Mindig próbálok odafigyelni, hogy az edzőtermi és lőtéri látogatásaim helyszínei véletlenszerűnek tűnjenek. De, ha valaki hetente többször jár edzeni, még, ha váltogatja is a stílusokat, akkor is egy idő után kifogy a helyszínekből, még itt New Yorkban is. Bár tény, hogy csak Queensben és Manhattanban keresek ilyen helyeket. Brooklyn és Bronx nem az a hely, ahol szívesen forgolódok saját autó nélkül, mert Tíoék eléggé elijesztettek, de alapvetően nincs jó híre ezeknek a városrészeknek. Long Island pedig… mindössze túl messze van, hogy oda csak úgy átruccanjak egy-egy edzésre, vagy egy kis lövöldözésre.
Lőni viszont két hete voltam utoljára, és az edzések is kimaradtak a múlt héten, mert túl sokat dolgoztam, és a spanyol órák is megszaporodtak, hogy az egyik tanítványom a suliban elővizsgázik. Ez elvileg pont olyan, mint a rendes vizsga, csak itt a saját tanára javítja majd, de a feladatok, az időkeret ugyan az, mint normálisan. Szerintem tudja, de a legtöbben vizsga előtt érzik úgy, hogy semmit sem tudnak, hogy bizonytalan a tudásuk. Ezen pedig nekem kell átlendítenem, és megértetnem vele, hogy mindent tud. Az én tanítási módszerem egyszerű elven nyugszik, „fordíts”. Ma viszont nem tartottam neki órát, mert úgy éreztem, átestünk azon a ponton, hogy bármit be tud fogadni, és az alapok kezdtek összekavarodni a fejében, így egy nap pihenőt javasoltam. Ez viszont lehetőséget adott arra, hogy meglátogassak egy olyan edzőtermet, ahol elvileg lőtér is van, és civilek is mehetnek, mint azt megtudtam. Láttam már, és hallottam is róla, de eddig azt hittem ide csak olyan személyek járhatnak, akik hivatalból tartanak lőfegyvert, és kötelezően előírás náluk az edzés és az önvédelem ismerete. A legutóbbi lőgyakorlatomon viszont véletlen hallottam, hogy ez nem igaz, és a két, számomra ismeretlen férfi ódákat zengett a helyről.
Ma az EPA-nál dolgoztam, és kivettem a sportkedvezményt, mert a munkával úgy sem haladtam. Mármint nem magam miatt, hanem a vezetőség rendszerhiba miatt nem tudott aláírni, így én feladtam mára. Ha a rendszer reggel omlik össze, akkor más munkát kapok valószínűleg, de így, az összes külső munkát másnak osztották ki. A főnök pedig elengedett, mert ő sem látta értelmét, hogy azok a kollégák és kolléganők, akik hozzám hasonlóan gépen végeznék a munkájukat, csak üljenek és malmozzanak. Mielőtt elengedett minket, annyit még meg kellett csinálni, hogy összeírtuk mit terjesztettünk fel aláírásra, ha elveszne, vagy nem látszódna az anyag, akkor tudjuk mit kell keresni. Sajnos volt már arra példa, hogy az elektronikus anyag eltűnt az éterben, és, ha nem tudod, mit kell keresni, „vicces” újra elővenni.
Mivel az edzőterem és az EPA között a lakásom is útba esett, így könnyen hazaugrottam az edzőcuccomért. Fegyverem itt nincs, de remélem ez nem akadály, ahogy eddig még a legtöbb helyen nem volt az.
Ez a hely valóban nem olyan, mint a többi, ahol jártam. Már az előtér is nagyobb, mint amit megszoktam. A büfé is másabb volt, és bár itt is rengeteg az „egészség” jegyében készült ital és étel volt, azért volt hagyományosabb felhozatal is. Enni nem akartam, mert edzés előtt ez lehet, valakinek bejön, én nem ilyen vagyok. Viszont egy presszó nagyon jól jött volna.
Az viszont meglepett, hogy nem egy dolgozó, hanem a hely vezetője segített eligazodni a lehetőségek között. Amikor viszont nagyjából elmondtam, hogy mik is az elképzeléseim, és ma már edzeni is szeretnék, azt mondta, hogy megpróbál egy edzőt keresni, mert most éppen kevesen vannak, és akik bent vannak, foglaltak. Bár nagyon nem örültem volna, ha ma sem sikerül edzenem, de azt még meg is oldottam volna, de a lövészetet már tényleg hiányoltam, és azt nem végezhetem otthon.
Végül, amíg rendezi az edző-kérdést, addig meghívott a büfébe azzal, hogy a felét ők állják, amit meg is köszöntem, bár egy presszón kívül csak egy plusz üveg vízre volt szükségem. Várakozás közben pedig elkezdtem átnézni a tanítványom anyagát, amit ma küldött. Csak a szövegértős részt néztem végig, a fordításnak csak az első két bekezdéséig jutottam, amikor megérkezett az edzőm. - Jó napot! Örvendek! Flor Sánchez Moreno vagyok - fogadom el a felém nyújtott jobbot. - Nem, ne aggódjon, nem régen, meg volt mit csinálnom addig is - válaszolok mosolyogva a kérdésére. A férfi majd egy fejjel volt magasabb nálam, és nem tipikusan az edzőtermekben megszokott testalkattal rendelkezett. Persze ez semmit sem jelent, csak az ilyen helyekhez mindenki leginkább olyan férfiakat köt, akiknek hatalmas válla és karja van. Bár azt is tudom, hogy ezek legtöbb esetben csak a különböző tömegnövelők hatása. Bennem is volt erő, mégis a legtöbben egy gyenge, kistermetű nőt látnak bennem, és azt feltételezik, ha pofon vágnék valakit, akkor azt leginkább a simogatáshoz lehetne hasonlítani. Pedig ez nagyon nincs így, bár ok nélkül sosem jár el a kezem… pontosabban, sosem én ütök először. Az egyetlen, ami viszont tényleg meglepett, hogy dohányzik, de lelke rajta.
Amíg ellép kidobni a csikket, addig én felhörpintem a kávém utolsó kortyát, és rendezem a számált, valamint megköszönöm a tulajnak a segítségét és a kedvességét.
- Úgy tíz éve, bár voltak kihagyások, azért igyekszek rendszeresen járni - válaszolok az első kérdésére, ahogy csatlakozok Julianhez. A fősikola utolsó féléve volt az, amikor egyáltalán nem jártam edzésre, mert egyszerűen nem fért bele az időmbe, a vizsga előtti időszakban pedig minden időt, amit nem tanulással töltöttem elfecsérelt időnek éreztem. Még a diákmunkát is, de azt nem akartam ott hagyni. - Ha nem kell a lövészethez saját fegyver, akkor oda mindenképpen szeretnék eljutni, és hiányzik egy kis önvédelmi edzés is - válaszolok a kérdésére. Amikor viszont meglátom a teremet, ahova visz, gyorsan tájékoztatom, hogy milyen edzéseket is szoktam végezni, vagy mi a filozófiám, ha úgy jobban tetszik. - Viszont én sosem dolgozok ilyen nagy súlyokkal. Ha súlyzós edzés, akkor legfeljebb két kilós kézi és/vagy lábra csatolható súlyok. Ez pedig mindössze azért van, mert nem akarok eltúlzott izmokat, mert a tánccal az nem összeegyeztethető - mondom mosolyogva. - Jobban szeretem a természetesebb, önsúlyos edzéseket, mint például a TRX - mondom a kedvenc példámat, amit bár manapság sok nő is végez, eredetileg a haditengerészet fejlesztett ki, hogy a tengerészeik kis helyen is tudjanak edzeni.
Az elmenetelére tett megjegyzésété viszont nem igazán tudom hova tenni, mert valahol azt érzem rajta, hogy van igazság alapja a dolognak, de, hogy mire gondol pontosan, az homály. - Akkor nem is gátolnám, csak előtte mutassa meg, mit hogyan kell használni, mik a szabályok, és utána önjáró is tudok lenni - válaszolok neki kedvesen mosolyogva. - De akkor inkább kezdjünk a lőtéren, ha nem gond - jut hirtelen eszembe, és bízom benne, hogy nem lesz ezzel gond. Egyébként sem biztos, hogy egy túl kemény edzés után, mint amilyet szeretnék, képes lennék épkézláb módon lőni. Volt már arra példa, hogy edzés után annyira elfáradtak az izmaim, hogy remegett a karom, és az nagyban rontja a lövésem pontosságát.

- Ismerem, és bizonyos részeit én is használom, de az is, ha valaki sokáig csinálja, inkább férfias alkatot ad. A TRX kicsit változatosabb lehet feladatok szempontjából, és én úgy érzem, hogy a szálkásítást is könnyebb vele megoldani - mondom mosolyogva. A másik megjegyzésén csak elmosolyodok, mert nem akarom sem elijeszteni, sem bátorítani. Jó képű, vékonyabb testalkatú, amit én inkább részesítek előnyben, mint a kétajtós szekrényeket, de hozzám már kicsit idősnek tűnik.
