A suli ahová járok, merőben más, mint ahová eddig jártam. Jó és hát... rossz értelembe véve is. Jó, mert rengeteg új és sokkal izgalmas dolgot tanítanak, amit az intézetis suliban például nem. A tempó is gyorsabb kicsit, de szerencsére nem csak a bipoláris zavart örököltem apától, így a memóriám is jobb az átlagnál, plusz könnyen megértem a tananyagot, így nagy lemaradásban sem vagyok. Nyilván tanulni én sem szeretek, nehéz is rávennem magam, ha le kell ülni megírni a házit, de alapvetően szeretek új dolgokat megismerni, mert érdekel mi miért történik és hogyan. A tanárok is elégedettek velem, legalábbis ezt mondták Wang bácsinak a fogadóórán. Meg, hogy nincs szükségem felzárkóztatóra, ballaghatok én is a többiekkel, amire egyébként már apáékat is meghívtam, és nem, a látszat ellenére nem csak a ruha és ajándékok miatt. A jó jegyeim miatt pedig, ha már erre a pár hétre külön foglalkoztatásra nem is iratkozhattam be, azért Wang bácsi sem hagy unatkozni. A sulis francia és spanyol mellett, ő otthon kínaiul is tanít, ami mondjuk nehezebb - brr, főleg az írás módja - de alapvetően megy. A műszaki dolgokba is elkezdett bevezetni, állítja, apát is ő tanította, noha ő nem éppen arra használta, amire kellett volna, de velem egyenlőre az alapokkal ismertetett meg, és ígért egy körbevezetést a cégénél. Na és persze nem csak az agyam tornáztatja meg, mert már az első napokban rá kellett jönnie, hogy gyógyszerek ide vagy oda, sokkal több levezetni való energiám van, és az elméleti órákon is csak akkor tudok figyelni, ha előtte kimozogtam magam. Az pedig külön tetszett, hogy mindkét apám tanította, tanítja (?). Wangnál mások a szabályok, mint az intézetben, bár talán valamivel lazábbak, de apáékhoz képest azért sokkal öhm... rendezettebb (?) az életünk. De én élveztem a velük való halloween-i utat is nagyon. Nem minden részét, de többségében állati jó volt. De nem meséltem róla a többieknek - talán el se hitték volna a történetet -, mert... hát... szóval meg van az iskola kevésbé jó része is. A szomszédos osztályba ugyanis jár egy másik lány, akinek hozzánk hasonlóan két anyukája van, ami szerintem elég menő és tuti ritka, viszont, amikor csak keresztezi néhány lány osztálytársam útját, mindig kigúnyolják miatta, és bántják is. Nem tudom miért, hogy miben másabb, ha ez is és az is van a gyereknek, de őszintén szólva nem szeretnék az újabb áldozatuk lenni. Elég gonoszak, és tudom, nem kéne ilyen emberekkel még csak szóba állnom se, deee... olyan menő ruháik vannak és tetszik, ahogyan csajosan egymásba karolva járják a folyosót, rohadtul nem zavartatva magukat, hogy elfoglalják így a felét. Meg, hogy sosem kell hely után nézniük az étkezőben. Meg van a helyük és a maguk társasága. A fiúk sem nyomkodnak a hajukba rágót, mint a hátul ülő, duci Junenak és különben sem csak én akarok jóban lenni velük, mert látom, hogy sokan próbálkoznak. A fiúkkal is simán beszélgetnek, nem félnek tőlük, sőt, néha még chipsen meg cukorkán is osztozkodnak. Szóval menők na! Küllemre már én is kezdek rájuk hasonlítani, de egyenlőre ennyit tudtam összehozni. Az intézetben ugyanis jobbára csendben voltunk, a többiek nagy része is csak gügyögni tudott, és engem is jobban érdekeltek és érdekelnek a játékok, a történelem és példának okáért a finom kaják. De ők állandóan a körmükről beszélnek - ami meglátásaim szerint heti szinten változik -, szülő előtt titkolt piercingekről pletyóznak, vagy épp, hogy ki milyen tetkót akar majd, és hát bevallom zavarba ejtően lemaradottnak érzem magam, ahogy minden második témájuk kifut a sokkal felnőttesebb dolgokra. Arról is úgy beszélnek, mintha a világ legizgalmasabb és tiltott dolga lenne. Engem jelenleg elborzaszt annak tudata és részletezése, hogy két ember egymás szája belsejét nyalogassa. Az más ahogy apáék csinálják, ők valahogy aranyosak közbe... na nem mintha bámulnám őket, csak ha épp elkapom a pillanatot, khm. Viszont ezekkel a dolgokkal nagyon nem vagyok megbékülve, és egyenlőre nem érzem úgy, hogy odatudnék menni hozzájuk dumcsizni. Szerintem jelenleg is csak azért nem piszkálnak, hogy új lány vagyok, mert a suliban sokan tudják, hogy Wang fogadott örökbe és tudják, hogy gazdag, meg cége van, és az menő. Főleg a kocka fiúk és tanárok körében.
