Határozott, makacs és nagyon kitartó. Ismerősei/családja szerint nagyon kiüt rajta a puerto ricoi vér, mert temperamentumos, heves, amihez éles nyelv is társul, ha a helyzet úgy kívánja, bár vissza tudja magát fogni.
A szenvedélye a tánc, ahol egy teljesen másik arcát mutatja, mint általában a külvilágnak. Itt nagyon érzéki és szenvedélyes, amit a „külvilág” számára csak nagyon ritka alkalommal mutat meg.
Véleménye szerint ő teljesen más oldalról nézi a világot, mint mások, ami vitába is torkollik, ha a másik fél sem „egyszerű eset”.
Kiáll azokért, akiket szeret, és ha kell, még önmaguktól is próbálja megvédeni őket, ha olyan a jelleme a másik félnek, akkor akár keményebb beszólásokkal is.
A gyerekekkel távolságtartó és részükre megközelíthetetlen, (12 év felett, kamaszkorban könnyebben kijön velük) igazából addig jó mindenkinek, amíg nincsenek túl közel egymáshoz, addig csend és nyugalom van, és mindenki életben van (legalább is véleménye szerint).
A munkájában kiváló, nem nagyon van olyan, amit nem tud megoldani, ha mégis elakad, akkor nem szégyell segítséget kérni, de túlórázni csak akkor szokott, ha nagyon muszáj. Általában gyors felfogásúnak tartja magát, így mindig az egyszerűbb oldalról közelíti meg a munkát, ezért gyorsan halad, így néhány óránál nem feltétlen kell többet túlóráznia.

Azt kérdezed, hogy mi az életem története?
Annak érdekében, hogy tiszta képet kapj, kezdem a legelejéről.
Édesanyám puerto ricoi, aki Miamiban dolgozott egy pincérnőként egy szálloda bárjában a tengerparton. Ott ismerkedett meg a biológiai apámmal, akiről mindössze annyit tudok, hogy egy üzleti út miatt látogatott néhány hétre a városba, és az alatt az idő alatt nagyon egymásba szerettek, de a férfit a munkája hazaszólította, de a város nevére már rég nem emlékszem, azt sem tudom, hogy valaha szóba került volna. Lényegében nem is tud rólam, de ez nekem így tökéletes, az egyetlen kézzel fogható dolog róla egy megsárgult kép édesanyám egy régi szív alakú medáljában, amit nekem adott. A biológiai apám képét hátra fordítottam és felülre került anyu és apu képe, a képek mögött a medálban pedig a keresztnevem van belegravírozva. Ezt a láncot azóta nem vettem le, hogy anyu nekem adta.
Én még Miamiban születtem, de nem sokkal a születésem után családi okok miatt anyunak haza kellett mennie San Juanba, ahol később elintézték az állampolgárságomat, így hivatalosan kettős állampolgár vagyok. Amikor egy év körüli voltam kaptam meg az apukámat, akivel nagyon szerettük egymást, és én Őt tekintem az Édesapámnak.
Sajnálatos módon a szüleimet meggyilkolták egy rosszul sikerült betörés alkalmával, azt hogy engem miért hagytak életben azt nem tudom. Ez után árvaházba kerültem, ahol akkoriban azt hittem, hogy ettől rosszabb már nem lehet, bár azért, ha elég kreatív az ember, akkor „ott” is meg lehet találni a szórakozást. A szobatársaimmal, amikor már serültünk esténként gyakran kiszöktünk éjjel a közeli bárba táncolni, ahol én megtaláltam az a dolgot, ami a mai napig a legjobb kikapcsolódás számomra, ahol elfelejthetem mindazt, ami történt velem – akár életemben, akár csak egy stresszes nap után –, a táncparketten végre önmagam lehetek. A lebukás veszélye gyakran fenyegetett minket, de ott tényleg bíztunk egymásban és az életünket adtuk egymás kezébe (nem a ránk kiszabott munkától féltünk, hanem, hogy vége lesz mindennek). Az új szobatársakat éppen ezért elég keményen elutasítottuk és szégyen, nem szégyen az őrületbe kergettük, ha nem illeszkedett a csapatba, tehát a mi szobánkba csak „táncőrültek” voltak.
