Sosincs időm ilyen dolgokon gondolkozni, de most, hogy Maurice megfogalmazta, azt hiszem, ez lehet az oka. - Azt hiszem igen - gondolkodok el bólogatva. Persze nagyon nem merülök bele a mélázásba, mert idő közben elindultunk, és nem szeretnék a szemben lévő sávban kikötni, vagy, ha a kocsink összecsókolózna az előttünk lévővel.
Egy pillanatra felé kapom a fejem a szóhasználatán, hiszen tudom, hogy „emészt”, mert még eszik, és egy darabig, néhány órát, még fog is, de ez természetes. De utána pontosít, hogy a szó átvitt értelmére gondolt, így csak elmosolyodok. - Hajrá! De, ha valami nem tiszta, akkor kérdezz bártan - bíztatom. - Nincs mit - viszonzom a mosolyát, és koncentrálok, hogy ne spanyolul mondjam.
- Lehetni lehet, csak nem egyszerű, és nem is olcsó, ráadásul az egyre fokozódó felmelegedések miatt egyre gyakoribbak az áradások, így egyre nagyobbra kellene tervezni, aminek határt szab az is, hogy az emberek egyre többen vannak, ami egyre több beépített területet jelent, mármint, olyan területet, ahol házak, üzletek, stb. van - próbálok kicsit szélesebb betekintést adni neki. - Ezen kívül az egyre fokozódó szennyvízmennyiséget az is gerjeszti, hogy egyre kevesebb a nem betonos földfelület, ami elvezetné, felinná a csapadékvizet, ami szintén a csatornákban köt ki, és az elválasztott csatornázásnak is megvannak a maga hátrányai - gondolkozok el beszéd közben az esetleges megoldásokon. - Én ezt a cikket nem láttam - fordulok felé elgondolkozva. - És, ha hetekig esik, akkor hetekig nem mosol? - kérdezek vissza egy kis logikai gubancot érezve. Oké, nem mos, mert van hetekre elegendő ruhája, de akkor nem főz, takarít, és tisztálkodik, ha esik az eső? Mert ezek mind-mind sok vizet fogyasztanak.
- Nem, köszi! - utasítom vissza a rágót. Ha itt befejezem a mintavételt, akkor muszáj innom, és nem szeretek mentolos rágóra inni. Meg lassan kell egy kávé, mert érzem, hogy kezdek fáradni.
- Ugyan, ha ennyin múlik az életmentés nem lesz sosem gond - vigyorgok rá. Növésben lévő fiú; nem ehet annyit, mint én, mert tényleg éhen hal.
- Szerintem most pihenj még egy kicsit, mert itt mindjárt végzek, ne piszkold össze a kezed - mondom neki kedvesen, bár van nálam víz is, meg kézfertőtlenítő is, de most evett, jár utána egy kis szusszanás. Azt a néhány mintát már megveszem egyedül is, utána ülünk be a kocsiba, és irány a kikötő. Na, jó, előtte egy kávézó útba lesz ejtve.
Olyan öt-tíz perc múlva már az utolsó mintavételi üvegre csavarom rá a kupakot, és beteszem a többi közzé, és irány a kocsi. - Mit szólnál egy kávéhoz? - kérdezem, amolyan költőien. Persze érdekel a válasza, de én mindenképpen megállok venni egyet.
- Bent nem fejeztünk be egy témát - utalok vissza az automata öntözőre, de mielőtt rátérnék a válaszra, kíváncsi vagyok néhány dologra. - Mit tudsz a talajban lévő erőkről? És most nem a tektonikus lemezek mozgására gondolok, hanem úgymond a termőtalajban lévőkre - pontosítok mielőtt esetleg a földrengésekről vagy a szubdukcióról kezd el beszámolni.

Hümmentve bólintok egyet. Kicsivel közelebb kerültem a megértéshez. Azzal foglalkozom, hogy megértsem a másikat, álarc mentesen, s én is önmagam adom. Persze, ha neki jobb a jelmezbál, akkor rövid időn belül lekoppintom az illetőt. Talán ezért sincsenek barátaim igazán, mert vagy már játszmáznak, vagy tudtukun kívül, önmagukat is becsapják. Szar dolog, s ha ezt mondom, akkor el is ítélem őket. Éppen ezt akarom elkerülni, így inkább hagyom őket tovább játszani a színpadon, én meg élvezem az életet a magam módján.
- Rendben – amit igyekszek tehénmentesen adni majd. Attól, hogy laza vagyok, odafigyelek, hogy eszek. Néha nem sikerül, az viszont a bénázásomnak köszönhető.
- Egy idő múlva olcsóbb, mint folyton katasztrófavédelmezni – jegyzem meg és a lehető legkisebb örömmel. Szerintem baromi sokan vagyunk a bolygón, s már csak ezért sem akarok kölköket. Másoknak mondjuk van hat, tehát van miből bepótolni az én kettő és fél kötelező rátámat, és őszintén: teszek rá. Csakhogy eddig összes csaj, akivel jártam, az esküvő után már pelenkázni akart. Nekem oké lenne, a szüleim is felneveltek bennünket, csak minek a többi, nem tudom én, hány csilliárd kölyök mellé még … tudom is én, mennyi.
- Mondom én, túl sokan vagyunk – igaz, a csigák világát éljük, ezt inkább nem jegyzem meg.
Ránézek, jó pár percig nézek rá, aztán visszafordulok magam elé.
- Ha hetekig esne, akkor azt jelentené, a trópusokon vagyok, ahol elég ha magamra locsolom a tusfüdőm, meg a ruhákra és két perc alatt tiszta vagyok, másrészt, ott aztán az életben nem szárad meg a ruhád az állandóan magas páratartalomtól, vagyis mi a tosznak mossak. Meg különben is van, valami gyapjú akármi, hogy hónapokig lehet hordani, nem kell mosni. Mai divat, hogy egy hordás után máris undi és mosni kell – rántok vállat. Ennek ellenére belém is belém nevelődött az egy használat után szennyes, amit csak mostanában (sem) találok el, eddig mindig halál pontosan... mellé ment.  
- Oké – visszateszem a csomagot a zsebembe.
- Szerencsémre és a tiédre – nem őt fogom felfalni, ha éhes leszek.
- Oké – meg aztán lehet, többi idő, mire elmondja, mit hogyan hova pakoljak és akkor én is azt csinálom hogy inkább megcsinálom magam, s majd legközelebb címszóval hagyom a másikat.
Hátrateszem a kezem, úgy támaszkodom meg, mert azért került a hasamba adag, hogy csak úgy ücsörögjek.
- Azzzt bármikor - vigyorodom el, a kávé hallatán. Elméletileg nem nagyon szabadna kávézni, mert olyan, mint az alkohol egy fejlődő szervezetnek, erre én csak a bla-bla-bla válasszal tudok szolgálni. Iszom, alkoholt is, mert tudni kell módjával inni (najó, néha nem).
Félrebiccentem a fejem. Milyen témát és hol maradtam le? Hagyom, hogy folytassa.
- Nem igazán jutottam közelebb, hogy felélénkítsem a memóriámat, mit nem fejeztük be, deee – mi az isten az a talajban lévő erő? - Ezzel meg aztán pláne. Nem tudom. A kukacok? - vonok vállat tanácstalanul. - Vagyis nem-nem. A földgiliszták? Fogalmam sincs – nézek rá. - Egy barát segítségét kérem – nézek rá. A telefon sem sokat segítene, mert fogalmam sincs, mit keressek.

