Azt hiszem, most végre kezd helyre állni a rend az életemben. Az a néhány nap, amit Tíoval töltöttem otthon Washingtonban, feltöltött és kikapcsolt. Jól esett oly’ hosszú idő után végre ismét vele lenni. Ryan nagyon a szívemhez nőtt, és feltétel nélkül bízok benne, és tudom, hogy legalább annyira meg tud védeni, mint Tío, de akkor is, az a kapocs, ami köztem és Tío között van, nem pótolható vagy helyettesíthető. Ő volt, aki tíz évig mellettem volt, aki befogadott és otthont adott nekem. Igazi otthont, családdal, ahova tartozhatok, ami egy árva számára elképesztően sokat jelent, sőt, mondhatni a Mindent. Bár már Ryan is olyan, mintha a családom lenne, a bátyám, de ez mégis másabb.
Az elmúlt egy év elképesztően káoszosra sikerült, de túl vagyok rajta, bár annyira mégsem lehetek nyugodt, hogy ezen túl minden rendben lesz. A katonai elit egységekben van egy mondás, ami sajnos egyre jobban igaz az én életemre is, amit elég nehezen viselek el: „Az egyetlen könnyű nap tegnap volt”. Mégis, bízom abba, hogy ez az évem jobb lesz, hiszen a remény hal meg utoljára, az idő pedig kihozza azt, amit kell. Erre hétre letudtam a munkát, és végre ma nem kell csinálnom semmit, főleg nem olyat, ami kötelező lenne. Nagyon besűrűsödtek a benti teendők, hiszen az új évre vonatkozó jelentéseket most kell előkészíteni, meg kell tervezni milyen ellenőrzéseket fogunk majd elvégezni, ami nem kis munka. Viszont ma szombat van, ki kellene zárnom ezt a sok kötelességet a fejemből, de az már biztos, hogy itt a négy fal között ez nem fog sikerülni, így veszem is a jó meleg ruháimat, a két telefonomat, a kulcsot és némi költőpénzt, majd már lakáson kívül is vagyok, miután beírom a riasztó kódját az ajtó melletti kis panelbe. De régen is volt, amikor Ryan ezt beszerelte… már egészen hozzám nőtt a kamerákkal együtt pedig először hogy tiltakoztam ellene…
A Flushing Meadows-Corona Park nem éppen a kedvencem, mert nekem ez valahogy annyira… letisztult és mesterséges, de ez viszonylag közel van hozzám, így még ha el is szalad az idő, nem kell attól félnem, hogy nagyon rám sötétedik, amíg haza érek. Bár azért a biztonság kedvéért dobok egy SMS-t Ryannek, hogy ha random ellenőrizné, hogy hol vagyok, ne kapjon idegrohamot, hogy már megint nem szóltam neki a kiruccanásomról.
Bármennyire is idegen tőlem ez a hely, így télen még ez a táj is lenyűgöz, ahogy mindent vastag hó-paplan fed. Ez a téli csoda még a mai napig lenyűgöz, mintha kislány lennék, bár gyerekkori emlékeim nincsenek a hóról, hiszen San Juanban soha sem havazni. Ott túl meleg van ehhez, hiszen még télen sem megy tizenöt Celsius fok alá a hőmérséklet.
Már jó ideje sétálok a többi emberrel együtt, akik láthatólag nem fáznak annyira, mint én. Jó, hogy gyönyörű, de miért ilyen hideg? OKÉ, ez hülye kérdés, de akkor is, kezdek megfagyni. Már éppen azon kezdek agyalni, hogy keresni kéne valami meleg helyet, ahová be lehet ülni, vagy indulnom kéne haza, amikor egy gyönyörű husky kutyus szalad felém, mondhatni a semmiből.
Sosem volt kutyám, bár mindig is szerettem az állatokat, de kegyetlenség és önzőség lett volna tartanom, hiszen nálam nem túl ritka, hogy akár tizenkét órát is lakáson kívül töltök. A kutyák viszont társas lények, így nekik az kínzás, ha ennyi időre magukra hagyjuk egy üres lakásban őket. Arról meg nem is beszélve, hogy itt New Yorkban, albérletben lakom, és nagyon megnehezítette volna a keresést egy kis kedvenc, így lemondtam róluk. Viszont D. C-ben nem egy barátomnak van kutyája, akik mindig megjegyezték, hogy néhány óra alatt rám jobban hallgatnak, mint rájuk, vagy könnyebben és gyorsabban tanítok nekik trükköket, mint ők. Ebből adódóan látom, hogy nem támadó jelleggel rohan felém, így nem is ijedek meg tőle, de azért betartom a velük szemben alkalmazandó protokollt, tehát megállok egyhelyben, és próbálok egyelőre nem a szemébe nézni, nehogy támadásnak vegye. Be is jön az elméletem, mert ő is lassít, ahogy közeledik hozzám, majd szinte a lábamnál áll meg. Egy labda van a szájában, tehát nem valószínű, hogy kóbor kutya. Meg amúgy is túl jól ápolt és még nyakörve is van.
- Hát, szia, te gyönyörűség - hajolok le hozzá lassan, a kezemet az orrához emelve, hogy meg tudjon szaglászni. - Honnan keveredtél ide egyedül? - kérdezem tőle kedvesen, miközben megsimogatom a fejét, amit hagy is. - És a gazdit hol hagytad? - érdeklődöm tovább miközben felállok, hiszen tudom, hogy tőle úgy sem kapok választ. Nem épp a legközelebb meg is látok egy srácot, aki talán felénk közeledik, de még nem vagyok biztos abban, hogy tényleg hozzá tartozik a kutyus. Viszont, ha mégis, akkor, hogy ne kóboroljon el megint, ismét lehajolok, és egy kicsit játszok vele, hogy lekössem a figyelmét. - Hogy én most, hogy irigyellek ezért a jó meleg bundádért! - beszélek közben a felemásszemű szépséghez, miközben az ujjaimat meleg bundájába fúrom várva, hogy a gazdája megtaláljon minket.

Flor § Leo

Itt a hófehér parkban valahogy teljesen kikapcsoltam, és sikerült kizárnom a munkát. Ahogy viszont egyre tovább vagyok kint, úgy kezdenek a kesztyűn keresztül is egyre jobban lefagyni az ujjaim. A szobám melegében, a gép előtt, a neten szörfözve néha elgondolkozok, hogy milyen jó lenne egy-egy gyönyörű helyet meglátogatni, ahol télen gyakoribb a hó, és kipróbálni néhányat a téli sportok közül, például a snowboardot, vagy csak simán elutazni egy kis időre például Norvégiába. Ott még a fővárosban is rengeteg fa van, mondhatni a fák közzé épültek a házak, és nem olyan betondzsungelek a nagyvárosok, mint itt. De itt kint, a hidegben ezeket valahogy könnyű szerrel elhessegetem a gondolataim közül, mert ott még lehet nyáron is fáznék. Nekem már azt is nehéz megértenem, hogy az itteniek, hogy nem fagynak meg, vagy, hogy én hogy nem tudtam még ennyi idő után sem megszokni ezt az időjárást.
A hozzám csatlakozott kutyusnak bezzeg jó meleg bundája van, és őt simogatva még kesztyűn keresztül is érzem, hogy ő miért is nem fázik. Most én irigylem, nyáron meg gondolom ő minket, mert mi le tudjuk venni a bundánkat ő viszont nem. Mivel egyértelmű, hogy tartozik valakihez, így kezdek kicsit aggódni, mert én nem hallok semmi arra utaló hangot, hogy valaki keresné, de rajta sem látom, hogy bármi ismerős, hívó jelet észrevett volna. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem is keresik, hanem lehet, csak oda se bagózik rá. De legnagyobb örömömre a srác, akit az előbb kiszúrtam valóban a gazdi, mert, ahogy pár méterre van tőlünk, újdonsült bundás barátom már ott is hagy, hogy üdvözölje őt. Bár úgy látom, kicsit vacillál, hogy vissza jöjjön-e hozzám. Az állatokkal valahogy könnyebben összebarátkozok, valószínűleg azért, mert tőlük nem kell félnem, hogy csapdába csalnak és bántani akarnak. Vagy legalább is van előjele, ha támadni szándékoznak.
Jó hallani, hogy mennyi szeretettel beszél a fiú kedvencéhez, amit mosolyogva figyelek. - Nem történt semmi, nem ijedtem meg - nyugtatom meg azonnal. - Igen, ez látszik is rajta. Jól nevelt és játékos kutyus - ismerem el a tanítási módszerét. Ahogy lehajol hozzá játszani abból is látszik, mennyire szeretik egymást, és hogy tényleg ért a kutyákhoz. Sokszor látni, hogy egy ilyen után a gazdi megbünteti kedvencét, pedig ennyi idő elteltével a kutyák már nem képesek összerakni, hogy miért is kapták a büntetést, és azt hiszik az utolsó cselekedetük volt rossz. Általában az emberek szeméből szoktam megállapítani, hogy milyen ember leht, ami nálam már egyfajta reflexszé fejlődött, de az is sokat elárul valakiről, ahogy a kutyájával bánik. Ez alapján viszont ezt a srácot azok közzé sorolom, akik nem ártó szándékkal közelednek felém, és mivel eddig azt hiszem egész jók voltak a megérzéseim, így bízok abban, hogy most sem hagynak majd cserben. - Semmi baj, engem is elvarázsolt egy pillanat alatt - hárítom bocsánat kérését. - Nagyon örvendek, Leo! Flor vagyok - fogadom el a felém nyújtott jobbot miután leveszem a kesztyűmet. - Szóval Brutusznak hívnak - hajolok le hozzá is, hogy megsimogassam a fejét.- Gyakran jártok erre? - érdeklődök kedvesen Leotól miközben felegyenesedek és visszaveszem a kesztyűmet, mielőtt még tényleg lefagynának az ujjaim.
Brutusz viszont úgy tűnik, nem tűri jól, hogy most egy kicsit mellőzve van, amikor az előbb mind a ketten rá figyeltünk, és ezt úgy jelez, hogy bakancsomra teszi a szájában lévő labdát. - Nem baj? - érdeklődök bizonytalanul Leora nézve, ahogy óvatosan kiveszem a kutyus szájából a játékot, hogy nem tartja-e gondnak, ha játszok vele egy kicsit. Nem minden gazdi szereti, ha egy vadidegen ennyire közel kerül a kutyájához, mert akkor esetleg később bajok származhatnak a dologból. Én sosem tennék ilyen, de hallottam már olyanról, hogy később így raboltak ki lakást, vagy mérgezték meg a kutyát, mert az barátként kezelte az illetőt. Ha engedélyt ad, akkor eldobom a lasztit, ha nem, akkor átnyújtom neki a játékot.

