Amikor felvettek körülbelül fél éve az EPA-hoz, azzal nyertem meg az állást leginkább, hogy Puerto Ricon születtem, így nemhogy folyékonyan beszélem a nyelvet, de még a hely sajátosságait is ismerem. Azt aláírom, hogy kezdetben a szakmai nyelv még nekem is nehezen ment, hiszen a főiskolát itt végeztem, így a szakszavakkal itt találkoztam egyedül, de azt olyan könnyedén áthidaltuk, hogy alig volt belőle fennakadás, mert az ottani kollégák bármikor körülírták a dolgot, és értették, hogy mit akarok mondani, ha nem a pontos kifejezést használtam. Az elődömnél, ki nyugdíjba vonulás miatt adta át a helyét, rosszabb volt, mert ő a nyelvet tanulta, ami miatt nagyobb hiányosságok voltak a kommunikációban, mint nálam. Persze e mellett van még bőven más munkám is, ami szintén kiteszi a napi nyolc órát, és a főnököm szeret minden jelentést és egyéb anyagot átnézni, ami érthető, hiszen ő írja alá. Ezzel alapvetően nincs semmi bajom, mert úgy vagyok vele, hogy mindenki a saját írására a legvaksibb, így jó egy független ellenőr. A gond leginkább ott kezdődik, hogy ő nem beszél spanyolul, így a Puerto Ricoba irányított leveleket először angolul kell megírnom, és annak a javítottját fordítom le, ami sok időt vesz igénybe, hiszen kétszer kell megírnom. Bár elvileg a túloldalon is sokan beszélnek angolul, mégis itt van az a hely, ahol a kimenő és bejövő leveleket is át kell fordítanom a másik nyelvre. Eredetileg hulladékgazdálkodási szakterületen vagyok, de valamiért én vagyok az is, akit bármelyik szakterületen be lehet vetni, hiszen a Purto Ricoból érkező összes anyag nálam landol először, és tőlem megy ki a fordítás miatt. Mostanában kicsit felszaporodtak az anyagok és nagyon sikerült elhavazódnom, így gyakran vagyok benne egyszerre több munkában is, amivel alapvetően nincs bajom, de hosszú távon nagyon fárasztó, és sok a hibalehetőség is. A múlt héten a főnök nem egy levelemet dobott vissza a következő felirattal: „Egy nyelven!” Én értem mind a kettőt, és, ha sokat lógok a telefonon spanyolul beszélve, vagy más miatt használom sokat, akkor az éppen aktuális angol nyelvű levelem átcsap spanyolba, ami nekem csak ritkán tűnik fel. Azt meg ki szeretné, ha egy itteni cég egy hatósági levelet félig spanyol nyelven kapna meg? Szerintem senki. Ezért is pártolta a főnököm, hogy, ha van lehetőség, akkor kapjak egy segítséget, hiszen úgy is van felvétel diákmunkára, vagy azoknak, akiknek szakmai gyakorlat kell. Tegnap pedig jött a hír, hogy felvettek egy újabb diákmunkást, aki legalább azokat a munkákat át tudja venni, vagy legalább segíteni benne, amihez nem kell sok szaktudás. Én nagyon örülök az új lánynak, mert mostanában nagyon kell a segítség. A ma reggeli kávém túl jól sikerült, így úgy pörgök, mint az Energizer nyuszi, ami nem is gond, mert már reggel egy megbeszélésem lesz Javierrel, a puerto ricói kollégával. Egy időzóna, de neki jelenése van a főnökénél, így kicsit hamarabb kell bent lennem, hogy mindent át tudjunk beszélni. Amikor már tudok neki fejből is segíteni, mert nem kell pontos adatokat megadnom, akkor elkezdem kipakolni a szekrényből a többi rám váró munkához tartozó papírhalmokat, amiknek egy részét digitalizálni is kellene. Van mire néznem ma is, állapítom meg kicsit savanyúan, és a reggeli lendületem egyből meg is csappan. Elvileg ma érkezik az új lány, aki hozzám fog csatlakozni, aminek nagyon örülök. Tudom, hogy nem lesz minden nap bent, és akkor is csak néhány órát tölt majd nálunk, de már az is segítség. Most pedig elvileg az iskolákban szünet van, így remélem, hogy nem csak délután tud jönni. Két levél van előttem egyszerre megnyitva a gépen, és szerencsére elég széles a monitorom, így mind a kettő kényelmesen elfér egymás mellett, így fordítás közben, nem kell össze-vissza lépkednem az ablakok között. Valaki bekopog az irodába, de már gőzöm sincs mennyi lehet az idő, így az illető személyét sem tudom megsaccolin. - Sí! (Igen) - kiáltok ki spanyolul, ami fel sem tűnik, engedélyt adva a bejövetelre. A főnököm lép be, egy fiatal lány társaságában. - Szia, Flor! - köszön a főnököm, és hagy időt, hogy megtaláljam az angoltudásomat, mert az arcomról biztos lerí, küzdök a következő angol szó után. - Szia, Főnök! És Neked is… - és hagyok neki időt, hogy be tudjon mutatkozni.
Még hogy büntetés! Hát mégis milyen bánásmód ez? Én, aki képes volt ellátni annak a srácnak a baját, mert megcsalta a barátnőmet miért is kap büntetést? Inkább dicséretben kéne részesülnöm. A drámákban ilyenkor bezzeg amikor meghallgatja a tanár, hogy mi történt egészen pontosan, akkor a főhőst nem hogy nem éri kár, még a tanár fel is ajánlja, hogy megtanítja néhány küzdősportra meg mit tudom én milyen bölcsességekre és társai. Engem bezzeg mikor meglátott a biosz tanár csak annyit mondott: „Már megint te Elizabeth? Akkor beszélgessünk el ismét.” Esküszöm utálom azt a nőt. Igazi kis hárpia. Ráadásul nekem mindig beszól, hogy sose tanulok és nem vagyok képes viselkedni. Tök csöndben ülök az óráin, pont azért mert nem érdekel a tárgy. A spanyol sokkal inkább, azzal megyek is valamire. Az már más kérdés, hogy órán kívül mit csinálok, az nem is az ő dolga. Meg amúgy sem hagyhattam, hogy az a fiú szárazon megússza. A suliban több lányt csábított már el és törte össze aztán a szívüket, valakinek vége el kellett magyarázni, hogy ez nem helyes. De persze megint én húztam a rövidebbiket. Mivel „én kezdtem”, így én kaptam a büntit. És hogy a fiú mit kapott? Semmit! Elmondtam, hogyan bánik a lányokkal, hogy mennyire nem képes tisztelni őket, erre annyi volt a válasz, hogy ne üssem bele az orromat. Már nem azért, de a barátnőm, ha elmondja nekem a baját, akkor az már rám is tartozik, mert nekem kell vigasztalni. Egyszóval persze hogy a sarkamra álltam. És ennek az eredménye lett a gyakorlati munka. Mondhatom csodás. Ráadásul valami környezetmérnök mellett, úgyhogy még a biosztól sem tudok szabadulni. Gondolhattam volna, hogy az a boszorkány direktbe ilyen melót fog rám sózni. Valaki biztos lelkesen kezdene bele ebbe az egészbe, de én nagyon nem. -Eunbin, ha kérhetem légy kedves és tisztelettudó. – mondja az anyám, amint megérkezünk a végítéletem helyszínére. Semmi kedvem sincs bemenni és dolgozni. Nem nekem való ez az unalmas munka. Bár nem tudom pontosan mit fognak még a nyakamba sózni, de gyanítom semmi kellemeset. -Ah… majd igyekszem. De akkor egy percet se kés, nem áll szándékomban tovább maradni, mint kéne! – jegyzem meg neki koreaiul. Mert persze hogy máshogy, ha nem az anyanyelvén? És akkor csodálkoznak, ha otthon felváltva mondom a spanyol, francia, koreai és angol szavakat. Amikor amilyen nyelven éppen eszembe jut. Néha azért átok ez a többnyelvűség. Pláne akkor, ha se az öcséd, se a bátyád nem érti mit akarsz, de még az unokatesód is úgy néz rád, mintha nem lenne ki mind a négy kereket. A tesóim még elviselhetőek, de az unokabátyám nem! Miután ő az egyetlen, akivel úgy rendesen is kijövök. Végre pedig erőt veszek magamon és elindulok befelé. Persze már várnak rám, ezen meg se lepődök. Az utolsó pillanatra esem be, mert hát előbb sem akartam jönni, mint kéne. Ne szoktam ennyire kényesen kiszámolni az időmet, inkább mindenhova előbb érkezek, de ide pont nem akartam. Apa próbált bíztatni, hogy lehet a munkatársak és a főnökök kedvesek lesznek és élvezni fogom, de fűzök sok reményt ehhez. Bár első ránézésre a fickó, aki kísérget, mint valami elveszett kigyereket aranyosnak tűnik, valószínűleg azért, mert nem szólt még hozzám túl sokat. Csak bemutatkoztam neki, elmondtam honnan jöttem és miért. Persze őszinte választ adtam, nem fogok kertelni és azt mondani, hogy annyira nagyon vágytam volna erre, csak a nyakamba sózták. Közben hallom, ahogy beenged minket egy nő, így hang alapján, persze spanyolul. Hm, talán megcsillogtathatnám tudásom. Ha valamire büszke vagyok, akkor az a nyelvérzékem és szívesen fel is vágok vele. – Elizabeth Eunbin Hong, de anyuék szerint jobb lesz, ha csak Elinek hívsz, mert az mindenkinek egyszerűbb. – kezdem is a bemutatkozást azon a nyelven, amit nyilván ő is beszél, miközben kihúzom magamat és mosolygok. – Amúgy én is tudok spanyolul, tanulom az iskolában és külön tanárnál is. – Na igen, valószínűleg ezért megy. Mert külön még pluszba is tanulok, ahol gyorsabban haladok. Bár nem tudom, hogy a kiejtésem mennyire tökéletes és hogy minden rendbe volt a nyelvtanommal, ha nem majd úgyis kijavít. Nagyon sokat még nem tudok, így valószínűleg marad az angol, csak fel akartam vágni.