- Nem feltétlen - gondolkozok el. - Ez az adott időszak és időjárástól függ, meg a helytől. Itt New Yorkban tudtommal ritkán van árvíz az óceán miatt. Vagy legalább is jóval ritkábban, mint például Miamit, ott, ha jól tudom, évente van árvíz. Itt körülbelül ötvenévente - próbálok visszaemlékezni az utolsó cikkekre, amiket ezzel kapcsolatban olvastam.
- Ezzel viszont tényleg nem tudok vitatkozni - húzom el a számat. Szerintem is jócskán többen vagyunk a kelleténél a Földön, és ez a szám dinamikusan növekszik, ami csak egyre rosszabb életkörülményeket teremt globális szinten. Az emberiség lényegében majdnem kiiktatta a természetes szelektációt, ami abnormális feltételeket teremt, ami mindenre kihat.
- Ahhoz, hogy a szennyvíztelepek túlterhelődjenek, nem feltétlen kell mindennapos felhőszakadás vagy monszun - kezdem el a választ az ő nézeteit is beleépítve. - Elég, ha pár napig csendesen esik, de folyamatosan, és utána jön egy felhőszakadás, vagy fordítva. D.C-ben tavaly volt ilyen időszak, és feladta a leckét a szennyvíztelepeken. Egyébként a mosást nem arra találták ki, hogy utána száraz ruhát vegyél fel, hanem, hogy nem legyen büdös és koszos, amit felveszel. De nem tudtam, hogy mosás ellenes vagy - vigyorgok rá.
- Miért az enyémre? - érdeklődök kíváncsian, de most még ötletem sincs, mire gondolhat.
- Akkor a következő célpont egy kávézó, vagy egy hely, ahol normálist lehet kapni - pontosítok a dolgon, mert most nem azon lenne a hangsúly, hogy valahova beüljünk és elkávézgassunk, hanem, hogy koffein legyen bennem, és benne. - Tudsz a nyugati kikötő felé olyan helyet, ahol jó kávét adnak? - érdeklődök. A GPS alkalmatlan arra, hogy „A” és „B” pont kötött kidobjon egy helyet, ahol feketét lehet kapni anélkül, hogy nevet vagy címet megadnék.
Úgy látom már el is felejtette, hogy érdekelte, hogyan buheráltam meg azt a vackot, amit a földbe szúrva adagolja a vizet a szobanövényeknek. - Még az irodában kíváncsi voltál, hogy mit csináltam azzal az öntözővel, amit a földbe kell szúrni, és elvileg automatikusan adagolja a vizet. Emlékszel? - kérdezek rá, hogy így már dereng-e neki a dolog. - A kérdésem pedig arra irányult, hogy tudod-e, hogy a talajban hogyan és minek a hatására mozog a víz? - pontosítok a kérdésemen. Persze az sem gond, ha nem, csak kíváncsi vagyok, mit tud ezzel kapcsolatban.

- Na jó, de ott sem azért, mert csak úgy esni van kedve. Hanem mert hevesen becsókolja egy-egy hurrikán. Na, annál az esőmennyiségnél itt is lenne Velence kettő – arról is csak azért tudok, mert Toby éppen pont akkor ment, amikor gumicsizmázni kellett aaaa.... főtéren. Mindig elfelejtem a nevét.
- Vitatkozni? - Billentem felé a fejem. - Ki a fene akar vitatkozni? Tök hülyeség és teljesen felesleges – vonok vállat. - Ha egy egész focicsapatot szeretnél, az csakis rajtad múlik és senkinek semmilyen beleszólása sem lehet. Az meg, hogy kinek van igaza, hát marhára nem szokott foglalkoztatni – mindenki máshogy látja a világot. Ja, persze, lehetne mondani, hogy fú, hát kamasz hogy mondhat ilyet. Csakhogy nem a megszokott családi nevelésben részesültem, az nálam verte volna ki a biztosítékot.
Végiggondolom, amit mond. Végül is majdnem ugyanazt mondja. Bár azért monszunnál tényleg csak elég lenne kiállni, ha nem tolna egyből telibe egy villám, akkor meg is tenném. - Igen? Az szép lehetett – bólintok. Azért nem szeretném, ha olyankor a trutyi mindenhova folyna.
A vigyorgásra visszavigyorgok. - Azt nem értem, ha egy ruha tiszta és nem büdös, foltos, akkor mi a fenének mosodába dobni. Ma már vannak olyan ruhák, meg régebben is, amiket nem kellett mosni, max egy hónapban egyszer. Azért megnézném, ki hogyan mosna egy full vagy kevert gyapjút. Na, egy olyan pólóba beruháznék. Simán behozza az árát, rövid időn belül. A környezetkímélésről nem is beszélve. Annyira – mert hát ugye a barikának legelnie kell és mint tudjuk...
- Túl van hájpolva a mosás, csak hogy vegyél minél több mosószert. Meg ha már azt veszel, akkor ezt is, meg ja hát ez is kéne, mert ugye izé... - legyintek. Azt hiszem, nomád jellem vagyok, már csak a csavargás hiányzik. Talán ezért is szeretek idejönni melózni.
- Mert nem hagyok semmit – vigyorgok. - Ami nem igaz, mert ennyire önző nem vagyok, poénnak viszont jó volt – szerintem, legalábbis.

- Hát – vakarom  a fejem. - Baked? Azt ismerem és egészen jó kávéik vannak. A többi bisztró akármi és mosogatólét én is tudok készíteni - vigyorgok.
- Öööö, ja? - gondolkodom ám, mert azt úgy gondoltam, hogy lezárta. - Azt mondtad, hogy viráglocsoló, amit a földbe kell szúrni, megtölteni vízzel és adagol magától. Na, olyat én is vettem, arra válaszoltam, hogy kis híján kinyírtam a többszörösen sérült növényem – ezért is gondolkodom, ha már lehet behozni gazt, inkább behozom. Remélve, hogy az itteni Bob nem nézi se kajának, se levernivalónak, s akkor én fogom leverni. Szegény gaz, még a nevét sem tudom, velem rosszul járt.
- Ez egy passz, mert azt mondtad, hogy ne a gravitációval jöjjek. Vagyis áh, a lemeztektonikával. Pedig az érdekes dolog. Passz. Szabad a gazda – nézek rá érdeklődéssel.
- Ott van a kávézó. Pékség – mutatok a bal oldal felé, szerencsére ki van téve a cégér, elég jól látható. Szerintem tök jó hely. Kár, hogy kintre nem lehet ülni, sokszor gurulnék erre suli után, aztán meg végig a kikötőn.

- Azért az eső ritkán esik csak azért, mert kedve van - vigyorgok rá. - De tény, hogy közrejátszik a hurrikán is, ami Miami fekvésével jár együtt. - A levegő és a víz áramlásai befolyásolják az egész bolygó időjárását, és alig van néhány terület, ahol valamilyen természeti csapástól ne szenvednének az ott élő emberek, állatok, növények. Van, ahol árvíz a ciklonoktól van, és van, ahol a hegységekből hirtelen felolvadó hótól, és még sorolhatnám. New Yorkban is a tengeráramlatoktól van árvíz, csak mivel itt messze vagyunk a trópusi ciklonoktól, jóval ritkább jelenség. - Lehet, de ott legalább cölöpökre építkeznek, és nincs könnyűszerkezetes ház, ami egy nagyobb mennyiségű víz elköltöztethet - utalok itt arra, hogy lehet gazdaságilag kifizetődő a könnyű szerkezetes ház, de sem árvíz sújtotta, sem tornádó övezetbe nem építenék ilyet. Ha pechem van, évente építhetek új házat; kösz, de kihagynám.
Figyelek rá is, de mivel elsősorban dolgozni vagyunk itt, néha nem százszázalékosan nem tudom a teljes figyelmemet ráfordítani. Mérésnél például inkább a folyamatra összpontosítok, talán éppen ezért rökönyödök meg, amikor arra utal, hogy én focicsapatot akarok, és ijedten kapom rá a szemem, mert azt hiszem, kinézi belőlem, hogy annyi gyereket akarok. Viszont mielőtt ki is mondanám, ami megfogalmazódik bennem, leesik, hogy nem rám értette. - Elvileg valóban nincs beleszólása senkinek, de annyi gyereket nem csak megcsinálni kell, hanem nem ártalmas, ha fel is neveled őket. Ruháztatni, etetni és iskoláztatni viszont nem olcsó mulatság még egy-két gyereket sem, focicsapatnyit meg pláne. Ha meg nem tudod rendesen nevelni őket, akkor megy az adófizetők nyakára az összes, mert gondozásba kerülnek, ami a gyerekkel szemben talán a világ legnagyobb bűne - mondom kicsit talán az indokoltnál több érzelemmel. Sajnos a Rendszert a saját bőrömön tapasztaltam, bár engem nem szándékosan hagytak el Anyuék. Tapasztalataim szerint azok szaporodnak a leggyorsabban, akiknek a legkevésbé kellene, mert vagy szimplán idióták, és nem mérik fel ennek a következményeit, vagy csak szimplán szegények, és a szex a szórakozásuk, de akkor is úgy gondolom, hogy olcsóbb lenne a gumi.
A gyapjúpulóver említésére végigszalad a hátamon a hideg vagy háromszor oda-vissza. - Kérlek, ne emlegesd a gyapjút! - kérem még mindig az érzés hatására. Van egy gyönyörű szép, vastag gyapjú pulóverem, ami egyszer volt rajtam, mert ott, ahol a bőrömhöz ért, véresre kapartam a nyakam és a karom, annyira irritált. Tío azt hitte bántottak, annyira csúnyán elintéztem. - Ha elég lágy a mosóvíz, akkor szinte nem is kell hozzá vegyszer, mert maga a víz is hozza ki a szennyeződéseket. Tehát lehet csak vízlágyítót kellene venni, és ha kézzel mosol, akkor, ha előtte felforralod a vizet, akkor a változó keménység már alapvetően távozik belőle, így még abból sem kell túl sok - mondok neki egy olyan infót, ami leginkább csak elviekben működik, mert nem nagyon van mostanában olyan ember, aki kézzel fog mosni, legalább is errefelé.
Beszólására csak megforgatom a szemem, és megrázom a fejem.

