- Megbeszéltük - fogadom el az ajánlatát mosolyogva. Lehet egy picit gonosz tőlem, de ezek számomra mindig érdekes szociológiai és pszichológiai eredményeket mutatnak, még akkor is, ha nem vagyok szakértő ebben. Bár azért tudom, hogy ez sosem fog megvalósulni, mert nem árulhatja el a diákjainak, hogy mi is ő valójában.
Látom, hogy feszült, de most már képtelen vagyok megnyugtatóbb dolgot mondani a számára. Nem mondhatom teljesen biztosra, hogy semmi baj, mert nem vagyok orvos. De itt vagyok, támogatni próbálom, és segíteni amennyire lehet; és bízom benne, hogy igazam lesz.
- Ja! Értem - mondom, amikor összerakom, hogyan is értette. Ha nem hívja fel rá külön a figyelmemet, akkor fel sem merül bennem, hogy fiatalkorúakkal akarna kezdeni. Valahogy nem olyannak néz ki. Bár azt is tudom, hogy a legrosszabb elkövetők a legátlagosabb kinézetűek.
- Ezt megértem - mondom szomorúan. - Tudom, hogy nem pont olyan, de én is mindig aggódok Tío miatt, ha tudom, hogy akcióban van. Persze már elköltöztem, de szinte napi szinten beszélünk, így mindig mondja, akció lesz, mert akkor nem hívhatom. Viszont ez így is nagy teher - nézek a szemébe. - Ráadásul nem is garancia semmire. Tío is házas volt, amikor még katona volt, és volt egy közös kislányuk is. Ő túlélte a bevetéseket, és még mindig, köszöni szépen, jól van, - amit le is kopogok, még akkor is, ha egyébként nem vagyok babonás -, de a családja autóbalesetben halt meg, amikor ő távol volt. Persze nem rábeszélni akarlak, csak azt éreztetni, hogy véletlenek mindig vannak, így garancia sincs semmire - osztom meg vele a nézeteimet. De teljesen megértem, mert valahol én is így gondolkodok, mert én is állandó veszélyben vagyok, pedig nekem nem is olyan a munkám, mint az övé. Ettől függetlenül mégsem mindig tudok ellenállni a kísértésnek, hogy egy-egy olyan srác ne legyen az életemben, akivel viszont szeretjük egymást. Ráadásul vannak olyanok nők is, akik olyan munkakörben vannak, mint ő, így akár velük is próbálkozhatna, legalább is a véleményem szerint. Valamiért mégis élből elutasítja ezt az egész párkapcsolati dolgot, amit nem teljesen értek. Látom, hogy egyre feszültebb, így nem kérdezek többet, bár érdekelne, hogy, vajon a többi kollégája is így vélekedik-e erről a dologról?
- Nem is tudom, - gondolkozok el - Közép- és Dél-Amerikában azért nem olyan ritka - válaszolok. - És köszönöm! - mondom kedvesen a bókra.
- Érdekes gondolat, és köszönöm, de valahogy engem sosem érdekelt. És bár tudom, hogy léteznek ilyenek, de azért, ha belegondolsz félelmetes is egyben. Akinek van ilyenje, azt ráadásul ugyan úgy le tudják hallgatni, meg tudják figyelni. Bár nem járok tilosban, igyekszek minimalizálni azon eszközök számát, amik erre alkalmasak. Bár a lakótársam meg pont az ellenkezője, de ezen igazán már nem tudok változtatni. Kerülöm azoknak a hatótávolságát - mosolyodok el szélesen. - Te ebben élsz. Nem tartod valahol félelmetesnek, hogy ugyan azon eszközökkel, amiket ti is használtok, talán pont azokkal figyelnek meg Téged az otthonodban vagy a munkahelyeden, esetleg pont ezek alapján kerülik ki a rajtaütéseket? - kérdezem kicsit megfordítva a dolgot. Nekem ez a „NSA/CIA/FBI megfigyeli az életünket kamerákon keresztül” már olyan természetes tudás, mint a mai gyerekeknek az okostelefon. - Ha belegondolsz, a legtöbb nálatok, vagy az ilyen egyéb szerveknél dolgozó hackert pont azért vették fel, mert jobb volt, mint a saját embereitek, és „inkább velünk, mint ellenünk” elvet használtátok. De igazán sosem tudhatjátok, hogy hány tőlük jobb rohangászik a világban, akik ellenetek vannak. Vagy tévedek? - kérdezek rá a dologra. - Na, jó, ezek általában sosem mennek ki rohangászni, mert mindig a gép előtt ülnek, de ez most részletkérdés - javítom ki saját magamat, kicsit ismét azért, hogy oldani próbáljam a feszültségét. Azt pedig mélyen elhallgatom, hogy igazából nálam is van nyomkövető, mert Tío kollégái már az első perctől ragaszkodtak hozzá, hogy mindig meg tudjanak találni. Az egyetlen, amiért beleegyeztem, mert a csapatban két vérprofi TI-s is van, akik minden egyéb követésre használható programot kikapcsoltak a telefonomban, és megesküdtek Tíonak, hogy illetéktelen sosem fog tudni hozzáférni a programhoz. Ha mégis megtörténik… azt nem merik megkockáztatni.