- Ennek örülök - mosolygok ismét. Két tipikus amerikai és egy európai márka. - Ön melyiket szereti jobban, már, ha van ilyen? - kérdezem. Nekem megvan a magam kedvence, de mindegyiket ismerem, vagy legalább is, mint alaptípusokat, mert az összes gyártmányukat képtelenség fejben tartani. Vagy legalább is azon a szinten, amin én vagyok, mert mondjuk egy fegyverszakértő, vagy, akinek ez a foglalkozása, az más kategória. Én, lehet, hülyén hangzik, de női oldalról közelítettem meg, amikor még régen letettem a voksom a Glock 17-es mellett. Pontos, könnyű kezelni, és viszonylag kicsi. Annyi laikustól hallom, hogy a nagyobb fegyver a jobb. Aha! Ha nem kell használni, mert nagy fegyvernek nagy a visszarúgása, ami meg kell tudni tartani. Próbából egyszer lőttem egy nagyobb pisztollyal, csak az érzés miatt. Hát nem felejtem el, az biztos. A visszarúgása szinte kicsavarta a kezemből. Veszély persze nem volt, mert csak egy töltényt kaptam hozzá, de több nem is kell. Soha!
Lehet előbb meg kellett volna beszélnünk a sorrendet, mert most váltunk harmadjára irányt. Bár ez a mostani mindössze azért van, hogy ezt a részt biztosan használni tudjam, ha mennie kell. Ahogy elveszi a pisztolyt a kulccsal zárt szekrényből, egyből feltűnik, hogy nem úgy tartja, mint az oktatók szokták. A fegyvert menet közben töltötte csőre, és lazán lőtt vele.
- Jól sejtem, hogy Önnek nem a lőoktatás az egyik szakmája? - kérdezem mindet tudó mosollyal. Eddig még minden ilyen helyen megkövetelték az összes szabály betartását, és hiába mondtam, hogy tudok lőni, kezdtem a tanulást a legelejéről. Megmutatták, milyen részei vannak a fegyvernek, hogyan kell betárazni, hogyan kell fogni, a lövés elméletét is megmutatták, a pontos beállással együtt. Talán a legaranyosabb eset az volt, amikor gyorsabban töltöttem meg a tárat, mint az oktató.
Felvettem a fülvédőt, és csak az után tartottam irányba a fegyvert, hogy meggyőződtem róla, senki sincs a közelben. Nem szoktam hadonászni a lőfegyverekkel, de ezt kicsit nagynak is éreztem, meg egyébként is, Tío belém nevelte, hogy mindig figyeljek a körülöttem lévőkre. Mint a biciklisekre, ha vezetek, mert „sok az őrült”. Persze attól tartottam a legkevésbé, hogy a férfi elém sétál, de szeretem tudni mások hozzám viszonyított helyzetét ilyenkor.
Én két kézzel fogtam a fegyvert, csak, hogy érezzem az erejét, és biztosan ne legyen baj, és lőttem. Majd próbáltam egymás után kettőt lőni, de a második mellé ment. Persze a táblát eltalálta, de a célkörök közül a legkülső vonalát találtam el. Így biztosítottam a fegyvert, és semleges irányban tartva Julian felé fordultam. - Ez lehet nekem kicsit nagy - mondom kicsit szomorúan. - Esetleg nincs egy Glock 17-es? - kérdeztem reménykedve azt a fegyvertípust mondva, ami nekem is van a fővárosban. Persze az sem baj, ha más, de hasonló nagyságú és erejű fegyvert kapok, bár tudtommal, ez még mindig elég közkedvelt típus volt itt az Államokban is, még bizonyos rendvédelmi szerveken belül is.

Nekem az edzés kiválasztásánál sok mindent figyelembe kell vennem. Nem csak azt, hogy kidolgozott izmaim legyenek esetleg azzal karöltve, hogy jó legyen az állóképességem, hanem, hogy a mozgékonyságomat se veszítsem el. A tánc, bár megköveteli a jó állóképességet, nem lehetnek merevek az izmaim mellette, vagy nem állhat úgy a karom, mintha kenyeret cipelnék a hónom alatt. Bár nem vagyok, és nem is akarok profi táncos lenni, nekem sokszor ez az egyetlen, amivel el tudom terelni a figyelmemet. Az önvédelem pedig egy másik kérdés, mert az is elengedhetetlen. Nem egyszerű ennyi igény mellett úgy összerakni az edzésprogramot, hogy a ”kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon”.
- Önhöz nem is igazán illene egy olyan fegyver, amit én szoktam meg - mondom mosolyogva. - De a Remington Hunter nem vadászfegyver leginkább? - kérdezem bizonytalanul. Ki tudja, hogy mióta leutoljára hallottam erről, hány típust készítettek már. Főleg itt, ahol az egyik legmagasabb a fegyverkereslet, még akkor is, ha nem az illegális esetekről beszélünk.
Sokat jártam lőtérre, és még többet olyanok körében, akik hivatalból tartanak és használnak fegyvert. Tío mesterlövész volt a hadseregben, és mivel ő tanított lőni, elég sokat tudok én is a fegyverekről, még, ha azóta a legtöbb tudás már valahol az agyam egy eldugott részében porosodik. Ezért viszont már ránézésre tudom, hogy ki az, aki rendszeresen fog fegyvert a kezében, és ki az, aki csak „hétvégi fegyverhasználó”. Látom a mozdulatain, hogy profi, hogy nem most kezdte. A lövése pedig Tíoéra emlékeztet.
- Ön Fóka? - csúszik ki meglepettségemben a rájuk használt szlengszó. - Akkor már értem a fegyverhasználatát - jegyzem meg mosolyogva. - Mesterlövész kiképzést is kapott, meg jártas a legtöbb fegyver használatában. Minden elismerésem - mondom komolyan. Bár a katonaságra én sosem úgy fogok tekinteni, mint, ahogy a legtöbben Amerikában, a tudásuk, az eltökéltségük, a bátorságuk, a fegyelmük lenyűgöz. De valami zavar a megjelenésében, így jobban megnézem, majd rájövök. A SEAL leginkább a Közel-Keleten tevékenykedett, legalább is eddig, ahol a beépüléshez szinte elengedhetetlen a hatalmas szakáll, Juliannak viszont nincs. Persze ezt nem fogom neki megjegyezni, mert az akcióik titkosak, és érzem rajta, hogy titkolózik, és nem fogja nekem elárulni, hogy miért nincs szakálla. De annak örülök, hogy hiába tudom, hogy titkol valamit, mégsem félek tőle. - Esetleg tudna mesélni egy történetet egy bevetésről? - kérdezem hirtelen. - Persze csak olyanról, ami már nem titkosított. Példásul olyanra gondolok, hogy „másfél kilóméterről kilőttem egy célpontot egy öt centiméteres lőrésen” - teszem kicsit sután idéző jelbe, hogy mire is gondolok pontosan, bár, ha jól tudom ez még a mai mesterlövészek számára lehetetlen. Helyszín, célpont nélkül, akár még gyakorlat is lehet fiktív bevetést imitálva.
- Nagyon szépen köszönöm! - mondom hálásan.
Meglepetésemre két pisztollyal tér vissza. Egy pillanatra ránézek a férfi arcára, mérlegelek, majd elveszem a Remingtont. Ha megkapom a tárat és a töltényeket is, amit itt is az előírásoknak megfelelően külön tárolnak a fegyverektől, akkor laza mozdulatokkal betárazok, és a helyére pattintom a töltött tárat. - Ilyet még nem is használtam - mondom kicsit megvizsgálva a még biztosított fegyvert úgy, hogy a mutató ujjam a szánon van, hogy még véletlen se süljön el. Visszaveszem a fülvédőt, és próbaként ismét csak egyet lövök, egyelőre két kézben tartva a fegyvert. Ez sokkal kényelmesebb, mint az előző. Így már bátrabban használom. Innentől viszont a sorozat lövések is pontosak, minden találat a belső körön belül van, még az is, amit a fejre irányzok. Persze arra a pontosságra nem vagyok képes, mint egy mesterlövész, mert ahhoz nem elég csak gyakorolni, ahhoz érzék is kell, de szerintem elég jó. - Nos? Észrevétel, megjegyzés? - kérdezem semlegesen Julian felé fordulva miután biztosítottam a fegyvert, és azt a föld felé irányítom. Kíváncsi vagyok a meglátásaira, és bízom benne, hogy a kritika építő lesz, és nem romboló. Bár tudom, hogy a pontosságnál a legfontosabb a tévhitekkel ellentétben, hogy hogyan húzzuk meg a ravaszt, nekem nagyon fontos, hogy kényelmes legyen tartanom a pisztolyt. Ez pedig roppant kényelmes, fényévekkel kényelmesebb, mint az előző.

