A reggel kint talált a tetőtéri... tetőn, egy cigit el akartam szívni a kávé mellé. Kellemes élvezet, nem egy tizenévesnek, amire éppúgy teszek, mint ama tiltásra, mely szerint ami a hűtőben van sör, ahhoz nem nyúlunk. Ami tiltott, az jó. Az utóbbi időben annyira nem. Elég komoly fejen ütést adott az a lehetőség, hogy ha nem balhézok (annyit, szerettem volna ezt hallani még utána, sajnos a teljes valóság az egyáltalán nemre vonatkozott), akkor valóban bejutok az egyetemre, ösztöndíjjal. Mondanom sem kell, az egész suli vérszemet kapott, hogy nem vágyok balhézni és kapom vissza, nem csak az íveket. Csak egyet elfelejtettek: a bátyámon edződtem, meg tudom magam védeni verekedés nélkül is. De istenemre, olyan baromi nehéz visszafogni magam még mindig! Mintha a világ összes sérelmét mindenki rajtam akarná leverni! Alig várom, hogy vége legyen az évnek, legalább nyáron nyugtom lesz. A következő évet kell már csak kibírnom, de gondolkodom azon, hogy átjelentkezek, az nincs hatással az evezői csapatra. Nyugit akarok. Amit még magamnak is nehéz előírnom, mert érzem, hogy az évek alatt felgyűlt feszültség nem hagyott alább, sőt, az elfojtástól csak még jobban feszít és ...

Még jobban átmentem laza leszarom stílbe, hogy rejtsem mindezt. Könnyebb így kezelni, és lassan a sok marha is kezdett rájönni: nem, bizony nem fogom felvenni a kesztyűjüket és balhézni. Na, ezért kell a cigi és a kávé! Lenyugtat, megnyugtat. Attól még a lazaság a nagy szájban is kimerül, s csak valóban annak adok tiszteletet, aki szerintem meg is érdemli. A diri még mindig nem. Már egészen szép gyűjteményem van az elcsórt holmijaiból az asztaláról.
Visszamászok az ablakon, már mindennel megvagyok az induláshoz, csak a motorig kéne eljutnom, ha a legifjabb tesónk nem éppen a küszöb elé telepedett, mert akkor legfeljebb leszánkázva érek a földszintre. Újfent szokása a szobám előtt ledögleni reggelente, ha meg a fürdőszobában vagyok, akkor ott. Párszor már estem így át rajta, mostanra már óvatosan lépek ki az ajtón. Hát persze, hogy visszafeküdt, miután becsuktam az ajtót. Átugrom, megvakarom a fülét, majd halkan lerobogok a lépcsőn, ami felér egy hadseregével, majd felkapva a kulcsomat, a garázsba vágtatok a motorhoz. A bakancs felhúzása időbe kerül, s mire befejeztem, a kistesó is lecammogott, és egy jó reggelt nyalással úgy döntött, le vagyok tojva amúgy ám. Szeretetteljesen elküldtem a fenébe, de rá egyáltalán nem tudok haragudni, imádom minden szőrszálát, még a gatyámon is, ahol most kész csomókban tenyészik, de hála a feketének, annyira nem tűnik fel.
A tömegköztől kíméljen meg mindenki, vagy gördeszka, vagy moci, autó sem ártana, a jogsi már megvan, most elég még a kétkerekű, azzal lehet tolni a sebességet és a formákat is, ha már cross-motort tettem a hátsóm alá.
Suli már nincs, és valahogy ide jobban is van kedvem jönni. Egészen jó fejek és egészen jól értik és én is őket, hogy éppen miről beszélünk. Találok parkolóhelyet, még mindig lusta vagyok beadni egy kérvényt, inkább szlalomozok a kocsik és mocik között az üres helyhez.
Leveszem a bukósisakot, kesztyű már nem kell, nem lángvágóval kell leoperálni a kormányról az ujjaim az idő miatt, de a biztonság kedvéért van mindig nálam egy. Valami viszot nincs nálam, az pedig a hátitáskám, amit elfelejtettem a hátamra kanyarítani, mert blöki szőrzete elvonta a gondolatomat, hogy azt még csapjam a hátamra, kifelé menet. Nem blöki szőrét, ő alapban gondoskodik róla, hanem a táskámat.
- F@sza - az iratok a kabátom zsebében vannak, minden más, vízzel és kajával, ott várakozik rám a konyhaszéken, míg haza nem érek. Nagyszerű. Beletúrok az üstökömbe, majd a kezembe fogva a kobakot, becaplatok a recepcióra, miközben a zsebemből próbálom egy kézzel előszenvedni a belépőkártyámat, amit visszadugtam a parkolóba hajtás előtt, hogy beengedjen a sorompó.
- Helló! - a neveket juszt is elfelejtem, így nem mondok utána semmit. Lift, ha lenne is, nem foglalkozom vele, a lépcsőházban sprintelek, egészen Flor irodájáig, ahol bekopogás után, várakozás nélkül hajolok be, akár látom, akár nem.
- Megjöttem - egyelőre csak jelzem, mert vizet azt kéne vadásznom, ha már voltam olyan hülye, és elfeledkeztem. Ahogy hajolok vissza a folyosóra, naná, hogy neki kell menni nekem egy kávéspohárral. Amiben van kávé. Vagyis volt, mert a negyede a bőrkabáton landol. Lenézek a folyó foltra.
- Kösz, már ittam és általában nem felnyalva a kabátomról - hoppá. Előbb fel kellett volna néznem, kinek is mondom. Már mindegy! Halotti nyugalommal surranok tovább, még mindig hallva a hátam mögött a kedves mondatának a végét. Azt hiszem, jobb is, ha ma nem lát bent az irodában. Pedig bírom a fejét, ezen kívül.
A konyhát keresem meg, becélozva a hűtőt, hátha akad egy olyan bontatlan palack, ami közherdálásra van felajánlva, abból rabolok, s veszem vissza az utat Florhoz.
- Helló - állok meg ismét a közelében. - Megállunk majd, szenyót venni? - Ez egyértelmű jele, hogy a fejem megvan, a táskám, az sehol. És tizenhét évesen csak a hasam létezik elsőnek, utána jön minden fontossági sorrendben.

Tegnap futtában összeismerkedtem azzal a sráccal, aki egy ideig (majd kiderül meddig, mert nálunk szinte semmi sem állandó) nekem fog segíteni a munkában. Alapvetően nem bánom, mert néha ki sem látszok a melóból, és annak ellenére, hogy szeretem a pörgést, folyamatosan, hosszú távon egyszerre több, különböző munkafolyamatban benne lenni nem egyszerű, főleg, hogy én vagyok a kapcsolattartó Puerto Ricoval is. Ezt a részt nagyon szeretem, de velük spanyolul beszélek, viszont a nyelvváltást nem mindig veszem észre, főleg, hogy mivel majdnem tizennyolc éves koromig ott laktam, ezt a mai napig könnyebben előveszem, mint az angolt, éppen ezért is vettek fel más jelentkezőkkel szemben, mert nekem egyáltalán nem volt gond a szakmai nyelv elsajátítása. Az viszont már gond, hogy mindig észrevegyem a váltást, és a főnököm, akivel egyébként nagyon jól kijövök, már nem egy levelet dobott vissza a következő felirattal: „Egy nyelven!!!” Ez pedig csak annak köszönhető, hogy mindig több anyagban vagyok benne egyszerre, és ha angol nyelvű fogalmazás közben spanyolul beszélek, fel sem tűnik, hogy az utóbbin fejezem be a levelet. Ezért jó, hogy ő nem beszéli, mert egyből kiszúrja nem úgy, mint én. Én értem mind a kettőt. Ezért is pártolta annyira, hogy kapjak egy kis segítséget, hogy legalább azokat a munkákat, amikhez nem kell (sok) szakmai tudás, kicsit le tudjam adni.
Arról nem is beszélve, hogy a srác nagyon laza, és most fog visszajönni betegszabiról az a nő, akit a háta mögött a legtöbben csak „boszorkánynak” hívnak, mert az élő fába is beleköt, és egy irodában kellene lenniük. Tipikusan, ha van rajtad sapka, akkor azért, ha nincs akkor azért köt beléd. Néha még nekem is vissza kell nyelni, hogy ne küldjem el őt melegebb éghajlatra, de inkább kikerülöm. Főleg, ha én is veszekedősebb hangulatban vagyok.
Marcussal a testőrömmel, aki arra próbál vigyázni, hogy a mostohabátyám ne találjon meg, nagyon hamar beértünk az én tegnapi kérésem miatt, mert reggel még munkaidő előtt le volt beszélve egy egyeztetés Puerto Ricoval, akinek reggel kilencre egy hivatalos jelentést kell megküldeniük a miniszterelnökségnek, és kell tőlünk a segítség bizonyos adatokban. Arról nem is beszélve, hogy ma hatósági mintavételezésre megyünk több helyre, és közbe kell iktatni egy cég ellenőrzését is, így ma szinte végig terepen leszünk, és a pontos adatok a gépemen vannak. Hogy a bejárásokról a jelentést mikor fogom megírni belőlük, az rejtély, mert egyéb papírmunkával is el vagyok maradva. Remélem, Maurice tud majd segíteni ezekben is.
Javában beszélek Javierrel, a Puerto Ricoban lévő kollégával, amikor mintha egy „Megjöttem” felkiáltást hallanék, de mire odafordulok már csak az ajtó záródását látom. „Szélvész” nyugtázom, és folytatom a megbeszélést. Idő közben viszont átváltok a fülesre, mert, ha valóban megérkezett a srác, akkor az azt jelenti, hogy lassan időszerű lenne elindulni. Összepakolva viszont még nem igazán vagyok, de ahhoz kell a mind a két kezem.
Ismét nyílik az ajtó, és most már látom is, hogy ki az. Elég lazában nyomja, mert csak egy palack víz van nála, pedig tegnap mintha említettem volna neki, hogy hosszú napunk lesz épületen kívül. Egyszerre két elő beszédre viszont nem tudok figyelni, így csak kézjelekkel kommunikálok a sráccal, így először a fülemre mutatok, ahol ott van a „füldugó”, majd egy üres szék felé intek, hogy üljön le. Annyi viszont megragad, hogy valami „kaja”, de már nem tudom mit mondott, és „venni”. - Si hay problema, entonces llamame (Ha baj van, akkor hívj.) - mondom a telefonban lévőnek. - ¡Adiós! (Isten veled!) - köszönök el.
- Szia! Ne haragudj, de ez most nagyon fontos volt - kérek tőle elnézést, hogy így mellőztem. - Te így jöttél? - utalok most a hiányos felszerelésére. Nem vagyok dühös vagy hasonló, csak meglepett. - Ugye jól értettem, hogy valami kaját akarsz majd venni? - kérdezem kicsit bizonytalanul. - Brooklyn melyik részén is laksz? - kérdezem hirtelen, amikor a „hova kell menni” listámra nézek. - Csak, mert ha jól rémlik szokott lenni nálad táska, és lehet, haza tudlak dobni érte - vetítem előre, hogy lehet, még ez is járható út, ha valami otthon maradt.
Ha ezt tisztáztuk, és rájövök, hogy kizárólag papírokkal nem megyek sokra, alkuképesre veszem a további indulás előtti teendők listáját. Meg nem ártana tisztázni, hogy jól emlékszem-e, hogy nem benti munkára kellett volna készülnie - Ugye tegnap említettem, hogy ma nem igazán leszünk bent? - kérdezem bizonytalanul. Ha megerősít, akkor rátérek a „még beszerzendő” listára. - A papírok és nyomtatványok megvannak, de még magunkkal kell vinnünk az egy emelettel feljebb lévő laborból a mintavevő eszközöket, és folyosó másik végén lévő titkárságról egy menetlevelet a slusszkulccsal, de én vezetek - előzöm meg a félreértést. Itt sajnos nem elég a jogsi, kell egy belső „vizsga” is, ami alapján megkapjuk az „ügyintézői igazolványt”, azaz vezethetünk céges kocsit. - Elmész valamelyikért? - kérdezem kedvesen. Felőlem elhozhatja bármelyiket, vagy egyiket sem, mert egyik sem „veszélytelen”. A „boszorkány” (egyébként Molly) még valószínű bent van a titkárságon, hiszen reggel mindig ott van több mint fél órát. Viszont két táskányi törékeny mintavételi edény és műszer lehozatala sem egyszerű, főleg, hogy súlya is van (a laborban meg elég, ha az én nevemet említeni, tudják, mint kell vinnem).

Nézve anno a kínálatot, két dologért senki sem repdesett: Meki, Wendy!s és hasonlókban melózni, és olyan helyeken, ahol kint kell lenni. Esetleg. Muszáj voltam valamit felkajtatni, mint meló, miután tényleg felcsillant a lehetőség, hogy tanulhatok tovább, mert az eszemnek azért annyira nem köszönhetem, ez a sulirendszer marhára nem hozzám igazított valami, ezért rendre alul is teljesítek. Józan paraszti ésszel bírok, a fenének van kedve bonyolítani a dolgokat, azok a nélkül is tutira azok, így az, hogy egyetem és az én eszem, na meg a tanulás, az nagyjából nulla közös metszettel bírt. Egészen addig, míg az egyetemről meg nem jelent az az ipse. Egyből elfelejtettem a nevét, így nem rugózok rajta. A hír viszont hízelgő volt. Tanulhatnék tovább, ösztöndíjjal. Ahhoz viszont, hogy normálisan meg tudjak lenni az ösztöndíjból, nem elég, legalábbis nekem, ahogy elgondoltam, mert a koliba is be akarok majd kerülni, hogy minél kevesebbet kelljen ingázni. Így maradt a diákmeló, ha már tanulni annyira nem akarok, pedig érzem, hogy kéne, mert a tanulmányi átlag is fontos az ösztöndíjért. Majd megoldom, úgy vagyok vele, eddig mindig volt valahogy.
Az előbbi lehetőségek, mely szerint ácsorogjak egy pult mögött és a fullasztó gőzben, bűzben mosolyogjak a nem kedves vevőre, ott bukott el, hogy aki barom, azt a képébe mondom. Jatt fuccs, kirúgás száz százalék és még fizethetek mondjuk a tönkretett holmikért is.
A terepi lehetőséggel is bíró diákmelő fogott meg. Ráadásként éppen a normálisabb tárgyakat kell hozzá használni, ami jobban ment, mint egy nyamvadt képlet megoldása. Legalábbis levezetéssel. Lógni kint meg pláne jó, tök mindegy miliyen idő van.
Eddig egészen jól elkanalazgattam a melóban és a helyen is, szépen meghúztam egyes érdekes fazonoknál a határt, imádnak is, én is őket, olyannyira, hogy meg nem haragudnék a szavaikra, mert hát most minek tegyem? Közöm nem lesz hozzájuk és tegyük fel, iszonyat szar napja van 24/7-ben. Van ilyen.
Papír szívószállal ittam a narancslét, mikor futólag bemutattak egymásnak azzal, akivel majd leszek holnaptól. Az elején mindig kiborították a kollegák, mert valami az asztalon landolt, ami alapvetően közös használatú, diákmunkaként az használja, aki éppen előtte ül. Jól megnéztem, jól végignéztem és szerintem menni fog.
Fel is ismerem, ahogy bedugom a fejem az irodába, megnézni, éppen valamivel el lehet foglalva, s nem zavartatom magam, bízva abban, hogy jó lesz ez.
Sokkal jobb, mint azzal, aki gondos kávékezelés alá vette a kabátomat.
- Neked is legyen szép a napod! - Intek még a kezemmel, a hátamat mutatva neki, és már arra koncentrálok, hogy csak víz legyen a hűtőben, vagy akárhol.
A pantomimet látva, ledobom magam az egyik forgószékbe, mivel nem tudom, mi az aznapi ukáz, azon kívül, hogy tulajdonképpen pont azt hagytam otthon, amit előkészítettem az alapján, amit mondott. Fincsi kezdet, de megoldom. Úgyis csak kaja meg víz kell. Ebben a várakozásban van türelmem, de, hogy ne zavarjam, arrébb gurulok a székkel.
- Tök okés - rántok vállat. - Telefonban voltál, én jöttem be - azért igazságérzetem van, és én nyitottam bele a telefonálásába. - Miért, hogy jöjjek? KImaradt valami? - Nézek az öltözetemre. Bakancs pipa, vastag gatya, pipa. Jó fekete, be fogok sülni, de nem vagyok hippygyerek, hogy narancsban toljam, vagy lilában. Bár lehet, farmer jobb lett volna. Passz.
- Ja! - Esik le az így jöttél. - Ja. Van itt a közelben bolt, pékség, beugorhatnánk. Csak pár perc - Ú, nem mondja, hogy hazamegyünk? Isten ments, majd este odadugom a képem, nem akarok visszamenni. - Ahol a házunk van? - Kerülöm ki a kérdést, majd elcsodálkozom. - Jó a megfigyelőképességed - és azért elcsodálkozom még jobban, hiszen ez a figyelmesség jele is. Képes lenne csak ezért hazafurikázni.
- Á, jó lesz a sarki bolt. Veszek pár szendót és vizet. Az iratok nálam vannak, meg amik úgy kellenek - csapok a kabátzsebemre, ami belül van, onnan biztos nem fog kiesni.
- Yepp - tartom fel az egyik lábam, jelezve, nekem ez jelenti a terepre megyünköt, terepmotorozok eleget, hogy tudjam, mennyit bírok a szabad ég alatt. Kaja és víz nélkül például sehogy.
- Mit csinálunk, hova megyünk? - Gondolom, jó messze, vagy macerás dolog lesz. - Gondoltam - vigyorgok a vezetésre. Céges autót még nem fogok a hátsóm alá kapni, diákmunkásként pláne nem. - Hozom őket - gondolom, van még itt tennivalója, addig elpakolgatom a cuccokat. Hogy milyen nehéz a cucc, az nem oszt, szoroz, a hátam az evezéstől leszállópálya, nem különben a karizmom sem egy ropi. Csakhogy törékenyek és azt rám bízni olyan, mintha azt mondanák, vigyek ki egy tálca sütit a vendégeknek. Nem jön össze. Most azonban próbát teszek.
- Mindkettőt hozom... a nevedre van a kulcs meg a papír? - Mielőtt felpattannék, ezt még megkérdezem. Tehát, mintavételi eszközök, a titkárságról menetlevél, slusszkulcs. Alapvetően lusta vagyok, mint a föld, de ez a csajszi. khöm, Flor, emlékszem a nevére, sokkal tűrhetőbb, mint az eddigiek. Ha ez csak ezen a szinten marad, már megérte az egész.
Előbb a titkárság. S meg is van az összehasonlítási alapom, mennyire de hűde jól jártam Florral. Még egy fő imádatát megnyertem, pusztán az őszinteségemmel, mely szerint arra a kérdésére, hogy mi a francért zavarom meg a beszélgetésüket, jöhettem volna később is, megkértem volna, hogy ugyan már vigye le velem a mintavételi cuccokat, mert különben telezörögném a dumálásukat, szerintem a főtt rák arca nem olyan piros, mint az a bizonyos majdnem kollega Mollyé. A titkárnőre azért félmosollyal rákacsintottam, jelezve, vele aztán tényleg nincs bajom, főként, mert vele még annál is kedvesebb voltam, hogy drága Molly érezze, tudok én rendes lenni, de azt ki kell érdemelni. Márpedig azt a titkárnőt kedveltem, jól megvagyunk.
- B@szki - emelem az elsőt, nem nehéz, s nem is csörög annyira, mint gondoltam, de a menetlevéllel a kezemben tuti leejtem. Kulcs a zsebbe, menetlevelet a gatyám korcájába teszem, közém és a levél közé téve a pólomat, hogy megtartsa, majd felkapom a két ládát, óvatosan, majd egyenlete slunggal leszáguldok a lépcsőn, hogy senkinek se jusson eszébe se csörögni, se velem szemben feljönni.
A kocsi előtt azért megkönnyebbülten állok meg, s teszem le a két táskát, s megnyomva a kocsikulcs gombját, a pittyegés után kinyitom a kocsi hátulját. De hova kell tenni? Azt hiszem, ezzel jobb, ha megvárom Flort.
- Ezek hova mennek? - mutatok a két ládára, majd a kezébe nyomom a kulcsot és a menetlevelet is. - Súlyzónak tök jó.
Ha megvannak a ládák, bevágódok az anyósülésre, elvégre nem én vezetek, s attól még nem a hátsó ülésen akarok szobrozni.
- Ez a Molly... nincs neki ágymelegítője, vagy minden nap epét reggelizik? - böki a csőröm. És aztán lapozok is a témán, mindenkinek van elég feszkó az életében, s ő sem azért lett ilyen, mert jókedvében teszi. De legalább jó messzire el fog kerülni.
- Tök jó a spanyolod. Kár, hogy egy kukkot nem értek belőle. Mit csinálunk ma, pontosan?
A vizem meg az irodában hagytam.

