Minden rosszban van valami jó, mondják. De ezúttal még én is éreztem ennek jótékony hatását. A bárt ugyan szétverték, a javítások miatt pedig kényszer szabadságra küldtek mindenkit, ami pénz kiesést jelent, viszont, ami engem illeti, végre rendesen lazulhattam egyet. Nem, tudom, hogy nem volt szép dolog lenyúlni a kis mókus tárcáját, de olyan nagypofázmánya volt, hogy gondoltam ez most vagy tanuló pénz lesz a számára, vagy nem is érdekli, mert van még ott, ahonnan ez jött. Az első két napomon el is szórtam az összes készpénzt a tárcából, na persze nem feltétlen magamra, mint a kölykökre, hogy végre kicsit ők is el legyenek kényeztetve. Gondoltam hiba volt, mert amint észreveszi, hogy eltűnt a tárcája, biztos zárolja a kártyáit, de... de nem. Mondtam is magamban, mikor az egyik klubban csippant a kártya, hogy mi a fasz? Biztos magába nézett, és rájött, hogy inkább üldözi a terroristát, mint, hogy engem idegeljen. Helyes, nagyon helyes. Szóval a második nap estéjén már nem fogtam vissza magam, hanem éltem a lehetőséggel és szórtam a pénzt, ha nem is szó szerint. Régen lazultam már sztriptízbárban, szóval itt volt a remek alkalom, hogy most újra ellátogassak az egyik puccosabb helyre. Alapvetően még sosem voltam túl luxus helyeken, mert nem engedhettem meg, így ez a hely is tök új volt a számomra, de sosem okozott problémát otthonosan éreznem magam, s minek után azt látták, hogy bőven van mit elköltenem, szívesen álltak rendelkezésemre. Bele sem gondoltam, hogy lehet ebből holnap reggel kórház lesz, mert, hogy ma bizony alkoholban pancsol majd a májam.
Eleinte csak ittam és a színpadon lévőket figyeltem, bár a fiúk jobban megmozgatják fantáziámat, mióta lelépett a feleségem, de nem panaszkodom, mert itt minden lány csinos volt. Kicsivel később már én is a színpad mellett ültem, de addigra már volt bennem annyi, hogy keveseltem, amit kaptam, így kértem egy magán táncot is az egyik privát fülkében. Jól nézek ki, szóval még választékom is volt, de nekem olyan kellett, aki a riszáláson túl is vevő mindenre, és nem kezd el az első simi után a testőrért óbégatni. Szóval kiválasztottam a legbevállalósabbnak tűnő csajt, és amint elhúzta a függönyt, megkínáltam egy kis feszkó lazítóval. Engem a tánc már úgy sem hozna lázba, annál azért több kell, de ő se utasította el a pirulát, sőt, még örült is neki. Semmi komoly, csak elősegítem a vágyait, és ha mégse jönne be a dolog, ő és én is jót szórakoztunk. Csak ahhoz nem tudtam hozzászokni, hogy a nevem helyett, úgy szólítottak, ami a kártyán is volt. Függetlenül attól, hogy illet hozzám a kis mókus keresztneve is, mindig összevontam rá szemöldökeim.
Ahogy telt az idő, a bogyók kifejtették hatásukat, és míg én könnyebben idomultam az ő ritmusával, ő is levedlette nem csak csöppnyi tartózkodását - mert hát még is csak bedrogoztam, ki tudja mit fogok még tenni vele - de ruháit is. Tetszettek a formái, a mozgása, az ölemen való vonaglása és még a bőrének enyhe rózsa illata is bejött, de azért... érezhető volt a különbség, hogy még sem férfi. Nem mondom, hogy nem indította el a fantáziám, és hogy ne volnék képes
aztán annyira felizgulni rá, hogy meglovagoltassam, de jobban örülnék egy betörhető pasinak, aki még tán ellenkezik is kicsit, zihálva próbál eltolni, remeg és kőkeményen befeszülnek a kockák a hasán, mikor először koccanásig megyek benne. Egy nőnek nem szívesen okozok fájdalmat, de egy férfinek...
Az csupán mellékes rossz - viszont abszolút jó álca -, hogy fogadtam az egyik lányommal valamiben, amit meg is nyertem volna, ha... nem játszik ki. Nos, apja lánya a kis sátán fajzat. Viszont nem pénzben fogadtunk, hanem új frizurában...

Nem mondom, hogy szar volt kis herceget játszani, és hogy bizonyos részei nem fognak hiányozni, de ha egy ideig rágni is fogom miatta szám, magamat ismerve, hamar teszem majd túl rajta és csöppennek vissza a saját életembe. Az, hogy ez a kis kicsapongás több napig is eltarthatott, csak plusz jó. A kölykök is jobban szerettek az ajándékok miatt, és én sem panaszkodhattam. A klub is jó volt. A pia itt is minőségi, csak teljesen más stílust képviselnek, így inkább a koktélokat részesítik előnybe, ami nem baj, mert finomak, bár én mindig kidobáltam belőlük a fölös dolgokat, mint a kis esernyők, fogpiszkálók és társait. Mire a privát fülkébe értem már abban sem voltam biztos, hogy nem-e álmodom és rég kómában fekszem, a saját hányásomban. De bíztam benne, hogy ez a kis angyal nem csak a képzeletem szüleménye. Pláne, mert akkor még a saját agyam sem tudja mi az, ami jobban beindít.
A zene kellően lezsibbasztott, már, ha a pia nem tette volna már meg előtte, szóval a diszkó drog csak hab volt a tortán. Szerintem az összes foglalt fülke közt a miénk zengett a legjobban a nevetéstől és sikongatástól. Nem tudnám pontosan megmondani mik történtek odabent, de nem csak tánc. Igazából se eleje se vége nem volt onnantól, hogy a csodaszer kifejtette hatását és a zene elnyomta a lassan teljesen megszűnő józan gondolataink. Még is mire feleszméltem, már úton voltam a mosdó felé, amit újként sem könnyű kiszúrni a ritmusra ugráló tömegben, de némi extrával karöltve néha azt sem tudtam éppen merre megyek és hová is indultam. Csupán a hólyagom jelezte, hogy előbb keressük meg a mosdót, aztán majd visszatérek a kislányhoz, aki reményeim szerint nem kábul be vagy lesz rosszul mire visszamegyek. Mert, hogy... ez lett volna a terv.
Éppen csak lekanyarodtam a mosdók irányába mutató neon nyilakat követő folyosón, mikor valaki elkapott és a falnak lökött. Rögtön tudtam, hogy pali, de azt hittem csak megtetszettem neki, és így próbálja a tudtomra adni. Akkor kezdtem sejteni, hogy nem a jóképűségem fogta meg, mikor a sliccem lehúzása helyett a zsebembe nyúlt és kihúzta a már igen csak soványka tárcát. Mire pedig feleszmélhettem volna, hogy ki is lehet az, már lökött is tovább a mosdóba, ahol csak azért nem landoltam hason teljesen, mert ott voltak a kezeim. Így előbb oldalamra fordultam, majd félig felültem, de felállni már lusta voltam. Még a saját röhögésemtől is visszahangzott a fejem, pedig a mosdóba még a zene se hallatszódott be olyan nagyon. Szép lassan realizálódott bennem, hogy a kis mókus az, így nincs miért aggódnom. Letettem kezeim a kőre és néhány centi seggen csúszás után, elértem a falat is, aminek neki is dőltem. A nevetést addigra abbahagytam, bár ha meg is kérdezte volna, mi olyan vicces, már magam sem tudtam volna megmondani. Kérdésére pedig csak félszeg mosollyal széttártam kezeim.