- Akkor legyen a Baked - egyezek bele egyből, és már be is írom a GPS-be.
Egy pillanatra összehúzom a szemem, amikor a gravitációt említi, mert az egyik erő pont ez. - Ha gondolod egyszer majd ezt is átbeszélhetjük - jelzem felé, hogy tőlem ez sem áll messze a lemeztektonika. - A földben lényegében ugyan azok az erők hatnak, mint bárhol máshol. Az egyik ilyen a gravitáció, ami a vizet lefelé mozgatja a talajban a kis repedések mentén. A földdarabkák között viszont vannak olyan apró, szűk helyek is, amik lényegében már kapillárisok. Ezekben pedig a víz úgy mozog, mint a kémia- vagy fizikaórán a közlekedő edényben. Erre pedig rásegítenek a növények gyökerében lévő, lényegében szintén a kapilláris erőn alapuló szívóerők, amik a vizet felfelé mozgatják. Eddig megvan ugye? - kérdezek rá, hogy értette-e, amit mondtam, mert néha hajlamos vagyok túl sok szakszót beletenni a magyarázatba.
Közben pedig egy bólintással nyugtázom az iránymutatását, és balra fordulva letérek a kávézóhoz. Nekem most tök mellékes, hogy sütit is lehet kapni, csak a koffein a lényeg. Leparkolok, és leállítom a motort, a kulcsot kiveszem a gyújtásból, és az övet kikapcsolva kiszállok a járműből. A tárcám a hátsó ülésen van, amit még magamhoz kell vennem, így kinyitom a kocsi hátsóajtaját.

- Hát ja, meg amikor ötven centi víz van a főtéren. Nem lavórban, amit kitettek a közepére – vigyorgok tovább.
A focicsapatra rám mered, így közbeszúrom a saját szavaimba. - Ó, hát akkor te azt szeretnél, nem szóltam – emelem fel a két kezemet. Aztán valami történik és érdeklődéssel nézek rá, majd elgondolkodom. Van, akiknek fontos az árvaházi dolog, smmit sem tudok ezekről, így nem teszek semmit és senkit, semmilyen dobozba, szeretem ezeket a kérdéseket nyitva hagyni, addig pedig üresen marad a doboz. Amit viszont tudok, azt láttam pár osztálytársamon.
- Nem tudom. Zach szülei... Ami náluk van, nem kívánom senkinek – a bántalmazás olyan foka, amit nem tűrök el. Zachary fogta le a kezem, mikor hívni akartam a rendőrséget. Nem avatkozhatok bele senkinek az életébe, csak meghallgatni tudtam. Aztán felkerestem a nénikéjét, s azóta folyamatban van némi pereskedés, hogy Zach és a húga hozzájuk költözhessen. Végleg. - Ott csak ketten vannak – teszem hozzá, aztán megvakarom a pajeszom. - Fogalmam sincs, mi a jó másoknak, nekem az átlag, normális család nem feküdne – állapítom meg végül.
Hunyorítok a szememmel. - Fogadjunk, hogy szúrós gyapjúból készült pulcsit hordtál. Mert hogy van, ami nem szúr, pláne keverve mással. Van pár ilyenem és simán elvagyok benne – már tudom, mit fog tőlem kapni, persze, nem fogom erőltetni, ha úgy dönt, nem fogja hordani.
A kézzel mosásra majd kiugranak a szemeim, majd elnevetem magam.
- Addig élnének a ruháim, míg én kézzel el nem kezdek mosni – még a hasamra is teszem a kezem. Senki nem tud olyan szerencsétlenül kimosni semmit, mint én. Kézzel legalábbis.
A címből csak az utca nevére emlékszem, azt még megadom, hogy minél hamarabb eljussunk a Bakedbe.
- Mit? - Kérdezek vissza az átbeszélhetjükre, mert a fonal vége eltűnt a barlang kijárata felé és itt még nem csak sötét is van, de a fényt sem látom.
Az, hogy mégis a gravitáció nyert, vállon veregetem magam, azért annyira hülye mégsem vagyok, csak működik a józan ész. Az viszont eszembe jut, mit is mondtam voltaképpen, így a kezem azonnal leveszem a vállamról. Pont kidobtam az ablakon a lehetőséget.
- Yepp – bólogatok. S valamiért a lopótök és a szívószál ugrik be.
A hátitáskát a vállamra kanyarítom, s a kocsiajtót becsukva, nyújtózkodom egyet. Nem nekem való az egy helyben ülés, mindenem elkezd azonnal mozogni. Kivéve motorozásnál. Ott azért nem próbálkoznék meg vele.
- Milyen kávét kérsz? - Nyitom ki neki az ajtót és tartom neki. - Én péksütit is veszek, jól fog jönni – mert mindig éhes vagyok.

Az ötlete megjelenik előttem, mire én is elnevetem magam. Jó humora van a srácnak.
- Isten ments! - szalad mélyebbre pár oktávval a hangom a feltételezésre. - Nekem még egy gyerek is sok. Elképesztően nem értek hozzájuk - vallok színt neki. Addig van csend és nyugalom, amíg nem vagyok kisgyerek közelében. A Rosa Italian Café tulajának kislánya nagyon aranyos volt, de bárhová szívesen elmentem Lyn helyett, csak ne kelljen egyedül vigyáznom rá. Az más volt persze, amikor ő hátul átvett egy szállítmányt, és addig figyelnem kellett a kislányra, aki az egyik asztalnál rajzolt, de az csak pár perc volt, de még ilyenkor is imádkoztam, hogy lekösse addig a figyelmét az, amit csinál, és találjon ki semmi mást.
- Ez mondjuk nehéz kérdés, mert az árvaház kemény dió, de hagyni, hogy esetleg az apa bokszzsáknak nézze a gyerekét, vagy rendszeresen végigkergesse az egész családot nagykéssel a lakáson, az sem jó. - Ez egy nagyon összetett dolog, és nagyon nehéz valóban jó döntést hozni. Én éltem árvaházban is, és olyan helyen is, ahol egy életre szóló sebeket kaptam, bár fizikailag nem látszanak. Mindezek fényében viszont én az árvaházat választanám, az véget ér, a családi erőszak sosem, hiszen mindig az életed részei maradnak. - Kinek mi a normális és az abnormális. Aki kicsi kora óta egy bántalmazó közegben él, és nem ismer mást, annak az a normális. Én azt mondom, hogy a normális az, ha szeretnek, támogatnak, megértenek, és azon az úton tartanak, vagy próbálnak tartani, ahol nem lesz bajod, - persze itt most arra gondolok, hogy nem hagyják, hogy bűnöző legyen, aki fél lábbal mindig a sitten van, és nem arra, hogy kétballábas vagy, és átesel a széken.
- Óhh, csak annyira, hogy mondhatni, véres kiszebra lettem - vigyorgom, de őszinteség az nem sok van benne. - Így én inkább ezeket meghagyom Neked. Nekem jók az egyéb meleg, téli holmik is, ha fázom - mosolygok rá sokkal őszintébben, mint az előbb.

- A lemeztektonikát - mondom zavartan, de rájövök, hogy ő kalandozott el.
- Hagyd, meghívlak - mondom neki, amikor ő kérdez rá, hogy én mit innék. - Köszönöm! - mondom és rátartok az ajtóra én is. - Biztos jó ötlet ennyi szénhidrátot enni? Nem lehet, hogy ezért vagy ennyire éhes? - kérdezek rá, mert lehet, azért éhezik meg mindig ilyen gyorsan, mert hirtelen megy fel és le a vércukorszintje. - Mit kérsz? - kérdezem, amikor már látható a választék.