Flor § Leo

Látom a srác tekintetében az enyhe megkönnyebbülést, amit valószínűleg az váltott ki, hogy nem kaptam frászt egy elszabadult, viszonylag nagy testű kutyától. Nem egyszer találkoztam már hirtelen „feltűnő” kutyákkal, amiktől azért általában megijedtem egy pillanatra, de sose azért, mert esetleg nagy testű volt, vagy csak, mert kutya volt. Nem félek tőlük, csak megleptek, hiszen ki számít, mondjuk arra, hogy kinyitva egy liftajtót a lába mellett egy barna valami oldalaz el. Ilyen esetben minden gazdi első reakciója, hogy „nem bánt”, amivel én tisztában vagyok, és mindig mosolyogva válaszolom, „Tudom, csak nem számítottam rá”. - Pedig nem is hasonlít farkasra - mondom nevetősen mentegetőzésére. - A kutyák általában jó emberismerők, csak sokszor az emberek nem ismerik őket eléggé, és csak azt látják, hogy egy feléjük tart egy nagy valami, aminek éles fogai vannak - gondolom végig hangosan egy másik oldalról a dolgot. Ahogy elmeséli, hogy is kerültek össze csak kedvesen nézek rájuk. Tényleg egymásra találtak, ami nagyon fontos. - Ezt a megfogalmazást még nem hallottam, de nagyon tetszik - lepődök meg a dolgon. „A kutya választja a gazdáját”, érdekes gondolat, bár lehetnek néha kivételek, mint minden szabály alól. - Azért vannak sokkal nehezebb esetű kutyák is - jegyzem meg. - Én azt hallottam, hogy az akiták a legmakacsabb kutyák, és őket tényleg mindenki csak tapasztalt gazdáknak ajánlja, viszont önfejűségüktől eltekintve talán a világ leghűségesebb kutyái, - fűzöm közbe gondolatomba - ha attól intenek óvva, azt esetleg még meg is értem. - Itt most arra most a Japánban történt esetre gondolok, amikor a kutya gazdája elé ment minden nap vasútállomásra, és ott várta, ahol elváltak éveken keresztül, még az után is, hogy a gazdája elhunyt. - De szerintem nem feltétlen van ez a dolog fajtához kötve, mert mindegyik egy egyéniség, és nagyban eltérhetnek fajtán belül is. Ha megértitek egymást, akkor egyébként lényegtelen, hogy ki mit mond - bíztatom, hogy jól tette, hogy nem hallgatott a kishitűekre, hiszen szemmel láthatóan nagyon jó munkát végzett a tanításával.
Meglepődök, hogy szereti ezt a parkot, bár ő biztos, hogy nem olyan szemmel nézi, mint én. - Volt már rá példa? - nevetek én is, ahogy elképzelem, hogy valakit ledönt a lábáról, bár tudom, hogy nem szép dolog, de nekem ilyenkor az szokott eszembe jutni, amikor engem borított fel egy ismerősöm kutyusa, és úgy volt vele, ha már úgy is ott vagyok lent, akkor alaposan össze is nyalogat. - Nem, nem vagy rossz megfigyelő. Nekem ez a park valahogy… - keresem a megfelelő szót - túl mesterséges. Én jobban szeretem azokat, amelyeken kevésébe látszik az emberi kéz nyoma - magyarázom meg, hogy általában, miért nem járok erre. - De most ezzel a vastag hótakaróval, ezt el tudom felejteni - mosolyodok el a végén.
Mindig olyan aranyosnak találom, ahogy a kutyák kikövetelik maguknak a figyelmet, és mindig felháborodok, ha a körülöttük lévő emberek nem adják meg nekik ezt. Hozzánk hasonló módon, ők is szereik, ha törődnek és foglalkoznak velük, amitől szerintem kegyetlenség megfosztani őket. Amikor Leo engedélyt ad rámosolygok köszönetképpen, hogy én is játszhatok Brutusszal, és eldobom a labdát viszonylag messzire. - Nem, sajnos nálam elég gyakori, hogy csak aludni járok haza, és kegyetlenség lenne, ha annyi időre magára hagynám egy üres lakásban. Meg albérletben lakom, és valljuk be, a főbérlők általában nem szeretik, ha kisállatokat visznek magukkal a bérlők - mondom el neki őszintén, hogy miért nincs kutyám. Arról persze már nem teszek említést, hogy még nincs is fél éve, hogy több hétre egy katonai kiképző központban tengettem napjaimat, mert ott biztonságosabb volt, mint bárhol máshol. Abban az időben mit csináltam volna vele? Rae-re, a lakótársamra, nem bízhatom, hiszen ő mentős, tehát van, hogy egy teljes napig haza sem megy, mert dolgozik. - Szeretem őket, és gyakran nézek olyan ismeretterjesztő filmeket, ahol a nevelésükkel foglalkoznak. Valahol titokban talán abban reménykedek, hogy egyszer alkalmas feltételeket tudok biztosítani egy kutyusnak - és azt hiszem, talán most először fogalmazódik meg ez így bennem is. Viszont valahol sejtem, hogy ez sose fog bekövetkezni, mert hiába a feltételek, mi lenne vele, ha velem történne valami, aminek nálam nagyobb a valószínűsége, mint más embereknél, de erre most nem is akarok gondolni.
Időközbe Brutusz is visszatér hozzánk, és gazdijához megy oda, mintha csak azt akarná jelezni, hogy „Most már Te is foglalkozhatnál velem”, amit én csak mosolyogva figyelek. - Mióta van nálad? - érdeklődök kedvesen Leotól.
Nincs olyan ismerősöm, akinek huskyja van, de mindig kíváncsi voltam, hogy szokták-e magukat húzatni velük például szánkón. Ez más kutyánál talán túlzás lenne, de a huskyk szánhúzók, és szükségük van erre a fajta edzésre is, így győz a kíváncsiságom, és talán nem fog megsértődni. Most nem arra vagyok kíváncsi, hogy megadja-e neki a megfelelő mozgást, hanem az érzésre, hogy milyen kutyaszánnal utazni. - Lenne egy fura kérdésem, és remélem, nem értesz majd félre - kezdek bele bizonytalanul a témába. - Szokott téged szánkóval húzni? - kérdezek rá, és a szemem is kíváncsiságról árulkodhat csupán és nem elítélésről. - Én mindig kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lehet - magyarázom érdeklődésem okát.