- Tálcán kínálta magát a helyzet... Hát hülye lettem volna nem élni vele. De! - emeltem meg mutatóujjam és a helyzethez képest igyekeztem komoly arcot vágni. - Igaza volt, tényleg kifizette a maga részét. Megnéztük másnap... - feleltem elégedett mosollyal. Hogy most azért, mert igaza volt, vagy mert vissza tudtam rá emlékezni, hát... fene tudja.
- Pff... most meg mit vagy úgy oda...? Gondolom van még neked tartalékba... Tönkretetted a munkahelyem, úgy illő, hogy valamiképp kárpótold a fizetésem... - mondtam már az elfogadott cigivel a számban jómagam is beállt hitetlenkedéssel, aztán duzzogó képet vágva, megemelkedett szemöldökkel pillantottam odébb egy pillanatra, aztán vissza rá és megtapicskoltam magam mellett a követ. - Ha végig ott fogsz állni, azt hiszik bántani akarsz, és kiteszik a szűröd, mókuska. Csüccs. - mondtam, mielőtt kifújtam volna a füstöt, majd függetlenül attól, hogy leült e mellém vagy sem, folytattam. Igen, nos öhm... ilyen állapotban nem én vagyok a legnagyobb zseni, szóval most esett csak le.
- De héé... - vigyorodom el, ahogy eléri tudatom mit is mondott. - Szóval szigorú heteróként is belátod, hogy szexi vagyok? Ó, mókuci, és még pucéran nem is láttál... - röhögöm el magam, ha mellettem ült már, akkor felé fordulva. Ha nem, akkor mindez meg sem történt a következőkből.
- Mutasd csak... - nyúlok el szabad kezemmel arca felé és álla alá nyúlva, fordítom felém fejét, hogy szemügyre vegyem a múltkor szerzett sérüléseket az arcán. Nem rég történt, de már így is alig látszanak. - Na, nézzenek oda, te is egyre szebb leszel... Már a seb is alig látszik... - nyomom meg vigyorogva száját, hogy becsücsörítsen, de azért nem nyúlok a sérült részhez.
- Egyébként meg jótékonykodtam is, mert első nap a gyerekeim szeretetét vásároltam fel. Sokba fájt ám, mármint persze neked, de akkor is... - magyaráztam előadva nagylelkűségem.
- Egyébként meg mit keresel itt? Zárolhattad is volna a kártyád, anélkül, hogy felkutatsz... Ennyire hiányoztam...?

Ahhoz képest, hogy két perccel ezelőtt még úgy tűnt megakar verni, most még a tőle kapott cigimet is meggyújtja. Ha nem kavarogna legalább ezer egymástól teljesen független kérdés a fejemben, minden bizonnyal eltöprengenék rajta, hogy mi ez a kettős dolog vele kapcsolatban.
- De vihettétek volna a barátaiddal, és a munkálatok miatt így is mindenki szabira lett küldve. Szóval ez a minimum... - érveltem mellette. Ha a drogbizniszbe kontárkodott volna, csendben maradok, mert hát az illegális stb., de itt a főállásommal játszott. Ha csak magammal kéne foglalkoznom nem nagy ügy persze, aludtam már híd alatt és vettem már rá gazdag ribiket is, hogy játszunk még néhányszor ott alvósat náluk, de a gyerekeknek biztosítani kell dolgokat, még ha elég gyér is a lehetőség rá. És itt most nem a havi cipőkre gondolok, vagy a legújabb playstationra, hanem a legalapvetőbb dolgokat, suli, kaja, rezsi. Nem azt mondom, hogy nem szokásom leszarni mit mikor és hogy csinálnak, de a gyerekeim, és ha már tettem róla, hogy legyenek, akkor a lehetőségeim szerint igyekszem is... hát... ha nevelni nem is, de életben tartani őket, míg önállóak nem lesznek. Mármint a törvények alapján, mert sokszor már most is úgy viselkednek, mintha felnőttek lennének. Ehh, csóró kölyök, meg én... lehet nem is tőlem kapta az utolsó adagot, hanem az egyik lányomtól. De nyilván elviszem a balhét helyettük, ha kell. És kiállok értük, ha úgy szükséges. Erről szól a család, nem? Reggelente még "kurva anyázunk" egymásnak, a dilisebbek villával is vállon szúrnak, de, ha beüt a szar, és egyikükkel baszakodnak, akkor együtt tapossuk a földbe az illetőt. Na már most ezt, egy olyan, mint ez a kis mókus, sosem fogja megérteni. Akinek nincs senkije a világon, akiért bármire képes lenne, gőze sincs róla milyen felelni a hibákért és kockáztatni, de úgy igazán a saját életünk. Mondjuk, ha húzok gumit, mindegyiknél, biztos én sem papolnék róla. De ezt elbasztam. Ötször is. Szó szerint. Viszont nem kértem, hogy bárki is sajnáljon.
Idővel csak leült mellém, biztos belátta, hogy lehetne rosszabb is, és minek álljon, ha ülhet is. Én viszont megint csak elnevettem magam a feleletén, miközben szőke hajamba túrtam, aztán beleszívtam a cigibe.
- Ja, mert szemtől szembe, csak így el szokás ismerni a másik adottságát... - vigyorogtam, de nem cifráztam tovább olyasmikkel, hogy a végén még miattam váljon mondjuk homofóbbá. Mondjuk azt már nehéz volt megállnom, hogy ne piszkeráljam másként, amiből végülis megint csak olyasmi jönne le, mintha ő is a kukikra bukna. Többek között. Újfent elnevettem magam, ahogy elkapta fejét, miközben maga sem tudta, hogy zavarban legyen vagy ijedjen meg. Nem mintha képes lennék megerőszakolni így... bár... hm... jaj, inkább hagyjuk is. Így csak hajába kócoltam, mielőtt belemerültünk volna abba, milyen jótét lélek vagyok...
- De cukiii... - jegyzem meg csücsörítve, vállára biccentett fejjel, majd vissza is emeltem. - Lényegében ezt is magamra költöttem. Lazítottam, és ráadásul még a lányoknak is fizettem, akiknek minden bizonnyal szintén szükségük volt arra a pénzre. - vonok vállat, mert hát milyen jófej adakozó vagyok már? Nem csak fizettem, de még droggal is elláttam egy kettőt. Persze ezt már inkább hozzá sem teszem... hátha még nem tűnt fel neki, hogy az én gyomrom mélyén is ott pezseg egy kevéske a tablettából. Közben jutott eszembe, hogy pisilni szándékoztam, míg ő meg nem jelent, és hát jobb később, mint soha, de azért nem kellene talán halogatni, nehogy a hólyagom is olyan jól érezze magát, hogy egyszer csak ellazuljon és bum. Szóval a csap szélébe kapaszkodva felhúztam magam nagy nyöszörögve és ha nem is hulla részegen, de elég instabil léptekkel el csoszogtam a legközelebbi piszoárig, és lehúzva a sliccem, könnyítettem magamon egy jól eső sóhajt kíséretében. Közben a plafont bámultam, mint aki tényleg be volna állva és hallgattam válaszát, amire horkantottam is egyet.
- Lezárhattad volna, aztán, ha vissza veszed, vissza is oldhattad volna... Ez nem lustaság mókus, valld be, hogy hiányzott a képem... bocs... az adottságom... - nevettem el magam halkan, miközben leráztam az utolsó cseppeket is és visszacsomagoltam magam, majd a csaphoz lépve nekiálltam kezet mosni. S ha már ott voltam, bele hamuztam a csapba, utána dobtam vissza magam mellé.
