A mai napon Brooklynba szólított a munkám. Egy ügyfelemmel találkoztam délután, a lakásán. Mondhat bármit a szakmai protokoll, én szoktam az ügyfeleimmel az otthonukban találkozni. Miért is ne tenném, ha egyszer dupla árat kérhetek érte? A hülyének is megéri. A ma délutáni ügyfelem egy középkorú nő volt, aki épp válni készül. Mindent el akar perelni a férjétől, mert az megcsalta őt. Magának akarja a házat, a nyaralót, mindkét kocsit és persze a gyerekeket is. A követelései köszönőviszonyban sincsenek a realitással, de én persze igent mondtam a felkérésére, és biztos vagyok benne, hogy nem fogok kudarcot vallani. Szeretem a kihívásokat. A házából kilépve észrevettem, hogy egy ékszerbolt van az út túloldalán, ami furcsamód nagyon ismerősnek tűnt. Néhány másodpercig nem értettem az érzést, de aztán eszembe jutott: itt vettem az eljegyzési gyűrűt a feleségemnek, huszonöt évvel ezelőtt. Mivel nem siettem sehová, úgy döntöttem, hogy benézek az ékszerboltba. Vajon mennyit változott azóta? Ahogy kinyitottam az ajtót, halk csilingelés hallatszott. Az eladó köszönt nekem, én csak odabiccentettem neki. Ám ennyivel nem érte be, igazi pióca stílusú eladó volt. - Segíthetek, Uram? Milyen ékszert keres? Hadd mutassam meg az új kollekciónkat, amit... - Nem, köszönöm - halgattattam el, kellő határozottsággal ahhoz, hogy be se fejezze a mondatot. Csalódottan lebiggyedt a szája sarka. - Azért szóljon, ha segíthetek valamiben - tette még hozzá, és durcásan visszaoldalgott a pult mögé. Válaszra sem méltattam. Ehelyett inkább körbenéztem, ráérősen megszemlélve minden kiállított darabot. Kétségkívül gyönyörű holmik voltak, és az áruk is ennek megfelelően barátságtalan volt. A néhány nézelődő nőről is lerítt, hogy még a seggüket is Swarowskival törlik. Azaz, volt egy kivétel. Egy fiatal lány volt, nagyjából a lányom korabeli lehetett, és egészen más stílusban volt felöltözve, mint a többi nő az üzletben. Elkönyveltem, hogy nyilván csak álmodozik. Sosem engedheti majd meg magának ezeket a méregdrága ékszereket. A lány rám nézett, de álltam a tekintetét. Az eladó szakította meg a szemkontaktust, aki ezúttal a lányt rohamozta meg a különféle ajánlataival. Mire a lány visszanézett rám, én már háttal álltam neki, egy apró gyémánt fülbevalót vizsgálva. A feleségem nyilván nagyon boldog lenne, ha egy ilyennel mennék ma haza, de ez nem így lesz. Ugyanolyan üres kézzel fogok érkezni, mint mindig. Most sem fogok neki ajándékokat venni, hogy bocsásson meg nekem, amiért durva voltam a lányunkkal - úgyis mindent megbocsát magától, minek törjem magam? Ha meg nem bocsát meg, hát duzzogjon csak magában. Ha el akar válni, hát váljon el, de szerintem nem fog. Ő is pontosan tudja, hogy az utolsó fillérjéből is kiforgatnám. Nem rosszindulatból, inkább csak megszokásból, hiszen ez a mindennapi munkám része. Ő nem dolgozik már huszonöt éve, és mindenben rám van utalva. Mégis hogyan lenne bátorsága elválni? Nevetséges. Ma is ugyanúgy meleg vacsorával fog várni, ahogy minden áldott nap, történjék bármi is.
Gyalázat, hogy a hónap végének közeledtével mennyire le vagyok égve. Mikor megkapom a fizetést azt hiszem, hogy enyém a világ, felforgathatom az összes boltot, megvehetek magamnak mindent amit csak szeretnék...aztán mire a fizetnivalók végére érek, azon kell agyalnom, hogy kajára hogy lesz elég a pénzem. Amíg volt mit a tejbe aprítani, addig külön programot jelentett anyával vásárolgatni, most meg sokszor be sem merek menni olyan boltba, ahol tudom, hogy csak a szívem szakadna meg mindentől amit látok, de nem vehetem meg magamnak.Egyszer hopp...és nekem már jó régóta csak kopp. Mindenesetre azért néha ráveszem magam arra, hogy mégis benézhessek bizonyos helyekre, átforgathassam az összes ruhát, és felpróbálhassam őket. A tükör előtt a próbafülkében illegve, legalább arra az időre elhiszem, hogy még mindig a régi életemet élem. A vicces talán az egészben az, hogy a külső adottságom még mindig megvan ahhoz, hogy ne gondolják rólam, hogy egy nincstelen senki vagyok, a stílusom, a modorom pedig arra enged következtetni, hogy pillanatokon belül meg fogom villantani apuci platina hitelkártyáját, hogy felvásároljam a fél üzletet. Talán csak avatottabb szemeknek tűnhetne fel, hogy a ruhám kissé azért már viseletes, hogy a hajam fénye sem olyan, mint régen amikor minden második nap a fodrásznál csücsültem. A körmeimet saját magamnak csinálom. Hát olyanok is. Szóval tényleg el kell vesznie a részletekben annak, aki turpisságot sejtene a külsőm mögött. Őszintén megvallva hiányoznak az ékszereim. Egyik sem nőtt úgy a szívemhez, legfeljebb akkor már, amikor eladtam őket, szinte a töredékéért annak amit valójában értek. Mindegyiktől megváltam, legutoljára attól a kis kék köves gyűrűtől, amit az érettségim napján kaptam az apámtól. Persze nem volt egy túl értékes darab az sem, de valahogyan megszoktam, hogy néha megforgatom az ujjamon, néha csak nézegetem. Mert szerettem a szépet, szerettem a csillogást, szerettem a luxust, amiben hercegnőként fürödhettem, és amit feladtam egy szemétláda miatt. Mindezt miért? Mert bármit megadtam volna azért, hogy figyeljenek rám, hogy szeressenek, hogy a testem és a lelkem is törődést kapjon. Elcseszett gyerekkorom volt, annyi bizonyos, és több szeretetet kapott a sarokban a rémronda bugyikék, állítólag értékes kínai váza, mint én. Anya apám bűvöletében élt, apám a hatalom és a pénz bűvöletében, én meg ott vergődtem kettejük között, figyelemért ácsingózva. Csoda hát, hogy onnantól, hogy beindultak nálam rendesen a kamaszkori hormonok, már kerestem a férfiak társaságát, többnyire idősebb, komolyabb egzisztenciával rendelkezőkét? Biztonságra és szerelemre vágytam. A baj csak az, hogy egyiket sem kaptam meg. Helyette itt vagyok kitagadva, leégve és keresve a lehetőségét annak,hogy legalább annyi pénzem legyen, hogy innen tovább álljak. Mert az álmaim még megmaradtak. A színészi ambíciók nem vesztek ki belőlem, csak éppen egy kissé háttérbe szorultak. Los Angeles messze van, túl messze ahhoz, hogy egyszerűen felüljek a következő járatra, és leszállva besétáljak bármelyik filmstúdióba. Éppen eleget színészkedem a munkám során, amikor részegek kezét igyekszem levakarni a bőrömről, vagy éppen kiszolgálni olyan embereket, akiket jobb napjaimon lazán elhajtanék, mint legyet a húsról. Mindezt pedig annyi pénzért, amit korábban két óra alatt képes lettem volna elverni. Álmodozom még időnként, hogy valami csoda történik, hogy apa meggondolja magát, és ha haza nem is mehetek, legalább egy kis pénzzel kisegíti az ostoba és naív lányát. Mert naív vagyok nem vitás. Azóta és valószínű még ezután is bele fogok menni bármilyen kapcsolatba, ahol egy kicsit is érezhetem, hogy törődnek velem. Nem számít mennyire kevés ideig, még az sem számít, hogy órák múlva ugyanolyan hideg lesz az ágyam, amilyen előtte volt, csak egy kicsit valaki melegítse át. Hogy a fázós éjjeleken legalább erre gondolhassak. Hagyom, hogy kihasználjanak, hagyom, hogy azt tegyenek velem amit akarnak, cserébe semmi mást nem várok, csak pár órás figyelmet. Sokkal többet kaphatnék, de ahhoz nekem is tennem kellene valamit, ahhoz nekem is fel kellene áldoznom valamit, ami nem biztos, hogy menne. Már így is túl sok mindent feláldoztam a semmiért. Helyette marad ez a vergődés, ez a sehova nem vezető álmodozásba csomagolt kiútkeresés, amely másról sem szól csak megint a pénzről, az életben maradásról, a figyelemről, a melegségről, a türelmetlen magány elűzésből. Kevés szabadnapom volt, azon is menekültem az apró bérleményből. Nem tudtam elviselni a csendet, amely a falat kaparta, és egyre azt suttogta, hogy örökké így lesz már. Nem, esély sincs a változásra. Nem akartam hallani ahogyan fütyül a gázon a teáskanna, ahogyan a feles pohárban loccsan a bódító méreg, amely egy időre feledteti ezt a zajos csendet körülöttem. A két napos kenyér savanyú szaga, a hűtőm szégyenteljes üressége, vagy éppen a pislákoló lámpa a nappaliban, a megint kerregő mosógép, vagy a páratlan zoknik halmaza a kosárban, pontosan a hálóm mellé helyezve. Annyi olyan aprósága az életemnek, ami szüntelen a bénaságomra, az ostobaságomra emlékeztetett. Majd változtatok...majd holnap, majd jövő héten….majd egyszer...valamikor. Aztán ott találom magam egy kirakat előtt a szám szélét rágcsálva és hatalmas, kerek szemekkel vágyakozva egy ruha, egy műszaki cikk, egy ékszer, egy cipő után. Elérhetetlen. Csak gondolatban az enyém. Nem tudom milyen indíttatásból tértem be ma ebbe az ékszerboltba, ami mellett minden nap elsétálok, amikor a Bohócba megyek (a Bohóc a munkahelyem, amit egyszerűbb így neveznem mint a rendes nevén: Vörös Harlequin...meg találóbb is. Bohócok gyűjtőhelye. Lecsúszott, az alkoholizmus szélén egyensúlyozó gyári munkások, kis pénzű drogosok, vagy éppen unatkozó sokgyerekes háziasszonyok tanyája, akik itt remélnek lopni pár önfeledt órát a fajtájuk béliektől.) Nem illek erre a helyre, de valamiért mégis. Valamiért mégis megtalálja a tekintetem a boltba betérő elegáns alakot. Összeakad a pillantásunk, és ő kitartó elszántásággal állja az enyémet. Nem fordul félre, nem tesz úgy, mintha hívogatna valamiféle idióta, pár másodperces flörtre, én mégis valahogyan azon kapom magam, hogy alig telik el néhány perc és megint kutatom a férfi tekintetét. Pech, hogy eddigre már háttal áll nekem. Nem vagyunk sokan, de a legtöbbje ízlésficamos öreg dáma, vagy anya korabeli unatkozó szépasszony, aki az ékszerek között érzi legalább egy kis időre királynőnek magát. Ismerem az ilyeneket...egy ilyen nő szült a világra, és nevelt ilyen kapcsolatfüggő hülyévé. -....valamiben?