.

Szeretném megkönnyíteni Maddie-nek azt, hogy a vizsgálatok ne kényelmetlen közegben valósuljanak meg, hanem egy kicsit ismerősebb körökben, és ha már azzal is segítek, hogy én magam végzem el, vagy egy számomra elismert szakember, akkor nyugodtabban fogom álomra hajtani a fejemet, ha ezzel végeztünk. A vérvétel alatt még magamban állítom fel a sorrendet, és az asztal mögött ülve a tableten futom át az általam kérvényezett vizsgálatok sorát. Nem hiszem, hogy másfél óra alatt megleszünk, én számoltam el egy kicsit magamat, de előfordul, ha az ember fiát elterelik. A reggel nem volt betervezve, ahogyan az sem, hogy Leti és a szőkeség megismerjék egymást. Tegnapig még arra sem készültem igazán, hogy szembenézzek a múltammal, de valaki tett róla, hogy eldobjam a kényelmes pozíciómat, és a tettek mezejére lépjek. A tekintetem többször fut rá, nehogy rosszul legyen, vagy gondjai akadjanak Leevy-vel, aki a kevés információ ellenére is a kezem alá dolgozik. Régebben kavartunk, de az élet úgy hozta, hogy nekem itt kellett hagynom ezt a helyet, és más útra evickélnem a testvérem miatt, de sosem felejtettem el őt. Az utolsó olyan nebuló volt, aki még kivívta a felettese tiszteletét, és habár egyszer összehozott minket a sors az ágyban is, ennek nem lett folytatása. Bíztam benne, hogy már túllépett rajtam, és professzionálisan fogja kezelni a kéréseimet, de panaszra nem lehet okom. Meg is rázom az üstökömet, és inkább beírom az alapokat, melyeket magamtól is tudok, és ha szép, vagy nem szép, de kikérem a központi rendszerből Maddie kórtörténetét, mert az koránt sem lesz elfogadható, ha nem rendelkezik információkkal a szüleiről, vagy éppen a nagyszüleiről. A vérvétel nem tart sokáig, Leevy magától ajánlja fel, hogy leviszi a laborba, és kettesben hagy bennünket. Ma délután ő lesz az, akivel konzultálni fogok az eredményekről, és akkor meg is köszönöm neki, hogy ennyire diszkréten állt hozzánk. Az ajtó becsukódása után hellyel kínálom a szőkeséget az asztalom előtt, és a tekintetemmel követem figyelemmel, ahogyan egy kicsit imbolyogva áll fel, ott vagyok készenlétben, ha esetleg eldőlne, és nekem kellene elkapnom, de szerencsésen landol.
- Minden vizsgálatot azért végzünk el most, hogy kizárhassam a legrosszabbakat, és utána egyre szűkítsem a kört. A legtöbb esetben mindenki ezt éli át, magam sem rajongok azért, ha valaki nem tud válaszokat adni a feltett kérdéseimre, de ismersz már, hogy addig innen nem megyünk sehová, amíg ki nem elégítem a vágyaidat. – szórakozottan hangzik a számból eme kis mozzanat, de azt hiszem, hogy mindkettőnk fejében ugyanaz fordul meg. A reggeli légyott több volt, mint egy szimpla baráti üdvözlés, és ha tehetném, akkor a folytatás után könyörögnék, de akadnak elsőbbséget élvező teendőink is.
- Az anyukádat akkor kizárhatom, mint forrást, de az édesapád…nos. – elhallgatok, amikor a nagyszülei kerülnek terítékre, és egy kicsit meg is lepődöm, hogy ennyire szegényes tudással rendelkezik róluk. – Nem szükséges felhívnod őt, de felírtam a papádat a migrénes oldallal kapcsolatban, ez is valami. Maddie. – teszem le az asztal szélére a tabletet. – Csak felmérem a családodból származó rizikókat, miket örökölhettél meg. Amennyiben nem tudod az sem baj, ez csak segítene nekem elindulni, és több mindent kizárhatnék. A rákot is kihúzom akkor, azt hiszem ennyi elég is lesz. – csapom össze a két tenyeremet, és felemelkedem a székemből, útközben megérintve a sztetoszkópom két végét. A széke mellett állok meg, és keresem elő a pupilla világítót. – Kicsit kényelmetlen lesz az első kör, de leguggolok eléd. Az lenne a lényege, hogy kövesd az ujjam mozgását. – a feltételezésemnek megfelelően fél térdre ereszkedem, a kis eszközzel és a mutatóujjammal párhuzamosan nyomon követem a pupillája mozgását. – Most jobbra….ez az. – biztatom őt, és ha egy kis időre el is homályosítom, nem az a célom, hogy vakká tegyem. – Meg is van. Arra szeretnélek kérni, hogy állj fel. – teret engedek neki, és ha ez megtörtént, akkor kihúzom magamat. – A jobb mutatóujjaddal érintsd meg az orrodat, aztán emeld fel a bal kezedet. – muszáj képben lennem az egyensúlyával és a mozgáskoordinációjával, de amint jönne a következő lépés, máris látom rajta, hogy meginog és balra dőlne el, ami nem a legjobb tünet, sőt mondhatni kezd körvonalazódni bennem egy diagnózis. Automatikusan nyúlok a hóna alá, és tartom meg, aztán meg nem tétlenkedve segítek neki leülni, mert ez elegendő bevezető volt. – Most hunyd le a szemedet, és számolj el magadban tízig, miközben a légzésedre koncentrálsz, rendben? – nem megyek sehová a közeléből, még mindig látszik, hogy a feje mozgása nem egyenletes, mert eldől az egyik irányba. – Szédülsz még? – érdeklődöm, és a vállára helyezem mindkét karomat erősen megtartva őt. – A vérnyomásodat is megmérném, de előtte add ide a mancsódat. – suttogom, és a két ujjam közé csippentve a bőrét, meg is állapítom, hogy mennyit ver a szíve, és milyen értékeket kapok a hatvan másodperc alatt. Nem vagyok boldog az eredményektől, de a szín kezd visszatérni az arcára. – A folytatás előtt fel foglak fektetni a vizsgálóasztalra, és a reflexeket is meglesem, de addig szólok már előre Leevy-nek, hogy készüljenek fel az MRI-ben a fogadásodra. Ezek után magadra hagylak, a kórházi köpenyt ki is hozom. – figyelmeztetem, és besétálok az iroda melletti helyiségbe, hogy kihozzak neki egyet, majd az én segítségemmel támogatom át a fekvőhelyre. Nem nehéz megtartanom őt, de eltart egy darabig, amíg vízszintesbe kerül. – A térdeidet húzd fel, én meg jövök a kis kalapácsommal. – mosolyodom el, és megnézem a hajlatait, itt nincsen gond, újabb rejtvény megoldva. – Fordulj az oldalara, a gerincoszlopodra is kíváncsi vagyok. – óvatosan nyúlok be a felsője alá, és tapintom ki a csigolyákat, de első blikkre semmi szokatlant nem észlelek. – A szédülésed forgó, vagy örvénylő? – a háta mögött állva tapogatom ki a nyaka körüli területet is.