Miközben mesélek Juliannak, figyelem a reakcióit. Nem azért mondtam neki, hogy miként érzek a bevetések, akciók miatt, és hogy együtt érezzen velem ezért, hanem pont azért, hogy tudja, valamilyen szinten én is a másik oldalon vagyok. Azon az oldalon, ahol a párja lenne, de ettől függetlenül átérzem az Ő oldalát is. Mindössze gondolatébresztő monológ volt a részemről, és látom rajta, hogy, ha nem is most, mert jelenleg túl ideges, később elő fogja venni a dolgot. Alig ismerem néhány órája, de mégis úgy gondolom, hogy nem érdemli meg, hogy örök magányra kárhoztassa magát. Persze nem azt mondom, hogy nősüljön, vagy legyen gyereke, mert ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, de egy társra azért az emberek túlnyomó többségben igényt tartana. Hogy ez együtt élés vagy csak „hétvégi” kapcsolat, az már kettőjükön kell, hogy múljon, és ebbe kizárólag nekik kell, hogy beleszólásuk legyen. Ha a kapcsolatuk nem árt másnak, és szabad akaratukból vannak egymás mellett, akkor senkinek semmi köze a dologhoz, főleg, ha egymás életét, testi és mentális egészségét sem veszélyeztetik.
Amikor nyílik a vizsgáló ajtaja, mindketten, szinte egyszerre állunk fel. Én viszont mégis megtorpanok mielőtt bemennék. Most mégis csak egy vadidegen férfit vizsgálnak/vizsgáltak bent. Julian viszont int, hogy én is menjek be, így követem, hiszen ezek szerint nem zavarom őket.
Figyelmesen hallgatom a doktor szakvéleményét és utasításait. Valamiért azt érzem, hogy Morgan nem veszi igazán komolyan, és Julian is leginkább azért van itt, mert nem róla van szó. Kicsit olyan érzésem van, mintha óvodások lennének. Bár a legtöbb férfi ilyen kezdetben, legalább is a tapasztalataim szerint, csak, ha később baj lesz, akkor vannak sokkal jobban kétségbe esve, mint a nők. És mintegy megerősítésként, Morgan száját elhagyja az a „bizonyos Jackie Chanes mondat”. Én egy pillanatra döbbenten kapom oda a fejemet, majd a bal kezemet a szemem elé rakom, jelezve, „ezt nem gondolhatja komolyan”. Helyettem viszont az orvos válaszol. - Ez lehet az agyrázkódás tünete? - érdeklődök a fehérköpenyes férfitől az előző válasza után, de azért egy pillanatra Julianra is ránézek, hiszen mégis ő ismeri a legjobban az afroamerikai férfit. Arra, hogy haza tudjuk-e vinni, én Julianra nézek, mert részemről mehetünk, de én maximum a kocsiban tudom tartani, mert Julian kocsijának vezetőüléséből jó eséllyel ki se látszok. - Két nap múlva jöjjön vissza kontrollra! - adja át az ambuláns lapot az orvos az elbocsátó meghagyással.