outfit | 627 | Bocsánat, a spanyol tudás még deffektes | #
Sokan megszokták már tőlem, hogy spanyolul „karattyolok”, ahogy ők nevezik, és a „gonoszabbja” meg is várja, amíg befejezem, és csak utána hajlandó elárulni, hogy kezdjem előröl, mert egy mukkot sem értett belőle. Tío egyik kollégája, akit egyébként nagyon szeretek, szintén nem beszéli a nyelvet, így, ha véletlen bepörgök, szó szerint lefogja a hadonászó karjaimat, a szemembe néz, és úgy közli, hogy „angolul”. Tío bezzeg simán érti, így sosem volt gond, ha reggel, kómásan spanyolul kezdtem el beszélni, mert még akkor is megértett, ha hülyeség jött ki a számon a reggeli kóma miatt. Az egyik volt pasim éppen tőle tanulta, hogy ilyenkor az első kávééig úgy se lehet belőlem értelmes szöveget kiszedni, így mindig leültetett egy székre, és elém rakott egy erős feketét. Akkoriban imádtam (ezért is), most már csak szép emlék a kapcsolatunk. Szerencsére itt bent ennyire nem szoktam agy halott lenni, de a kétnyelvűség az jobban megvan, mint kéne. Bár angolra spanyolból ritkán váltok, hiszen életem első tizenhét évét lényegében spanyolajkúak között éltem, így az nekem sokkal könnyebb. Az új lányról túl sok mindent nem tudok, csak annyit, amit a főnöktől hallottam: fiatal, lány, diákmunkás. Ebbe a kategóriába viszont rengeteg dolog belefér, így gőzöm nincs, hogy most milyen munkát is fogok tudni neki adni. Diákmunkás lehet az, aki ezt vagy ehhez hasonló szakirányt választ vagy már választott, vagy olyan is, akinek gőze sincs az egészről. A kor is széles skálán mozoghat, hiszen nagy különbség van egy tizenhét éves és egy huszonnégy éves diák között, legalább is általában. Persze egyik sem gond, csak más a tudásuk pusztán a korukból adódóan. Bár ezeken a dolgokon miután beértem nem igazán volt időm agyalni, csak tegnap, amikor véget ért a munkaidőm. Bár ennek Marcus nem örült, mert egyből nem is adott fegyvert a kezembe, mert félt, hogy baj lesz belőle. De értékeltem a „humorát”, mert verekedni vitt a pályára, ahol néha csak a gumioldalfal mentett meg egy-egy nagyobb eséstől, ha elkalandoztak a gondolataim. Jobb lett volna, ha a futópadra állít fel, oda nem kell a koncentráció. Értékelem, hogy spanyolul válaszol a csajszi, bár kicsit érződik rajta, hogy tanulta, és nem igazán volt még spanyolajkúak között. Mondattanilag jó, ragozásban hallottam érdekeset, de a kiejtésén van még mit csiszolni. Minden esetre én értem, és, ha igényli vagy szeretné, akkor segítek neki ebben fejlődni. Viszont azt hiszem, hogy az egyik legjobb, akit itt hallottam, persze, ha csak azokat veszem bele ebbe, akik tanulták a nyelvet. - És egészen jól is megy, Eli - dicsérem meg először, bár angolul. Közben pedig el is fogadom a felajánlott becenevet. - Viszont, egyelőre maradjuk az angolnál - mosolygok rá kedvesen. Szokásom gyorsan beszélni, főleg, ha tudom, hogy sok munka vagy teendő vár rám, és ez spanyolban valamiért még jobban felerősödik. - Egyébként szereted a spanyolt? Miért kezdtél bele egyébként? - érdeklődök, amikor a főnök egy biccentéssel távozik. Egyik kérdésem mögött sincs hátsó szándék, csak puszta kíváncsiság. - A tanáraid között egyébként van olyan, akinek az anyanyelve a spanyol? - A hangsúly nálunk nagyon fontos, mert sokszor jelentésbeli különbséget is ad egy-egy szónak, mint például a szóvégi ’o’ és ’ó’ rag, amikor az egyik jelen idő egyes szám első személyt jelöl, a második pedig egyes szám harmadik személyt „befejezett” múltban. „Hogy lehet valaminek ennyire elcseszett nevet adni” akadok ki mindig ezen még gondolatban, mert melyik múlt nem zárult már le? Ráadásul ez annyira félrevezető elnevezés, hogy sok helyen/országban éppen ezért tudják rendesen megtanítani a nyelveket. - Ha nem veszed tolakodásnak, akkor miért éppen ide jelentkeztél diákmunkára? - kérdezem kíváncsian. Ez fontos kérdés, mert ebből gyakran le lehet szűrni, hogy miben fog tudni segíteni. És igazából rossz választ se nagyon tudok elképzelni.
Ha van valamilyen tárgy, amiben mindig is kitűntem, na az akkor a spanyol. Bár mivel magántanárhoz is járok, így azt hiszem nem csoda, hogy a többi osztálytársam mellett ilyen kiemelkedő vagyok. Meg amúgy is jó a nyelvérzékem. Nekem mázlim volt ezzel kapcsolatban. Anya kicsi koromban mindig koreaiul beszélt hozzám, apa pedig franciául, ha pedig közösségbe mentem, akkor az angolt hallgattam, meg persze a bátyám is így kommunikált velem. Így egyből három nyelven tanultam meg beszélni. Erre persze büszke vagyok, a suliban is sokszor felvágok, hogy míg más azzal menőzik, hogy milyen jól beszél egy idegen nyelvet, addig én mindig kontrázok, hogy bezzeg nekem kapásból három is megy, aztán ha a spanyolra igazán ráhajtok majd, akkor már négy is menni fog. Utána pedig ki tudja még mennyi lesz. Igazából az oroszon és a kínain is gondolkoztam már. Bár utóbbi még nekem is nehéz lenne, mert bár a koreai írást ismerem, de a kínai mégiscsak más. Nem mintha az orosszal ne lennének olyan gondok, hogy egy totál más abc-t kell megtanulnom. Éppen ezért ezt a kérdést még hanyagolom egy ideig, mert a hangzásuk igencsak vonzó, de az, hogy mennyi munkával jár, az nem. Pedig nekem könnyen megy a nyelvtanulás, mert egyszerűen csak ráérzek. Ezért is akarnak anyuék fordítónak adni. Ez ellen persze maximálisan ellene megyek és inkább egy kávézót nyitnék, mert abba semmi buli sincs, hogy egész nap ülök a papírok felett, hogy fordítgassak egyik nyelvről a másikara, vagy éppen tolmácsként állandóan hallgatni két fickó beszélgetését, aztán még nekem kéne magyarázni egy másik nyelven. Tiszta kihasználás lenne. Most viszont ahogy meghallom, hogy ő spanyolul beszél, meglátom a lehetőséget és én is rákezdek. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy ő jobban fog beszélni nálam, mert vagy több ideje tanulja, magasabb szinten, vagy ez az anyanyelve. Nem is arra pályázok, hogy elhitessem vele, én kilométerekkel jobb vagyok, csupán szerettem volna benne tudatosítani, hogy én is bizony beszélem a nyelvet, így jobb, ha figyel, mit mond, mert a végén még megértem. Legalábbis néhány szót biztosan. Dicséretére csak még inkább kihúzom magamat. Ez már elismerés, aminek ki ne örülne? Így persze, hogy én is egyből büszkén mosolyogni kezdek. Bár a név furán cseng az ő szájából. Megszoktam már, hogy csak a család és a barátaim hívnak így, ezért egy idegennél érdekesen hangzik. De megígértem, hogy engedni fogom neki is, mert a szüleim is jobb szeretnek így bemutatni. Csak tudnám minek választottak ilyen hosszú nevet akkor? – Igazából csak a suliban ezt tanulom, de amúgy szeretem. Alapból a nyelveket szeretem. Én magam 3 különböző nyelven tudok már egészen magas szinten. – Az anyanyelvi szintet nem merem mondani, mert bár szerintem megvan, de nem biztos, hogy más is így gondolja. Bár szerintem ez a teljesítmény azért 17 évesen így is eléggé szép. – Tudomásom szerint nincs… Nem, egyik sem az. – Ezen nekem is el kell gondolkoznom, mert én sem tudom biztosra. Név alapján egészen bizonyos, hogy nem, de persze attól még lehet, hogy valamelyikük spanyol nyelvterületen élt, vagy hasonló. Mégsem rémlik semmi ilyesmi, így egyszerűen nemet felelek a kérdésére. Honnan kéne amúgy is tudnom? Én csak tanulni járok hozzájuk, nem cseverészni. Kérdésére kissé gúnyosan felnevetek. Na persze nem rajta nevetek, egyszerűen csak ostoba volt a kérdés. Azt hittem mindenkinek el fogják mondani, hogy nekem ez egy büntetés. Vagy lehet a tanci néni sem szólt erről? Nem gondolnám, hogy ennyire egy szentnek akarna beállítani. – Nem jelentkeztem. Köteleztek. Ez volt a büntim azért, mert megvédtem a barátnőmet. – vallom be végül őszintén és talán kicsit drámaian. Azt nem említem meg, hogy verekedtem, mert bár nem sűrűn foglalkozok mások véleményével, mégsem akartam így a legelején ezt kifecsegni, ha nem muszáj. Kétlem, hogy azok után itt szívesen látnának, más feladatot pedig nem akarok elvégezni.