Csak finoman elmosolyodok a halottakon. Viszont az egy kicsit meglep, hogy mint haditengerész, nem szereti a vízi küldetéseket. Bár olyan sok haditengerész ismerősöm nincs, hogy ezt cáfoljam. - Valóban, a parancsmegtagadás súlyos következményekkel jár. Bár talán ma, a nyugati világban, a kivégzéstől már nem kell félni, de sok más módon is ártani lehet - kommentálom. - Ne vegye zokon, de… ha nem a kedvence a vízi hadművelet, akkor miért a SEAL és nem mondjuk a… Rangerek vagy a Dealta Force? - érdeklődök. -Persze a Delta Force a mai napig nagyon titkolózik, de, én úgy tudom, elég hasonló a kiképzésük a SEAL-éhez. Persze vannak különbségek, mint a használt fegyverek, talán másabbak a vizsgák, de ugyan úgy értenek mindenhez - érdeklődök. Ugyan úgy mesterlövészek, bombaszakértők, a közelharc mesterei, szükség esetén túsztárgyalók, és még sorolhatnám, viszont a SEAL jobban kötődik a vízi bevetésekhez. Ez a gyökerük.
A következő kérdésemre viszont hosszú szünet a válasz. Feltűnik, hogy idegesebb, vagy lehet inkább zaklatottabb, mint eddig és a cigi is gyorsabban fogy a szájában, a kezében. - Nem! Én sajnálom! - mondom szomorúan. - Nem akartam felzaklatni - kérek bocsánatot. Tudom, hogy minden katona szörnyű borzalmaakt él át, és igazából sosem térnek igazán haza, mert egy részük a bevetés alatt meghal, ott marad ezek hatására. A családjuk sosem látja őket igazán viszont a hazatérésüket követően. Bár ettől függetlenül vannak, akik szívesen mesélnek, de úgy tűnik, hogy Julian nem ilyen.
Igyekszek figyelmesen hallgatni, és egyet is értek vele, de mégis kizökkenek, amikor egy lehetséges támadásról és annak kimeneteléről beszél. A betörés egy dolog. A másik… túl közelről érint. Túl sokszor volt hasonlóban részem még a mostohabátyám és a haverjai mellett. Igazából sosem tettem túl magam rajta, és, ha nagyon szükséges volt beszélni róla, akkor is inkább időt próbáltam kérni, vagy valamit kitalálni, amivel megúszom. Ha fel vagyok rá készülve, akkor igyekszek úgy beszélni az ott átéltekről, mintha külső szemlélő lennék, érzelmileg távol maradni, burkoltan fogalmazni. Igazából ezt még Tíonak sem mondtam el, bár tudom, hogy tudja, csak kölcsönösen kerüljük ezt. Arról nem is beszélve, hogy pár hónapja itt is volt majdnem egy ilyen eset, csak ott kimentettek. Azt megúsztam, de akkor is felszakította a sebeket. Most is igyekszek távol tartani magam a feltörő érzelmeimtől, és figyelni, hogy mit mond az előttem álló férfi, de nem könnyű. Szorosan összeszorítom a fogam, szaggatottan fújom ki a levegőt, és csak nehezen tudok újra mélyet lélegezni. A könnyeknek pedig nem engedek. Bár érzem, hogy el tudnám sírni magam, nem teszem meg. Julian nem ismer, és nem is akarom, hogy ezeket tudja rólam. Elég, ha azt hiszi, egy különc lány vagyok, akinek van közeli rokona, aki sokat tudott tanítani a fegyverekről, a lövészetről, az önvédelemről, de semmi több. Majd próbálom összeszedni magam, és válaszolni. - Legfeljebb nem hasba, hanem ágyékon lövöm - elkaptam a tekintetem az övéről, és igyekszek egyfajta nemtörődömséget magamra erőltetni. Talán most ezt az érzelmet, személyiséget a legkönnyebb kicsikarni magamból. - De ehhez nem kell Amerikában élni. Egy nő a legtöbb országban bármikor lehet áldozat - mondom most már inkább szomorúan, ahogy ismét az arcára nézek. - San Juanban, Mexikóban, Kolumbiában vagy délebre is pont olyan könnyen eshet áldozatul bárki, mint itt, és fegyverhez is majdnem úgy lehet jutni, mint cukorhoz - fűzöm még hozzá, és észre sem veszem, hogy csak San Juan az egyetlen város, a többi ország, vagy irány. Bár kételkedek abban, hogy még mindig teljesen aktív SEAL csapattag, de meg sem fordul a fejemben, hogy a nevemmel és San Juannal akár el is árulhatom magam, annak, aki valaha részese volt a mostohacsaládom elleni eljárásban. Nem csak az ő „batári, segítő” körük volt hatalmas, hanem az ellenük nyomozók is. És nem csak az USA-ban, hanem délebbre, és az Atlanti-óceán túlpartján is. Az, hogy itt az FBI kapta az ügyet, és ők vezették az eljárást, csak rajtam múlt. Pontosabban azon, hogy Tío volt az, aki először emberként, áldozatként bánt velem, és nem bűntársként, mert így benne bíztam meg, csak Neki meséltem. Utána persze a csapatában is elkezdtem bízni. Még Darrennek sem meséltem, bár láttam rajta, hogy ő is hasonlóan gondolkozik, mint Tío, csak ő még nagyon újonc volt, ráadásul az eset a fővárosban volt, Darren és az apja meg New Yorki rendőrök voltak, csak az ő egységük is érintett volt. De a nyomozásban benne volt még a DEA, az ATF, United States Marshals Service, az NSA, és, ha jól emlékszem, a CIA-tól is láttam ott embereket. Lényegében majdnem az egész ABC ott volt, mert el akarták kapni őket. Persze az anyag titkosított, és nem is feltétlen tud az esetről mindenki a résztvevő szerveken belül sem, de eszembe juthatna kicsit jobban odafigyeli a szavaimra.
A mondandójával persze valahol egyet értettem, de elég kicsi esélyét láttam annak, hogy más fegyvert kelljen használom. Ha dulakodás lenne a fegyveres támadó és köztem, akkor pedig mindegy, hogy tudom-e használni vagy sem, az a lényeg, ha elsül, ne felém mutasson a cső. Ha pedig, „aki kapja, marja” megy a fegyverért, valamennyire minden fegyvert tudok annyira használni, hogy megsebesítsem. - Most maradnék ennél, de később megpróbálhatjuk - mondom egy gyenge mosollyal.
Én sejtettem, hogy mi kaparja a torkát, de szóltam. Most úgy tűnik, ez az, ami megnyugtatja, és nincs erőm sem megszólni érte. Biztos én is rágyújtanék, ha cigiznék.
- Egyébként itt van olyan lőtér, ahol olyan mozgó célpontok vannak, amik automatikusan bukkannak elő? - kérdezem kíváncsian. Tío kétszer vitt ilyen helyre, de egyszer visszaléptem, mert még sem mertem kipróbálni, mert pont előttem lőtte meg magát egy férfi egy gellert kapott golyóval. Másodjára igen, de az már nagyon-nagyon régen volt, és már nem is emlékszem rá. A legtöbb civil egyébként nem mehet ilyen helyre, mert az csak a hivatásosoknak van fenntartva az esetek túlnyomó többségében. Én legalább is még csak hivatalos bűnüldöző szerveknél láttam, bár valószínűleg egy-két puccos magánhelyen is van a gazdag unatkozó fegyverrajongóknak. Így valahol meg is lepne, ha itt is lenne ilyen, de próba szerencse.

Amikor megemlíti a végzettségét, meglepetten vonom fel egy pillanatra a szemöldököm, mert annak tudatában, hogy SEAL-es nem mindennapi szerintem, hogy valaki a fizika doktora. Végig figyelmesen hallgatom, és bár lenének megjegyzéseim, nem vágok közbe, nehogy kizökkentsem. - Tényleg! - és még bólintok is egyet, amikor felhívja rá a figyelmemet, hogy az egység neve mozaikszó. - Nagyon messze lőnék, ha azt mondanám, Önt is a hadászati propaganda szippantotta be? - kérdezem bizonytalanul. Amit elmondott, az engem leginkább arra emlékeztet, mint a nagyobb háborúk előtt a toborzók „áldozatai mesélnek”. Mint Észak- és Dél-háborújánál, vagy a második világháborúban, hogy „Gyere, védd meg a hazádat!”, meg ehhez hasonló, általam csak „baromságnak” titulált, propagandaszöveg. Bár talán a leglátványosabb éppen a SEAL első bevetése idején fújt toborzószöveg, amivel Vietnámba csábították a férfiakat, pontosabban a tizenéves kölyköket. Fellelkesítették őket, majd elküldték őket meghalni, hogy lényegében kipróbálják a fegyvereket. Borzasztó, ami Szomáliában is zajlik, mert egyszerűen a szegénység miatt nincs közbiztonság, de az az én életemet nem veszélyezteti itt az Államokban. Nem fegyverrel kéne a békét hirdetni, hanem fejleszteni ott a gazdaságot, az iskolák színvonalát, hogy a fejlődés útjára léphessenek, de nem beleszólni például a vallási nézeteikbe, a kultúrájukba. „Ne halat adj, hálót!” elv alapján kéne a fejletlen társadalmakat segíteni, nem úgy, hogy leigázzuk őket, és a mi kultúránkat rájuk erőltetni.