- még mindig kitartóan fixírozom a férfit, és az eladó hangja ránt vissza a bolt finom illatú, azt hiszem kamilla és levendula, levegőjű helyiségébe. Ránézek, és azt hiszem ez az a pillanat amikor hirtelen harag önti el az elmémet. Ott áll előttem egy velem korabeli nő, vagy picit idősebb, és a fülében egy apró kis kristály fülbevaló hintázik, egy olyan amiért nekem minimum három hónapot kellene lehúznom a Bohócban. Korábban pedig egy ilyet még csak meg sem néztem volna magamnak. Most meg jó lenne ha az enyém lenne.Olyan vágyak lesznek úrrá rajtam amelyeken képtelen vagyok uralkodni. Még csak azt sem tudom egyszerűen honnan jönnek. Talán csak éhes vagyok, talán csak elkeseredett, és most jutottam el arra a pontra amikor minden mindegy, amikor csak az számít, hogy abban a pillanatban meg merjek tenni valamit. Talán azt hiszem, hogy megúszhatom, talán nem is gondolkodom, csak azok az ösztönök vezérelnek, amelyek akaratosan akarnak újra annak a lánynak a bőrébe bújni aki egykor voltam. Aranyban fürödtem, most meg lassan már annak örülök ha egy hely jut nekem a nap alatt, ha az ágyneműt kéthetente ki tudom mosatni. Persze azt is úgy, hogy a mosodában jóindulatú emberek szennyeséhez kéredzkedem oda. Gyűlölöm ezt a helyzetet, gyűlölöm amiért most tehetetlenül csak ácsingózom ennek a nőnek az egyébként értéktelen vacka után….mégis akarom. Újra és mindent. Így történik meg, hogy megbolondítom több tálcányi fülbevaló, gyűrű és karperec kirakásával, elővéve legfinomabb washingtoni kiejtésemet és választékosságomat. Duruzsoló kedvességű és behízelgő hanglejtésemet, és amikor éppen már az ezredik darabot próbálom fel, valahogyan az ujjamon felejtek egy zöld köves kis csecsebecsét, amivel távozni készülök...ám csak a bejáratig jutok, ahol is egy magas, ki tudja honnan előkerült férfi állja az utamat. Kék ingén mintha valamiféle maszatfolt éktelenkedne, nyakkendőjén rémes fekete árnyalakok kapaszkodnak egymásba. - Kisasszony, kérem. Valami van önnél ami….hogy is mondjam. Nem került még kifizetésre. Lenne olyan kedves velem fáradni a bolt hátsó részébe?- diszkrét a hangja, szinte alig érzékelhető mi történik éppen a bejáratnál, de úgy érzem alattam pillanatokon belül megnyílik a föld. Kapkodva nézek körbe, zihálva keresem a menekülési útvonalat. Én egyszerűen most nem engedhetek meg magamnak egy rendőrségi ügyet...egy lopást. Ha ez kiderül és kirúgnak végem. Éhen halok, az biztos. Aztán valahogyan megakad a tekintetem azon a férfin akivel a belépésemkor kialakítottam néhány szempillantásnyi szemkontaktust.Az utamat álló alakhoz hajolok a hangom diszkrét, szinte csak neki súgom a szavakat. - Kérem félreértés történt...tudja...látja ott azt az urat? Nos ő az én….titkos...maradjunk abban a bácsikám. Aki ma szeretne nekem valami kis csecsebecsét vásárolni. Sajnos azonban nem tudta lerázni a feleségét.- biccentek a rengeteg nő közül az egyikre, amelyikből kinézem, hogy egy ilyen elegáns és méretre varratott ruhás férfihoz illene. - Abban maradtunk, hogy én kiválasztom, ő meg rendezi a számlát. Azt hittem már fizetett…- nem tudom, hogy elhitte a férfi amit mondok vagy sem, mindenesetre odaintette a kolléganőjét, hogy vigyázzon rám, ő pedig megindul az elegáns úr felé.Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ebből, de ha esélyt sem adok egy jól megkomponált hazugságnak elveszett ember vagyok. - Uram...kérem bocsásson meg a zavarásért...az a fiatal hölgy az ajtóban állítja, hogy az ön...khm…- köhintett egy diszkrétet, láthatóan zavarodottan feszengett a férfi előtt. Hiszen ha igaz amit állítok az rémesen kellemetlen, ha meg nem, akkor is, csak akkor másképpen. - unokahúga...és az általa választott smaragd köves gyűrű árát ön lesz olyan szíves intézni. Kérem bocsásson meg, ha ez valóban így van, és ez esetben mélységesen elnézésüket kérjük az okozott kellemetlenségért...de ha nem….- a hangsúly a levegőben lógott, amely ott hordozta azt, hogy ha nem valós amit állítok, ez esetben még kínosabb számára ez az egész. Én meg csak álltam ott az ajtóban, várakozva és fogalmam sem volt róla mi lesz ennek az egésznek a vége.Édes istenkém, mibe keveredtem? Miért nem tudok egyszer, csak egyszer nyugton maradni?
Ha visszaemlékszem a gyermekkoromra, apám az első tényező, ami eszembe jut. Ő volt a legmeghatározóbb személy számomra. Politikus volt, méghozzá sikeres politikus. Hogy közkedvelt volt-e, abban nem voltam teljesen biztos, de abban igen, hogy rengeteg pénzt keresett. Fényűző körülmények között nevelkedtem, mégsem váltam olyan elkényeztetett gyerekké, aki elvárja, hogy megkapjon mindent. Hiába volt elképesztően sok pénzünk, apám nagyon szigorúan nevelt, és arra tanított, hogy az életben mindenért meg kell dolgoznom. Semmit sem adnak ingyen, és nem élhetek örökké az ő árnyékában. Azt mondta, nagy ember lesz belőlem. Ő volt a példaképem, és keményen küzdöttem érte, hogy büszke legyen rám. Azóta sok idő telt el. Én felnőttem, az apám pedig megöregedett. Én sikeres ember lettem, fényes karrierrel és megvalósult célokkal, az apám pedig egy öregek otthonában tengeti a napjait. Megszűnt a példaképemnek lenni. Hogyan is lehetne a példaképem egy Parkinson-kóros öregember? Ugyan már. A feleségem gyakran szokta mondani, hogy látogassuk meg az öreget az otthonban. De évente legfeljebb egy vagy két alkalommal egyezem bele, és olyankor is rosszul érzem magam nála. Ő már egy olyan életet él, amiben a legnagyobb esemény az, ha spenótot adnak vacsorára, a mi életünk viszont pörög tovább, és ennek ő már nem a részese. Amikor nála vagyunk, akkor is mindig a feleségem beszélget vele. Mesél neki az életünkről, az unokája életéről, mindenről ami csak eszébe jut. Érdektelen badarságokról. Az apám mégis olyan boldogan hallgatja, mintha legalábbis arról számolna be, hogy feltalálták az örök fiatalság esszenciáját. Nagyon megkedvelték egymást ők ketten, főleg apám betegségének a kezdete óta. A nejem felhívja minden nap. Minden egyes nap. Nem értem, hogyan viseli ennyire jól egy öregember lelkének az ápolását. Különös, mert azt látom rajta, hogy ez nem megterheli őt, hanem épp ellenkezőleg: egyenesen felüdíti, és kivirágoztatja. Mindenesetre nekem leegyszerűsíti a dolgomat, hogy ők ketten így pátyolgatják egymást. Az apám nagyon szerette az anyámat. Amíg élt, folyton kedveskedett neki, szavakkal, tettekkel és ajándékokkal egyaránt. Rendszeresen meglepte valami kedves kis ékszerrel. Pontosan emlékszem az egyik ilyen alkalomra: titokzatos mosollyal érkezett haza, kezében egy apró kis dobozzal, ami egy vékony nyakláncot rejtett. Anyám utána egy egész hétig ragyogott a boldogságtól. Ha apám állt volna most itt ebben a boltban helyettem, biztosan venne egy ízléses darabot a feleségének. De én nem vagyok az apám. Nekem eszemben sem volt lelkesen kutakodni a tökéletes fülbevaló vagy karkötő után, hogy örömet okozzak az asszonynak. Inkább sarkon is fordultam, hogy magam mögött hagyjam ezt az egész giccses üzletet, az összes csillogó kacatjával együtt. Azonban egy férfi rögtön az utamat állta. Várakozásteljesen néztem rá. Az unokahúgomról magyarázott valamit, meg egy gyűrűről, de a történet már ott hibádzott, hogy nem volt unokahúgom. Ettől függetlenül higgadtan végighallgattam a mondanivalóját. Néhány másodpercig csak néztem rá, majd az ajtóban álló lányra, de hamar összeállt a kép, és rögtön el is döntöttem, mit fogok tenni. - Gyere csak ide - hívtam magamhoz a lányt fenyegető hangsúllyal, és én is megindultam felé. Erősen megragadtam a könyökénél fogva, és fojtott hangon kezdtem hozzá beszélni. A szemem szikrákat szórt. - Nem megmondtam neked, hogy várj rám?! Miért nem tudsz egy percig türelmesen várni, az Istenért! Hihetetlen! És az ember még így ajánlja föl, hogy vesz neked valamit! - Dühösen csóváltam a fejem. - Kérem, bocsássanak meg - fordultam a bolt két dolgozójához, már sokkal kedvesebb modorban. - Mennyi lesz a számla? - Követtem a nőt a kasszához, de közben egy pillanatig sem engedtem el a lány karját. - Add ide a gyűrűt - parancsoltam rá, és szinte lerángattam az ujjáról. Mikor közölték velem a borsos összeget, rezzenéstelen tekintettel nyújtottam a hitelkártyámat. Átvettem a becsomagolt gyűrűt, és a zsebembe süllyesztettem. - Köszönöm, és elnézést kérek még egyszer. Viszlát - köszöntem el egy nyájas mosoly kíséretében, és már tuszkoltam is ki a lányt az ajtón. Éreztem a hátamba fúródó értetlen tekinteteket. A bolti alkalmazottak nyilvánvalóan teljesen össze voltak zavarodva. Nekem azt mondták, a lány állítólag az unokahúgom, ezért én szigorú nagybácsiként beszéltem vele. A lány viszont a szeretőjének állított be, és még egy feleséget is említett, amiről én nem tudtam - így végül teljesen zavaros és kusza lett a történet. Nem számít, elvégre már kint voltunk a boltból. Nem engedtem el a lány karját, és nem is szóltam egy szót sem, amíg nem kerültünk látótávolságon kívülre. Akkor szembefordítottam magammal, és nekiszegeztem a kérdést: - Ez meg mi volt?! - Hasonló hangnemben szóltam hozzá, mint bent az üzletben. A gyűrű eközben a zsebemben lapult. Ha már kifizettem, nem hagyhattam, hogy ez a lány csak úgy arcátlanul elsétáljon vele. Nem. Ha már ilyetén módon alakultak az események, majd én rendelkezem a gyűrű sorsáról. És addig is szorosan markolom a lány karját, akár ellenkezik, akár nem. Mindig is különös élvezetet okozott, ha sarokba szoríthattam és sakkban tarthattam az embereket. A véremben volt a zsarolás. Nem hiába lettem ügyvéd, és nem hiába lettem ilyen sikeres. A munkámban a bírósági tárgyalásokat szerettem a leginkább. Kellemesen bizsergett bennem az adrenalin, és úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Vadászó ragadozóként cserkésztem be az áldozataimat, számító módon kikényszerítve belőlük egy félremagyarázható mondatot, majd azt meglovagolva lecsaptam, sebet ejtettem rajtuk, és kivéreztettem őket. Esélyük sem volt ellenem. Erre a szakmára születni kell. Be lehet seggelni az egész büntető törvénykönyvet szóról szóra, lehet kiválóra vizsgázni az egyetemen még a római jogból is, de nem ezek tesznek valakit jó ügyvéddé. Aki "a jó ügyet" akarja szolgálni, eleve elveszett. Aki pusztán munkaként tekint erre a szakmára, az is lehúzhatja a rolót. Aki azonban barbár és módon örömét leli mások kizsákmányolásában, az lesz csak igazán jó. Nem véletlenül voltam az egyik legjobb, New York nagyágyúja. Még szerencse, hogy ezzel a szakmával nem jár akkora hírnév, és nem akarnak mutogatni a bugyuta magazinok címlapján. Felfordulna tőle a gyomrom, ha ilyesmivel keresnének meg, és már a puszta kérdésben is találnék valami olyasmit, ami miatt beperelhetném a kiadót. Szakmai berkekben mindenki ismerte a nevem, és az sem felejtette el soha, aki egyszer a bíróságon szembekerült velem. De mások szerencsére nem ismertek. Ám ez a lány, ő most meg fog ismerni. Hogy milyen oldalamat mutatom neki, az majd elválik, de nem fogja megúszni egykönnyen ezt a kis délutáni tolvajlást.