outfit | 607 | Bocsánat, a spanyol tudás még deffektes | #
Ha egyedül maradok, akkor sem fogom soha megérteni, hogy miért nem tanítják egy nyelvnek pont azt a részét, ami az egésznek a jellegét adja, és miért fektetnek akkora hangsúlyt a lényegtelen dolgokra, mint például a kivételek. Aki más nyelvcsalád tagja után kezd el megtanulni egy latint, annál annyira kiérződik, ha csak hozzá hasonló módon tanulókkal beszél rajta. Régen, amikor még nem találkoztam azzal a washingtoni proffal, aki ott tanított, ahol én végeztem fősulin, én sem mindig értettem, hogy mit akarnak mondani az amerikaiak. Sőt, gyakran volt olyan, hogy egy nyikkot sem értettem abból, amit összehadováltak, ráadásul, ha azt akarták, hogy jobban értsem, elkezdték még jobban tagolni a mondatokat, ami csak rontott a helyzeten. Valahol ezt érzem Elin is, ezért is kérdezek tőle ezt-azt, hogy megbizonyosodjak a dologról. Jól beszélne, ha rendes tanárt kapott volna, mert lényegében csak a kiejtése az, ami félre viszi a beszédét. A dicséretemre kihúzza magát, és látszik rajta, hogy büszke az eredményre. Lehet is, mert hallottam már sokkal rosszabbat is. Viszont, amikor kiejtem a nevét, mintha valami furcsa érzelem futna át az arcán, amit nem tudok hová tenni. Amikor válaszol, akkor is látszik rajta, hogy büszke az elért eredményére a nyelvek területén, főleg, hogy mennyire fiatalnak tűnik. Bár az is tény, hogy nekem néha nehezen megy az ázsiaiak korának megállapítása ránézésre. Félreértés ne essék, nincs semmi bajom velük, csak általában nekem olyan kortalanoknak tűnnek. - Mit jelent az, hogy „egészen magas szinten”? - kérdezek rá, mert ez elég sok mindent jelenthet. - Már az elsővel is válaszoltál - mosolygok rá. Ha lenne, azt tudná, mert azt hallaná, akár a kiejtésben, akár, akkor, amikor véletlen nyelvet vált. Nekem sok ismerősöm van, aki többnyelvű, és néha akarva-akaratlanul is nyelvet vált, ehhez pedig néha elég, ha felidegesítik, vagy fáradt, vagy csak szimplán annyira sok dolga van, hogy kapkodnia kell és nem tud rendesen még erre is figyelni. Mindenkinek van egy „kényelmes” nyelve, legalább is tapasztalataim szerint, amire könnyen áttér, bár van olyan, is, akinél ez témafüggő. - Az előbb, amikor Elinek hívtalak, láttam, hogy furán érintett, és azt mondtad, hogy a szüleid szerint hívjalak így. Most viszont azt szeretném megkérdezni, hogy Te hogy szeretnéd, hogy hívjalak? - kérdezem meg tőle őszintén. Aki jártas a spanyolban, az tudja, hogy hogyan becézzük egymást. Az én nevemnek is van becézett formája, de senkinek sem engedem meg, hogy azt használja. Utoljára Anyu és Apu hívott Florcitának, és ez mindig csak az övék marad. Tíot nagyon szeretem, de még tőle sem tűröm, hogy így hívjon. Ezért ő Sobrinának hív, vagy nagy ritkán Florcinak, amit az egyik volt barátomtól vett át, és ez a név már nem zavar. Bár ezt itt, New Yorkban még senki sem tudja. Ezért is fontos szerintem, hogy én is olyan néven hívjam Elit, ahogyan Ő szeretné, és nem a szüli, bár kétségtelenül ez lenne a legrövidebb, és legkönnyebb. Viszont, ha ő nem szeretné, akkor nem szabad erőltetni. A jelentkezésére vonatkozó kérdésem egy nagyon fura reakciót vált ki belőle, amivel sikeresen összezavar. Rosszat kérdeztem volna? Válasza viszont sok mindent megmagyaráz. Ez számára büntetés. Remek! Ryder ki fog térni a hitéből, ha ez kiderül. Sikeresen rám sóztak egy bűnözőt vagy most csak túlaggódom? Bár ez egy hatóság, ide elvileg nem vehetnek fel olyat, aki büntetett előéletű. Vagy rosszul tudom? Persze mindenki követhet el rosszat, hiszen anno én is loptam, mert nem akartam éhen halni, de én tudtam, hogy ez nem helyes. Eli reakciója viszont inkább arról árulkodik, hogy ő ezt helyesnek érzi, és az magas neki, hogy ezt mások miért nem látják be. Nem akarom letámadni, de szeretnék egy-két részletet tudni, hogy mégis mit követett el, mert nekem nem igazán mindegy, hogy kivel ülök egész nap egy irodában. Bár elvileg mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, így én sem támadólag lépek fel vele szemben. - És ki kötelezett erre a munkára? - kérdezem végül kicsit együtt érzően, hiszen ebből is sok minden kiderülhet. Lehet csak a szülei, és én parázom túl.
Elég kevés embert engedek magamhoz közel. Igazából ez leginkább azért van, mert nehezen találom meg azokat, akikkel szívesen lógok és nem csak halálra idegesítenek. Sajnos hajlamos vagyok azt hinni, hogy léteznek azok az igazán tökéletes barátok, akik a filmekben is jelen vannak. Azok, akik okosak, de ugyanakkor nálam azért mégiscsak butábbak, mégis számíthatok rájuk és mindig ott vannak nekem. Éppen ezért nincs túl sok barátnőm. Viszont az a pár, pont ilyen, meg ők is hasonlóan hozzám szeretik a drámákat, ami még egy pluszt is ad. Ők persze mind Elinek hívnak, meg a család, hiszen valóban az Elizabeth egy kicsit hosszú. Az Eunbin még csak-csak elmegy az embereknek, még egészen kiejthető is, de azt anya megmondta mindenkinek, hogy szigorúan csak ő mondhatja ki. Nem tudom mire föl, azon kívül, hogy ő a koreai a szűk családban, de akkor az ő testvére és családja miért is nem használhatja? Még Eric sem hív így, pedig tőle aztán bármit elfogadnék. Még mindig ő az, akivel a legjobban kijövök. De mindegy is, nem fontos, hogy ki melyik nevemen hív. Az viszont már sokkal inkább, hogy az idegeneknél igenis megkövetelem, hogy ne szólítsanak a becenevemen. Ez nálam egyfajta kiváltság, hogy valaki csak Elit mondjon. Ez a jelzés arra, hogy valakit megkedvelte és elfogadtam. A barátaimnál is úgy kezdtem, hogy a teljes nevemet lesznek szívesen leírni és kimondani. Csak semmi rövidítés. Amikortól viszont már eléggé összemelegedtünk már bárhogy szólíthattak. Ezért is zavarja egy kissé a fülemet, hogy Flor máris így hív, de mit tehetnék? El kell fogadnom, mert a szüleim azt mondták, hogy ajánljam fel. Utálom, mikor megmondják mit csináljak, főleg akkor, hogyha ez szembe megy a saját elveimmel. Ezért várom én annyira az egyetemet. Akkor majd szabad leszek és nem parancsolgathatnak. Addig meg csak valahogy elviselem. Közben pedig áttérünk a nyelvekre, mire ismét széles mosoly jelenik meg az arcomon és egyből egy kissé felszegett állal kezdek bele a magyarázatba. – Apa francia, anya pedig koreai. Születésem óta ezeken a nyelveken beszéltek hozzám, de mivel itt élek, így az angolt is megtanultam. Egyszóval folyékonyan tudok három nyelven. – Igazán büszke vagyok magamra, elvégre nem mindenki mondhatja el ezt magáról. Legfőbbképpen a bátyám nem. Hihetetlen, hogy mi ketten testvérek vagyunk, mert ő pocsék mind a két nyelvből. Néha tényleg elgondolkodok, hogy vagy őt, vagy engem de biztosan örökbe fogadtak. Ennyire különbözőek nem lehetünk, hiszen ugyanaz a vér folyik elméleti síkon az ereinkben, akkor meg hogyan lehet az, hogy bár ugyanúgy neveltek minket, az én nyelvérzékem mégis annyival jobb. Kérdésén meglepődök, majd csak a földet kezdem el bámulni. Egy pár percig így töprengek, majd ismét ránézve adok választ. – Jó lesz az Eli. Csak nem szeretem, ha mindenki így hív. Előbb szeretem megismerni az embert. – Ellenben kedves tőle, hogy legalább megkérdezi, hogy Én mit szeretnék. Emiatt jár a piros pont neki, így elfogadom, ha továbbra is becézni akar. Valószínűleg kényelmesebb is lesz a munka során. Utána pedig jön a már várt kérdése, hogy miért is lennék itt. Komolyan nem tudom, hogy miért önkénteskedni bárki is manapság. Nem jár érte pénz, se semmilyen juttatás, ráadásul sok esetben még csak nem is hálásak érte az emberek. Az ilyen csak felesleges meló, arról meg ne is beszéljünk, hogy mennyi videót meg tudnék nézni ennyi idő alatt! Vajon berakhatok egy drámát, amíg csinálom a dolgom? Egyáltalán mit fogok csinálni? – A biológia tanárom. Tudod az úgy volt, hogy ez a srác megcsalta a barátnőmet, holott tudhatná, hogy én az ilyesmit nem hagyom! Aztán egyik délután elláttam a baját, de a tanci nénit nem érdekelte és közölte velem, hogy nekem jár a bünti, nem is a fiúnak! Most mondd, ez nem igazságtalan? Engem küldtek ide, hogy dolgozzam le a bűnöm, őt meg hagyták megfutni. Így sose fogja megtanulni, hogy nem használhatja a lányokat puszta játékszerként. – Még mindig annyira feldühít ez a tudat, hogy egyből karba is teszem a kezemet. Még most is ütném…- Egyébként mit is kell csinálnom pontosan? – teszem fel most én a kérdést.