- Ezt megértem, és át is érzem - mondom szomorúan. Ha én a „pokol” jelzővel illetem a mostohacsaládomnál töltött időt, akkor vajon egy háborús eseményt milyen szóval illetnék? De erre nem akarok választ kapni soha az életben, ezt már most tudom.
- Jogos! - értek egyet, mert valóban sok férfi áldozat is van, de azért én úgy vélem, hogy nem ők a fő célpontok, hanem a gyengébbek, korukból, nemükből, egyéb helyzetükből adódóan. Lehet, én vagyok „elkényeztetve”, hogy a legtöbb férfi ismerősöm olyan, aki valamilyen harcot tanul vagy tanult, és fegyvert hord, így alacsony kockázati tényezőjű csoportba esik. Például Julian sem olyan, akit csak véletlenül szemelne ki valaki, hogy elrabolja. Ha neki baja esik, inkább a munkája miatt fog megtörténni, de ők szintén profik.
Én már a hívás előtt le is tettem róla, de mielőtt megszólalhattam volna, már telefonált is. - Azért köszönöm, hogy utána érdeklődött - mondom mosolyogva. - Igazából meglepett volna, ha van - szélesedik ki még jobban a mosolyom -, de úgy éreztem, a kérdésért még csak nem röhögnek körbe - teszem még hozzá.
Amikor ismét visszakanyarodtunk a különleges katonai egységekhez, és elárulta, hogy a Delta-ra is panaszkodott volna, vele együtt nevetek. - Felháborító - szállok bele én is a játékba. - Kell az egyensúly mindenki életébe - értek egyet vele, de valamiért az az érzésem, hogy mégsem mond teljesen igazat. Legalább is az utolsó mondatánál. Ismerem, túl jól ismerem, a katonai élet árnyoldalait, és ennek fényében, nálam nagyon kilóg a lóláb, ha ilyet hallok háborúban részt vett katonától. Persze előfordul olyan, aki valóban élvezi a háborús életet, de azoknál nem hiszem, hogy minden rendben van fenn, a toronyban. Náluk, szerintem, ha egy szakember megvizsgálná őket, komoly elváltozások lennének a személyiségükben, és lehet, ezt még fizikálisan is ki tudnák mutatni az agyukban is. Julian pedig nagyon nem ilyennek tűnik. Ha nem hoztam volna fel benne rossz emlékeket az előbb, akkor is látnám rajta, hogy nem kiegyensúlyozott, hogy valami hiányzik az életéből. Persze azt nem tudom, hogy mi, de valami biztos. A normális katonák, tudtommal, sosem találják a nyugalmukat, mert a civil élethez túl felfokozott idegállapotban vannak a harctéri stressz miatt, a háborús övezetben pedig mindig az otthon nyugalmára vágynak.
Én más vagyok. Nekem ott van a remény, hogy történik valami, és soha többé nem kell félnem a mostohabátyámtól, az szabadlábon lévő „barátaitól”. És, ha benne leszek ebben az élethelyzetben, akkor nem fog hiányozni a mostani életem. Persze ismét be kell majd rendeznem az életemet, mert bődületes mennyiségű szabadidőt vesz el, hogy formában maradjak, ha baj lenne. Bár néha kételkedek benne, hogy az évek óta fennálló állandó feszült figyelem, amivel folyton a környezetemet pásztázom, az nem kezdte-e ki annyira az idegeimet, hogy soha többé nem lehetek normális. Bár talán ez a legkevesebb veszteség, ha soha többé nem kell oda, olyan helyzetbe visszakerülnöm, mint a mostani. Már nem hiszem, hogy túlélném azt az életet. És nem csak a testi, lelki dolgokat, hanem azt a mennyiségű drogot sem, amivel az irányításuk alatt tartottak. Sosem tartottam magam függőnek, de egyébként már teljesen tiszta is vagyok évek óta. Bár a szökésem után nem is jutottam droghoz, és az agyammal nem is akartam, de a szervezetem néha követelte volna. De Tío mellett kaptam segítséget is, így már sosem jut eszembe, csak ilyen esetben.
Igyekeztem a lövésekre figyelni, és pontosak is voltak, legalább is innen nézve, de azért elég szépen elkalandoztam gondolatban. És úgy tűnik, hogy nem csak én. Julain is nagyon a gondolataiba felejtkezhetett, mert észre sem vette, hogy kiürítettem a tárat, és megindultam felé. Persze tisztes távolságot tartottam tőle, mert az itteni első „felvigyázóm” mellett megtanultam, hogy aktív katonát, sose lepjek meg, bár ő akkor nem volt aktív PTSD miatt. Csak akkor mentem közelebb, ha felfigyelt rám. - Ha nem gond, még egy tárnyi lövedéket kérnék - mondtam csendesen.
- Köszönöm! - mondtam, amikor átvettem a lőszereket. Amíg szétszedtem a pisztolyt és újra töltöttem a közelünkben lévő asztalnál, ami a lövedékcsapda mellett volt, ismét beszélgetni kezdtünk. - Érthető - mosolyodok el - én is az voltam… vagyok. Fő állásban környezetmérnök vagyok, de kisegítek egy kávézóban, mint felszolgáló, és van néhány magán tanítványom is spanyolból - válaszolok a kérdésére rápillantva, de helyszíneket nem mondok, mert bár nem érzem magam veszélyben mellette, óvatos vagyok ezzel. Ha általa nem is vagyok veszélyben, ez egy ismeretlen terep, ahol még a falnak is füle lehet.

- Örülök - mondom mosolyogva. Bár általában én sem szeretek tévedni, most örülök, hogy mégis így történt. - Én úgy gondolom, hogy nincs annál rosszabb, mintha fiatalon olyan rossz döntést hozunk, amit egy életen keresztül bánunk, így örülök, hogy a Te esetedben nem erről van szó - teszem még hozzá átvéve én is a tegezést. Azt, amiből ezt a következtetést levontam, az pedig lehet csak egy pillanatnyi rossz hangulat rovására tudhatjuk be.
Pillanatokig fürkészem az arcát, mert látok rajta egy pillanatnyi érzelmet, ami arra enged következtetni, hogy ezt ő sem hiszi el teljesen. - Köszönöm! - mondom hálásan először, amiért nem nevet ki. - De, miért van az az érzésem, hogy ez utóbbit Te sem hiszed el teljesen? - kérdezem mosolyogva. - Egyikünk sem naiv, tudjuk, hogy nem csak így lehet információhoz, tudáshoz jutni - teszem hozzá kedvesen, átlátva a dolgokon. - Ha most félre is tesszük a valóban illegális dolgokat, meg azt, aminél a legálisság megkérdőjelezhető, mert később, ha úgy hozzák a körülmények, az adott kormány is letagadja, akkor is jó információszerzés a megfigyelés is. Már, ha csak abból indulunk ki, hogy az életünk első éveiben is így tanulunk a legtöbbet. Meg persze a tapasztalás - egészítem ki a gondolatmenetet, bár ez is félre tud vinni. Arról nem is beszélve, hogy az ösztönös mozdulatokon kívül, amikre csak ideiglenesen, rövidtávon tudunk külön figyelni, mindent lehet befolyásolni, és ezáltal hamis infókat adni. - Vagy rosszul tudom? - kérdezem. Az meg egy teljesen másik kérdés, és ezt nem is akarom most kivesézni, hogy sokan, sok helyen nem is szeretik, ha kérdeznek, vagy lenézik a kérdezőt, hogy „még ezt sem tudja?”, pedig sok minden, ami az egyiknek természetes, a másiknak nem biztos, hogy az. Sokszor tapasztaltam már a saját bőrömön is, még akkor is, ha leszámolom a mostohacsaládomnál töltött időt, mert ott sem volt szabad, ajánlott kérdezni, de új munkahelyen is tapasztaltam már elvárásként, hogy a helyi szakterületeknél már hétköznapi rövidítéseket nem ismervén ki van nézve az illető, aki nem tudja a rövidítést. Én személy szerint szánalmasnak, és az empátia teljes hiányának érzem ezt, hogy nem tudja beleérezni magát valaki az új helyébe.