Mit mondjak? Nem vagyok alapvetően egy tolvaj alkat. Nem is volt rá soha szükségem. Miért is akartam volna bármit is elemelni, kockáztatva ezzel a makulátlan hírnevünket, amikor elég volt csak apának megrezegtetni a szempilláimat és máris az enyém volt. Pénzzel próbálta kitömni azt az űrt, amit az érzelmeinek hiányával teremtett. Egy darabig, vagy néhány alkalommal ez elég is volt, aztán már kellett volna mellé néha az ölelése is, vagy az, hogy úgy tudjunk egymással beszélni, olyan őszinteséggel, ahogyan a gyermek beszél a szülővel. De apában, valahogy genetikailag volt kódolva a hazugság. Nem tudom. Őszintén szólva pokolian tudott hiányozni, és amikor egy alkalommal anyám rémületében, és a kezelhetetlenségemre hivatkozva elcitált egy agyturkászhoz a kamaszkorom nyitányán, megállapításra került valamiféle szárba szökkenő apakomplexus. Hogy volt ennek igazságtartalma vagy sem, őszintén szólva akkor nem tudtam. Most azonban be kell látnom, hogy nagyon is van. Nem véletlen, hogy a korombéli fiúkkal sosem találtam a hangot. Már tizenévesen túl komolytalannak, idétlennek, humortalannak, pénztelennek, baromnak, nyárspolgárinak, vagy éppen egyszerűen csak éretlennek találtam őket. Jól esett az idősebb pasasok figyelme, az ahogyan beszélnek, ahogyan megfontoltabban ejtik ki a szavakat, hogy nem viháncolnak két mondat között, nem érzik rettentő humorosnak ha éppen szellenteniük kell, és nem hozzák mindezt a tudomásomra. A neveletlenség nem egyenlő az életkorral jól tudom, de van a nálam idősebb pasasoknak valami kellemes és hívogató jellemzője, minek képtelen voltam ellenállni. Mai napig így van. Ez volt egykor a vesztem is, mert a hazugságot olyan könnyen beveszem, kivált ha szép szavak és behízelgő modor mögé vannak csomagolva. Ennek köszönhetem azt is ahol most tartok. Persze ezen továbbra is lehetne változtatni, továbbra is tehetnék ellene, és egyszerűen csak valamilyen módon meg kellene hasonulnom önmagammal, haza kellene mennem. Csak egy engedelmes marionett babává kellene magamat silányítani, megbánni minden bűnömet amit az évek alatt elkövettem, talán azt is, amit még csak gondolatban tettem, és úgy tenni mindent ahogyan apa azt akarja. Anyám gyenge lelke megnyugodna, és újra együtt lenne a család. De őszintén szólva inkább agyalok azon mit fogok enni holnap, semhogy feladjam magam és az életem az ő kedvéért. Nevetséges amúgy, mert milyen élet ez? Megélni kevés, éhenhalni sok. Vannak mindig kerülő utak, csak éppen valahogyan az olyan önérzetes ember, amilyen néhanap én is vagyok, azt nem bírja járni sokáig. Letér róla, ahogyan én is letértem, de a következményeit pár apró botlásnak még valószínű évekig hurcolni fogom. Egy dologra nagyon ügyeltem az utóbbi időben, mégpedig arra, hogy a munkámat bármi áron meg tudjam tartani. Ha elveszítem, végem van. Sok mindent elnézett a tulaj, de egy dologban hajthatatlan volt: az alkalmazottai nem keveredhettek rendőrségi ügybe, mert szent meggyőződése volt, hogy akkor ő is képbe kerülne, az pedig hozná magával azt, hogy mindenféle ellenőrzésen kellene átesnie. Nem tudom, hogy a könyvelésével volt a baj, vagy maga is benne volt jó pár kétes stikliben, mindenesetre igyekezett nem ujjat húzni a rend éber őreivel, és lehetőség szerint megmaradni az éjszakában észrevétlen kis szórakozóhelyként. Éppen ezért nem értem magamat, hogy mi az ördög ütött belém akkor amikor betérve ebbe a nem túl nívós, de azért a jelenlegi helyzetemhez képest mégis fényűzőnek tetsző ékszerboltba, mindent kockára teszek, amit nagy nehezen sikerült elérnem az utóbbi időben? Mi volt az a momentum ami arra késztetett, hogy ujjamon a zöld köves gyűrűvel egyszerűen elinduljak a kijárat felé, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne fizetés nélkül távozni valahonnan? De ha mindez még nem volna elég, nem egyszerűen elfogadom a tényt, hogy most már egy ócska tolvaj is vagyok amellett, hogy pár hónapja még kurvának neveztek, hanem mást is belekeverek a saját hülyeségembe. Én egyszerűen csak megpróbáltam menteni a helyzetet, megpróbáltam a boltból legalább kijutni úgy, hogy nem történik meg a legrosszabb, és nem gondoltam a következményekre. Tulajdonképpen mindig is ez volt velem a baj: sosem gondoltam két lépéssel előre. Én mindig a jelenben léteztem, vagy a következő pillanatban, pár órában, ami rám várt, a következő nap reggelében, de nem mertem vagy talán már nem is tudtam jobban előre gondolni.Így lehetett az, hogy viszonyba keveredtem egy két gyermekes családapával, akinek a felesége várandós volt a harmadikkal, engem azonban nem érdekelt az egész, én csak őt akartam. Nem gondoltam a következményekre. Hogy a három gyereknek szüksége lesz az apjára, hogy a fizetésének a nagy részét ők emésztik majd fel és nem én….hogy egész életünkben ott lesz három vadidegen gyerek akikhez nekem semmi közöm, és nem is akarom, hogy közöm legyen.Azt akartam, hogy elváljon miattam, hogy csak engem szeressen...ha jobban előre gondolkodtam volna valószínű bele sem mentem volna az egész kapcsolatba. De mindig életem során, megint csak az ösztöneim vezéreltek, és nem a józan eszem. Mondtam már, hogy rémesen ostoba vagyok? Most is ostoba vagyok, hogy olyan kitartóan reménykedem abban, hogy a pasas abban az elegáns öltönyben, a pomádézott, jól fésült hajával majd kiment a nyomorult helyzetemből.Lehet csak arra számítottam, hogy a szavaim okozta kavarodásban majd sikerül meglépnem a gyűrű nélkül, és a jövőben igyekszem majd egy utcával lejjebb lekanyarodni ha a Bohócba megyek. Azt már a legvadabb álmaim merték csak elképzelni, hogy a férfi belemegy az egész hazugságba, még talán nálam is jobban játszva a szerepet. Megbabonázva félelemmel vegyes pillantásokkal indulok meg felé, amikor maga felé hív és fel vagyok készülve a legrosszabbra. Hogy megszégyenít az egész üzlet előtt, hogy kikéri magának a feltételezést, és egyáltalán hogy jövök ahhoz, hogy őt bele merem keverni ilyesmibe….nem tudom, én tényleg csak féltem. Féltettem a semmi kis életem semmi kis egzisztenciáját a következményektől. Azoktól, amikbe a tettemmel bele sem gondoltam, csak most, hogy már szinte fuldoklom a menthetetlenség mocsarában. A könyökemnél fogva ránt magához, még szisszenni sem merek, ahogyan vékonyka karjaimra szorítja határozottan az ujjait. Hagyom, hogy rángasson, hogy leszidjon, hogy olyat tegyen velem amit csak akar….bármit megengednék neki jelen pillanatban, csak mentsen ki ebből a helyzetből. És, hogy mi lesz a vége? No igen, ez megint olyasmi amibe nem gondoltam bele. Már megint. A hangja orkánként tarolja le az önbecsülésem és mindent amiről azt hittem legalább még minimálisan birtoklom. Engedelmesen nyújtom ki a kezem, hagyom, hogy lerángassa róla, szemeimet lesütöm, leomló hajam mögé rejtem az összes szégyenemet, ami jelen pillanatban ott tanyázik egy kiadós pír formájában. Az összeg hallatán megrezzennek a pilláim, majdnem felsikoltok, de csak némán nyílnak majd záródnak be az ajkaim, egy halk sóhaj szökik ki a vértelenné váló húsok között. Nem tudom jelenleg hány évet kellene dolgoznom, hogy ezt vissza tudjam fizetni. A pasas szinte szemrebbenés nélkül rendezi még mindig a legnagyobb megrökönyödésemre, de továbbra sem merek se ránézni, sem megszólalni. Mikor végre kijutunk az üzletből még akkor sem merek ránézni, csak érzem a város fojtóan bűzös, de a bentihez képest kevésbé fullasztó levegőjét beáramlani a tüdőmbe. A férfi hangja számonkérő. Veszek egy mély lélegzetet, és ekkor csap meg a kesernyés arcvíz illata. Ismerem ezt az illatot...kellemes de kegyetlen emlékeket ébreszt bennem. Összeszorul a gyomrom a gondolatra. Felemelem a fejem, de nem a tekintetét keresem először, hanem a karomra nézek amelyet a kezével szorít, szinte fájdalmassá. Ha még továbbra is így feszül rá, ott fognak maradni a nyomai. Másik, szabad kezemet rávezetem erre a kemény szorításra, és lágyan simítva végig kérem, hogy eressze el. Fejem fordítom és ránézek. Nincs jogom felháborodni, nem is tenném. Épp most mentette meg a nyomorult sorsomat. Hálás vagyok neki, legyen bármilyen is a haragja. Vékony kis ujjaim simogató akaratossággal kérlelik a karomat szorító kezét, hogy eressze el. Pillantásom meghunyászkodó, kérlelő, talán csak egy csipet megbánás villan benne, de mindennél több hála azért amit tett. A módszere teljesen mindegy. - Kérem, nem fogok elfutni. Nem vagyok tolvaj, nem vagyok….még ha annak is tűnik nem vagyok becstelen senki.- belesimítom az ujjaimat az ujjaiba, idáig érzem fujtató haragját. - Én csak….tudni akartam újra milyen érzés egy ilyen holmit viselni. Még ha ez távol áll attól amihez hozzászoktam.- felelem a kérdésére egyszerűen az igazat. Amit én igaznak hiszek, ami a legegyszerűbb magyarázat a tettemre. - Őszintén sajnálom, hogy belekevertem magát. Nem….én nem akartam rosszat. Csak...kérem….ha feljelentenek és sittre vágnak holnap lehet, hogy éhen halok. Én csak életben akartam maradni. Érti? Ennyi, ennyi volt ez az egész. Én….visszafizetem, jóváteszem.- talán magam is elhiszem amit mondok, talán csak el akarom vele hitetni, hogy nem akartam semmi rosszat neki, hogy magamnak sem...én is elhiszem. - Ez Harvey’s ugye? Mármint az arcvize.- hirtelen élesen váltok, beharapva az alsó ajkamat. Drága márka, apám köreiben használták a tehetősebb barátok, és kevesen ismerték, valószínű ebben a negyedben ahol én lakom nem olyan lányok fordultak meg, akik valaha is beszívhatták volna egy férfi bőréről a Harvey’s-t. Pedig könnyed kis emlékek közé taszít mikor újra és újra betüremkedik ebből a közelségből a pórusaimba. Megnyalom kiszáradó, szinte cserepessé váló ajkaimat, és lassan magamra találva állom a férfi pillantását. - Most….mit fog velem tenni?- nézek rá, hangom enyhén megremeg, és úgy figyelem, olyan könyörgő ártatlansággal, mintha az életem múlna jelenleg rajta. Ha jobban megnézzük nem is állunk olyan távol a valóságtól.
