A legtöbb esetben igaz volt rám, hogy életképes nővé cseperedtem fel az évek során, ugyanakkor nem tagadhattam le azt a tényt, hogy nem minden esetben voltam ennek teljesen a mintapéldája. Összességében pont úgy néztem ki, mint aki kihagyja az étkezéseket – mert az esetek nagy részében ez előfordult – de ennek ellenére a vékonyságomat ugyanúgy foghattam volna a genetikára, ha nem csak Priya és én lettünk volna ilyenek. Titkon elismertem, hogy az öcsém által kiosztott becenév (sáskalányok) valahol igaz volt ránk, mert mind a ketten magasak, vékony alkatúak voltunk, hosszú végtagokkal, csak jobb berkekben ezt modellszerű adottságnak hívják, nem pedig egy rovarhoz hasonlítják az embert.
Az utóbbi időben elég sok olyan dolog volt az életemben, ami miatt nehezen fókuszáltam a leginkább hétköznapi dolgokra. Ott volt például az egyetem és a fejfájásom, amit maga a tény generált, hogy Natán a tanítványom lett. Amikor találkozott a tekintetünk, egyrészt kedvem lett volna betörni az orrát, amiért olyan csillogó és élénk tekintete volt, nem beszélve arról, hogy van képe rám mosolyogni annak ellenére, hogy megvan a magunk múltja. Tisztában voltam azzal, hogy régen milyen szinten álltam, ami a festészetet illeti és abba is beletörődtem, hogy pontosan mi az oka annak, hogy én csak tanítani tudom ezt a dolgot. Maga a tény pedig, hogy ő képes volt ilyen kedves, barna szemekkel nézni rám, összességében arra emlékeztetett, amit mindig mindenki mondani szokott: aki ért hozzá az csinálja, aki pedig nem, az tanítja.
Az a szemtelenség, amit megengedett velem szemben, extrán kellemetlenné tette a közös munkát és talán ezt akkor reagáltam igazán, mikor éhesen nyúlkáltam a táskámba, de nem találtam meg se a pénztárcám, se a hajnalban készített ebédem, amiből hagytam a kicsiknek is. Mondjuk nem tudom elképzelni azt, hogy Jad jól lakna egy tomkha levessel önmagában, meg alapvetően hajlandó lenne megkóstolni annak tudatában, hogy én készítettem el az ételt. Nem nézem ki belőle – de magamból sem feltétlen – hogy vissza tudnám adni az édeskés-kókuszos, mégis friss és citrusos -ízvilágot, de úgy voltam az egésszel, hogy maximum majd futok a vécére és kések az óráról. Összességében történtek velem már ennél rosszabb dolgok is.
Elgondolkoztam azon, hogy valamire meghívatom magam Hazellel, mert elég jóban voltunk ahhoz, hogy kisegíttessem magam egy ilyen helyzetben, meg ha esetleg ő nem hozna magával tárcát és ételt, akkor én is megtenném érte ugyanezt. És most nem akarok belemenni abba, hogy a férje valószínűleg havonta többet keres, mint én három hónap alatt két munkával. Összességében így is elég büszke ember vagyok, ezért igyekeztem az éhség ellenére tartani magam, de én is észrevettem magamon, hogy jóval könnyebben belemélyedtem az órák során a laptopomba. Alapvetően szerettem figyelni, ahogy a diákjaim dolgoztak, éppen ezért tudtam fejből, hogy ki mennyit haladt a festményeivel és voltam tisztában azzal a ténnyel, hogy Natán semmit se csinált most se. Egy pillanatra el is kaptam a hitetlenkedő pillantását, hiszen ezúttal nem cseszegettem őt azzal, hogy megint csak melegedni jött be az egyetemre.
Soha nem voltam híve annak, hogy a másfél órát percre pontosan tartsuk meg, alapvetően nem jellemző rám a késés, de hajlandó voltam a maradni kívánó diákjaimnak nyitva hagyni a műterem ajtaját, illetve, ha éppen lyukasom volt, akkor is a gyakorlósávban itt maradtam. Tisztában voltam vele, hogy mindenki a saját csimotáit próbálja terelgetni, emiatt pedig résen kell lennem, ha azt szeretném, hogy az enyémek is haladjanak a munkájukkal. A mostani alkalommal viszont egyszerűen leraktam a teremnyitó kártyát a legmegbízhatóbb diákom mellé és rábíztam, hogy adja majd le a portán, ha mindenki elment. Annak ellenére, hogy művészek, nem gondolom őket teljesen hülyének, így kissé megszédülve ugyan, de sikerült kirontanom a teherből. Legalább egy kis vizet inni akartam, mert már érezni véltem azt, hogy hamarosan rosszul leszek. Talán pont ezért is múlt kevésen az, hogy felsikítsak, amikor valakinek egyenesen a hatalmas melleibe rohantam majdnem, nem beszélve arról, hogy nem sokkal sikerült elkerülni azt is, hogy lefejeljem az illetőt. Úgy néz ki, hogy újabban mindenképpen alapvetően szexinek számító testrészekkel kerülök testközelbe… És nem, nem akarok megint arra a fiúra gondolni, akinek a segge lett a kapaszkodóm, amikor majdnem elrepültem a buszon.