- Köszönöm! De egyelőre ne kapkodjuk el. Kétszer volt már ilyenre lehetőségem, de az egyiknél visszaléptem, mert megijedtem, hogy én is egy gellert kapott golyótól fogok sérülést szerezni, mint az előttem lévő - vallom be. - Erre nekem is fel kell készülni mentálisan és lelkileg is - mosolygok kedvesen. - És igen tudom, hogy, aki fegyverrel játszik, az meg is sérülhet, de éles helyzetben ez az utolsó gondolat, mert először csak mindenki túl akar élni. Gyakorlásnál kicsit ennek árnyaltabb a képe - egészítem ki. Valahol ezért is csalóka egy-egy kiképzés, mert ott a résztvevő tudja, hogy egy kiképzésen vesz részt, bármennyire reális az adott helyzet. - Vagy rosszul gondolom? - bizonytalanodok el a végére.
- Nálam a tanítás csak részben pénzorientált. Ahova itt középiskolába jártam csak spanyolt tanítottak, mint idegen nyelvet, és bár nekem elvileg nem kellett volna bent lennem, nem tudtam mit kezdeni magammal, mert sosem első vagy utolsó óra volt, így maradtam. Főiskolán pedig kíváncsiságból mentem be spanyolórára, és egy tanárt leszámítva, aki szintén spanyol anyanyelvű volt, rosszul tanították a spanyolt. Így valahol inkább kötelességnek érzem jól tanítani legalább néhány embernek - vallom be a valódi indíttatásokat. - El tudod az a felfogást képzelni, hogy egy külföldi, aki csak néhány éve ismerkedett meg az angollal közli, hogy „rosszul tudod, rosszul használod”? - mondom még mindig döbbenten a sokat hallott mondatot. A spanyolt közel négyszázmillióan beszéljük anyanyelvi szinte; csak fel tűnt volna valakinek, ha rosszul használnánk! - Egyébként szabad megkérdeznem, hogy a fizikusi doktori és a hadászati kiképzés mellé, miért pont a telecenterezés? - érdeklődök kíváncsian. Néha-néha belefutok én is ilyen műsorba, de úgy fél perc múlva idegesíteni kezd, hogy százszor mondják el ugyan azt egymás után, ráadásul a legtöbb esetben olyan dolgokat reklámoz, ami fölösleges vagy nem is úgy működik, mint mutatják, és egyből kettőt adnak belőle akció gyanánt. Pszichológia valahol mind a háromhoz kell, de talán a legrosszabb felhasználása ennek a tudásnak a telecenter, ami a régi házalás modern kori megfelelője lehet. Legalább is számomra.

- Ez változó, és lehet, hogy a felgyorsult, médiafüggő világban már nincs akkora szerepe a családnak, de a médiának hatalmas. Van egy ismerősöm, aki gyerekpszichológusként dolgozik, és azt mondja, hogy rengeteg fiatalkorú a média miatt identitászavarral küzd. Ez is egy rossz befolyásolás. Mostanában talán annyira nem volt erőteljes a háborús média, de akkor is jelen van. Viszont azt sem tagadom, hogy sokaknál, mint ahogy Nálad is, valóban belső motiváció okozta ezt a döntést - mosolyodok el kedvesen. Tényleg vannak olyanok, akik nem külső hatás miatt hoznak döntést, hanem, mert tudják, hogy mit akarnak már egészen kicsit koruk óta. Én pedig örülök, hogy Julian is ilyen.
Az információszerzéses témakör is befejezettnek tekinthető, mert igaza van, nem kellene most ebbe mélyebben belemenni. Túl sokrétű, túl bonyolult, és most nem ezért vagyunk itt, így csak egy egyértő bólintással reagálok. Én a jelenlegi pályán lőgyakorlat miatt vagyok, az épületben pedig az életben maradási esélyeim növelését célzó gyakorlás miatt.
- A hadgyakorlat, főleg egy különleges egységnél valóban más. De oda, bár lehet, hogy bárki besétálhat az utcáról, hogy jelentkezik, de ezeknek, tudtommal, a kilencven százaléka már az első héten kihullik, a végéig pedig csak nagyon kevesen jutnak el. Oda képességek kellenek, mert minden csak egy bizonyos szintig tanulható. Sosem lesz belőlem mesterlövész, mert nincs meg hozzá a velem született képesség. Erre születni kell, hogy úgy mondjam - mosolyodok el. A mesterlövész ennek a szakmának, területnek a csúcsa, amit kizárólag akarattal nem lehet elérni, mert képesség kell hozzá. Nekem ilyen nincs, és nincs is rá szükségem. Nekem elég, ha annyira tudok lőni, hogy, ha fegyvert fognak rám, és nálam is van egy, akkor le tudjam a támadómat fegyverezni a nélkül, hogy bárki más megsérülne általam, hogy eltaláljam a célt néhány méteren belül. Sosem fogok olyan helyzetbe kerülni, hogy nekem kelljen egy támadót kilőni egy túsz mellől mondjuk egy háztetőről.
Figyelmesen hallgattam, hogy mit mond a polgári életéről. Úgy tűnik, hogy neki valamilyen szinten sikerült visszailleszkedni, ami elismerésre méltó. Majd megvilágosodok, hogy nagyon félre értettem ezt a „telecenterezést”. Ez a megvilágosodás pedig látszik is rajtam, mert egy mély levegő vétellel kötöm egybe a bólintást, miközben felnézek egy pillanatra. - Áh! Már értem. Elnézést! Félre értettem, mert erre a dologra nem is gondoltam. Pedig teljesen logikus, hogy oda is kell háttérember - mondom mosolyogva. - Remélem azért nem bántottam meg a félreértésemmel? - nézek rá bocsánat kérően.
Ha tisztáztunk mindent, akkor pedig visszatérek a lőgyakorlatomhoz. Miután kiürítettem az újabb tárat, ismét csak az után fordulok Julian felé, hogy meggyőződtem róla, hogy a fegyver teljesen üres. Megnézem a tárat, a csövet, a töltényfészket, hogy sehol nem marad lőszer, és fesztelenítés után visszaadok mindent. - Köszönöm! - mondom hálásan. - Ezért most fizetek, vagy majd a legvégén egyben? - kérdezem. Azt az érkezése előtt átbeszéltük, hogy mi mennyibe kerül, hogy hol kell fizetni, de azt nem, hogy edzésenként külön-külön, vagy majd a legvégén. - Illetve innen mit javasolsz, hová menjünk? Kardió, erősítés, vagy önvédelmi edzés? - kérdezem. - Már, ha még tudsz maradni - jut eszembe, amit a legelején mondott. Nekem most ez volt a legfontosabb. Az önvédelmi edzéshez még partnerre biztosan szükségem lesz, de a többi egyedül is végezhet, főleg, hogy nem fogok fekve nyomást végezni. Női dolog, de szeretnék még spagetti pántos felsőt, ruhát hordani, ami nem mutat, ha túl széles a vállam,

- Azért nem állítanám, hogy távol áll tőlem az az élet, ami Téged körbe vesz - mondom mosolyogva. - Tío ex-katona, és a mai napig a rendfenntartásban dolgozik. És tudom, hogy nem pont ugyan az, de vannak hasonlóságok - mondom mosolyogva. - Ezzel persze nem azt mondom, hogy olyan… még csak nem is hasonló a látás és gondolkodásmódunk, de… valahol van tapasztalatom, hogy hogyan látjátok Ti a világot. És vannak olyan részei ennek, amiket én is igyekszek a mindennapi életem szerves részévé tenni - ismerem el a dolgot. Persze közel sem olyan hatékonysággal, mint egy tengerészgyalogos, vagy „egyéb” katona, de nem is úgy, mint mások a civil életben. - Néha nem értezed annak a hiányát, hogy globálisabban, nagyobb általánosságban tudj gondolkodni? - érdeklődök hirtelen, mellékesen. Azt tudom, hogy én néha szeretnék tudni jobban odafigyelni a környezetemre, úgy mint ők, de gyakrabban kalandozok el, mint kellene… mint szeretném.
Látom rajta, hogy elgondolkodtattam a szavaimmal, de nem zavarom meg. Most viszont van lehetőségem megfigyelni, hogy rengeteget cigizik. Mióta találkoztunk ez már vagy a harmadik szál cigije, ami engem már inkább a láncdohányosokra emlékeztet. Végül beavat abba, hogy mire jutott a gondolataival. - Én sem hiszem, hogy létezik odafent egy felsőbb hatalom, ami azzal foglalkozik, hogy mi hogyan élünk, mit csinálunk vagy hasonló. Ez olyan… önző és én-központú, legalább is szerintem. Meg egyébként is, a fizika bizonyos részeivel lehet cáfolni, hogy megteremtették a világot - mosolyodok el. - De a genetikát, az öröklődést, és az agyi folyamatokat még csak most kezdik feltérképezni, megérteni, így én ezt az „erre született” dolgot ezzel magyarázom. A gyerekek, bár kezdetben minden érdekli őket, egy idő után rá lehet jönni, hogy milyen irányba fog mozdulni az érdeklődési köre, így az élete, ha nem lehetetlenítjük el azt az utat a számára - jegyzem meg csendesen. - Belőlem sosem lett volna szuper irodalmár, mert sosem értettem például a verselemzéseket, meg egyáltalán annak a lényegét. De például a matek, a fizika logikai része már jobban ment, a biológia pedig ragadt - mondom nevetve, ahogy visszaemlékszek az általános és középiskolai tanulmányaimra. - És pontosan ugyan így nincs meg bennem az a képesség, amivel mesterlövész lehetnék - kanyarodok vissza a kiindulási táméhoz.