A legkevésbé sem érdekelt, hogy ott maradnak-e az ujjaim nyomai a lány karján, vagy sem. Ha igen, az legalább egy hétig emlékeztette volna rá, hogyan jár az, aki bolti tolvajlással próbálkozik. Sőt hozzátenném, hogy ő a lehető legolcsóbban megúszta. A keze szinte alattomosan kúszott fel az enyémre. Nem tett semmi különöset, mégis volt abban a mozdulatban valami hívogató, de félénk erotika. Ahogy rákulcsolta az ujjait az enyémre, az több volt, mint ahogy valami megkér: engedj el. Elhúztam a kezem. Úgy találtam, elengedhetem, mert nem kezd majd menekülni. - Ajánlom, hogy ne próbáld meg, különben hamar kiderül a kis titkod. Sütött róla a kétségbeesés, ezt bárki megállapíthatta volna. Hamar átlátok a hazugságokon, de az ő szavait igaznak éreztem. Valóban olyan lánynak nézett ki, aki nem engedhet meg magának semmi plusz kiadást. De hogy éhezne, azt azért túlzásnak tartottam. Vékony volt, de nem kifejezetten sovány. Csak vékony, amilyen minden mai fiatal lány lenni akar. Azért elraktároztam az agyamban ezt a mondatát az éhezésről. Az ilyen ütőkártyának bármikor hasznát lehet venni. Nem válaszoltam a szabadkozására. Mentegetheti magát akárhogyan, nem érdekelt. Ahogy tulajdonképpen az sem érdekelt, hogy lopással próbálkozott. Nem voltam egy erkölcscsősz. - Igen - válaszoltam kurtán a kérdésére. Valóban Harvey's arcvizet használtam, de ezt egy ilyen kategóriájú lány nem szokta felismerni. A nevét sem kéne ismerje, nemhogy illat alapján megmondja a márkát. Már biztos voltam benne, hogy luxus vette körül egykor. Akármi is történt, az élete ezen szakaszának már vége, és most csak szomorkodva nézegetheti a kirakatban azokat a luxuscikkeket, amikből egykor hetente újat vehetett. De a kérdése nem csak az egykori gazdagságáról árulkodott. A sóvárgás is ott volt a tekintetében, és azt gondolom, nem csak a pénz után sóvárgott. Valami más is kellett neki. És akár tudatosan csinálta, akár nem, ezt a sóvárgását rám vetítette ki. Mintha én váltam volna a sóvárgása tárgyává. Érzelemmentes tekintettel néztem rá. Éreztem, hogy most akármit kérnék tőle, azt megtenné nekem. És hogy mit fogok most tenni? - Hazaviszlek - közöltem ellentmondást nem tűrő hangon. Elővettem a zsebemből a kocsikulcsot, és megnyomtam rajta a nyitó gombot. A mellettünk parkoló fekete Chevrolet Camaro lámpái felvillantak, és kattanás jelezte, hogy beszállhatunk. Hetvenezer dollárért vettem ezt a kocsit, és még négy hasonlóan értékes autó állt otthon a garázsomban. - Szállj be a kocsiba! - mondtam parancsolóan. Megvártam, amíg beszáll a jobb oldali ülésre, és csak utána ültem be mellé. Beindítottam a motort, és kifordultam a parkolóhelyről. - Hol laksz? Egy fiatal lánynak sok minden megfordulhat a fejében, ha egy idegen, idősebb férfi beülteti a kocsijába. Pláne, ha rengeteg pénzzel és egy óriási szívességgel tartozik az illetőnek. Nyilván ez a lány is azt feltételezte, hogy természetben kell majd fizessen. Hogy számtalanszor kénytelen lesz szétrakni a lábát és változatos megalázásokat elviselni a mai szívességemért cserébe. Bármit gondolt is, nem ez volt a tervem vele. - Hogy hívnak? - Eddig ezt az információt nem találtam fontosnak, de mégiscsak kényelmesebb, ha tudom a nevét. Én csak kivettem a zakóm zsebéből egy névjegykártyát, és az ölébe dobtam. Rajta volt a nevem, a foglalkozásom, a Sullivan's ügyvédi iroda pontos címe, az e-mail címem és a mobilszámom. Mindig hordtam magamnál névjegykártyákat. Akármikor szembejöhet az emberrel egy potenciális ügyfél, és ez a legegyszerűbb módja, hogy minden elérhetőségemet rögtön megadjam neki. Nem mintha arra számítottam volna, hogy ez a lány egy potenciális ügyfelem lesz, hiszen több évnyi fizetése menne rá, de most is ez volt a legkézenfekvőbb módja az elérhetőségeim megadásának. - Ha bármi kell, hívj. Nem hiszem, hogy feljelentést tenne az eladó a biztonsági felvételeket visszanézve, de ha mégis, akkor se ess kétségbe. Ellenem nem nyerhetnek. - Ezt nem nagyzolva és dicsekedve állítottam, hanem szárazon és tényszerűen. Azt nem tettem hozzá magyarázatképpen, hogy "ha így alakulna, akkor is nyugodtan hívj fel, mert nem kell majd fizetned érte", nem volt szokásom a magyarázkodás. Ha egy csepp esze van, értette. Magamat is megleptem vele, hogy ingyen elvállalnám a perét. Sosem voltam ez az altruista típus, de ezt most a saját ügyemnek éreztem. Mint az esetleges válásomat, amire ha esetleg sor kerül, azon is magamat fogom képviselni. Volt valami ebben a lányban, ami előhozta belőlem ezt a jóindulatot, és magam sem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz dolog. Talán a lányomra emlékeztetett. Cherry hasonló korú volt, és szintén bajba keveredett. Azt hiszem, a veszekedésünk ellenére őt is képviselném ha megkérne rá, ámbár ez nem fog bekövetkezni. Biztosan nem fog rá megkérni. Hiába nincs egy dollárja sem, még pénzt sem fog kérni tőlem ügyvédre. Az anyjától fog kuncsorogni, aki persze nem fog nemet mondani, és elhalmozza pénzzel. Az én pénzemmel, tehát végső soron a kör bezárult. Így is, úgy is én kell kipengessem egy idegen ügyvéd díját, akinek ráadásul nem szívügye a lányom védelme. Ennyi erővel már tényleg jobb lenne, ha én állnék mellette, még ha az nagyban veszélyeztetné is az egzisztenciámat, a másik munkámban. Túl nagy lenne a kockázat. Az utóbbi időben ezek a kérdések túl sok álmatlan éjszakát okoztak nekem. Különben sem aludtam valami jól. A feleségem esténként sokáig olvasott, és éjszaka is legalább háromszor kiment a mosdóba, mindannyiszor felébresztve engem. Ezt egy idő után megelégeltem, és átköltöztem a hitvesi szobánkból az egyik vendégszobába. Azóta ott alszom, és be sem teszem a lábam a feleségemhez éjjelente. Még csak egy elalvás előtti menet erejéig sem látogatok át hozzá. Nem hoz izgalomba. Mégis kit hozna lázba egy olyan ötvenes nő, aki másra sem tud gondolni, mint a házimunkára, és nyilvánvalóan mindenhez több kedve van, mint ágyba bújni az urával? Nem erőltetem, nem szorulok rá. Mindig is tartottam mellette szeretőket - egyet, kettőt, hármat, mikor mennyit -, és nem meglepő, hogy szívesebben fordultam hozzájuk a szükségleteimmel. Munka után általában nem egyből haza vezetett az utam, hanem eltöltöttem egy-két órát az aktuális hölgynél. A legutóbbi harmincnégy éves volt, Manhattan külső részén lakott, és igazán odaadó szeretőnek bizonyult. Egy darabig. Aztán túl sok lett a hiszti, és az asztalra csaptam. Ezt már nem. A feleségem is hisztizik otthon, a szeretőm márpedig ne hisztizzen. Hozzá nem azért megyek, hogy a problémáit hallgassam, meg az érzelmi hullámzásait viseljem. Ha az ottlétem nekem nem kikapcsolódás, fel is út, le is út, vége. Néhány hete az első nagyobb hisztijénél közöltem ezt vele, bevágtam magam mögött az ajtót és ott hagytam. Még próbált hívogatni egy darabig, de azt is megelégeltem és letiltottam a számát. Nekem erre nincs szükségem, nem vagyok én tündér keresztanya.