Ezekben a percekben kívánom azt, hogy bárcsak egy pillanatra le tudnám vetkőzni a személyiségemet és ne akarnék az égvilágon mindent azonnal megérteni. Ne keresném minden mögött az indokokat, az okokat, a miérteket. Mondhatnám azt, hogy a megszokás hatalma és a munkámmal jár, de most jelen pillanatban mégis úgy érzem jobban jártam volna, hogyha nem rendelkezem ezen tulajdonságokkal. Ha egy kicsit is türelmesebb vagyok a folyamattal szemben, amit más napokon, mint kívülálló természetesen megértenék, magammal szemben viszont szinte már őrjítő mélységben hat rám, ahogyan olyan kérdésekre keresek válaszokat, amikre még csak most formálódnak a magyarázatok. Egyik percben úgy érzem, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, mióta kiderült, hogy nincs minden rendben velem, a másikban meg túl gyorsnak érzem az egészet, miközben már hetek óta halasztgatom a dolgot. Kifogásokat kerestem, amikor lehetséges, hogy ennél sokkal egyértelműbbek a dolgok. Az időjárásra fogtam, a környezetemre, mindenre, csak ne nézzek szembe olyannal, ami ha kimondásra kerül, már visszaforgathatatlan. Ami azáltal, hogy magyarázatra lel, többé már nem az én fejemben dédelgetett rémképem lesz, hanem egy olyan valóság, amire lehet egyáltalán nem vagyok felkészülve. Ezen érzéseket próbálom Jake-nek is elmagyarázni, miközben a vizsgálatok során párszor lehetőségünk nyílik kettesben is lenni. Leevy aranyos lánynak tűnik. Nem érzem magamat idegesnek a közelében, nem találom úgy, mintha feszélyezne a társasága vagy meg akarnám cáfolni minden egyes szavát vagy tettét. Erre a komfortérzetre pedig most mindennél jobban szükségem van, ahogyan annak a férfinek a jelenlétére is, aki ismeretségünk óta most először egy egészen más szerepben tetszeleg. Tudatában vagyok a munkásságának, ismertem azokat az eredményeket és csodákat, amiket eddig véghezvitt, mégis egészen más most, hogy ő az, akit az orvosomként könyvelhetek el. Könnyebb, egyben zavarba ejtő. Mintha annak ellenére, hogy iszom magamba minden egyes szavát mégis lenne bennem egyfajta távolságtatás az irányába, ami az orvosok közelében gyakran előjött, ha én kerültem a vizsgálatok alá. Berögzült szokások. Minták, melyek végigkísérnek egészen addig, amíg nem teszünk ellenük.
A szavai akaratlanul is mosolyt csalnak arcomra és felidézik bennem a reggelünket. Mint egy emlékeztető arra, hogy 'basszus Maddie szedd már össze magad, ő mégiscsak Jake, akivel lefeküdtél és aki iránt érzel valamit és nem egy mezei orvos, akitől a világgá menekülnél'. Ez pedig bármennyire kacifántos módon is, de határozottan a segítségemre válik.
- Ilyen kampányszöveggel gyorsan átpártolna hozzád mindenki, de nem tagadom, határozottan jobb lett. - halk nevetéssel reagálom le mondanivalómat, de a további gondolataimat inkább megtartom magamnak. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas ennek részletezésére.
A vérvétel kicsit ingatagabbá teszi a következő perceket, de örülök, hogy a székhez azért eljutok és nem estem be az asztal alá neki. Emlékezetessé tettem volna az tuti, azonban biztos, hogy onnan aztán nem álltam volna fel egy darabig. Minél stabilabb helyen vagyok, annál jobb. És mi stabilabb a földön fekvésnél?
Nehezen tudom csak összeszedni a szüleimmel kapcsolatos problémákat, pedig van belőlük bőven, csak azok pont nem segítenek ebben a helyzetben. A rossz neveltetés még nem ok az én betegségemre, ellenben remélhetőleg nem is örökletes. Ha egyszer az anyaság mellett döntenék, nem akarnék azzal szembesülni, hogy ott vannak azok a bizonyos intő jelek, melyeket első sorból tapasztalhattam meg.
- Bárcsak többet tudtam volna mondani róluk. - elfintorodok egy pillanatra, mert ugyan én az évek során némiképp megbékéltem azzal, hogy a családomat leszűkíthetem egy emberre, de ilyen helyzetekben mindig is eszembe jut mennyire jó lett volna, ha másképp alakul a múltam.
Egy bólintással jelzem, hogy megértettem a kérését és a következő percekben igyekszem a kérése szerint teljesíteni, habár a szédülésem egyáltalán nem akar csillapodni. A reggeli rosszullétekkel már számolok, mondhatni felkészülök rájuk, de napközben sosem tudom mikor tör rám egy újabb vagy akár több is. Most a vérvétel ismételten előidézte ennek kellemetlenségeit, ezért jobban odafigyelek a hirtelen mozdulatok elkerülésére, ahogyan arra is, hogy többet legyek szék vagy ágy közelében, ha az ájulásom megismétlődne. Egyáltalán nem azért utaztam idáig és hozzá sem, hogy ő neki kelljen felszednie a földről, bármennyire is jól esik a törődése.
