Sosem volt olyan srác, aki könnyen ad, de cserébe nagyon könnyen vette el, amit az élet kínált neki. Kihasználta, birtokolta, és hasznosította, amit elé görgetett a világ, a család, a szokások. De egy valakivel tudott igazán önmaga lenni, a nagymamájával. A srác, aki a csajok álma volt kamaszkorában, a suli szívtiprója, a rosszfiú, akinek a jegyei alig voltak jobbak, mint a bukott diákoké, szinte kisangyal lett, amikor a nagymamája házában volt.
A szinte tökéletes, tehetős milánói élet, a divattervező anya, és az üzletember apa árnyékában felnőni, akik éppen annyit foglalkoztak a gyerekekkel, amennyit szükséges, nem volt olyan könnyű. Mindenük megvolt, és a mai napig megvan ha kérnek, de Neo már nem kér, annyi mindent elvett, amire szüksége volt, hogy tudja, hogy neki nem kell több. Egy valami kellene neki, de azt sosem kaphatja vissza, a gyerekkora, ami hiányzik, az olasz vidéken töltött napok, ami segítettek neki abban, hogy ne egy lecsúszott drogos legyen, akit elhanyagoltak a szülei, aki a sok pénzzel nem tudott mit kezdeni, amivel kompenzálni akarták őket.
Sosem kellett neki a pénz, a hírnév, míg a testvérei mindkettőért megvesztek, Neo csak arra vágyott, hogy csend legyen körülötte, és ami a birtokában van virágozzon.
Fogalmatok sincs miről beszélek ugye? Neo sosem vágyott másra, mint, hogy a nagymamájával legyen, amikor csak tud, megtanult tőle főzni, az igazi olasz konyha rejtelmeit, és amikor a nagymamája meghalt, azt érezte nincs miért az országban maradnia. Sok minden történt vele, megtört, felállt, de sosem mutatta ki, hogy szenved, és sosem fogja.
Magányos, ez nyilvánvaló, volt ő szerelmes, megtalálta az igazit, sok igazi volt már a életében, hiszen félig olasz vére mindig is szerette a szép nők társaságát, de tudta, hogy sosem lesz őszinte, ameddig ő maga nem találja meg a helyét a világban.
A költözés mondhatni más távlatokat nyitott meg előtte, olyanokat, amiket azt hitte sosem kaphat meg, elvette a pénzt, ami jár neki, a szülei szerint, a nagymamáját örökségét és a tiszteletére nyitott egy éttermet New York egy igen nívós helyén.
2 éve él a városban, sosem szerette igazán, de igyekszik megismerni az apja gyökereit is, a nagyszülei is itt laknak, nem nagyon találkozott velük, de nem tervezi most elkezdeni. Hisz abban, hogy mindenki érdemel egy esélyt és még egyet, de aki 27 évig le sem szarta a fejét, az nem most fogja majd elkezdeni.
Az élet szép, még Neo-nak is, bár a városban már sok a barátja, akikre ezalatt a rövid idő alatt tett szert, még mindig hiányzik neki valami, a családja az étterem és az ott dolgozók, a testvérei maradtak a gyökereknél, és az olasz életet preferálják, de ki hibáztatja őket? Talán Neo, kicsit, mert nem hittek abban, amit tervez, hogy majd ő más lesz, mint a szülei, hogy az orr fennhordás helyett majd beáll a dolgozói közé és meg is teszi, mosolyogva csinálja a pizzát, nevetgélve isszák a műszak után a sört és ha valakinek szülinapja van akkor óriási banzájt csap zárás után, hogy senki ne érezze, hogy nincs eléggé megbecsülve.  
Neo jó srác, csak nem mindenkinek és nem mindenhol, ha megismered kedvelni fogod, miután elhordtad egy szemét alaknak, máris jobb kedved lesz ha elmosolyodik és elhív egy pizzára, csak egy kérése van, hogy ne tegyél a Bolognaira sajtot, úgy, mint egy amerikai.

Képzelj el egy szép villát, a tengerparton, na jó nem, inkább a városban, valami kis kertvárosibb részen, Milánóban. Kert van, de senki nem használja, max a gondnok tartja karban, senki nem megy le, mert egy medencének kicsi, az van a nyaralóban és úgyis keveset vannak itthon a tulajok, de annál többet a gyerekek, de azokat úgysem érdekli a kert. Keveset vannak otthon és ha otthon is vannak alszanak, vagy a gépet nyomják, ne adj isten tanulnak.