Valamit valamiért. Kéz kezet mos. Az egész élet egy nagy szivességhalmaz, amelyből mindenki különféle módon mazsolázgat. Néha a szivesség köszönőviszonyban sincs a kívánt hála mértékével, néha pedig azt érzi az ember, hogy túl kevés, hogy soha az életben nem fogja tudni visszaadni azt amit kapott. A pénz nem érték. A pénz egy papírdarab aminek valaki, valamikor túl nagy jelentőséget tulajdonított. És ha alapul vesszük, hogy a világon jelenleg tárolt arany értéke még csak minimálisan sem fedezi a forgalomban lévő papírkák értékét, nevetséges, hogy mégis ennek a bűvöletében élünk. Apám bankár. Hamar meg kellett tanulnom mellette, hogy mi attól vagyunk ennyire fenemód jó körülmények között, mert a hiszékeny emberek, jobban mondva azok akik bedőltek a pénz bűverejének mindent megtesznek azért, hogy még több legyen nekik. Mi pedig ebben segítünk. Jobban mondva ő. Meg abban, hogy azért neki is lehulljon néhány falat a húsos kondérból.Imádtam a régi életem minden pazar luxusát. Imádtam, hogy apám ügyfeleinek megakad rajtam a tekintetük, amikor már olyan korba értem, hogy ennek jelentősége legyen. Tizenhat évesen már igencsak gőzerővel flörtöltem a jól öltözött, néha túlságosan erős illatfelhőben úszó üzletemberekkel, és persze némelyiknek az ágyába is bebújtam. Szívességért? Mondhatjuk így is. Nem a pénz motivált, sokkal inkább a siker érzése, hogy ezt is megtehetem, következmények nélkül. Ma már ez sem számítana. Ma már nem hozna az egész lázba és visszatekintve szinte szánalmasnak tartom, amit akkoriban műveltem. Mégis pokoli módon hiányzik. De csak sopánkodom, és erőtlenül vergődöm, tenni továbbra sem teszek érte semmit, legfeljebb folyamatosan és egyre gyorsabban sodródom messze attól a régi életemtől. Minden nappal egyre inkább. Mostanság már nem is telefonálok haza. Mi a fenének? Anya zokogástól elcsukló hangját hallgatni? Jól tudom, hogy apa szócsöve, hogy pontosan azt mondja amit ő elvárna tőle, és nem azt ami nekem tényleg jó lenne. Anyára volt mindig is szükségem, egy szerető anyára, helyette kaptam egy nőt, aki csak a férjének akart megfelelni, és ebben még engem is megpróbált maga mellé állítani. Apró koromban zsarolótényező voltam. Remek és pazar csecsemőkor, nemdebár? És akkor, amikor újabb mélyrepülésem egyik jelentőségteljesnek nem nevezhető, de mindenképpen fontos állomására érkezem, hogy már a lopásra is ráfanyalodom, belebotlok valakibe, aki erre a régi életre emlékeztet. Minden rezdülése, minden egyes szava, pontosan azt tükrözi, azt a közeget ahonnan jöttem, ahova visszavágynék, amikor az ördögnek is eladnám akár többször is a lelkem, csak vegyen vissza az ég a kegyeibe, csak legyen újra minden úgy mint régen. Nem tudatosan történt, hogy őt kevertem bele, nem tudatosan történt az egész, nekem mégis van egy olyan érzésem, hogy a sors így akar nekem fricskát mutatni, megpöckölni az orromat, hogy a csávából egy olyan férfi húz ki, amilyenekkel egykor olyan pofátlanul kikezdtem. Már ez sem biztos, hogy menne. Értelme sem lenne, a motivációm pedig régen elfogyott. Az életbenmaradás megtanított bizonyos dolgok magam mögött hagyására, de nem tagadom, hogy álmatlan éjjeleimen azért még eszembe jut. Ahogyan megmaradtam annak a lánynak is, aki mindegy milyen áron csak ne legyen egyedül. Csak ne kelljen úgy belépni a lakásba, hogy a csend rántja be, valakinek a hangja helyett. Fülledtségeket akarok, ajtónak csapódó testeket, visszafoghatatlan mozdulatokat, ahogyan összetekeredem valakivel, ahelyett, hogy a légfrissítő négypercenként a levegőbe fújja az orgona illatot. Pedig ez történik minden alkalommal. Ideiglenes állomás vagyok, ahonnan tovább lépnek. De nem is kell több, én sem vagyok képes több lenni, és már régen nem vagyok az, akinek alapja és lehetősége lenne bárki számára hosszú távon funkcionálni. Túl sok minden történt velem mióta elszöktem….dolgok, amiket már nem tudok visszacsinálni. Még ha lenne egy tisztességes, nőtlen pasas aki hajlandó lenne engem komolyan venni, mégis hogyan jellemezne a családjának? “Ő itt Mirthe, aki pincérnőként dolgozik egy huszadrangú kocsmában, egy éve még masszívan pornózott, ja és megszökött egy jóval idősebb pasassal, aki megkopasztotta a bankszámláját. Leégett, egy apró bérleményben lakik, ahol most is csöpög a csap, utál mosogatni, de szereti a habos kávét. Hidegen.Pénze szinte semmi, csak álmai, hogy egyszer majd színésznő lesz.” Tökéletes verbális portfólió. Anyuci és apuci szinte kánonban mondanák a fiuknak, hogy megütötte a főnyereményt velem, el kell vennie feleségül. Hát persze. Ébredj, Mirthe, bilibe lóg a kezed! A helyzet nem kínos, a helyzet tragikus. Életemben nem szégyelltem még magam ennyire. Én, egy Wellner lány, akit lopáson kapnak egy ékszerboltban. Ha apám meghallaná tombolna dühében. Felkapom a fejem, amikor azt mondja hazavisz. Gondolataimban megjelenik a házunk Washington központjától alig fél órára, egy gondozott pázsitos, anyám idióta dáliáival és koranyári szegfűivel teleültetett kiskert, amely kék-piros és fehér színekben pompázik. Igazi patrióta kertecske, harmonizál a szomszédokéval, és verseng is velük egyúttal. Tudom, hogy nem ide akar vinni, hanem pár utcával odébb, a brooklyni vörös téglás házak közé, ahol a tűzlétrák alól kicsap a gőz, az újságok kikandikálnak a szemetesekből, amelyekben időnként fürtként lógnak a csövesek, valami maradék után kutatva. Szégyenlősen hajtom le a fejem, de nem tiltakozom. Ég az arcom attól, hogy megtudja majd hol is élek jelenleg. A kocsinak nem is a látványa, sokkal inkább az illata ami megfog és megint emlékek ébrednek bennem. Amikor beszállok ahogyan kéri, kezemmel megérintem az előttem pihenő műszerfalat és mikor a férfi beszáll mellém, akkor úgy kapom vissza a kezem és ejtem az ölembe, mintha olyasmit tettem volna, amit nem szabad. Nem akarom, hogy dühös legyen rám. Bár ettől jobban már nem hiszem, hogy lehet. Jogosan ilyen. Félek, nem tagadom. Félek, hogy mit kér majd ezért cserébe, hiszen ismerem a tipusát. Pár extrém éjszaka, amikor olyasmit tehet velem, amit sem a feleségével, de talán még a szeretőivel sem tenne. Mert biztosan van neki. Egy pasas ilyen külsővel, karikagyűrűvel az ujján, Harvey’s illattal….minimum három szeretőt tippeltem volna szimultán. Arcul csapott a felismerés, hogy sóvárgom a jelenléte után, hogy az autó illata, ahogyan feldorombol mikor beindítja, ahogyan sebességbe kapcsol. Kevés olyan masculin cselekedet létezik mint egy alapvetően szigorú, határozott kisugárzású pasas autóvezetése. - A nyolcvankettediken lakom. A vöröstéglás nyomi negyedben.- megszokott szenvtelenséggel ejtettem ki a helyet, ahol lakást bérelek, és amelynek a nevét szinte mindenki ismeri aki egy kicsit jártas a környéken. Bár ő valószínű nem efféle körökben mozog. Itt szinte centekért lehet bérelni, igaz nem tökéletes, de a célnak megfelel. Hirtelen az ölemben landol egy kártya, amire gyorsan csapnak le az ujjaim. Mielőtt felelek a kérdésére felemelem az övét, és az orromhoz emelem. Lehunyt szemmel lágyan szippantom be a papír és a férfi illatának keverékét. Megnézem mi van ráírva, és meglepettségemnek csak annyi jele látszik, hogy enyhén felfutnak a szép ívű szemöldökeim, majd visszaülnek a helyükre. - Maga ügyvéd, Mr Sullivan?- nyilván, hiszen ez áll a kártyáján, meg, hogy saját ügyvédi irodája van. Ott van a száma, a privát is. - Mirthe vagyok.- szinte soha nem ejtettem még ki a saját nevemet ilyen visszafogott alázattal, ahogyan az ő közelében teszem. Az egész lénye, a kisugárzása valamiféle meghunyászkodást vált ki belőlem. Különös, de talán valahol jól esik, hogy ezt érzem. Újabb emlékeket idéz. Újabb meglepetésként ér a kijelentése, hogy bármi van, hívhatom. Nem néz rám, kitartó konoksággal a vezetésre figyel, mégis az a különös érzésem, hogy nagyon is lát engem.Nem kell rám néznie ahhoz, hogy tudja még azt is viselek harisnyát vagy sem. Nem viselek. - Már így is sokat tett értem, amiért hálás vagyok….nem hiszem, hogy, hogy szükségem lenne…- valamiért bennem reked a tiltakozásom. Mi van ha mégis? Mi van ha mégis hívni akarom? Azt mondta bármi. Ha a jelenléte kellene pusztán, ez az erős, masszív kisugárzás, vajon akkor is hívhatnám? Az is beletartozik a bármi kategóriába? Nem nyerhetnek ellene….hát persze, hiszen engem is bevonzott a bűvkörébe szinte pillanatok alatt. Ránt az autó egy aprót, amikor megállunk a házamnál. Alig merek rá nézni, szinte félek a reakciójától, amikor megpillantja hol élek. De tökéletes szobor merevségű arcáról póker rezzenetlenség tekint vissza rám. Bármit is gondol nem mutatja ki.Én meg csak ülök ott, ölemben morzsolgatva névjegykártyát, és valamiért reszketek. Azért mert feljön...vagy azért mert nem akar feljönni. Tulajdonképpen mindkettő. Kezemben a kártya ahogyan a ruhámhoz ér surrog a remegésem következtében. Istenem, csak legyek már képes ezen úrrá lenni! Nem először történne ilyesmi mostanában, hogy egy férfi a lakásomra jön….de ez a helyzet most más. Ez most bizarr módon fájó. Mert úgy ismert meg mint egy tolvajt? Részint igen. Innen nehéz bármiféle renomét kiépíteni. Túl lent van, túl szégyenletes. Oldalra fordítom a fejem, szinte ugyanabban a pillanatban, hogy az autó kellemes duruzsoló motorzúgása abbamarad. Nézem az arcát, próbálok róla leolvasni bármit de egyszerűen képtelenség.Valamiért az a kényszerem, hogy mondanom kellene valamit de nem tudom mi lehetne az, ami nem hangzik jelen helyzetben rémesen idétlenül. Gyerekesen. De hiszen hozzá képest gyerek lehetek. Mégis… - Mondja, miért hozott haza? Miért akarja, hogy hívjam fel később? Kérem….kérem mondja el mit vár cserébe azért amit tett? Én bármit….tudja…- elcsuklik a hangom, alig bírom újra megtalálni, apró csuklással keresem meg ismét a vékony kis hangocskát, aki jelenleg én vagyok. - Mr Sullivan, kérem mondja meg mit akar cserébe ezért az egész bonyodalomért, amit önnek okoztam? És kérem...kérem bocsásson meg!- próbálnék a mondanivalóm első felével határozottnak tűnni de a második felével elárulom mennyire odaadóan akarom viszonozni. Az életem, a nyomorult kis létem….a jelenlegi, amiben fuldoklom, és amibe mentőövet dobott. Kihasználni pofátlanság, kihagyni őrült nagy baromság. Mit tegyek? Csak nézem őt, és akkor is az arcán futtatom a pillantásom át ezerszer is, ha ő még csak rám sem nézne.