Flor § Leo

Nem tudom, nekem valahogy egyértelmű, hogy husky vagy farkas, bár azt nem szabad elfelejtenem, hogy nem mindenki bolondul annyira az állatokért, mint én. Ennek a fényében viszont lehet alapja az összetévesztésnek, főleg, ha valaki alapból fél a nagyobb kutyáktól. - Lehet, de rajta határozottan látszik, hogy nem farkas - mosolyodok el kedvesen, és ösztönösen hajolok le én is, hogy megsimizzem a fejét. - Te láttad filmet is? - kérdezem kicsit meglepődve. - Én még nem bírtam rászánni magam, hogy megnézzem. Viszont láttam egy másik igaz történeten alapuló kutyás filmet, ami után lehet, ezt végig se bírnám nézni - nézek magamba. Az a film pont huskykról és két malamutról szólt, ráadásul a kedvenc színészem szerepelt benne. Nem láttam sokszor, mert mindig szinte végigbőgtem az egészet, és nagyon utálok sírni. Bár ettől függetlenül rengetegszer elkap a sírás, és főleg az előző évben volt ez nagyon jellemző. - Valóban, és annyira sajnálatos, hogy az emberek nagy része nem képesek az ilyen feltétel nélküli, őszinte szeretetre - szomorodok el a gondolatra.
Kedves mosollyal hallgatom, ahogy Leo Brutuszról beszél. - Reméljük sosem fog csalódni az ösztöneiben, valamint, hogy nem esik soha túlzásba az ellenséges emberekkel szemben sem - kívánom őszintén. Sajnos a harapós kutyákat el kell altatni, gyakran függetlenül a körülményektől. A részeg emberekhez való hozzáállásán viszont meglepődök. Talán valami rossz élménye lehetett régebben, vagy valami teljesen más húzódhat a háttérben tűnődök gondolatban. Nem minden részeg egyforma, hiszen igaz, hogy ritkán, de néha velem is előfordul, hogy többet iszom a kelleténél, de például agresszív sosem voltam. Ha egy kicsit iszom többet, akkor az ismerőseim szerint „aranyosra” iszom magam, szerintem meg „gázra”, de legrosszabb esetben is, csak depisre, ahol az éppen aktuális és publikusnak mondható bajommal kapcsolatban fakadok ki. Erre viszont nem térek ki hangosan, mert lehet olyan ok e mögött, ami nem tartozik rám, és nem akarok tolakodó lenni, hiszen lehet nem is Brutusz fél tőlük, hanem más valakit félt tőlük.
El tudom képzelni milyen kellemetlen lehetett, amikor Brutusz elgázolt valakit és sajnálkozóan össze is húzom a szemöldökömet, majd meghallva, hogy nem lett belőle túl nagy baj elmosolyodok. - Lehet már neki is volt hasonló élménye a saját kutyájával - elmélkedek hangosan, kicsit bíztatva, hogy ez nem lehet annyira kirívó eset. Majd játékosan lehajolva megdorgálom az elkövetőt. - Hát ilyen rossz kiskutya is tudsz lenni, hogy elgázolsz másokat - és közben meg is dögönyözöm egy egészen kicsit, hogy tényleg játéknak fogja fel, amit úgy reagál le, hogy megnyalja a kabátom ujját. - Jól van, okos kutya - simogatom meg a fejét, majd felállok ismét.
Valóban, ha van melletted valaki (vagy valami), akkor nem feltétlen a környezet köt le, hanem a társad. Vannak ismerőseim és barátaim, de velük általában nem egy parkban sétálunk, max. csak áthaladunk rajta, így én általában egyedül vagyok ilyen helyeken. Ami mindössze csak azért gáz, mert az én kedvenc helyeim elvileg tiltott területnek számítanak számomra, csak néha nehéz ezt betartanom, mint most is. - Valóban, ha nem egyedül vagy, akkor még itt s másabb - értek egyet Leoval, hiszen most engem sem zavar ez a műkörnyezet. Nem tudom miért, de valahogy az jut eszembe, ahogy hallgatom, hogy magányos lehet, de lehet, hogy csak a jelenlegi érzéseimből indulok ki.
Válaszom valamiért letörli az előző mosolyt az arcáról, pedig nekem ez az életvitel, amolyan túlélési mechanizmus, így nincs időm túl sokat gondolkozni a valóban aggasztó gondjaimon. - De legalább megengedte, hogy vele együtt költözz be - nézek a huskyra. - Sokan egyáltalán nem kompromisszumképesek ilyen dolgokban - próbálom kicsit a naposabbik oldaláról megközelíteni a dolgot számára. - És biztos, így is marad - bíztatom, hogy ha eddig nem olt gond, ez után sem valószínű, hogy lesz.
- Köszönöm - nézek rá hálásan. A freudinak hangzó elszólásra meg nem reagálok, mert részben igaz, hogy magányos vagyok, de ezt első sorban magamnak köszönhetem, pontosabban a múltamnak. De bennem nem hiszem, hogy ennyire könnyen tudna olvasni, mert nekem már meg kellett tanultam eltitkolni a gondolataimat, és nem elszólni magam, ami általában sikerül is. De vajon mi lehet a gond Leonál, hogy magányos, hiszen egy nagyon kedves, közvetlen és aranyos srácnak tűnik.
Két éve. Az hosszú idő, de ez látszik is rajtuk, ahogy összecsiszolódtak. - Akkor körülbelül kölyök kora óta veled van, igaz? - nem nézem olyan túl öregnek, ahogy követem én is Leo tekintetét, ahogy az a kutyájára téved, hiszen Brutusz még mindig elképesztően mozgékony és játékos. Ellágyult mosollyal figyelem, ahogy együtt játszanak. Annyira jó már csak nézni is, hogy mennyire szeretik egymást, és hogy Brutusz mennyire szófogadó.
Látom a tekintetén, hogy nagyon megleptem a kérdésemmel, bár lehet tényleg elég extrém ötlet, de nem alaptalan. Nem értek annyira a kutyákhoz, a huskykhoz meg pláne nem, de úgy rémlik, hogy kifejezetten ajánlják, hogy a szánhúzó kutyák húzzanak valami nehezebb tárgyat az izmaik karbantartása miatt, és az már miért ne lehetne egy szánkó. Figyelmesen hallgatom, hogy milyen közös programokat is szoktak csinálni, de furcsállom, hogy erre a mozgásra nem találok utalást, de talán elültettem a bogarat a fülébe, legalább is a gesztusaiból ezt szűröm le. - Szerintem biztos, de lehet, hogy már azt is kielégíti, amikor más dolgokat húz maga után, de lehet az még jobban élvezné, ha te is közvetlenül ott lennél vele - nézek rá kedvesen. Egy állatorvos meg biztos megmondja, hogy is kell ezt a fajta edzést beépíteni az életükbe, de ezt már biztosan ő is tudja, így nem is említem meg neki.