Ma már ébredéstől kezdve úgy pörgök, mint egy Energizer nyuszi, pedig még csak egy kávét ittam. Jó, az erősebb, mint amit mások isznak, de nálam ez a „normál”, dupla és méregerős. Ezt a lendületet még viccesen Marcus is szóvá tette, mert közölte, hogy „Még jó,hogy előre kinyitotta a kocsiajtót, mert olyan lendülettel jöttem ki az épületből, hogy lehet az ajtón keresztül szálltam volna be”. Bevallom, volt némi igazságalapja a dolognak. Talán ezért is örültem, hogy nem nekem kellett akkor vezetni, mert ilyenkor kicsit mindig agresszívabban megyek. Bár nekem itt nincs saját kocsim, így metróval jöttem volna, de most ahhoz biztos, hogy nem lett volna hangulatom annyira.
Ebből a szempontból viszont tök jól jött ki, hogy először egy hosszú telefonbeszélgetést kellett lebonyolítanom, mert volt időm kicsit visszavenni a lendületből. Ha így kellett volna indulnom, akkor lehet minimum egy autókár keletkezett volna. Az elhúzódó beszélgetés viszont megint felélesztette bennem a lendületet, de most legalább tudatosan próbálom visszafogni magam, mert mától nem csak a saját életem van a kezemben vezetéskor, hanem egy tizenhét évesé is.
Örülök, hogy nem veszi a szívére a dolgot. Vannak olyanok, akik ezt személyes sértésnek veszik, hogy valaki nem velük foglalkozik, amit belépnek egy ajtón, és a mutogatás is sokak számára sértő. - Ez most már a Te irodád is, jössz-mész, ahogy a munkád kívánja - mondanám, hogy „ahogy a kedved tartja”, de ez itt sajnos nem mindig kivitelezhető igazán. - Egyébként az lesz az asztalod - mutatok a velem szemben lévő, üres asztalra. - A kolléganő szülési szabadságra ment, így egyelőre nem lesz rá szüksége - avatom be a részletekbe. - Elvileg ma hoznak Neked egy használaton kívüli görgős konténert a raktárból, amibe pakolhatsz, meg a számítógépedet is áthozzák - tájékoztatom, hogy nem lesz ennyire rideg a környezete. Az irodai konténerbe pakolhat akár személyes tárgyakat is, hiszen a fiókjai zárhatóak lesznek, és a kulcshoz csak mi ketten és a főnök férhet hozzá. A gépét áthozzák, tehát azzal is fog tudni mit kezdeni, ha mást nem, akkor Pasziánszozik rajta, ha nem tud miben segíteni. Egyéb irodai cuccokat is fog kapni, ha visszaértünk.
Kérdésemet a felszerelésére egy az egyben félreérti, ahogy látom, de kíváncsi vagyok, mikor esik le neki a dolog. Az öltözékével nekem semmi bajom, úgy jön, ahogy akar, tőlem aztán sífelszerelésben is jöhet, de akár papucs-rövidnadrág-izompóló kombináció is lehet rajta, bár azt lehet a főnök szóvá tenné. Amikor viszont leesik neki, csak szélesen elmosolyodom. - Felőlem rendben - egyezek bele az ötleétbe. Éhen mégsem halhat, meg szomjan sem.
Ajánlatomra, miszerint hazavihetem az otthon maradt cuccaiért, kicsit meglepő kérdést kapok vissza. - Feltéve, ha házban laktok - rántom meg játékosan a vállam. Ha nem akarja, akkor nem erőltetem, de valamiért úgy érzem, kerüli a témát. De azért remélem, hogy ez csak amolyan normál tini-dolog, és nem valami komoly családi gondról van szó. - Köszönöm! - mosolyodok el a dicséretén, amit a megfigyelő képességemre mond. E nélkül már nem élnék, de ezt neki nem kell tudnia.
- Ha neked jó, részemről nincs akadálya - egyezek bele a dologba. Ha nem szükséges hazamennie, akkor nem viszem haza. Ha szerinte minden fontos dolog nála van, és a hiányzókat be tudja szerezni egy boltban, akkor én nem akadékoskodok.
- A kocsiban majd elmondom, ha nem gond, hogy nem most? - próbálom kicsit tolni a választ, mert az ellenőrzésre időpontra kell érkezünk, és félek, ha most leállunk beszélgetni, akkor elkésünk. A kérdése egyébként jogos, és válaszolni is fogok rá.
Ha a lelkesedése az általam mondott, javasolt feladatokra végig ilyen lesz, akkor ez a srác egy főnyeremény lesz. Látom rajta, hogy nem gyenge, de sem túlterhelni nem akarom munkával, sem darabokban látni a mintavételi cuccokat. Oké, hogy az edények egy része mondhatni színes, gyógyszeres üveg, de néha nagyon nehéz hozzájutni, és ezt pont mintavételezés előtt megtizedelni, kicsit problémás lehet. A műszerek pedig elvileg védőtáskában vannak, de azért nem védenek mindentől azok sem. - Köszönöm, de nem kell rohanni - bocsátom előre; - és kérheted úgy is.- Itt nincs fix kocsi ilyen munkákra, de arra próbálnak figyelni, hogy nekem ne a legnagyobbat adják, mert a százhatvan centimmel abból nem igazán látok ki, de az is mérvadó, hogy vizes terepre ne egy városi kocsi menjem, ami az első sárba beleragad. A titkárságon már reggelre tudják, hogy kinek melyik jármű van kiosztva, így elég a nevet mondani, nem kell tudni, és általában nem is tudjuk a típust és a rendszámot.
Amíg a segítségem elhozza a cuccokat, én a nyomtatványokat szedem elő az ellenőrzéshez és mintavételhez, de egy részüket még nyomtatnom kell. Így miután ráküldöm a nyomtatóra őket, kimegyek a folyosóra, hogy kivegyem a gépből, de naná, hogy megint kifogyott a papír. Így visszarohanok az irodába, hogy beletegyek egy csomaggal, de két lap kiadása után meg a tintát hiányolja. - Ez nem lehet igaz - mérgelődök hangosan.
- Mi a baj Flor? Megint elromlott a gép? - jön ki egy kolléga a gép mellett lévő irodából.
- Nem csak a papír után most a fekete patron fogyott ki - mérgelődök.
- Várj, hozom - megy vissza a helyére. Itt szerencsére az a szokás, hogy nyomtató mellett lévő legközelebbi irodában kerül elhelyezésre a tintaparton, hogy ne kelljen mindig a titkárságra rohanni. Vissza is jön pár pillanat múlva.
- Ugye Te tudod, hogy kell kicserélni? - néz rám kicsit bizonytalanul, jelezve, neki aztán gőze nincs az egészről.
- Persze - és már nyitom is ki a gép ajtaját, kiveszem belőle az üres patront, és becsúsztatom a helyére a teli feketét. Az ürest pedig visszacsomagolom. - Erre majd írd rá, hogy „üres” - kérem kedvesen, hogy senki számára ne legyen félreérthető később. - És köszönöm a segítséget! - hálálkodok, és visszaindulok az irodába. Amikor minden cuccot összeszedek, még visszafordulok, hogy valóban így van-e, és meglátok egy fontos dolgot, amit a táskámba csúsztatok, majd lefutok a lépcsőn. Gyorsabb vagyok, mint a lift, így biztos, hogy nem várok rá.
- Köszönöm - veszem át a kulcsot, és a papírokat. - Örülök, hogy hasznát veszed, de azért csak óvatosan - mosolyodok el kedvesen. - Másnál a csomagtartóba, de én mindig a hátsó ülés elé teszem. Ott nem csúszkál, és nem borul fel olyan könnyen - árulom el az általános protokollt, és az én egyedi szokásaimat. Néha élesebben veszem a kanyarokat a kelleténél, és így kell a támaszték.
Elnevetem magam a kérdésén. - Jó kérdés - vigyorgok tovább. - De szerintem az utóbbi, mert tudtommal van férje, bár én nem szoktam vele beszélgetni, csak ha végképp elkerülhetetlen. Köszönöm neki, és reménykedek, hogy aznapra a legközelebb csak az elköszönésnél kell hozzászólnom - avatom be a bennfentes dolgokba, de ezzel vagyunk még egy páran így.
- Köszi, de ez nálam nem érdem, mert majdnem tizenhét évig San Juanban, Puerto Ricoban életem - mesélek neki röviden. - Ha szeretnéd, majd taníthatok neked egy kicsit belőle - ajánlom fel kedvesen.
- Brooklyn nyugati részében végrehajtunk először egy ellenőrzést, megnézzük, hogy minden rendben van-e a szennyvízteleppel. Oda időpontunk van, mert most viszonylag kevesen vannak, és mi sem sétálhatunk engedély nélkül. Utána megyünk több felszíni vízhez, hogy mintát vegyünk, de nagyrészt Brooklynban leszünk, és itt Manhattanben - válaszolok a kérdésére. Majd elkezdem kitölteni a menetlevelet. - Mit keresel? - kérdezem kedvesen oldalra pislantva.

A szavakra nagyra nyílik a szemem.
- Ne máááár! Tényleg? - Egyből felcsillan a szemem. Szeretem a tömeget, meg a nyitott irodákat. Ja, nem. Amikor ott voltam, alig vártam, hogy kijebb legyek onnan, inkább fogtam valami hordozható szart, a másik hónom alá a melót s inkább úgy intéztem és tettem, amit kellett. Akkor örültem a legjobban, amikor irodából kint kellett lenni. Nincs bajom az itteniekkel, többségükkel. Vannak ám kivételek, de megtanulták, jobb, ha kerülnek és nem belém kötni, mert azt nagyjából ők szívják meg.
- Ahhhh, kirááály! Ennél jobb hír nem is fogadhatott volna!
A mutatott asztalhoz egyből odagurulok, megfogva az asztal szélét, odakanyarítom magam, majd ráfekszek, szétterített kézzel.
- Sziaaa! - Merthogy ez így tényleg a kánaán. Főleg, hogy nem azzal kezdem az itteni munkát, hogy lenyalom az asztalt. Nem vagyok finnyás, de egyszer láttam Bobot az asztalnál enni, onnantól kezdve én bizony takarítottam az asztalt és saját klavi, saját egér! Saját tollal és miegyébbel.
Nem tudom, ismertem-e, aki szülési szabira ment, az biztos, hogy hálás leszek neki.
- Tényleg? Hát ez csúcs! Ma már több jó dolgot ne mondj, szeretném holnap is élvezni a jót - jön ki belőlem, mert ennyi jót hallani nagyjából három perc alatt, teljesen főnyeremény.
- Szuper, kösz! - Márpedig ritkán köszönök bármit is komolyan. Példának okáért az iménti kávés kösz, az nem tartozott közéjük.
- Megdumálva - pörgök egy lassút a székkel. Még ha másokat idegesít is. Fel kell avatni az asztal előtti részt. Azt hiszem, túlpörgöm a kérdést és a jó kedvet, így rákönyökölök az asztalra és úgy figyelek tovább, miután a tenyerembe dobtam az állam.
- Abban hát. Egy hatalmas nagy kutyaház. Ha azt nézzük, mindenhol kistesó vedlett szőrével találkozni - jegyzem meg.
A köszönöm megint meglep, s önkéntelenül elmosolyodom rajta.
- Nekem tök szuper így - bólogatok a tenyeremmel együtt.
- Aaaz is tök okés - nekem mindenhogy jó, ha máshogy nem, ha ott leszünk, akkor egészen biztosan megtudom.
- Ki rohan? - Állok meg a mozdulatban. - Á, értem. Vigyázok a táskákra - mert aki rohanni szokott, az én vagyok. Imádom a sebességet, mindössze ennyi a titok. Ezért tudom evezésben is tolni ezerrel alattunk a csónakot. - Oké! - Ha tudják, kihez mi tartozik, akkor kérem névre, s így nem lesz kavarodás.
- Kalapácsvetést nem próbálok vele, ígérem. Hátsó ülés? Ne inkább a két ülés közé tegyem, lentre? - Még a végén előreborul a két láda, és akkor fuccs mindennek.
- Ja, hogy a hátsó ülés elé - kell az a szendvics, kihagyott az agyam a felfogásban. Ahogy mondja, úgy rakom be, ő tudja, mi a dörgés.
- Nekem hátra kell húznom az ülést - a hosszú lábak előnye. - El fog úgy férni a láda? - Nem vágyom elánnal hátratolni az ülést, aztán csak az üvegek halk pattanását hallani, netán a műszerben teszek kárt, akkor az életben nem fogok egyetemre tudni gyűjteni.
Rápillantok, ahogy felnevet, s önkéntelenül elmosolyodom, az ajtó karfájára téve a könyököm, s úgy téve a szám elé a kezemet.
- Nem tudom eldönteni, melyik a jobb - vigyorodok még jobban el. Magánéletbe nem szokásom belekérdezni, belelépni, de tény, amit és ahogyan előadott, az nálam nem sokáig marad meg, hamar teszek róla, hogy inkább kerüljön.
- Ó, így érthető - nem úgy hangzott, mint egy tanult nyelv, ahhoz folyékonyabbnak hallottam. Hogy miért van itt és nem ott, nem kérdezem. Ilyeneket sosem, mint ahogy én sem szívesen beszélek otthoni dolgok egy részéről. Vannak dolgok, amikre nem jó, ha rákérdez az ember. Ezt már megtanultam.
- Inkább oroszt tanulok, meg franciát. De jöhet a spanyol is. Csak össze ne keverjem azt a keveset, amit évek óta vernek belém - vigyorgok. Két nyelvet tanulunk, tudnám, minek, a franciát kéne jobban tudnom, mégis az orosz megy valahogy jobban. Ez még nem jelenti azt, hogy simán kérek bármit a boltból, s hogy simán el tudnának adni száz tevéért is. Pedig ezret érek, én és a szerénységem.
- Okké. Brooklyn legalább ismerős terep. A szennyvíz telep annyira nem, de majd most! - Brooklyn egy részét legalább ismerem, Manhattant nem annyira, nekem túlságosan mások, mint a brooklyniak.
- Á, semmit. Merthogy az nincs itt. Vizet is kell vennem  - sóhajtok fel. Pedig milyen jól rátaláltam arra az ásványízre. Ott várt epekedve, hogy vigyem el! Erre ott hagyom az irodában. Azt hiszem, most jól megtanultam, hogy mielőtt elindulok, egy check-list nem ártana, mielőtt még a fejem is otthon hagyom. Bár az rendszeresen előfordul, ahogy a jegyeim is jelzik.
- Két utcával arrébb van egy jó kis pékség, ha megállsz előtte, csak beugrok. Kérsz kávét? Jobb, mint az irodai - már ittam egyet reggel, cigivel nagyon jól esett, s meg is nyugtatott, mind a kettő.