Beszálltam a kocsiba, s a lány ijedten kapta el a kezét a műszerfalról. Úgy simogatta, mintha valami mennyei csoda szállt volna le a kezei közé. Rosszallóan néztem rá, de nem tettem szóvá a dolgot. Legalább szereti a kocsikat. Nő létére ez jó pont. Akármilyen címet mondott is volna a mellettem ülő lány, oda elvittem volna. Ha Washigtonig autóztunk volna, akkor sem lett volna egy szavam sem. Ha már megígértem neki, hogy elviszem, semmilyen körülmény nem vett volna rá, hogy megváltoztassam az elhatározásomat. Mégis milyen ember az, aki egyik percről a másikra változtatgatja a véleményét? Utálom az ilyeneket. Bizonytalanok és egyúttal megbízhatatlanok. Én a legcsekélyebb mértékben sem tartottam magam ilyennek, sőt: nem is ismertem magamnál határozottabb embert. A megbízhatóság már egy másik kérdés, arról már vitatkozhatunk annak fényében, melyik értelmében vesszük a szót. Ha azt nevezzük megbízhatónak, aki ha megígér valamit, azt meg is teszi, akkor minden kétséget kizáróan megbízható vagyok. Ám ha tegyük fel, nem teszek ígéretet rá egy nőnek, hogy holnap is felhívom, könnyen lehet, hogy soha többé nem fog hallani rólam, akárhány éve randevúztunk nap mint nap. Volt már, aki rájött erre, és megpróbált minduntalan ígéreteket kizsarolni belőlem, de neki nemes egyszerűséggel megmondtam, hogy holnaptól nem fogom keresni. Úgy is lett. Nem tűröm, ha zsarolni próbálnak, pláne az ilyen szánalmas próbálkozásokat nem. Szóval a vöröstéglás nyomi negyedben lakik, az ő szavaival élve. Szégyelli, ez rögtön látszott. A mi társadalmi rétegünkbe született lányok többsége nem is ismer ehhez hasonló helyeket, de még ha ismerne is, semmilyen körülmények között nem tenné be ide a lábát, nemhogy itt lakjon. Egyre jobban érdekelt, hogyan jutott ez a lány a Harvey's arcvizet használó férfiak társaságából egy ilyen helyre. Biztosan nem ez a kedvenc sztorija, de úgyis el fogja mesélni legalább néhány mondatban. - Mégis hogyan jutottál el idáig? Nem ilyen nyomornegyedbe születtél, az biztos. - Igen, ügyvéd vagyok - feleltem a lánynak, de közben egy pillanatra sem vettem le a tekintetem az útról. - Talán meglepő? - Azért elég sok ügyvéd szaladgál New York utcáin, nem egy kuriózum ez a szakma. Ha mondjuk az lett volna a névjegykártyán, hogy "Julian Sullivan, balettáncos", akkor megérteném a meglepettségét. A tükörbe nézve nekem sem jutna eszembe magamról egy balettos, na de az ügyvédben mi ilyen különös? Mikor felajánlottam a segítségemet, rögtön tiltakozni kezdett, bár nem tűnt valami meggyőzőnek. Belé fojtottam a szót. Ha nem, hát nem. - Rendben. Ha meg tudod oldani magadnak az ügyeidet, a világért se hívj. - Nem volt gúnyos a hangom, tárgyilagosan beszéltem vele. Mégis, úgy irányoztam ezt a mondatot, hogy fájóbb legyen, mintha gúnyosan köptem volna a szemébe. Ahogy leparkoltam a lakása előtt, éreztem, hogy sűrűsödik benne a kétségbeesés. Az a faggatózás, hogy miért hoztam haza, és mik a terveim vele...édes. Eddig nem is néztem rá, de most hirtelen felé fordultam. - Milyen választ vársz, Mira? - fordítottam vissza a kérdését. A nevét rögtön becéztem, valahogy nem jött a számra a Mirthe. - Azt akarod hallani, hogy nem várok semmit, mert én vagyok az őrangyalod akinek egyetlen boldogsága az, ha megmenthet téged életed legnagyobb hibáitól? Vagy azt a választ várod, hogy a mai naptól tartozol nekem, és minden este felmegyek majd a lakásodra hogy halálra erőszakoljalak? Mit akarsz hallani? - Szinte követelőzően szegeztem neki a kérdést, amire bármit is felelt volna, azt nem érezte volna helyénvalónak. Csúnyán sarokba szorítottam, igen. Ám ha van benne bátorság, valóban meg fogja mondani, mit akar tőlem. Ha megteszi, jó; ha nem teszi meg, az is jó. Éreztem, hogy egyre zaklatottabbá válik mellettem. Kétségbeesetten vár válaszokat a benne kavargó kérdésekre. - Nyugodj meg, Mira. - Ez a mondat talán kedves is lehetett volna, ha vigasztalóan és megértően mondom, de ebben a parancsoló hangnemben minden volt, csak éppen kedves nem. Voltak elképzeléseim, hogy miket tennék vele szívesen, de fix terveim egyelőre nem voltak. Hagytam, hogy alakuljanak az események. Akárhogy lesz, én nem veszíthetek semmit. Az életemnek egyetlen területe van, ahol lenne veszíteni valóm, ha elbuknék. Ha nyilvánosságra kerülne a részvételem az illegális fegyverkereskedelemben, nem csak a karrierem menne tönkre, de a börtönt sem úsznám meg, akármilyen remek védőbeszédek állnának mellettem. Tehát nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy romba dőlne az egész életem. Az elején, mikor kezdett beindulni az ügyvédi karrierem, és már az átlagfizetés többszörösét vittem haza, nem kezdtem rögtön költekezni. Nem szórtam a pénzt semmire, ahogy sokan tenni szokták, hanem hosszú éveken át gyűjtögettem egy bankszámlán. Csak akkor költöztünk a jelenlegi óriás házunkba, mikor már aprópénznek tűnt az ára, és menő autóm sem volt azelőtt, hogy észre sem vegyem, öt vagy tizenöt liter benzint eszik meg. Úgy vélem, ez a meggondoltság olyan foka, amit az emberek nagy része nem mondhat magáénak, hanem jómódjának megörülve elkezdi rögtön valóra váltani minden álmát. És mivel szükség esetén az ingatlanba fektetett pénz nem használható fel rögtön, már küszöbön is áll a csőd. És mit tesz ilyenkor az emberek nagyja? Próbálja fenntartani az eddig megszokott életszínvonalát, próbálja azt mutatni kifelé, hogy neki még most is remekül megy, és még ha éheznek is otthon, ő akkor sem ad alább a palotából, a tengerparti nyaralóból és az álomautókból. Ha tegyük fel, hamarosan nagyon megszorulnék, mondjuk valami miatt be kéne zárjam az ügyvédi irodát, vagy összeomlana a részvénypiac, első dolgom lenne, hogy eladjak négy kocsit az ötből, és sürgősen árulni kezdjem az óriás házunkat. Végülis ketten vagyunk a feleségemmel, nincs szükségünk arra a kastélyra. Nyilvánvaló, hogy engem is megviselne az életszínvonal-csökkenés, de ésszel kell élni. Talán Mira családjával is hasonló történhetett. Elkezdtek csúszni lefelé a lejtőn, de nem vettek róla tudomást, és továbbra is azt mutatták kifelé, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ennek az lett a következménye, hogy egyszer csak már nem volt gáz a gyönyörű házukban, nem volt villany, több vállalat is pert indított ellenük, és kilakoltatták őket. Talán így történhetett. Vagy az is meglehet, hogy Mira tett valami olyasmit, ami miatt kitagadta a családja, és semmilyen könyörgése nem hozta helyre a hibáját. Mondjuk tolvajláson kapták. Vagy drogügyletekbe keveredett. Egy rossz társaság bármibe bele tud rántani egy fiatalt. Nem kell messzire menni a példáért, elég ránézni az én lányomra. Ugyanez történt vele. Részben én okoztam, hogy idáig csúszott, de majdcsak megtanulja a leckét, és kimászik a pácból. Így tanul a gyerek, nem?