Flor § Leo

Ahogy Leo a kutyájával játszik azt még nézni is öröm, és ilyenkor mindig feléled bennem az irigység, hogy nekem, a kutya érdekében, soha nem lehet ilyen társam. Viszont azt is érzem, hogy most Leo valahogy elrejtőzni akar előlem, valamit titkolni, pedig most nem érzem, hogy túlságosan bele láttam volna a magánéletébe. Ha meg mégis, semmi olyat nem láttam, éreztem, amit szégyellnie kellene. Engem nem érdekelnek olyan dolgok, mint a legtöbb embert, mert nekem csak az számít legelőször, hogy tartanom kell-e tőle vagy sem. A többi nem érdekel, ha nem gyilkol, árul drogot vagy veszélyeztet bárhogy máshogy életeket, engem nem érdekelnek az „egyéb tényezők”. Ritkán ítélem el az embereket, de ha mégis, akkor annak nagyon nyomós indoka van, például bántja a nála gyengébbeket.
Testtartása, ahogy ismét rám figyel, arról árulkodik számomra, hogy most már egyáltalán nem magabiztos, amit nem tudok hova tenni. Mellettem általában nem szoktak így viselkedni, mert általában próbálok úgy viselkedni és fogalmazni, hogy ne legyek túl elnyomó személyiség, főleg ne az első találkozás alkalmával. Azt vettem észre, ha így viselkedek, akkor az esetleges ellenségeimet könnyebben meg tudom téveszteni, így hamarabb rájövök, hogy mi a valódi céljuk. A mondandója meg enyhén defenzívnek hat. - Hm… nem tudom, nekem vannak olyan fiúismerőseim, akik egyáltalán nem néznek horrort, akciót is inkább akkor, ha az sci-fi - tűnődök hangosan, nem igazán értve mirért reagál így. - Nekem is, de csak hat husky, a mási kettő malamut, ők vannak a számhoz a legközelebb, mert ők erősebbek, nagyobb a teherbírásuk, mint a huskyké - helyesbítek kedvesen mosolyogva, hiszen, ha szereti az ilyen jellegű filmeket, akkor ezekre az infókra is vevő lehet. Legalább is én ebből indulok ki. - Nekem az a film túl… szomorú ahhoz, hogy gyakran megnézzem - vallom be hangosan is.
- Egyáltalán nem érzem pofátlanságnak - mosolygok rá kedvesen. - Szívesen csatlakozok hozzátok - válaszolok kérdésére. - Egyébként én is terveztem, hogy valami melegebb helyre kellene már mennem. Nekem nincs ilyen vastag bundám - nézek Brutuszra mosolyogva. - Köszönöm, hogy bíztok bennem - mondom őszinte hálával. - A kutyák olvasnak bennük, mert figyelnek ránk azóta, hogy háziasítottuk őket, és ők még nem felejtették el hogyan kell a testbeszédet és a hangszínt értelmezni. Mi már általában csak a szavakra figyelünk, mert értjük a beszélgető partnerünk nyelvét. Jobbik esetben persze - mondom szélesen elmosolyodva. - Ezt mi is meg tudjuk tanulni, csak idő kérdése, de egyáltalán nem lehetetlen. Lényegében a pszichológia bizonyos ága is ezen alapszik - árulom el Leonak, mert én úgy látom, ő ezt még annyira nem sajátította el, de a segítségére lehetne, hiszen Brutusz nem lehet mindig ott vele, hiszen nem mehet be mindenhova.
- Egy igaz barátot egy lakás miatt nem is szabad elveszíteni - jegyzem meg lágyan. Brutusz jó kutyának tűnik, de megértem a főbérlőket, hiszen vagyon sok gazdának nem való kutya, mert nem tudják rendesen irányítani, tanítani őket, ilyenkor pedig rengeteg kárt tudnak okozni. Egy lakást kereső személy, meg, ha ezen múlik, hogy legyen fedél a feje felett, nem valószínű, hogy bevallja, a kutya sok kárt csinál a bútorokban, és/vagy zavarja a szomszédokat az állandó ugatásával.
Mosolyogva hallgatom hogyan is került Brutusz Leohoz, és egy kicsit meg is lepődök a dolgon. - Háát, akkor nem voltál nagyon felkészülve egy kutyára - nézek rá enyhén nevetősen. - Lehet, hogy én ezért kerülöm az állatkereskedéseket? - tűnődök hangosan. - Bár lehet, én az egész boltot megvenném - nevetem el magam a végére.
- Én azt javaslom, hogy előtte beszélj az orvosával, hogy nehogy véletlen túlterheld, valamint, hogy adjon tippet, hogyan is kezdjetek hozzá - javaslom kedvesen. - Lehet nem is tud erről vagy csak nem tudja, hogyan is mutassa meg neked, mert még az előtt választották el az anyjától, hogy ezt láthatta, tapasztalhatta volna - tűnődök hangosan. - De én úgy vélem nagyon élvezné - bíztatom, és meggyőződésem, hogy ebben most nem járok tévúton. - Ha meg mégsem látod úgy, hogy élvezi, akkor abbahagyjátok - nézek kék szemeibe. Beszélgetés közben pedig követem Leoékat a kávézó felé.
- Egyébként mivel foglalkozol? - kérdezek rá - Az előbb már említetted, hogy már dolgozol, és nem tanulsz - indoklom meg, miért így kérdeztem rá a dologra.

Flor § Leo

- Valóban, de én kedvelem, ha valaki nem akar átlagos lenni, ha ki mer tűnni a tömegből - adok hangot a véleményemnek. Bátorság és erő kell ahhoz, hogy valaki ne az általános elvárásokat elfogadva éljen. Lassan sétálunk, és látom rajta, hogy figyel, még akkor is, ha nem néz rám.
- Nem is kell kutyaszakértőnek lenned - mosolyodok el kedvesen - bőven elég, ha Brutusszal megértitek egymást, és ahogy látom, azzal nincs baj - bíztatom egy kicsit, hogy nincs azzal semmi baj, ha nem ismer minden kutyát.
Ahogy beavat abba, hogy van egy testvére, meglepődök, bár lehet, nem magamból kellene kiindulni. Viszont az is tény, hogy már nekem is van egy bátyám, de erről csak nem régen szereztünk tudomást, tehát a mi helyzetünk egy kicsit másabb. - Van testvéred? - kérdezek rá, mert még mindig szeretem hallgatni az ilyen testvéres, családos dolgokat, és elképzelni, hogy milyen is lehet igazi családban felnőni. - Mesélj róla, miket csináltatok? - kérem kedvesen, és bízom benne, nem feszegetek kellemetlen témát. Valahogy nem igazán fordul meg most a fejemben, hogy másnak is lehet hozzám hasonlóan szomorú történte.
Most úgy cserélnék vele, hiszen én jobban igénylem a társaságot, mint azt nekem szabadna, de nekem valahogy nem megy, hogy kerüljem az embereket, legalább is hosszú távon nem, utána meg jön a lelkiismeret-furdalás, hogy mi van, ha miattam esik majd baja. - Sajnos ez így egy ördögi kör, mert minél jobban elhatárolódsz tőlük, annál nehezebben fogsz tudni kiigazodni rajtuk - mondom szomorúan. Többet viszont nem mondok a dologról egyelőre, mert nem hiszem, hogy pont nekem kellene életmódtanácsokat adnom, hiszen én sem úgy élek, ahogy azt nekem kellene.
- Örülök, hogy így látod. Valószínűleg én sem tudtam volna otthagyni, de tudom, hogy nem tudtam volna megadni neki azt a figyelmet és törődést, amit megérdemelne - mondom teljesen őszintén. Persze ez tényleg nem azt jelenti, hogy nem szeretném s kutyámat, csak… hát, na… nem tudok annyi helyen lenni, mint ahány helyen szeretnék.
- Háát, mondjuk lehet, kíváncsi lennék, hogy jó tanácsot sikerült-e adnom - mosolyodok el kedvesen. Bár nem tudom, hogy találkozunk-e még, de én szeretnék még Leoval összefutni, mert nagyon kellemes társaságnak bizonyul.
Szinte észre sem veszem, már meg is érkeztünk a kávézóhoz, ahol a fiúk előre engednek. - Köszönöm - mondok hálát a kedves gesztusért, és egy kicsit rátartok az ajtóra, ahogy belépek. - ¡Hola! - csúszik automatikusan spanyolul a számra a köszönés, amit a pincérlánynak szánok, de nekem fel sem tűnik, hogy nem angolul szólalok meg, mert egy kicsit meglepett, hogy a lány így fogadja a kutyust, de nem is értem magam, hiszen valószínűleg én is így reagálnék, ha nem most ismerkedtünk volna meg. - Én egy presszót és egy sima muffint szeretnék kérni - választok én is a kínálatból, amikor már a kétszemélyes asztalnál ülünk. - Ritka szakma nem? Vagy csak nekem tűnik annak? - érdeklődök, amikor Leo elárulja mivel is foglalkozik. - És mi a kutatási terület? - kérdezek rá, mert valahogy a névből erre tudok csak következtetni, hogy új dolgokra próbálnak rájönni a fizika valamely területén. Nem vagyok egy nagy fizikus, de nem is vagyok belőle teljesen sötét. Ráadásul ez azon témák egyike, ami, ha nem is munkaszinten vagy túl sok szakzsargonnal, de mindig is érdekelt. - Én környezetvédelemmel foglalkozok Manhattanben - válaszolom meg én is a kérdését végül én is.
- Egyébként tényleg nagyon kellemes hely - állapítom meg, ahogy egy kicsit jobban körülnézek. - Lehet én is gyakrabban meg fogok most már itt fordulni, mert ezt a helyet még nem ismertem - gondolkozok el a dolgon, pedig lassan egy éve itt lakok a környéken. Nincs is annyira messze tőlem, tehát elképzelhető, hogy ide is beugrok majd egy-egy sütiért, és akkor nem kell mindig Manhattanből hazaegyensúlyozom az édességet munka után.