- Ó, baszki, könnyebbet is kérdezhetnél ám... - sóhajtottam rosszallóan, miközben tovább szívtam a cigit, és a csempéknek döntve fejem, behunytam szemeim, mert így a zene pulzálása nélkül, nincs ritmus, amit felvehetne a szervezet, ergó, össze vissza vagyok, amitől meg forog a világ. De csak egy kicsit. Túlélem. Meg hát... wc közelben vagyok.
- Még józanul sem vagyok biztos bennük... - teszem hozzá, majd megpróbálom felidézni az arcuk és a hozzájáró kort.
- Na lássuk csak... Vannak ugye az ikrek, Lucy és Leonardo, ők 10 vagy 11-ek. - számolgattam a kölykök számát az ujjaimon, másik kezemben a cigivel. - Aztán Julie 13 talán, és ha ő annyi, akkor Sullivan 20... ha pedig ő annyi és jól emlékszem, akkor Lisbeth pedig 21. - vakartam meg halántékom, mert ez bizony kemény dió volt, bár semmi olyat nem mondtam el, amit mondjuk egy full idegennek nem mondanék. - Baszki, de öreg vagyok... - gondolom tovább a dolgokat, de csak egy röpke önsajnálatra, a cucc hatása lévén, aztán hirtelen az is beugrik, hogy egészen más dolog miatt indultam útnak. Tervbe volt persze a bár, de előtte el kellett volna ugornom Lisért. Ez is mind a mókus meg a pénzének a hibája, elvakított a pia és
a drog tömkelege, és kiment a fejemből a gyerek. Ez most már csak azért is necces, mert nem csak full részeg vagyok, és néha nem tudom eldönteni, hogy a másik sarokba nem e éppen egy fagyit szaró unikornist látok, de a rendőrség felé kéne tennem a látogatást. Lissel általában mindig ugyanaz a baj, de mivel még velem él, és ő sem komplett, ezért mindig nekem kell érte mennem, hogy biztosan tudjuk, hogy hazaér.
- Hé, hát most jut eszembe, hogy neked van kocsid...! - paskolom meg a lábát, miközben elnyomom a padló kövén az elszívott cigi maradékát. - Ha már így elrontottad a bulit, elfurikázhatnál és tehetnél egy szívességet, hogy teljesen elengedjem a felém irányuló tartozásod. - utalgatok, bár nem volna meglepő, ha nem menne bele, de nekem akkor is útra kell kelnem. Szóval másodszorra is felkecmergek, majd elsandítok felé.
- Te mennyire vagy ismerős a rendőrségen? Szeretik a képed? - utóbbi főleg azért fontos, mert a bárban sem kedvelik, szóval... ha az őrsön is főellenség, talán nem is volna jó ötlet vele mutatkozni.

Persze, hogy nem... Az ember csak idegeneket szokott idegesíteni. - vonok rá egyszerűen vállat, persze, azért kiérezhető ezt mennyire is gondolhattam komolyan.
- Azok a csajok... - erősítem meg mondata elejét, mert szerintem azért a két nem között ég és föld a különbség. De a végén elnevetem magam befejező mondatán. - Neeem, te azt neem... Te csak a nyelves csókban hiszel, tudom... - vigyorgok rá, emlékeztetve a múltkorira, amit lássuk be, önszántából cifrázott, én meg örültem a fejemnek, hogy valaki ennyire odateszi magát, ha már elbukta a nyereményt. Azt bánom, hogy én nem cifráztam meg és markoltam a seggébe. Persze tudom... nem volt ott nyelvezés, addig nem mert elmerészkedni.
- Nézd én nem tudhatom, melyik gazdag és melyik gyűjt az egyetemre... csak adtam nekik. Még mindig jobb, mintha... drogokra költeném, nem? - vigyorgom önelégülten, de csak, mert a saját szerzeményemet kóstoltam meg a csajszival, és ütős, ez biztos, mert néha mikor felpillantok a plafon felé, aztán le, olyan, mintha mi ülnénk a plafonon és felettünk mászkálnának be a mosdókba. Pedig talán be se jött senki mióta látták, hogy két arc keménykedik a mosdóknál. Kérdéseire csak vállat vonok.
- Hát azt én honnan tudjam...? Gondoltam "tapasztalt katonaként" többet tudsz, mint egy civil, ha a kártya visszaszerzéséről van szó... dehát akkor... tévedtem... - pillantok felé még mindig mosolyogva, noha most már nem azért, mert szapulom, hanem, mert kellemest érzést nyújt a cucc. Viszont nevetni már rajta kezdek.
- Nem tudhattad, hogy nálam volt, az előbb mondtad... Na meg... láttam milyen alázatosan kenődtél végig mindig a padlón. Szerintem én is simán lebirkóználak, de akkor az is tuti, hogy becsalnám a macit a málnásba jutalom gyanánt... - rötyögök a gondolatra, igaz még a kreativitást csiholó drog ellenére is valahogy nehezen tudom magam előtt látni, ahogy bepucsít előttem én meg... hát jah...
- Ez így van! De az én adottságaimra voltál kíváncsi, amihez csak így juthatsz hozzá. Semmi baj, megértem... szexi vagyok... nehéz betelni velem... Már akkor elárultad magad, mikor hozzám simultál. - vigyorogtam magam elé. Most vagy ő vett vissza magából, vagy tényleg nagyon szétcsesztem magam a piával és a bogyóval, mert sokkal jobb társaság, mint volt. Legalább is míg rá nem tértünk a kölykökre meg a felidézendő korukra, amit most vagy eltaláltam vagy nem.
- Most miért...? Sokan vannak... Én meg keveset vagyok otthon. Még a születésnapjukat is sokszor együtt tartjuk, mert baszott sok pénzt elvisz, pedig aztán kurva zsúrokat sem tartunk. Úgy beszélsz, mintha te minta apa lehetnél... Aztán mi lesz, ha a kölyköd egy nap megkérdi, miért van guminő a szekrényedben? Rosszabbak, mint az a fasz tudja milyen terrorista. - panaszolom, csak, hogy tisztában legyen vele, azért ez sem olyan egyszerű dolog. Persze részben magamnak köszönhetem, de azt ne mondja, hogy ő mindig védekezik. Ezért jobb a pasi popsi. Na de azért minden rosszban van valami jó is, mármint részlet kérdése, de legalább eszembe juttatta, hogy lett volna még elintézni valóm. Hát kések pár órát, ha csak menet közben be nem esek egy sikátorba és nem alszom ott, de legalább a gyerek is tanul az ott töltött időből, nem? Szóval ha már itt ücsörgött mellettem egy jónak tűnő lehetőség, miért ne élnénk vele? Megint...
- Na jó, de az nem volt szándékos. Azt magamnak okoztam. Mintha kivertem volna, csak a te kezeddel. Az nem ugyanaz... De utána tényleg leszállok rólad. - szögeztem le ténylegesen, bár gőzöm sincs miről beszéltem már, mert abban sem voltam biztos, hogy én vagyok itt a problémás. De gondoltam motivációnak akkor is jó lesz... Az viszont - bár cseppet sem lepett meg - igen csak lesújtó hír volt, hogy őt se komálják az őrsön. Gondoltam lesz egy jó pontom, ha azt mondom puszipajtások vagyunk, és rajta keresztül megoldom a dolgot, de lehet, ha így megyünk be, még engem is lecsuknak, mert két hülyét is a nyakukra hoztam. Na mindegy, majd ott kiderül.
- Fasza, ez... faszán hangzik... - bólogatok, de arcomról lerí, hogy rosszabb válasszal elő sem rukkolhatott volna. Se baj, megoldjuk. Ellenben a felkeléssel, ami másodjára már nehezebben ment. Úgy éreztem magam, mint egy 100 éves, lábnéküli tata, aki próbálja feltornászni magát, de aztán ment. Igaz, ha félúton nem karol a derekamba, a hirtelen magastól, kifele menet biztos lefelejtem volna az ajtófélfát. Szerencsére most vagyok a tetőfokán, innen már csak jobb lesz. Asszem.
