A bicikli könnyedén siklik alattam a vizes utcákon és a hideg csípi az arcomat miközben zúgok le a dombon és minden pocsolyán át hajtok mint egy kisgyerek és magamban kuncogva nézem a szét fröccsenő vizet a kerekek után. A cipőm beázott, a nadrágom beázott, a kabátom át ázott a hajam letapad a homlokomra mégis úgy vigyorgok mintha a világ 3-szor szebb lenne mint eddig. Persze, mert folyamatosan Kainra gondolok meg arra, hogy megtaláltuk egymást Nathannal. Talán ez egy nagyon jó dolog kezdete de közben meg félek, hogy a finom szálak úgy szakadnak el mintha soha nem is lettek volna. Kainnal nem is tudom, hogy közeledjek irányába, mert ahogy legutóbb is eszembe jutott én nem vagyok egy Nathan 2.0 aki bárkit levesz a lábáról egy széles mosollyal. Az eső jót tesz, ahogy lefordulok a következő mellék utcára és és már csak az enyhe eső cseppek zuhannak rám de nem igazán érzékelem őket. Teljesen vizes vagyok és ahogy megállok a megbeszélt kávézó előtt felnézek a hely kivilágított nevére és elmosolyodom. Lehet kizavarnak a francba, hogy beviszem hozzájuk a vizet de francba is...Amikor elindultam még csak dörgött és út közben az a hatalmas égszakadás úgy elkapott mint annak a rendje. Nem mintha zavart volna és valljuk be menedéket se kerestem igazán csak hajtottam a biciklimet és néha még ujjongva is emeltem az ég felé a fejem, hogy az eső még jobban csapkodja az arcomat. De amilyen hirtelen jött az az eső olyan gyorsan el is állt mégis elég volt ahhoz, hogy én meg teljesen elázzak. De ahogy mondtam nem igazán zavar és még nagyon is élveztem miközben az agyamban ezerrel kavarogtak a nem rég történt dolgok. Kainnal az az este, Nathan mikor feljött hozzám...És egyik sem végződött rosszul ráadásul...de közben meg folyamatosan mondogatom magamnak, hogy ez nem pálya hiszen Kain nem szereti a fiúkat mégis az a kérdése tőlem valahol egy hatalmas reményt adott nekem ráadásul a folytatás valahol nagyon is követeli a reményt bennem de mégis...Azóta csak a munkahelyen találkoztam vele néha váltottunk pár szót és besegített a jegyzetelésben de...aaaah Leo legyél már kicsit bátrabb basszus...ne csak plátóin álmodozz végülis mit veszíthetsz? Egy baráti kapcsolatot. Amibe bele szakadna a szíved....Imádom az agyamban gubbasztó belső énemet aki mindig ilyen csodálatos dolgokat mond nekem. Végül be megyek a kávézóba cuppogó cipőben és keresek egy két személyes asztalt, hogy ott várjam meg Flort, hogy akkor kávézzunk egyet közösen. Barátok lettünk azt hiszem meg ilyenek ami kicsit fura mert nincs túl sok barátom mármint aki "tényleg" a barátom. Furcsán is néznek rám a vendéglátók, hogy behozom a vizet de egyenlőre senki nem akar kidobni én pedig leülök az egyik székre persze egy csomó párnát magam alá teszek, hogy a szék ne ázzon át alattam. A hajamból is csöpög a víz, a ruhámból is mégis halovány mosollyal ücsörgök és veszem kezembe a kávé kínálatot tartalmazó itallapot és nézegetem miközben várom Flort. Talán ha iszok egy forró csokit beteg se leszek.