outfit | 647 | Bocsánat, a spanyol tudás még deffektes | #
A nyelvtanulás állítólag fontos, de szerintem, ha valaki beszél angolul, akkor az a legtöbb helyen boldogul. Persze vannak olyan országok, akik nem igazán hajlandóak a saját anyanyelvükön kívül megszólalni máshogy, így ott kicsit nehezebb a kommunikáció, de azért ott is beszélnek általában angolul, csak nem szívesen teszik. Viszont elvileg fejleszti az agyat, ha sok nyelven beszél valaki. Bár ehhez nem ártana, ha jó alapokat kapnának a tanulók. Eli úgy tűnik az egyik legjobb alapot kapta, mert lényegében három anyanyelvű, még akkor is, ha ezt Ő nem mondja ki. - Akkor lényegében három anyanyelved van - mondom én ki helyette. - Az nagyon szuper - ismerem el. - Így mindig lesz egy olyan eszköz a kezedben, amiből baj esetén akár még meg is tudsz élni - vonok le egy szerintem egyértelmű következtetést. A mostani kiszámíthatatlan világban, amikor igazából nincs egy olyan szakma, amire biztos megélhetésként lehetne gondolni, jó, ha van mihez nyúlni. Eli akár fordítóirodában is dolgozhat, vagy taníthat úgy, mint én. Ez persze nem jelenti azt, hogy másból ne tudna megélni, csak azt, kicsit nagyobb biztonságban érezheti magát anyagilag, és bármikor tud akár mellékest is keresni, anélkül, hogy nagyon meg kellene magát erőltetni. Az, hogy ki hogyan szereti, ha szólítják fura dolog. Nekem például feláll a hátamon a szőr, ha valaki a teljes nevemen szólít, annak mindig van valamilyen rossz hangulata, valami „veszélyt” jelent. És ez mégsem zárja ki azt, hogy egyébként szeretem és tetszik a teljes nevem: Flor Sánchez Moreno. De mégis, inkább senkise használná, de bizonyos helyeken, mégis ez a követelmény, így megpróbálok átlépni ezen. Az Elizabeth is nagyon szép név, csak kicsit hosszú, legalább is nekem annak tűnik. Arról nem is beszélve, hogy itt szinte mindenki becézi egymást kortól függetlenül, én is lényegében csak a főnökömet szólítom a teljes nevén. Engem annyira nem tudnak az itteniek becézni, így én maradok Flor, de ez amúgy is egy nagyon rövid név. Amikor rákérdezek, hogy Ő hogyan szeretné, ha szólítanám, a földet kezdi el tanulmányozni. Nem tudom, hogy most rosszat kérdeztem-e vagy csak gondolkozik, így egyelőre nem szólok, csak kérdőn félrebiccentem a fejem, amit egyelőre ő nem láthat. Amikor viszont megszólal, elvileg beleegyezik, mégsem látom rajta a meggyőződést. - És, ha alkut ajánlanék? - kérdezem kedvesen. - Egyelőre szólítalak Elizabethnek, és majd szólsz, hogy mikor jöhet az Eli? Viszont itt mindenki, általában becenevet használ, így lehet, ki kellene majd valamit találnod, ahogy az itteniek szólíthatnak, bár el szokták fogadni, ha valaki ezt nem szereti - készítem fel az itteni szokásokra. Ha kitalál valamit, amit mindenkitől el tud fogadni, és még hallgat is rá, akkor lehet mindenkinek könnyebb lesz. Neki is, mert nem kényszerítjük bele akaratunk ellenére (megszokásból) egy számára kényelmetlen helyzetbe, és nekünk is, mert rövidebb nevet használhatunk. De persze mindenkitől kérheti, hogy a teljes nevén szólítsa, mert abból sem szokott baj lenni. Csak megértően elmosolyodok, amikor megosztja velem, hogy miért is került ide. Rólam meg egy nagy kő esik le, hogy „csak ennyi” a bűne. Megértem, és valahol egyet is értek vele, csak talán a módszerében nem teljesen. Szívem szerint én kasztrálnám azt a férfit (fiút), aki nem tud hűséges lenni a párjához. Persze a nők (lányok) is hasonló büntetést érdemelnének, csak náluk ez egy kicsit nehézkesebben kivitelezhető. Gusztustalannak tartom a megcsalást, és nem is igazán értem, hogy ezt miért nem büntetik törvényileg, mert ez is rengeteg életet tesz tönkre. - Nem mondom, hogy nem érdemelte meg, vagy, hogy én nem vertem volna el érte, de adok egy tanácsot - nézek rá cinkosan. - Legközelebb ne az iskolában, hanem ahol nem vagy szem előtt. De nem tőlem hallottad - kacsintok rá. A kérdésére kapcsolok, hogy igazából még le sem ültünk, bár ez nekem nem okoz gondot, mert gyakran még dolgozni is állva dolgozok, már, ha nem a gépelnem kell. Azt könnyebb ülve, már hosszabb távon. [color=#eeeeee]- Ja, igen - kapcsolok hangosan is. - Ez lesz az asztalod - mutatok az enyémmel szemben lévőre, amihez egy kis fiók is tarozik, ahol majd tarthat ezt-azt. Természetesen kap egy saját gépet is a fontosabb programokkal, mert e nélkül itt nem igazán tud dolgozni. - Hogy pontosan mit is kell csinálnod, az nagyban függ attól, hogy mit tudsz, de leginkább nekem fogsz segíteni. Olyat nem akarok rád bízni, amit szimplán a korodból adódóan nem tudsz megcsinálni, mert még nem tanulhattad - mondom neki nyíltan. Tudom, hogy nem buta, csak nem hiszem, hogy az itteni szakmai dolgokban jártas lenne, mert egyszerűen még a korából adódóan nem tanulhatta. - Mennyire vagy jó helyesírásból angol és spanyol nyelven? - kérdezek egy konkrétabb dolgot. Én állítom, hogy mindenki a saját írására a legvaksibb, így jó, ha egy független fél is átolvassa dolgokat, hogy ne legyenek benne elütések, vagy érthetetlen mondatok. Az „író” tudja, hogy mit akart az adott helyen írni, így általában azt is olvassa, de ez sajna nem jelenti azt, hogy valóban az is van odaírva. A többi munka meg menet közben kialakul, de nagyon „kulimunkát” sem akarok rábízni.