Tényleg hihetetlennek és felfoghatatlannak éreztem azt, hogy teleshopos, és végül be is igazolódik, hogy valami tényleg sántított a dologban. Én értettem félre. Méghozzá nem is kicsit, amiért bocsánatot is kérek. Viszont örülök neki, hogy nem lett belőle komolyabb gond, sértődés. Mosolyát pedig félszegen viszonzom.
A megfelelő helyen signózom a nyomtatványt. Bár nem a teljes nevemet írom ki, leginkább biztonsági okokból, de, ha rákérdeznének a megfelelő személyek, természetesen elismerném, hogy az enyém a kézírás. Nem a tényt akarom tagadni, csak azt, hogy véletlen illetéktelenek rájöjjenek merre vagyok.
- Értékelem, hogy ennyire aggódsz értem, de úgy gondolom alaptalan. Én úgy tanultam hivatalosan önvédelmet, hogy férfi ellen, és a legtöbb esetben aktív FBI-okkal gyakoroltam, akiknek az élete múlt azon, hogy ők rendesen megtanulják, és nem csak azért, hogy kipipálják a feladatot, mint sok olyan, aki kizárólag az asztal mögött ül - fogalmazok kicsit ködösen, de nem mondhatom el, hogy aktív gyilkossági nyomozókkal, meg hasonló beosztásban lévőkkel edzettem. Az ilyen szerveknél néhány hivatásos állománytagnak ezeket a felmérőket csak azért kell megcsinálni, mert hivatásos, de sosem lesz szüksége a munkája során ezekre a tudásra, mert sosincs kint terepen. - Pár hónapja pedig egy átmenetileg szolgálaton kívüli katonával edzettem, és ő sem kímélt. És én úgy gondolom, hogy egy önvédelmi edzésnek akkor van értelme, ha az az életre készít fel, persze nem feltétlen úgy, hogy bele is halhatok a felkészülésbe - teszem hozzá szélesen elmosolyodva. - Ezt pedig leginkább úgy kell érteni, hogy szeretem, ha nem a betonpadlóhoz vágnak hozzá, hanem egy szőnyeghez, vagy, ha pisztolyos támadó elleni védekezést tanulok, akkor a gyakorló fegyver nem igazi, hanem élethű játék. De elvárom a partnertől, az oktatótól, hogy a felkészülés valóban felkészítsen a valódi, éles helyzetre - magyarázom, hogy én mit várok egy edzéstől. Persze, nem úgy akarok kikerülni az edzésről, hogy a mentő visz el, de nem is úgy, mintha hímestojás lennék. - De, ha így látod jónak, akkor nem ellenkezek, csak szerettem volna, ha tudod, hogy mi az én álláspontom - teszem még hozzá kedvesen. Viszont bízok abban, hogy tényleg hasznos lesz majd a gyakorlat, mert a megfelelő társat találja mellém.
Természetesen, ha ez után még mindig úgy gondolja, hogy most a TRX-nél van a helyem, akkor oda megyek, és elkezdem a gyakorlatokat, először egy kis bemelegítéssel. Nem hiányzik, egy sérülés. A tánc miatt viszont nekem van egy nagyon rossz szokásom, amit csak segédeszközzel tudok csak leküzdeni. Minden gyakorlatot, ahol a lábammal kell kifejteni az erőt, mint a guggolás, vagy kitörés, én lábujjhegyen végzem, ami szabálytalan. De ezen egy egyensúlyozó korong sok esetben átsegít. Most is az egylábas kitöréseknél, ahol a szabad lábam a kötélbe van beakasztva, egy egyensúlyozó korongon állok. Bár ehhez általában kell egy kicsi segítség, de csak addig, amíg beállok a megfelelő pozícióba, majd, amikor le akarok jönni onnan. Az elsőnél egy másik gyakorlatozó segített. A lejövetelnél viszont már megérkezett Julian. - Segítesz? - kérdezem, és felé nyújtom a kezem, hogy megtartson, amíg kiakasztom a lábamat a kötélből, közben pedig figyelek arra, hogy mit mond. Ezen a korongon nagyon nehéz stabilnak maradni, mert a legapróbb mozdulatnál is billen, bár nekem már a gyakorlat közben sosem ér le egyik széle sem a talajhoz, de fellépni, lelépni, egyéb nagyobb „amplitúdóval” rendelkező mozdulatot tenni, már képtelen vagyok.
Majd átérünk az önvédelmi edzőterembe, ahol egy afroamerikai férfi edz egy nőt. Én csak egy apró bólintással köszöntem a kettősnek, akiket megzavartunk. Mivel a tőlem csak kicsit idősebb nő lejött a ringből, így is maradtam egyelőre a helyemen. Pontosabban a fal mellé tettem a cuccaimat, és a cipőmet is levettem, amibe beletettem a zoknimat. Én vagy cipőben vagy mezítláb edzek, mert egyszer azért estem egy nagyon csúnyát, mert az ellenfelem rálépett a zoknimra, így nem tudtam rendesen lépni, és elveszítettem az egyensúlyomat. Utána együtt nézzük a férfiak bemutatóját, ami nagyon szenzációs volt, és láttam rajtuk, hogy nem egy konkrét harcművészetet sajátítottak el, hanem harctechnikát. Tío nekem is ezt tanította meg először, és sajnálom, hogy kevés olyan hely, személy van, ahol ezt tudnám fejleszteni. De talán most, lesz rá lehetőségem.

Látom, hogy nagyon megleptem a hirtelen kérdésemmel, így hagyok neki időt, hogy át tudja gondolni. Az első válasza pedig nem is igazán meggyőző, de látom, még rágódik a dolgon. - Értem - mondom végül mosolyogva, amikor már magabiztosan állítja a dolgot. Még véletlen sem akarok változtatni a gondolkodásmódján, mindössze érdekelt. Nekem az általános, globális gondolkodásmód elengedhetetlen, mert minden összefüggést látnom kell a környezeti dolgokban. Számomra minden összefügg mindennel, és látnom kell, hogy egy-egy kis kimozdulás is, milyen károkat tud okozni. Én látom, hogy egy eldobott cigicsikk mit okoz a környezetben, hiszen az akár házötven éven keresztül ott marad, mert a szűrők műanyagot tartalmaznak, amik körülbelül ennyi idő alatt bomlanak le. Látom a biomasszás tüzelés rengeteg hátrányát, amit egyesek szeretnek a szőnyeg alá söpörni, főleg, ha abból pénzt remélnek. De ugyan így látom az elektromos közlekedési eszközök környezetszennyező hatását is, amit sosem emlegetnek, ha a hagyományos működésűekkel állítják szembe őket. Viszont tudom, hogy nem gondolkodhat mindenki így.
Figyelmesen hallgatom, hogy miért nem tartja jó ötletnek, hogy vele edzek. Viszont a leírása alapján, előttem a PTSD kezd kirajzolódni. Az a mentális betegség, amit először katonákon észleltek miután hazatértek a frontról. Nagyon veszélyes állapot, de igazán jó orvossal gyógyítható, és mi most Amerikában vagyunk, ahol az orvosoknak lehetőségük van a legkiválóbb és legmodernebb technikákat, eljárások alkalmazására, és soknak van annyi egoja, hogy meg akarja ezeket oldani, méghozzá jól. - Értem - mondom röviden, mert egyelőre nem látom késznek arra, hogy megosszam vele mire jöttem rá. Nem csak azért, mert még csak most találkozunk először, hanem azért sem, mert ezzel derékba is törhet a karrierje. Bár, ha magánorvoshoz megy, akkor talán nem, de sosem lehet tudni, hogy mennyire figyelik meg a saját egységénél a mozgását.
A bemutató nagyon látványos volt, de a vége indokolatlan erőszakba fordult. Tudtam, hogy ilyenről beszélt Julian korábban, és nem is ijedtem meg tőle. Tőle nem, de attól, hogy Morgan komolyabb sérülést szerzett, attól igen. A mellettem álló lány viszont teljesen leblokkolt, és nem is tudott megmozdulni. - Gyere! Ülj le! - ültetem le óvatosan a földre az eddig mellett álló lányt. - A végén még összeesel itt nekem - mondom határozott hangon. - Vegyél mély levegőt! Próbálj megnyugodni! Nem lesz semmi baj. Maradj itt! - hagytam magára, amikor már láttam, hogy biztonságban van, nem fogja esés miatt összetörni magát.