Ó, a régi énem mennyire tudta volna élvezni ezt a helyzetet. Na nem a lopást, azt be tudtam volna az izgalom utáni vágyakozásnak. Sokkal inkább ezt a fülledt bezártságot, egy alapvetően is bugyirohasztóan jó kocsiban, ahol megjátszott szendeségem jutalma egy névjegykártya lenne, amellyel kebleim közét húzom át, szemem sarkából figyelve a reakciót, és az egyre nehezebb, egyre sűrűbb lélegzetvételt a sofőr oldalról. Két éve azonban nem csupán egyik napról a másikra kellett felnőnöm és rádöbbenem, hogy a szülői háttér nélkül azt sem tudom melyik kézzel kell megigazítani a hajam, hanem arra is, hogy az én pöffeszkedő világom szépen darabjaira hullott, ott hagyva engem a közepén, hogy csináljak amit csak akarok.Én pedig azt csináltam, feje tetejére állítva mindent, most pedig már nem tudom hogyan kezdjem újra. Tiszta lappal nem lehet az tuti. Így meg főleg nem. Az ékszerekre gondolok abban a boltban, és ahogyan csendesen meghúzódom Mr Sullivan mellett gondolatban átölelve saját magam, újra sóvárogni kezdek. Azok az igazgyöngyök, a szépen csiszolt brillek! Elég lett volna csak rámutatnom és már nyílt volna csendesen apu csekkfüzete.Akármelyikért, vagy akár az összesért. A kedvence voltam. Hogy baltázhattam el ezt ennyire? Nyilván nagyban közrejátszott az, hogy nem éreztem a határaimat. Hogy meddig mehetek el, hogy hol kell megálljt parancsolnom magamnak, és azt sem, hogy előbb vagy utóbb majd valaki kiveri a kezemből az aranykanalat. Anya unalmas monológjai végén mindig elpityeregte magát, és arról beszélt, hogy egy szép napon azt reméli majd találok magamnak valakit, aki úgy vigyáz rám, ahogyan ők már nem tudnak. Krisztusom! Komolyan azt gondolja, hogy a jelenlegi nyomorommal egy épkézláb pasast össze tudok vakarni akinek nincs sörszaga, kamionos trikója és legalább egy héten kétszer fürdik? Nem….az ilyen ügyvéd félék még a kisujjukat sem tették volna be az én világomba, nemhogy az autójukba ültessenek be. Kivéve persze ha akartak tőlem valamit. Az a csendesség ahogyan mellettem ül, az a kimért keménység, az a parancsoló hangnem, vagy éppen az a rezzenetlen kerülése akár egyetlen másodpercre is a személyemnek nyilvánvalóvá teszi, hogy itt ilyesmiről szó sincs. Vagy még nincs. Összerándulok a kérdésre, amikor arról akar hallani, hogy mégis miképpen kerültem ilyen helyzetbe? A nyomi negyed egy átmeneti állomása az életemnek. Pokoli, de átmeneti. Legalábbis ezzel vigasztalom magam. A kártyát az ölembe ejtem, mutatóujjam és a hüvelykujjam közrefogja, a sarkát ki be hajtogatja, a pótcselekvés egész gyors egymásutánban zajlik. Ajkaim megnedvesítem, de mindhiába. Még mindig száraznak érzem. - Rossz helyen, rossz időben, rossz emberrel kezdtem.- felelem végül neki nem túl kielégítően, de eszemben sincs elmesélni a teljes történetet, hogy mégis milyen út vezetett idáig. Elég volt megélnem.Azt sem, hogy a családom Washingtonban van, és nem éppen azon gondolkodik, hogy vajat is kenjen ma a kenyérre vagy azt tartogassa a szegényebb, hónap végi napokra? - Van ennek jó oldala is. Ha az ember elveszíti a fél pár zokniját. Egy fél óra elég, hogy feltúrja érte a lakást és már minden helyet be is járt benne.- nevetgélek zavarodottan. De ez nem vidám nevetés. Sokkal inkább az a fajta, amikor kerülni akarja valaki a válaszokat, vagy egyszerűen fogalma sincs, hogy mégis mi a fenét mondjon. Vagy simán csak nem akarja felfedni az igazságot, mert az még annál is nyomorúságosabb, hogy pár nyamvadt bizsut készült éppen lenyúlni. - Csak az igazat, Mr Sullivan. Már ha van olyan, hogy igaz.- felelem gyorsan a kérdésére, de már meg is bánom. Persze nem mintha bántam volna, hogy ha egyszerűen csak az őrangyalomat játssza, vagy éppen fel akarna jönni minden este, hogy megerőszakoljon. - Ettől, amiben most élek, már úgysem lehet semmi rosszabb. Illetve ha van is, már nem érdekel.- vonom meg a vállaim. Nem kapott el a depresszió, és nem készülök arra, hogy felvágjam az ereim….egyszerűen csak az érdekel, hogy kitörjek innen. És ha ezért drága, egyre drágább áldozatot kell hozni, hát megteszem. - Hogy azt mondja kitesz a háznál és csak akkor hívjam ha baj van, és jó esetben úgysem találkozunk soha többé, vagy felhívom és maga átjön, mindenem magának adom, amit csak akar, cserébe csak pár órát kérek, hogy ne érezzem, olyan rohadtul magányosnak magam...tudja olyan mindegy. Már ez a két dolog is változatosságot hozna az életembe. Persze ha hajlandó lenne egy pillanatra figyelmet is fordítani rám….- pofátlanul beszéltem, mégis a hangomnak volt valami rezgése, melyben a félelem rezonált kitartóan. Nem kerülte el a figyelmem, hogy egész úton, mióta csak a boltból elindultunk szinte rám sem nézett, vagy mintha csak elnézett volna mellettem. Mégis a tettei, vagy éppen a szavai tökéletesen ellentmondtak mindennek. Én pedig tudni akartam az okát, mielőtt végleg elhagyom az autóját. - Jól van, Mr Sullivan. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Pofátlan kis szuka vagyok, aki egy ékszerboltban hazugságok közepette megpróbált meglovasítani egy kis ékszert. Tévedésből persze- a névjegykártyát kettőnk közé ejtem, majd srégan felé fordulok, és minden szavamat egyenesen az arcélének intézem. Egek! Határozott, megkeményedő vonások, olyan amibe az ember lánya legszívesebben lágyan engedné bele a fogait, hogy aztán finoman végighúzza rajta, nevetve és úgy engedve szaladni a nyelvét a borostán végig….végig. Borzongatóan kellemes a gondolat. Ostoba vagyok, de tényleg! - Maga a segítségemre sietett, noha elég lett volna ennyi!- emelem meg a kezem és közel hozzá csettintek az ujjaimmal, hogy aztán visszahulljon a kacsó, és én tovább beszéljek. Nem vagyok tárgyilagos, az nekem nem megy. Telve a hangom vibráló és feldúltságot jelző érzelmekkel. - Feldobhatott volna. Mindezek után az autójába ültet és közli, hogy ha segítségére volna szükségem akkor hívjam. Egyedi öltönyben rohangál, az autójának búgása olyan lágy mint a fülhöz tapasztott tengeri kagyló, és az illata a legerősebben álló női térdeket is megrogyasztja. A stílusa kifogástalan távolságtartó. A magához hasonló pasasok ezt a távolságtartást alkalmazzák, ha egy lány hálószobájába csont nélkül be akarnak jutni. Mindezek után csak annyit mond nekem, hogy nyugodjak meg?- billen oldalra a fejem. Hálás voltam neki, tévedés ne essék, és változatlanul bármit megtettem volna. Csak mondja ki végre mit akar. Tegyen ki annál a málló vakolatú, vörös téglás háznál és mondja meg akar látni vagy sem. Még mindig őt néztem, az arcom egészen kipirult. A fűtés teszi, vagy az a feléledt szenvedély, amivel beszéltem hozzá, nem is tudom. Talán mind a kettő. - Elég ha ott megáll, és kitesz!- mutattam előre pár száz méterre az egyik kopott vörös tűzcsap irányába. - Jobb ha nem gurul közelebb a nagy tömbhöz. Ha kiszúrják a kocsiját nehezen jut ki a negyedből. És ha elindult ne álljon meg! - figyelmeztettem. Bár szerintem nem sűrűn járt ilyen helyen azért tisztában van vele, hogy Brooklyn nem egy lánykollégium. - Oké. Adjon egy hetet és egy számlaszámot, kifizetem magának az ékszert.- jelentettem ki egy nagy sóhajt követően. Fel fogom hívni anyát, és elmondom neki mi történt. Apa egy dologra ugrik: és ez a makulátlan hírnevünk. Minden bizonnyal nem akarná, hogy valahol megjelenjen a valódi nevem. Nem a Wellner, hanem az igazi. Walton-Krupp. - Vagy játszadozni akar velem, Mr Sullivan?- hajoltam közelebb nagyon finoman az ülésen, de még így is tartottam a távolságot. Nem akartam belemászni a személyes terébe.
//Köszönöm, hogy a türelmed visszahozta a kedvem a karakterhez. //
Elképzelésem szerint néhány évvel korábban ez a lány még méregdrága koktélruhákban járt elegáns összejövetelekre, ahol nem csak a fiatal, de a nagyapja korabeli férfiak is bomlottak utána. Erősen kétlem, hogy valaha is dolgozott volna akkoriban, valószínűleg minden csak az ölébe hullott anélkül, hogy a kisujját is megmozdította volna. Tipikus. És ahogy ez lenni szokott, meg is van a böjtje: eltűnt mögüle a pénzeszsák, és bizony felkopott az álla. Korábban büdös volt neki a munka, most viszont mindent el kell kövessen azért, hogy ki tudja fizetni a gázszámlát. Ki tudja, talán azt az ékszert sem viselni akarta, hanem eladni, hogy legyen egy kis pénze. Nem eresztette bő lére a történetét, ami azt illeti. - Rossz helyen, rossz időben, rossz emberrel - ismételtem a szavait. - Értem. - Ha nem akar mesélni, nem kell. Nem vagyok a pszichológusa. Ahogy előadott egy bugyuta történetet a páratlan zokni felkutatásáról, egyre nyilvánvalóbbá tette, mennyire szégyenkezik a jelenlegi helyzete miatt. Próbálhatja akármilyen viccesen feltüntetni, az csak egy újabb bizonyíték arra, hogy legszívesebben elsüllyedne szégyenében. Kutatta a válaszokat, hogy mégis miért fogtam a pártját, és mit akarok tőle. Biztosan nagyon túlkomplikálja a dolgokat. Állítólag csak az igazat akarja hallani, de milyen bölcsen jegyzi meg, hogy olyan talán nem is létezik... - Nagyon jól mondod: soha nincs olyan, hogy igaz - válaszoltam. - Azt gondolod, neked a legrosszabb? Ha azt láttam volna, hogy egy kiló kenyeret akarsz ellopni, akkor talán elhinném. De lássuk be, hogy nem ez volt a helyzet. Ne sajnáld magad ennyire. - Már megint pont az a szöveg, amit a lányomtól hallgatok. Ezek a fiatalok csak magukat tudják sajnálni, és nem gondolnak bele, hogy talán másnak sem olyan könnyű az élete attól, hogy nem panaszkodik annyit, mint ők. Ahogy megállt a kocsi, felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem. Hallgattam, ahogy felvázolja az általa elképzelt verziót, mi is lesz köztünk ezek után. Helyenként megremegett a hangja, és a szavai mögött nagyon mély kétségbeesést és reménytelenséget véltem felfedezni. - Rémültnek tűnsz - jegyeztem meg tárgyilagosan a monológja végén. - Mitől félsz? A saját gyengeséged tesz tönkre. Mindenkinek ilyen könnyedén felajánlod magad? Nem szép szokás. - Talán túl kegyetlen szavak voltak. Talán nem. - Szóval azt szeretnéd, hogy rakjalak ki a háznál, jöjjek át ha felhívsz és szenteljek neked figyelmet, hogy ne legyél olyan magányos. - Gondolom senki nem törődik vele, él-e, hal-e. - És te cserébe mindenedet nekem adod. Mégis mi az a minden, mondd? - Nem lekicsinylően kérdeztem, inkább üzletelve. Nem árt tudni, mégis mi az, amit kapnék. - Hogy miért tettem? Ez a szakmám. Ezt csinálom minden nap. Kihúzok valakit a pácból, cserébe kifizeti nekem a fél életét. Megszokás. Persze tőled nem számítok pénzre. Emiatt nem kell rosszul érezned magad. Úgy hálálod meg, ahogy akarod. Beérem egy telefonhívással, ha azt akarod, hogy felmenjek hozzád. Ha nem akarod, akkor ne hívj át. Ilyen egyszerű. Ha mindenáron ki akarod fizetni a gyűrűt, majd felhívsz a számlaszámért. Ha úgy döntesz, ledolgozod nekem az árát, akkor azért hívj fel. Ha pedig úgy érzed, nem tartozol nekem semmivel, akkor hát ne hívj és ne tégy semmit. A gyűrű elvégre nálam marad. - Tulajdonképpen kíváncsi voltam, mit fog tenni. Nem voltam az a fajta férfi, aki ráerőlteti magát egy nőre, akármilyen jó lehetőséget is kínált. Ha végül úgy dönt, tényleg azt szeretné, hogy ne egyedül kelljen aludnia, én nem fogok ellenkezni. - Szerintem nem engem kéne féltened ebben a negyedben, hanem magadat - jegyeztem meg. - Én tudok magamra vigyázni. - Benne már nem voltam olyan biztos. - Nem kapsz számlaszámot. Még nem. Megadtam a telefonszámom, hívj fel egy hét múlva, és mondd el, hogyan döntöttél. Ha akkor is ezt akarod, megadom. De ne tegyél felelőtlen ígéreteket. - Ha tényleg kifizetné az árát, odaadnám neki az ékszert. Akkor már megérdemelné, hiszen kifizette. Ha máshogy fizet, előbb-utóbb talán akkor is megkapja majd. Meglátjuk. Hiába álltunk már a ház előtt, ő mégsem szállt ki. Egy árnyalatnyival közelebb hajolt hozzám, és kihívó kis szukává változott. Nocsak. Úgy tűnik, mégsem akar olyan nagyon fizetni. Lassan felé nyúltam a jobb kezemmel, és finoman megemeltem az állát az ujjaimmal. - Játszadozni? Meglehet. - Én is közelebb hajoltam, annyira, hogy szinte érezze a fülénél a leheletemet. Így néztem a szemébe néhány másodpercig, aztán a szájára pillantottam, majd hamarosan megint a szemébe. Kicsit úgy tűnhetett, mintha meg akarnám csókolni, de valójában eszemben sem volt. A hűvös arckifejezésem most sem változott. Mikor már jól megnéztem magamnak, elengedtem az állát, és visszadőltem a volán mögé. - Talán majd máskor. Aludj rá néhányat. - Nem titok, hogy szívesen játszadoznék vele. De ha belekezdünk, én hozom majd a játékszabályokat.