Flor § Leo

Rámosolygok válasza miatt, de nem igazán értem mire is célozhat, így zavarára se nagyon van ötletem. Sok emberrel találkoztam már, hiszen az az idő, amíg Miamitól Washigont D. C-ig eljuttottam gyalog és stoppal, vagy a sok kávézó és bár, ahol a sulik alatt dolgoztam, nem kevés embert sodort az utamba, mint ahogy az árvaházi vagy az iskolai és munkahelyi közeg sem. - Lehet nekem sem kéne más, ha ő lenne az én kutyám - mondom kedvesen, és követem Leo pillantását, ahogy Brutuszra néz. Ez nem olyan hely, mint ahol én dolgoztam Manhattanben, de talán éppen ez a hely bája. Nem hiszem, hogy a sok üzletember az Upper East Side közepén elnézte volna, ha bevisznek egy kutyát is oda.
Akaratom ellenére mégis sikerült érzékeny témára tapintanom ezzel a testvértémával, és már meg is bánom, hogy tényleg rákérdeztem. Időt hagyok neki, hogy egy kicsit összeszedje magát. - Sajnálom, hogy rákérdeztem - mondom neki őszintén, mert eggyütt érzek vele, ami szerintem látszik is rajtam. - De nálad még legalább él a remény, hogy újra találkozhatsz vele, - és akaratom ellenére eszembe jut, hogy én már sose fogom újra látni azokat, akiket annyira hiányolok: a szüleimet. - És nagyon bízom benne, hogy ez mihamarabb meg is történik - mosolygok rá bíztatóan, és tényleg remélem, hogy így is lesz. - Hát igazából van, de a mi kapcsolatunk nagyon más, mint normál esetben - kezdek bele, és úgy érzem az előzőek miatt érdemel annyit, hogy tudja, nincs egyedül a „nem jó családi” háttérrel. - Féltestvérek vagyunk és még nincs is egy teljes éve, hogy abszolút véletlenül rájöttünk erre - gondolok most arra a bizonyos estére, amikor az akkori főnököm megtalálta a nyakláncom medálját, amiben ott voltak a szüleim képei. Az édesanyámé, az édesapámé, aki nevelt öt éves koromig, amíg meg nem haltak mindketten, és azé a férfié, akitől a DNS-em fele származik, és ami megegyezik Benével.
- Talán. Egyszer. Majd valamikor - mondom tagoltan, ahogy végig gondolom azt a lehetőséget, hogy egy nap talán én is normális életet élhetek, mint a többi ember. De szép is lenne, bár igazából talán már nem is nagyon tudom milyen az, régen voltam már ilyen helyzetben. Tío mellett talán igen, de a szinte állandó felügyelet és aggodalom, folyamatosan ott van, amióta csak eljöttem a mostohacsaládomtól, hiába vannak/voltak börtönben. - Szereted a nevelőapukádat, igaz? - kérdezem kedvesen. Ő talán egyből jó helyre került velem ellentétben, bár nem tudom miért választották a testvérétől.
- Megbeszéltük, és én benne vagyok - vigyorodok el én is a gondolatra, hogy talán tényleg találkozunk és, hogy egyszer kipróbálhatom milyen a kutyaszán.
Figyelmesen hallgatom, ahogy a szakmájáról beszél, és még kíváncsivá is tett. - A fizika sosem állt tőlem olyan nagyon messze, bár túl részletesen azért nem tanultam soha - vallom be őszintén. - Viszont ez a filozófiai fizika most eléggé… - és itt gondolkozok a megfelelő szón - kínainak tűnik - vigyorodom el kicsit zavartan. - Ez mit takar pontosan? - kérdezek rá őszinte kíváncsisággal.
- Hé-hé! Azok a greenpeace-esek - mondom egy kis tettetett sértettséggel. - Na, jó ez vicc volt - ismerem el dolgot. - Őket értem, hogy miért „ölelik át” a fákat élő láncot alkotva egy irtás területen. Olyanokat viszont nem ismerek, akik csak úgy ölelgetik a fákat - gondolkozok el ezen a dolgon egy kicsit. - Kikre gondolsz most pontosan? - kérdezek rá a dologra, mert tippem sincs, hogy most ezt kikre érti.
- A környezetvédelem nem teljesen egyenlő a természetvédelemmel, mert amíg természetvédők csak a vizet, földet, levegőt, a növényeket és állatokat védik, addig a környezetvédők az épített, mesterséges környezetet is. Tehát mi értünk a zaj-, és rezgéselleni védelemhez is, vagy, ha olyan helyen dolgozunk, akkor a savasodás elleni védelemhez, ami mondjuk, tönkre teszi a szobrokat, műemlékeket, vagy bármely más épület vagy építmény szerkezetét is - magyarázom el, hogy mivel is foglalkozunk, bár ezt persze nagyban befolyásolja, hogy ki hol dolgozik.
- Köszönöm - mondom egy kedves mosollyal a pincérlánynak, ahogy elém helyezi a kért kávét és sütit. - Lehet, legközelebb, ha erre járok azt is kipróbálom - fordulok Leo felé, ahogy a forrócsokit dicséri. - Nagyon ritkán iszok, mert valahogy mindig a kávé mellett maradok - gondolkozok el a dolgon. Nem is tudom mikor ittam utoljára forrócsokit, még kakaót sem, pedig az otthon is van a szekrényben. - Jó étvágyat! - mondom, ahogy én is nekiállok a muffinomnak. - Ez nagyon finom - szólalok meg, amikor lenyelem az első falatot.

Flor § Leo

Őszintén remélem, hogy mihamarabb újra találkoznak a testvérével. Én sosem tapasztaltam, milyen, ha van egy olyan személy melletted, aki születése vagy születésed óta végig ott van melletted, és aki majdnem ugyan úgy látja a világot, mint te. Nem felnőtt módjára, hanem gyerek módjára, és már a kezdetektől fogva van köztetek egy eltéphetetlen kapocs. Ben a bátyám, de nincsenek közös gyerekkori emlékeink, ráadásul tudom, láttam rajta, hogy milyen fájdalmat érzett, amikor kiderült, hogy én létezek. - Csak bennem mindig ott van, hogy lehet, a családja egyszer választás elé állítják, hogy vagy ők, vagy én, és számomra nem kérdés, hogy nem fogom neki engedni, hogy engem válasszon, és én lépek ki az életből - mondom el neki őszintén, amit érzek, ha Benre gondolok. Apa rólam lényegében tudomást sem akar venni, bár ez kölcsönös, hiszen engem sem érdekel, hogy mi van vele. Sosem volt velem, így számomra ő idegen, és úgy gondolom, hogy úgy a legjobb, ha a továbbiakban sincs egymáshoz közünk.
Megnyugodva és örömmel hallgatom, ahogy a nevelőapjáról beszél, és akaratlanul is Tío jut eszembe, aki tizenhét évesen örökbe fogadott, bár akkor még kényszerből, de azóta már család lettünk. És keresve sem találhattam volna jobb embert, mint őt. - Szerencsés vagy, hogy Neked is van valakid, akivel számíthattok egymásra, és aki feltétel nélkül szeret. Minden nevelőszülőnek ilyennek kellene lennie. - Nem is tudom, hogy hogyan fogadhat olyan örökbe, aki kínozza a gyereket, bár én nem voltam már gyerek, amikor én kerültem először mostohacsaládhoz. Ez a téma mind a kettőnknek olyan, amiről láthatóan nehéz beszélnünk, de a munkával kapcsolatban már ő is szívesen eltársalog.
Figyelmesen hallgatom a magyarázatát, és azt hiszem, hogy a fizikának talán a legérdekesebb részével foglalkozik. Ha egy kicsit jobban megragadna bennem is ez természettudományi ág, akkor valószínűleg én is ezt a területet választottam volna. - Köszönöm, így most már van elképzelésem, hogy mivel is foglalkozol pontosan - mosolygok rá kedvesen. - Érteni meg valószínűleg csak akkor érteném, ha lenne lehetőségem jobban elmélyedni benne és látni, tapasztalni a dolgokat. - Nekem néha nehezen állnak össze a fejemben a dolgok, ha fizikáról van szó, de ha rájövök, hogy mi miért és hogyan, akkor nem szoktam elfelejteni, de ez mégis nagyon messze áll ahhoz, ahogy Leo ért a fizikához, bár szerintem ő meg így van a biológiával, ami meg rám ragad úgy, mint a ragasztó.
Nem tudom, hogy pontosan kik ölelgetik csak úgy a fákat, de úgy látom Leo sem beszélgetett még el velük jobban. - Végül is lehet, de szerintem mindegy, hogy mi vezérli őket, a lényeg, hogy ezzel nem ártanak, és ha ennyire szeretik a fákat, akkor talán kivágni sem vágják őket, sőt még újakat is ültetnek, hogy ellensúlyozzák a mások által okozott károkat - jön elő a természetvédő énem, bár ez sosem lapul túl mélyen. Sőt, néha erőnek erejével kell visszafognom, hogy ne mondja meg a magamét azoknak, akik pusztán „hobbiból” pusztítják azt a helyet, ami az életet biztosítja számukra, és minden is élő számára is.
Ahogy megköszöni, hogy elmagyaráztam a szakmámat, egyből széles mosolyra húzódnak az ajkaim. - Igazán szívesen - nevetek vele én is, hiszen tudjuk, hogy azért ebben jócskán volt túlzás az ő részéről. Kérdésén el kell gondolkoznom, hogy hogyan is kerültem erre a pályára. - Őszintén szólva, nem is igazán tudom, hogy hogyan is kerültem erre a szakra. Amikor befejeztem a középiskolát, csak az volt a biztos, hogy olyan helyre akarok menni, ahol a biológia fő szerepet játszik a tanulmányaimban - futtatom végig történések ebben a témában. - De nem bántam meg, hogy így történt - mondom végül széles mosollyal. - És nálad? Hogy jött ez a szakam? - kíváncsiskodok én is.