- Jobban, mint az előbb. - apró ki-és belégzés a részemről, hogy összeszedjem magamat, de eközben sem feledkezem meg azokról sem, amiket kér tőlem. Az adott pillanatban a kezemet felé nyújtom, a másikban pedig elhelyezkedek fekvő pozícióban, ami különösen sokat használ most.
- Egészen aranyos. Illik hozzád. - jegyzem meg itt a kalapácsra értve, miközben a fejemben elméleteket gyártok arról mégis miket zárhat ki ezzel, rákérdezni azonban túl nyuszi vagyok. Nem kell, hogy a jelenlegi gondolatok mellé még pluszban kombináljak is jó párat.
- Forgónak mondanám inkább. Olyan mintha enyhén túltoltam volna azt a forgószékes játékot, amivel néhanap apa irodájában szórakoztattam magamat.  - adok választ a kérdésére, kezemet a homlokomra vezetve és egy pillanat erejéig a szemeimet is behunyom mellé. - Tudod, nem volt vele mindig ilyen rossz. Egészen addig, amíg rá nem eszmélt, hogy eszem ágában sincsen befektetési bankárnak menni igazán diszfunkcionálisan működtünk, de Riggséknél így nevezik a normálisat. - jobban összeszorítom a szemeimet, mert most már nem csak a szédülés kezd az egyetlen problémám lenni, hanem a fejfájásom is hűséges társként követi. - Most meg eljutottunk arra a pontra, hogy havonta kétszer sikerül beszélgetnünk maximum öt percben. De elmondása szerint ezt csakis magamnak köszönhetem. - vallom be neki, habár magam sem értem miért beszélik ennyit. Talán mert ezzel sikerül elvonnom a figyelmemet.
- Sosem akartam más lenni csak pszichológus. Neked volt B terved? Orvoson kívül másnak lenni? Egyes emberek úgy tartják az naiv, akinek nincsen, de akkor lehet én az vagyok. - apró vállvonást alkalmazok, mielőtt egy 'auch' is elhagyná véletlenül az ajkaimat.
- Jake, nem lenne gond, ha kinyitnánk egy kis időre az ablakot? Talán a friss levegő jót tenne ennek a verhetetlen duónak. - pillantok fel a kék íriszekbe célzattal élve a szédülés-fejfájás párosára, ellenben nem fogok kiakadni, ha nemleges választ kapok vagy akad más ötlete is mivel lehetne mindezt átmenetileg is enyhíteni.

.

Maddie és én már sok helyzetben működtünk közre, de még sosem kellett ellátnom, és azon aggódnom, hogy neki mi lehet a baja. A rosszullétek nem árulkodnak semmi jóról, és ahogyan előrehaladtunk volna egy kórkép felvázolásában még a múltja is egy akadályozó tényezőt képezett közöttünk. A szőkeség nem mondanám, hogy a nyílt személyek közé tartozott volna, még akkor sem, ha éppen egy kávéra hívtam meg, mert jól alkalmazta az általa tanult módszereket, és mindig visszafordította a kérdéseket a másik érdeklődése felé. Szomorúság és kíváncsiság furcsa egyvelege párosul bennem, mert nem ilyen körülmények között áhítoztam arról, hogy megismerjem a szüleit, vagy azoknak a felmenőit. Maddie családja komplikált, akárcsak az enyém, és nehezen adja ki a kezéből az információkat. Egy részről azt hiszem, hogy könnyebb dolgom van, mert a szüleim már nem élnek, így nem kell azt éreznem, hogy nem kellek nekik, de benne mindig lesz egy bizonytalansági faktor, hogy elhagyták, és emiatt kapaszkodik minden létező emberbe, akihez ragaszkodik. Jared volt az egyetlen rokon, akiről tudtam, mert valahogyan az apja és az anyukája kimaradtak a szórásból, néha tett rájuk említést, de ma sokkal nagyobb dózisban jutok hozzá, mint máskor. Betudom annak, hogy fél és egyszerűen nem tud másra gondolni, csakis az eredményekre, éppen emiatt nem merek közbeszólni, hiszen így nekem is lehetőségem nyílik arra, hogy megvizsgáljam, és kitöltsem a hiányzó részeket a ma reggel összeszedett diagnózis eshetősége közül. A szédülés mellett rájövök arra is, hogy a járása koordinálatlan, néha elfelejteni, hogy hol tartott, a koncentrációja sem a régi, de ott húzódhat a háttérben a stressz, a betegek ellátása, meg az a tény, hogy néhány hónappal ezelőtt összepakoltam és magára hagytam a lakásában, mert nem voltam képes megküzdeni a démonjaimmal. A családi kapcsolataim a mai napig nem rendeződtek el, de nem is feszültem rá, ha eljön az ideje, akkor meg fogom látogatni az öcsémet, és megbeszélem vele a problémáinkat, de egyelőre örültem, ha magamat egyenesbe tettem, és ezt segítség nélkül sikerült elérnem. A menekülés mindig jól ment, ez a hely pedig az a megnyugvás a lelkemnek, melyet sem egy nagyobb város, de még a születésem helye sem tud biztosítani. A havas természet biztosítja a távolságot, nem kell minden percben emberekkel kommunikálnom, és a kutyáimnak is ideális a terep, szóval azt hiszem, hogy az lenne az igazi boldogság, ha egy hasonló környezetben élhetném le az életemet, de attól még messze állok, talán akkor, ha már nyugdíjba vonultam. A pillantásom többször vándorol át a szőkeségre, az alapokat összegyűjtöttem, de most felemelkedem a székemről, és néhány egyszerű vizsgálattal zárom ki a súlyosabb eseteket, és betegségeket is, de nagy szükségem lesz az MRI-re, hogy pontot tegyek az ügy végére, és eldöntsem ezek után, hogy mi lenne a megfelelő gyógyítási módszer.