Itt valahogy sokan próbálják éreztetni, hogy ők felsőbb rendűek csak, mert teljes munkaidőben vannak itt, vagy, mert önálló munkakörük van, bár ettől függetlenül azért még kedvesek, de nem törődnek azzal, hogy valahol ez is a megalázás része. Én szeretek mindenkit egyenlő félnek tekinteni, függetlenül attól, hogy honnan származik, és mit csinál vagy azt hány órában teszi. Az már más kérdés, hogy, ha valaki kihúzza a gyufát és bunkó velem, onnantól én sem biztos, hogy emberszámba veszem. De Maurice egy tök normális srácnak tűnik, és úgy gondolom, hogy elég sok időt fog itt tölteni ahhoz, hogy kellemes körülményeket teremtsek neki a munkához. Ehhez pedig járnak bizonyos dolgok, mint az, hogy a sajátjának érezze azt az irodát, ahova dolgozni fog járni. - Tényleg - erősítem meg az előbbi kijelentésemet. - Ide fogsz járni, itt fognak keresni is a bentiek - gondolok itt a főnökre is, aki tök jó fej és segítőkész, de ezért elvárja a tiszteletet, és, hogy szükség esetén mi is segítsünk neki, ha kell. És hiába a jó meggyőző képességem, nélküle nem tudtam volna, ezt a sok mindent beszerezni neki.
Azt hiszem, hogy az előző helyén nem úgy kezelték, mint én, ha még a saját asztalt is ennyire kiváltságosnak érzi. Az egyéb felszerelésre adott reakciója ez után már meg sem lep. [color=#336600]- Igazán nincs mit! - válaszolok kedvesen. - Szerintem ezek azok, amikre feltétlen szükséged lesz, ahhoz, hogy tudj segíteni, és hogy kellemesen érezd magad ebben a légkörben. Túl sokat vagyunk itt ahhoz, hogy rosszul érezd magad - indoklom az eddigieket mosolyogva. - Egyébként majd hozhatsz be magadnak majd ezt-azt, amit szeretnél, mondjuk poharat, tányért, evőeszközt, vagy, ami most nem jut eszembe - jelzem neki, hogy otthonosabbá teheti ő is a környezetét. Sokan csinálják, bár nekem is csak ennyi cuccom van bent, meg egy esernyő, hogy ne kelljen állandóan magammal hurcibáni, így, ha hazamenet előtt kezd szakadni, akkor sem ázok bőrig, ha nem akarok. Bár szeretek esőben sétálni, csak legyen meleg az idő.
Ahogy pörög a széken, valóban egy nagy gyerekre emlékeztet, de hát még valahol az is, attól függetlenül, hogy talán valaki felnőttnek akarja kezelni, vagy ő úgy érzi magát. Engem nem zavar, legyen minél több ideig gyerek, de ettől függetlenül jár neki a tisztelet és megbecsülés.
- Ezek szerint van kutyátok? - érdeklődök mosolyogva. Jók is a kisállatok, ha van időd foglalkozni velük, csak rám ez egyáltalán nem jellemző, mármint, hogy van szabadidőm.
A rohanásra vonatkozó kérdésére csak kérdőn felvonom a szememet. Felőlem akármikor közlekedhet rohanva, de ne törékeny cuccokkal. Egyébként meg tőlem lenne igazán álszent dolog, ha megtiltanám, mert én is gyakran végigfutok a folyosókon, főleg, ha késésben érzem magam valahonnan vagy valamivel. De rájön, hogy miért is figyelmeztettem, így csak kedvesen és helyeslően bólintok, hogy így már rendben leszünk. És amikor minden kérdésre válaszolok, kilép az irodából, én pedig az egyéb dolgokat szedem össze, amiket még vinnünk kell.
- Ezt csak megköszönni tudom - vigyorgok megjegyzésére, amit már a kocsinál tesz. Majd mintha fellépne egy kis kommunikációs hiba, és én egyből azon agyalok, hogy már megint rossz nyelvet használtam-e, de úgy látszik most mégsem én voltam a hunyó. Viszont a helyzetfelismerésemmel én sem lehetek a legelégedettebb, mert ugye én a százhatvan centimmel csak úgy tudok vezetni, hogy szinte a kormányban ülök, így meg sem fordul a fejemben az a lehetőség, hogy valakinek hátra kell tolnia az ülést. - Akkor áttervezés. Átmenetileg tedd a hátsó ülésre a ládát, és ülj be az elsőre, és állítsd be magadnak, hogy kényelmes legyen. Ezt én is megcsinálom a vezető ülésen, és megnézzük, hogy utána hova és hogyan tudjuk betenni a ládákat - vázolom a terveimet. Ahogy elfoglalom a sofőr helyét, egyből rájövök, hogy a jelenlegi helyzetből alig érem el a pedálokat, ráadásul megkaptam az egyetlen manuális váltós kocsit, így a kuplungot elég sűrűn fog kelleni használnom. Szinte ütközési előre kell húznom az ülést, hogy kényelmesen elérjem a pedálokat és a váltókat, méghozzá annyira, hogy lehet más így be sem tudna szállni. Ha Maurice is beállítja az ülését, kiszállok, és megnézem a mögöttünk lévő helyeket. Mögöttem bőven van hely, lehet, ha ügyesek vagyunk, mind a kettő befér mögém keresztben. De a biztonság kedvéért megnézem, hogy nincs-e hátul egy pokróc, amivel le tudjuk takarni, hogy, ha mégis borulna valami, akkor puhára érkezzen; és szerencsém van. Ezek olyan plusz dolgok a kocsikban, amikre bármikor szükségünk lehet, mert terepen teljesen kiszámíthatatlan az időjárás, meg, ha valahova le kell ülni, térdelni egy munkához, jobb egy plédre, mint mondjuk télen a fagyott földre.
- Sajnos én sem, mert az eredmény szempontjából nem sokat jelent. Ha teheted, kerüld - ajánlom neki csendesen, hogy érezze, ezt csak neki súgom, egyébként nem publikus. Molly már régi bútordarab, és rengeteg tudást felhalmozott az évek során, így a vezetőségnek sokszor szüksége van rá, de a stílusa katasztrófa még szerintük is.
A spanyolom folyékonyságára tett megjegyzésén csak elmosolyodok. - Én nem fogom erőltetni, de mivel a spanyol és a francia valahol hasonló, így lehet, még annál is segítene az a módszer, ahogy én szoktam tanítani, bár sosem tanultam franciát - nézek rá kedvesen. - Én nem tanítok nyelvtant csak fordítást és szóképzést, amivel könnyebben megjegyezhető a nyelv és minimalizálhatóak az igazi hibák, amiktől az anyanyelvű nem ért meg - árulom el a módszeremet, amit egy kiváló oktatótól lestem el, aki hozzám hasonlóan két anyanyelvű. Még én is sok mindent tanultam tőle mindkét nyelvről.
- Ha sokáig vagy mellettem, akkor még rá is fogsz unni - vigyorgok rá. Ma igaz túl sokáig nem szándékozok ott tartózkodni, de azért végig nézzük az egészet, és szerintem ennyi idő alatt nem lehet ráunni. Viszont ilyen bejárásokat gyakran kell tenni az egész városban, így egy idő után unalmassá válhat, főleg, ha valaki ezt nem elhivatottságból választotta.
Csak vigyorogva csóválom a fejemet, és hátra fordulva kiveszem a táskám tetejéről a vizes flakont. - Még szerencse, hogy a fejedet nem tudod letenni - mondom neki játékosan, amikor átnyújtom neki a palackot. - De ettől függetlenül én még vennék egyet - tanácsolom - bár még meg fogunk tudni állni útközben boltoknál - bocsátom előre, hogy, ha később még eszébe jut valami, lesz lehetősége beszerezni.
- Ha bekapcsoltad a biztonsági övet, utána navigálj, hogy merre két utcányira - kérem kedvesen. Itt szinte minden utcában van egy-egy pékség vagy kávézó, ahol sütit és feketét is lehet kapni. Én sosem figyelem, hogy melyikbe milyen a kínálat, mert arra figyelek, hogy sose legyek törzsvendég sehol. Nekem sajnos erre kell figyelnem. Majd már indulunk is, először a pékségbe, utána meg beállítom a GPS-t, hogy gond nélkül elérjük az úti célunkat. Jól tájékozódok, de kell a segítség, ha nem a dugóban akarunk egész nap rostokolni. - Az automatás kávé nem kávé, legalább is szerintem. Ezért nálam van egy külön kávéfőző is, és vannak, akik hozzám járnak át, ha normális feketét akarnak inni, néha még a főnök is. Majd megmutatom. Minden van hozzá, és amolyan becsület kassza elven működik, amiből mindig újratöltjük a készletet. Vagy van, hogy valakinek könnyebb, ha behoz, mondjuk egy csomag kávét, vagy komplettát, vagy valamit, amit ő is használ - tájékoztatom, és lehetőséget adok neki is, hogy beszálljon. Nem láthatta, mert az egyik szekrényben van, bár nem kulcsos, de így mégis esztétikusabb, mintha minden csak úgy szétszórva lenne egy sarokban. Eddig kávézóban dolgoztam, meg amúgy is sok kávét iszok, így ez volt a legegyszerűbb és legcélravezetőbb.

- Óhóhhóóhóóó! Ez egy nagyon jó hír!
Egy pillanatra elgondolkodok, majd bólintok.
- Végül is, ez nagyon igaz - aztán feltartom a mutatóujjam és még lendítek is szavam közben egyet vele. - No, ezzel aztán végleg és teljes egészében egyetértek! - A jó hangulat fontos, még akkor is, ha mostanában többet vagyok sündisznó, ahogy néha megkapom. Tehetek róla? Kamasz vagyok. Vagyis már nem olyan sokáig tudok, hiszen tizennyolc évesen már van, amiben felnőttnek számítok. És ez... elrémít. Annyira ugyan nem, az önállóság annyira nem ismeretlen nekem, kiállni magamért, legalábbis. Vagy az pont nem ugyanaz. Á, mindegy, ezekhez nem értek. A lényeges és nagyon fontos, hogy nagyon mázlista vagyok eddig Florral. Maradjon is így!
- Minek? - Nézek rá egyrészt értetlenül, másrészt érdeklődéssel. - Klavit meg egeret behozom - mivel most terepről volt szó, inkább hazavittem és nem hoztam most el. Attól nem félek, hogy lába kél, itt nem olyan ősközösség van, mint nálunk otthon. Hanem, hogy használni fogják. Arról meg Bob rémképe ugrik elém (aki nem a kistesó, még kicsi (hatalmas) Bob is normálisabban zabál, mint ez a Bob) és előbb dobnám ki a kukába a klavit, mint hogy hozzáérjek. Veleg egészen biztosan felbomlana az ősközösség.
- Ó igen. Kistesó Bob. A legjobb házőrző. Ki nem jutsz a szobádból - hiába nyílik belülre az ajtóm, tud úgy feküdni, hogy ne némán kerüljek ki a szobámból. - Neked van?

- Bármikor, szívesen - bólintok felé a kezemmel. És újfent meglep, hogy megköszöni.
Még azért állok, a megoldásra várva, mert tényleg nem vágyom arra, hogy ilyen normális hozzám, erre egy elegáns hátratolással, ami inkább rakétakilövésre hajazna, újraértelmezem a károkozás fogalmát.
- Oksa - felteszem a ládát, lehetőleg nem csak ledobva az ülésre, majd bepattanok az ülésre és hátratolom az ülést úgy, hogy még nem fogom széttolni a műszerfallal a térdem.
Aztán lefoglalja a figyelmem az a jelenet, amit Flor tesz. Aztán elég látványosan felé fordulok. Ilyet még nem láttam nagyon, amit ő csinál, hogy elérje a pedálokat. Igazából kevés alacsony embert láttam kormány mögött.
- És eddig én panaszkodtam, hogy szar lesz vezetni - nagyon kevés kell, hogy el ne nevessem magam, aztán csak kibukik, mert miért ne?
- Azért a pedálokat eléred, ahogy hallom - ha már van kocsiszerelő műhelyünk, ne csak dísznek legyen az életemben.
Majd kiszállok és a hátsó ülésekhez megyek, megnézni az eredményt.
- Ez így ... áhá - értem meg végül, hogyan akarja pakolni a pokrócot, így bemászva a kocsiba, a hátsó ülésre félig ráhajolva, megigazítom ezen a részen a pokrócot.
- Így nem borul erre. Remélem.
A tenyerembe könyökölök oldalt, aztán inkább az ölembe teszem a kezeim.
- Á, nem lesz ebben szerencsém. Szerintem.. ő fog kerülni - vagy kap még pár olyan megjegyzést, mint amit ma kapott.
Elnevetem magam az erőltetésre, teli szívből.
- Azt anyám is megnézné, utána megkérdezné, hogyan csináltad - nekem erőltetni nem lehet semmit. Azonnal köddé válok, mint aki sosem volt ott. A rosszabbik a verekedés, de itt nem olyan erőltetésről lenne szó. És ráadásként megígértem, hogy nem balhézok többet. Különben füstöltek az egyetemnek. Azóta is szépen gyűlik az agyvizem, így egyre többet járok evezésre, ha kell, egyedül. A tánc csak utána jöhet.
- Hát, ha tanítod a spanyolt, akkor meg tudom mondani, mennyire hasonlít. Vagy.. pont hogy nem. Nem vagyok benne zseni. Az orosz jobban megy.
Jegyek alapján nem ítélem magam, sokkal inkább megértésben. Sosem voltam észkombájn, a zsigeriemben érzem, ha valami helyes, vagy nem helyes. Nekem ennyi bőven elég a döntéshez, mert az a zsigeri érzés, az nem csapott be soha. Csak vajmi keveset segít az agyam tömésében.
- Fordítasz is? - elismerően bólintok. Na, oda az életben nem fogok eljutni.
- Az elképzelhető - hamar feltérképezem a dolgokat és józan ésszel felfogom, aztán meg megunom.
A fejcsóválást először még nem értem, aztán meglátom a kezében a palackot.
- Te egy istennő vagy, még a végén megijedek és elfutok - de most komolyan? Ki képes arra, hogy még erre is odafigyeljen, ha nem ők? - Jogos az állítás - ez a palack nekem, hamar el fog fogyni. Elveszem tőle és a kezemben kezdem el szorongatni.
- Oksa. Ó, nem, nem, kicsúszunk az időmből a hülyeségem miatt. Elég lesz a pékség. Csak beugrok és jövök.
- Hamar meglesz az. Saroknál balra, a következőnél jobbra, és onnan már csak tizenhét méter az a pékség - aztán rájövök, hogy ez így nem lesz megtalálható, újratervezek. De milyen bolt van ott mellette? Valami piros. - A drogéria előtt. - a nevét persze nem tudom, nekem nem az a fontos.
Ahogy megáll a kocsival, kipattanok, már útközben halászom kifelé a tárcámat, benne a kártyával. Sosem tartok magamnál készpénzt. Kártyát könnyebb letiltatni, ha eltűnik. Ha Flor kért valamit, hozok neki is. A kocsiban viszont nem kezdek el enni, főleg azért nem, mert reggeliztem, kibírom (nem), délig. A napi falásadagom mérete és mennyisége jelzi, mennyire vagyok kamasz. Eléggé.
- Megtanulom, de senkinek nem főzök kávét - tárom szét a kezem. - Ha megmondod, milyen kávé kell bele, hozok.
Kíváncsi vagyok annak a kávénak az ízére. Aztán félrebiccentett fejjel tekintek rá.
- És hol van az a kávéfőző? - Ennyire vak vagyok? Ugye, nem a hátam mögött? Gondolatban végigcikázik a tekintetem a helyiségben és nem rémlik, hogy láttam volna egy kávémasinát.
A helyre érkezve, mielőtt kikapcsolnám a biztonsági övet, kérdezek.
- Melyik ládát hozzam? - Vagy maradjak itt? Kíváncsian várakozom a válaszra.
- Ez érdekes. Azt hittem, büdösebb lesz itt - őszinte vagyok, ezzel mindenki kezdjen, amit csak akar. Mert igen. Szerintem egy szennyvíztelep büdös, a megállapításom szerint.

Azt hiszem, most nem vagyunk egy hullámhosszon. - Nem kaptál billentyűzetet és egeret? Az meg hogy lehet? - értetlenkedek egy sor, mert itt általában mindenkinek „rendes” gépe van, amihez elengedhetetlenek ezek az eszközök. Laptopot csak terepmunkához kapnak, akiknek olyan a munkájuk jellege. Vannak mérések, amiknél egyből gépre rögzít a mintavételi eszköz, de az szerencsére ritka. Én kifejezetten nem szeretek ilyen méréseket végezni, mert ezek a berendezések a legdrágábbak, és a program is, ami a gépen van, ha pedig valami baja történik, akkor a kártérítés összege egy vagyon. - A többi személyes dolog meg csak javaslat - válaszolok az ő kérdésére. Ez már tapasztalat, hogy ezekre szükség lehet, de nem vagyunk egyformák, így rábízom a dolgot.
- Ha az ajtót akarod használni - csúszik ki a számon. Volt olyan időszakom, hogy többet használtam közlekedésre az ablakot, mint az ajtót, de az már régen volt. - Nem, nincs, mert annyira keveset vagyok otthon, hogy kiszúrásnak érezném a kutyussal, hogy szinte huszonnégy órában egyedül legyen bezárva egy kis lakásba - válaszolok őszintén. Igaz, hogy van lakótársam, de ő mentős, így a huszonnégy órás műszakok alkalmával pláne nem tud hazamenni, etetni vagy sétáltatni sem.

- Nem röhög, együtt érez - szólók rá játékosan, de én is mosolygok. - Igen, szerencsére én még nem tartozom abba a kategóriába, hogy minden kocsiba ülésemelő kelljen, de azért akad olyan típus, ahol szükséges, de szerencsére abban nem én szoktam vezetni - válaszolok őszintén. - De nekem nem kell lehajolnom sehol, hogy ne verjem be a fejemet - gúnyolódok egy kicsit. Még igazából nem volt olyan, hogy le kellett volna hajolnom, mert nem fértem volna egy ajtófélfa alatt, vagy magasan nyíló szekrényajtó megfejelése veszélyeztetett volna. Mindennek megvan a maga előnye és hátránya.
- Köszönöm! Elvileg nem szabadna neki, de majd úgy vezetek, hogy jó legyen - nézek rá kedvesen. Remélem, annyira már visszaszorult a lendületem, hogy ne hármasban vegyem a kanyarokat.
- Csak nehogy ebből bajod legyen - húzom el a számat. - Hiába kiállhatatlan, szükség van rá, ezért nem rakták még ki - utalok arra, hogy lehet, ő húzza a rövidebbet, ha összeakaszkodik vele.
- Az ilyen kérdésekre kell adni válaszul egy talányos vállrándítást - válaszolok mosolyogva. Ha valamit nagyon erőltetni kell valakinél, akkor általában annak az az eredménye, hogy csak több baj lesz belőle, mint haszon. Ha viszont annak lenne előnye belőle, akinél erőltetik, akkor meg tudjon rá később, hogy így járt, ha korábban nem élt a lehetőséggel.
- De csak, ha van hozzá kedved, és az időnk is megengedi - bocsátom előre, hogy azért vannak fontossági sorrendek. Bent csak akkor fogom tanítani, ha ráérek, ami azért elő szokott fordulni, de nem túl sűrűn. Munkaidő után viszont szerintem egyikünknek sincs ideje ilyenekre. De ezen majd agyalunk, ha aktuális lesz, és, ha nagyon szeretné, megoldom, hogy ne rajtam bukjon a dolog. - Na, az oroszhoz biztos nem hasonlít egyik sem - jegyzem meg viccelődve. Oroszul maximum vagy három szót tudok, de még annak sem biztos, hogy megvan a pontos fordítása a fejemben. Sosem volt rá szükségem, így nem is törtem magam miatta.
- Ezt a fordítást most nem úgy értettem, hogy kapok egy kész szöveget, és le kell fordítanom pénzért. Hanem, hogy az alapoktól kezdve úgy tanítok, hogy fordítani tanítok, nálam egy szó mindig ugyan azt az egy szót jelenti, vagy kifejezést - pontosítok a végére. Van, hogy egy nyelvben nincs meg minden szó, ami a másikban. Erre talán az eszkimók nyelve a legjobb példa, ahol a hóra elképesztően sok szavuk van, hiszen őket az veszi körül, abban élnek, és nem mindegy számukra, hogy annak milyen az állaga, a tapadása, stb., nálunk meg van rá egy szó, meg használunk hozzá pár jelzőt, mint mondjuk a friss porhó.
- Ugyan már, csak egy kis figyelmesség - hárítom a bókot. Ha istennő lennék, nagyon más lenne a világ…
- Nem kell kapkodnod - intem őt nyugalomra. Az is idő lesz, mire a GPS-t beállítom. De ugye azt sem gondolja komolyan, hogy egész nap csak megyünk, és nem állunk meg csak a célhelyeken? Kávét nem hoztam magammal, és, ha nem akarok elaludnia volánnál, akkor biztos, hogy be fogunk menni valahova, ahol utántölthetek.
- Oké, balra és jobbra - ismétlem a leglényegesebb dolgokat. Majd már indulok is. Ahogy pedig közeledünk, leesik, hogy ez melyik. Na, igen, itt már jó régen jártam. Tényleg hamar megveszi magának a szükséges dolgokat; én viszont nem kértem semmit.
- Nem bonyolult, nem lesz vele bajod - nyugatatom meg. Lényegében egy tök egyszerű, házi kávéfőző. - Sima őrölt. A márka nem számít csak az, hogy ne koffeinmentes legyen - tájékoztatom a kávé milyenségéről. Nagy mennyiségben fogyasztom, és a többiek sem a napi egy kávésok, így a kapszulás kávé kész ráfizetés lenne. Őrölni viszont nem tud, így amíg nem hoz valaki kávédarálót, addig maximum elrágni tudnánk, úgy nagyon hatásos, de azért még sem ugyan az. - Egyébként csapatban isszuk legtöbbször, így nem lesz feltűnő, ha nem főzöl - mosolygok rá.
- Az egyik szekrényben van, úgy kevésbé tűnik rendetlennek az iroda - árulom el. - De majd megmutatom, ha visszaérünk - ígérem meg neki. Ha máskor nem, hazaút előtt én biztos főzök egyet, mert hosszú napom lesz ma is.
Egészen gyorsan megérkezünk hála a GPS-nek, amivel ki tudtam kerülni jó néhány dugót. Nem válaszolok egyből, mert végig kell néznem, hogy itt most mit is kell megnéznem. Ennyi adatot képtelen vagyok fejben tartani, de az ellenőrzési pontokból tudni fogom. - Most itt nem kell egyik sem. Csak ezt az egy üveget kell vinni - veszek ki egy nagyobbat, meg egy alkoholos tollat, amivel rá fogok tudni írni, úgy, hogy ne kopjon le idő előtt. Lényegében alig viszek magammal valamit, csak az igazolványt, telefont, a slusszkulcsot, a papírokat, tollakat, és az üveget, amik vagy zsebben landolnak, vagy elférnek a kezemben.
- Itt még nem érezni, de később lesz egy kis szag, főleg a tisztító medencéknél, meg a befolyó szennyvíznél. De szerintem ott sem vészes - bár ez egyénfüggő, én még volt, hogy ilyen helyen ettem is bejárás során. - A szeméttelep ezerszer rosszabb. Ott mindened átveszi a szemétszagot - emlékszek vissza még a főiskolai bejárásokra, mer azóta nem voltam ilyen helyen.
- Jössz? - kérdezem, amikor minden papírt úgy pakoltam, hogy gyorsan haladjak majd. Egy pillanatig sem gondolom, hogy maradnia kellene a kocsinál, mert az nagyon unalmas lenne, hiszen nem két perc alatt fogok végezni.
A kapcsolattartómat már meg is látom, így elindulok felé. - Szia, Jack! Ő Maurice, jött segíteni nekem - mutatom be a fiút. - Maurice, Ő Jack, az üzemvezető - és megvárom, amíg személyesen is rendezik. - Rutin ellenőrzés lesz, meg a végpontból kellene egy minta - bocsátom előre Jacknek a mai programot. Ő érti, Maurice-nak meg majd menet közben magyarázok, mert most ez egyszerre túl megterhelő lenne szerintem, így első hallásra.
- Szeretnéd végignézni a telephely főbb állomásait? - fordul az üzemvezető a fiú felé érdeklődve. Részemről nincs akadálya, így, ha érdekli tőlem lehetséges. Ha a forgalom továbbra is kegyes lesz hozzánk, akkor simán belefér, meg nem is fontos visszajönnie velem, ha túlszaladnánk az időn. Szépen kirakom ott, ahol kéri a munkaideje végén, és mehet intézni a teendőit. Én most úgy is jeleztem Marcusnak, hogy lehet túlóra lesz belőle, és hívom, ha biztosabbat tudok.