Ez után elindulunk kifelé az autóhoz. - Szólni kell a terem vezetőjének, hogy mi történt, mert nekik is ki kell majd tölteni néhány papírt a baleset tényéről, hogy munkavédelmi szempontból fedve legyenek, és megkapd azokat az iratokat, hogy százszázalék táppénzben részesülj - nézek Morganre, bár részben ez Julianak is szólt. Bár neki csak azért, hogy szükség esetén segítsen be a barátjának.
- Ha még nyitva lesz a terem, és még ráérsz velem foglalkozni, akkor mehetünk - nézek Julianre. Tényleg nincs ellenemre, de egyedül nem maradok edzeni.
Morgant bekísértük a lakásába, ahol egy vöröshajú nő fogadta. Én pedig nem hittem a fülemnek, hogy ilyen könnyen átveri a párját, és, hogy ezt a nő még be is veszi. Mindegy, nem az én dolgom. A kínálatot én csak egy fejrázással utasítom vissza.
- Ez gyakori nála? - kérdezem még mindig döbbenten Juliant, amikor már jócskán hallótávolságon kívül vagyunk. - Egyébként szerintem nem is volt hiteles - mondom színlelt csalódottsággal, és egy csöppnyi bosszúsággal. - A teremben lehet vizet kapni? - nyitom ki a sporttáskámat, és kiveszem belőle a már félig üres flakont. - Mert, ha igen, akkor mehetünk egyenesen oda - indoklom a kérdésemet. - Veled minden rendben? - kérdezem komolyan, aggódva a mellettem ülő férfi miatt. Most már talán, mintha egy kicsit nyugodtabb lenne, de valahogy nem érzem az igazinak.

Bár sejtem, hogy tudnak arról, hogy a munkáltatónak is értesülnie kell a balesetről, valamiért én eddig azt tapasztaltam, hogy ez a sérülés ellátásának sürgőssége, fontossága miatt, el szokott maradni. Ez valahol természetes emberi reakciónak is tekinthető, hiszen első a gyors és minél precízebb betegellátás, utána pedig mindenki örül, hogy már jó kezekben van a sérült és/vagy, hogy „csak ennyivel megúszták”.

- Rendben, és köszönöm! - mondom kedvesen. Örülök, hogy még van ideje rám, és hálás vagyok a figyelmessége miatt is. Bár több helyen is dolgozok és Queensben lakok, azért itt sem olyan olcsó az élet, ráadásul én még ezt tetézem is a rengeteg edzéssel, az önvédelmi órákkal, bár a leghúzósabb azért a lövészet. Igez, Amcsiban vagyunk, ahol szinte a sarki kisboltban is lehet fegyvert és lőszert kapni, a hivatalos, biztonságos helyek nem olcsóak, de nálam ez elsődleges a gyakorlás miatt. Ezeken pedig nem tudok pénzt fogni, szóval máshol kell, valamint miért vegyem meg ugyan azt az árut drágábban, ha van máshol is töredéke annyiért lehet kapni? Nem vagyok a pénzem ellensége.
- Miért lenne felesleges? - kérdezem értetlenül. - De szívesen megvárlak, így legalább a parkolási díjat sem kell kifizetni - intek a fejemmel az automata felé. Ez nem egy túl nagy üzlet, lényegében egy kisbolt, és a bolt előtti helyek mind foglaltak, a többi pedig fizetős hely. - Mennyivel tartozom? - kérdezem mielőtt megszólalt volna, amikor visszaért a kocsihoz. - Köszi, de nem kérek - utasítom vissza a felajánlást. Az energiaitalt próbálom kerülni, mert bár a legveszélyesebb összetevőt már kivették belőle, jóval egészségtelenebb, mint a kávé. Én inkább azon élek, és csak akkor iszok energiaitalt, ha a kávé már nem használ.