Az életem kicsit zsúfolt, de örülök, hogy mindezek ellenére tudok barátokat szerezni, még akkor is, ha jobb lenne, ha nem lenne senki az életemben, már az ő érdekökben. Sokszor hallottam már, hogy az, aki kutyát tart, az könnyebben ismerkedik. Én nem tartok, mert kitolásnak érezném szegény blökivel szemben, hogy a nap nagy részében otthon gubbaszt egyedül, de ez a kutyás dolog még nekem is segített, mert Leot így ismertem meg. Most próbáltam lazára szervezni a napomat, hogy tudjunk találkozni, így mára már minden elfoglaltságommal végeztem, elvileg nem jöhet közbe semmi. Megnézem az időjárást is, mert mostanában olyan esős az idő, nincs kedvem fölöslegesen ernyőt cipelni, de elázni sem akarok. Nincs bajom az esővel, de leginkább akkor szeretek elázni, ha hazafelé tartok, és nem máshova, hiszen otthon le tudok zuhanyozni, és száraz ruhát tudok venni. Az ernyők meg nagy helyet foglalnak, és általában nehezek is, így csak indokolt esetben viszek magammal. Most én vagyok az, aki messzebb megy, hiszen egy statan islandi kis kávézóba szerveztük le találkozót. Mostanában be vagyok sózva, és nagyon szétszórt is vagyok, így benézem az időt, és egy órával korábban indultam el, mint kellett volna, de ezt már csak a kapualjban veszem észre, amikor előveszem a telefonomat, hogy hívjak egy taxit, mert egy sincs a közelben. Viszont nincs kedvem visszafordulni, így inkább úgy döntök, legalább az út egy részét metróval teszem meg, így a megálló felé veszem az irányt, és ott felszállok a megfelelő tömegközlekedési eszközre. Az úton zenét hallgatok abban a reményben, hogy kicsit elterelem a figyelmemet arról a személyről, aki a mostanában jelentkező szétszórtságomat okozza, de nem sok sikert érek el vele. A földalattin nem látom, hogy milyen idő van a felszínen, így csak abból jövök rá, hogy nagy zuhé lehet, hogy vagy bőrig ázva várják az emberek a felszállást, vagy az ernyőjükből csöpög a víz. Még kéne mennem egy másik metróval néhány megállót, de a kávézó messze van a legközelebbi feljáróhoz képest is, így inkább felmegyek a lépcsőn, és közben hívok egy taxit, hogy vigyen a bejáratig, már amennyire közel tud menni. Arra nem kérhetem, hogy hajtson is be, bár lehet, az lenne a legjobb. Szerencsére nem kell sokat várnom, mert miután felértem, vagy két perc és már látom is a lassító sárga autót, amihez futva megyek oda, és bevágódok az ülése. Szerencsére nem közli velem, hogy nem engem vár, így bemondom a címet, és már indulunk is. A nagy forgalom ellenre, most mindenki kocsiba száll az eső miatt, aki csak teheti, nem kések még öt percet sem. Fizetek, kiszállok a kocsiból és gyors léptekkel megyek a bejárai ajtó felé, és amint fedél van a fejem felett lassítok, hogy szét tudjak nézni, hogy hol találom Leot, vagy, hogy ideért-e már egyáltalán. Nem kell sokáig keresgélnem, mert amint fordulok egy felet, már meg is pillantom az én nagyon elázott barátomat egy kétszemélyes asztalnál. Intek neki, hogy látom, és megindulok felé mosolyogva. - Szia, Leo! Régóta vársz? - köszönök neki kedvesen. - Látom téged nagyon elkapott az eső - mondom neki kicsit sajnálkozva, mert biztos nem lehet kellemes csurom vizes ruhában üldögélni. - Nincs a mosdóban egy elektromos kézszárító, ahol legalább egy kicsit tudnál szárítani magadon? - érdeklődök kedvesen, bár jobban megnézve az arcát, nem úgy néz ki, mint akit annyira zavar a dolog, mint mondjuk, engem zavarna. Sőt, szinte mondhatni ragyog, vagy legalább is nekem úgy tűnik. De nem szeretném, hogy megfázzon, bár elég jó idő van idebent, de annyira még sincs, mint mondjuk nyár közepén.
Kezdőlap