Először kinyitom, majd becsukom a szám, majd egyetértően megingatom a fejem.
- Igen - aztán megállok egy pillanatra és kiül az arcomra az undor. - Láttad már valaha Bobot enni annál az asztalnál? Inkább hozom a sajátom. De ha vadiúj, akkor aztán tényleg főnyeremény huppant a kezembe. Ó, értem - vakarom meg a tarkóm, elgondolkodva. - Ammm... mennyire gáz, ha behozok egy gazt? Szerintem nem szeret ott lenni. Tény, hogy párszor megkínálta padlóval Bob. Nem ez a Bob - mutatok ki. - Kutyánk Bob.
- Mmm - ingatom a fejem. - Nem ajánlom az ablakot. Rózsabokor erdő van az ablakom alatt. Erről tudnának beszélni páran - csúszik ki a számon. Robert nadrágját kifizettem, pontosabban vettem neki másikat, amikor már vagy a harmadik együtt lét után úgy tűnt, valaki be fog nyitni. Nem, mintha engem zavarna. Robert viszont eminens töki és minden renomét odadobott volna ezzel. Nem kérdeztem, mit talált ki magyarázatnak, hogy a viseltes nadrágja hirtelen vadiúj lett. Addig kajtattam a boltokban, míg megtaláltam a pontos mását a nadrágjának.
- Ez igaz - bólintok egyetértően pillanatnyi gondolkodás után. - Úgy én sem akarnék kutyát.

A rám szólásra, ami annyira kedves és egyben mókás volt, hogy ha máskor nem, most egészen biztosan a szívembe lopta volna magát, még szélesebben vigyorgok. - Így nem megy - de azért komolyabbra veszem. - Ne haragudj - de aztán újra visszakerül egy szélesebb mosoly az arcomra. - Anya kicsivel magasabb nálad, de néha ő is ad elő hasonló mutatványt. Cserébe hagyom röhögni, ha pont bevágom a műszerfalba a térdem. - Aztán megint elnevetem magam és egy képet vágok.
- Értettem a célzást - vigyorgok.
- Te vagy benne a tapasztalt - slunggal közlekedek. Még terepen is inkább a sebességet választom, mint hogy lassítsak. Van, ahol nem, mert csúfos bukás lenne a vége.
- Nem fogok lehajolni neki egy pofonért - tartom vissza a nevetést, de azért látni rajtam, hogy meg fogom fogadni ezt a tanácsot. Mivel eddig annyira szuper ez így az egész, hogy nem akarom csak egy szipirtyóért eldobni. De egy biztos, azt ne várja, hogy én legyek a megalkuvó.
- Sokat gyakorlom a  mozdulatot, így valószínűleg nem fog gondot okozni.
- Kíváncsi vagyok a technikádra. Ami a suliban van, az borzalmas - sandítok rá. - De ne várj túl sokat tőlem. A lustaságban tanulás terén már csak a bátyám jobb - Nem vagyok egy észkombájn, legalábbis a suliban nem megy, még akkor is, ha értem, miről beszélnek. Untat, hogy mindent meg kell magyarázni és szétszedni. Az van eredménynek és kész.
- Nem is - kuncogok fel.
Elgondolkodom azon, amit mond a nyelvtanításról. Nem tudom elképzelni, nekem mindenre trillió megoldás van, mert helyzettől függő és szituációtól, mit is jelent igazából a szó. A szóviccek a kedvenceim, és ennyi. Ezért sem szeretem a nyelveket tanulni.
- Hát... nem tudom - vakarom meg az állam elgondolkodva. - Biztos tudsz valamit, ha jól megy a tanítás. Majd ha úgy alakul, egy kicsit nyúzhatjuk benne egymást - velem általában feladják, rekord sebességgel. Túl sokat kérdezek. Azonnal.
- Eh - legyintek. Nekem istennő ebben és kész. Nekem ehhez szita az agyam.
- Oké - meglepődök ezen. Az egész szokatlan nekem. S érzékelem, hogy azáltal, hogy engedékeny, azon kezdek tapogatózni, meddig lehet menni. Nem nála. Önmagamnál.
- Igen - bólintok megerősítve a szavait. Nekem is szokásom megismételni, mert mi van, ha nem úgy hallottam, ahogy azt kellene?
- Az jó. A presszókávéfőzőket és a kotyogós főzőket mindig felrobbantom. Koffeinmentes - horkantok fel. KI az az őrült, aki koffeinmentes kávét iszik? - Sima őrölt, oké - marhára nem értek a kávéhoz, felmarkolom, amit apáék kérnek, aztán ennyi.
Ránézek kitágult szemekkel.
- Ugye, nem a hátam mögött van? - bírom  a tömeget. Nem a hátam mögött. Ha ezek nekikezdenek vircsogni a hátam mögött, nem a boldogtalan az, amivé válok. - De amúgy király - mert a csoportos dumálást bírom.
- De nem a hátam mögött? Oksa - addig félrehessegetem ezt, de kávét tuti iszok, az még este is jöhet.
- Oké - nézem meg az üveget, miközben kikapcsolom a biztonsági övet. Nincs az az isten, hogy én a kocsiban várakozzak.
- Ha csak egy kicsit, az nem baj - rántok vállat. Amúgy sem zavarna. - Bob hangrobbanása utáni szagot szerintem semmi sem múlja felül. A kutyánkét, bár Bob Bobé is megéri az említést - rántok újra vállat.
- Megyek! - az igazolványom keresem, hátha kell, s megvan, ott lapul a belső zsebemben.
Kiszállok a kocsiból, addigra már majdnem egymáshoz érkeztek ketten.
- Helló... - oh, nem! - Jó napot! Örvendek! - Igazítom ki magam, miközben kezet fogok Jackkel. Igyekszek nem összeroppantani a kezét, az evezés nem csak cserzetté, de erős fogásúvá is teszi a kezet. Ezért nem veszek semmi mérőüveget a kezembe, mert a végén eltöröm.
- Em... - vakarom meg újfent a tarkóm. - Annyira ugyan nem vagyok oda érte, de... láttam egy doksifilmet, amiben a szennyvíz újrafelhasználásáról van szó... felhasználhatóvá... nem.. újrahasználhatóvá tételéről van szó. Olyan van itt? - Ha most nem buktam le, hogy nem csak diák vagyok, s nem csak rossz tanuló is, de olyan is, aki nem nézi meg előzetesen, hova is megy, akkor sosem.
Jack arca felderül, igent mond, én meg megkönnyebbülök, hogy mégsem mondtam hülyeséget, s hogy még jól emlékszem, mit is láttam akkor.
- Megnézhetjük? - Tekintek Florra. Ha kellek, maradok, ha meg lehet nézni, akkor... - Megnézhetem? - Javítom ki magam, mert így véletlenül belevontam... de az nem baj. - Vagyis...
Ahhh....  inkább zsebre dugom a kezeim, a nadrágomban elférnek, a hirtelen jövő zavarommal együtt. Mert ráébredek, hogy jó lenne hallani Flor magyarázatát is és hogy szívesen járnám végig vele a rutin ellenőrzést is.

- Nem, még nem, de lehet csak nem figyeltem - gondolkozok el rajta. Annyi minden másra kell állandóan figyelnem, hogy ilyenekre már nem mindig marad kapacitásom. Ráadásul az árvaházban, az utcán sok „fura” dolgot lehet látni, és igazából nem ezek azok, amiket a legszörnyűbbek közzé sorolok. Azon kívül akkor megszoktam, hogy nem szabad finnyásnak lenni, mert lehet, hogy akkor aznap nem is eszel. De erről nem kell tudnia. - Nem mondtam, hogy origit kapsz, csak, hogy kapsz sajátot - szólok neki már jó előre. A kettő között különbség van, és jó, ha már most tudja, akkor talán nem csalódik akkorát. Azt hiszem, kezdi kapizsgálni, hogy miről is beszélek a személyes cuccoknál. - Jöhet nyugodtan, én csak azért nem hoztam még be, mert reggel nekem erre vagy időm nincs, vagy agyam - vallok színt, hogy miért nincs nálam növény. Azon felül csak nem régen kaptam külön irodát, mert sok olyan dologban segítek a főnöknek, ami nem tartozik illetéktelenekre, főleg nem nagyközönségre, és így egyszerűbb. Az egy légteres részen ráláttak a monitoromra, ami nem a legoptimálisabb, ha „titkos” az anyag. - Lehet, Bob így akarta elmagyarázni, hogy ő azt nem szereti ott, vagy úgy egyáltalán sehol - vetem fel lehetőségnek a dolgot vigyorogva.
Csak szélesen elmosolyodom az elszólásán, tini, mit várunk. - Jaj, amatőrök - teszek rá egy lapáttal, hogy érezze, velem akár még ilyenről is lehet beszélni. Ráadásul én többször másztam ki ablakon keresztül, mint ők, bár nem olyan célból, mint tőle, mert én vagy szöktem az egész helytől, vagy vissza is kellett másznom észrevétlenül, mert ott laktam, csak kijárási tilalom volt este.

- Ugyan, semmi gond - mosolygok rá kedvesen, hogy érezze, tényleg nem sértődtem meg. - A Te magasságodnak is ugyan úgy megvan az előnye, mondjuk egy boltban, ha magasra van pakolva valami, de egy kisebb kocsiban már gondjaid adódhatnak. Ha valaki ezen sértődik be, hogy ezt szóvá teszik, akkor az legyen az ő baja - indokolom, hogy én ezt miért nem veszem igazi sértésnek. - Meg ilyen kicsin, könnyű - lenne - pasizni egy boltban. Ha van egy helyes pasi, csak el kell játszani, hogy pont arra a valamire van szükségem, amit a legfelső polcra raktak, és nélküle nem boldogulok - avatom be egy titokba. Hozzám ő túl fiatal, és szerintem ő sem potenciális barátnőt lát, így nem hiszem, hogy ebből gond lenne bármikor. De akár ezt kihasználva, ő is fel tud szedni csajokat, ha fordít a dolgon.
- Nem is kell, legalább is én nem várom el - beszélek csak a magam nevében. Én sem szeretek megalázkodni senki előtt, így nem is várom el. A tisztelet az már megint egy másik kérdés, de azzal is úgy vagyok, ha tisztel, én is tisztelem, de csak a kora miatt nem jár automatikusan; tegyen le valamit előtte az asztalra, legalább annyit, hogy viszont tisztel.
- Csak figyelj arra, hogy hogyan csinálod, mert ez is több jelentéssel bír - kacsintok rá. Egyszer hallottam, vagy olvastam(?), hogy a nők hány féleképpen tudják forgatni a szemüket, és mind mást jelent, de a vállrándítás is hasonló. Nem mindegy, milyen a mozdulat, mert akár a teljes nem törődömségtől kezdve a „jaj, ugyan, menj már…” heccelésig bármit ki lehet vele fejezni.
- Az iskolában nem tudják a legtöbb esetben megtanítani az idegen nyelvet, mert sokszor a tanár sem beszéli rendesen, csak azt ismétlik, amit tanultak még akkor is, ha az hibás. El nem tudod képzelni, hogy én hány spanyol tanár mondanivalóját nem értem meg, ha az illető nem spanyolajkú - emlékszem vissza egy esetre, amikor lyuka órán beültem spanyol órára a fősulin, és a tanár végig spanyolul akart beszélni, de, ha nem tudom, hogy milyen óra, lehet, nem jövök rá, hogy spanyol. Szívattam is rendesen. - Nálam ez nem lesz kényszer, de hátha kedvet kapsz - vetem fel lehetőségként egy mosoly kíséretében, de a döntést teljesen rábízom.
- Akkor, ha valaki rá akar venni, mond, hogy én tiltottalak el, csak kérlek, ne robbantsd fel - nézek rá majdhogynem kétsége esetten. - Az azoknak van, akik nem ihatnak rendeset, mert mondjuk, baj van a szívükkel, de szeretik a kávé ízét. De néha még is szoktam inni, ha elalvás előtt nagyon megkívánom a kávét, de szükségem van arra a néhány óra alvásra - magyarázom el, hogy, hanem is ideális, de van, amikor gyakorlati haszna is van.
- Ööö… - szép, kulturált nyitás - nem - adok válasz, amikor végig gondolom az iroda berendezését. - De majd megmutatom - odázom el, mert nem tudom most elmagyarázni. Ehhez nekem mutogatni kell, és a kezem vagy a váltóval vagy a kormánnyal van elfoglalva.
Elnevetem magam, ahogy a kutyája bélmozgásáról beszél, majd fintorgok egyet, amikor párhuzamot von a kollégával.
A telep előtt készülődök, és várom, hogy Jack megérkezzen. Itt nincs semmi titkos, de azért veszélyes lehet, így illetéktelenek nem mehetnek be, és idegenek is csak kísérettel. De pontosan érkezünk, és így zökkenőmentes a dolog. A bemutatkozás is egész zökkenőmentes, és úgy látom, Jacknek sincs ellenére a srác jelenléte. Jó fej, nem arról van szó, hogy nem, de mesélte, hogy volt, hogy több ellenőrzés ért össze egy időpontban, és azt szerintem senki sem kezeli jól, és akkor eléggé… barátságtalannak tartotta még önmagát is.
Maurice jól belegabalyodik a saját gondolataiba, és itt jut eszembe, hogy ő anyanyelvű, és nem is használ idegen kifejezést, de mindnek más a jelentése, de egy spanyol tanár ilyenkor elvárja, hogy, „ha ő elb*ssza, akkor az anyanyelvű majd érteni fogja”. Persze…, hogy nem. Én sem tudok a srácnak segíteni, mert gőzöm sincs, hogy mit is akar mondani, mert mindegyik létezik, az pedig, hogy neki melyik a helyes, azt rajta kívül más nem tudhatja. De csak kikeveredik belőle. És Jack megerősíti, hogy náluk van ilyen, pontosabban nem régen került bevezetésre, és még csak próbaként csinálják, de egyelőre eredményesen.
Nem akarom letörni a lelkesedését, mert az olyan gonosz dolog, főleg, ha belefér az időnkbe. - Mi lenne, ha visszamennénk az irodádba, magunkhoz vennék a felszerelést, ami a mintavételhez kell, és egyúttal azokat a dokumentációkat, amik ennek a kitöltéséhez kellenek, - adom át Jacknek az ellenőrzési papírokat, - a kitöltést pedig a bejárás során végeznénk el? - vetem fel az ötletet. A gonosz felem pedig félig elő is jön, mert ilyenkor szoktak kibukni az igazi hibák, amikor a figyelem megoszlik, de általában jó fej vagyok, és, ha nem nagy a hiba, akkor nem is írok belőle jelentést, csak felhívom rá a figyelmüket, hogy javítsák, mert a következőnél már nem lehetek engedékeny.
- Legyen így - egyezik bele az üzemvezető. - De kesztyűt nem kapsz, majd én leveszem a mintát, ahogy kéred - emlékeztet a múltkori esetre, amikor a gumikesztyű felhúzásának a pillanatában kilyukasztottam a körmömmel a latexet, pedig nem is műkörmöm van.
- Átadom a lehetőséget, mert mártózni sem szeretnék még abban a részében sem - húzom fel az orromat már a gondolatra is. Igaz egy „bottal” kell a kifolyó víz alá tartani az üveget, de a közepéből és a két széléből is venni kell mintát, és ezekből kell majd „összerakni” a szükséges vízmintát, de én nem érem el. Viszont a szennyvíz a kifolyásnál sem az a tisztaságú, amiben ajánlott fürdőzni, már, ha nem akarunk betegek lenni.
Bemegyünk Jack irodájába, felvesszük a szükséges eszközöket, és kimegyünk ahhoz a ponthoz, ahol a szennyvíz az első tisztítási folyamathoz érkezik. - Mennyit tudsz a szennyvíztisztítási folyamatokról? - kérdezi Jack Maurice-t. Én pedig vagyok olyan gonosz, hogy hagyjam kibontakozni a fiút, mert kíváncsi vagyok, hogy mit tanult eddig a suliban vagy akár bent nálunk.