- Nem gond, hogy ennyit sikerült, másoknak még ennyi sem ment volna, vagy gondolj bele, hogy milyen nehéz dolgunk van azokkal, akiket örökbe fogadtak, és semmit sem tudnak a biológiai szüleikről. – mosolyodom el, bár ez talán nem fogja megvigasztalni, de bízom benne, hogy nem mondtam óriási hülyeséget. Leevy a laborban van, és a kérésemnek megfelelően készítik elő a terepet a következő felvonásra.
- A kalapáccsal törni kell, és nem reflexet nézni. – nevetek fel. – A barkács művészetem gyatra, de azért egy polccal még megbirkózom. – vetem fel neki, de a kezeim nem állnak meg, és meglesem, hogyan is állunk a koordinációval és az egyensúllyal. Az egyszerű mozdulatsor, amire megkérem, nem megy tökéletesen. – A forgó olyan, mint a szél, vagy a körhinta? – bővítem ki a kérdésemet, de már ott állok készenlétben, ha mégis meg kellene fognom őt. – Na…legalább te nem a pénz világában vesztél el. – odalépek, mert látom, hogy kidől a jobb oldalára, és a vállára vezetve az egyik tenyeremet, meg is támasztom, hogy ne essen össze. – Melyik lenne a jobb, ha egyáltalán nem beszélgetnél vele, vagy ha néha napján felkeres, igényled a társaságát? – érdeklődöm és távolabb vezetem a vizsgáló másik felére. – Mindenképpen katona lettem volna, de egy ideig azt űztem, szóval nekem megvolt a B terv, de nem vált be, és visszatértem a régi álmomhoz, hogy életeket mentsek, ne pedig elvegyek. – sóhajtok egyet, és leültetem a fenekére. – Kinyitom, és koncentrálj a légzésedre. Nem fektethetlek így be a gépbe, ha nem múlik el a fejfájásod. – mondom halkabban és az ágy szélére irányítom, miközben a kezemmel már várom a hirtelen összeesés jeleit. Csak akkor hagyom magára az ablak miatt, ha nem választja az öntudatlanságot, és ha ez megtörténik, máris egy kellemesebb hőmérséklet uralkodik el a teremben. Leevy ezt a pillanatot választja, hogy benyisson. – Jake készen áll a gép, ha gondolod. – int felém, de én mindig nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet lenne, mert zúgni fog. – Félek, hogy kicsit várnunk kell, de a CT üres? – vetem fel a másik megoldást. – Nem fektethetem be addig, amíg erősen lüktet a feje, mert zúgni fog a gép, és bepánikolhat. – vetítem előre a szokásos tüneteket, nem egy beteget láttam már hasonló helyzetben, éppen emiatt nem kockáztatnám meg. – Persze, az is üres. Hozzak egy tolószéket? – mondanám, hogy ne, de mégis rábólintok. – Köszönöm. – hálásan pillantok felé, aztán leguggolok Maddie térdei elé. – Figyelj rám, ez nem a gyengeség jele, de az sem tenne jót, ha elájulnál a folyosón. Leevy lekísér, én meg addig egyeztetek egy másik szakorvossal is. Rendben? – simítok végig a térdkalácsán egyfajta megnyugtatásképpen.

Nem vagyok az a tipikusan félős kislány, ellenben megvannak a magam itt-ott meghúzott határai, melyeket csak egy kis unszolással vagyok képes átlépni, de annak a személynek, aki erre kér, határozott meggyőzőerővel kell bírnia. Nehezen mondok le az elképzeléseimről, a terveimről, a napi beosztásaimról. Tele vagyok naptárakkal, melyeken ott díszelegnek a fontos események színes bejelölései, hogy emlékeztessenek a másnap fontosságára. Szerettem ezt a rendszert, ha tudtam, hogy az életem milyen irányba haladt és amikor tisztában voltam vele mit kell következőleg tennem, hogy azt a pillanatot kellőképpen felkészülve várhassam. A mai nap nem ilyen. Ezeket a perceket nem lehet előre feljegyzetelni, kis kártyákat írni vagy betanulni hozzá egy fejben már előre megírt szöveget, mert ezeknek a pillanatoknak a fontossága egyik percről a másikra változhat. Az egyik pillanatban még elmondható lehet, hogy minden rendben, a másikban pedig ott állsz megfosztva mindattól, ami eddig olyan szépen körülírta az életedet. Felkavart érzelmileg ez az egész és az addig gondosan maga köré épített védőfalakat téglákként bontogatták le az egymást követő események. Tartottam a végeredménytől, attól a kimondatlan gondolattól, amely az ember lánya fejében akaratlanul is éket ver és nyugtalanságba tartja. És bár minden kívülálló azt mondaná, hogy nem kellene előre a legrosszabbra gondolni, de talán ez mindannyiunkba bele van kódolva, mint valami védekező mechanizmus. Felkészülünk azokra az eshetőségekre melyektől félünk, hogy amikor elérünk a végső pillanatig, akkor elég erősek legyünk a folytatáshoz. Noha kellemes meglepetések mindenkit érhetnek, de a jót könnyebb elfogadni, mint a rosszat.
Jake jelenléte nyugtató hatással bír rám a vizsgálatok során. Szeretnék a segítségére lenni ebben, valamit tenni, hogy előrébb jussunk az én kusza állapotommal kapcsolatban, de amit a szüleimről tudok mondani az édeskevés. Mégis ő képes úgy megragadni minden kellemetlenségnek a jobb oldalát, hogy úgy érezzem még mindig van egy kapaszkodó, egy újabb mentőkötél, ami miatt nem kell lemondanunk a folytatásról. Ez pedig bennem is könnyedséget hagy hátra, mindazon biztonságos érzések mellett, amit a közelsége már amúgy is  biztosít.