- Aa... tudtam én, hogy jól választok... - karoltam át a nyakát, ha már így felajánlotta, és vigyorogva megcuppantottam a halántékát. Ha csak közben nem nézett rám, mert akkor a homlokára kapta a puszit.
- Jajaaa, a nyomozás... az fontos... az fontos... - bólogatok, de csak módjával, mert a végén még visszajön minden finomság, amit leküldtem. - Kár, hogy a vikingek nem isznak koktélokat. Baszott finomak... főleg, amelyikhez adnak olyan kis zöld bogyót is... még éhezni sem hagyják az embert... - hablatyoltam, miközben haladtunk kifelé, de ezek ilyen teljesen lényegtelen dolgok, amik csak úgy jöttek egymás után, én meg nem kimondtam, ami éppen eszembe jutott.
- Bár azért tőled jobban örültem volna egy öltáncnak... - döntöm fejem a vállának, mikor kiérünk a friss levegőre, de csak míg el nem érjük a kocsiját, aminek láttán füttyentek egyet. - Csodálom, hogy nem vágták haza a kocsid a múltkori után... jó messzire parkolhattál, mert tuti körbe járták a bár környékét a kocsidért... - jegyzem meg, megpaskolva a kocsi tetejét.
- Na, vigyél el az őrsre, kihozom a gyereket, aztán kaphatsz egy füves cigit, hogy eltudj néha lazulni.

Így, hogy végre kiteljesedhetett a bogyó hatása, fele annyira sem volt sértő, amiket a fejemhez vágott, leginkább azért, mert mire felfogtam volna őket, a háromnegyedét el is felejtettem, így jobbára csak mosolyogva hallgattam. Még a fejem is a vállára hajtottam, bár csak egy pillanatra, mert ha kellett is néhány másodperc, azért realizálódott bennem, amit mondott, így felkaptam róla fejem és rápillantottam szemöldököm összevonva.
- Ezt nevezem... Lecsekkoltad merre lakom? Ajajj, most majd mindig tarthatok rendet, ha egy nap be is csengetnél... - nevetem el magam. Más esetben - ha józanabb lennék - azért aggódnék kicsit. Még csak az hiányzik, hogy megjelenjen nálunk. Még ha nem is vagyok otthon, valamelyik kölyök igen, de még így is kényes volna a szitu. Picsába...
- Miről beszélsz? Én is így verhetetlen vagyok... Bárkit kiütök! - puffogtam a magam zsibbadt módján, miközben befeszítettem az egyik karom, mondjuk csak éppen, hogy mert még mindig bizseregtem a pia drog kombótól. De azért... nagyon állat... Lehet majd sunyiban őt is bedrogozom, hogy legalább együtt bámuljuk a sarokban szaró unikornist. Aztán mindketten bedrogozva próbálnánk kiütni a másikat, miközben lenyomnánk fejben egy Super Mario pályát.
- Uhum... - bólintok egyet, mint aki elfogadná a tény, hogy ez biztos így is van. - De hozzám bármikor simulhatsz. Még akár pucéran is... - emelgetem kacéran szemöldökeim, mosolyogva nézve rá. De azon is jót mosolyogtam, mikor megint tagadásba kezdett.
- Jaja, de tudod, hogy a tagadás bele egyezést jelent, ugye? - vigyorgom, majd ahogy újra átgondolom, összevont szemöldökkel nézek magam elé. - Vagy az a hallgatás...?
- Hát... legalább te bízol benne... - nevetem el magam, mert van egy olyan érzésem, hogy szerintem józanul sem menne olyan gyorsan. - De ne aggódj... nem is létezik olyan, hogy minta apa... - biztosítottam felőle, és ez úgy tuti, ahogy van. Ha valaki az ellenkezőjét mondaná, hazudik.
- Legjobb cimborát... - feleltem, közben pedig figyeltem a lábam elé, mert most még azokban is képes lettem volna elesni. A kinti levegő jól esett, tiszta volt, friss és hűs. Ha émelyegtem volna, biztos rendre rakta volna a gyomrom, de egyenlőre hányingerem az nem volt.
- Hogy mii? - kerekednek el szemeim és rákapom tekintetem, még talán a vállánál átkaroló kezemmel is közelebb vonom. - Vá-várjál már... had vegyem fel hangüzibe, mert én ezt holnapra már elfogom felejteni... - nyúlkálok a zsebeimbe a telefon után, mert azért egy ilyet csak hagyni elengedni. Bár a figyelmem hamar elterelte, így aztán felhagytam a telefon keresésével.
- De így is lebuktattad maga végül... Még szerencse, hogy nem a kocsid bánta... - vigyorgom, mert elnézve a kocsiját, szerintem azt jobban félti, mint az életét.
Beülésnél ugyan koppant a halántékom, de még az előtt el is feledkeztem róla, mielőtt egyáltalán fájni kezdett volna. Bekötni viszont nem kötöttem be magam, így kényelmesen rátudtam hajtani fejem az ajtó szélére, ami végett és a haladás végett, ha nem is lobogott, de azért belekapott a szél. Jól is esett, szóval lehunyt szemmel élveztem. Segített azért valamit a hideg szél, mert lassan el-el jutottak elmémig a mondatai, amire el is mosolyodtam szép csendben. Ahhoz képest milyen szerencsétlennem mutatja magát, és milyen simán hagyta volna, hogy lelőjjék a túszul ejtett nőt, ráadásul elvileg az a dolga, hogy lecsukasson, most még is azon van, hogy kijózanítson. Nem csak elfurikázik egyik helyről a másikra, ráadásul úgy, hogy le is húztam - bár szerintem még mindig teljesen jogosan -, de már most többet tett értem, vagy akár a kölykökért - még ha ki tudja még mi lesz ennek a vége -, mint a saját anyjuk, aki kitojta őket, úgy tett mintha, és amikor elege lett mindig lelépett, míg végül haza se jött. Lehet, hogy ezt még ő maga sem hajlandó belátni, de ez bizony nem puszta jólelkűség vagy szimpátia. Tekintve, hogy manapság sok olyat hallani, hogy az elvileges barátokkal megy valaki bulizni, aztán azok meg hagyják, hogy hulla részegen egyedül vágjon neki a hazaútnak, ahová rendszerint már nem érkezik meg. Nem akar ő lecsukatni, hiszen éppen most tesz magának keresztbe, ha úgy vesszük, sőt ő maga mondta, hogy milyen következményekkel járna, ha most így oda kóvályognék. De azért... kíváncsi lennék, hogyha a gyerekekre hivatkozva nem akar lebuktatni, akkor milyen cél vezérli...?
- Jaj ne, csak azt ne... - motyogom ráncoló homlokkal. - Hányok én mindennap eleget, ne akarjuk még erőltetni is... - teszem hozzá, majd nagy lassan felegyenesedem, visszaigazítom magam az ülésbe és ment közbe felé fordítom a fejem és őt nézem. Nem mondom, hogy teljes éberséggel, de jobbára az arcát figyelem oldalról. El is mosolyodok figyelmeztetésén.