Fel is tűnt, hogy amilyen népszerű például a suliban, ahhoz képest sose láttam még se a fiát, se bárkit, aki mellette lenne, mondjuk úgy, mint apáék egymás mellett. Nem járnak hozzá se nők, se férfiak, ha el is megy, feltételezem randizni, akkor sem látom soha viszont, hogy lenne következő alkalom, vagy, hogy olyan nagyon szerelmes lenne. Úgy értem, nekem fogalmam sincs róla milyen érzés, de azt látom, ahogy a szüleim egymásra néznek és hát az már elég árulkodó. Ettől függetlenül azért ott van bennem a félsz, hogyhát... van egy fia. Saját. Hozzáképest én itt csak egy megtűrt kiskutya vagyok, és bevallom egy ideje elkezdtem félni, mi lesz, ha egy nap betoppan a srác. Szóval próbálok jó kislány lenni, és ha lehet minimálisra venni a határ feszegetéseket.
Nem mintha ez a nap is erre menne ki...

Hallottam, hogy a menő lányok a héten többször is elfognak menni a plázába és a már működő karácsonyi vásárba, és gondoltam... esetleg mi is megnézhetnénk, hogy lássák, hogy én sem csak itthon ülök, hanem... eljárkálok mindenhova is. Viszont egyedül nem mertem volna menni, főleg, mert még az életben nem voltam ilyen helyen. Nagyon szépnek tűnik - és van pónilovaglás!!!! - de baromi nagynak és így elég ijesztőnek is. Szóval kézenfekvő volt, hogy előző nap megkérdezzem Wang bácsit, nem volna-e kedve eljönni. Meglepődött, de mint kiderült csak azért, mert még ő se volt soha ilyesmin. Ő ugyanis nem tart karácsonyt. Hát... nem mondom, kicsit szomorú leszek, ha eztán is így maradna, de végülis én vagyok itt a vendég, szóóóóval... elfogadom, ha így dönt. Amúgy sem tudom milyen egy családi, vagy ilyen szűkösebb karácsony. Az intézetben másként ünnepeltük, mert sokan voltunk, sokan féltek a fától meg a díszeitől és bár állították, hogy rosszul hiszem, szerintem sose küldték el a Mikulásnak a leveleim. Na mindegy... Bíztam benne, hogy a vásár legalább jó lesz. Izgultam előző este annyira, hogy alig tudtam elaludni, de most sem éreztem magam fáradtnak, pedig korán keltem, mert minél előbb el akarok indulni. Szóval már nagyban a müzlit lapátoltam, és a dobozon lévő hozzávalókat olvasgattam.
- Azon gondolkodtam, hogy vajon egy ember miért veszi fel egy másik nevét? Vagy a másik miért kéri erre? Végülis ezek csak nevek, nem? - vonom meg a vállam, de azért érdekelt az ő meglátása. Okosabb, mint én, jobban átlátja ezeket a dolgokat, ha a kapcsolatokhoz láthatóan nem nagyon ért. Arról nyilván nem számoltam be neki a haza út során, hogy felelsz vagy merszeztünk apáékkal és olyan kérdéssel állt elő apu, amitől köpni nyelni nem tudtam, mert hirtelen nem láttam, hol ott a csapda vagy ilyesmi. Aztán ha kaptam választ, ha nem, újabb témába fogtam, ezúttal nagy lelkesedéssel letéve a dobozt.
- Arra gondoltam, hogy a jézuskától tetoválást szeretnék kérni. - mosolyogtam a müzlistálamból kihalászva kanállal a benne maradt müzli szemeket. - Mármint persze nyilván nem ő csinálná, de ha megindoklom neki, biztos nem mondana nemet, nem igaz? Elvégre az a dolga, hogy teljesítse a kívánságokat. - pillantok fel rá. Hát nyilván, erről szól az ő munkája, nem? Máskülönben mi a francért létezne a Mikulással? - Állítólag a karácsonyi vásáron ott lesz a Mikulás is és lehet tőle kérni. Mondjuk nagyon durva memóriája lehet, ha mindenkiét megjegyzi fejben, de végtére is elég sok furcsa trükk van a tarsolyában, szóval... ki tudja. De hé! Még akár te is kérhetnél tőle egy... hát tudod... ilyen szeretnivaló barátot. - mosolygom, mert, azt gondolom, ha képes előhúzni a zsákjából egy kiskutyát a Miki, akkor miért ne húzhatna elő egy olyasvalakit, akivel összebarátkozhatna Wang bácsi.