- Igen, ebben igazad van. - bólintok egyet és hagyom egy másodperc erejéig, hogy a mosolyának látványa újabb löketet adjon, ami kizökkent az olykor elkalandozó gondolataimból. Ritkán koncentrálok csak a jelenre, most viszont pont, hogy erre van szükség. Itt, ebben a pillanatban csak rám és arra, hogy ne a jövő alakulásától feszengjek, melyre nincs túl sok befolyásom, sem a múlt eseményein, amin pedig már nem igazán változtathatok.
A vizsgálatok alatt érzem, hogy a szédülésem ismét kezd erősödni, ezért örülök amikor végre lefeküdhetek. Másodpercek leforgásáig hunyom be csak néha a szemeimet vagy koncentrálok a légzésemre, amely gyakorlatok alatt a doktor-urat sem hagyom figyelmen kívül, ellenben érzem miszerint csak félig vagyok a helyzet magaslatán.
- Na ne már! Mi lesz így a terveimmel, hogy fakunyhót készíttetek veled? Már ki is néztem melyik fa tetejére akarom. - szélesebb ívet ölt a mosoly az arcomon, de persze azt már nem teszem hozzá, hogy beérem a mini verziójával is. A lényeg a folyamatban számomra úgyis az lenne, aki elkészíti.
- A körhintához hasonlítanám inkább, amire szórakozásképp biztos nem ültetném fel a gyerekeimet. - gondolkozok el a kérdésén, egyben a saját állapotom megragadásán is. - Egyik rosszabbat jelent mint a másik, igaz? Mármint már ha logikusan is nézzük... - érdeklődően veszem fel vele a szemkontaktust, hiszen én csak azt érzem, hogy egyik sem lehet valami kellemes. Bár jobban belegondolva inkább zötykölődök végig ezen a kellemetlen ritmuson, minthogy egy egész hurrikánt köszöntsek a fejemben. Utóbbi esetében kétlem, hogy lehetőségem lenne kompromisszumokat kötni az állapotommal. Bizonyára a tarts még ki egy keveset esdeklő kérése semmit sem érne.
Ahogyan a családommal kapcsolatos témát próbáljuk feleleveníteni akaratlanul is felrémlenek képek a múltamból. Tettek, melyek egy kis időre elhitették velem, hogy akár jobb is lehetne a kapcsolatom apával, a családom többi tagjával, majd egy óvatlan pillanatban ugyanolyan gyorsan foszlottak is szét. Egy idő után, ha mindig ugyanazt kapod rájössz, hogy a következő alkalommal még azelőtt lépj vissza, mielőtt újabb sérüléssel lennél gazdagabb. Én megtettem, de könnyebb ettől még nem lett.
- Az lenne a legjobb, ha inkább nem keresnénk a másikat. Tudod azzal, hogy időközönként újra megjelenik az életembe olyan, mintha visszafejlődnék általa. Ez olyan pillanat, amikor valamit szeretnél elfelejteni, de mikor már úgy érzed jobban vagy, akkor ismét az eszedbe juttatják. Ő állandóan ezt teszi velem. - magyarázom el már amennyire jelen helyzetemben a koncentrálásom azt megengedi, utána viszont jobb ötletnek találom a hallgatóság szerepét felvenni. A saját kis nyugodalmas tapasztalataimmal és világképemmel nehezen felfogható mindaz, amelyen keresztül kellett mennie, akár katonaként, akár pedig orvosként. Annak viszont különösen örülök, ha még inkább megismerhetem őt. Szavakba azonban aligha tudnám önteni mekkora csodálatot is érzek iránta akárhányszor a gondolataim rabjává válik az ő személye.
- Piszkosul bátor férfi vagy te, Jake Lester. Mondtam már? - vallom be őszintén miközben őt figyelem, ahogyan a munkáját végzi, de inkább próbálok együttműködni vele mintsem hátráltatni benne. Sokadik alkalommal is újfent rájövök mekkora egy hülye voltam, amikor hónapokkal ezelőtt a saját magánakcióm miatt elszúrtam vele a dolgokat.
Hálásan vezetem rá tekintetemet amikor eleget tesz a kérésemnek az ablaknyitással kapcsolatban, mellette viszont a köszönöm kimondása sem marad el. A hideg levegő most egyáltalán nem zavaró, sokkal inkább megváltás a fejemben tapasztalt fájásnak, amit mint valami mantraként igyekszek minél gyorsabban elűzni magamtól. Leevy érkezését követően csak külső szemlélője vagyok a közöttük zajló beszélgetésnek egészen addig, amíg Jake felém nem fordul és a kezét meg nem érzem a térdemen. Lepillantok oda ahol az érintése találkozik a bőröm felületével, habár tagadhatatlanul nem hat rám jól, hogy már a járás sem megy segítség nélkül, amikor a tolószék szóba kerül közöttünk. A szomorúság helyett viszont dühös vagyok, erre az egész mindenségre, ami velem zajlik, mégse mutatom ennek különösebb jelét. Azzal ugyanis közel sem segítek, ha most kezdek neki a kiakadással teljes érzelmi kirohanásomnak. Egy megértő bólintást követően viszont jobban lekötnek arcának vonásai, melybe elmerülve azért finom árnyalattal, de észrevehetőek a kialvatlanság összetéveszthetetlen jelei még akkor is, ha korábbról a kávé éberebbé is tette őt valamennyivel.
- Azért ígérd meg hogyha itt végeztünk akkor alszol majd te is valamennyit. És tudod, hogy legyek bármilyen állapotban, ismersz már jól, hogy addig foglak majd nyüstölni, amíg meg nem teszed. - elmosolyodok egy pillanat töredékéig, azt viszont már nem teszem hozzá, hogy kegyetlen jó vagyok mások érzéseit magamra kivetíteni. Szóval ha nem alszik eleget, attól természetesen aggódni kezdek, ha pedig ez bekövetkezik a nyugtalanság sem marad a háttérben sokáig, melynek eredményeként engem is elkerül az alvás gondolata. Szóval ja, ez kimondhatatlanul is egy ördögi kör. És persze, azt is megígértem neki egészen más szövegkörnyezetben és körülmények között, hogy az ágyban fogom őt tartani, de ebben az esetben tényleg csak az alvásra gondolok, semmi másra.