- Inkább hagyd ki azt az élményt – aztán az undor inkább eltűnik az arcomról. Jobb, ha nem is gondolok arra, hogy miként táplálkozik Bob.
- A Bobmentes már vadiújnak számít. Öt évesen is – vigyorgok.
- Szuper! - Aztán jön a zavar. - Mármint mire nincs reggel? Behozni? Inkább azt hagyd otthon, mint a táskád – vigyorgok. - Egyszer majd csak a kezedbe akad az a cserép otthon.
Felnevetek a Bobos elgondoláson.
- Bob tesó mindenre és mindenkire féltékeny. Szerintem csak lelökte, mert miért a gazzal foglalkozok, s nem vele – az az egy mázlija, hogy csukott ajtón nem kapar és nem mászik az ágyra, mikor alszok. Imádom kistesót, de ha rám feküdne a sok kilójával, ott menten kinyúlok. Mondjuk, szép halál, fel sem ébrednék rá.
- Haha. A létra! Az az amatőr! - replikázok. - Meg már leszoktunk róla. Sajnálom a rózsákat - Nem, nem Robert gatyáját, az pótolható. Melissáé már kényesebb téma lett volna, ő mást szokott elhagyni. De hozzá meg én jártam és ott nem volt rózsabokor. Helyesebben, nem rózsabokor volt (kaktuszgyűjtemény).
- A polcon magasan van valami és le kéne venni, sok megoldás van rá – de azért megnyugszok, hogy nem bántottam meg. Tudok ilyen lenni, nála azért nem szeretném kihúzni a gyufát. - Na, ezzel egyetértek – kis kocsiban, térdeim között a kormánnyal, vezetni, álmaimban ne jöjjön elő. Nem tudtam elérni a pedált rendesen, a végére már görcsölt a lábam, mind a kettő, alig vártam, hogy kiszálljak.
- Eeez az egyik megoldás, igen. Petra általában elsétál olyankor egy merőkanálhoz és azzal szedi le – egyenesen besértődött, hogy megkérdeztem tőle, levegyem-e. Amikor láttam a megoldását, utána már nem kérdeztem semmit. Aztán leesik.
- Áhá. Így könnyű. Szóval ez a titkod – tekintek rá jelentőségteljesen. Tény, hogy engem is sok lány kér meg és nő is, vegyem már le neki. De Petra nem. Petra, Petra. Megoldja. Pedig szívesen leveszem neki a polcról, szerintem nincs azzal semmi baj.
Úgy vagyok az egésszel, hogy megkapta tőlem a kezdeti tiszteletet. Magasról tett rá, így én sem fogom magam törni azért, hogy megadjam neki ezek után. Nem foglalkozom vele és még nem ismer, háborút viszont nem fogok indítani. Saját nyomora, hogy ilyen, minek foglalkozzak vele?
- Nem mondod – meresztek rá nagy szemeket a vállrándítással kapcsolatban. Mintha nem tudnám. De valójában tök mindegy, aki be akar mószerólni, annak előadhatom a világ legcukibb Maurice változatát, akkor is maga leszek az ősgonosz.
- Nem tudom, az orosz tanárom orosz, a francia tanárom polinéz. Na, ő király tanár, de ugyanúgy nem fog menni a nyelv – vigyorgok. Meg hogy mennyire valók tanárnak, nem tudom. Szörfözni előbb elmegyek az utóbbival, az előbbivel meg vodkázni.
- Oksa, észben tartom – pillantok rá. Velem tanulni kész öngyilkosság. Ha valaki erre vágyik, állok rendelkezésre!
- Jaj, presszó kávéfőző – értem meg. - Hozzá nem nyúlok! - Emelem fel a kezeim. Nincs kedvem sem az egyetemi manit ráfizetni, hogy másik gépet vegyek, sem a falat és a környezetet rendbe hozatni.
- Attól nekem még vicces a koffeinmentes – rántok vállat. A koffein kell, hogy fejbe toljon és végre beinduljon az agyam. Bár ha fel vagyok pörögve, és úgy iszok kávét, akkor mindenkit kikészítek a pörgésemmel. - Óóóó, én utána alszom édesdeden – viszont húsz percen belül le kell feküdnöm, mert utána már csak az iskolapadban tudok elaludni. Nyitott szemmel.
Nagyot sóhajtok megkönnyebbülten. Nem a hátam mögött van a gép, a többi már nem érdekel. - Oksa – bólintok.
Csak nem vagyok annyira hülye, mint gondoltam, bár szerintem az sem zavarna. Mondjuk, most szerintem igen. Nem akarom szégyenbe hozni Flort, noha az nem az ő baja, hogy nem tudom, mi a dörgés. Az a sajátom.
Hallgatom őket, azért annyira már tudom, mikor kell csendben maradni és mikor lehet beszélni. Otthon más, és a világ is más, ezt egy jó ideje már tudom és ha szavazni kellene, akkor az otthoni mentalitásra szavazok. Nincs szőnyeg alá söprés, a rózsabokorba ugrás is ezért maradt abba, mert utána már az ajtón távozott Robert. Meg Tom. És Eugenia is, aki valójában férfinek tartja magát, pedig nőnek született. A csajokhoz meg én járok, így azzal gond nincs, mert ott.. néha mászni és ugrani kellett.
- Ööö, azt hiszem, nem kérdezek rá ennek a miértjére – csúszik ki a számon, amikor a mintavételről beszélgetnek.
- Majd én hozom a cuccokat – tartom Jack felé a kezem, hogy a papírokat odaadja, meg ha van még más, azt is.
A kérdés hirtelen jön.
- Az egészet, elejétől a végéig? Az hosszú lesz - végiggondolom, mik forogtak meg a kezeim alatt, papírok, de amiből igazán megértettem, az a doksifilm volt. Így jó nagy részét az teszi ki a válaszomnak. Noha, mindenre nem emlékszem, egyes egyedül a kémiai részekre, mert az ment, legfőképpen az eméleti része, és itt emlékszem arra is. Két folyamatot viszont felcserélek, mert nekem úgy rakta össze a fejem és úgy is tartom logikusnak. Hiába, eminens tanuló az életben nem leszek, s nem is akarok az lenni.
- Az újrafelhasználható módszerek közül melyik van itt? Mármint, ami most került bevezetésre – szerintem már régen elcsesztük az egész környezetvédelmet, de legalább valamennyit tudunk enyhíteni ezen az egészen, már az is jó.

- Megbeszéltük - mosolyodok el szélesen, amikor belemegyek, hogy elkerülöm a Bobféle étkezés végignézését.
- Akkor rendben -, ha nem számít neki, hogy valóban újat kapjon, akkor nem gond. Egyébként annyira nem értem a dolgot, mert minden billentyűzetet ki lehet takarítani, és az infósok is szívesen megcsinálják. Hallottam, hogy egyszer az egyik kollégának be kellett hozni a kisgyerekét, aki valamilyen ragacsos vackot öntött a klavira, és kitisztították neki. Oké, az átmeneti időszakra egy eléggé lerobbantat kapott, de csak pár nap volt, száradnia kellett, ami nem két perc, de utána működött rendesen az eredeti.
- Hé, a táskámban rend van, semmit nem kell keresnem benne, de inkább a növény maradjon otthon, mint az irataim és a pénzem a kajával - kontrázok rá, de egyáltalán nem bántóan, inkább értve a piszkálódást. - Egyszer… majd valamikor… a nem túl közeli jövőben - mondom szaggatottan, ahogy átfutom a fejemben a következő heteket, ami alapján megállapítom, nem néhány hét lesz a dologból.
- Tessék foglalkozni azzal a kutyussal, ki kell fárasztani, hogy annak örüljön, ha békén hagyjátok - tanácsolom, úgy, hogy gőzöm nincs milyen a kutya, vagy a tartása, de az érződik a hangomból, hogy csak játéknak szánom a mondandómat. Viszont azt leszűröm, hogy nagyon szereti minden bosszúság ellenére, és ezt jó hallani.
- Ki beszélt itt létráról? - értetlenkedek. Én sosem használtam szökéshez létrát; eresz, csatorna, párkány, közeli fa, kerítés, vagy textíliák összekötése, az volt, amihez valóban jól jött a pehelysúlyom. Kis termet kis súly. - De örülök, hogy nem kínozzátok a rózsákat, ők csak védekeznek - emlékeztetem, hogy ezek növények, akik ritkán támadnak, így a sérülést csak maguknak köszönhetik.
- Általában én is meg tudom oldani, csak van, hogy nem akarom - nézek rá sokat sejtető fejjel. - De én annyit nem sétálok egy boltban, hogy ilyen eszközt találjak - húzom el a számat. Energiatakarékos vagyok, rohanok én e nélkül is bőven sokat, így inkább mászok, amit tudom, hogy nem szabad, de alattam még nem tört le soha semmilyen polc. - Egyébként Petra a Te… - hagyom félbe a mondatot várva a kiegészítést, hogy milyen kapcsolatban is van a lánnyal. Nem akarok mellé lőni, így ez kényelmes megoldás.
- Ez is egy lehetőség - tekintek rá ártatlanul. Sok lehetőség van ismerkedni, csak a helyzetet kell megtalálni és okosan felhasználni.
Szarkasztikus megjegyzésére csak megforgatom a szememet, mintha csak azt mondanám, „tudom, hogy tudod, de jó, hagyjuk”. A test sok mindent elárul az illető valódi gondolatairól, sokkal többet, mint maguk a szavak. Én nagyon jól olvasok az emberekben, és volt már rá példa, hogy az illetőt éppen a válla árulta el, hogy hazudik.
- Az, hogy valaki az anyanyelvét tanítja idegen nyelvként, még nem jelenti feltétlen, hogy jobb tanár, mint az, aki előtt „könyvből” tanulta. Ők persze hallják, ha rosszul használsz például egy igét, de nem feltétlen tudja, hogy miért rossz az egyik és miért jó a másik. Tisztelet persze a kivételnek -, mert azt elismerem, hogy van, aki tudja, mint ahogy az a férfi is, aki a washingtoni egyetemen tanított spanyolt, és, akihez volt szerencsém néha beülni. Ilyenkor voltam hálás a lyukas órákért, amikor semmit nem lehetett elintézni, mert lehetetlen időben volt, és egy óra nagyon kevés általában szinte minden ügyintézésre.
Ahogy a kávéfőzés ellen tiltakozik, kezdem megérteni, hogy miért hozzánk jött diákmunkára, és nem kávézóba, ahol általában mindig vannak diákok, és keresik is őket.
- Hidd el, én is, sőt, még energiaital után is - kontrázok rá. - De klinikai tesztek bizonyítják, hogy a koffein bekavar az alvásciklusba - tájékoztatom, hogy igazából árt a pihentető alvásnak a lefekvés előtti kávé.
- Vagy átadjuk Neked a lehetőséget - nézek Maurice-ra először, majd aprókat bólogatva, mint egy megerősítést várva, Jackre. Egy kicsit szemtelen volt a beszólás, bár nem sértődtem meg, de ez szerintem egy egészen finom utalás, hogy a határhoz közeledik.
- Ez is járható út - veszi a lapot az üzemvezető. Hivatalosan vizsga kellene, hogy mintát vehessen, de itt vagyunk ketten is, bajt nem csinálhat, maximum újra vesszük. A mérés úgy is a laborosok fogják csinálni.
- Annyira nem kell sok minden… - néz körbe Jack az irodában - a papírokra szükségem van az adatok miatt - utal arra, hogy az nem tudja odaadni, ha válaszolni akar a kérdéseimre. - Egyébként meg gumikesztyű kell…, meg ez a bot, - kapja fel a sarokból. - Ezt oda tudom adni, ha szeretnéd hozni - ajánlja fel lehetőségként. A kesztyűt pedig idő közben zsebre vágta, így ahhoz nem kell külön kéz. A „bot” egyébként teleszkópos kézi mintavevő, aminek állítható a feje az üveg nagyságához.
- Elég csak nagyvonalakban. Nem kell belemenni, hogy a bacik, hogy esznek - ugratom egy kicsit, de valójában tényleg nem kell a folyamat legapróbb részletéig belemennie. Csak a lényeg.
- Egész jó, bár volt, amit felcseréltél - jegyzi meg az üzemvezető. - Ha ráunsz az EPA-ra jöhetsz hozzánk - ajánlja fel viccesen a lehetőséget. Arról persze már nem szól, hogy ide mennyi oltás kellene, feltéve, ha nem kizárólag egy irodában ülne a monitorokat bámulva.
- Héé, nem csaphatod csak így le a kezünkről - adok hangot a felháborodásomnak, persze nem komolyan. Én örülnék, ha maradna, de nem kényszer. Kedvelem a srácot, ráadásul, eddig még segítőkésznek is tűnik, és nem utolsó sorban, még okos is.
- Most azzal próbálkozunk, hogy vegyítjük az ózonos, az UV-s és peroxidos fertőtlenítést, eddig egészen jó eredménnyel. Eddig csak ozmózisos szűrőkkel próbálkoztunk, de az nem érte el a kívánt eredményt - meséli Jack. - Te milyenről hallottál még? - érdeklődik tovább. Én közben elkezdem kitölteni az ellenőrzési papírokat, de figyelek a beszélgetésre.

Bár igazából semmi beleszólásom nincs abba, mit tegyen, s mit ne, s szerintem előbb-utóbb tuti belefut Bob-féle étkezési műfajba. Uhh, inkább nem is gondolok rá!
Azért az a tudat, hogy Bob mancsa többet nem érinti (meg szerintem a nyála is), felér egy kisebb hegyomlásnyi megkönnyebbüléssel. Finnyás nem voltam, de Bob nem családon belül van. Jó, azért Bob kistesó tányérját sem nyalnám ki, de ha választani kellene a két Bob között? Eeeeegyikét sem!
Félrebiccentem a fejem értetlenül.
- Olyat egy szóval sem mondtam, hogy a táskádban káosz lenne. A cserép a lakásodra vonatkozott, hogy egyszer majd csak felkapod kifelé menet onnan, ha éppen eszedbe jut – a végén elnevetem magam. Honnan ugrott be az eszébe az, hogy a táskájának rendjéről beszélek? S a látvány, ahogy éppen kifelé slungban elkapja a cserepes növényt, illene... rám. - Hahaha – értem meg a csipkelődést és veszem a lapot. - Az irataim nálam vannak – húzom ki büszkén a kabátomat magamon. - Fogadjunk, hogy kaktusz – ha már hetekről van szó és addig nem locsolja. Nem vagyok növényszaki, nem ismerek más növényt, igaz azt egészen testközelből.
- Ezt most komolyan mondod? - Nézek rá, majd elvigyorodom. - Látni, hogy Bob kistesóval még nem találkoztál – kistesó külön állatfajt képez, csak ő nem a majmoktól származik, vagy, ha mégis, akkor nagyon jól titkolja. Igaz, az is jó kérdés, hogy mi onnan-e...
- Hát én! - Vágom rá teljes természetességgel, hogy ki is beszél létráról. - Védekeznek? Hát akar a fene közéjük esni...
A sokat sejtető fejre egy kérdő, mégis sokat sejtető szemöldökfelvonást kap.
- Pedig... megnéznélek, hogyan varázsolod le őket a polcról – és ezt komolyan mondom. Szerintem tök találékonynak kell lenni, nem csak annyi, mint nekem, hogy bumm, beverem és majd legközelebb lehajolok, hogy ne vágjam be a fejem vagy a térdem valahová legközelebb.
- Aaaa volt barátnőm? - Isteni lepedőakrobatikában. Kár, hogy egyszerre nem egy párti, így inkább hagytam a kérdést.
- Pontosan – döntöm felé a fejem egy kicsit, egyet értően.
A szemforgatásra egy fél mosolyt engedek meg. Nem kell félteni engem, hogy riposztokat osztogassak, és még gyors is vagyok benne.
- Nem tudom – vonok vállat. - Ennyire nem érdekel a nyelvtanulás, hogy ilyenekkel foglalkozzak – nekem tök mindegy, ki  tanár és ki nem. Maradjon bent, aminek bent kell, vagyis hát azért nekem is tenni kéne, és akkor máris jobb lenne. De ha egyszer ez a rendszer nem az én agyamra van tervezve, ugyan minek akarjam beletörni a fejem?
A klinikai tesztekre elnevetem magam.
- Felőlem aztán mondhatják a klinikai tesztek, ha nekem használ – mert ha úgy van,  akkor én vagyok a szabályerősítő!

- Én? - Bökök magamra. - Akár. Miért ne? - Nem olyan nagy ördöngősség az, megmondják, honnan és onnan kapják a mintát.
- Akkor hozom azt – veszem át a botot és ha ad a gumikesztyűből, akkor azt is átveszem. Legalább nem zsebre dugott kézzel baktatok mellettük. És persze, a szemem azért sasol, hogy jól körbenézzek, de ez főleg kintre vonatkozik, az iroda nem érdekel.
- Pedig az az igazi – különben nem lennék igazi kamasz. Véres, cafatos? Jöhet!
Aztán belevágok, és amit tudok, vagy ahogy, azt elmondom.
- Mit cseréltem fel?- ráncolom össze a szemöldököm elgondolkodva, aztán legyintek magamban. Majd rájövök úgyis.
- Megfontolandó, figyelembe veszem az ajánlatot – veszem a lapot, s nem veszem annyira komolyan. Különben is, honnan tudjam, van-e olyan jó fej, mint Flor? És ha egy Bobhoz kerülök? A-a. Plusz itt terep is van, azt semmi pénzért nem adnám oda, hogy ne egész nap az irodában penészedjek.
Flor megjegyzésére zavarba jövök, mert azért jól esik. Van egy természetem, amivel nem mindenki jön ki, és így velem sem. Én meg nem változtatok, mert tudom, hogy ő sem, mert elvárja, hogy én. Majd ha a Marson eső esik, majd akkor!
A peroxidosra kinyílik a szemem. Azta!
- Hát – vakarom meg a pajeszom a kérdésre, kutatva válasz után – mást nem ismerek szerintem – mert abban őszinte vagyok, abban is, ha valamit nem tudok. Minek hablatyoljak, amikor két másodperc megmondani, hogy nem tudom? Soookkkkkal egyszerűbb!
- A bejárásnak itt mi a menete? És mi a lényege? - Hiába látok sok mindent papíron, azért élőbe áttenni nem egy egyszerű dolog némelyik esetben. Lehet, hogy hülyének néznek, de ez az első alkalmam.
- Bocsi, első alkalmam és amit eddig papírokon láttam, az még nem a 3D - vigyorgok.