Finoman elnevetem magam a megjegyzésén, amit Morgan feleségére mond. Akkor nem az én szememmel volt baj, hanem a nő túl könnyen átverhető. - Az elmondásod alapján valóban egymásra találtak - jegyzem meg mosolyogva. - Sajnos ezt nem tudom megítélni - húzom el egy pillanatra a számat. - Mármint a „könnyen túllépni a dolgokon” részt. Bár lehet ebben is érdemes megtalálni az egyensúlyt. Én néha úgy érzem, hogy a részemről még gyakorlásra szorul - mosolyodok el, amit, ha belenéz a visszapillantóba, akkor láthat is. Néha azt érzem, hogy én pont fordítva csinálom, mint kéne, bár lehet, alapvetően túl sokat rágódok a dolgokon. Viszont ezt az esetek döntő többségében senkinek sem árulom el, mármint, hogy mi az, ami nem hagy nyugodni.
- Ennek örülök - mosolygok vissza. - Ez csak természetes, intézd nyugodtan - biztosítom a felől, hogy miattam nem kell aggódnia, megvárom, amíg mindent elrendez a terem vezetőségével.

A teremben Juliant megvárom az előtérben, hogy nyugodtan intézhesse Morgan dolgait. Viszont a várakozásiammal ellentétben nagyon hamar végez. Vagy csak nálunk mennek nehézkesen a dolgok, és minden más helyen ezek gördülékenyek? Meglehet, de nekem az a jó, ha én ennek csak ennyire vagyok a részese.
- Nos, lehet, hogy most hülyének fogsz nézni, de én általában nem nagyon tervezgetek. Beírom a keresőbe, hogy TRX edzőprogram, és onnan választok egyet, ha nem vezeti senki az edzést - mosolygok félszegen. - Sajnos nekem tervezgetni nincs nagyon időm - magyarázom az okot. - Szóval, ha van kész terved, akkor részemről mehet az - mosolygok. Az előbb a többiekébe akartam becsatlakozni, onnan venni ötleteket, de a bemelegítés után csak egy gyakorlatot sikerült elkezdenem.

Bár látom Julianon, hogy nem tetszik neki, hogy nincs külön edzéstervem, de ehhez idő kell. Időre lenne szükségem, hogy összerakjam a programot, de túl zsúfoltak a napjaim. A fővárosban is az erősítő és kardió edzések voltak azok, amiknél nem figyeltem, hogy mit edzek, csak azt, hogy csináljam, hogy jó formában legyek. A lövészet és az önvédelem pedig Tío keze alatt ment, így a fejlődés adott volt, mert ő a női beosztottjainak a tervét csináltatta velem egy minimális átalakítással, amit mindig rögtönzött. Mindig voltak női beosztottjai, de én elég alacsony vagyok, ezért könnyű is, ami bizonyos elemeknél azt jelenti, hogy vagy nem érem fel, vagy a „majd a súlyod megoldja” lehetőség kiesik. Például, amikor az egyik kolléganő lazán megoldotta, hogy orrba könyököl valakit, persze edzésen ezt csak mutatólag tette meg, én maximum állkapcson tudtam volna ütni az ellenfelemet. Julian is közel egy fejjel magasabb nálam.
Ismét csináltam egy kis bemelegítést, mert korábbi már régen volt, így legalább az edzőm is össze tudott rakni egy folyamatos programot a részemre. Ha edzőm van, akkor arra koncentrálok, amit mond, és igyekszek szabályosan végrehajtani a feladatot, és nem próbálom akadályozni a közös munkát. Ehhez nekem pedig az kell, hogy valamilyen szinten kikapcsoljam az agyamat, ami pedig azt is jelenti, hogy megbízom valamennyire az edzőben. Legalább is annyira, hogy korrekt edzést ad, és figyelmeztet, ha valamit nem jól csinálok. Julian keze alatt viszont még biztosan nem fordult meg olyan vendég, aki táncol, mármint leginkább latint és/vagy standardet, ahol magassarkúban vannak a lányok. Az ilyen táncosoknál a láb valamilyen szinten deformálódik, mert a vádliban megrövidülnek az izmok, így az erőt leginkább lábujjhegyen tudják kifejteni, mint ahogy én is. Ezért a kitörésnél, amint egy kis erőt kell kifejtenem, egyből el is emelem a földtől a sarkamat, ami nekem már fel sem tűnik, és, ha Julian nem szól, akkor így csinálom végig. Érzem én, hogy ez most sokkal könnyebb, mint nemrég, amikor egyedül edzettem, és eszembe jutott az egyensúlyozó korong, de nem tudatosul bennem a könnyebbség oka.