Flor § Leo

Egy kicsit ismerős, hogy a nevelőapjáról beszél, hiszen én is ilyen kapcsolatban vagyok Tíoval. A különbség talán csak annyi, hogy ő tapasztalta milyen egy szerető feleség és kislány, aki isteníti az apját. Az elvesztésüket soha nem dolgozta fel igazán, mint ahogy én sem a szüleim halálát. De, ha nem is azt az űrt töltjük be egymás életében, amit a szeretteink elvesztése okozott, akkor is ott vagyunk egymásnak, még most is, hogy ennyi mérföld választ el minket egymástól. - Jó, hogy egymásra találtatok - mosolyodom el, és talán valahol észrevehető egy kis keserédesség az arcomon, ami mindössze annak szól, hogy nem a születésétől van vele a mostohaapja, és meg kellett tapasztalnia egy sokkal rosszabb élethelyzetet ezelőtt.
- Lehet nem is a magyarázatoddal van baj, hanem azzal, akinek magyarázol - tűnődök hangosan. - Sok embernek olyan megfoghatatlanok a reáltárgyak, hogy bármilyen magyarázatot adnak nekik, nehezen értik meg, hogy mit is takar a gyakorlatban a szóban forgó dolog. Nálam ez az irodalommal volt így, amikor elkezdték elmagyarázni, hogy egy vers mit takar pontosan, és hogy ott mire gondolt a költő - próbálom megfogni a dolgot egy másik irányból. Sosem voltam humán beállítottságú, így nekem ezek a tantárgyak olyan megfoghatatlanok voltak, hogy azt el sem tudom mondani. Le van írva a szöveg, és mindenkiből kivált egy érzést, amikor olvassa, mit kell ezen magyarázni vagy elemezni?
- Vigyázz, mert a szavadon foglak - mondom nevetve. - Hálás lennék érte, mert tényleg érdekel a fizika, főleg ha valamilyen formában testet is ölt mondjuk egy kísérlet formásában - mosolygok rá kedvesen. - Igaz, hogy mostanában az én munkához annyira nem tartozik hozzá a fizika, de mi is sokat tanultunk róla, hiszen ez mindent körbevesz, már csak akkor is, ha csak a rezgésekből vagy a gravitációból indulunk ki - futtatom gyorsan végig azokat a fizikai jelenségeket, amikkel hosszabb távon foglalkoztunk, és ami több tárgyunkat is érintette. Csak most nem olyan területen dolgozok, ahol ezek előtérbe kerülnek. A megjegyzésére, miszerint a kollégái zavarba jönnének, ha bemennék hozzájuk látogatóba elmosolyodom, mert megjelenik előttem a kép, hogy éppen egy kísérlet közben dermednek meg, ahogy besétálok és Leo elárulja, mit is keresek ott. - Akkor majd valami fiús szerelést veszek magamra, hogy megkönnyítsem nekik a dolgot - adok ötletet, hogy hogyan is lehetne elősegíteni számukra a találkozást, persze, már ha egyszer sort kerítünk rá. - Mondjuk, ha nagyon sok időt töltenek a laborban, akkor alapvetően nem nagyon van lehetőségük ismerkedni, mert nem sok lányt érdekel a fizika olyan mélységekben, mint ahogy Ti foglalkoztok vele - gondolok arra az esetre, amikor a fizikatanszéken vártuk, hogy a terem, ahol leszünk, kiürüljön, és fullosan telt teremből egyetlen lány sétált ki.
- Mondjuk azért az is változó kinek mi a furcsa - gondolkozok el a dolgon. - Sokak számára én is furcsa vagyok, főleg, amikor látszólag ok nélkül kezdek el spanyolul „karattyolni” - teszem idézőjelbe az utolsó szót az ujjaimmal. - De valamiért Te is annak tartod magad, bár én látom, hogy az lennél - mondom neki kedvesen. - Ha azt csinálod, amit szeretsz, akkor igazából talán sosem kell dolgoznod, legalább is nem úgy fogod felfogni, mintha tényleg dolgoznál - értek egyet ezen meglátásával.
- Ő is fizikus? - lepődök meg egy kicsit. - Szerencsés vagy akkor, mert volt bőven közös program - mosolyodom el végül. Én valamiért kicsit fiúsabb vagyok az átlagnál, hiszen mindig érdekelt a barkácsolás, és a szerelés, így gyakran építettünk és javítottunk dolgokat együtt Tíoval. Persze, ha volt időnk a munka és a tanulás mellett. Azon kívül nekem meg kellet tanulnom az önvédelmet is, meg a fegyverhasználat sem volt utolsó helyen a listán, amit egy idő után szintén megszerettem. Közben már én is az utolsó falat sütiket fogyasztom el, de a kávét már kivégeztem. Jó tett, hogy bejöttünk ide, így talán még nem is kell hazamennem olyan gyorsan, mint a találkozásunk előtt tervezgettem, persze, ha Leot nem zavarja a társaságom. - Úgy látom Neked is jót tett a forró csoki, és átmelegedtél egy kicsit - jegyzem meg mellékesen. - A kollégákkal szoktatok közös programokat csinálni? - kanyarodok vissza egy korábbi témára, mert kíváncsi vagyok, hogy miket szoktak csinálni a szabad idejükben. Nekem a munkám a természethez kötődik, és szeretek is minél több időt ott tölteni, csak nem nagyon van rá lehetőségem, mert figyelnem kell arra, hogy emberek közelében legyek, úgy talán kevésébe vagyok veszélyben. De, hogy egy fizikus csapat milyen helyeket válasz kikapcsolódásnak arra tényleg kíváncsi vagyok.