- A három dolog sosem fog összejönni. Képtelenség, hogy a kaja, táska, növény kombináció egyszerre elhozatalra kerüljön. Kettőnél többre reggel nem vagyok képes figyelni. - Jó, ez így nem igaz, mert figyelek az ajtókra, ablakokra, a risztóra, a telefonra, hogy Marcus mire érkezik ott legyek, de ne előtte érjek ki az ajtón, hogy ne úgy távozzak a lakásból, mint egy szélvihar, ami mindent más helyre tesz, mint ahol egyébként lenni kellene. És minderre, zuhanyzással, kávézással együtt van fél órám, ha az órára kelek, ha felkelek rá. Túl sok minden, ami nem maradhat ki, egyébre nincs kapacitás. - Csak kabátot ne cserélj - vigyorgok, mert sokszor így marad otthon ez-az. - Tévedés, nincs kaktuszom, de van olyan viráglocsolóm, amit a földbe kell szúrni, megtölteni vízzel, és adagol magától - tájékoztatom, hogy mindenre van megoldás, csak meg kell találni. Szeretem a növényeket, csak túl pörgős az életem, hogy néhány órát a gondozásukra kelljen fordítanom hetente, így egyszerűsítek.
- Valóban, hiszen még nem mutattál be minket egymásnak - értek egyet vele. - Egyébként milyen fajta? - kérdezek rá „kistesó” fajtájára. Az általában sok mindent elárul a kutyákról.
- Te létrát használsz? - akadok ki a dolgon. Milyen dolog már, hogy valaki gyors szökéshez létrát használ, abban hol van az izgalom és a veszély? Ráadásul azzal ordít, hogy ott rosszban sántikálnak. - Mégis megtörténik. Ez olyasmi, mint a „ki a fene akarja, hogy elgázolják, de azért felkészülünk rá, így az elkerülés okán szétnézünk”. Ők nem tudnak arrébb ugrani, így a rájuk esést úgy előzik, meg, hogy szúrnak, így általában egy személy, vagy állat, csak egyszer rohan beléjük - osztom meg vele a nézetemet.
- Találékonyan és már rutinosan - mondom sejtelmesen. Nálam ez mindig az adott helyzetnek megfelelően történik. Volt, hogy a bevásárló kocsira léptem fel, volt, hogy egy rekeszt húztam oda, amit őrizetlenül hagytak, de van, hogy salgó polcon van a termék, így azt is szoktam használni. De megoldásom mindig van, bárhogyan is legyen.
- Ezt most tőlem kérdezed? - kérdezek vissza nevetve a hangsúlya miatt. Én honnan tudnám, hogy Petra a volt barátnője-e, vagy esetleg a rokona?
- Én úgy vagyok vele, hogy, ha valaki valóban nagyon jól beszél egy idegen nyelven, akkor korrepetálhat is tőle gyengébbet, amiért lehet pénzt is kérni - adok tippet, egy esetleges új pénzbevételi forrásra. Tudom, hogy itt nagyon sokba van a továbbtanulás, és az EPA viszonylag jól fizet, és ösztöndíjban is reménykedik, de sosem lehet tudni, mikor jön jól egy kis plusz bevétel. Valamint azt sem tudhatja biztosan, hogy a fősulis óráival össze fogja-e tudni egyeztetni a mi munkaidőnket. Nekem is gyakran voltak tizenkét órás napjaim, aminél már nem tud bejönni, de sok óra pont a mi munkaidőnkre esik. Én is éjszaka dolgoztam általában, olyan csendes bárban, kávézóban, ami nyitva volt akkor is.
- Még fiatal vagy, így a szervezeted jól tolerálja a dolgokat - adok neki magyarázatot, hogy most miért nem érzi a koffein káros hatását éjjelente.

- Igen, Te - válaszolok, amikor magára mutat. - Akkor ezt túltárgyaltuk - mondom elégedetten. Azért remélem, nem fog fejessel érkezni a tisztított szennyvízbe.
Kesztyűt egyelőre nem kap, mert lényegében annak kell, aki majd azt az edényt fogja, amibe bele lesz töltve az „átlagminta”.
- Két folyamatot, de majd megmutatjuk - mondom kedvesen. Kinek mi a logikus, mert néha én is így mondanám, csak akkor mindig megszólal a kisharang a fejemben, hogy itt valami nem stimmel. De nekem ezt tudnom kell, neki nem annyira.
- Egy őszinte személy. Ritka manapság - néz rám Jack. - Mennyi fiatal próbálja meg beadni, hogy ő jobban tudja… - hagyja félbe a mondatot. És valóban! Maurice előtti segítő, egy csaj volt, pár évvel már idősebb volt nála, és korából adódóan már több ideje koptatta az iskolapadokat, de olyan bődületes marhaságok jöttek ki a száján, hogy néha csak pislogtam. Megszólalni nem tudtam, és nem is akartam, mert féltem, hogy az csúszna ki a számon, hogy „Téged is könnyebb lenne teherbe ejteni, mint gondolkodóba”, mert látszott rajta, hogy sosem gondolkodott mielőtt megszólalt volna.
- Végignézzük, hogy milyen útvonalon, milyen tisztítási folyamatok kerülnek elvégzésre a beérkező szennyvízen - válaszolok kérdésére. - A papírra vetett anyagok gyakran csak elméletben léteznek, és van, hogy köszönő viszonyban sincsenek a valósággal - húzom el a számat. „A papír sok minden elbír.”
- Akkor szerintem induljunk meg - kezdi Jack. - Itt érkezik meg a szennyvíz a telepre. Ezekkel a gerebenekkel először a nagyobb hordalékokat fogjuk fel, majd a következőkkel az egyre kisebbeket. A mechanikai tisztítás az ülepítőnél fejeződik be… - mutogatja végig a tisztítási folyamatokat, az elsődleges, (primer) folyamatoktól kezdődően, a biológiai tisztításon át, a befejező, kémiai tisztításig. - Ez a fő vonal. Az új tisztítási folyamatokat, egy másik ágra vezettük be a mechanikai tisztítás után, hogy ellenőrizhetőbb legyen.
- És most érkeztünk meg a mintavétel helyére - veszem át a szót, miközben végigfutom utoljára az időközben kitöltött kérdőívet, és előveszem a mintavételhez szükséges papírt. A kifolyó szennyvíz, egy betonfalban elhelyezett kifolyó nyílásokon keresztül jut a környezetbe, a mintavételt, pedig több kifolyó csőből kell venni. Oldalról nem megközelíthető rendesen, így csak felülről lehet elvégezni, a leesést pedig egy korlát hivatott megakadályozni.

- Úristen, nem fogok hozzád beszélni reggel, ha kocsiba ülök! - Emelem fel a kezem azonnal, viccelődve, mert a képemen azért ott a vigyor. Merthogy vezetni, az útra figyelni és beszélgetni, az már barátok között is három. - Hoppá, hogy most reggel van – adom meg az aduászt, vagy a pontot a az i-re, mutatja a vigyorom.
Ééés vissza is kapom az iménti beszólást, le is ejtem a kezem, egy ”Kösszépen!” arccal felé tekintve, de a szám sarkában ott van a mosoly.
- Neked működik az az izé? Nekem majdnem megdöglesztette a gazt – fogallmam sincs, mi a neve, csak kaptam és már évek óta megvan, kivéve, amikor majdnem kinyiffantottam az adagoló miatt. Aztán meg jött Bob és megszeretgette.
- Ez így igaz – a kérdésre viszont előveszem a mobilt a farzsebemből, majd felé mutatom. Merthogy a kistesó vigyorog rá, mint nyitó képernyő. Nagy kiterjedésű, masszív kistesó. Nos, csak ezért nem szeretném, ha az ágyon fekve rám ugrana, vagy rám feküdne. Erős vagyok, de ettől még én is ropiként törnék össze.
A kérdésre hangosan felnevetek.
- Most mondtam, hogy pancserség létrát használni. Akkor minek használnám? Amatőr nem vagyok – széles szájjal vigyorgok. - Az lehet. De nem direkt esik bele senki sem, hogy ártson nekik – vonok vállat. Akar a fene nekiesnie egy tüskés bokornak. Annak tuti elmentek otthonról.
- Mmm.. trükkös, trükkös – nézek vissza sejtelmesen rá.
Elnevetem magam és a fejem rázom. Nem akarom tőle megkérdezni, mert már nem akarom jó ideje barátnőnek, mióta feldobta azt a bizonyos lehetőséget. Az ilyet megértem, de nem követem, nem nekem való. Még akkor is, ha mindent szeretnék kipróbálni, mielőtt eldönteném, mi vagy ki is vagyok. Ez valahogy nem fér bele az étlapra.
- És ezt most miért mondod? - Pillantok rá érdeklődéssel. Mert nem csak azt éreztem belőle, hogy véleményt nyilvánít. Nekem azonban a csomagolt és virágnyelvek nem mennek, olyen egyenes vagyok ebben, mint amennyire... jobban.  A célozgatásokat, utalásokat, legyenek pozitívak, nem tudom venni, mert az egyenesen nekem szegezett dolgokkal tudok csak mit kezdeni.
A biológiai válaszra csak felé biccentem oldalt a fejem, úgy nézek fel rá. Érdekes magyarázat, így nem feszegetem.

Elégedett vagyok magammal. Bátran vágok bele dolgokba, mert csak úgy lehet előre haladni, még akkor is, ha fejjel előre érkezek meg. Legalább megpróbáltam, megtetettem és tudom, hogyan nem jó megtenni.
- Ó – vakarom meg az állam. - kíváncsi vagyok, rájövök-e – mert nem, továbbra sem vagyok zseni, pusztán a paraszti logikára alapozok. Mivel a józan ész még odébb van.
- Az az ő bajuk – vonok vállat. - Kicsit sokkal tovább fognak pofára esni és többet, a helyett, hogy csak egyszer – így nevelődtem. Mások éppen ezért találják a családom és engem is túl  nyersnek és direktnek. De nincs is annyi félreértés és vita. Nekem meg így jó.
Félrebiccentett fejjel, elgondolkodva tekintek arra a bizonyos papírra, még ha általánosságban is beszélt róla, tudom. Sokféle lehetőség végigfut a fejemben és mindegyik inkább bekövetkező hibákból eredően következnek be.
- Oké – mivel a másik kezem szabad, így zsebre dugom és úgy cammogok velük, közben azért a szemem és az eszem is használom, jegyezgetve a folyamatot és hogy mit látok hozzá. És mit nem. Egészen más, mint amit elképzeltem. És ez rettentően megkönnyebbültté tesz.
- Az ülepítés hogy zajlik? - Olvastam róla, de igazából el nem tudom képzelni. Pedig fantáziám, az van. -  Azért is lett szétválasztva az új módszer, vagy módszerek, hogy ha valami hiba csúszik bele, még megoldható legyen? - Egyfajta mentőkötélként tudom elképzelni. És már most megfogadom, hogy nem zuhanyzok annyit. A fürdés jobb.. egy fenét, csak megint elgondolkodok azon, mennyien vagyunk  és...
- Hogyan zajlik az ellenőrzés? - Megint a jelenben és itt vagyok, általában szeretek ott is lenni.
- Itt? - Mutatok a korlátra. - Másszak át rajta és ugorjak le, vagy mi? - Ennyi, hajolni nem képes fazon vesz mintát vagy mi? Sokkal egyszerűbb lefeküdni és úgy venni mintát, komolyan. Nade, megoldom korláttal együtt. Felfedeztem, hogy a bot teleszkópos, játszadoztam is vele közben, önkéntelenül.
- Abba az üvegcsébe megy a minta, amit felmarkoltál? - Nézek Florra. - Honnan vegyem? - Mert valójában akkora a terület, hogy akár úszóversenyt is rendezhetnénk benne, ha nem szennyvíz lenne.
Ahogy áthajolok a korláton, rájövök, miért is nem mentem én pilótának sosem. Vonz a mélység. És baromi jó innen nézni az egészet! El is bűvöl, jó pár másodpercig kitágut pupillával meredek lefelé és a vigyor is kiül a képemre, mire észbe kapok és az adott irányba mozgatom lefelé az üvegcsét, hogy sikerüljön a mintavétel. A koordinációval sosem volt bajom, különben már rommá törtem volna magam cross-motorozásban.
- Így megfelel? - Mielőtt még belehelyezném az üvegcsét, megkérdezem, aztán helyezem oda a cuccot. - És megvan – emelem vissza, s tartom magam elé, majd valaki kivesz belőle én aztán hozzá nem nyúlok!

Csak mosolyogva megrázom a fejemet, hogy oké értem én, de erre most nem tudok, mint mondani. - Egyébként nálam már valóban rutin a rutin. Tío úgy tanított, hogy volt, hogy valóban azért ébresztett fel, hogy lássa, félálomban is tudok-e vezetni - tájékoztatom. Persze ilyenkor sosem nagy forgalmú helyre mentünk, hanem csak a környéken tettünk néhány kört. A forgalmat nem lehet begyakorolni, arra valóban figyelni kell, és ha már az is gondot okoz, hogy ne fejjel előre essek be a kocsiba, akkor ezzel nem is mert próbálkozni. - De ugye nem lesz harag, ha egy-egy húzósabb helyzetben inkább a forgalmat figyelem és nem a beszélgetést? - „kérek” tőle engedélyt. Nincs épeszű ember, aki erre megsértődne vagy azt mondaná, hogy „de, baj”, legalább is szerintem.
- Igen, de meg kellett buherálni egy kicsit - vallom be őszintén. - Már az első percben tudtam, hogy az önmagában nem fog működni, de otthon volt célszerszám, és azóta működik - jelentem büszkén. Az lényegében majdnem úgy működne, mint egy közlekedőedény. Az már egy másik kérdés, hogy annak az anyaga erre sosem lesz önmagában képes, de egy „kis” lyuk, megoldja a gondot a talajban lévő fizikai erők hatásával együtt.
- Gyönyörű…KIS kutya - nyomom meg erősen a „kis” szót, mert hatalma. Nem félek a nagy kutyáktól, de ez engem akkor is arrébb rakna, ha csak hozzám érve mellettem áll, és egy picit lép felém.
- Mert például nekem meg sem fordul a fejemben lehetőségként - adok egy magyarázatot a dologra.
- De a véletlen után már ennek az esélyét is kerülik az értelmesebbek - kötöm az ebet a karóhoz. De persze arra nem térek ki, hogy ez elsősorban az állatok ellen lett kifejlesztve, mert az emberek elvileg értelmes lények. Csak sajnos itt is vannak kivételek…
- Ha valóban jól megtanulod, mondjuk az oroszt, akkor akár korrepetálhatnál másokat, és az is jelentene plusz bevételt - válaszolok, hogy miért is hoztam fel. Nekem is egy plusz bevételi forrás a spanyoltanítás. De ehhez tényleg kell tudni, már, ha valaki nem csak lehúzni akar másokat.

- Biztos, hogy rá fogsz jönni - nyugtatom meg. Okos kölyök, és most mindent végig veszünk.
Szeretnék vele egyet érteni, de a felnőttek világában, főleg bizonyos munkahelyeken, nem igazán tudnak mit kezdeni az őszinte, egyenes emberekkel, és ők mindig háttérbe lesznek szorítva. Főleg, ha nem munkáról van szó, hanem honorálásról. De most nem akarom összetörni az illúzióit, és ahogy elnézem Jack sem. Én is, és ő is bírjuk a kritikát és az eltérő véleményt, de vannak főnökök, akik ezt nem tűrik. Még itt Amerikában sem.
- Lényegében igen, meg ez még csak úgymond kísérletezés, és nagyon el tudna szabadulni, ha egész Brooklyn szennyvízét egy rossz rendszerre vezetnénk rá - válaszolja meg Jack először a második kérdést. - Az ülepítés pedig elsősorban gravitációsan működik. A szennyvízhálózaton nagy… nagyobb sebességgel áramlik a szennyvíz, így az abba lévő szilárd anyagok általában nem tudnak kiülepedni. Az itt látható ülepítőben pedig ezt az áramlási sebességet lassítjuk le annyira, hogy a gravitáció hatására a víznél nehezebb elemek le tudjanak süllyedni. Ezt a folyamatot biológiai folyamatokkal gyorsítjuk is, amik pelyheket képeznek, hogy még gyorsabban végbemenjen a folyamat. Természetesen vannak felúszó részek is, amik szintén eltávolításra kerülnek, de az már a flotáció, ami máshol zajlik - válaszol a második kérdésre is.
- Számítógépekkel és laborvizsgálatokkal ellenőrzünk mindent, és törekszünk arra, hogy hiba esetén mielőbb javításra kerüljön a rendszer - ad tájékoztatást az ellenőrzés folyamatáról. Ezek a hibák néha csak a természetes elhasználódás miatt mennek végbe, és nem azt jelenti, hogy valaki hibázott, persze ez is előfordulhat.
- Ezek itt például laboreredmények - mutatok meg néhány papírt Maurice-nak, amiket a kezemben tartok. Ez lényegében majdnem úgy néz ki, mint egy vérvételi lelet, mert meg vannak adva a vizsgált elemek, a normál tartomány értéke, hogy a minta milyen értéket mutat, és a határértéktől eltérőt jelölik csillaggal vagy pluszjellel, attól függően, hogy kritikus vagy jelzés értékű az adott komponens eltérése.
- Ne! - hangzik fel tőlünk szinkronban a kiáltás arra az ötletre, hogy átmászik. - Még csak az kéne, hogy átmássz rajta - mondom rémülten. Ha véletlen megcsúszik és beleesik, minket Jackkel elővesznek, még akkor is, ha csak valami vackot szed össze.
- Megmutatom, hogyan kell mintát venni innen - mondja Jack, de előtte belép egy kis raktárbódéba, ahol egy plusz, a bothoz illő műanyag üveget vesz elő. - Ezt belefogod a bot végébe, és ráhúzod a rögzítő csavart. Majd az egyik kezeddel kapaszkodva lenyújtod a teleszkóp segítségével a mintavevő edényt a vízbe - mutatja meg az elsőt. Majd a botot a mintával átadja nekem, ő pedig felhúzza a kesztyűt. Ez azért kell, hogy miközben jelen esetben én, beletöltöm a minta egy részét az általam hozott üvegbe, ne a kezére csapódjon a szennyvíz. Az első, kis mennyiséggel viszont először átöblíti az üveget, és csak utána töltöm bele a szükséges mintát.
- Erre azért van szükség, hogy, ha eddig volt valamilyen szennyező anyag vagy tisztítószer-maradvány az üvegben, akkor most ezzel eltávolítottuk, így nem fog bezavarni a laboreredménybe- indoklom meg a mozdulatsort. Ezt lehet nem tudta, hiszen, ha jól tudom, akkor eddig nem volt laborban.
A másik két mintavétel pedig átengedi Mauricnak. - Nagyon szuper - dicsérem meg a srácot. Ő nem kapott kesztyűt, mert neki nem is kellett hozzányúlnia, vagy közel kerülnie a szennyvízhez.
Amikor mind a három helyről (két szélről és középről) megvan a minta, rácsavarom az üvegre a tetejét.
- Van még kérdésed, vagy szeretnél valamit részletesebben megnézni? - kérdezi Jack. Pár percünk még van, de lassan indulnunk kell, de megvárom, hogy mit felel. A tudás elől nem akarom elzárni.