A CT-hez vezető úton akadna pár kérdésem Leevy felé, de inkább visszatartom őket. Kimondatlan ígéretet tettem magamnak, hogy nem hagyom a kíváncsiságomat szabadon garázdálkodni, csak egyszerűen elfogadom, hogy itt mindenki a munkáját végzi. Hiszen csak így végezhetünk minél előbb. Ezért, hogy lefoglaljam magamat többnyire a rosszullétemen próbálok úrrá lenni, azt viszont már magam is belátom, hogy a tolószék nélkül két lépést se tudtam volna megtenni a folyosón ami után ne a földön kötöttem volna ki. Magamban számolgatom az eltelt perceket, kapaszkodok abba a megszokott idősávba, ameddig meg kell küzdenem ezzel, de a tény, hogy még a felén sem vagyok túl közel sem boldogít.
Az időközben magamra öltött kórházi hálóing szélével babrálok, a rajta lévő mintákat számolgatom. Azt már megfigyeltem, hogy ilyen esetekben szükségem van valamire, ami leköti az agyamat. Egyes helyzetekben ha valakit a rémálmai által fog el a pánik az segít, ha kiválaszt egy színt magának és felsorolja azokat a tárgyakat a környezetében, amelyben az megtalálható. Ilyenkor a koncentrációja másra terelődik, egyszerűbben lefoglalja magát. Én most a rajtam eluralkodó pánikot a minták számolgatásával űzöm el egészen addig, amíg Jake visszaérkezése után a géphez nem kísérnek, ahol egyik kérésük azt foglalja magába, hogy próbáljak lehetőségeim szerint ellazulni és nem mozogni, miközben a vizsgálat folyamata zajlik. A fejem felett fogom át két oldalról átmeneti fekvőhelyemet és az engem körülvevő tér belsejének nem túl érdekfeszítő mintázatára koncentrálok. Már csak 7 perc és elmúlik. 59, 58, 57..csak koncentrálj.

.

Sokszor esik meg velünk, hogy nem tudjuk kezelni a betegeink érzelem kitöréseit, vagy éppen bizonytalansági táptalaját. A páciensek jó nagy része hökken meg az információk hiánya miatt, nem is sejtik, hogy tulajdonképpen egyetlen veszélytelennek tűnő szédülés mögött mennyi minden állhat. A testünk minden alkalommal jelez, de nem vesszük komolyan ezeket az aprócska figyelmeztetéseket és már csak akkor fordulunk orvoshoz, ha nagyobb a baj. Nekem minden helyzetben tudnom kell reagálnom, és megtartani a megfelelő egyensúlyt, ha rossz hírek közléséről is van szó. Megannyi konzultáció, és vizsgálatsorozat áll a hátam mögött, nem most kezdtem meg a szakmát, és láttam már nagyon rossz bőrben lévő betegeket is, de a mai nap mindenen túlmutat. Sosem gondoltam volna, hogy olyan személlyel kell majd végigcsinálnom ezeket a lépéseket, aki közel áll hozzám, és ő maga is megszerezte az orvosi diplomát. Nem a test felvágásával foglalkozik, de nap, mint nap lát olyan eseteket, ahol a pszichológia uralja a teret, és valahol ez a kettő össze is kapcsolódik. Előfordult, hogy nekem is segítséget kellett hívnom egy másik kolléga képében, mert a beteg egyedül nem tudta feldolgozni a diagnózis tényét. Megpróbáltam kíméletesen előadni, a legnehezebb az volt, ha ezt szülőkkel kellett közölnöm, miközben a gyermekük ott játszott a háttérben, vagy egy kisebb apróságnak a szemébe nézve füllenteni a halálról, ha a szülők is tagadásban éltek. Megannyi oldala volt ennek a témának, és a szakorvosi vizsga egy igen nagy részét teszi ki, hogy mi magunk is hogyan kezeljük a veszteségeket, mennyire merülünk bele érzelmileg a betegek helyzetébe. Nincsen könnyű dolgom jelenleg, és tegnap este még el sem játszottam volna a gondolattal, amikor rátaláltam Maddie-re, hogy nagyobb baja is lehet, mint egy kis szédülés. Éjszakába nyúlóan bújtam a szakirodalmat, de semmi sem vitt közelebb a megoldáshoz. Hirtelen az ajtómon kopogtatott a múlt, és pofátlanul merészkedett be a jelenembe. Két hónapja hagytam a hátam mögött őt, és azt a veszekedést, mellyel búcsút mondtunk egymásnak. Két hónapja éltem a kis világomban, ahol nem voltak rokonok, sem barátok, és köszönöm szépen nagyon jól megvoltam vele, de hirtelen ez a gombóc a torkomban arra emlékeztet, hogy én sem menekülhetek el a sorsom elől, és nem fordíthatok hátat a szakmámnak, mert jött egy kis lelki válság. Meg vagyok rémülve, ha nem is mutatom ki, de aggódom, és minden egyes agysejtemmel azon vagyok, hogy a helyes diagnózist állítsam fel, de valahol a szívem mélyén már sejtem, hogy ennek nem lesz jó vége, mégsem tudok úgy tekinteni a kéklő íriszekbe, hogy ne mosolyogjak, és sugalljam azt a szőkeség felé, hogy minden rendben lesz. Hamis illúziót keltek, és becsapom saját magamat is, de egyszerűen nem megy, hogy a szokásos fehér köpeny felvétele után úgy tekintsek Maddie-re, mint egy átlagos betegre, mert nem az. Ez a nő volt mellettem, amikor kiborultam, és a világomról se tudtam, befogadott a házába, és istápolta a lelkemet. Kötődtem hozzá, ha nem ismertem be magam előtt, hogy többet érzek iránta, mint egy sima barátság, akkor is ott lett volna az érzelem, mert nem múlik el egyik pillanatról a másikra. Az egyik felem haragudott rá, hogy utánam jött, és erről nem szólt semmit, de a másik felem (ez volt a nagyobb), most szinte azért kiáltott, hogy tévedjek. Nem lehet igazam, ha túl leszünk a vizsgálatokon. A szemét figyelem, ott ül benne a rettegés, én meg csak felfelé görbülő ajkakkal simogatom a térdét, és előtte guggolok, mint egy féleszű. A távolságtartás momentán nem megy, és nem is erőltetem rá a kettősünkre. Leevy mindig tudja, hogy mikor kell kettesben hagynia bennünket, és ezért hálás vagyok. Maddie nagyon törékeny, már akkor láttam rajta, hogy valami nincs rendben, amikor feltűnt a hóban. A szeméből a legkönnyebb olvasnom, mert amikor ideges vagy, egyszerűen nem találja a helyét, akkor a kis kék szivárványban megveszik egy kis feketeség is. Az arca most sápadt, de legalább nem ájult el, és ez már nekem is egy kis nyugalmat csempész a szervezetembe.