Féloldalasan rásomolygok. Nevethetne többet is, még szebb tőle.
Először értetlenül nézek rá, majd visszagondolom a korábban mondottakat. Felismerés gyúl a tekintetemben.
- Haaaaa – jelzem felismerésként. - Sosem lehet tudni. S ha már itt tartunk – vágok egy képet, miközben rázom a fejem. - én sem vagy egy apa mintapéldány. Nem lennék a szüleim helyében a gyerekem – igaz, mások, közöttük a diri, aki inkább szerintem fülig van zúgva anyámba, egyenesen kiakadnak a nevelési szokásaikon. Nekem viszont így a tökéletes! Szóval... probléma?
- Yepp – bólintok, hiszen valami hasonlót mondtam én is.
Már majdnem elnevetem magam arra, kinek mi a normális. A szomszédok is nem normális családnak tartanak, persze, aztán meglepődnek, ha összefogásról van szó, amivel épülhet a közösség és értelme is van, akkor az élmezőnyben vagyunk. Csakhogy amit utána hallok, az nem éppen nevetésre sarkall. Elgondolkodva hallgatom. Volna még mit hozzáfűznöm, hiszen valahogy úgy látom, amit a szüleim tettek velem, az inkább épített. A bátyámról már nem mondanám el, legalábbis pár éve még így voltam vele, vagy még így vagyok vele. Nem tudom. De eddig még nem találtam olyan szakembert, akivel kijönnék ebben a témában.
- Közösségbe kerülve, van viszonyítási alapja az embereknek – s ezek alapján a családom a nem normális kategóriába tartozik. Cseppet sem bánom, az a korlátozó hiedelem csokra, ami a többieket többnyire körbeveszi, hát azt kösz, kihagyom.
- Ahhhh – uh, akkor nagyon szúrhatta az a pulóver. - Kösz – nézek rá, majd végigmérem. - Egy pöppet kicsi lenne rám a pulcsid – vonom fel egy pillanatra a szemöldököm.
Értetlenül nézek rá. Hol mondtam én olyat, hogy nem értem a lemeztektonikát? Tegnap sem sört, sem bort, de még töményet sem ittam, hogy rövidzárlat álljon be a fejemben. Félrebiccentem a fejem, ahogy látom, zavarba jött.
- Én csak azt nem tudom, miről beszéltünk az irodában – teszem hozzá gyorsan, mert szerintem, csak nála is eltűnt a fonal vége. - A lemeztektonikát te zártad ki. Szóval... passz – kíváncsian várom a kifejtését. Aztán minden a helyére pattan, én meg értem, legalábbis felfogom, miről beszél.
- Nem, kösz, akkor legyen ki-ki alapon – nincs bennem olyan férfiúi büszkeség, hogy nekem kell meghívni a hölgykompániát. Abból a pelenkás korszakba bele sem nőttem. Az ajtót is csak azért nyitom ki, mert tudom, merre nyílik. A mostani ajtókon kész rejtvény és nincs felírva, hogy tolni vagy húzni.
- Biztos jó ötlet, ennyire beleszólni valakinek, hogy mennyit és mit ehet? - vigyorogok rá, sértődöttség nélkül. Elmondta a véleményét, én is az enyémet.
A köszönés után a sütis pulthoz lépek, nézegetve, mi van a plexin túl.
- Vaníliás-diósat kérek. Kettőt. Egye fene, arra meghívhatsz. De akkor a kávédat én fizetem – egyenesedek fel.
- Merre megyünk még, s mit csinálunk? A víztoronyba nem kell menni? - vagy az külön részleg? Ez még azért nem állt össze.

- Egy tizenhét évesnek még nem is kell úgy éreznie, hogy Ő már tökéletes szülő lenne - húzom el kicsit a számat a gondolatra, hogy vannak, akik szerint már most annk kellene éreznie magát. - A tinik bizonyos szempontból még gyerekek, hiszen még a korukból adódóan sok mindent nem tudnak, és sokszor még önmagukat sem ismerik igazán. Egy saját gyerekre vonatkozó felelősség pedig olyan teher, ami egy életre visszavetheti őket attól, hogy olyan életük legyen, mint amilyet elérhetnének. - Egy tini agya még orvostani értelemben (is) formálódik, és ebben az értelemben még nem alkalmas bizonyos döntések felelős meghozatalára. Valamint egy kisbaba napi huszonnégy órás, folyamatos felügyeletet igényel, ami mellett egy rendes iskola, szakma megszerzése képtelenség, persze, ha mind a kettőt komolyan akarja csinálni. Egy gyerek felneveléséhez viszont pénz kell, hiszen ruha, étel, és nagyon sok pelenka is kell nekik, utána meg a tanítás, ami mind-mind pénz kérdése. Egy rendes állás nélküli tinipár pedig ezeket nem képes biztosítani neki.
- Igen, ott már van, de láttál már olyan, gyereket, aki, ha más családból jött, mint a többi, azt felvállalja, és nem a szülei mellé áll? Én még nem igazán - mondom el a saját tapasztalatomat. Ha a szülő bántalmazza a gyereket, akkor lehet, hogy kicsinek elmondja, de akkor általában behívják a szülőt is, aki mindent tagad, így a gyerek szava áll a felnőttével szemben, ami főleg külsérelmi nyom nélkül nem sokat nyom a latban. Sok esetben viszont a verés mellé még társul egyéb bántalmazás is, mint fenyegetés, amivel a gyereket hazugságra ösztönzi a bántalmazó szülő, így pedig akár évekig is homály fedheti az otthoni dolgokat.
- De nem is arra gondoltam, hogy az enyémet hord, hanem arra, hogy a gyapjú típusú ruhákat hord Te - nézek rá vigyorogva. Az enyémnek valahol Washington D.C-ben, a Tíonál lévő szobám egyik szekrényének legmélyén kell lenni, a „majd kitalálom, mi legyen velük” holmik között.

- Csak egy kérdés volt. De gondolom magadtól is tudod, hogy ez csak az elhízáshoz vezető egyenes út, valamint, ha jól tudom, akkor cukorbetegséget is kialakíthat - mondom tényszerűen. Bár a másodikban azért nem vagyok teljesen biztos, mert sok tényező felel a cukorbetegségért, de az orvosok szerint ez is hozzájárul az egyik fajtájához. De nem az én életem, így lényegében, ha egész nap szénhidráton akar élni, lelke rajta. Én a kötelességemet megtettem, miszerint felhívtam rá a figyelmét. Ráadásul a sok cukor a csontoknak sem tesz jó, ezért is van az, hogy a profi sportolóknak nem engedik az édesség fogyasztását, főleg fejlődő korban, de ő tudja, hogy mit akar csinálni.
- Én egy presszót kérek, és fizetem az övét is - mondom a pult mögött álló hölgynek és intek a fejemmel Maurice felé.
- Innen a kikötőbe, majd még néhány tóhoz. De a kocsiban majd odaadom a papírokat, és megnézheted, hogy pontosan hova is kell még mennünk. - Minden mintavételi lapon ott van a pontos helyszín, és a mintavételek adatai. Egyetlen mintavevő személy sem képes egy egész napos mintavételi ütemtervet pontosan fejben tartani, hiszen rengeteg helyen, rengeteg féle mintát lehet venni, és hogy az adott helyen, az adott időben, napon mit is kell megvenni, azt csak ütemezéssel lehet pontosan megmondani.
- Neem - mosolygok a kérdésen. - Az ivóvíz vizsgálása az adott vízművek saját laborján kívül a népegészségügyhöz tartozik. Nekünk maximum akkor van ott fennhatóságunk, ha környezetszennyezés történik a vízbázis környékén - tájékoztatom a dolgok menetéről. Az, hogy most vízzel foglalkozunk, az ettől független. Közben elkészül a rendelésünk, és fizetem a számlát. [color=#336600]- Üljünk le az asztalhoz?[color] - kérdezem, mert nekem édes mindegy, hogy a pultnál vagy egy asztalnál iszom meg az éltető kávémat. Inkább nála számít, hogy hol kényelmesebb ennie.