A többi gyakorlatnál nincs gond, azokat segédeszköz nélkül is szabályosan tudom csinálni, méghozzá szinte a legerősebb szinten, ami itt azt jelenti, hogy szinte a fal tövében vagyok, ahol a felfüggesztés van.
Bár beszélni annyira nem tudok, mert igyekszek a levegővételre is figyelni, de van egy kérdésem, ami már jó ideje fúrja az oldalamat, és talán most elérkezett az ideje, hogy feltegyem. - Julian… te mióta… dohányzol… ennyit? - kérdezem érdeklődve, kicsit lassabb tempóban, mint normálisan, hogy ne szakítsam meg a fekvőtámaszok ütemét.

Julian egy idő múlva nagyon elgondolkozott valamin, és nekem csak ekkor tűnt fel, hogy rajtunk kívül nincs más a teremben. Amikor viszont megszólalt, elsőre nem is tudtam hová tenni a mondatait. Majd megvilágosodok. - Igen - mondom pillanatnyi meglepettség után, és elfogadtam a felém nyújtott jobbot. - Szerintem ezt nem lehet elfelejteni - mondtam mosolyogva, és, amint a vállára helyeztem a bal kezemet, már el is emeltem a sarkamat a földtől, mintha magassarkúban lennék. Így viszont egyből idomult egymáshoz a magasságunk, így a súlypontunk is, ami sokat könnyít az ilyen jellegű táncoknál. Azoknál a táncoknál, ahol a férfi emelgeti a lányt, mint a balett, a jégtánc, vagy a rock’n’roll, ott a kisebb lány előnyösebb a figurákat megcsinálni, mert könnyebb súlyú a lány, de itt én inkább a nagy magasságkülönbséget hátránynak szoktam érezni. Kikapcsolom az agyamat, és hagyom, hogy Julian vezessen. Kíváncsi vagyok, hogyan táncol. A dalt nem ismerem, de nekem igazán már nem is kell ismernem azt, amire táncolok, valahogy hallom a közelgő váltásokat a zenében.

Sosem értettem, hogy miért gondolják az edzők, hogy a vendégük tudják, hogy például most nálam, a lábam derékszöget zár-e be vagy sem. De azt tudom, hogy ilyenkor akaratlanul is a térdem a bokám elé kerül, és, hogy ez így szabálytalan. - Köszönöm! - mondom hálásan a korongért, és, hogy megtart addig, amíg elhelyezkedek rajta. Egészen jó egyensúlyom van, de féllábon ezen állva úgy, hogy a másikat be kell akasztani a mögöttem lévő kötélbe, kicsit bajos. Amikor viszont már stabilan rajta vagyok, nincs gond. A gyakorlat szabályos, bár lassú az egyensúlyozás miatt, de a korong szinte meg sem billen. Még a lejövetelnél kell segítség, mert a kötél könnyedén elránt, és beakasztott lábbal nincs lehetőségem sem korrigálni, ha billenek.