- Figyelj, nem a világvége, ha most ülni fogsz egy keveset, rendben? Nem leszel távol, csak pár emelettel visznek feljebb azt hiszem. – biztatom őt, mert sajnos már régen jártam erre, évek teltek el azóta, mióta ennek a kórházban vittem a neurológiai szárnyát. A tekintetem most az övébe fúrom, és megpróbálok nem idegeskedni, de az nem fog annyira könnyen menni. A háta mögött jelzem Leevy-nek, hogy hozza be a tolószéket, így én vagyok az, aki az ágyról segíti át oda őt, és még utoljára megszorítom a kezét. – Jó kezekben leszel. – biztosítom róla, hogy nem fog elveszni, és még válaszolok a kérdésére is. – A megfelelő időben én is fogok aludni, de tényleg ne miattam aggódj, hanem vigyázz a kis seggedre, hogy ne kössön ki a földön. – nevetek fel, de ez a jókedv csak addig tart, amíg be nem csukódik mögöttük az ajtó, mert akkor az asztalra támaszkodom és kifújom az eddig bent tartott levegőmennyiséget. Mi a fene lesz, ha rossz eredményeket kapok, és oda kell állnom elé? A CT alatt nem zavarok, nekem a másik oldalon van teendőm, és meg kell várnom, hogy az MRI is üres legyen, csakis utána tudunk lépni valamerre. A vizsgálóba már csak akkor megyek át, ha Leevy értem küldet egy nővért, és Maddie-t befektették a mágneses térbe. Bekapcsolom a mikrofont, és beszélni kezdek hozzá, amint a gép behelyezte őt, és megindul a scannelés. – Maddie ez most ötven percig el fog tartani, úgyhogy kérlek nyugodj meg, és gondolj arra, hogy mennyire idegesítő a hangom. Mesélhetek neked arról, hogy megittam egy borzalmas kávét, meg a tiédbe is belekóstoltam. – érzem, hogy nem vagyok önmagam, mégsem mutatom kifelé, hanem baromságokat hordok össze a kedvéért. – Emlékszel, amikor a kutyákat sétáltattuk a közeli parkban? Samira minden áldott reggel percre pontosan ugyanannyi időre vonszol el, mint veled ment…és én nem voltam ott. – elhallgatok a vállam pöccintésére. Leevy az, aki felhívja a figyelmemet a felvételekre. – Most ki fogom kapcsolni a mikrofont, te meg tegyél úgy, mint egy pálmafás szigeten lennél. A koktélok sem maradhatnak el. – bontom a vonalat kettőnk között, és előrehajolok, a két kezemen megtámaszkodva, hogy szemügyre vegyem a képernyőt. – Jake…az ott fent. A bal homloklebenyben egy 2 vagy 3 centis…. – ki se kell mondania. – Igen, az. Hívd a labort a véreredmények miatt és a CT is kell azonnal. – a fejemet fogva fordulok el, és káromkodom el magam az üvegfal mögött. Miért éppen velünk történik?

Maddie-t átkísérték egy fél órája az egyik VIP vizsgálóba, ahol pihenhet, nekem viszont azóta egyetlen nyugodt perc sem jutott. A torkom kiszáradt, és a mellkasomat nyomja valami. Már felrúgtam a széket, és üvöltöttem is, de nem lett jobb. Némán küzdök azért, hogy ne legyen igaz, de minden ott áll feketén és fehéren előttem. A tarkómra vezetve a két karomat pillantok ki az ablakon. Egyedül akartam maradni az eredmények után, hogy kitaláljam mi a következő lépcsőfok, de életemben először nem tudom, hogy mit tegyek. Csak állok, és a szavakat keresem, végül összeszedem a maradék erőmet, és lemegyek az alsó emeletre. Halkan kopogok kettőt, és csak utána nyitok be. – Helló…szépség. Jobban vagy? – csukom be az ajtót a tokjába és megállok a közelében, végigvezetve a kékjeimet a berendezésen, aztán rajta állapodnak meg. Nem tudok mit mondani, csak figyelem őt, és tudom, hogy most minden meg fog változni közöttünk, vele és velem is örökre.