- Mert aztán mások is sokkal jobban annak érzik magukat, ha egy tízessel többen vannak tőlem – vágok egy elismerő képet. Elég a rokonságomra nézni, és még harminc felett is teljesen ki voltak, mikor megtudták, jön a gyerek! S ha Flor ezt gondolja, engem ugyan hol zavar?
Aztán ránézek.
- Legalább őszinte vagy – aztán vállat vonok, mert leperegnek a szavai rólam. Sok sértő jegyzést kapok az elmebeli és korombeli képességeimre, s ezt minden esetben olyan emberektől, akik dobozokban élnek, és még sorolhatnám a jelzőket. Nos, nem nekik élem az életem, és váljék egészségükre a véleményük, én még attól boldogan élem az életemet és ők is. Mindenki boldog! Aztán rápillantok megint. Volt valami a hangjában, ami inkább védésre utal. Engem ugyan nem kell, van szám és van kezem, s ezt majd megtudja. Agyam is, ami nem úgy működik, mint egy átlagé és már nem is akarom.
- Igen, minden reggel a tükörben szemezek vele – felelem határozottan. Egyértelműen őrült családnak tartanak minket, és ebbe az is beletartozik, hogy ha nincs igazuk, akkor megmondom nekik, mint ahogy ők is. Emberek, tévedhetnek és ezért nem utálni kell őket, hanem elfogadni. Nekem sokkal életszerűbb ez a szülő szerep, mint azt, amit a többieknél látok.  
- Ahhh – támasztom a fejem viccelődbe a tenyerembe. - Tudod, hogy viiicc.... - vigyorgok.
- Nekem nem kérdésnek tűnt, sokkal inkább kioktatásnak és beleszólásnak – felelem egyszerűen, úgy, hogy látni, bántódás, megbántódás nincs benne. Ő ilyen, én ilyen, azt esszük, amink van és ennyi. - És értem a benne lévő óvást, és szerintem ezt mindenkinek meg kéne hagyni maguknak, mert ők is tisztában vannak ezzel és joguk van úgy elcseszni az életüket, ahogy nekik tetszik – még akkor is, ha ez mások kárára is megtörténik. Ez a tanulás és megtapasztalás. - És... köszönöm – biccentem oldalra kicsit a fejem. - Elég kevesen aggódnak értem – mosolyodom el.
Felegyenesedek a pult mögül.
- Oké, akkor a szénhidráthalmot fizetem magamnak. Tényleg nem kérsz sütit?
Kihalászom a kártyát a belső zsebemből és a megfleleő helyre lendítve egy pillanatra, el is teszem a következő mozdulatsorral, majd egy köszönet kíséretében felmarkolom a péksütis zacsit.
- Oksa. A táskák súlyából ítélve azt gondolom, hogy egészen jól el leszünk látva a mai napra, mintavételekkel – hosszú kávét kérek, egy rakat cukorral. Barnával, mert sokkal jobb az íze, pláne egy ilyen keserűbb kávéban.
- Nem? - Töprengek el, hogy akkor hogy is van ez. - Áhá! Egészen jó rendszer. Nincs egy kézben az egész rendszer. Így meg még érthetőbb – ha már környezetszennyezésről volt szó.
- Ó, nem, mehetünk, felhajtom a kávét és száguldhatunk is tovább. A kávét köszönöm! - Fel akarom hajtani, s elfeledkezem, hogy az frissen lefőzött. Ki is ugrik a szemem az első kortyra. - Öhm.. uh... tejet... - mert nem akarok itt szőrözni a kávéval most.. - kérhetek? - kávétejszínt kapok, hármat is. - Ez jó lesz, köszönöm.
Beleöntögetem a kapszulákból, majd elkeverem.
- Mehetünk! - hajtom fel és a hűvösebb jobban is esik.  
Bevágódom a kocsiba, hátranyúlva, leteszem a zacskót a hátitáskámra, onnan nem tud leesni, ha belenyomom kicsit.
- Szóvaaal, hova is megyünk? Még? - kötöm be a biztonsági övemet, miután visszafordultam rendesen az ülésbe, aztán várom a mappát, vagy listát, a mai napi látogatásainkkal.

- Egy szóval sem mondtam, hogy minden felnőtt tudja, hogy mivel jár egy gyerek felnevelése, csak azt, hogy a tinik között kevesebb az, aki nem tudja. Persze mind a két csoportban van ilyen és olyan is, és tisztelet a kivételnek. - Én a mai napig nem akarok gyereket, mert tudom, hogy képtelen lennék olyan feltételeket biztosítani neki, amire azt tudnám mondani, hogy „olyan éltet biztosítok neki, amit megérdemel”.
- A véleményem orvosi dolgokon alapul, persze, ettől függetlenül vannak olyanok, akik így is tudják, hogy kell-e nekik gyerek, vagy sem, és fiatal koroktól függetlenül felelősségteljesek a döntéseik. - Érzem rajta, hogy nem tetszik neki a véleményem, de szíve joga. A véleményemen nem fogok változtatni, és neki sem kell a sajátján; mindenki úgy éli az életét, ahogy akarja, és, ahogy tudja.
Válaszára rákapom a fejemet, mert én egyértelműen a bántalmazott gyerekekre gondolok. - Vernek és/vagy molesztálnak a családodban? - kérdezem döbbenten.
Figyelmesen végighallgatom a reakcióját, és arra a döntésre jutok, hogy erre most nem reagálok. Az élet fogja majd úgy is igazolni, hogy kinek volt most igaza, amihez meg idő kell. Az meg, hogy kevesen aggódnak érte, az meg a környezetét minősíti.
- Köszi, de nem - mosolygok rá. - Nem vagyok éhes - indoklom is meg. Ha nem vagyok éhes nem eszek, ami persze nálam sokszor gond, mert gyakran kikapcsolódik az éhségérzetem, és így sokszor eszembe sem jut enni, akár egész nap. Esélyem sincs fizetni az ő részét teljesen, mert olyan gyorsan rendezi a számlát.
- Mindennek van oka, és ráadásul olyan, aminek tényleg van valós indoka van - mosolygok rá. Sok szabály csak azért van, hogy legyen munkája bizonyos embereknek, vagy, hogy az új vezetőség tudja mutatni, hogy ő újított, tehát dolgozott. Az persze már más kérdés, hogy az újítás jobb-e vagy rosszabb, mint az előző, sőt, néha maga az életképessége is erősen kétséges.
- Egészségedre - mondom neki miközben belepottyantom a két édesítőmet, és a tejszínt a sajátomba, majd a kapott keverőpálcával elegyítem őket. Akarnék szólni neki, hogy óvatosan, mert forró lesz, de eddig egyik segítő szándékomat sem értékelte, így úgy vagyok vele, majd rájön magától is. Ahogy látom szenvedését, csak megcsóválom a fejemet, ha ő a saját ügyetlenségéből akar tanulni, lelke rajta. Szerencsére a felszolgáló még nem ment messzire, így nagyon gyorsan oda tud neki adni néhány tejszínt a pult alól, ahol mi nem láthattuk. Idő közben én is ledöntöm a torkomon a feketét, majd előveszem a bankkártyámat, és fizetés céljából a panelhez érintem. - Köszönjük! - mondom a kiszolgálónak, és elindulunk kifelé.
A kocsinál elteszem a magammal vitt cuccokat, és előre dobom az ülésemre a mintavételeket tartalmazó paksamétát. Az anyagot lapozva láthatja, hogy a Prospect Park Lake, Prospect Park Dog Beach, a City Pakrs Junior Golf Központtól északra lévő tóhoz is megyünk, valamint a Mau Mau Sziget körüli vízből is kell mintát vennünk, nem annyira sok, de az utazásra kell idő. Sűrű nap, annyi biztos. - Ha ezt lapozgatod, akkor itt felül - mutatom meg a helyet - látod, hogy hova kell még mennünk - adom ár neki az anyagot.

Hosszasan elgondolkodom a válaszán. Valami nem stimmel. Valami dereng, ezért csak hallgatok tovább, rohanva a gondolatbeli fény felé.
- Á! Nem akarsz magadról beszélni. Egyszerűen mondj nemet legközelebb. Szóval. Téma ejtve.
Engem nem zavar, ha valaki nem akar valamiről beszélni, az a maga ”baja”. Ami lehet rossz élmény is, akármi is, és olyan vélemény is, ami nem tartozik rám. Hogy mit hisz rólam és mit gondol, sem érdekel, mert megértettem elég korán, hogy sajátosan látom a világot, ők meg engem félre, én meg lazán rájuk hagyom. Ha ezen befájnék, akkor lennék ökör a négyzeten. És még amúgy sem ismerjük egymást, hogy tudnánk, mi miként működik.
A következő kérdésre kiugrott szemekkel bambulok rá, mert tudom én követni a fonalszálakat, ez most valahogy .. falnak kenődés lett.
- Ez most hogy jön ide? Arról beszéltél, hogy van, hogy aki más családból jött, azt felvállalja, és nem a szülei mellé áll. Mi az igazság mellé állunk. Ha tudom, hogy nem a szüleimnek van igaza, akkor a mellé állok, akinek igen. Alapos indokkal. És a szüleim sem olyanok, hogy a másik mellé álljon, csak mert meg akar neki felelni. Ha baromságot mondott, akkor azt a képébe is mondják és nekem adnak igazat. Erre értettem.
Ez a felelősségvállalásra tanított meg, és olyan példaképek lettek ebben a szüleim, amit más családoknál nem látok. Ott kuss van, vagy a kölköt hordják le, pedig pont neki volt igaza, vagy pont őt védig, holott egy kis genya és látni a szemein, hogy éppen kiröhögi a szüleit. Megérdemlik egymást, sosem avatkozom bele ilyenekbe és ezért nagyon komolyan összeteszem a négy patám, hogy az én szüleim nem ilyenek.
- Oké – bólintok. Nem szokásom erősködni, és annyira nem vagyok szociális ember, hogy mindenkit meghívjak mindenre. A pénz az pénz. Oda s vissza.
- Ez igaz – bár totál nem értem, ez hogy jön ide, hiszen nyilvánvaló, mindennek oka van. Képen tolnak, piros lesz a képem. Aztán megértem. Rendszer. Nekem mindig pillanatnyi értelműek, mert minden változik. Az emberek képtelenek ezt a mozgást elfogadni, követni. Pedig sokkal könnyebb, mint foggal-körömmel ahhoz ragaszkodni, ami már nem működik.
Ez a kávé másképp élénkített fel, mint ahogy elvártam tőle, és ez is hatásos, még ha a nyelvemnek nem is jött be igazán a módszer.
- Köszi! - a megkapott pakk elejét nézem meg, ahol összegezve van a mai útiterv. Ha összegezném, önmagában nekem még kevés is lenne, vannak helyek mondjuk, amiket nem ismerek, azért ez a város elég nagy és városrész is, más része, amit ismerek, nem könnyű oda eljutni.
- Jó kis út -  mélyedek a papírba. - Ezt mindig egyedül csinálod? - közben lapozgatni kezdek beljebb, kíváncsi vagyok, mikre kellenek a mintavételek.