- Ugyan... ha már össze kell koszolni, csak is magával, és a hátsó üléseken, mert itt elől mindenhogy kényelmetlen volna. - vigyorodom el, majd egy nagy ásítást követően folytatom. - Ne parázz, mindenre meg van a gyógymód. Menjünk haza, van "ellenszerem", az előbb kitisztít, mint egy hamburger vagy kávé. Úgy is tudod, hol lakom... - paskoltam meg hozzám közelebb eső combját mosolyogva. Nem hülyéskedem, tényleg van otthon cuccom a kijózanodásra, pontosan azóta, mióta először vitték szanaszét mindenféle intézetbe a kölyköket és szükségem volt az azonnali kijózanodásra. Persze elég gyakori jelenségek vagyunk a gyámhivatalnál, a javítóknál és az őrsön is, szóval nagyjából tisztában vannak vele mi a helyzet. Alkalomadtán szét is repítenek minket, ha már a sokadik alkalommal balhézik a kis csapat vagy találnak félholtan egy sikátorban, de mivel olyanok vagyunk, mint egy farkas falka, mindig összeszedjük a csapatot törvényesen vagy törvénytelenül, néha egyszerűen ránk hagyják. Engem is csak azért nem varrtak még be, mert civil feljelentés még nem nagyon érkezett be hozzájuk - igyekszem minden szomszéddal jóban lenni - a rendőrök meg nem akarják, hogy az így is elcseszett kölykök, nagy korukra mind elvetemült gyilkos legyen, amiért szétszedtek minket.
- A lányom, aki most az őrsön vár ránk, kleptomániás. Tudod, hogy mi az? Én egészen addig nem tudtam, hogy ez tényleg létező dolog, amíg papírja nem lett róla... - nevettem el magam hitetlenkedve, aztán nagyot szusszanva folytattam. - Nem ő az egyetlen a családban, aki lenyúl dolgokat... - és itt nem, nem csak magamra célzok - de ő az egyetlen közülünk, aki sosem azért teszi, mert értéket lát bennük. Ő nem pénzt, vagy ékszert lop... persze, azokat is szokott, de múlthéten azért hívta rá a rendőrséget egy áruház, mert lenyúlta egy toll kupakját. Lemerem fogadni, hogy most is valami csip-csup dologról van szó... Nem tudom miért kell ezt így felfújni. Ő nem tanul belőle, mert nem tud, de ezzel csak felesleges stressznek teszik ki. Minden tizedik ilyen dolognál, alá kell írnom valamit, amivel beleegyezek abba, hogy egy-két hétre elvigyék megfigyelésre. Persze a gyógyszereit sem szedi, mert akkor még az ágyból sem tudna kikelni. - vonok rá vállat, majd lassan előre nézek. - Gondoltam, ha veled megyek oda, pláne ilyen későn, talán szerzek egy jó pontot, és elengedik az aláírnivalókat.

Ha vissza kellett volna idézni mikről beszéltünk a bárban, csak a kakaós csiga szó jutna az eszembe, de miután beültünk - másodjára sikeresen - és platina szőke hajamba kapott a szél, illetve fújta arcom is, sokkal jobban éreztem magam. Nem volt hányingerem, de tény és való, hogy a lábaim nem nagyon akartak volna engedelmeskedni, hogy épségben eljussak egyik helyről a másikra. Még szerencse, hogy akad egy ilyen hőslovag, aki teljesíti minden kívánságom, még azok után is, hogy nem kis pénzt költöttem el a számlájáról, a készpénzről pedig nem is nyilatkozni. Volt nincs.
- Hát azért... csak akkor okés, ha tanul is belőle az ember... Mert ha nem, akkor legközelebb lehet nem lesz ilyen szerencséd... - jegyzem meg immáron elhúzva fejem az ablakból és őt figyelgetve, így akkor is őt nézem, mikor rám néz. Nem biztos, hogy találkozik tekintetünk, de én azért mosolygok. Legalább is míg szóba nem hozza a hajam. Mert akkor halványodó mosollyal nézek előre, a tincseim közé nyúlva.
- Ne is mond... járhattam volna rosszabbul is. Fogadtam az egyik lányommal, és bár megnyerhettem volna a fogadást, csalt, ami persze a végén derült ki, szóval... beszoptam... De már nincs kedvem visszafestetni, majd le nő... vagy tudja tököm... Kurva gyerek... De azért... apja lánya... - somolygom a bajszom alatt, mert ugyan haragszom rá, függetlenül attól, hogy annyira nem gáz, de azért, örülök, hogy ilyen kis elvetemülten ravaszak. Aztán elmesélem neki gyenge pillanatomban az életünk egy kis részét. Mert azért lássuk be, akad még bőven, és még ennél is meredekebb sztorik tömkelege.
- Ugye? Én is felvoltam háborodva. És ne, ne gondolj semmi drága cuccra, egy szimpla tesco volt vagy mi... Zsebből ki tudtam volna fizetni a "keletkezett kárt", igazából még ő is, de mivel ez így már bűncselekménynek számított, hallani sem akartak róla. Szegény meg ott bömbölt, hogy sajnálja, és hogy több ilyen nem lesz, de persze lett... Nem tudom mi zajlik le benne ilyenkor, miért csinálja azt, amit, de az orvosa szerint ez is olyan, mint egy rossz leszokóban lévő személy problémája. Tudod, hogy a cigi kinyír, és ott van benned egy parányi fénysugár, hogy oké, le is teszed, de aztán... nem csinálod, sőt a stressztől még többet szívsz el. Én megértő vagyok vele, és türelmes is, mert még ha számomra még mindig nehéz elhinni, hogy ne tudna másként tenni, látom, hogy ő is szarul érzi magát miatta, tehát biztos nem szándékos. Csak na... - vonok rá vállat kipillantva az ablakon. Mire rádöbbentem mekkora hülyeség volt erről beszélni, már túl is voltunk rajta és meg is érkeztünk az alacsony kerítéssel és kis tornáccal ellátott házzal. Kiszállni egyedül szálltam ki, de ha nem is segített, akkor is bementem a kis kerítés kapuján, ha nem is totál egyenes léptekben. Azt láttam, hogy a villanyok égnek, bár zajongást nem hallottam, pedig a nap 80%-ban hangosan bazd megolnak egymással. Az elülső kert vagy udvaron is látszott, hogy nem vagyunk egy gazdag család, sőt itt-ott rozsdás kocsi alkatrészek voltak elszórva, illetve a kerítés egyik sarkában egy rossz mosógép is állt. Mire felértem a tornácra, a kulcsomat is előszedtem és bár harmadjára is alig találtam meg a kulcslyukat, végül csak kinyitottam. Ha jött utánam, vagy esetleg támogatott, akkor odabent sem fogadta nagyobb rend. 5 kamasz gyerek mellett mondjuk nehéz is rendet tartani, meg ők sem annyira teszik oda magukat. De legalább el volt mosogatva, és a mosogató előtti pocsolyából, illetve a csap körüli hab foltokból ítélve Leo igyekezett. Leonardo az egyedüli, akit érdekel még a ház tisztántartása, de 11 évesen tőle sem várhatunk csodát. Viszont a rendetlenségen túl engem inkább a csend, ami nagyon zavart. A nagyok ugyan elszoktak menni haveroknál aludni, és hébe-hóba a többiek is el-el tűnnek egy egy este, de nem mind egyszerre. Utoljára akkor volt így, mikor a gyámhivatal elvitte őket és egy üres lakásra értem haza.
- Kölykök!! - kiabáltam, hátha csak alszanak és égve felejtették a villanyt. Persze, pazaroljatok csak... Közben elmutattam a konyha felé.
- A hűtőben van sör, ha kérsz, meg esetleg narancslé, de a tejből már biztos nem innék... - bökök a helyiség irányába, jómagam pedig a nappaliban kezdem keresni a kis dobozkám. Akkor hallani, ahogy valaki száguld le a lépcsőn.
- Apa!! - robogott le az emeltről aggódva Leonard, kezében egy csak látszatra működő sokkolóval. Közben én megtalálom a kanapé alatt a dobozkát, de azért egy ölelés erejéig megpaskolom a hátát, mikor a nyakamba ugrik.