Nyilván én is tudom, hogy eléggé szerencsés helyzetben vagyok, hiszen kapásból három nyelven beszélek és különösebben erőlködnöm sem kellett, hogy megtanuljam. Másnak pedig már az is nehezen megy, hogy iskolában, ahol tanítanak, egy nyelvet elsajátítson. Bár az, hogy a szüleim más nyelven beszélnek hozzám még nem jelenti automatikusan, hogy nyelvzseni lesz az ember. Vegyük például a bátyámat. Sokszor hülyét akarok kapni tőle, mikor nem képes egy mondatot kimondani anélkül, hogy vagy a nyelvtana vagy a kiejtése ne lenne hibás. Egyszerűen rossz hallgatni a fülemnek. Nem tudom, hogy nála mit szúrtak el apuék, de örülök, hogy nálam már képesek voltak normálisan nevelni, mert ennek köszönhetően jó vagyok mind a három nyelvből. Talán még az öcsém is hasonló lesz, de a franciát már most alig akarja használni. Apum nyaggat is, hogy én is inkább ezt a nyelvet erőltessem nála, de nekem se kedvem se időm nincs ezzel bajlódni. –A szüleim is állandóan ezt mondják, de nyelv nélkül is meg tudok élni! – mondom kissé durcásan, miközben összefonom a kezeimet. Miért hiszi mindenki azt, hogy nekem csak ez van? Én igenis mást is tudnék csinálni és nincs semmi kedvem mások unalmas beszélgetéseit vagy írásait fordítgatni. Tanárnak is mehetnék, de nincs az a pénz, hogy mások hülye gyerekével majd én foglalkozzak. Úgysem figyelnek manapság a diákok a tanárra, meg nem is akarnak tanulni, így nincs értelme nekem is csak azért elmennem egy suliba, hogy végül egy begyöpösödött vénasszony legyek, aki kilenc macskával él együtt. Sok ember nem szereti, ha valaki a teljes nevén hívja őket. Normál esetben, ha közelebbről ismenénk egymást, akkor semmi bajom nem lenne azzal, hogy a becenevemen hív. Sőt, teljesen logikus is lenne, azonban szeretem, ha megadják nekem azt a tiszteletet és szabadságom, hogy én döntöm el, ki és mikortól hívhat Elinek. Ha például Eric a teljes nevemen hívna, akkor még meg is verném, mert hát rokonok vagyunk, így miért is tenné? Az csak olyan, mintha haragudna rám. De jelen esetben inkább az a bajom, hogy a szüleim semmibe veszik azt, hogy nekem mennyire lealacsonyító, hogy valaki kapásból becézgessen. Olyan, mintha az én véleményem nem számítana és mintha a másik féllel már most jóba lennék, pedig nálam nehéz elérni, hogy valakit ténylegesen kedveljek. Ajánlatán elgondolkodok, majd végül megrázom a fejemet. – Nem, nyugodtan hívj, Elinek. – Kedves, hogy ennyire figyelmes velem, így azzal hálálom meg, hogy nem zavar, ha ő kivételesen a nevem rövidebbik formáját használja. Remélem, jól érzi magát ettől, mert nem mindenkivel vagyok ilyen engedékeny! Sőt, inkább senkivel, maximum, ha kényszerítenek. Talán még a rokonaimnál is megválogatnám ki az, aki használhatja, illetve egészen biztos, hogy így tennék, de a szüleim szerint az „kivételezés” lenne. Igen, pontosan ezt akarom velük érzékeltetni, hogy nem mindenkit kedvelek egyformán. Mikor rám kacsint egy mosoly jelenik meg az arcomon. Kivételesen a kedvesebbik fajta. – Ugye, hogy megérdemelte?! De rendben, majd máskor megpróbálok várni legalább addig, hogy kijöjjön a suliból és nem a folyosón eltángálni. – kezdek el nevetni most már visszafogottabban. Lehetséges, hogy mégis lesz valaki, akivel jól fogom magamat érezni, legalábbis Flor rendesnek néz ki, és figyelmes velem. Még a végén megkedvelem ezt a melót. Kérdésemre egy asztalhoz vezet. Legalább nem álló melóm lesz, mert bár bírnám én, de jobban szeretek a széken tespedni. – A legjobb az egész osztályból! – mondom ismét büszkén, mert ez az igazság. Angolul persze, hogy jó, hiszen az anyanyelvem, spanyolból is jó, főleg a külön tanár miatt, így bátran mondhatom, hogy jó vagyok. Amúgy is magabiztos vagyok, ha nyelvekről van szó, illetve azokról, amiket tanultam is, mert hát elém tehetnek egy orosz szöveget, ha abból jelen állapotban még semmit sem értek.
outfit | 587 | Bocsánat, a spanyol tudás még deffektes | #
Nyilván meg lehet nyelvtudás nélkül is élni, mert rengetegen boldogulnak egy nyelven is. Viszont én állítom, hogy sokkal jobb és könnyebb, ha valaki nem csak egy dologhoz ért, hanem szüksége esetén van más tudása, képessége, amit elő tud húzni. Eli viszont még fiatal, hogy ezt megtapasztalhatta volna. Vagy csak szerencsés, hogy még nem kellett ellátnia magát, önmagáról gondoskodnia. - Nem is azt mondtam, hogy nem tudsz - nyugtatom meg, hogy nem a képességeit vonom kétségbe. - Csak azt, hogy Te másokkal ellentétben rendelkezel egy olyan tudással, amit bármikor elő tudsz venni, és akár ezzel is, másokkal szemben helyzeti előnyhöz is juttathatod magad - osztom meg vele pontosabban az előbbi mondandómat. - Előtted az egész élet, és sosem tudhatod, mikor mi fog jól jönni. Nekem sem az volt a célom, hogy itt Puerto Ricoval legyek összekötő, de helyzeti előnybe kerültem, mert beszélek spanyolul. Más környezetvédelemmel foglalkozó cégeknél, ahova jelentkeztem viszont semmit sem ért - mondok neki egy példát egy ilyen helyzetre. Van szaktudásom, és ez előtt is volt már szakmai gyakorlatom, de sok helyre mégsem feleltem meg, vagy a hely nem felelt meg nekem, de itt helyzeti előnyhöz juttatott, és nem is bánom, mert nagyon szeretem. - Valamint, mielőtt ezt a munkát megkaptam, nagyon jól jött, hogy tudtam spanyolt tanítani, mert egyedül, egy állásból nem tudtam fedezni a kiadásaimat - egészítem még ki a dolgot. Nem feltétlen kell iskolában tanítani, lehet magántanár is, mert annak is megvannak az előnyei, hiszen magántanárhoz általában az megy, akit valóban érdekel is a tantárgy, így akar is tanulni, valamint egészen könnyedén lehet keresni is vele. Iskolában én sem szívesen tanítanék. - Ez esetben köszönöm a bizalmat - mondom mosolyogva és hálásan, mert tudom, hogy ez részéről mekkora megtiszteltetés, hogy nekem máris engedi, hogy egy rövidebb néven szólítsam. Fiatal még, és ezek szerint még nem is találkozott az igazi büntető eljárásokkal, szerencsére. Ahhoz, hogy valakit valamiben bűnösnek ítéljenek, ahhoz kell az is, hogy tudják, hogy ki követte el, amihez kell valamilyen bizonyíték is. Ha pedig vannak szemtanúk, főleg, ha az pont az, aki ki fogja szabni a büntetést is, akkor a világ legjobb védőügyvédje sem fogja őt kimosni a szankciók alól. Elverni valakit, aki megcsalja a barátnőjét, vagy őt, az az én szememben nem bűn. Csak ezt jó olyan helyen tenni, ahol nincs szem előtt, mert akkor egy-egy ellen az állítások száma, és, ha rajta nincs sérülés, amit mondjuk az ütések alkalmával szerezett, akkor már nem igazán állja meg a helyét a vád. Örülök, hogy sikerült egy igazi mosolyt csalnom az arcára. Kell a jó kapcsolat azért, hogy rendesen tudjunk együtt dolgozni, és kellemes légkörben legyünk. - Helyes, mondjuk egy sikátorban - adok egy tippet a szerintem megfelelő helyre. - Minél eldugottabb, annál jobb - mosolygok rá, a végén még az iskolakapuban veri el a következő srácot, aki hasonló dolgot követ el. - Ezt örömmel hallom, és gratulálok - ismerem el a tudását. - A főnököm szerint is, és a tapasztalataim szerint is, mindenki a saját írására a legvaksibb. Aki ír valamit, az tudja, hogy mit akart írni, így átolvasás közben, azt olvassa, amit elvileg oda akart írni, még akkor is, ha nem úgy sikerült. Ráadásul én nagyon gyakran váltok át oda-vissza az angol és a spanyol között úgy, hogy azt észre sem veszem - vezetem fel a dolgot. - Szóval most egyelőre azt kérném tőled, hogy van két angol nyelvű jelentés, amit át kellene olvasnod, és kijelölni, vagy javítani, azt, ahol nem értelmes, vagy esetleg spanyol nyelven lett megírva. Ha valamit nem tudsz, nem értesz, akkor kérdezz nyugodtan - gondolok most itt a szakszavak miatti nehézségekre, vagy, ha nagyon belekavarodok a dologba, és nem lesz értelmes a mondat. - Természetesen nem csak ilyen feladatot fogsz kapni, de most ez lenne a legnagyobb segítség. Én meg közben kiértékelek néhány mérési és vizsgálati eredményt, és felviszem a rendszerbe - osztom meg vele a dolgokat. Azt, amit most nekem kell csinálni, nem szívesen bíznám rá, mert ez nagyon szakmai, és mint középiskolás, nem rendelkezhet a megfelelő ismeretekkel. Később akár még a felvitelt is rábízom, ha szeretné, de most talán ez a legegyszerűbb, és ahogy egyre jobban belelát az itteni munkába, úgy végezhet egyre szakmaibb dolgokat, ha szeretne.