Idegen volt a helyzet, a világ és a közeg amiben éltem. Még mindig. Ennyi idő után is olyan idegen, mint a jólét tejesbödönében tapicskáló macskának, aki hirtelen a semmi közepén találja magát. Két év pontosan elegendő volt ahhoz, hogy eszem vesztve vágyakozzak az elhagyott életem után, és bármit megtegyek azért, hogy visszakapjam. Bármit, kivéve azt, hogy apának könyörögjek. Nem a büszkeségem miatt, még csak nem is azért, mert ne szerettem volna még mindig a magam módján. Sokkal inkább azért, mert nem akartam hallani életem hátralévő részében a szemrehányásait, látni az önelégült vigyorát, hogy lám, egyetlen nő sem boldogul nélküle, még a saját lánya sem. Új volt ez a helyzet is, minden szempontból, amibe kevertem magam. Éppen ezért fogalmam sem volt róla, hogy hogyan kellene viselkednem. Legyek olyan rámenős kis szuka amilyen régen, vagy húzzam vissza az agarakat, és adjam a szende szegény kislányt? Az igazat megvallva egyszerűen csak szerettem volna meg nem történtté tenni az egészet. Ugyanakkor valami perverz módon mégis vonzott a fickó határozottsága. Nem csak az illata, nem csak a megjelenése, az egész lényéből áradó határozott erő, dinamizmus, kiszámítható keménység az ami vonzóvá tette, hanem a pénze is, ami lehetett. Hogy mögötte van szép fehér kerítéses, külvilág felé mázat mutató család is, mit érdekelt az jelen helyzetben engem. Apám után nagyon is tisztában vagyok ezzel a sztereotípiával, és azzal is, hogy minden rezdülésében igaz. Sokszor a legszebb virág bibéje rohad legbelül. Mitől félek? Sok mindentől. Hogy ha kiszállok a finom illatú autójából újra az a szerencsétlen nyomorult leszek akinek a lakása néha arra sem elég, hogy levegőt vegyen. Akinek többször üres a hűtője, akit egy hajszál választ el időnként attól, hogy kikapcsolják az áramot. Aki félredobja minden önérzetét és összefekszik a gázszolgáltató emberével, csak adjon még egy hét haladékot….olcsó nő lettem, egy tucat darab egy még ócskább negyedben ahol a megélhetés nem egyik napról a másikra, hanem egyik fél napról a másikra történik.Mindentől félek jelenleg, de leginkább attól, hogy felhívjam az apámat és kérjem, hogy fizesse ki azt a kurva ékszert, ha már egyszer nem bírtam parancsolni a véremnek, a vágyaimnak. Először és utoljára teszem meg, meg fogom zsarolni az öreget. Hogy mindenkinek felajánlom e magam? Egyszer már lezuhantam azon a bizonyos erkölcsi lejtőn, akkor már nem mindegy hányszor botlok meg amíg megpróbálok visszamászni?Megrántom a vállaim, és kicsit talán rezignáltan, kicsit lemondóan húzom el a számat. - Ilyen könnyedén? Lehet. Ettől vagyok még életben.- sokszor húzott már ki a szarból a még mindig rendben lévő testem. Ebből a szempontból nem vagyok jobb egy prostinál, talán annyi, hogy én kevéssel is beérem. Érzelmi hazugságokat várok, ételt, villanyt bármit, ami közelebb visz ahhoz, hogy egyszer majd kitörjek innen. Elgondolkodtat. Mit tudnék neki adni, ami elég drága ahhoz, hogy az üzlet része legyen? A szabadságom. Nem, azt nem adhatom neki, az az egy ami még maradt nekem. De mire megyek vele? Magam irányítom a dolgaimat, magam hozom a döntéseim és most hol tartok? Van egy munkám, ahol halálra gürizem magam, mégis arra elég, hogy levegőt vehessek. Van egy ócska bérleményem...hagyjuk is. Eddig jutottam a saját döntéseimmel, mert megszoktam, hogy más irányít, más a fejem felett avatkozik bele az életembe. Régen szerettem marionettbáb lenni, és hagyni, hogy apa rángasson kedve szerint. Aztán elszakítottam a szálakat, és most nem vagyok más, csak egy rongydarab, aki még talpra állni és képtelen önerőből. Csodás kilátások. Szép beszédet ad elő, le a kalappal. Pro és kontra érvek, de nem felejti el szebben és erőteljesebben hangsúlyozni azt amit el akar érni. Amit akarja, hogy gondoljak, hogy hálás maradjak neki…..tudja, hogy az vagyok. Perszehogy tudja. Hiába ajánlja fel a másik lehetőséget. Csak egy tanulatlan liba dőlne be ennek. Én pedig nem vagyok az. Ki fogom neki fizetni az ékszert, ebben biztos vagyok, még akkor is ha most nem kapok számlaszámot, még akkor is, ha ő az aki közelebb hajol valami ígérettel és én öntudatlan remegek meg ahogyan megérzem az arcvizének illatát. Bassza meg, olyan közel vagyok ahhoz, hogy a fogaimat belemélyesszem az állába. Perverz ilyesmit gondolni ebben a pillanatban? Várom, hogy mit lép, hogy vajon ellen tud nekem állni? Ellen tud. Bolond vagyok ha mást hittem. Pedig mást hittem. Száraz ajkaimat már megnedvesítettem egy pár másodpercnyi mozdulat alatt, de elmaradt minden ígéret, ami a tekintetében benne volt. A szavai úgy csapnak arcul, mintha kilökött volna már azokkal a kocsijából. Máskor...aludjak rá egyet! Mégis mire? A fülemnél még hallom a hangját, visszhangja beleette magát, ott kong folyamatosan, ott érzem a leheletét a fülcimpámon. Nem múlt el. Egyszerűen nem.Pokoli lesz egyszeriben a forróság, és kicsi a tér, kevés a levegő….menekülnöm kellene, de a régi énem maradni akar. Meggyőzni, nem fogadni el az elutasítást. A józanságom csendre int. Nyugalomra. Megemelem a kezem és miközben eltol magától, ujjaim ígérgető kecsességgel érintik éppen csak az állát. Amibe bele akartam harapni, amit ha feljött volna külön kényeztettem volna. - Nem szoktam semmit kétszer felajánlani. Gyanítom maga sem.- újra megvillan egykori énem egyetlen másodpercre. Aki nem gondolkodott volna, aki egyszerűen addig nem nyugodott volna amíg el nem csábítja...de az eszközök szegényesek, és lássuk be nem egy olyan partyról tartunk éppen haza ahol pohárszám ittuk a Don Perignon Rose-t, nagyjából velem egy idős kiadásban….nem is egy olyan negyed ez...a helyzet más. Éppen ezért kissé talán vissza kellene vennem a tempóból. - Ha kiegyenlítettem a számlát, egyenlő játékszabályokkal játszunk. Akkor visszatérünk arra, maga hajlandó e megadni amit én szeretnék és én cserébe ezért mit tudok adni. Mert ahogyan mondta ez a munkája. Minden csak üzlet, igaz, Mr Sullivan?- csak egy csipetnyi irónia, egy leheletnyi kacérság, és rengeteg mélyen csengő vágy van a hangomban. Nem várom el és nem is hiszem, hogy kisegítene az autóból. Kinyitom az anyósülés felőli oldalon és a névjegyét a táskámba ejtve távozok. Mielőtt azonban még becsuknám az ajtót még visszanézek és egy pofátlan vigyor kíséretében rákacsintok. - Az ékszert tartsa meg nyugodtan és adja oda a feleségének. Valószínű megszokta már, hogy sokszor kap magától ezt-azt, nem igaz? Engesztelésül. Jó éjt! Egy hét múlva jelentkezem a számlaszámért.- csukom be végül az ajtót, és vissza sem nézve indulok meg a második nagyobb épület irányába. Hűvösödik az idő, a szél is feltámad, és én azon gondolkodom, hogy mi a franc ütött belém, hogy lopnom kellett? Miért nem elég ami van? Miért nem megyek vissza filmezni? Senki nem kérte, hogy szálljak ki. Vagy ott van az az escort cég….tárt karokkal várnak. De az túl egyszerű. Hiányozna a játék, hiányozna az a fajta izgalom, amit ebből a véletlen találkozásból kinéztem….és úgy éreztem, hogy Julian Sullivan még több mindent tartogat nekem. A ma este csak a jéghegy csúcsa volt.
//Ment a záró a megbeszéltek szerint. Köszönöm, egy élmény volt. Várom a folytatást! //
Kezdőlap