- Hol vannak a többiek, prücsök? - kérdem, miközben keresgélem a tabletták és fiolák közt, ami segít megtisztítani a szervezem, mert lassan kezdem érezni a többi mellékhatását is. Leo közben még aggodalmasabb fejjel néz el a még konyhában vagy már a nappaliban lévő mókuska felé. Nem szoktak hozzá az öltönyös emberkékhez, pláne, ha fekete, vagy sötét öltönyt viselnek, mert az általában rosszat jelent. Nem is megy el a közelemből, mert fél a másiktól, nehogy elvigye. A nappaliba is kupis, de azért van hely leülni. A földön itt-ott morzsák, játékok, de azokból is jól kivehető, melyik vadi új, tehát melyik van az okostojás pénzéből. Nem kell nagy holmikat elképzelni, de már az is sokat mondó, hogy a játék tiszta és nincs eltörve. Egy-két kisautó, játékpisztoly.
- Leo... - szólok rá, mert nem akarok most még a többiek miatt is aggódni.
- Elmentek. - válaszolta felém kapva fejét, majd újfent nyugtalanul figyelte mókust.
- Hová? - néztem rá értetlenkedve. Ilyenkor? Mindenki egyszerre?!
- Lisbethért. Többször is kerestek téged, de nem vetted fel. - motyogta, de olyan volt, mintha végig az útitársamnak beszélt volna. A sokkolót sem dobta már el, úgy volt vele, hogy már úgy is látta és legalább távol tarthatja, amíg azt hiszi működik. Szóval kerestek. Hát az lehet, hogy le voltam halkítva, meg a zene is, és hát ez az egész is...
Ha mókuska be is mutatkozott neki, legalább leült mellém a fiam, de továbbra is aggodalmasan pillogott el felé. Én közben megtaláltam azt a kórházból szedett lötyit, meg hozzá egy tűt, és érelfogót, szóval nekiálltam a dolognak, ha senki nem zavart közben.
- Nem egyszerre mentek, de mindenki ott ragadt. - motyogta.
- Te miért nem mentél? - kérdeztem, miközben kettőt látva is próbáltam eltalálni a vénám.
- Mert senki se ment busszal, és én félek egyedül kint ilyenkor! Lucy meg összetörte az új bicaját és az enyémmel ment el! - fakadt ki, panaszkodott, de közben úgy, hogy majdnem elsírta magát. Gyenge idegzetű, még a lányok is erősebbek nála lelkileg, de azért... tekintve, hogy mindnek meg van a maga tikkje, biztos, hogy ő sem lesz sokáig ilyen kis nyüzüge.
- Ah, bazd meg... - morogtam halkan magamnak, és elnéztem a "doki" felé. - Segíts már... - nyújtottam oda neki a tűt, mert lassan lyukasra szúrom magam, de vénát még nem találtam el. Ha segített, azt megköszöntem, ha nem, akkor addig szarakodtam vele, amíg bízva benne jó helyre böktem. Nem mondom, hogy ennek a gyors tisztulásnak holnapra nem lesz meg a negatív hatása, de addigra kint lesz a gyerek, szóval, ha egész nap rókázom, meg alig látok a láztól, az belefér. Cserébe a szer beadása után 5 perccel már is normálisabban néztem ki.
- Mehetünk? - keltem fel kis idő elteltével a kanapéról.

Leonardo bizonytalan volt az idegent illetően, jelenléte miatt jobban aggódott, mint értem, lévén, hogy nem először látott így. Max akkor esnek pánikba, ha már lélegezni sem lélegzem, de mióta teljesen magunkra hagyott az anyjuk, azóta ilyesmit se csinálok. Szóval a segítségével sikerült beadnom a szert, ami rá 5-10 perc múlva helyre is rázott annyira, hogy ne nézzek ki úgy, mint aki félórával ezelőtt jött volna el egy bárból talpig részegen, bedrogozva.
- Na de legalább nem unatkozott, vallja csak be! - nevettem el magam, idő közben én is rágyújtva. - Ilyen kalandos napjai sem voltak egy feltételezett díler mellett... - vigyorgom, aztán rájövök, hogy igazából már szinte mindent látott, szóval annyira nem feltételezett. Tojok rá, úgy se vágna börtönbe. Akkor most minek segítene...? Kedveli a fejem, én is kezdem az övét, bár azt eddig sem tagadtam, hogy meglovagoltatnám.
- Meg egyébként is.. ha már mentőt kell hívnia, akkor már mindegy. Hagyjon meghalni... - nevettem, mire Leo meghallva nyüszögni kezdte a nevem az ajtóban. - Vicceltem! - nyugtatgattam meg a hajába kócolva. - Amúgy se hagyna a bácsi meghalni... Túlságosan hiányoznék neki... - mosolygom a kis mókus felé, majd intek Leonak, bár azt még pont kiszúrom, hogy kap egy névjegykártyát. Fel is vontam féltékenyen egyik szemöldököm és kint el is dobtam a kerítés után a csikket.
- De inkább engem hívj! Mert én vagyok az apuci! Engem szeretsz jobban! És ne felejtsd el, hogy a mikulás száma is nálam van! - szóltam még oda neki, de addigra már be is csukta az ajtót. Oké, jó, nem voltam eddig elérhető, de most már az leszek, na! Ezek után meg pláne! Még a végén a szülőire is őt hívják, amire még én sem mennék el.
- Hát mellettünk sosem uncsi az élet... - tárom szét a karom elismerően vigyorogva, bár aligha kellene erre büszkének lennem.
Útközben azért adtam hangot a telefonra, és kínos, de valóban van pár száz nem fogadott hívásom. Jól van, lehet, hogy néhány órára megszűntem létezni, de ennyi minden szülőnek jár. De azért ideges voltam mi fogadhat ott, ha már a sereg nagy része is ott ragadt.
Mikor odaértünk, szívem szerint még elszívtam volna egy cigit, de hamar le akartam tudni, szóval, ha a kis mókus sem bánta, egyből be is mentünk. Csak azért nem állítottak meg minket az ajtóban, mert őt és engem is megismertek, bár egyikünkre sem néztek túlzottan vidáman. Oké, ez nem túl bíztató. Ahogy az sem, hogy az aulában üres székek fogadnak, ami annyit tesz, hogy nincsenek várakozó gyerekek. Csodálom, hogy 5-ből még csak egynek kell pszichológushoz járnia. A mókuskával az oldalamon léptem a pulthoz, ahol a kövér egyenruhás, bajszos férfi látva, hogy kik tévedtek ide ilyen későn, úgy tett, mintha ott se lennénk.
- Ne már cimbora... gyerekek. - próbáltam rászedni.
- A látogatásnak már 4 órája vége. - közölte újfent, csak most már érthetően, de ez akkor sem változtatott semmin.
- Jó, de én nem látogatni jöttem, hanem haza vinni. Különben is, mióta zárják be a 18 év alattiakat is? Azért ezzel maguk is törvényt szegnek, igaz, doki? - pillantok a mellettem lévőre, és várom hogy legalább bólogatással helyeseljen. Ettől függetlenül a bajszos mérgesen felnézett ránk.
- Javítóba valók! - morogta. - Az egyikük azt hazudta, hogy már elmúlt 25 és jogosult, hogy kivigye a testvérét! A másik a szellőzőn keresztül jutott be a cellákhoz, szuperhős jelmezben, a harmadik pedig... feltörte a fegyverraktár kódját és épp kirámolni készült, mikor elkapták. Még is milyen apa az ilyen?! - kért számon mérgesen, és csak azért vettem vissza és nem másztam át a pulton, hogy tarkón verjem, mert ő rendőr, a kis mókus meg örökké a szememre vetné, hogy milyen faszán kezeltem a helyzetet.