A szüleim folyton arról papolnak, hogy nekem fordítónak vagy tolmácsnak kéne mennem, ha már egyszer ennyi nyelven beszélek. Ja, ez mind szép és jó, csak baromira nem akarom. Unalmas emberek beszélgetését, könyveket vagy éppen híreket fordítgatni dög unalom. Legszívesebben ilyenkor csak visszaválaszolnék, hogyha ez ennyire jó és szórakoztató, akkor ők miért nem lettek azok? Persze erre jöhetne válasznak, hogy talán mert ők nem 3 anyanyelvvel születtek. Jó vicc, mintha ezt én akartam volna. Nagyon büszke vagyok rá és szeretek is felvágnia tudásommal, de utálom, hogy nem hagynak ezzel békén. – Előny az biztos, csak nem szeretem, mikor azt hiszik, hogy feltétlen ez jelenti a jövőmet. – és itt most nem is arra utalok, amit Flor mondott. Sajnos vagy sem, nálam ez egy vészreakció, hogyha szóba kerül a nyelvtudásom és onnan az jön ki, hogy akkor ebből meg tudok élni, akkor máris arra gondolok, hogy megint csak rám akarják erőltetni ez egészet. Áldás ez a tudás és átok, ha az én családomról van szó. Más normális ember hagyná, hogy a gyereke az legyen, ami lenni akar és nem minden áron erőltetni próbál valamit. Ez egy ajándék az fix, de úgy használom fel, ahogyan én akarom és kész. – Tényleg? – nézek fel rá érdeklődve. Talán majd nekem is jól jön, ha elmegyek egy kávézóba dolgozni, hiszen rengeteg a külföldi és mindenki szeret ilyen helyekre betérni, így már kapásból négy nyelven tudok nekik segíteni italt vagy ételt választani. Ha majd egyszer eljutok oda, akkor ezt fogom beleírni az önéletrajzomba. Persze nem sok minden lesz benne, hiszen nem nagyon dolgoztam előtte. Illetve ezt a helyet pont fel fogom tudni használni. Talán a lány még lesz velem olyan cuki és írna nekem ajánló levelet is. – Egy állásból nem tudtad fedezni ez komoly? Milyen fizetésed van neked? – Elég gáznak tartom, mikor egyeseknek annyit sem adnak, hogy fenn tudja magát tartani. Hát hogy lehet így élni? Nálunk a szüleim három kölyköt is etetnek és ruháztatnak, mindössze két fizetésből, erre Flornak saját magának kell annyi. Szégyen és nem ránézve az. Mosolyogva elkezdem forgatni a szemeimet. – Van mit! Nem mindenki kap tőlem. – azzal elkezdek nevetni. Nem bántásból mondtam így, egyszerűen a stílusom és a humorom kívánta meg. Azért remélem ő is érteni fogja, mert eszem ágában sincs itt kihúzni még nála is a gyufát, pláne ha egyszer ő ilyen kedves volt velem. A felnőttek eleve nem nagyon szoktak azok lenni. Most mégis találtam valakit, aki kora és a pozíciója ellenére normális. Az ötlete, hogy hol verjem vagy hogyan verjem meg legközelebb azt a srácot tetszik. Nyilván a suli a legkézenfekvőbb hely, hiszen ott látom, találkozok vele és nem kell pluszba még utána osonnom, vagy felkutatnom, de talán ilyen szempontból megéri, mert addig sem fogja látni a tanár én meg simán csak letagadom, ha szóba kerül. Ugyan ki hinné el, hogy egy ilyen kicsi lány, mint én bunyózik? Majd max kérek a bátyámtól alibit. -Szóval csak olvasgatnom kell? Ez könnyű! Máris csinálom Főni. – azzal helyet foglalok és máris állnék neki a doksiknak. Bár normál esetben a napi, illetve mondhatjuk, hogy az átlag olvasási mennyiségem azok az angol feliratok a thai drámáimnál. Sajnos azt a nyelvet nem beszélem. Nos legalább a koreaihoz nem kell. Tudom, hogy sok rajongó amiatt szenved, hogy olvas ahelyett, hogy arra figyelne, mi zajlik. Nekem mázlim van, én csak a képernyőt nézem, így nem maradok le semmiről. Most viszont egész lelkesen kezdenék neki a munkához. Minél előbb végzek, annál előbb szabadulok, bár Flor miatt lehet a végén még bulisnak is fogom tartani ezt az egészet. – Okés. Amúgy tudod meddig kell ma itt lennem? – Ez az ami még foglalkoztat, mert hát… Valamikor sorozatot is akarok nézni, ami csak otthon megy majd.
outfit | 600 | Bocsánat, a spanyol tudás még deffektes | #
Ahogy hallgatom, kezdek rájönni milyen családi, vagyis inkább szülői háttérrel rendelkezhet. Tipikusan vagy a „gyerekem fogja megvalósítani az én álmaimat” vagy a „majd én megtervezem a legjobb jövőt a gyerekemnek” típusba sorolhatóak. Én el sem tudom képzelni, hogy nekem (még ezt is) megszabják. Pontos elképzelésem sosem volt, hogy mi akarok lenni, csak a témakör érdekelt, ami nem volt más, mint a biológia. Szülői háttér nélkül viszont az a fajta nyomás sosem volt rajtam, mint Elin. Egy másik volt, mégpedig, hogy megteremtsem a tanuláshoz szükséges feltételeket, és sokáig úgy nézett ki, hogy minden segítség nélkül. Tío megjelenésével viszont ez megoldódott. Azt nem mondom, hogy így nem tettem sokkal többet a legtöbb gyereknél a tanulásért, mert Tío a munkája mellett nem tudott rendesen a házimunkára figyelni, így ezt átvettem, valamint, hogy egy minimális anyagi segítséget nyújtsak neki, én is dolgoztam a suli mellett. Ez Ő ugyan sosem várta el, de nem tudtam volna úgy nála maradni, hogy nem segítek neki, ahogy csak tudok. Ami másnak természetes volt, azért nekem meg kellet küzdeni, ráadásul én sosem tartoztam azok közé, aki valaha is úgy gondolta volna, hogy bizonyos dolgok, főleg anyagi dolgok, alanyi jogon járnak nekem. Ez sem könnyű élethelyzet, de az sem lehet az, amiben Eli van. Hogy a jövődet más határozza meg helyetted. Mindenkinek a saját döntésének kell lennie, hogy mivel akar foglalkozni, lehet élete végéig. A szülők, vagy más felnőttek pedig „csak” azért legyenek a „gyerek” mellett, hogy tanácsot adjanak, hogy felvilágosítsák annak a „szakmának” az előnyeiről és hátrányairól. Igaz, van, hogy ők jobban látják, mert tapasztaltabbak, de az akkor sem helyes, ha meg sem engedik, hogy próbálkozzon, ha nagyon akar valamit, vagy éppen ellenkezőleg, minden idegszálával tiltakozik ellene, csak egy felé irányítják. - Én nem hiszem, hogy ez lenne az egyetlen lehetőséged a jövőben. Még fiatal vagy, most van itt az ideje, hogy kipróbáld magad minél több szakma alapjaiban, hogy tudd, mi az, ami valóban érdekel, és mi az, amiben egyáltalán nem tudnád elképzelni magadat. Szerintem most még csak az irányvonalat kell meghatároznod, hogy merre is szeretnél haladni. Én egészen a főiskolai kezdetéig nem tudtam, hogy mivel akarok pontosan foglalkozni, és sosem gondoltam, hogy környezetmérnök leszek. Annyit tudtam, hogy biológiával akarok foglalkozni, így azokra a helyekre jelentkeztem, ahol ez beleszámított a felvételibe. Én azt javaslom Neked, hogy nagyvonalakban legyél tisztában a képességeiddel és az érdeklődési köröddel, a többi majd kialakul - adok neki egy tanácsot. Ha akar, kezd vele valamit, ha akar nem. Az Ő élete, Neki kell tudnia, hogy mit akar kezdeni vele, a szülőknek pedig támogatniuk kell(ene). A kényszer néha ellenérzést vált ki, ami egy szuper dolgot is tönkretehet. Lehet, hogy a szülei látják, hogy neki mi lenne a legjobb, de lehet, hogy abban sosem lenne boldog, mert nem tudna kiteljesedni benne, és nem tekintené sosem a magának, mert nem Ő választotta. Döbbent kérdésére csak egy mosollyal egybekötött bólintással válaszolok. - Most már egészen jó. Viszont amikor idejöttem a városba lényegében az összes cuccom egy sporttáskában és egy iskolatáska nagyságú hátizsákban elfért. A többi otthon volt - nyugatom meg, hogy azért nem csak ennyi volt az összvagyonom. - De nem volt munkám, nem volt lakásom, és nem volt a városban ismerősöm sem. Eleinte csak a tartalékokból éltem. Az első munkahelyem Manhatan, igaz egyik legfelkapottabb helyén, egy kávézóban volt, de egy pincérnőnek akkor sem fizetnek túl sokat - mosolygok. Lyn jól fizetett, mert valóban többet kaptam, mint más felszolgáló helyen, de tartalékolni nem elég, és arra sem, hogy több edzést is csináljak, ami nekem az élet jelenti. Én is vele nevetek, mert érzem rajta, hogy ezt nem bántásból, lekezelésből mondta, hanem csak önmaga volt. Talán egy kicsit a lázadók közé tartozik, de még teljesen a kezelhető kategóriába. Én sosem szerettem, ha valakit csak a kora miatt vagy a származása, esetleg a beosztása miatt néztek le. Sokan már azt is furcsállják, hogy én csak ezekért a dolgokért nem tudok alapvetően tisztelni valakit. Nekem aztán édes mindegy, hogy hetven éves valaki, de közben egy beképzelt, öntelt bunkó, aki mindenkit lenéz, akkor tőlem aztán nem fog tiszteletet kapni. De csak azért én sem követelek tiszteletet, mondjuk Elitől, mert idősebb vagyok nála. Ez mindössze annyit takar, hogy hamarabb születtem, és? Amikor „Főni”-nek hív, végigszalad a hátamon a hideg. - Jaj, ne! Ne hívj Főninek”. Flor, rendben? - kérem tőle, és még mindig rosszul érint a megszólítás. - Egyébként lényegében igen, de figyelmesen olvasgatva - egészítem ki a feladatát. A következő kérdésén meglepődök, és el is kell gondolkoznom. Ezt nem beszélték meg? - Hűű, ha jól tudom, akkor négy órát, de úgy tudom, ha van igazolt okod, mint mondjuk egy iskolai sportfoglalkozás vagy szakkör, akkor az az első - válaszolok, ahogy én tudom. Itt úgy is beléptető rendszer van, így a kártya majd rögzíti a bent töltött órákat. Csak az idő mire elkészül, ezért nem kaphatta még meg, de nap végére biztosan meglesz, és már az is rögzítve lesz, hogy mikor érkezett.