A NSA-nél szerintem ugyan úgy van kötelező orvosi vizsgálat, mint az FBI-nál, de „csak” tüdőröntgent készítenek, ami már csak a nagyon súlyos tüdőrákot mutatja ki, illetve leginkább a TBC szűrésére szolgál. - Örülök, hogy nem éred, hogy baj lenne - mondom mosolyogva, de nem véletlen fogalmaztam így. - Viszont lehet, nem ártana egy tüdőfunkció vizsgálatot kérned. Már csak a köhögés miatt. Van ismerősöm, akinek a tüdejének egy része összébb esett, mert egy megfázás után nagyon sokáig köhögött. Kapott egy asztma-spray-t, és úgy tűnik, hogy rendbe hozta - mesélem, hogy milyen gondok is lehetnek, amikre nem is gondol. A daganat a cigiseknél egy mindenki által ismert magas kockázatú betegség, de a legtöbben nem akarnak vele szembenézni. Amit viszont én mondtam, az könnyedén kezelhető, és létező gond, amitől a legtöbben nem riadnak vissza. Viszont sokat ronthat később a teljesítményén a munkában egy-egy bevetés során, amit biztosan el szeretne kerülni. A leszokást már szóba sem hozom, mert láncdohányost leszoktatni hatalmas feladat, ráadásul még veszélyes is, mert sokkot is kaphat a szervezete a hirtelen megvonástól. Ráadásul a függő akarata és elszántsága nélkül esélytelen a dolog. - Még a seregben szoktál rá? - kérdezem, bár elég biztos vagyok benne, hogy igen a válasz, de sosem lehet tudni.

Tényleg kíváncsi voltam, hogyan táncol, mert tapasztalataim szerint a legtöbb katona nem tud táncolni. Bár nagyon könnyen lehet, hogy nem a képességeikkel van gond, hanem azzal, hogy nincs idejük ilyesmire. Julian egészen jól vezet, bár nagyon érzem rajta, hogy nem igazán az ő világa a tánc. Bár ettől függetlenül éreztem, hogy egy kis gyakorlással könnyedén el tudná sajátítani bármilyen tánc lépéseit. Némely mozdulata meglepett, de könnyedén alkalmazkodtam hozzájuk. És bár voltak olyan mozdulatai, amikkel a testemen simított végig, de mindegyiknél az én kezemet vezette, így ő lényegében nem is ért hozzám, amivel ki tudok gond nélkül egyezni. Bár a zene inkább bécsikeringő volt, némely mozdulat, inkább emlékeztetett a standard tangóra, a hirtelen lendületeivel és megállásaival. A közelséggel nem volt bajom, mert tudtam tartani a számomra megfelelő távolságot. Ez nem volt látványosan nagy, csak kényelmes. Inkább a barátok közötti távolság volt, mint az idegenek közötti, de nem olyan szoros, mintha a Nagy Ő-vel táncolnék vagy olyannal, akit évek óta jól ismerek.
Amikor véget ért a zene, kicsit megrogyasztottam a térdem egyfajta meghajlásként. - Köszönöm! - értem a táncra. - Hol tanultál táncolni? - kérdezem kedvesen mosolyogva. Nem érezhet semmi rosszallást a hangomban, bár egy kicsit furán cseng, mert kiszáradt a torkom. Ezért el is sétálok a vízért, miközben a válaszát hallgatom.

Figyelmesen hallgattam a válaszát, és voltak dolgok, amik bizony megleptek. Valahogy sem a katonasághoz, sem a fizikus doktori címhez nem igazán magától értetődő dolognak tekintem a musicalklubbot, az pedig, hogy szereti ezeket, külön is meglep. E miatt persze semmilyen rossz vagy negatív gondolatom nincs vele kapcsolatban, csak nem sok olyan férfit ismertem meg eddig, akik önmaguk miatt szerették volna a musicaleket, inkább a barátnőjük/feleségük miatt nézték ezeket. - Akkor mégis jól éreztem, hogy valamilyen alapképzettség van a háttérben, csak már, hogy is mondjam… - gondolkozok el - enyhe homály kezdte befedni - mosolygok kedvesen. Minden tudás, amit nem használunk, az egy idő után elfelejtődik, de általában az ott van, nem veszett el, csak egy kis idő- és energiaráfordítás kell, hogy felelevenedjen. - Azt viszont nem csodálom, hogy fizikusként inkább érdekelt a sakk és egyéb logikai, stratégiai játék, amit ugye a seregben is, és egyéb hasonló