- Na, így már más, akkor a Te családod az egyik legnormálisabb, akiről eddig hallottam. Ebben az esetben viszont kifejezetten örömteli, hogy Ti nem olyanok vagytok, mint mások - mosolyodok el. Ha ebből a szempontból értette végig azt, hogy „más”, akkor ő a legszerencsésebbek közé tartozik. Én már kevésbé tartozok ide, bár tény, hogy volt olyan időszakom, és szerencsére most Tío is ebbe tartozik, ahol meghallgatjuk egymást, és támogatjuk, segítjük egymást, és a véleményünket is kifejthetjük egymásnak. Persze csak bizonyos kereteken belül, hiszen a szüleimnél ez máshogyan működött, mert ők öt éves koromig lehettek csak velem, és Tío sem engedett sosem a biztonságomat, életemet veszélyeztető dolgokban, ott nem nagyon volt alku, amit azért sokszor én is pártoltam.
- Nincs mit - mondom mosolyogva, és felébresztve a GPS-t már indulunk is a kikötőbe. - Jó sok kocsiban zötykölődéssel - mondom kicsit savanyúan. Ha egymás mellett lennének a helyszínek, negyede idő kellene az egészre, mint így, hogy be kell járnunk egész Brooklynt. - Nem feltétlen én, hanem mindig valaki. Most én vagyok a szerencsés - mosolygok rá. - Miért kérdezed? - érdeklődök kedvesen. Sok oka lehet a kérdés feltételére, akár az, hogy sokallja, de éppen ellenkezőleg is lehet. Minden esetre kíváncsi vagyok a válaszára. - Bár remélem, jövő héten nem én leszek - vigyorodok el. Idő közben viszont megérkezünk a kikötőbe, ahol az őr feltart minket egy kis ideig, de lényegében csak addig, amíg papírozunk, és kapunk magunk mellé egy munkást, aki egy kölcsön csónakkal beljebb is visz minket majd a vízen. Az egyik ládát konkrétan teljesen ki is veszem, mert itt kell a legtöbb mintát venni, az alkoholos tollat pedig szintén az üvegek közé teszem. Itt a vízkémia mellett vizsgálunk biológiát is, valamint az olaj mennyiségét is nézzük a hajók miatt. A motorcsónak viszonylag kicsi, főleg a többi mellett, de egy nagyobból nehezen lehetne vízmintát venni. - Beszállsz és átveszed a ládát, vagy fordítva csináljuk? - érdeklődök Maurictól még jóformán a kocsinál, miután a segítőnk előre megy, hogy előkészítse a csónakot. A láda viszont egyelőre nálam van. Annyira nem nehéz, még…, majd ha víz is lesz benne.

Valóban nem akart róla beszélni, mert még visszajelzét sem kapok.Ezt feljegyzem, jó tudni, hogy milyen jelek vannak. Őszinte vagyok, mások szerint nagyszájú is vagyok és valójában az sem zavar, ha valakit megbántok a szavaimmal, s nem azért,  mert szívtelen lennék. Sokkal inkább azért, amit megtapasztaltam velük kapcsolatban. Annyira vakok az emberek a saját szorongásaikra, kivetítéseikre, és a fene tudja, mit találtak ki az okosok, mint címkék, csak arról tudok beszélni, amit megtapasztaltam. Mi sem vagyunk díszhuszárok, nekem is van csontom, amin rágódhatok és azt az okos emberkét még mindig nem találtam meg, aki tudna is. Vagyis, van egy olyan sejtésem, hogy akivel a héten találkozom, ő fog tudni.
Félrebiccentem a fejem, figyelem a hangsúlyát és mimikáját. Most vagy cikiz, vagy inkább egyetért, csak haladjunk a témán. Vagy egészen más. Elgondolkodom, mérlegelek. Nem olyan volt a hangja. És nem szeretek felülni annak a kis hangnak, aki bennem is bennem van, hiszen mindenki hajlamos a tömegpszichózis élményére. A kismanó sértetten elvonul, mire rájön, hogy engem aztán nem fog átvágni, sugdoshat, nem nyert.
- Mi a normális? - teszem fel a költői kérdést. - Szeretem a szüleim – a bátyámat is szeretném, a múlt azonban nagy sebet okozott és bár tudom, hogy én is tettem róla, hogy azokat tegye, a sebek, azok mélyek, tudom. Azt tudom, hogy minél messzebb akarok tőle lenni és letenni mindazt, ami hozzá köt.
- Én bírom – nézegetem a papírokat. - Szeretek utazni, mozogni, az egy helyben ülést nem nekem találták ki és a négy falat sem  - ezért is tolom veszettül az evezést, még ha vízben szét is fagyok, vagy felette, akkor sem vagyok hajlandó napi sok órát a négy fal között tölteni.
- Mert kíváncsi vagyok. Szeretem látni a dolgokat, ahogy működnek, ebbe ez is belefér, még ha mások unják is. Szívesebben hordok ki pizzát, mint pecsételgetek faxni papírokat a melegben. Csak ne lenne olyan szennyezett a város.
- Te szereted ezeket a kiruccanásokat? A savanyú megjegyzés nem erre utalt – vigyorodom el a papírok felett, aztán becsapom a mappa fedelét, miután visszaraktam az összes ”bugyit” a helyére.
A kikötő a kedvencem, szerencsére vannak olyan részei, ahová simán be lehet menni, ott mindig gördeszkával suhanok végig. Van, ahol büdös van, azt hamar megtanultam kikerülni, de a halászok melóját kedvelem. A víz a mindenem.
Éppen megkérdezném, mit vegyek ki, mikor már meglátom a ládát a kezében. Hasam tele, a kávé hat, noha pár percig érdekesen beszéltem utána még így is. Most békesség van belül.
- Átemelem – a vízben és a vízen elememben vagyok, a sport meg egyenúlyra tanít.
Az emberkével kezet fogok, majd úgy ugrok be a csónakba, hogy az meg sem billen. Mászok eleget az evezőcsónakba, hogy látásból tudjam, hova érdemes lépni, érkezni. Megfordulok, s átveszem a ládát, a megfelelő helyre teszem, majd a kezemet nyújtom Flornak, hogy meg tudja fogni a kezem, miközben beszáll.
- Mennyire megyünk be a vízbe? Mármint, horizontálisan, nem vertikálisan – vigyorgok és közben a napszemcsimet tolom a szemem elé, mert a széltől az összes hajam a képemet találja meg, nehogy bármit is lássak.
- Tudsz úszni? - Érdeklődöm.

- Szerintem az a normális, hogy családon belül, annak ellenére, hogy védik egymást, ha szükséges, azt úgy teszik, hogy nincs baj abból, ha megmondjuk a másiknak a véleményünket, még akkor is, ha ez a másik elvével ellenkezik. Amikor agy nélkül védik a másikat, mondjuk a szülő a gyereket, annak nagyon komoly személyiségbeli zavarok lehetnek a következményei. Ha gyerek meg nem mondhat véleményt, mert attól kell félnie, hogy abból később, idegen szemek elől rejtve, retorziója lesz, az sem egészséges. Igen, ha valaki ellent mond nekünk, ráadásul olyan, aki közel áll hozzánk, az rosszul tud esni. De fontos, hogy ezt mind a két fél a helyén tudja kezelni; hogy a „sértett fél” - teszem idézőjelbe az ujjaimmal a szót figyelve, hogy a kormányt ne engedjem el teljesen - belássa, hogy lehet neki nincs igaza, és legalább elgondolkozzon a másik szavain - fejtem ki az előző mondatomat. - Ennek természetesnek kellene lennie, és nem is vontam kétségbe a Te esetedben sem - mosolygok rá kedvesen. Nyugtatom meg, hogy nem is feltételeztem az ellenkezőjét. Ráadásul nem is látszik olyannak, aki utálná a szüleit, az ilyet már nagyon hamar megtanultam észrevenni, hiszen az árvaházban sok ilyen volt, mert sajnálatos módon, sok gyereket a szülők raknak ki otthonról, és nem azért kerülnek az utcára, amiért én, akinek meghaltak.