Az ember életében még én is tudom, hogy vannak bizonyos dolgok, amik segíthetnek neki később túlélni. Ahogyan Flor is mondta, a nyelvek nekem egy olyan ütőkártya, amit bármikor ki tudok játszani, ha úgy van és ez egy biztos megélhetés lesz számomra. Nem állítom, hogy ez nincs így és legvégső esetben persze, lazán tudok erre támaszkodni. Ha nem itt, akkor Dél-Koreában egészen biztosan kapnék állást angoltanárként. Elvégre a koreai is és az angol is anyanyelvi szinten megy nekem. De ha mást nem, hát akkor a franciát oktatnám. Bár a tanár szakma sosem vonzott, mert a sajátjaimat látva néha még az életkedvem is elmegy. Hogy lehet olyan fanyar képpel bármiről is beszélni? Pláne olyanról, ami még elvileg érdekli is őket. Bár már ebben sem vagyok biztos. Egyszóval köszönöm, az oktatás nem az én pályám. Igen, nagyon királyul el lehet vele boldogulni, ha akarnék, de nem szeretnék. A tolmács meló is dettó csapnivaló lenne. Hát ki vállalná a felelősséget, hogy valamit rosszul fordít, aztán mindenki az ő torkának ugrana elsőre. Köszike, de nem kell. Azért mondom, nekem az a kis barista állás tökély lenne. Hasznosíthatom ott is valamelyest a nyelvtudásomat, nyugis és érdekes meló. Meg ott ismerkedhet is az ember. A nő szavai meglepnek. Megértőbb, mint a saját szüleim esküszöm! – Nem akarod ezt anyunak és apunak is elmondani? Akkor talán végre leakadnak arról, hogy mindenáron fordítónak adjanak. – Komolyan talán ő képes lenne meggyőzni őket. Mert hogy rám nem hallgatnak az egy dolog, Valószínűleg azért, mert csak „egy picike tizenéves lány vagyok”. Mintha ez azt jelentené, hogy totál hülye vagyok. Vágom, keleten baromira de a kor egyenesen arányos a tapasztalattal meg az ésszel és hallgatni kell az idősebbekre és tisztelni őket, de esetleg engem is meg lehet hallgatni néha. Nem kell mindenben egyetértenünk, csak odafigyelhetnének arra, hogyha nekem valami nem tetszik, akkor azt nem erőltetik rám, hogy márpedig az lesz, amit mondanak. Meg is lehetne ezt beszélni ezt felnőttek módjára. Tudom, nem vagyok az, de egy kölyök sem már, képes vagyok én felfogni az ész érveket, maximum nem fogadom el. De akkor meg majd a saját káromon tanulom meg mit szabad és mit nem. Ledöbbenve hallgatom, amiket mesél. Oké, hálás vagyok apuéknak, amiért minket ilyen jól el tudnak tartani. Most őszintén, milyen rémes ez már? Igazi drámába illő történet, de ez még a legviccesebb koreai sorozatban is egy rendkívül szomorú jelenet lenne. Valószínűleg olyan, aminél még az én szám is lekonyulna. – Nem… fizetnek jól? – döbbenek le kissé, mert hát én is annak akartam menni így az elején, mivel az nem úgy van, hogy kapásból barista leszek és kész! Gyanítom először felszolgálni kéne. De ha abból nem lehet megélni, akkor az baromi nagy szívás, mert plusz melót meg nem akarok csinálni. Megnyugtat valahol, hogy nem ért félre és ő is velem nevet. Abszolúte nem bántásból mondtam az előbbit, tényleg csak poénkodtam vele, meg hát az én stílusomat tükrözi, de úgy fest ő érti. Ez valahol melegséggel tölt el, azokkal leszek később jóba, akikkel már az elején is képes vagyok felvenni a fonalat és ilyen jól elhülyülni. – Akkor Flor. – rántom meg a vállamat. Pedig a Főni az egy olyan aranyos megfelelő is még. Valahol azért érzem, hogy meg kéne neki adnom neki egy bizonyos mennyiségű tiszteletet, ezért is a megnevezés, de ha nem igényli, én nem fogom erőltetni. – A látszat ellenére figyelmes vagyok. – Ha nem bioszról van szó, mert annál minden érdekesebb és hiába van azt hiszem ennek is köze hozzá, azért a szavakra ügyelek, hogy értelmes legyen és ne spanyol. -Nem élek ilyen szerekkel nyugi. – kezdem el mosolyogva csóválni a fejemet. Egyik se az én stílusom meg ki akar tovább maradni a suliban, mint kéne? Akkor már inkább idejövök.
outfit | 604 | Bocsánat, a spanyol tudás még deffektes | #
Ha végig nézek nagyvonalakban, hogy milyen helyen dolgoztam eddig, akkor nem éppen a változatosságáról híres. Ez részben azért volt, mert nagyon sok munkát Tío nem engedett pusztán olyan prózai okból, hogy ott nem lettem volna biztonságban a mosothabátyámtól. Ilyen például az ilyen-olyan futárság. Részben pedig azért volt, mert rendes végzettség hiányában és suli mellett nagyon beszűkülnek a lehetőségek. Nekem legkézenfekvőbb a csendesebb helyen történő felszolgálás volt, akár kávézóban, akár cukrászdában. Az étterem már nem működött, mert oda már „valódi” pincéreket vesznek fel, de nekem nem volt sose ilyen végzettségem. Meg, úgy őszintén szólva nem is akartam soha. Soha nem akartam ebből megélni hivatásszerűen. Átmenetileg, vagy fizetés kiegészítésnek persze jó, de ott nincs hétvégéd, nincs ünnepnapod, sokszor nincs éjszakád vagy egy normális reggeled. Ha erre gondolok, akkor el sem tudom képzelni, hogy valaki mondjuk, erre kényszerítsen, hogy nekem ezt kelljen életem végéig csinálni. Vagy bármi másra, amit nem akarok. Még az oktatást sem szeretném hivatásszerűen csinálni, pedig magántanárként gyakran még élvezem is. - Mivel foglalkoznak a szüleid? - kérdezem kíváncsian. A döbbenet kicsit biztosan érződik rajtam, mert egyre jobban azt érzem Elin, hogy ő valóban nem találja a kiutat a szülei akaratából. - Próbáltad már megfordítani a dolgot? Fordítva érvelni? - kérdezem elgondolkozva. Gőzöm nincs, hogy a szüleim milyenek lettek volna, ha eddig az életem részesei lehettek volna. De azt tudom, hogy Tío az életemet fenyegető dolgokon kívül semmi másban nem korlátozott. Jó, persze ez sokaknak már bőven túl sok lett volna, de ők valószínűleg még nem féltették komolyan az életüket, nekik még nem volt igazi halálfélelmük. A jövőmről Tío mellett szabadon dönthettem mindig is. Ha akartam volna el is mehettem volna tőle, de erre sosem voltam képes, még akkor sem, ha valahol ez az ő érdekét is szolgálta volna. - Mármint a felszolgálásért? - kérdezem megerősítést várva. - Annyira nem jól, mint az sokan hiszik. Bár a vendéglátásban máshogy alakulnak a fizetések, mint mondjuk itt. De az alap fizetés is sok mindentől függ, mondjuk, hogy milyen a hely besorolása, illetve, hogy hol van, de sokszor az is befolyásolja, hogy milyen a végzettséged. Viszont nagy általánosságban elmondható, hogy az alapfizetés nem túl magas, és inkább a jatt, ami számít. Viszont az sokszor kiszámíthatatlan. Meg ugye ott van az is, hogy nincs hétvégéd, nincs ünnepnapod, és jócskán nyitás előtt és zárás után is te már/még ott vagy. Persze van, aki ezt szereti, meg mindig is ezt akarta csinálni, de nem feltétlen való mindenkinek - én nem lebeszélni akarom, ha esetleg ilyen pályán gondolkozik, de át kell gondolni sok oldalról. Felszolgálóként te egész nap szaladgálsz, talpon vagy, amit fizikailag is bírni kell, amihez nagyon jó lábak kellenek idős korban is. Én táncolok, és nem is keveset, de még így is volt, hogy egy-egy nap után jobban fájt a lában, mint egy egész éjszakás buli után, amit szinte teljesen végig táncoltam. Ráadásul, lehet, hogy amikor jössz-mész a munkahelyedre már alig van tömegközlekedési eszköz, főleg, ha egy bárban dolgozol, ami sokszor éjjel is nyitva van, így vagy saját kocsi, már, ha adottak a feltételek, és épkézláb parkoló is van a munkahelyed közelében, vagy taxi marad, főleg lányként. Ehhez viszont szintén pénz kell. Örülök, hogy nem ragaszkodik a megszólításhoz. Nem szeretem, ha ilyen miatt emelnek ki. Amúgy sem szeretem, ha kiemelnek bármi miatt, mert már a lényem részévé vált, hogy próbálok beleolvadni a tömegbe, mert úgy biztonságban érzem magam. Ha nem látnak, akkor nem találnak meg, így pedig nincs okom félni. Az elismerés persze jól esik, de csak módjával, mert ahhoz sem vagyok hozzászokva. Arról nem is beszélve, hogy igazából nem leszek a főnöke, bár tőlem fog általában munkát kapni, de lényegében azt nekem kellene megcsinálni, csak már nem boldogulok vele, így kell a segítség, de ez abszolút nem egyezik meg a főnöki, vezetői teendőkkel. - Nem mondtam, hogy nem vagy az, - gondolkozok el azon, hogy láttam-e rá valódi jelet, hogy az lenne, de nem rémlik - csak kiemeltem, hogy ez fontos része lesz - kacsintok rá. Elnevetem magam a megfogalmazásán. - Csak példa volt, de szerintem értetted a lényeget - nézek rá elnézően. Mondhattam volna az is, hogy, ha orvoshoz kell mennie, de nem akarom a falra festeni az ördögöt. Miután én is kényelembe helyezetem magam, és megvolt a figyelemelterelési szünet, jön a bombakérdésem, amit igazából még én sem gondolok komolyan, de túl magas labdát dobott. - Szóval milyen szerekkel is élsz? - kérdezem tőle vigyorogva.