- Életvidám gyerekek, nem tehetnek róla! - feleltem, de hitetlenkedő tekintetéből rájöttem, hogy valószínűleg hülyeséget mondtam, csak hát... mondanom kellett valamit. Engem is minden alkalommal letaglóznak a tetteik, de ilyenkor igyekszem úgy tenni, mintha ezek teljesen természetes dolgok volnának.
- A piromániás lányánál több csomag kokót találtak! - vágott az asztalra idegesen, mire én is így tettem.
- Hát biztos a suliból rászedte valamelyik, hogy adja el őket! - vádoltam meg random a suli kölykeit, aztán lehet igazam is lesz egy kettővel kapcsolatosan, de azért... a mocskos kölke, mondtam neki, hogy estére adja el mindent, és azt még többször, hogy kórház és rendőrség közelében sose legyen nála még fű se.
- Ezek a kölykök... - intek Juliannek, hogy fel se vegye, miket hadovál a fickó. Mintha nem is tőlem kapta volna őket. Végül fogtam a felkarjánál és elindultam vele a cellák folyosója felé, rá hagyva a dagira a dolgot. Próbáljon csak meg utánunk gurulni. Utánunk is szólt, de végül ránk hagyta. Ahogy haladtunk a folyosón, elengedtem a kis mókust és mélyet sóhajtottam.
- Így már értem, miért voltál az előbb ideges... de hát velünk tényleg kaland az élet. - terelem a témát, már amiket ott hallott a dagitól, miközben saját gondolataim is próbálom. Okosak ezek, de néha akkora faszságot képesek művelni. Miközben pedig haladtunk a folyosón, majdnem nekem nyitották az egyik kihallgató terem ajtaját, ahonnan előbb egy magas fickó lépett ki, majd kis híján őt félre lökve a szuperhős ruhában lévő lányom karolta át a derekam. Jó, egy meg van. De remélem nem mondott semmit, ami miatt helyette majd engem tartanak bent. A fickó viszont olyan elképedve nézett rám, mintha ismert volna. Ami lehetetlen, mert én viszont sosem láttam, szóval csak szemöldökeim vonogattam össze, hogy mi a fasz van. Julianre is vetett egy pillantást, majd egy halk elköszönéssel tovább is állt, miközben néha még visszapillantott ránk.
- Meg se szólalj. Szobafogság. - fogtam meg a kezét és elindultam vele az egyik oldalamon, míg a másikon a mókuskával. Nem mintha annyira hatna rájuk ez a fajta szigor, de legalább keltsük azt a látszatot.
- Hé, én téged ismerlek! - nézett Julie Julianre, hol előtte, hol a hátam mögött. - A brooklyn-i balhé és a vegyifegyveres sztori... Te is ott voltál! - magyarázta, bár én oda se figyeltem rá, sok képregényt olvas, és mivel gyerek, szinte biztosra veszem, hogy ezek a fejéből pattannak ki. Aztán elértük a cellákat, ahol a másik két kölyök éppen kisétált a cella ajtaján. Meg is lepődtem, főleg mert rajtuk kívül sehol sem volt senki, kivéve a szomszédos cellában lévő néhány alvó hajléktalant.
- Kiengedtek? - kérdeztem előbb Sullitól, aztán Lucytól, mire a lány hátra kapta kezeit, amiben, én ugyan nem láttam, de egy hajcsat volt, amivel kinyitotta a cella ajtót. Egymásra néztek, de már akkor tudtam, hogy rosszban sántikálnak.
- Ki... kii... - bólogattak egyszerre, rám nézve. Hát nyilván hazudnak, de most ez a legkisebb gondom. Már csak egy gyerkőc hiányzik és mehetünk is.
- Elvették a pillangókésem és a zseb sárkányom is. - morogta Lucy, akit jelleméből adódóan, még a suliban is Lucyfernek becéznek. Okos kislány, de komoly antiszociális problémái vannak, amik miatt állandóan háborúznak Julieval.
- Örülj neki, hogy csak ezeket vették el. - morogtam odahajolva hozzá idegesen, aztán a kis mókusra néztem. - Tudom, hogy nem vágysz már több izgalomra, szóval innen egyedül megyek tovább. Addig vigyázz a kölykökre, és ne hagyd, hogy zacskót húzzanak a fejedre. Pisilni se enged el őket, se az automatákhoz, mert kurva élet, hogy megszöknek... - figyelmeztettem, s ha csak nem volt ellenvetése, akkor egyedül mentem tovább Lisért, akit kicsit beljebb tartottak a szigorúbban őrzött celláknál.

Ahhoz képest milyen családba nevelkedik Leo, nem mondanám, hogy átvette a többiek rossz szokását. Az ikerhúgához képest naiv és félős. Nem tudom ez mitől van, de az biztos, hogy ő az egyetlen, akire semmilyen illegális dolgot nem bíznék. Csóri így is olyan rémült képpel pillogott ránk az ajtóból, hát még mikor a mókuska is rájátszott. Nem tudom, hogy megnyugtatta e a válasza, de végül becsukta az ajtót - és sanszos, hogy a függöny takarásából figyelt minket, és a távolodó kocsit.
- Jaj olyan vagy... szegény miattad megint ágyba fog pisilni... Sőt a végén még megnyered őket, mert engem elvisznek... - piszkálódom. Egy normális gyerekkel sem bírna el szerintem, de 5 ilyen kis suttyó egy félóra alatt kikészítené.
Nem mondom, hogy nyugodt voltam, mert ezek a rendőri, gyámhivatali dolgok mindig elég neccesek, de azért nem rágtam le a körmeim. Lehet, hogy távolról sem a legtökéletesebb gyerkőcök, de ha beüt a szar, garantáltan össze fognak, és szerintem ez jóval több, mint amit valaha a suliba megtaníthatnának nekik. Az ikrek is hiába kerülnek egy helyre, Leo retteg a nevelő szülőktől is, Lucy meg képes volna még olajat tenni is a tűzre. Mert ő ilyen. Az a kis szörnyeteg
néhány lebukást követően újra gondolta a drogok árusítását és lassan saját üzletet csinálhat magának belőle. Okos, egyetem nélkül is, csak éppen... a rossz utat járja. Julie... hát... ő olyan, mint egy rosszul össze rakott kis Batman. Hogy honnan szerezte azt a harcitudását, amilye van, gőzöm sincs, ahogy arról sem, honnan ismer alvilági embereket, aminek nem is örülök túlzottan, de ő azt hiszem teljesen más világban él. Dommiel egészen addig átlagos srácnak tűnt, amíg ki nem nyírt valakit és el nem ástuk együtt a hátsó kertbe a hullát egy apa-fia közös program keretében. Már csak emiatt sem volna túl jó, ha Julian szaglászna a ház körül.

Sejtettem, milyen kitörő örömmel fogadnak majd hajnalok hajnalán azzal az indokkal, hogy vinném el a kölyköket, és nem is vártam többet annál, amit kaptunk. Pusztán le kellett futnom a szokásos köröket, meg a recepcióssal való szájkaratét. Lehetnék jobb apa? Minden bizonnyal, de Isten nem áldott meg jobb munkahellyel, nyerő számokkal és mázlival, így abból gazdálkodom amim van. A drog árusítás sem feltétlen azért kell, mert annyira baszottul élvezem a munkát, és a veszélyes életet, ami vele jár, de 5 még éppen nem kamasz, már kamasz és még mindig kamasz kölyök sok pénzzel jár. Pláne, ha flúgosak is. Szóval igyekeztem állni a sarat, és bár magam sem gondoltam komolyan, hogy Julian majd besegít, de így tett, amin még én is meglepődtem, ami a recepciósnak már kevésbé tetszett. Konkrétan homlokára volt írva, hogy szembe köpne minket, pedig aztán tudja fene, hogy, amiket itt össze hordott hivatalos hangzású dolgot, azok valósak e. De jól hangzott, ahogy osztotta az észt, szóval végül ott hagytuk a dagit.