Csak mosolygok, hiszen egyáltalán nem a megbántás volt a célom, sokkal inkább a megnevettetés.
- Tio? - Pillantok rá érdeklődéssel. - Félálomban nem nem vezetünk – ingatom a mutatóujjam. - Nem-nem. Felébredni, teljesen! Aztán leejtem a kezem. - És hogy ment? Láthatóan jól, hiszen itt vagy – felemelem a kezem. - Eddig sem állt szándékomban feltartani a pofázásommal. És úgysem válaszolsz, ha nem akarsz – mosolygok. Hiszen mindenki azt csinál, ami szándékában áll.
- Megbuherálni? Mivel? Hogyan? - Fordulok felé érdeklődéssel. Merthogy nekem nem működött. - Milyen célszerszám? - Faggatom tovább. Ha már nálam van valami, azért figyelek rá. Noha Bob szeretetétől semmi sem menekül. Még az acélbetétes bakancsom sem úszta meg.
- Áháhá, még ne feküdt rád a teljes szeretetével. Na, az tud súlyos lenni, nem csak nagy – vigyorgok.
Elgondolkodva nézek rá. Vajon ugyan miért nem használna létrát? De inkább csak megvakarom a pajeszom és hallgatok egy sort, somolyogva.
- Olyanok mint az emberek  - vonok vállat. - Pedig nem mindenki … szóval vannak véletlenek – vakarom meg a tarkóm zavartan. Mert hát a fene akarta  tönkretenni a bokrot. És egy nadrágot.
- Ááá, így már világos – értem meg, mit is akart mondani. - Nem egy rossz elgondolás.. az orosz – bólintok végül. - Már ha menne annyira – amit kétlek, mert hát eszem az nem sok van, de ki tudja. A józan paraszti ész a lényeges, abba meg szorulhat kis nyelv is.

- Na, ebben nem kételkedem – a következtetések azért mennek. - A bíztatás jól esik, köszönöm – tekintek rá elismerően és hálásan.
Nem felelnek semmit, s erre azért vigyorgok egy sort, aztán inkább abbahagyom. Más gondolkodásban nőttem fel és nem hiszem, hogy változtatok rajta.
- Ez érthető – bólintok. Én sem szeretném, ha valami baj lenne ebből, jobb körültekintőnek lenni. - Á! Igaz – rémlik valami a dokumentum filmből, de akkor annyira nem foglalkoztatott és tegnap lusta voltam előszedni. Szóval este asszem lesz egy kis kutakodás, hogy még egyszer megnézzem. - Flotáció – mondom ki szinte egyszerre Jackkel, majd a tenyerembe csapok elégedetten. Csak megy valami!
- Mennyi lehet a hibaszázalék... akarom mondani, az eltérés? - hogy ezek a fogalmak mindig beugrasztanak! De még idejében korrigálok.
Átveszem a papírt, és átfutom. - Jaja, ilyet vittem már be, de így már sokkal nagyobb értelme van – nyújtom vissza a papírt. - Köszönöm! - Azért gyorsan megjegyzem, amit mond és igen, rémlenek ezek a jelzések.
-Wowowo, oké-oké, csak vicceltem! - emelem fel szinte azonnal a kezem védekezőn. - Nem mondom, nem okozna gondot, ha mégis, csak na, furcsa, hogy akkor miért van korlát, ha pont onnan kell mintát venni. Ha tudom, hogy ennyire benyomódik a pánik gomb... de... jól esett – ritkán pirulok, de most érzem, hogy melegem az arcom és zavaban is vagyok.
- Oké – örülök a témaváltásnak, a botot át is adom Jacknek, s figyelem, mit is csinál, s szorgalmasan jegyzetelem fejben, remélve, hogy itt nem fogom összekeverni a folyamatokat.
- Erre miért van szükség? - Kérdezem érdeklődéssel. - Nem egyszerűbb méréskor tudomásul venni, hogy volt benne olyan anyag? Hiszen, gondolom, mindig ugyanazzal tisztítjátok és ugyanabban a koncentrátumban – Kérdezem tanácstalanul. Na igen, lusta vagyok, ennyi a titka az egésznek. És hát ha lehet valamit egyszerűbben, akkor miért ne?
Na, ezeket a mutatványokat szívesen csinálgatnám, jobban bejön, mint a papírok balról jobbra és jobbról balra tologatása.
- Szerintem is – vigyorgok. - És most? Jön a következő állomás a felülvizsgálatban, vagy ez minden? De! Van! - Kapok az alkalmon. - A flotálásra kíváncsi vagyok.

Egy pillanatra meglep a kérdés, mert erre a valóságban nagyon nehéz felelni. - Mmm… maradjunk annyiban, hogy „Nagybácsi” - fordítom végül le a szó eredeti jelentését. Arról nem kell tudnia, hogy igazából a pótapukám, a jogilag pedig a gyámom. Látom, hogy nagyon meglepte ez a fajta vezetéstanítási módszer, de tényleg hatásos volt. - Kezdetben nehezen, de nagyon eredményes volt. Meg igazából csak az környék néhány utcájában mentem kettes alapjáraton legfeljebb, és végig ott ült mellettem- nyugatom meg, hogy nem az őrült hajsza, vagy veszélyes manőverezések voltak a cél. - És az ég egy adta világon nem volt rajtunk kívül senki a környéken - mosolyodok el.
Ha már az előbb azt mondta, hogy nem szándékszik feltartani, akkor ezt a témát napoljuk, mert elkésünk. - Majd az úton, mert elkésünk. De el fogom mondani - válaszolok kedvesen. Nem akarom elzárni semmi infótól, ami érdekli, de erre szerintem lesz időnk a kocsiban valamelyik helyre menet.
- Nem is szeretném megtapasztalni - mondok csak ennyit az „ember, mint a kutyusa ágya” témára.
- Ezt viszont már Neked kell tudni, hogy mennyire megy, vagy, hogy mennyire érdemes ezt az oldalt fejlesztened - mondom neki csendesen. Meg van a magához való esze, így fel tudja mérni, hogy milyen oldalai erősek, mi esélyes cél nála. Valaki sosem tud átlendülni a nyelvtanulás egy bizonyos szintjén, bár lehet, ez sokszor a tanítási módszer hibája. De ebbe most nem akarok belemenni.

Okos gyerek, nem lesz vele semmi baj, állapítom meg magamban, amikor Jack magyaráz neki az ülepítést. Látszik rajta, hogy azért már találkozott vele, csak még nem mélyült el a tudás.
- Komponensenként változó, de ezek itt látszanak - mutatom meg neki a jegyzőkönyvön. - A határértékeket jogszabály határozza meg- adok választ a kérdésére. Szerencsére nem nekünk kell vacakolni vele, mert félő, hogy akkor nagyon eltérőek lennének a „hatékony” módszerek.
- Ha nem lenne korlát, egy esős napon is sokkal veszélyesebb lenne a környéken való tartózkodás, de akár száraz időben is lehet baleset egy rossz lépésből - indoklom a korlát létjogosultságát. - És pont erre valóak a speciális mintavevő felszerelések - teszek pontot az ’i”-re.
- Nem feltétlen használunk ugyan olyan vegyszert a tisztításhoz, mert mások a minták, más koncentrációkkal, és minden komponensre kiszámolni lehetetlen az eltérést. Itt néha tizedeken vagy századokon múlik az eltérés, mint egy vérvételi eredménynél. Ott is bizonyos esetében néhány tizeden múlhat, hogy kell-e gyógyszert szedned vagy kell-e műtétre menned, és bíznál egy olyan eredményben, ahol az értéket becsléssel állapítják meg? - kérdezek rá, miután próbáltam neki egy közérthető dologra lefordítani a dolgot. Itt nem műtét a tét, hanem néha büntetés, és rosszul kiszabott bírság akár jogi eljárást is vonhat maga után, mert környezetszennyezésről van szó. Ami viszont már okozhat egészségügyi károsodást.
Mielőtt még válaszolhatnék, hogy mi a következő teendőnk, rákérdez a flotációra. - Az ülepítő utáni, kisebb medence volt a flotáló medence. Ott is a gravitációs elven működik a szennyező anyagok és a víz szétválasztása, csak ott a lebegő, felúszó anyagokat, mint az olajos részek, vagy a kolloidos részecskék, távolítják el. A folyamatot levegő befúvásával gyorsítják, így a tartózkodási idő húsz-harminc perc, amitől a szaghatás sem jelentős - válaszolok a kérdésére. - Egyébként itt ezzel végeztünk is. Köszönjük Jack! - fordulok felé, és a kezemet nyújtom, ezzel jelezve, hogy visszaveheti a saját kimutatásait, és a mintavételi edényét is vissza tudja tenni. Persze segítünk neki visszavinni mindent, amit kihoztunk, úgy is útba esik kifelé, de lényegében mindenki mehet a dolgára. Maurice esetleges további kérdéseire pedig út közben is tudunk válaszolni, meg valószínűleg a kocsiban is adhatok neki válaszolt. Meg persze arra a kérdésre is, amit még az EPA-nál halasztottunk el az automata viráglocsolóra vonatkozóan.
Ma pedig bejárjuk Brooklyn olyan parkjait, ahol tó is van, hogy mintát vegyünk a vizeikből. „Vicces” lesz. Meg a nyugati kikötőbe is le kell mennünk néhány vízmintáért, amit azt hiszem a következő úti célunk, de ezt a kérdést majd a kocsiban lévő térkép eldönti. Nem szeretek fölösleges köröket futni, így egy logikus útvonalat kell betervezni.

- Nem kérdeztem – emelem fel megint a kezem. Már taknyos kölyökként megtanultam, hogy ha úgy kezdődik a nagyoktól valami, hogy mondjuk úgy, akkor ahhoz általában közöm semmi. Én meg pont nem csinálok ebből problémát.
- A kukák túlélték? Miért kettesben? - Ér hozzám a többi mondata. Kettesben. Érdekes. - Mármint ahhh – jövök rá, hogy félreérthető volt a kérdésem. - Mindegy, hagyjuk - legyintek.
Csak vigyorgok, szerintem senki sem szeretné megtapasztalni azt a nagy szeretetet, amit ezzel kifejezne. Lehengerlő szeretet tud lenni Bobé, annyi biztos.
- Azt gondoltam – ugrik fel a szemöldököm. - Vagy egy orosz tanár. Az talán jobban meg tudná mondani, mit nem tudok, hiszen jobban tudja a nyelvet, mint én .
Odalépke és hajolok, igazítva a fejem a papírhoz, vonalban, hogy tudjam látni, mire is mutat. Mivel már dolgoztam ilyen papírokkal, már be is azonosítottam.
- Á, ezek azok, így már oké. Azokat vittem fel adatokat a múlt héten. Azokból. Ott be voltak állítva már az alapértékek, ömm... - kérdőn tekintek Florra. - Már megint elfelejtettem a határozat számot – Pedig kéne tudnom, de ezek a nyomi standardek és szabáyozások kiszöknek a fejemből. Majd pont én jegyzem meg, a nagy határfeszegető.
- Ehh, tessék sokat sportolni és jó cipőt felvenni – semmi kihívás, hogy észnél legyen az ember! Aztán elvigyorodom. - Csak vicceltem, érthető, hogy kell az óvintézkedés. Pedig mennyire jó kis kihívás lenne.
- Ez eddig oké – aztán enyhén vállat vonok. Nem én leszek a forradalmasító, vannak erre sokkal jobb megoldások. Mert a lustaságom eget verő, szeretem hasznossággal eltölteni az időmet. - Olyan nem lesz – gyűlölöm az egészségügyet, és messziről kerülöm. - De értem, mire megy ki a kérdés – mindig is tudtam, hogy túl sokan vagyunk a világon, akkor nem kéne ezeket a felesleges dolgokat megalkotni. Vagy az emberek nyúltak pont a legrosszabb megoldásokhoz.
A válaszra gondolatban ismét végigmegyek, ahol eddig voltunk.
- Öööö – fintorodik el az arcom, felismerve, melyikre is utal. - fincsi. Viszont – ugrik be. - Nem is volt szaga. Csak enyhén.
Mivel nem akarok senkit sem feltartani, s előbb-utóbb többet leszek majd ilyen helyeken is, apránként megtanulom az egészet. Segítek visszavinni a cuccuokat, s még Jackkel is lepacsizok. Szerintem jó fej és elfogadta a hülyeségemet is, ami sosem rossz indulat, vagy flegmaság a másik felé. Ha nem muszáj, nem erőltetem meg a fejem. Igaz, nincs minek megfájdulnia, ahogy anyám egyszer mondta, és ebben igazat adtam neki. Másra van agyam, ennyi.
A kocsiba beszállva, hatalmasat kordul a hasam. Becsapom az ajtót. Mivel kocsiban nem szeretek enni, ezért könyörgően nézek rá.
- Menjünk park felé, ahol lehet enni – mert nem szeretek utcán sétálgatni és enni, igaz, annyira nem is lehet, de vannak parkok, ahol lehet, hiszen ezért parkok.
- Különben nehéz lesz megemészteni a műszerfalat és a légzsákot – ráteszem a hasamra a kezem, ahogy újból megkordul. Nekem nem okoz gondot, hogy éppen honnan jöttünk. Egészséges kamasz test nem foglalkozik ezzel.

Csak elmosolyodok, hogy nem akarja a Tíova való kapcsolatomat jobban feszegetni. Alapvetően nem titok, hogy árva vagyok és, hogy adoptáltak, de ez mindig egy sor kellemetlen kérdést von maga után, amire már valóban nem szeretek válaszolni.
Kicsit összehúzom a szememet értetlenkedve, hogy miért is visszakozott, de bele sem akarok gondolni, hogy mit feltételezett, mire gondolhatok. Vannak olyan dolgok a múltamban, amikre sosem akarok visszaemlékezni készakarva, bár tudom, hogy sosem fogok tudni tőlük szabadulni. - Mert a váltó-, kuplung-, fék-, gáz- és kormánykezelést kis sebességnél lehet a leghatékonyabban gyakorolni, és kettesben nem fullad le a kocsi, egyesben viszont igen. Én nem automata váltóson tanultam - egészítem ki valószínűleg azzal a válaszomat, ami az igazi indokot adja. Itt, Amerikában jórészt mindenki automataváltós kocsit vezet, de ők bizonyos kocsikat sosem fognak tudni vezetni, én viszont igen. (Feltéve, ha elérem a pedálokat.) - De megnyugtatlak, egy kuka sem sérült meg - vigyorgok.
- Ez nem feltétlen van így. Nagyon jól lehet titkolni tanár elől is a hiányosságokat. Ha érted, amit mondanak, és, ha el tudod mondani, amit akarsz, akkor jó eséllyel tudod a nyelvet - árulok el neki egy bennfentes dolgot. A tanár nem mindig tudja, hogy a tanítványa, főleg iskolai órák keretében, tudja-e az anyagot. Még én is találkoztam olyannal, aki szinte semmit sem tudott, de a tanára azt hitte, hogy nagyon jó, de olyannal is, ahol pont fordított volt a helyzet, pedig azért annyira sok tanítványom nem volt.

Na, tessék, a kollégák már megint betanított munkást képeznek, aki utána meg itt hagy minket, mert nem érzi kihívásnak a munkánkat, mert csak papírokat tologat, meg adatokat rögzít a nélkül, hogy tudná a lényegét. Persze van, amikor nincs idő elmagyarázni, de azért nagyjából nem árt, ha tudják, mit miért csinálnak. Később meg jöhet a rendes magyarázat, ha nem egyszerre van száz feladat a nyakunkon tegnapi határidővel. - Ennyire azért nem kell strapálni magad. Erre való a net, hogy meg tudd keresni. Én is csak azokat tudom fejből, amiket naponta használok - nyugatom meg, hogy én sem vágom az összes jogszabályt fejből. Túl sok van, hogy mindent fejben tartsak. Viszont, ha szinte naponta elő kell vennem, akkor úgy is megtanulom, de ezzel mindenki így van.
- Valóban, a mentőosztagosoknak, hogy kiszedjenek onnan, ha mégis úgy alakul, hogy máshol nem találtál fürdőzési lehetőséget - jön csípőből a válaszom, amikor felveti, hogy mennyire jó kihívás lenne. Az árvaházban és az utcán is elég éles lett a nyelvem, de azért már sokat csiszolódtam. Viszont néha még megmutatkozik halványan, de munkakörnyezetben nagyon nem ajánlott elengedni magam.
- Van, amikor nem is lehet ott érezni semmit - mondja Jack. Na, igen, a környezeti tényezők, mint a hőmérséklet, is nagyban befolyásolják a szagokat. Én télen még nem jártam itt, vagyis más szennyvíztelepen sem. Általában viszonylag jó időben voltak tanulmányi kirándulások a fősulin, itt meg nem dolgozok olyan régóta, hogy személyes tapasztalatom legyen.
Visszatérve a kocsihoz, a mintát beteszem a ládába, ahonnan kivettem, majd beülök a kocsiba. Az első haskordulást nem hallottam, mert az üvegek csörgése pont elnyomta, de a másodikat már igen. - Nyugodtan ehetsz a kocsiban, mert van gumiszőnyeg, amit simán lehet tisztítani. Az ülést magad alatt meg biztos, hogy nem koszolod össze - mondom neki kedvesen, azt feltételezve, hogy ez a baj. Egyelőre nem nézek rá, mert a GPS-t bújom, hogy valami értelmes útvonalat hozzak össze rajta, de ez a vacak érintő képernyő még véletlen sem azt csinálja, amit akarok. Néha úgy összeugrik, hogy szinte a fél Atlanti-óciánt is mutatja. Oké, tudom, hogy ez a lassú kép megjelenítés oka, de akkor is idegesít. - De, ha parkot szeretnél, akkor először menjünk a Sylvan Water-höz - fordulok oldalra, amikor végre megvan a megfelelő nagyítás. - Jó lesz így? - kérdezek rá kedvesen. Most már felé fordulva. És, ha igen mond, akkor rögzítem is a tavat, mint úti célt. Elvileg nincs messze, és oda is találnék, hiszen részben visszafelé kell menni az ide vezető útvonalon, de a forgalom miatt inkább hagyatkozok a technikára. Szépen le is vezet minket kisutcákra, így egészen hamar megérkezünk. Szépen ráhajtok a fűre, és nem messze a tótól parkolok le. Nem vagyok hajlandó sem cipekedni, sem sokat fölöslegesen sétálni a tó és az autó között a mintavételi eszközökkel. - Nyugodtan egyél. Jó étvágya! - mondom neki legelőször. - Ilyen mintavételünk még lesz egy pár a mai nap - nyugtatom meg, hogy semmiről nem marad le, ha most nem segít. Meg igazából nem is vagyunk egymástól túl messze, vagy csak öt méternyire, így kérdezni is tud, vagy beszélgethetünk független témáról is.

- Én sem – fordítom felé a fejem jelentőségteljesen. Van valami a váltós autókban, amit nem ad meg az automata váltó és élvezem. Azt már nem teszem hozzá, hogy a kettes és egyes helyett hármasra gondoltam. Na igen, bevállalós vagyok, de ez sokkal inkább motorban jelenik meg, mert ott kell igazán ott lenni, mert ha esek, az nagy flazúr, nem csak egy kis dudor a fejen. - Akkor jó – mosolyodom el.
- Felőlem csinálhatja, aki akarja – rántok vállat. - Ezt sumákolásnak hívom, s inkább megmondom, mit nem tudok, mert nem azzal akarom vesztegetni az időt, hogy takargatom, amit nem tudok, a helyett, hogy tanulnám – ez inkább abból fakad, mert tényleg nem vagyok egy észlény. És utálom az időmet pocsékolni ilyenekre.