Ezt követően odamentem a két férfihoz. - Elnézést, Morgan! Megnézhetek valamit? - kérdeztem nyugodt hangon. Aggódtam a fejét ért ütés miatt.
- Persze, de mit? - kérdezte értetlenül.
- Csak ellenőrizni szeretnék valamit - mondom, és nagyon óvatosan megtapogatom hátul a fejét, ahol egy dudor kezd nőni. A kezemen viszont nem látok vért, amikor elhúzom onnan. Ezek szerint csak a szemöldökénél repedt fel a bőr. - Követné az ujjamat a szemével? - kérdezem, és jelzés szintjét megtámasztom a tarkóját, hogy ne akarja mozgatni. Automatikusan csukja le a szemét és rántja el a fejét ezzel egy időben. - Milyen nap van ma? - kérdezem a szemébe nézve.
- Ö… - de nem mondja egyből.
- Ettől tartottam - jegyzem meg halkan. - Ez agyrázkódásnak tűnik - mondom, hogy mire gyanakszok. - Julian! - szólítom meg a cigiző férfit. - Szerintem agyrázkódása van, és lehet, jó lenne, ha látná egy orvos - mondom normális, nyugodt hangon. Fejsérülésnél általában nem szoktak kockáztatni az orvosok, mert első körben sosem lehet tudni, hogy milyen súlyos a sérülés. Ez edzésen bármikor megtörténhet, nem kell ehhez egy olyan verekedés, mint az előző. Én is kaptam már kisebb agyrázkódást önvédelmi edzésen, mert a partneremmel mind a ketten hibáztunk egy aprót.

Látom Julianon, hogy megviseli az, amit mondtam a batárjáról. Persze lehet, hogy én reagálom túl, de… szerintem elég nagyot koppant ahhoz a feje, hogy legalább ránézzen egy orvos. De szerencsére úgy tűnik, hogy Julian is egyet ért velem, mert kérdés nélkül karolja meg Morgant. Bár szóban egyelőre nem tudok válaszolni, mert az afroamerikai férfi ellenkezik, de melléjük szegődök néhány perc múlva. - Jó vagy? - kérdezem a földön ülő lányt. - Igen - válaszolja és feláll a földről. - Szerintem mára vége az edzésednek, legalább is ennek a részének - sietek gyorsan a földőr most feltápászkodó lányhoz, és felsegítem. - Én velük megyek, de Te megfogadhatod Julian tanácsát, és szerintem átmehetsz egy másik terembe edzeni - ajánlom neki kedvesen, mire ő bólint is, bár egyelőre nem úgy tűnik, mint, aki nagyon edzeni akar a továbbiakban. - Ne aggódj! Biztosan nincs komoly baja, csak rutinellenőrzés lesz - nyugtatom még, majd gyorsan felkapom a földről a cuccaimat.
Juliant és Morgant még a folyosón elcsípem, mielőtt kimentek volna az épületből. - Rendben - mondom, és beülök hátra Morgan mellé. - Nyugi! - érintem meg Julian vállát. - Azért ennyire nem hiszem, hogy vészes a helyzet, hogy ennyire feszült legyél - igyekszek nyugtatni, és felvenni vele a szemkontaktust a belső visszapillantón keresztül. - Honnan ismeritek egymást Juliannal, Morgan - kérdezem a mellettem ülő férfitől, részben, hogy szükség esetén tudjuk mondani az orvosnak, hogy mire emlékszik, részben pedig, hogy ne aludjon el. Sosem tudtam, hogy agyrázkódás után szabad-e aludni. Én alapvetően rosszul alszok, és szinte mindenre felébredek, és nagyon gyakran vannak rémálmaim, így igazán nem a kedvencem az alvás. Alszom, mert azért egy idő után kidőlök, de igyekszek eltekinteni tőle. Inkább kávézok. De az, hogy most Morgan ezt a pár utcát ébren tölti, nem hiszem, hogy komoly gond lenne. Főleg, hogy alig öt-tíz perc alatt megérkezünk.
Parkolás után, én könnyedén kiszálltam a kocsiból, és biztóan Julianra mosolyogtam, majd hagytam, hogy kisegítse a barátját. Bár jó erőben vagyok, azért Julian mégis jobb, nagyobb támaszt tud biztosítani a barátjának. Ez pedig nem csak arról szól, hogy alig érem el a százhatvan centit, hanem most arról is, hogy nem nézem ki Morganből, hogy bátran rám támaszkodna, már csak azért sem, mert nő vagyok.
Teret engedtem Juliannak, na, nem azért, mert féltem volna tőle, mert most ez meg sem fordult a fejemben, de túl ideges volt, hogy most kekeckedjek vele. Ezért is nem tettem szóvá az ablakon kidobott csikket. Miért mit mondtam volna? Szállj ki, és vedd fel, mert szabálysértés szemetelni, és a cigicsikk eldobás is annak számít? Minek idegesítsem tovább?! A végén még agyvérzést kap.
- Gyere, ülj le! - foglalok én is helyet az egyik közeli, várótermi széken, miután Mrogan bevonul a vizsgálóba. - Most már minden rendben lesz. Az orvos kiírja pár nap pihenésre, és utána minden rendben lesz. Ez csak egy biztonsági lépés ilyen esetekben. Ő ott dolgozik hivatalosan, ugye? - kérdezem, és, ha igen a válasz folytatom. - Munkahelyi sérülés miatt kiírják százszázalék táppénzre, pihen egy nagyot, majd folytatja a munkát - mosolygok.
- Tudom, hogy nem tartozik rám, és nem is pontos adatokra, dolgokra vagyok kíváncsi, de… - kezdek bele pár pillanat múlva valamibe, amiből lehet, nem jövök ki jól, de szeretném Juliant megkímélni a további ilyen lelki esetektől. Látom rajta, hogy megviseli, tagadnia is kár lenne. - most kötelező eltáv van az egész csapatnak, vagy valamiért csak Téged küldtek most pihenni, esetleg Te kértél kimeőt? Mármint, hogy itthon vagy és nem szolgálatban, egy háborús övezetben - pontosítok kicsit a kérdésen. A háborús övezetként pedig nem gondolok egy konkrét, a mindenki által háborúnak hívott összecsapásra, mert tudom, hogy egyéb fegyveres konfliktusban, akár túszmentésekben is segítsenek. De, nekem valamiért nem veszi be az agyam, hogy csak azért szakad nála el a cérna néha, mert belé rögzült ez az élet. Persze tudom, hogy az aktív szolgálatosok, főleg az olyan egységeknél, mint a SEAL, a fokozott idegi megterhelés miatt, ami a fronton éri őket, itthon nem tudnak kikapcsolni, de szerintem ez akkor sem normális még hozzájuk viszonyítva sem.
Morgan még egy darabig biztosan bent lesz, mert, ha az orvos, aki most lépett be, egy-két perc múlva kijön, én lehet, hogy visszarúgdosom, mert akkor nem végzett alapos vizsgálatot. Természetesen ettől még tisztelem én az orvosokat, de itt is, mint bárhol a világon, azért vannak olyanok, akik nem lelkiismeretesek. Figyelje meg egy kicsit, mielőtt elengedi, hogy pontos daignózist tudjon felállítani. Morganből legalább annyira nem nézem ki, hogy önszántából visszajön baj esetén, mint Julianból. Aztán lehet, hogy tévedek, de én is nyugodtabb lennék, ha tudnám, nem lett komoly baj.

Figyelmesen hallgatom Morgant, és közben az arcát fürkészem, hogy nem látok-e rajta valami szokatlant. - Értem - mondom kedvesen. - De jól összehaverkodtatok, mert nekem úgy tűnt, mintha már réges-rég ismernétek egymást. Suliból vagy kiképzésről - magyarázom, hogy mire gondolok. Az utolsó incidenstől eltekintve, nekem kicsit olyan érzésem volt, mint amikor én edzek Tíoval, vagy az egyik kollégájával; mi már nagyon ismerjük egymás mozdulatait, és szinte olvasunk egymásban, és valamiért kicsit ezt éreztem rajtuk is. Persze az igazán jó küzdősportosok a védekezést már izommemóriából megoldják, de ez számomra egy kicsit másabb volt, főleg az elején.
- Akkor meg simán felveszik százszázalék táppénzre, így még anyagilag sem éri kár, ha rendesen kipiheni magát - mosolygok lelkesen. Egy agyrázkódást ki kell pihenni, hogy ne legyen baj a későbbiekben, és így, hogy hivatalosan ott dolgozik, az anyagiak miatt sem kell aggódnia, tehát nyugodtan pihenhet.