Flor § Leo

Örülök, hogy Leo komolyan gondolja ezt a „bevisz a laborba” témát, mert nagyon felkeltette a kíváncsiságomat, és egyből el is nevetem magam, amit szóba hozza azt a sorozatot. - Attól meg lehet, én jönnék zavarba - pirulok el egy egészen kicsit, ahogy jobban belegondolok a dologba. Nem szeretek sok ember figyelmének a középpontjában lenni, mert attól sebezhetőnek érzem magam. Ha nem ismerősök vesznek körbe, amikor egy témához hozzászólok, akkor mindig ideges leszek és automatikusan a kiutat keresem, bár, ha előadást kell tartanom, akkor még néhány barát előtt is képes vagyok ezt a zavart produkálni.
Ahogy arról beszél, hogy ők elnyomva éltek a középiskolában, és lehet előtte is, elgondolkozok azon, hogy milyen lettem volna, ha nem úgy élem meg ezt az időszakot, ahogy. Ha nem a mostohaszüleim „nevelési” módszerének vagyok az áldozata, és nem csak azért írattak volna be normális iskolába, mert a hatóság felfigyelt volna arra, ha magántanuló leszek, vagy ha utána nem rettegtem volna mindentől és mindenkitől, ami és aki körbevesz, vajon akkor is annyira örültem volna, hogy a háttérben maradhatok? Vagy akkor engem is annyira zavart volna a kiközösítés, mint őket. - Lehet, csak rossz helyen keresgélnek - tűnődök hangosan a lányokra vonatozó megjegyzésére. Az az utolsó félmondat viszont megüti a fülemet, de egyelőre nem tudom miért: „nem igazán érdekeltek a csajok körében szegények”, ezek szerint ő nem tartozik ebbe a körbe. Van valakije, vagy volt csak még nincs túl rajta, vagy teljesen másról van szó?
Elmosolyodom, ahogy arra utal, hogy nem vagyok amerikai. Viszont azt is elárulja, hogy ő Dániából származik, ami bizonyítja, hogy nem feltétlen a fülemmel van baj, hanem tényleg van egy egészen apró, szinte észrevehetetlen akcentusa, amit más valószínűleg nem vesz észre, de én az elmúlt tíz évet jórészt FBI ügynökök körében töltöttem, így jobb megfigyelő vagyok az átlagnál. - Nálam ez egy kicsit összetettebb, mert én Miamiban születtem, így én kettős állampolgár vagyok - magyarázom meg kicsit a helyzetemet. - De ez a hivatalos verzió - mosolyodom el hamisan. - Privátban inkább valóban Puerto Ricóinak szeretem vallani magam - fűzöm hozzá büszkén. - Mikor költöztél az USA-ban? - kérdezek rá kedvesen. - Mert, mintha egy egészen kicsi akcentust éreznék rajtad - nézek rá kérdőn. - De ezzel egyáltalán nincs semmi baj, csak magamat tesztelem, hogy mennyire vagyok jó megfigyelő - magyarázok gyorsan a dolgon, mielőtt azt hiszi, hogy ez engem zavar. Engem nem érdekel, hogy ki honnan jött, mert szerintem ez lényegtelen, az a fontos, hogy milyen ember, ennek meg nem feltétlen van köze a származáshoz.
Ellágyult arccal hallgatom, ahogy a nevelőapjáról mesél. - Szerintem sok kisfiú szeretne űrhajós lenni, és ha nem is úgy, ahogy akkor képzelte, de nem került olyan messze az álmától. Ráadásul ez egy sokkal biztonságosabb foglalkozás, mint az űrhajózás - gondolom át a reális oldalról. Ha teljesül az álma, akkor talán Leo sosem kerül hozzá, ami nagy veszteség lehetett volna mind a kettőjük életében, de Leoéban biztos. - De akkor Ő nem is jött veled? - kérdezek rá hirtelen a dologra.
Ahogy a közös programokra kérdezek rá, Leo megdermed a mozdulata közben, amit nem tudok hirtelen hova tenni, mert most nem érzem úgy, hogy olyan témát érintettem volna, ami kényes lehet. Bár ez azért elég relatív lehet, hiszen engem a szüleimre irányuló kérdések feszélyeznek, ami másoknál egy teljesen hétköznapi dolognak számít. Brutusz megérzi Leoban a változást és egyből oda is bújik hozzá, hogy támogassa gazdiját, amit elképesztően aranyosnak és meghatónak találok. Tényleg nagyon össze vannak szokva. Hozzá hasonlóan én is leteszem a villát, hogy rá tudjak figyelni, és ne vonja el semmi a figyelmemet a mondandójáról. Amit viszont megoszt velem, nagyon meglep és valahol fel is háborít. A szexuális beállítottság mindenkinek a saját ügyének kéne, hogy legyen, ami miatt nem kellene senkit megkülönböztetni. Az meg, hogy tartanak tőle, az szerintem teljesen felháborító, hiszen nem kiskorúakat zaklat, vagy erőszakkal közelít meg másokat. A homoszexualitás nem törvénybe ütköző, akkor miért kell kiközösíteni őket? - Sajnálom, nem akartam érzékeny témára tapintani. Engem soha nem érdekelt, hogy valaki melyik nemhez vonzódik. Ez csak akkor okoz kicsit kellemetlenséget, ha egy lány engem, vagy egy srác a páromat próbálja meg felszedni, de ha tisztázzuk a helyzetet utána általában semmi gond nincs - mosolyodom el kedvesen, ahogy visszagondolok egy ilyen incidensre. - Nekem van néhány meleg ismerősöm, de ez sosem volt gond köztük, de még csak téma se nagyon - gondolok itt arra a meleg párra, akiket egy táncos buliban ismertem meg még DC-ben. Nagyon jól kijöttünk, csak szétváltak útjaink, és megszakadt a kapcsolat. Egyszer került tényleg szóba ez a téma, amikor rákérdeztem, hogy a párját nem fogja-e zavarni, ha meglátja, hogy másik lánnyal táncol, erre megmutatta, kivel van együtt. És ennyi volt, tudomásul vettem és kész. - Mondjuk, az egy intelligens környezetben kirívó lenne, de furcsállom, hogy ők sem tudják ezt kezelni - adok hangot a meglepettségemnek, ahogy arról beszél, nem bántják, de kitaszítják maguk közül. Leo nagyon kedves, és úgy szeretnék neki ebben segíteni, de nem igazán tudom, hogyan is lehetne, vagy, hogy egyáltalán szeretné-e ha segítenék neki. - Ha úgy érzed, hogy tudnék neked ebben a helyzetben segíteni, akkor szólj - ajánlom fel neki mégis, hiszen ez egy feszült munkahelyi légkörnek hangzik számomra, ami nagyon meg tudja törni az embert, hiszen néha a munkahelyen több időt töltünk, mint a bárhol máshol. Nem mondom, hogy rossz emberek a kollégái, lehet, tényleg csak arról van szó, hogy nem találkoztak még ilyen helyzettel, és nem szocializálódtak annyira, hogy ez le tudják reagálni, amit egyáltalán nem tartok kizártnak, főleg annak a fényében, amit korábban mondott. De bántani is sokféleképpen lehet valakit, mondjuk például azzal, ha kihagyják a közös programból.

Flor § Leo

Leo halkan felnevet, amikor elárulom neki, hogy a kollégái zavarától, figyelmétől én is zavarba jönnék, amit meg is értek, hiszen külső szemlélőként ez tényleg muris lehet. Egy csapat zseni fizikus és csaj egy teremben némán méregetik egymás, és nem tudják mit is mondjanak egymásnak. - Köszönöm a bókot - jövök zavarba ismét. - Lehet ott Te lennél a megmentő - jegyzem meg kedvesen, hiszen ő lenne az egyetlen, aki ki tudna rángatni minket a kínos csendből. - Ismerkedni valóban nem egyszerű - mondom elgondolkozva. A különböző helyzetek más-más reakciót igényelnek, aminél néha csak azon múlik, hogy meg tudod-e ragadni a pillanatot, mert ha túl sokat merengsz a dolgon, elszáll, és ehhez gyakorlat kell.
Elmosolyodok, ahogy mentegetőzik, hogy ő nem szokott csajozni, így nem tudja mik is ilyenkor a szokások. - Szerintem nem lehet nagy különbség a között, hogy fiúval vagy lánnyal próbálsz ismerkedni, de ebben azért én sem vagyok teljesen biztos - gondolkozok, mert habár mind a kettőnket ugyan az a nem vonz, a „szabályok” még sem lehetnek teljesen ugyan azok.
- Az utóbbi években olyanok vettek körbe, akik abból élnek, hogy mennyire jó megfigyelők, és rám is ragadt valami ebből, meg persze tanítgattak is, amiért hálás vagyok nekik. Sokat segít kiigazodni a világban - gondolok itt Tíora és a kollégáira az FBI-nál, valamint Ryanre, aki katona. Arra már persze nem térek ki, hogy korábban is sok múlt azon, hogy ezt alkalmazni tudjam, de akkor inkább ösztön volt, mint tudatos cselekvés, most már viszont inkább reflexnek mondanám, aminek tudom hátterét.
- Én úgy gondolom, hogy nem szabad feledni a múltunkat, és büszkének kell lennünk arra a helyre, ahonnan származunk. Hat év nem olyan hosszú idő, hiszen én tíz éve élek itt, de néha erősen kell figyelmen, hogy ne az anyanyelvemet használjam, bár én születésem óta tanulom az angolt is - gondolok arra, hogy anyu évekig szinte csak angolul beszélt hozzám. - És én ezt nem is szeretném elveszíteni - jegyzem meg, ahogy átfut az agyamon, hogy félkómásan először ne spanyolul jönnének ki a számon a szavak, és olyan érzésem támad, mintha az nem is én lennék.
- Nem lehetett egyszerű egyik lépést sem meghozni. Sem azt, hogy ott hagyd, sem azt hogy elengedjen. Én is eljöttem otthonról, de nem ilyen messze, így viszonylag könnyen haza tudok ugrani - bár nem olyan gyakran, mint eredetileg terveztem, de nem csak ünnepekkor, hiszen a főváros nincs olyan messze, mint Dánia. Lehet, én vagyok túl szentimentális, de számomra nem egyszerű elfogadni, hogy egyszer majd Tío is meghal, és én nem voltam annyit vele, mint kellett/szerettem volna. - Te is jártál már Angliában? - érdeklődök, és ha igen a válasza, akkor kérdezek is róla. - Merre jártál, és milyen ott az élet? Nagyon más ott, mint itt vagy Dániában? - és ezzel egyúttal rákérdezek a dániai életre is. Én még csak két helyen jártam, de az a kettő merőben különbözik egymástól, szinte össze sem lehet őket hasonlítani.
Leo jó ember, talán ő is túl jó, és én tényleg nagyon bízom abban, hogy csak arról van szó, hogy a kollégái azért nem tudják kezelni ezt a dolgot, mert még idegen neki ez a terület, de egyszer majd, ez nem lesz köztük akadály. - Örülök, hogy ez a munkában nem akadályoz benneteket - viszont érzem a szavain, hogy magányos, hiszen most is kiemelte, hogy „munkatársak”, tehát mint barát nem jöhet össze velük. Minden esetre én úgy érzem, hogy ha szeretne velem még találkozni, akkor egészen jól össze is barátkozhatunk. Feltéve, ha nem szólnak közbe az életemben jelenlévő sötét árnyak, amelyektől jobb, ha a lehető legtávolabb marad.

