, de most nincs időm válaszolni, amitől tuti a falra fog mászni, viszont jobban tartok a nővéremtől, aki, ha két percen belül nem lát meg kint, szinte százszázalék, hogy újra el kezd rángatni és akkor még örülhetek, amiért nem pofozott fel. Megmosom az arcom, a fürtjeimet a fülem mögé tűröm és minden idegszálammal azon vagyok, hogy összeszedjem magam.
- Oké, mehetünk. Jelzem Giának, hogy többé kevésbé, de készen állok, de ami a kórteremben fogad arra nagyon nem álltam készen. Anyából mindenhonnan lógnak ki a csövek és elég szarul néz ki ahhoz, hogy bár jelenleg utálom, azért egy kicsit megijedjek. Sokkol a látvány és egy csípő érzés a bőrömön mutatja mennyire mereven elbambultam.  - Áu. Nézek szúrósan a nővéremre, hogy most már igazán abbahagyhatná a bántalmazásomat.
- Aha. Felelek végül kis fáziskéséssel Gia kérdésére, majd elég meggyőző nézésével rájövök, hogy most már ideje lenne nekem is beszállni a beszélgetésbe. Az ágy másik oldalára sétálok minden fókuszáló képességemet elővéve és segítek a párnát úgy igazítani, hogy anyám kényelmesen felülhessen. Felpattanok az ágy szélére és az mondjuk engem is érdekelne mi a rákos fene történt, amiért egy golyó kötött ki benne.
- Azért jól vagy? Amúgy ez ilyenkor elég hülye kérdés, de nem igazán tudom jelen állapotomban és úgy egyébként is, hogy miről beszélgethetnék anyámmal, amikor nála csak az ajtócsapkodást szoktam gyakorolni, méghozzá elég rendszeresen. 

“Family is the biggest support system.”

Idegesen kezdem magamra kapkodni az ágy mellől a nem is olyan régen ledobált ruhadarabjaimat. Miközben begombolom a farmerom, a telefont vállam és fülem közé szorítom.
-Aha... aha, igen. Igen, ő az. - Válaszolgatok hadarva, remegő hangon a vonal túlsóvégén faggatózó nőnek, aki annyira kevés információval szolgál Esther állapotáról, hogy legszívesebben átrángatnám a telefonon és beletaposnék az arcába.
Leo a háttérben többször is próbál némi hasznosnak nevezhető infót kiszedni belőlem, mialatt ő maga is öltözni kezd, de én minden alkalommal csak csendre intem.
-Oké, jó, Presbyterian, máris indulok! - Ezzel már bontom is a hívást. Remegő kezekkel tapogatni kezdem a nadrágomon lévő összes zsebemet, ki nem hagyva a sorból sötétbarna bőrdzsekimet, de sehol nem találom a slusszkulcsomat. Hát persze, jellemző!
-Mi történt? - Lép mögém Leo félmeztelenül. Mellkasa hátamhoz simul, karomat ért érintése mentén libabőrössé válok. Elhúzódom tőle, majd a nappaliba viharzok, hogy felforgassam a kanapét, dohányzóasztalt, kvázi mindent ahova a kulcsaim tűnhettek.
-Ezt keresed? - Félvállal a hálószoba ajtófélfájának dől, mutatóujján a kulcscsomómat pörgetve.
-Igen, kérem!
-Mi történt?! - Hangja ezennel már egy türelmetlenebb, mélyebb tónusban tölti meg a házat, én pedig a másodperc törtrészéig lefagyok.
-Esthert meglőtték, az intenzíven van. Összeszedem a húgomat és bemegyünk hozzá.
-Ne vigyelek be? Ilyen állapotban nem vezethetsz. - Már megint kezdi.
-Nem! Kérlek... csak... csak had menjek. Ha már tudok valamit, hívlak. - Le sem veszi rólam, jobban mondva, az arcomról, szemeimről a tekintetét. Méreget, elemez, szinte belém lát. Lassan megközelít, eltűr egy göndör tincset a fülem mögé, és ezzel a gondoskodónak tűnő mozdulattal együtt a fülemhez hajol.
-Hívj! - Súgja fenyegetően, s mielőtt eltávolodna, egy puszit nyom a homlokomra, ujjaival kissé durván markolva rá tarkómat fedő fürtjeimre. Engedelmesen bólintok, elmarom tőle a slusszkulcsot, és már pattanok is be a jeep-be. Padlógázzal fordulok ki a felhajtónkról, egyik szemem az úton, másikkal a telefont figyelem, hogy az applikációban -amit mind a hárman letöltöttünk, így mindig tudhatjuk, hogy ki, merre jár épp-, Aalit keresem.
-Fogd már be te hülye picsa! - Veszekszem egy sort a rádióba nyavikkoló Taylor Swifttel, és amint megtalálom Aali pontos helyzetét, már ütöm is be a GPS-be. Nagyjából negyed óra alatt oda is érek, bár nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Először le sem esik, hogy a suli helyett valami elhagyott gyárépületben tengődik épp a hozzáhasonlóan agytröszt haverjaival. Megölöm mindet!