Meglepődök, és már a legrosszabbakra gondolok, amikor azt mondja, hogy hazudott. Nem tudom, hogy mit vártam, de nem ezt. Azt hittem, hogy más a titok, de ezzel lazán megbirkózok. Ha van hivatal, amitől szeretem tartani a távolságot, akkor az a CIA. Gőzöm nincs, hogy miért, de tőlük feláll a szőr a hátamon. Bár talán azok a nem kedves első találkozások voltak itt is a bűnösök, amiket még tizenhét évesen szereztem velük kapcsolatban. Persze az NSA sem a finomságáról híres, de amikor a CIA-s pasik ültek be velem szembe, hogy kihallgassanak, komolyan aggódtam, hogy kikapcsolják a kamerát. De szerencsére nem történt semmi, annak ellenére sem, hogy egy szót sem szóltam. - Értem - mondom tárgyilagosan. - Nos, ezt valóban nem szokták fűnek-fának elújságolni - mosolyodok el. - Nem árulom el illetéktelennek - ígérem. - Félre ne érts, de most tényleg örülök, hogy nem hívtak, és én nagyon szeretném, ha jó sokáig unalmasan telnének a napjaid - mosolygok rá. - Remélem érted, hogy értem - nézek rá sokat sejtetően. Nem vele van a bajom vagy a munkájával, de mindenkinek az lenne a legjobb, ha ilyen foglalkozásokra nem lenne szükség, vagy, ha csak díszből lennének, és sose lenne munkájuk. - De természetesen tudom, hogy ez nem így működik. Sajnos! - húzom el egy pillanatra a számat.
- Na, akkor erősen javasolt, ha a diákjaid bejárnak az órára - vigyorgok. - Azért arra kíváncsi lennék, ha megtudnák a foglalkozásod, hogy mennyien kapnának frászt, hogy „most akkor vajon tudja, hogy valójában miért is nem voltam a múlt órán?” - folytatom a gondolatmenetet, kicsit próbálva oldani a feszült hangulatát. Szinte vágni lehet a feszültséget, ami körbe veszi.
- Dobd el! Most! - szólok rá erélyesen, és csak azért nem veszem ki a szájából a cigit, mert még nem ismerjük egymást olyan régen. - Itt tilos a dohányzás! - nyomatékosítom, hogy mire gondolok. - És itt nem úgy, mint a teremben. Ez egy egészségügyi intézmény, és nem kéne kidobatni magadat - hívom fel rá a figyelmét.
- Én egy szóval sem akartam azt mondani, hogy alkalmatlan vagy a munkádra. Ez egyébként sem így működik. Általában van egy bizonyos kiváltó ok, ami elindítja a folyamatot. Mondjuk, ha valaki egy majdnem vízbefulladás után lesz ilyen, akkor lehet, hogy már egy tó látványa is elindítja a folyamatot. De én nem vagyok orvos. És azt is tudom, hogy ilyen munkakörökben, ami katonai felépítés alapján szervezősik - gondolok itt minden rendvédelmi szervre - minden betegséget igyekeznek eltitkolni mindenki elől, hogy nehogy hátrányosan megkülönböztessék őket. Így sokan „szabadság” alatt magándokihoz mennek. Nem mondom, hogy bajod van, mert lehet, hogy csak igazi pihenésre lenne szükséged, ahol feltöltődsz. Viszont ezt én nem nevezném teljesen rendben lévőnek - fejtem ki, nagyon óvatosan fogalmazva. Simán elképzelhető, hogy csak ki van merülve. Viszont az itteni első felvigyázóm PTSD miatt lett átmenetileg leszerelve a seregtől, és kísértetiesen hasonlít a viselkedésük. Van egy összecsapás, aminek az elején még minden rendben, utána olyan, mintha egy másik személy lenne egy másik szituációban.

„Mindenki hazudik.” Ezt a tényt el kell fogadni, mert ez nem kérdés. A kérdés az, hogy miben, esetleg, hogy mikor. A diákok sem kivételek ez alól, főleg, ha lógásról van szó. Bár én sosem lógtam, de ennek inkább az állt a hátterében, hogy Tíonak mindig tudnia kellett a biztonságom érdekében, hogy hol vagyok. Ha neki megmondtam volna, hogy nem megyek suliba, akkor lóghattam volna. Viszont arra hamar rájöttem, hogy a tanárok kifejezetten értékelik, ha valaki rendszeresen látogatja az óráikat, és vizsgán sokkal segítőkészebbek, mert, ha nem is feltétlen megy annyira a tárgy, azt látják, hogy érdeklődünk, próbálkozunk, amit értékelnek. Ráadásul az órákon kicsit meg is ismernek minket, és vizsgán láthatják, hogy valóban nem tudjuk-e az anyagot, vagy csak a vizsgadrukk miatt blokkoltunk le. Amikor viszont a lógás gondolatmenetét összekapcsolom Julian foglalkozásával, és ezt meg is osztom vele, belőle is kitör a nevetés. Örülök, hogy ez sikerült, mármint megnevettetni. Jól áll neki a mosoly, a nevetés. - Ugye? - kérdezek vissza lelkesen. - Azért azt megígérhetnéd, ha mégis színt vallasz előttük, vagy meghívsz előtte csak erre az előadásodra, vagy felveszed és megmutatod - kérem könyörgő szemekkel. Tényleg nagyon kíváncsi lennék a reakciókra.
Nem leszoktatni akartam a cigiről, de ez a lehető legrosszabb hely volt erre a káros szenvedélyre. De örülök, hogy most hallgatott rám, és az ellenkezés egyetlen jelét sem adta, és eldobta. Az pedig, hogy a PTSD vagy egyéb, a laikus számára hasonló betegséggel nem akart foglalkozni, az nem lepett meg. Ezt mindenkinek nehéz elfogadni, ha róla van szó. De így viszont talán azt elértem, hogy később, ha már felkészült rá, akkor talán már nem fogja olyan váratlanul érni, hogy a mostani viselkedése hátterében valami áll, ha nem is PTSD, de valami egyéb gond, amivel törődnie kell. Ezért nem értettem sosem, hogy miért gondolja bárki, hogy a seregben szolgálni olyan jó, olyan hősies. A seregből hazatérők komoly gondokkal küzdenek. Legyen ez látható, fizikai sérülés, vagy legyen az lelki, mentális, vagy akár traumás agysérülés, amit tudtommal a sereg még mindig nem ismer el létező betegségként. De lehet, hogy ide sorolhatjuk a különböző függőségeket is. Lehet, hogy Julian is ezért cigizik ennyit? Bár ezt egyelőre nem fogom megtudni.
- Nem - válaszolok kedvesen. - Ez nem rövidítés - erősítem meg, hogy nem becenéven mutatkoztam be. A nevem becézését már nem bírom hallani. Ha valaki a „Florcita” becézést használja rám, akkor szinte azonnal elsírom magam, mert Anyu és Apu hívott mindig így, de ők öt éves koromban meghaltak; megölték őket egy rablás során az otthonunkban. Ezért szoktak rá bizonyos ismerőseim, hogy „Florci”-nak hívnak, mert az új, ahhoz nem kötődnek rossz emlékek.
Látom, hogy a vizsgáló ajtaját nézni. - Csak alapos, mert egy ilyen rendes kivizsgálása időbe telik. Ez nem olyan, mint egy torokgyulladás, hogy megnézi, ír fel gyógyszert, és mehetsz - jegyzem meg csendesen. Azt pedig már nem teszem hozzá, hogy lehet, hogy a zúzódásokat és a vágást a szeme felett is megnézi, ellátja, ha már itt van.
- Miért, az egyetemen vannak fiatalkorúak? - döbbenek meg az első dolgon. Ennek a korhatára tudtommal itt is tizennyolc, mint a legtöbb fejlett, nyugati országban. - Egyébként, ha ez lenne a vallomás következménye, én lehet, komolyan elgondolkoznék rajta a helyedben. Nem jó mindig egyedül. Ahhoz pedig, hogy otthon zaklatnának, lehet, hozzászoknál - mondom mosolyogva. - De… - hagyok egy kis szünetet, mert majdnem kimondtam milyen - ügynök vagy, így nem hiszem, hogy a lakcímed titkosítása gondot jelentene - kacsintok rá, hogy ez rossz kifogás volt, mert erre egyszerű a megoldás, számára meg még egyszerűbb. - Persze nem rábeszélni akarlak, de a sok titok nem egészséges. Nem tudom, hogy nálatok milyen szintű a titoktartás, hogy a párod tudhat-e a munkádról, de lehet, sokat segítene neked, ha lenne kivel megosztanod az életedet, a gondjaidat. A kollégák erre nem igazán megfelelőek, mert ők is hasonló cipőben járnak, és sokszor ugyan úgy gondolkodnak, mint Te. Egy pár pedig kicsit lehet, másabb oldalról tud közelíteni, mint Te vagy egy kolléga - világítok rá egy gondolatra. - Egyébként, szerintem az edzőterem is jó helyszín lehet az ismerkedésre. Vagy ott nincsennek független, csinos lányok? - érdeklődök, és még véletlen sem magamra gondolok, amit szerintem láthat is rajtam. Én valahol már foglaltnak tekintem magam, még akkor is, ha igazán még randizni sem randiztunk Fabrizioval.