- Én próbálnék az egyensúlyra törekedni ebben, de valahogy nem akar összejönni - vigyorodom el. - Egyébként ez már lejött, hogy nem bírod az egyhelyben ücsörgést - jelzem neki, hogy ezzel nem mondott újat.
- Én szeretem, ha kérdeznek az újak, mert úgy tanulnak a legtöbbet - bár gondolom, hogy azt már észrevette, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire. A személyesekre nem feltétlen, mert én túl sok szörnyűséget éltem át életem során, és gyakran vagyok kiábrándult az egész világból, amit neki nem kell tudnia. Ebből a szempontból inkább gyereknek tekintem, vagy szeretném annak gondolni, akit nem terhelhetek a gondjaimmal. - Hát pizzát nálunk nem kell majd kiszállítanod, - mondom viccelve -, de lehet, majd jelzem néhány mintavevőnek, hogy szóljon, ha megy, és ha van kedved, részemről mehetsz velük is, ha nekem inkább bent munkáim vannak - vetem fel a lehetőséget. Van néhány jó fej a mintavevők között, akik szeretik a társaságot.
- Alapvetően igen, de az egész napos után olyan vagyok, mint akit agyonvertek - húzom el a számat. - Ráadásul nekem délután mindig van valami programom, mint az edzés, tanítás, tánc, amiből néha több is van, és az külön is fárasztó, nemhogy egyben. A félnapos mintavételeket tudom a legjobban kezelni, mert akkor még van időm a benti munkákra is, meg délutánra, estére még marad erőm másra is, és nem úgy esek haza, mint akit agyonvertek - magyarázom meg az előző savanyú arckifejezésemet. Ma munka után megyek spanyolt oktatni, utána meg önvédelmi edzésem lesz, és így csak majd valamikor este tíz körül érek haza. Utána még össze kell pakolnom másnapra, zuhanyozni sem ártalmas testmozgás után, és ki kellene gondolnom, hogy holnap mit fogok enni, és lehetőség szerint el is készíteni.

Szeretem a tengert, az óceánt, a vizet, de itt sajnos én az antropogén hatásokat látom leginkább, így annyira nem nyűgöz le a dolog. Viszont úgy tűnik, Maurice-t nagyon is lebilincseli a kikötő látványa.
- Profi - mondom elismerően a segítőmnek, amikor beszáll a csónakba, majd átnyújtom neki a ládát, és megvárom, amíg biztos helyre teszi. - Köszönöm! - mondom, ahogy elfogadom a felém nyújtott kezet. Viszonylag könnyedén lépek be én is, de nekem nem ennyire barátom a vízre tett csónak. Az egyensúlyérzékem nagyon jó, de úgy tűnik, kicsit hosszabb lábakra lenne szükségem, hogy a megfelelő helyre tudjak lépni, anélkül, hogy inogna alattam a talaj.
- Reméltem is! - mondom nagyra nyitott szemekkel, játékosan. - Ugyanis törölközőt nem hoztam, és vizesen nem szállhatsz be a kocsiba - vigyorgok rá. - Egy pillanat, máris nézem - veszem elő a papírokat. - Itt veszünk mintát a felszínről, mérjük a felszíni filmréteget, és veszünk mintát mélyebbről is, és mikrobiológiát is nézünk - veszek elő egy összecsukott teleszkópos botot, aminek üreges a belseje, és egy pumpettet. - Ezt ismételjük tíz, húsz és… harminc mérette - lapozom át az anyagot. -Rendben lesz így? - kérdezek rá a csónak vezetőjétől, akiről idefelé jövet megtudtam, hogy nem nagyon beszéli a nyelvet, bár érteni érti, így csak bólogat.
- Itt, most nem akarok, de egyébként tudok - válaszolok vigyorogva. - Gondolom Te is - nézek rá megerősítést várva. Valahogy a kérdésének jellegéből az jött le, hogy ő (is) tud úszni. - Kérdésed van? - közben pedig feliratozom a mintavevő üvegeket.

Hallgatom a szavait, a véleményét, közben a környéket nézem. Gondolkodás helyett a szavait figyelem. Hallottam már, hogy ez sokaknak gond, mert a háttérben megy nekik a saját monológjuk, a saját véleményük. De akkor hogyan képesek meghallani a másik szavait? A kimondottakat és a nem kimondottakat?
- Sok családnál nem ezt látom. Nekik az a normális, amit te mondtál, hogy nem helyes. Hogy mennyire torzít a gyereken, fogalmam sincs. Szerintem sokat számít az is, milyen jellem a gyerek – Tom például olyan családba született, ahol ezek a megszokottak. És mégsem roppant össze alatta, s még csak a mája sem lett nagyobb. Erős jellemmel bír, s ahogy én, úgy ő is szeretne minél előbb elszakadni a háztól. Anya sejti a dolgokat, s hálás vagyok neki azért, hogy nem feszegeti a bátyámmal való kapcsolatot. Szerintem azt is sejti, hogy segítséget keresek. Bízik bennem, abban, hogy megoldom és majd ha odajutok, akkor velük is meg tudom beszélni. Valahol ez is felelősség, azt hiszem.
- Nem zavar, ha máshogy feltételezed – nézek rá komolyan. - hiszen nem ismerjük egymást és mint ahogy neked is van... előtörténeted, ami alapján vélekedsz a világról, annak oka van.
Szeretem, ha hallgatok a megérzéseimre. S nem megyek bele abba, neki milyen előtörténete van ebben. Figyelek és tanulok s ez alapján hagyom a kérdést elsuhanni a fejemben.
- A munka diktál – bólintok. Amit majd jól kicselezek, ha nem olyan, aminek van értelme.
- Jah, sejtem – vigyorgok. -  Ordít rólam, hogy a lábamban mindig benne van a boogie.
- Nem mindenki van ám így vele. Idegesítőnek és feleslegesnek tartják. Ez még mondjuk nem akadályoz meg abban, hogy kérdezzek – mosolyodom el. - Te az üdítő kivétel vagy, és ez tök király – pillantok rá. - Tény, ha nem tennéd, akkor hamar igyekeznék feltalálni magam és azt megtapasztaltam, hogy nem mindig... - ingatom a fejem. - a leggazdaságosabb megoldás, hogy így fogalmazzak – nem vagyok tökéletes és simán benézek dolgokat, kellő tudás vagy tapasztalat híján.
Elmosolyodom a pizzaszállításra, majd meglepődve tekintek rá.
- Megtennéd? - Csillan fel a szemem. - Hálás köszönetem!
Az utakból, mozgásból sokkal többet tanulok, mint az asztal felett görnyedve. Ráadásként unalmamban nem fogom az egész rendszert átszervezni.
- Á! - értem meg. - Az egyensúlyra törekvés. Jogos! Tánc és edzés? - Nézek rá kíváncsian. - Miket?
A táncot megszerettem, még ha kevés időm is van a sok edzés mellett és most a munka is sokat elvett, azért járok táncolni. Anya meg a lövészet imádatát na és a motorozást nevelte belém.
- Az evezésnek is vannak előnyei – vigyorgok rá. A ládával azért óvatosabb vagyok, nem igazán lenne jó dolog, pont most összetörni a benne lévő üvageket.
- Nagyon szívesen! Azért te sem panaszodhatsz – van egyensúly érzéke.
Egyik szemem hunyorítom, a másikkal felvonom a felette lévő szemöldököm s félrebiccentem a fejem.
- Tehát bedobtál volna a vízbe, ha vertikálisan? - Várom, mire megy ki az egész, de azért vigyorgok rendesen. Neki is jót tesz a szabad levegő, kicsit, mintha oldottabb lenne. Hol a papírra, hol rá nézek, ahogy nézi, milyen mintavételek lesznek.
- Mikrobiológiát mivel? - előkerül a teleszkópos bot. - Már mindent értek. Hajolok én, ha fogod a lábam – vigyorgok. - Ez jó sok mérés – ami nem túl bíztató, az én elképzelésem szerint legalábbis, a víz minőségét illetően. Vagyis jobb, ha nem vágok bele csukafejest.
Már éppen szedném elő a kis noteszem, hogy rajzoljak a vezetőnek, de hevesen bólogat, így hagyom a rajzolgatást.
- Jó, mert én sem akarok – kicsit megborzongok, nem a hideg víz miatt. A szennyezett víz azért nem a barátom. - Tudok. Felszín alatt is. Két, két és fél perc, egy levegővétellel – jól jön, ha borulunk evezéskor a csónakkal, mert vissza is kell forogni vele. Így ha nem kell megerőltetni magam, akkor kicsit tovább is megy.
- Mmm van, ami azt illeti. Csak nehéz megfogalmazni – márpedig a helyesen feltett kérdés a jó kérdés.
- Ez az első? Itt? - Mutatok a vízre, s ha megkapom az üvegcsét, akkor kihajolok, hogy mintát vegyek.
- Mi volt az oka, hogy ezzel kezdtél foglalkozni? Nem ez az a kérdés, azt még fogalmazom – vigyorgok. - És miért pont itt? Tény, hogy elég szennyezett a város, meló van itt bőven. De mehettél volna máshová is – a szakmai része érdekel, megértve, hogy magáról csak bizonyos dolgokat fog elmondani és hát engem nem zavar.