Átvágok a térdemig érő gazon, és egyszerűen csak megyek a szagok után. Vodka és valami szintetikusnak tűnő fű orrfacsaró bűze lengi be a környéket. Nagyjából rájuk rúgom az ajtót. Ez valami törzshely lehet, vagy a tököm se tudja, de egész szépen berendezkedtek. Van kanapé, babzsákfotelek, zene, még egy, a hotelekben használatos minibár is. A húgom meg épp valami suttyó kölyök ölében ül és bőnyállal smárol...
-Aaliyah! Baszd meg! - Mennydörgésem túlharsogja még a maxon üvöltő zenét is. Mindenki döbbenten mered rám, s amikor megindulok a hugicám felé, ijedten arrébb is spuriznak.
-Véget ért a móka mára! Az anyád az intenzív osztályon van. Szedd össze magad legalább egyszer az életben! - Nem kímélem, nem finomkodok, a karjánál fogva felráncigálom a kölyök öléből, s akár akarja, akár nem, az ajtó felé kezdem húzni. Ha közben ellenállást tanúsítana, úgy erősebben fogok rá felkarjára. Esélye sincs. A kocsihoz érve kinyitom neki az anyósülés felőli ajtót és betessékelem, majd kisvártatva magam is csatlakozom hozzá. Amennyiben ő nem képes rá, szó nélkül bekötöm a biztonságiövét, végül gázt adok.
-Ne kérdezz semmit! Megtudnálak fojtani Aali! Fél óra az út a kórházig. Addig aludj egyet, vagy mit tudom én, de mire odaérünk, legyen valami emberibb formád! - Egyáltalán nincs kedvem beszélgetni. Bár, ahogy elnézem a húgomat, nincs is olyan állapotban, hogy értelmes dolgokról lehessen vele diskurálni.
Az a fél óra igazából csak a GPS szerint volt félóra, ahol csak lehetett úgy hajtottam mint az őrült, így a tervezett érkezésiidőnél hamarabb a kórház parkolójában találjuk magunkat. Ha Aaliyah közben elaludt, úgy felébresztem, amennyiben ébren maradt, csak közlöm vele, hogy megérkeztünk és kitessékelem a kocsiból. A recepción kérek egy villámgyors útbaigazítást, majd az egyik félreeső automatánál veszek egy üveg vizet a húgomnak. Nem várok tőle csodát, de azért hátha...
A liftbe némaság telepedik kettőnk közé. Az érzések tornádóként kavarognak bennem. Aggódom Esther miatt, és mérhetetlenül dühös vagyok a húgomra. Ez a kettő nem túl szerencsés párosítás. Még külön-külön se...
Amint a megfelelő emeleten nyílik a liftajtó, Aalit magam elé parancsolom, kezemet a hátára simítva vezetem a megfelelő folyosó irányába. A nővérpultnál némiképp megnyugtatnak, hogy elmúlt az életveszély, de még bent van nála az orvos, kicsit várni kell.
-Oké, balra jelzi a mosdót. Menj ki, mosakodj meg, kicsit szedd össze magad. Hála az égnek életben van, de ha meglát téged ilyen állapotban, az újraélesztő team, de még az atyaúristen se fog tudni segíteni rajta. Nyomás! - Bökök fejemmel a mellékhelyiséget jelző tábla irányába.
-Másik balra! - Szűröm fogam között, majd lerogyok a folyosóra kihelyezett fotelek egyikébe, fejemet a falnak vetem, s csukott szemekkel igyekszem csitítani a fejemben kavargó gondolatokat. Akkor nézek fel legközelebb, amikor egy fiatal doktornő kilép a kórteremből és engedélyt ad bemenni hozzá. Legszívesebben rátörném az ajtót, de megvárom a húgomat és együtt megyünk be hozzá, Aaliyáht előre engedve. Megkönnyebbülten látom, hogy eszméleténél van, nem lógnak ki belőle mindenhonnan csövek, szóval mondjuk azt, hogy a körülményekhez képest jól van.
-Bassza meg, Esther! Majdnem agybajt kaptam amikor a kórházból telefonáltak. - Hangom azért némiképp dorgáló. Azzal meg már nem is foglalkozom, hogy hogyan beszélek. Ismerik a stílusomat. Volt rá huszonnyolc évük -Esthernek legalábbis-, hogy meg is szokják. Most úgysem ez számít, hanem az, hogy jól van.
-Azért szerintem kevésbé drasztikus módszerekkel is ellehetne érni, hogy sűrűbben látogasson a kisebbik lányod. Igaz?! - Kérdésemet célzó jelleggel a húgomnak intézem, s amennyiben még nem ugrott az anyja nyakába, úgy észrevétlenül, a hozzá közelebb eső kezemmel belecsípek a könyöke fölött húzódó vékony, érzékeny bőrbe. Csak hogy vegye a célzást.
Esther kérését nem bírom figyelmen kívül hagyni, így hamar összeszedem magam, és mellé lépek, szememmel mindeközben Aalinak üzenve, hogy tolja ide a seggét, jobban mondva, az anyja másik oldalához, és segítsen feljebb húzni őt az ágyban. Amint Esther kényelmes pozícióba keveredik, a párnát betömködöm a háta mögé, hogy még stabilabban ülhessen, majd kihúzok egy stokit az ágy alól és leülök mellé.
-Mi történt pontosan, jól vagy? -