Mindenem megvolt, az is amit nem kértem, a magányt sosem én akartam, mégis a nagy családban mindig azt éreztem, hogy összezúz a csend, amit a szüleink hagytak. Nem tartott sokáig rájöttem, hogy nem változnak meg, megszültek egy két gyereket, a világnak adtak a Grayson vérvonalból, és nagyjából a dadusokra bízva lettünk azok akik. Anyám az igazi olasz nő, mindene a divat és soha nem lép ki az utcára úgy, hogy ne lenne rajta egy kiló smink és van egy liter parfüm. Pedig szép nő, még az én szememmel is, apám meg elvileg egy igazi amerikai álom volt egyszer, egészen az olasz költözésig szerintem, mert a sok szénhidráttól pocakot eresztett.
Anyám génjeivel elég könnyen tudtam beilleszkedni a gimi remek, de olykor gonosz világába, nem éreztem magam alsóbbrendűnek, inkább én voltam az aki oda taszított másokat. Rossz srác, akivel mindenki barátkozni akart. Ezt 27 évesen így leírni kicsit amerikai filmbe illő, és egészen undorító, nem lenne hozzá gyomrom, akkor meg persze tök természetes volt.
Mint említették már rólam a nagymamám volt az ki megmentett, aki nagyjából kiverte a számból a cigit és a füvet örökre letetette velem. Helyette a péklapát és a séf sapka lett az én átkom. Vagyis most már az, anno még csak egy kis kerti konyha volt, nagy kemencével és az óriási belső konyha. Meg persze a szomszéd lány, aki csak akkor volt a közelembe, amikor a nagyinál voltam. Pasi vagyok, akkor még egy kis pattanásos kissrác voltam, miért fogott volna meg a sütés főzés a nagymamámmal, ha nem másért, mint egy okozó tényező miatt. Az ok neve Lia volt, a teljes nevét sosem tudtam meg, és azt sem, hogy igazából ki volt ő. Mindig is a szemem előtt lebegett a tekintete, amikor meglátott. Idősebb volt nálam, nem volt benne semmi rossz szándék egyszerűen csak kedves volt és csodaszép. Egészen addig rajongtam érte, ameddig nem jött egy másik egy fiatalabb, egy szebb, egy kedvesebb. De ez évek voltak, amikor a kamasz énem végre rájött, hogy mi a jó a csajokban, addigra már teljesen elvesztem a nagymamám fortélyaiban is. A sok átjárás meghozta a gyümölcsét, és megszerettem a sütés főzést, az olasz konyha minden csínját megtanultam, pedig Lia már régen nem lakott ott. Egészen 3 évvel ezelőttiig, minden egyes hétvégémet a nagymamám comoi házában töltöttem, azon a hétvégén voltam ott utoljára, a nagyi mosolygott de már érezhetően más volt, mint előtte. Nem mutatta az elmúlás jeleit, másnap mégis a kapott telefonhívás örökre megváltoztatott bennem valamit. Azt éreztem nincs miért itt maradnom, a város, az ország a családom többé nem jelentett semmit számomra. Mindent, amim volt megfogtam és elköszöntem a családomtól, hogy új életet kezdjek egy másik városban egy másik világban, ami nem olyan volt mint az enyém, és részben mégis az enyém volt. Az apám amerikai, tudtam, hogy New Yorkban élnek a nagyszüleim az ő részéről, akiket egész életemben kétszer láttam, csupán azért, mert nem volt ínyükre, hogy anyu nem volt olyan gazdag, amikor elvette apám. Ott is vannak bajok, de akartam adni egy esélyt, de sosem éltek vele.
Megnyitottam az étterememet, az örökségből bőven futotta rá, és mindig volt ott egy persely, ami állandóan tele volt, mert a szeretetnyelve a szüleimnek  a pénz volt, sosem az ölelés, vagy a szavak. Én is csak azért tudtam olyan lenni, és azért tudtam ölelni, szeretni, mert a nagymamám megtanította, a nagypapával örök példaképek lesznek számomra. Az utolsó percekig imádták egymást, az szerelem volt, ami nem alakult át szeretetté, hanem örökre az eredeti hevében lángolt.
Most itt vagyok, a Ristorante Giada tulajdonosaként nyertem egy új családot, akik velem dolgoznak, akik miatt ott tartok ahol, akik miatt a nagymamám tovább él. Élvezem ezt az életet, annak ellenére, hogy nem vagyok otthon, se itt se Milánóban, de egyszer haza szeretnék találni, csak még nem tudom, hogy hova. Talán majd itt lesz az én helyem, a barátaimmal, a családommal, az étteremmel, talán nem, nem tervezek, csak elveszem, ami nekem jár és cserében nem adok semmit, legalábbis magamnak.