Meglep a kérdése. Mi köze van ennek anyuék munkájához? Közük semmi a fordítok meg baristákhoz sem, így nem látom az összefüggést. – Tanárok. – válaszolok egyszerűen. Áh igen, ez az egyik rossz dolog. Mindig pattognak, hogy nekem is tanulni kéne, amit csinálok is! Csak nem azokból a tárgyakból, amiknél úgy gondolom, hogy totál felesleges hajtani, mert ugyan mire kellene nekem az később? Vegyük alapul a bioszt. Nagyon menő lehet megtanulni, hogy a virágok hogyan fotoszintetizálnak, meg a hódok miért fogják egymás kezét, mikor alszanak, arról nem is beszélve, hogy milyen gusztustalan dolgok vannak bennünk, de engem ez hidegen hagy. A matek, na az már hasznos! Jó is vagyok bele, de olyan mértékben, hogy a szüleim el sem tudják hinni! Meg állandóan kérdezgetik, hogyha egyszer agyam lenne ehhez az egészhez, akkor miért nem vagyok egy kicsit szorgalmasabb? Hé, én az vagyok, ha éppen olyasmiről van szó, ami úgy érdekel is. De mivel ők is ezzel foglalkoznak, így muszáj valamennyire hajtanom, hiába nem akarok. – Fordítva érvelni? – Lehet én vagyok nagyon belassulva már a mai napra, de alig értem, hogy mit szeretne ezzel mondani? Fordítva, mint… ha tolmács leszek, akkor a nyelvtanulás már egy kötelezettség lesz és nem élvezet, amiatt pedig korán beleunhatok? Oh?! Ez amúgy egy egészen jó kis érv! Lehet fel kéne használnom ezt apuéknál, mikor legközelebb vitatkozunk. -Ahaaa. – kezdem el mosolyogva forgatni a szemeimet. Még jó, hogy erre próbálok kilyukadni. Utána viszont lefagy a vigyor az arcomról és helyette egy sokkal szomorúbb pillantást kap tőlem. – Nincs ünnepnap? – Azért szabadság jár az embernek? Úgy értem ez így is elég rosszul hangzik. Hogy a fizetésből igazából alig lehetne megélni, meg kiszámíthatatlan az egész. Nem akarok kétségek között élni, én egy biztos pontot akarok! Így is persze lemehetek még egyetem mellett melózni… Na tessék máris az egyetemben gondolkodok! Pedig én nem akartam továbbtanulni. Barista akarok lenni, aki kávékat főz és ezzel teszi boldoggá az embereket. Ők vajon többet keresnek? Nekik milyen az életük? Megannyi kérdés és ezeket mégsem teszem fel neki, mert nem akarok. Ez most kissé elriasztó volt, hogy valaha a vendéglátásban dolgozzak, de mégis… nem akarom, hogy a családom nyerjen ebben. Közben visszautasítja, hogy Főnöknek nevezzem. Engem nem zavar, csupán kedveskedni akartam neki. Az emberek általában bírják, ha magunk fölé helyezzük őket. Ezzel egyfajta elismerést fejezünk ki, vagy legalábbis az én szememben ez egészen biztosan így van. De ha nem, hát akkor nem, igazán nem erőltetek én rá semmit. Otthon úgyis így fogom hívni, hogy senkinek ne kelljen bajlódnia a nevekkel. Megint. -Vettem, majd igyekszem sok kávét inni, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelmem. – Persze rengeteg cukorral is. Mert nincs kedvem belepusztulni abba a keserű ízvilágba. Reménykedtem, hogy a megjegyzésemmel megnevetettem. Ő is mosolyogjon, ne csak én! Ha már itt kell melóznom, akkor legyen kellemes környezetem és a hangulat is legyen a toppon. – Koreai drámákkal és kávéval leginkább. – válaszolok lelkesen. Bár gyanítom ő nem nagyon néz ilyet. Aztán lehet tévedek, mert bizony itt Amerikában is híresek, csak valamiért én nehezen találkozok össze rajongókkal.
outfit | 491 | Bocsánat, a spanyol tudás még deffektes | #
Csak egy kicsit lep meg a válasza. A tanárok általában ennyire nem szokták befolyásolni a gyerekül tovább tanulását, mert ez leginkább az orvosokra, ügyvédekre, katonákra, esetleg élsportolókra szokott jellemző lenni, legalább is, ahogy én tapasztaltam. Viszont, ha onnan nézem, hogy a fordítás is jobban kötődik a tanuláshoz, és az iskolához, akkor talán már annyira nem is meglepő. Ez a választott szakma egy kis előrelépés az övéjükhöz képest, hiszen egy tanár nincs túlfizetve, viszont egy különleges nyelv „fordítója”, szép összegeket kereshet, főleg, ha mondjuk szinkrontolmács, ami a legmagasabb szint. Legalább is gyesek szerint. Szerintem viszont nem túl bonyolult, mert leginkább én is ezt használom, és ezt is tanítom. A szakfordító már másabb, mert ott az adott szakma szakkifejezéseit is ismerni kell mind a két nyelven, ami már nehezebb, pláne, ha egyébként nem tanulta az adott szakmát. Ez még nekem is nehézkes volt az elején, csak én körbemagyaráztam a puerto ricoi kollégának, aki megmondta a pontos kifejezést. - A tanár és a fordító szakma nem hasonlít egymásra? - kérdezem kicsi tanácstalan hangsúllyal, mintegy megerősítést várva. Bár lehet, hogy Ő teljesen máshogy látja ezt a dolgot, de azt is megoszthatja velem. Úgy látom ez a mondatom kicsit ködösebbre sikerült a kelleténél, így megpróbálom elmagyarázni. - Mármint arra rávezetni őket, hogy ők mit szólnának ahhoz, ha nekik a teljes jövőjüket más határozná meg, és nem lenne igazi beleszólásuk a döntésbe? - Nagyon kecsegtetőnek tűnhet meghatározni egy másik ember életét, főleg, ha alá-fölérendeltségben vannak, és valahol a szülő-gyerek kapcsolat ilyen. Viszont nem biztos, hogy megéri, főleg hosszú távon. Tíot én nagyon-nagyon szeretem és nagyon tisztelem is, de megőrülnék, ha nekem katonának vagy egyéb hivatásos állományúnak kellett volna tanulnom, ilyen munkát kellene végeznem. Az egyszerűen annyira távol áll tőlem, mint ide a Plútó. Ettől függetlenül felnézek Tíora, mert ő ezt választotta, és kiváló eredményeket ért el katonaként is, és most az FBI-nál is. Döbbent kérdésére csak óvatosan, tagadóan megrázom a fejemet, és hagyok egy kis időt neki arra, hogy megeméssze a hallottakat. - Gondolj bele, hányszor voltatok a szüleiddel, barátaiddal vendéglátó helyen egy-egy ünnep alkalmával? Vagy hányszor szaladtál be egy forró italra egy kávézóba szenteste napján az utolsó ajándékok beszerzése alkalmával melegedni? - vezetem rá egy kicsit a dologra. Ezek az ő számára is nyilvánvaló dolgok lehetnek, csak még nem gondolta át a másik oldalról. Vagy egy „szimpla” szilveszteri buli egy szórakozóhelyen. A kiszolgáló személyzet mindegyik helyen keményen dolgozik akkor is, ha mi éppen ünneplünk valamit. Persze ettől függetlenül vannak, akik így is ezt választják, de ezeket is át kell gondolni. - Azért azt se vidd túlzásba - intem óvva kedvesen a saját hibámtól, hogy sok koffeint fogyasszon, mert az sem egészséges, főleg hosszú távon, mert nagyon kimeríti a szervezet tartalékait. Én is rengeteg kávét iszok, és már nem is a hatását érzem feltétlen, hanem a hiányát, mert nélküle néha, szinte állva el tudnék aludni. (Bár éjjel egyéb dolgok miatt nem tudok aludni, de ez már egy másik dolog.) - Ezek egészen normális függőségek - nevetek halványan. - Nekem sajnos nincs nagyon időm filmezni, de kínácsi vagyok, hogy a koreai filmek/drámák milyenek, miről szólnak. Mesélsz egy kicsit? - kérem kedvesen. Nekem a munka, edzés és a tanítás mellett nincs nagyon lehetőségem filmezni, így mindig jól átgondolom, hogy mit is nézzek meg, és még így is van, hogy több nap mire egy film végére érek. Bár én nagyon sok filmet, sorozatot szeretek, a horrort kivéve, leginkább a krimiket, az orvosos és misztikus stílust részesítem előnyben. A keleti kultúra viszont nagyon távol áll tőlem, bár semmi bajom nincs vele, csak nem ismerem, így pedig nem biztos, hogy ugyan azt az élményt adja, mint egy bennfentesnek. A közép- és dél-amerikai kultúrát, vagy csak úgy „egyszerűen” a „déli népek” kultúrája is nagyon különbözik az ittenitől, és sokan nem is igazán értik az ottani filmeket.