- Valóban sokat számít az is - értek egyet vele. - Viszont a személyiségünk közel felét örököljük, pont úgy, mint a szemünk színét. Legalább is a legújabb kutatások szerint. Én azt látom a legnagyobb gondnak, hogy az iskolában egy csomó olyan… - és itt szünetet kell tartanom, hogy ne káromkodás jöjjön ki a számon - dolgot tanítanak, amire jórészt sosem lesz szükségünk az életünk folyamán. Viszont olyan lényeges dolgokat, mint a „hogyan neveljük a gyerekünket”, „hogyan bánjunk egymással”, vagy ehhez hasonló fontos dolgokat szerintem sosem érint a tananyag. Vagy szerinted fontosabb, hogy megtanuld Kelet-Timor éves GDP-jének alakulását? - kérdezem kételkedve. Szerettem a földrajzot, de kizárólag a természeti részét; a gazdasági részből nagyjából annyi maradt meg, amit ki lehetett következtetni az ország fekvéséből, például, hogy Finnországban erős a halászat, de a többit örök homály fedi.
- Örülök, de, így most már azt tudom leginkább mondani, hogy talán az egyik legnormálisabb szüleid vannak, akikről idáig hallottam - nézek egy pillanatra mosolyogva. Szerencsés, ebből a szempontból, legalább is szerintem. Valószínűleg az én Anyukám és Apukám is normálisak lettek volna, ha több esélyt kaptak volna, mármint, hogy én is jobban felfogjam a körülöttem lévő dolgokat. Egy öt éves kisgyerek még nem képes ilyen szinten megítélni a szüleit.
„A munka diktál” megjegyzésére csak bólogatni tudok. - De legalább tudod magadról, így valószínűleg később, ha lehetőséged lesz rá, akkor olyan munkahelyet fogsz keresni, ahol lehet nyüzsögni, és nem egész nap egy gép előtt kell ülnöd - foglalom össze, hogy ő már legalább ezzel előrébb van. Sokan még ennyire sem ismerik önmagukat, utána meg évekkel később csak néznek, hogy mért is terheli meg őket lelkileg a munkájuk, hogy belefásultak az életbe is.
- Örülök, hogy így gondolod - mosolyodom el a bókra. - Én azt látom, hogy az emberek ritkán látnak tovább a pillanatnyi helyzeten. Én általában látom, hogy mennyire „gazdaságtalan” - használom az ő szavát” -, ha egy újoncot szabadon engednek. Az előző munkahelyemen volt egy kolléga, aki úgy csinált mindent, ahogy neki tetszett. Szerencsére nem volt ott sokáig, csak kb. egy évig, de nekem és egy másik kolléganőmnek több hetünkbe került, mire nagyjából rendbe raktuk utána a dolgokat, vagy legalább is a legfontosabbakat. Igazi anyagi kár bár nem keletkezett, de a mi munkánk nem haladt, mert, amíg utána dolgoztunk, addig ugyebár a mi munkánk állt. Én ezt akarom elkerülni többek között - magyarázom meg, miért gondolkodok másképpen, legalább is a tapasztalati rész, az egyik indokom. A másik a tanulmányaimból következő látásmód.
[color=#336600]- Persze - mondom természetesen. - Nincs értelme, hogy bent ülj, és mondjuk, a telefonodat nyomkodd, pláne, ha van olyan személy, akinek szüksége van segítségre - válaszolok neki komolyan. Néha az is segítség, hogy kap valaki terepen plusz két kezet.
A szemem sarkából látom, hogy felkeltette az érdeklődését az munka utáni aktív programom. - Igen. Önvédelem, kardió és erőnléti edzések, meg latint - sorolom a kérdésére a választ. A lövöldözést meg szándékosan kihagyom, nem kell róla bent senkinek sem tudnia, még akkor sem, ha ez Amerika. Más venni egy pisztolyt a boltban, és más használni is tudni, főleg úgy, ahogy én tudom kezelni.

- Mindenképpen. De én hogy néznék ki kétajtós szekrény vállakkal? - vigyorgok rá. Neki is széles a válla, ami férfinál kifejezetten előnyös, de nőnél szerintem előnytelen.
- Köszönöm! A tánc előnyei - mosolygok rá. A forgatásnál nagyon kell az egyensúlyérzék, főleg az olyan jellegűnél, mint a salsa, ahol akár helyben is többet forog a lány, mint másfél-két fordulat.
Zavarodottan nézek rá, hogy ez most miből jött neki. - Már miért dobtalak volna bele? A vertikális mintavételre is van eszköz. Viszont, ha törölköző is lett volna nálunk, és akartál volna úszni, akkor részemről nem lett volna gond. - Nem vagyok én semmi jónak az elrontója, de a céges kocsi ülését ne vizezze össze, mert a takarítást akkor nekem kéne állnom, amihez nincs kedvem.
- Dehogy is! - ijedek meg, mert a végén még tényleg úszni fog egyet. A csónakból viszonylag kényelmesen lehet vizet venni, de ehhez is, mint mindenhez, van segédeszköz. Nem kell két ember, meg hajmeresztő mutatvány, hogy mintát vegyünk. A munkavédelmesünknek a végén kihullana az összes haja, ha minden víz-mintavevő csak fejjel lefelé lógva tudna mintát venni. - Azt már szerencsére a labor végzi, akik ezeket előírták - nézek rá jelentőségteljesen. Mi csak mintát veszünk, az viszonylag gyors. A labor mondja meg, hogy honnan és mit kell venni, persze nekik is van előírás, és nem hobbiból találják ki, de én messze akarok lenni attól a helytől. Megcsinálom a helyszíni méréseket, de, hogy én egy laborban méricskéljek, na, az fényévekre van tőlem. - Majd megmutatom itt, mit hogyan kell megvenni, a következőt pedig csinálhatod Te, ha szeretnéd - ajánlom fel neki a lehetőséget, de persze nem kötelező élnie is vele.
- Jó erős tüdőd van - jegyzem meg. - Én sosem mértem - gondolkozok el rajta.
- Az első a filmréteg a víz tetejéről - mutatom neki a mozdulatot. - A következőnél kicsit megtisztítjuk a vízfelszínt, hogy a legfelső rétegnél lévő szennyezők ne zavarjanak be a mérésbe, és telemerítjük az üveget. A mikrobiológiánál pedig úgy vesszük mindig a mintát, hogy az üvegben maradjon a levegőnek is hely. Ezzel a teleszkóppal pedig az üveget először úgy merítjük bele a vízbe, hogy a szája inkább lefelé legyen, és, ha elértük a megfelelő mélységet, - mutatom meg, hogy a pálca be van jelölve, mint egy vonalzó, csak nagyobb léptékkel - akkor megfordítjuk, és megvárjuk, amíg a levegő helyére víz kerül. - Amíg viszont megveszem az első mintákat, van ideje jól megfogalmazni a kérdését.
Kicsit félredöntöm a fejem, próbálva megérteni, hogy most mit is akar megtudni. - Mindig is szerettem a természetet, a biológiát, de hiába beszélek spanyolul, valahogy a latin nem ragadt annyira, hogy biológus legyek. Valamint, azzal nem sok munkalehetőséget láttam. Viszont mindenképpen természet közeli munkát akartam, és ez az. Ez a kérdésed erre irányult? - kérdezem meg az elsőre adott válaszom után. - Most arra vagy kíváncsi, hogy miért az EPA vagy arra, hogy miért New York és nem egy másik város? - kérdezek vissza, mert nem tiszta, hogy most mit is akart pontosan kérdezni.