Abban biztos voltam, hogy a maiak után a kis mókus sem hiszi, hogy Lucynál véletlenül volt cucc, és most biztos azt gondolja milyen felelőtlen szülő vagyok, ami igaz is, de ha jobban belegondol, mekkora király vagyok már, hogy megtanítottam a 11 éves kölyköm seftelni.
- Tudtam én, hogy így vagy úgy, de legyűrjük... - karoltam át nyakánál és menet közben nyomtam is egy puszit a halántékára. Már csak a kis lükéket kell begyűjteni és húzhatunk is a picsába. Akkor engedtem el, mikor majdnem arcon vágtak a nyíló ajtóval, ahonnan végül elő is került az egyik leányzó, igaz egy fura fazonnal, aki úgy méregetett, mintha én volnék a fasz, amiért nem ismerem meg. Még jó, hogy a másik lefoglalta.
- Igazából, én is mentem volna segíteni nektek. Jó mesterlövész vagyok és egy magas helyről simán kilőttem volna a pofákat a helikopterből. De azért így is adom a dolgot... Végülis meghalt, nem? Azért vonultál vissza, mert már öreg vagy és legyőzted a főgonoszt, ugye? - pillogott rá kíváncsian. Mióta Lucy a falhoz vágta a rendőri rádióját, már nehezen jut a bejelentésekhez, de azért igyekszik mindig résen lenni és nem lemaradni semmiről. Azt ő nem tudta, hogy a fickó túlélte és a kis mókus sem a nyugdíjas éveit élvezi.
- Most egy Kian nevű fickónak dolgozok jó pénzért. Bár egy ideje már nem hívott, de azt mondta, hogyha új megbízókat keresnék, szívesen ír rólam ajánló levelet. Én fogtam el Rowan Millst, Cale Braxtont és Travis Averyt is. Tudtad, hogy ő is kettős életet élt? Utána néztem ki ő. Meg is tudtam volna ölni őket, de nem ez volt a parancs. Szóval, ha társra lenne szükséged... én itt vagyok. - ajánlkozott fel s én csak azért hagytam beszélni ezekről a dolgokról, mert egyáltalán nem vettem komolyan. A gyerekeknek élénk a fantáziájuk és nekem egyik név sem mondott semmit igazából, szóval azt gondoltam csak kitalálja, ahogy azt is, hogy ő szuperhős.
Idővel összeszedtünk még kettőt, így már csak egy kellett a szigorított fogdából. Nem hiszem, hogy olyan elvetemült dolgot tett volna Lisbeth, de mivel többen is megpróbálták kivinni, talán így gondolták a legbiztonságosabbnak. Oda viszont nem szívesen mennék gyerek tömeggel, főleg nem ilyen elvetemült csapattal, szóval bíztam benne, hogy a mókus kibír velük néhány percet. Azért aggódtam, hogy mire visszaérek a pali megőszül, a gyerekeknek meg nyoma veszik, de éppen ezért siettem.
- Vezethetem? - csillant fel Lucyfer szeme a Cadillac hallatán, mire Julie fejét csóválva szemeit forgatta. Ellenben a kémsztorikra már ő is oda kapta a fejét. Bár nem tartja magát olyan gyereknek, aki esti meséket hallgat, de a képregényekből ítélve szerette ezeket a valós tartalmú sztorikat is, amikből tán még tanulhatott is.
- Vagy inkább az inka kincsekről. Odáig még az én kapcsolataim sem értek el, szóval lemaradtam róla... - felelte Julie, hogy tisztázza, nem a lustaság miatt nem vágott bele a nyomozás. Volt neki így is elég küldetése, csak itt New Yorkban. És van is jelenleg. A tényleges lehetőségekig viszont nem jutottak el, bár igaz, én az épület másik szárnyába érve nem is hallottam a balhét.
Szegény Sulli valahogy mindig kikapja ezeket a szerepeket, de már a gyilkosság előtt is így volt, csak akkor még jobban viselte. Jobban félt, mint kis hugai, akik közül Lucyt szinte le se tojta az eseményeket, lévén, hogy úgy volt vele, hogy elég rendőr van, nem kell, hogy a végén még őt lőjjék le. Julie viszont készenállt a harcra, bár igaz, arra végül a részéről legalábbis nem volt szükség, hiszen Julian elintézte a dolgot. Így ő csak odalépett hozzá a végén és megpaskolta a karját. A vállához még túl alacsony volt.
- Nem volt rossz, ügynök. Azt hittem már berozsdásodott. - csóválta fejét. - Talán vissza kéne térnie... - tette hozzá. Nagyjából ekkor térhettünk vissza. Igazából már csak azt láttam, hogy egy félig hulla fekszik a rendőrök közt, Sulli kicsit meg van rémülve, Lucy éppen próbálja beindítani a tűzriasztót unalmában, Julie pedig Juliannel trécsel. Úgy dönt a rendőrök úgy is le vannak foglalva az ájult férfival, szóval ezt jó is, ha kihasználjuk.
- Na, akkor most, hogy mindenki meg van, lépjünk... - intettem fejemmel a kijárat irányába, és ha senkinek nem volt ellenvetése, el is indult a kis csapat.
Kiderült, hogy Lisbeth ugyan vissza vitte a nagy plüss unikornist, amit kapott - Julian pénzéből khm-khm -, de neki lila kellett, és ahelyett, hogy szólt volna, fogta és kiment vele. Persze a baszott nagy egyszarvú be is csipogott, a biztiőrök meg rávetették magukat és elkapták. Nem szólt a cseréről, mert lopni akart, pedig simán elvihette volna a másikat, ha szól. Na igen, ilyen és ehhez hasonló izgalmakkal teli napjaink vannak ám.
Odakint a friss levegőn azért már mindenkinek jobb kedve lett, Sulli is csak picit verte a víz, de ő ilyen is, szóval nem különösebben tartottam szokatlannak. Azt már nem vártam el, hogy még haza is furikázzon a kis mókus, mert így is örülhetek a fejemnek, hogy a rám küldött nyomozó vagy mi nem, hogy nem próbált beköpni, de még a támaszom is volt a mai nap. Kizárt, hogy puszta szívjóságból tette, mint inkább az izgalmak miatt, de mindegy, örülök neki.
- Hát akkor asszem... eljött a könnyes búcsú ideje... - engedtem el a kölykök kezét és Julian felé fordultam. De mielőtt még bármit is tehettem volna, odalépett Lisbeth és megölelte a derekánál, hogy megköszönje, hogy segített nekünk. Aztán vissza is ment a többiekhez és jobbára Sullit vigasztalta.
- Gőzöm sincs mire fel segítesz, ha közben meg felakarsz dobni, de kösz... - nyújtottam a kezem felé mosolyogva. Igen, ezúttal a kezem, hogy lássa, mennyire megváltoztam felé jó értelemben. Meg a faszt... csak játszom a jó fiút, ami nekem úgy se megy, szóval, ha nem fogadja el a kezem, úgy is rácsimpaszkodok és minimum ledugom a nyelvem a torkán. Nem azért, hogy legközelebb ne segítsen, hanem, mert ha egy nap puszipajtások is lennénk, akkor is imádni fogom baszogatni és piszkerálni, pláne, ha buziságokkal.