A strapálásra mélyről nevetek fel.
- Ezt még sosem mondta nekem senki. Még a végén eminens leszek – ami, úgy kábé nem fog megvalósulni az életben soha.
- Bennem még annyi sem marad meg. Ezért van cetlivel körberakva a monitorom – amit mindig leszednek a többiek. Imádom őket érte, mert nem a fiókba teszik be, hanem kidobják. Én meg kezdhetem elölről az egészet. De most már másképp lesz! És így legalább végre megtanulom majd.
Elnevetem magam újfent. Ez egy olyan telilalát válasz volt, hogy önkéntelenül kiszakad belőlem a nevetés. - Figyelni fogok – mert akármennyire is tréfa, azért ha megtörténik, egyáltalán nem tréfa.
- Na, az még jobb – a szagokra lehet, finnyás vagyok, nem tudom, a kupi előbb talál be a sobámba, s erre a mai napig nem talál magyarázatot anyám. Legalábbis arra, hogy kupi van ezerrel, de friss a levegő a szobámban és azért tisztaság van (azt már inkább nem regélem neki, hogy éjjel ki surran ki, és így marad nyitva az ablak, mert nem ébredek meg, hogy becsukjam, csak ha már szétfagytam esetleg).
- Mmm parkot – jelentem ki határozottan. Jól esik ugyan, hogy ehetnék a kocsiban, de nincs az az isten, hogy utána morzsák után rohangáljak az ülés alatt. Addig meg elzenél a hasam. Egy mázlim van, nem leszek agresszív állat a cukorhiánytól, mint némelyik osztálytársam. Ilyenkor csendben jegyzem meg, hogy ennyit a gyorskajákról.
- Sylvan Water... Sylvan Water, jaa, oké, menjünk, az jó – majd ott tömöm a fejem meg a hasam.
Túlzottan sokat nem beszélek a tóhoz menet, mert félő, hogy az összes korgás csak még hangosabb lesz, s szerencsére nincs is nagyon messze.
- Kajaaa! - Kikapcsolva az övet, hátrafordulok, s elmarkolom a péksütiket, aztán kiszállok a kocsiból.
- Köszi, az van! Kérsz? - Tartom felé a zacskókat, mert vettem párat, s kínálás után neki is állok az egyik péksüteménynek. Nem egy vaníliás-pudingos szirup, az kitart nagyjából öt perci és aztán megint éhes leszek.
Mivel nem akarok se beleesni a vízbe, sem pedig beszennyezni a mintavételt, ledobom magam a fűbe, s onnan nézem, mit csinál Flor.
- Az élővizekben, az ellenőrzésnél mi a legfontosabb? Mármint … - gondolkodom. - gondolom, hogy az élővilág is, pocsék levegőben én is megfulladnék, de azon kívül. Jutott már ilyenekbe szennyvíz például? - Érdeklődöm, hosszasabb kihagyásokkal, mert közben eszek is.

- Nem azt mondtam, hogy ez nem sumákolás, csak, hogy működőképes, és sokan használják - tájékoztatom, hogy egyetértek vele. - De örülök, hogy Te az egyenes utat szereted - mosolyodom el felé fordulva. - Csak az megint egy másik kérdés, hogy az iskolában néha a halat a fáramászási képessége alapján próbálják megítélni - húzom el a számat arra utalva, hogy néha a sunyulás hasznosabb, mint a nyílt őszinteség. Sajnos bizonyos tanároknak ez a módszere, és nagyon le tudják húzni a diákot, és lehet, egy életre tönkre teszik, főleg, ha a szülőnek nincs módja, lehetősége kiállni a gyerekéért. Ez persze nem feltétlen a szülő hibája, mert lehet nincs valós összehasonlítási alapja, hogy mit kellene valójában tudnia a gyereknek, vagy csak simán egyedülálló szülő, és több állása is van, hogy el tudja tartani a családot, akkor nem tud állandóan a tanár nyakára járni.

- Pedig, ha logikusan próbálsz gondolkodni, és nem agyatlanul bemagolni mindent, hanem szükség esetén tudod, hogy hol kell keresni, akkor gyakran többre mész, mint a lexikális tudással - próbálom neki más oldalról megközelíteni, amit az előbb elmondtam. Valamennyi tudás persze kell, hogy az összefüggéseket meglássuk, ami alapján tudunk keresni, de minek például bemagolni a periódusos rendszert, amikor egy tőlünk okosabb már elkészítette, nekünk csak használni kell tudni, amihez azért nem árt, ha tudjuk melyik jel, szám mit jelent. - Engem mondjuk, azok ott zavarnának, de kinek mi válik be - fűzöm hozzá mellékesen.
Úgy tűnik a beszólásom hatásos volt, mert a nevetése mögött sejtem, hogy Ezt azért így már meg fogja jegyezni. „A hülyeség ragadós” szokták mondani a nagyok, de, ha ez vezet célra, akkor miért ne használnám beszólás formájában.
- Tópartot - vágom rá, hogy azért most nem piknikezni terveztünk, de ott ehet. De úgy tűnik, lassan összeáll benne, hogy hol is van az általam említett tó, és így már nincs ellene kifogása.
Tényleg tini srác, csak azok rajonganak így az evésért. - Nem, köszi. Én még nem vagyok éhes - utasítom vissza kedvesen a felajánlást.
- A fűfolt ki fog jönni a ruhádból? - kérdezem, mondhatni, költőien, mert nem hiszem, hogy tudja, de szerintem az anyukája nem fog örülni, ha ki kell dobnia a nadrágot, csak, mert nem lehet majd rendesen kimosni.
Hűűha, úgy tűnik ilyennel még nem foglalkozott, mert ez teljesen laikusnak tűnik. - Erre így, ebben a formában nem lehet rendesen válaszolni - húzom el egy picit a számat. - Az a legfontosabb, hogy mit is akarunk az adott mintavétellel megvizsgálni. A cél lehet az adott vízminőség jellemzése vagy ellenőrzése. A vízminőség jellemzésénél általában egy adott idő alatti változásokat akarjuk lemérni, ami lehet egy kutatás miatt, vagy hosszú távú minőségellenőrzési cél meghatározása miatt, vagy, ha egy tendencia akarunk meghatározni. Ez leginkább, amolyan statisztikai paraméterezés, amelyek jellemzik az adott időszak koncentráció értékeit és a változásaikat. Itt most vízminőség ellenőrzésen vagyunk, mert nem régen néhány szennyező anyag koncentrációja határérték feletti volt, és folyamatos műszeres mérés hiányában, most ide naponta kijön valaki tőlünk, és mintát vesz, hogy megnézzük kell-e beavatkozás, vagy fellép az öntisztulási folyamat. De ezt még ne kérdezd, még nincs elegendő adatunk - előzöm meg a kérdését. De lehet, hogy nem is pont arra válaszoltam, amit tudni akart, de a másik kérdésére is csak kérdéssel tudok kezdeni. - Mármint milyen szennyvízre gondolsz? Ami tisztítatlanul kerül bevezetésre vagy a már valamennyire tisztított szennyvízre? - kérdezek rá, hogy mire is kíváncsi pontosan. Az egyik környezetszennyezés, amit azonnal fel kell deríteni, és szankcionálni, a másik pedig egy természetes folyamat, ami lényegében a víz természetes körforgásba való visszavezetésre irányul. Közben beállítom a műszert, hogy a helyszíni vízminta-elemzéseket is meg tudjam csinálni. Szerencsére itt jó műszerek vannak, mert szinte mindent maguktól mutatnak ki, számolni vagy bonyolult kémiai folyamatokba nem kell belemenni, körülbelül mindent automatikusan kiír.br>

Somolyogva dörzsölöm meg az orrom alatt, a szám feletti részt, ott is marad a mutatójjam, csak akkor veszem le, mikor válaszolok.
- Bírom, ha valakivel eltérő a véleményünk. Attól érteni meg jobban a világot – asszem ezért sem, na meg más miatt sem, vitatkozom a szüleimmel. Tök másképp látják a világot és én is, s attól még el lehet mondani a látásmódokat. Szerintem tök jó.
- Az már az ő bajuk. A sulin kívül is van élet. Sőt, az az élet – nem érdekel a suli, ott hülyének érzem magam. S abban a pillanatban élvezem a dolgokat, ha olyanról van szó, ami maga az élet. Akarok egyetemre járni, de hülye vagyok hozzá. Nem a tudás érdekel, amit tök okosan elmondanak, hanem az ottani kapcsolatok, a gyakorlati cuccok. A többit kenjék a hajukra. Ha ésszel nem jutok be, bejutok más ésszel, az meg a sport. Na, az megy.
- Eddig sem magolással éltem, nem érdekel a lexikális tudás. Úgy nézek ki, mint akit igen? - Húzom meg a kabátom két szélét vigyorogva. Nem ismer, s nem is zavar.
- Mit akartál pontosan mondani az alatt, de kinek mi válik be? - Kérdezem kíváncsian. Nem igazán mondta el, mit is akart igazából mondani, csak sugallni, ráadásul csak úgy odavetve, azt meg sosem veszem s értem, s az ilyenekre azonnal lecsapok. Szeretem érteni a dolgokat.
- Te mondtad, hogy park, ezért nem állt össze a Sylvan Water – pillantok rá. - Mi volt az oka, hogy így egyből rávágtad? Mire gondoltál? - Kérdezem kíváncsian.
- Oké!
Hamar el tudom pusztítani a kaját, s bár nem szokásom gusztustalanul enni, abban Bob a nyertes, nem a kutya Bob, ha állva eszek, egyértelműen oda esik a pólómra az összes menü, így inkább leülök.
- Fekete farmeren annyira nem látszik, ha fűfoltos is lesz – nézek rá értetlenül, aztán megértem, csak rendes akart lenni. - Köszi a figyelmeztetést, majd ha csúszkálni akarok a füvön, gondolni fogok erre – igazából ki tudja. Sosem lehet tudni, elképzelhető, hogy lesz olyan eset, hogy csúszni kell a füvön, s ezt komolyan gondolom.
- Rendben – nyelem le a falatot. - Akkor hogy lehet nem rendesen válaszolni? - Érdeklődöm tovább. Mert csak a válasz érdekel, az nem, hogy nem. Valahogy mindig lehet. Aztán csendben figyelek, miközben igyekszek minél előbb végezni az ennivalóval.
- Értem – gondolkodom el. - Köszönöm a választ – egy rövid ideig még gondolkodok.
- A jellemzésnél volt már, hogy felismerhető valami rendszeresség? Volt, ami meghatározta? Úgy értem – próbálok arra gondolni, vagyis nem gondolni, hogy Nyugat- Asztrália parjainál, vagyis a vízben, vizi tehenek legelnek vizi füvet. - Éghajlatra reagálás vagy … csapadékra?
- Rendben, nem kérdezem. Mennyi idő szükséges, hogy ezt látni lehessen? - Azt hiszem, ilyenben nem töltöttem még ki semmit és nem igazán vagyok képben.
- Mmm... tisztítatlanul – a másikat sem mondanám, hogy teljességében ismerem, s ami késik, az egyszer eljön. Az idegel, ahogy az emberek leszarják a természetet. Oké, én is teperek a cross-motorral, mint állat, de sok helyre gördeszkával megyek, nem vagyok hajlandó buszra szállni. És persze, sokat vagyok a gép előtt. S még többet vízben és néha nincs gusztusom még a lapátot sem belemerni, mert már messziről büdös az egész víz. Akkor válok hisztis királylánnyá és nincs, aki belekönyörögjön a evezőbe.

Ezzel nem tudok vitatkozni. A suli egy érdekes hely, ahol néha kegyetlenebbek tudnak lenni a diákok, mint az életben, és néha még a tanárok is rátesznek egy lapáttal.
Csak elmosolyodok a lazaságán, és ahogy elnézem Jack is. - Ha nem használod úgy is elfelejted - jegyzem meg mellékesen. Nem ma végeztem el a szakirányú főiskolát, és már dolgoztam is ilyen területen, de amikor ide jöttem, bizony elő kellett kaparnom a régi jegyzeteket, hogy felelevenítsek ezt-azt, mert évek óta nem használtam.
- Csak annyit, hogy valakinek a monitorra ragasztgatás jön be, míg engem megőrjítene, ha körbe lenne cetlizve - válaszolok a kérdésére. Nem fog menni, hogy mindent kimondjak, de úgy látom, neki nem okoz gondot, ha kérdeznie kell. De azért bízom benne, hogy egy idő után majd egymásra hangolódunk, és érteni fogjuk egymást kisregény méretű monológok nélkül is.

- Először a kikötőbe akartam menni, meg nekem valahogy a város közepén lévő tópart mindig olyan volt, mint egy park - vonok vállat. Nekem valamiért az a hely, ami közel van a városhoz, vagy a városban van, és nagyon más nem lehet csinálni, mint kiülni, enni. beszélgetni, az park. Ha lehet sátorozni, tüzet gyújtani, mert van erre kijelölt hely, és a közelben van még egy tó is, akkor eszembe sem jut parkot mondani, csak azt, hogy tópart. De lehet, hogy ez azért maradt meg, mert még mindig nem érzem magam annyira amerikainak.
Ezzel a kijelentésével azért tudnék vitatkozni, mert azért a feketén is meglátszik a kosz, így a fű is, bár tényleg nem annyira feltűnően, mint mondjuk, egy normál, kék farmeren.
- Nincs mit - pillantok rá kedvesen. - Sikerült válaszolnom? - kérdem meg, mert nem vagyok benne biztos, hogy erre volt kíváncsi. Saját tapasztalatból tudom, hogy, ha valaki valamit nem tud, akkor nagyon nehéz jó kérdést feltenni, hogy azt a választ kapja, amire valóban kíváncsi volt.
- Vannak olyan komponensek, biológiai, kémiai folyamatok, amiket erősen befolyásol az éghajlat, és, mivel a csapadék víz nagyon jó oldószer, így természetesen ez is jelentős befolyásoló tényező. Ez utóbbi már csak azért is, mert a koncentrációt nagyban meghatározza. De akár bizonyos esetekben a közúti forgalom változását is ki lehet mutatni, ha mondjuk a PAH vegyületet nézzük, de akár az olajszennyezés is lehet ilyen - válaszolok erre a kérdésére is.
- Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy igen, de ezek az esetek nagy részében illegális, ami, ha kiderül, akkor az elkövető nagyon komoly pénzbírságot kis kaphat, de akár még elzárással is járhat. De néha van, hogy nagy esőzésnél, árvíznél a szennyvíztisztító telep is kiönt, és tisztítatlanul kerül a víz, mondjuk egy folyóba, de ez természetesen más kategória tartozik, mint a szándékos vízszennyezés. - Ha itt New Yorkban valamiért megemelkedik a tengervíz szintje, akkor a part menti szennyvíztisztítók is kiáradhatnak, vagy akár elegendő lehet egy gyorsan leeső nagy mennyiségű eső is, hogy a rendszer ne bírja kezelni a szennyvíztöbbletet. Erről viszont nem tehetnek az ott dolgozók, csak utólagosan mentesíthetik az érintett területet, ha lehet. Válasz közben elkezdem megvenni a vízmintákat, és kitölteni a helyszíni mérésekből kapott adatokkal a vonatkozó papírokat. Közben pedig várom a további kérdéseit, persze csak, ha van.

- Végül is, nem biciklizés – értek egyet velük. Azt elég egyszer megtanulni, utána mindig megy, hagyj ki akármennyit. Ezt én is tapasztaltam.
- És ez teljesen rendben is van – nézek rá. A mellékes hozzáfűzést nem értettem, miért így és ezt mondja, és mivel nem kaptam rá igazán választ, valószínűleg a kérdésemben volt valami, ami miatt ezt kaptam válaszul. Megjegyzem, mert nem jövök rá, s akkor inkább félreteszem, s majd át fogom rágni magam rajta. Szeretek pontosan kérdezni és ez most nem sikerült. Majd legközelebb jobban megy.
Érdeklődéssel biccentem oldalra a fejem, értelmezve a válaszát, ez eltart jó ideig, mert próbálom megérteni, mi a park, mi a tópart közötti különbség, legalábbis, mi lehet. Mit lehet csinálni a parkban? Kocogok, futok, ledöglök és napozok. Tóparton... horgászok! Utáom, nem jó. Úszok, de itt nem lehet. Á, lehet, hogy a kulcs a nem lehetben van? Mit nem lehet itt csinálni? Tény és való itt nem pár napra vonulnék ki, hiszen.
- Úgy érted, hogy míg a parkba ellátogatsz, aztán hazamész, a tóparton több napot is lehet maradni egyhuzamban és ezért nehéz tóparnak hívni? - Nézek rá érdeklődéssel.
- Még emésztek – eszegetem az ennivalót. - Mármint nem a kaját, hanem a válaszodat – aztán pár rágás után bólogatok. - Szerintem a lényege megvan és abból már majd tovább tudok menni, köszönöm – brilliáns elmét nem nekem osztogatták, ezért nyúlok minden esetben a józan paraszti észhez, azzal egészen jól elvoltam eddig, az alapokhoz és logikai értésekhez mindenképpen. - Köszönöm! - Mosolygok rá.
Elgondolkodva vakarom meg az orrom hegyét, a kaja mindjárt elfogy, mert hamar beburkolok mindent, közben az agyam is jár.
- Jaja, az igaz. Mármint, érhető – bólogatok.
- Persze, hogy nem tehetnek. Áttervezni a teherbírást még lehet – elgondolkodok ismét. - Két éve volt a New York Timesban egy cikk, ami pont a brooklyni és queensi  dolgokról írt. Én nem értem az embereket, ha esik, akkor eleve nem mosnék, és külön cikket kellett nekik írni, hogy léééciii neeee, mert pont az történt, amit te mondtál, meg még sok más finomság volt a képeken.
Egy ideig még csendben emésztek, ennivalót is, miközben eszek, mert nem ezzel akarom feltartani magunkat, és Flornak is szeretnék segíteni, a mondottakon is rágódom és figyelem, mit csinál.
Már majdnem kész van a vételekkel, mikor én is végzek. Összegyűröm a papírzacskót és a zsebembe teszem. Nem szemetelek és mindig hazaviszem, sosem dobom csak úgy el. Kikotorok egy rágót a másik zsebemből, egy tizes csomagot, s a velem hozott vizes palacknak is lehúzom a háromnegyedét, leöblítve az ételt, majd bekapok egy rágót, előtte megkínálom vele Flort is.
- Vagyok – pakolom el a rágót, s nézem, mit tudok segíteni. - Köszönöm a gyors mentést – tényleg éhes voltam, nem csak a gyomrom korgása jelezte.
Egyvalamit észrevettem. Szeretek kérdezni, ezzel bajom nincs. Csakhogy valahogy átalault ez egyirányú beszélgetéssé, így visszafogom a következő kérdésem, hagyva, hogy Flor levegőhöz jusson.