helyeken is lehet hasznosítani - mosolygok cinkosan, mert nem akarom külön hangoztatni, hogy most hol is dolgozik. - Viszont remélem, nem veszed sértőnek, ha azt mondom, a keringős-dologban annyira én nem értek egyet az apukáddal. Én inkább úgy mondanám, hogy érdemes és nagyon hasznos lenne minden férfinak megtanulnia táncolni, pontosabban páros táncolnia. Tapasztalatból mondom, hogy ott a mozgáskultúrán kívül önbizalmat kapnak a táncosok, és a férfiak megtanulnak egyfajta tiszteletet a nők iránt… egyfajta illemtant - pontosítok a megfogalmazáson, amikor eszembe jut a megfelelő szó. - Ezen kívül pedig orvosi tanulmányok bizonyítják, hogy a táncosok, még a hobbitáncosok esetében is, az időskori agyi leépülés, és akár az alzheimer is késleltethető, megelőzhető, szóval… - tartok egy kis hatásszünetet - én csak pártolni tudom - fejezem be mosolyogva. Az, hogy ezzel csal ki nőkből infókat és/vagy így férkőzik a bizalmukba, azt elengedem a fülem mellett. Tudom, hogy bizonyos körökben erre is szokták használni, így a tény nem lep meg, inkább az, hogy mennyire finoman fogalmaz és, hogy el is árulja. - Azonban lenne egy ajánlatom, és természetesen mondhatsz nemet is - mosolyodok el nyugtatólag. - Mit szólnál majd néhány táncórához, amit én, és néha lehet a tánctanár haverom tartana? Én inkább a latin vonalon mozgok, de ő tanult, és taníthat standardet is. Én csak jól tudok követni, meg ismerem az alaplépéseket - térek ki arra, hogy lehet, hogy most lazán tudtam követni, de egyébként nem tudok keringőzni. - Nincs közöm, hogy melyik irányba szoktak bevetések, akciók lenni, de azt tudom, hogy délebbi népeknél, akár legyen az európai, akár amerikai, nem a keringő lesz az, amivel sikered lesz a nőknél - mosolygok, és bízok benne, hogy érti mire próbálok kilyukadni. Persze bizonyos körökben elhiszem, hogy dívik még a standard táncok táncolása, de akár még azt is fel tudnánk kicsit fejleszteni, hogy könnyedebb, rutinosabb legyen a vezetése. Egyedül, videókról lehet bizonyos lépéseket tanulni, de, hogy azt partnerrel hogyan kell megcsinálni, azt csak partnerrel lehet igazán elsajátítani.
Valamin nagyon elgondolkozott, és látom, hogy ez valami nyomasztó dolog lehet. Nem akarom megzavarni, mert igazából gőzöm sincs, hogy mi juthatott eszébe. Lehet a következő bevetésének egy momentuma, amin még lehet változtatni, és ezzel még több életet, akár a társaiét, akár a saját magáét is megmentheti, nagyobb biztonságban tudhatja. Így viszont még véletlen sincs okom, jogom meg pláne, hogy ezt a gondolatmenetet megzavarjam. Amíg rendezi magában a dolgokat, addig én iszok, és kifújom magam, hogy legyen még erőm a továbbiakra, valamint nyújtok egy kicsit, hogy holnap mozogni is tudjak az izomláz mellett.
- Nos, a kávét tekinthetjük annak - mosolygok. - Meg azért nálam is lecsúszik néha egy-egy energiaital, de azt azért próbálom kerülni - térek ki erre is. Rémálmaim vannak, a mai napig, így megutáltam az alvást, és igyekszek mással elfoglalni magam helyette. Ez viszont azt jelenti, hogy általában fáradt vagyok, amit kávéval igyekszek ellensúlyozni, amíg lehet, majd, ha olyan helyen vagyok, ahol nem dőlhetek ki, akkor jön az energiaital. Leginkább én akkor szoktam aludni, ha már a végkimerülés közelében járok, és képtelen vagyok ébren maradni. Akkor egy darabig legalább mélyen alszok… legalább néhány órát, mert utána ismét jönnek a rémálmok. A drogok is megvoltak már, csak azt nem szabad akaratomból szedtem, hanem belém kényszerítették, de már évek óta tiszta vagyok. Sosem akartam, és mindig rosszul voltam tőle, mind testileg, mind lelkileg, így nem is szoktam arra gondolni, hogy milyen jó lenne, ha. - Miért, ez meglep? - kérdezem kedvesen.