Flor § Leo

Figyelmesen hallgatom végig, ahogy elmondja a tapasztalatait az ismerkedésekről. - Ebben azért annyira nem vagyok biztos, bár az tény, hogy én inkább olyan melegekkel találkoztam, akik már régóta párkapcsolatban voltak, de ott a tapasztalatom szerint mind a két fél érzékenyebb volt, mint a nagyátlag heteró pasik. Ráadásul ismerek, nem is egy, olyan lányt, nőt - javítok egy kicsit a kor miatt -, aki érzéketlenebb, mint sok pasi. Így viszont nem feltétlen igaz, hogy ha fiúval ismerkedsz, akkor „durvábban” - használom az ő szavait - zajlik egy találkozó - fejtem ki álláspontomat, bár elismerem, hogy azért annyira sok meleg férfit nem ismerek, mint heterót, de eddig nagyátlagban jobbak a tapasztalataim. - A bandázó férfiaktól én is szeretem magam távol tartani, ha nem ismerem őket, de én is lemondhatom magamról, hogy általában jobban érzem magam fiú társaságban, mint lányokkal. Valahogy velük könnyebben szót értek, és több a közös téma is - gondolkozok el hangosan. Hosszú távon engem nem köt le „haj, köröm, ruha, gyerek, esküvő” témakör. Sokkal hamarabb csatlakozok egy olyan beszélgetéshez, ahol a szerelés vagy a kocsik a téma, bár az utóbbihoz nem tudok hozzászólni, de ha már hallgatom és tanulok belőle, akkor is jobban érzem magam. Bár igénylem a barátnői beszélgetéseket is, de valahogy a barátnőimmel nem annyira kerülnek előtérbe a „női” témák. - Te máshogy látod a nőket, és talán valahol ez frusztrálja a legtöbb heteró férfit, hogy Te jobban megérted őket, és ezért előtted jobban meg mernek nyílni - gondolkodok el a dolgon.
- Tényleg előny - mosolyodom el, ahogy pozitívnak gondolja az emberekben való olvasást -, de ha szeretnéd, akkor beavathatlak ebbe, ha nem is feltétlen most - ajánlom fel neki a segítségemet, amivel akár később is előhozakodhat. Most annyira nem biztos, hogy megfelelő lenne kielemezni bárkit is itt a kávézóban, ráadásul egy számítógép előtt lehet még képeket, videókat is találunk, ahol jól megfigyelhetőek az egyes mimikák vagy mozdulatok, amikből olvasni lehet, hiszen ott ki lehet merevíteni a képet.
- Most nem is rád gondoltam - szúrom közbe, mert akartam arra utalni, hogy ő talán szégyelli, hogy dán. Ahogy szóba kerülnek az „idegen” nyelvek, vele együtt nevetek én is. Legyen az szakzsargon vagy más ország beszélt nyelve, ha nem a megfelelő környezetben vagy, tudnak rád úgy nézni, mintha bolygót tévesztettél volna. - Jó neked, én, ha ideges vagy fáradt vagyok, valahogy könnyebben a számra jönnek a spanyol szavak, és gyakran észre sem veszem, csak ha szólnak, vagy ha nagyon nagy szemekkel, értetlenül bámulnak rám - osztom meg vele tapasztalataimat, bár ezt sosem veszem sértésnek. Jó, hogy ő tudja kontrollálni ezt, nekem valahogy még ennyi év után sem megy. Bár lehet ehhez az is hozzájárult, hogy Tío is beszél spanyolul. - A szaknyelv meg tényleg olyan, mint egy másik nyelv - tűnődök, mert legyen az fizika, vagy bármely más szakterület egy olyan személy számára, aki nem ezt tanulta, olyan egy-egy szöveg, mintha kínaiul lenne a másik.
Mosolyogva hallgatom, ahogy az angliai útjaikról mesél. Jó lenne egyszer meglátogatni mind a két helyet, bár a londoni, angliai hideg, esős idő nem annyira az én világom, de egyszer látni kéne. - Jól gondolom, hogy inkább a nyugodtabb, csendesebb kisvárosokat szereted? - érdeklődök kedvesen. - Angliában sok az a tradíció, ami már nem feltétlen lenne szükséges - értek egyet vele, hiszen ezek az elvárások feszülté teszik a benne élőket, ami gyakran rányomja a bélyegét a mindennapokra.
- Persze, szívesen veletek tartok - válaszolok kérdésére, és visszamosolygok rá, miközben belenézek kék szemeibe. Szívesen beszélgetek még vele, és most már kellőképpen át is melegedtem, így nem kell attól félnem, hogy jéggé fagyok menet közben.
- Jó, hogy Ti ki tudjátok zárni a magánéleti dolgokat a munkahelyről - folytatom az előző témát, ahogy elkezdünk készülődni az induláshoz. - Nekem sajnos nem mindig sikerül, - ismerem be, mert volt rá példa, hogy annyira maga alá temetett a sok magánéleti gondom, hogy képtelen voltam teljesen kizárni a munkahelyről - bár ismerek sok olyat is, aki teljesen kibeszéli a saját életét a munkahelyén - osztom meg vele, és kíváncsian várom, hogy Neki erről mi a véleménye, akár az én esetemről is, akár a másikról.

Flor § Leo

- Ha az igazat meg akarom vallani, akkor én sem - mosolyodom el kedvesen, ahogy beavat abba, hogy nem volt még túl sok randija. Én általában elég nehezen engedek fel egy idegen férfi táraságában, persze tisztelet a kivételnek, mint például Leo, de mielőtt általában találkoztam volna valakivel, mindig infókat gyűjtöttem az illetőről. Ez mások számára ijesztő lehet, de számomra a legmagától-értetődőbb dolog a világon. Viszont mentségemre legyen szólva, csak annyit akartam mindig tudni, hogy nincs-e kétes háttere neki, vagy egy hozzá nagyon közel állónak. A többit pedig az időre hagytam, majd kiderül, aminek ki kell, viszont, ha attól tartasz, hogy rossz emberek vannak a sarkadban, akkor nem úgy viselkedsz, mint mások.
- És talán pont ezzel teszed azt, ami a legtöbb nőnek szokatlan egy férfival kapcsolatban - mosolyodom el kedvesen. Csak beszélget, ahogy mi is most, de más férfiakkal ez nem mindig ennyire egyszerű, mint vele.
- Megbeszéltük - mosolyodom el, ahogy rábólint a tanulós dologra. - De erre egy kicsit nekem is készülni kell, így ezt toljuk el a legközelebbi találkozóra, ha nem baj? - kérem kedvesen az engedélyét. Kell néhány képet és rövid videó-filmet találnom, ahol jól el lehet különíteni a gesztusokat. A való életben nagyon sok infó ér minket egyszerre a környezetből, így nem mindig lehet egyértelműen következtetni, főleg, ha valaki most kezdi ezt a fajta kommunikációt jobban elsajátítani.
Figyelmesen hallgatom, ahogy az agyról beszél, és egyet is értek vele, hiszen minden agyban dől el, ráadásul azt is ugyan úgy karban kell tartani, mint bármi mást. - Ez igaz, mégis, én úgy érzem, hogy nálam ez olyan dolog, amit nem igazán szeretnék elveszíteni - gondolom át még egyszer a saját oldalamról. Arról meg már nem teszek említést, hogy néha nemhogy az agyam beszédközpontját nem tudom irányítani, de még a testemet sem uralom, főleg, ha elkap egy pánikroham. - És nem gondolod, hogy ha túl sok minden állítasz be óramű pontossággal, akkor az érzéseidet, vágyaidat zárod ki? - kérdezem tőle őszintén. Hiszen én valahol talán ettől félek, ha megtanulom irányítani a „latin amerikai énemet”, akkor mellékesen egy olyan részemet is elveszítem, ami eddig a feltel nélküli szabadságot jelentette, az önfeledt, latin életérzést a táncban, vagy azt az életérzést, ami a délebben élő emberek sajátossága. Őket valahogy jobban az érzelmeik, a vágyaik vezérlik, és sokkal életvidámabbak és lazábbak, mint az északabbi társadalmak.
- Jól gondolom, hogy ezek szerint vannak idegesítő szomszédjaid? - kérdek rá hozzá hasonlóan nevetve. - De, ha mindent, vagy sok minden - javítok egy kicsit - magadnak akarsz megtermelni, akkor mi lenne a fizikával, a kísérletekkel? - kérdezek rá kíváncsian, hiszen egy ilyen farmon nagyon sok munka van, szinte reggeltől estig, és ha azzal foglalkozik, akkor a labormunka szorulna háttérbe. Vagy arról le tudna mondani a csendért és a nyugalomért örökre?
Leo jelzi a pincérlánynak, hogy végeztünk, és kérnénk a számlát. - Köszönöm a meghívást - mondom kedves mosollyal, ahogy az én részemet is kifizeti. Majd én is elkezdem magamra venni az a körülbelül fél szekrénynyi ruhát, amit akkor vettem le, amikor helyet foglaltunk az asztalnál. - Köszönöm - mondom, ahogy az ajtóban ismét maguk elé enged. - Igen, - értek egyet vele szélesen elmosolyodva - és a forró kávé át is melegített, és felélénkített. És most merre? - érdeklődök, hogy merre terveznek tovább menni, hiszen nekik már biztos van valami tervük, velem ellentétben.