A tény, hogy a fentebb meghivatkozott mellkas az öcsémhez tartozott, csak akkor tudatosult bennem, amikor meghallottam a hangját és azt, hogy Didinek szólít a teremből kisiető diákjaim előtt. Ha a torkomhoz fogtak volna egy kést, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy jelenleg elsápadtam, vagy vörössé vált az arcom.
- Jaidee Amarin – úgy sziszegtem a teljes nevét, mintha a következő pillanatban képes lettem volna magam rávetni csak azért, mert akkor érkezett hozzám, amikor rossz passzban voltam. Egy határozott mozdulattal nyomtam feljebb a szemüveget az orromon, majd sóhajtottam, és megpróbáltam úgy csinálni, mintha én nem egy lennék azok az emberek közül, akik ingerültté válnak, ha éhesek – Kérlek mondd, hogy van nálad pénz. Megadom majd, de szükségem lenne rá.
Ezt igyekeztem diszkréten mondani neki, hogy a körülöttünk összegyűlt kis tömeg nem a hallgatóimból állna. Ez a bohóc meg képes volt úgy viselkedni, mintha köszönteni akarná őket. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy meglepettségében csinálta, vagy megint csak a show-t akarta ellopni. Mindenesetre szerintem nincs még egy olyan ember, mint az öcsém és úgy gondolom, hogy a viselkedése is páratlan, illetve zsigeri.
- Semmizu – határozottan ragadtam meg a karját és próbáltam az ellenkező irányba fordítani, ami bizony nem volt könnyű feladat egy ekkora termetű embernél, mint ő. Szerintem, ha levágnánk – amit ugye nyilván nem engednék meg senkinek – akkor egy afrikai falu legalább két hónapig jól lakna a testéből – Tanítottam és nem fogom kibírni a délutánt, ha nem etetsz meg valamivel. Arra van az ebédlő, szóval indulunk, most.
Határozott mozdulattal kezdtem el taszigálni, miközben igyekeztem nem teljesen felfogni azt, ahogy félrebeszél a lányokról. Azt tudtam, hogy nekem diákokkal randizni a házirend megszegését vonta volna maga után, de arról nem volt szó, hogy a családtagjaimnak nem ajánlhatok be valakit. A személyleírás alapján mondjuk bármelyik lány lehet az, akiről beszélt.
- Büszke vagyok rád, amiért ilyen felelősségteljesen visszafogtad magad és a lányon hagytad a szoknyát – mivel körülöttünk lassan felpezsdült a diákélet, egyáltalán nem kellett visszafognom magam a beszélgetésünket illetően. Nem gondolom, hogy mi ketten bárki figyelmét felkeltenénk – De nem akarom a családban tudni, szóval nem mondom meg a nevét. Randizz mással.
Mondjuk nem akartam feltétlenül tudni azt, hogy pontosan mit jelent neki a randi fogalma. Az ő korában a fiúk még elég felelőtlenül kezelik a párkapcsolatokat, én pedig úgy voltam vele, hogy ehhez neki megvan a joga. Ha ez kell ahhoz, hogy majd egyszer valakit nagyon szeressen és harmonikus kapcsolatot tudjon vele fenntartani, ám legyen. Gyűjtsön tapasztalatokat és legyen nagyon boldog a párjával, de leginkább ne a tapasztalat hiánya miatt váljon boldogtalanná.
- Ezért jöttél? – nyilván nem fogok neki normálisan feltenni egy kérdést, ha alapvetően ő is sületlenségeket beszél – Mert kimondottan erről az emeletről jönnek le a jó csajok? Őket akartad megnézni, mi? Amikor összefutottunk úgy néztél ki, mintha nem is engem keresnél. Ez némiképp elszomorít.

1 122 szó ⁝ öltözék ⁝ bármikor elolvasom a kis szarodat  ⁝ jordana - fuck you ⁝ I.