Az árvaházból majdnem 17 évesen kerültem ki, amikor egy nagyon gazdag család magához vett, mert a fiúk akart egy kistestvért. Ekkor fordult minden rosszabbra, mint előtte, hogy a családnál miken mentem keresztül azt inkább nem részleteznéd, de legyen annyi elég, hogy amikor Miamiba mentünk az első adandó alkalommal megszöktem tőlük. Tudtam, hogy ott, a városban nem maradhatok, mert mindenki engem fog keresni, így a nagy csomópontokat (főterek, helyközi buszmegállók) kerülve északra indultam, hol gyalog, hol stoppal.
Nem féltem-e, hogy valami bajom lesz?
De nagyon féltem, de nem volt más választásom. Ezt biztonságosabbnak találtam, mint maradni, a vissza menetelről meg szó sem lehetett. Az út során, hogy pénzt szerezzek, alkalmi munkákat vállaltam, hisz enni és inni azért csak kell. Az utam végét Washington DC jelentette, ahol véletlenül a helyi rendőrség kezére kerültem, mint otthonról elszökött kamasz. A hivatalos hátteret nem tudom, mert azt nem árulhatták el nekem, de amikor a nevelőszüleim jelentkeztek érem, nem ők, hanem az FBI jött értem. Mondjuk úgy, hogy nem kicsit ijedtem meg, de hamar kiderült, hogy nem ÉN követtem el valamit, hanem a nevelőszüleim, akik a vagyonukat csempészetből szerezték, és a repertoárjuk elég széles volt technikai eszközöktől kezdve a fegyvereken át egészen a drogokig. Az FBI, mint fiatalkorú védett tanú, ne kerüljek bele nyilvános adatbázisokba, így egy ügynökre bíztak, akinek 18 éves koromig kellett volna a gyámomnak lennie. Viszont miután betöltöttem a „nyakán maradtam”, mondván, hogy Ő is (a felesége és a kislánya egy autóbalesetben haltak meg, az egyetlen rokona az édesapja) és Én is magányosak vagyunk, és ha eddig kijöttünk, akkor ez után is ki fogunk. Egy kis csúszással ugyan (a körülményekre való tekintettel) leérettségiztem, majd főiskolára mentem, hogy a környezetmérnök lettem. A sulik alatt végig dolgoztam alkalmi munkákból segítettem Tíonak, hogy azért mégse Ő viselje az iskoláztatásom teljes terhét, valamint a fősulin szerencsére ösztöndíjas voltam jó ideig, így azért még könnyebb volt. Ráadásul otthon laktam, így még jobban tudtam Tíonak segíteni, valamint nem kellett albérleti vagy kollégiumi díjat fizetni. A tanulmányaim végén pedig sikerült szakmában elhelyezkednem, bár szeretnék New Yorkba költözni és ott dolgozni. Jelenleg munkanélküli vagyok, mert felszámolták a céget, ahol eddig voltam.
Mi lett a nevelő szüleimmel és, hogy ki az a Tío?
A Tíonak hívom az FBI ügynököt, aki magához vett, ez angolul annyit jelent, hogy nagybácsi.
A nevelő szüleim egy szigorított fegyházban töltik, ha minden jól megy életük hátralévő éveit, míg a fiuk 10 évet kapott bűnrészesség miatt, mert szükség esetén ő is be-be segített az „üzletbe”.
Hogy soha nem fordult meg a fejemben, hogy megkeresem az „igazi” apámat?
Nem, mert mint mondtam Én nem őt tartom az „igazi” apának, tőle csak a DNS-em fele származik, de ha esetleg mégis találkoznék vele és fel is ismerném mit mondanék? (A felismerés egyáltalán nem biztos, mert már évek óta nem néztem meg a képét csak ott van, mert anyu beletette a medálba.) Ha a kilétének tudatában találkoznék vele, azt a helyzet adná, az én pillanatnyi lelki állapotom és az ő reakcióinak keverékéből, de most letisztult érzelmekkel és hideg fejjel azt mondom, ami biztos: nem kívánok a családja része lenni, mert egy idegen és egyelőre nincs okom feldúlni a világát, így lehet, hogy semmit nem mondanék.