Általában pozitív gondolkozású személynek tartom magamat. Igyekszem az élet napos oldalát meglátni, a saját kis világom kellemesebb tényezőit és arra koncentrálni, ami igazán számít. Tizenévesen volt egy elképzelésem az életemről. Akkoriban naivan hittem abban, hogy egy napon Lance túljut a függőségén és én mellette leszek minden nehézsége ellenére is. Segítem, amikor úgy érezné bukásra van ítélve és kitartok mellette, még ha olykor a döntései kérdéseket is hagynak hátra bennem. Szerettem őt, ahogyan azt emberileg lehetséges és kapcsolatunk alatt ez vakított el leginkább. Emiatt nem láttam jól az apró jeleket vagy vettem figyelembe a vészcsengőket, melyek rajtam kívül mindenki más számára nyilvánvalóvá váltak. Családra vágytam vele, egy közös életre, ami másodpercek alatt tört apró darabkáira a halálával és éveken keresztül egy olyan kényelmes és biztonságos buborékba zárt bele, ami nem adott engedélyt arra, hogy bárkit is közelebb engedjek magamhoz. Szerencsésnek mondható távolság volt ez. Mintha önmagamtól próbáltam volna védeni másokat, miközben valahol a saját szívemet is még erősebb bástyával zártam el. A karrierembe temetkeztem, a pácienseim életével törődtem, az enyém pedig számomra megfelelő és közel sem sürgető tempóban haladt mellettem. Nem foglalkoztatott a külvilág nyomása, a család vagy a házasság témája, mert úgy éreztem mindenem megvan, amire emberileg szükségem lehet. Valahol ez így volt rendjén, de most, hogy itt fekszem ebben a gépben és várok valamire, valamire ami akár egyenlő lehet a fellélegzéssel vagy a kegyetlen valósággal mégis úgy érzem ezzel elpazaroltam az éveimet. Ma már egyre kevesebbszer lángol fel bennem a pozitív gondolat vagy keveredik őszinte mosoly az arcomra. A buborékom ami eddig gondosan védett elhasználódott, a félelem pedig úgy kúszott be minden mozzanatomba, hogy jelenlétével kitörölhetetlen nyomot hagyott hátra bennem. Egyedül Jake jelenléte és szavai segítettek és ezekre koncentráltam, raktároztam el őket, hogy mikor maga alá temet ez a sok aggodalom, akkor legyen mibe kapaszkodni. Jól esett a törődése, a kósza érintései melyeket olykor a térdemen vagy a karomon felejtett. A biztató ígéretei, amikkel a teremben látott el akárhányszor elbizonytalanodtam önmagammal szemben vagy aggodalmamat fejeztem ki vele kapcsolatban, hogy nem aludt túl sokat az este folyamán. Éveken át tartó magamban tartott gyötrődés után ő volt az, aki felforgatta az életemet, de mindezt a jó teljes értelmében. Kimentett a saját kis toronyszobámból, ahova önként zárkóztam be és megtanított újra ragaszkodni, amiről már én is azt hittem, hogy lehetetlen. Most sem véletlen, hogy mosoly kerekedik az arcomra, amikor percekig tartó elválásunk után meghallom ismételten a hangját az egész termet betöltő hangszórón keresztül. Bárhogyan is alakultak a dolgaink, ő nem vált kevésbé fontossá számomra. Nem dobogott kevésbé hevesebben a szívem, ha a közelében lehettem vagy váltam figyelmetlenebbé, amikor éppen a kék íriszei fogsága alá kerültem. Két hónap letelte után is Ő maga ugyanolyan elengedhetetlen maradt számomra.
Behunyom a szemeimet és a koncentrációmat csak rá összpontosítom, ahogyan kiragad életéből, életünkből egy-egy jelenetet. Meg persze a sületlenségeit sem hagyom figyelmemen kívül, amikkel igyekszik szórakozott oldalamat felszínre csalogatni.
- El sem tudod képzelni mennyire örülök most az idegesítő hangodnak. - az alsó ajkamat harapom be könnyed finomsággal, de szavaimnak csak egyik fele lakozik igazságtartalommal. A hangját mindig is kifejezetten szexinek találtam, főleg amikor ébredés után válhattam tanújává. - Szóval ezt értsem úgy, hogy borzalmas kávét készítettem? - forgatom ki a szavait azzal a lendülettel, de minél több nyugodtsággal próbálok adózni a helyzetem iránt ahogyan azt korábban megígértem, és kevesebb beszéddel.
Egy kedvesebb emlékkel hozakodik elő, mégpedig a kutyákkal kapcsolatban, ez pedig akaratlanul is könnyeket csal a szemeimbe, melynek hatására alig érzékelhetően élesebben szívom be a levegőt. Mindeközben azért ügyelek arra, hogy ez ne legyen kihatással a kapott eredményeimre. A szívemhez nőttek Jesse mellett mikor együtt laktunk, pedig úgy éreztem az az egy kis csoda, amit a sajátomnak tudhatok már betöltötte az egész világomat, mégis mostanra elmondhatom, hogy még akadt valamennyi hely a többi négylábúnak is. Olykor nem volt egyszerű velük, de a cserébe kapott feltétlen szeret minden elenyésző bosszankodást megért.
- És rájöttél már, hogy miért teszi ezt? - én akkoriban észrevettem, hogy utána már nem annyira lelkesedik a sétáért, ezért rendszerint vissza is fordultunk vele, ha ez bekövetkezett. A mi kis kimondatlan paktumunk volt ez, amit mintha egymás érdekében hoztunk volna akkoriban meg.
A mikrofon kikapcsolása után újra csak a kellemetlen hangforrások csapdájába kerülök, de legalább már a fejfájásom alábbhagyott és a szédülésem sem gyötrő annyira. Mindazonáltal bármennyire is igyekszem az említett tengerparti sziesztára koncentrálni, annál távolabb kerülök annak gondolatától. Visszatérek helyette a percek számolgatásáig, a jól bevált módszerig és azon egyre szűkebbre szabott időtartamhoz, melyek mintegy ajtót megtestesítve választottak el legnagyobb félelmemtől: a mindent felülíró eredménytől.

A vizsgálatok végeztével Leevy és az átmeneti tolószékem segítségével egy szobába kísérnek át, mely merőben különbözik a korábbi vizsgálótól. Barátságosabb hangulatú a többi steril, fehér falakkal ellátott helyiséghez képest. Mintha több élet lakozna a halvány bézsre festett falakba és a szoba különböző pontjain felállított - de nem túlzásokba vitt - növényekbe. Idefelé jövet szerettem volna beszédre bírni kísérőmet, mert az már lejött, hogy valamit tudhat, ahogyan is, miszerint nem áll módjában személyesen tájékoztatni erről. Nem láttam rajta különösebb ismertetőjegyeit megkönnyebbülésnek vagy szomorúságnak. Igazi számomra megfejthetetlen pókerarccal rendelkezett, amivel én sohasem büszkélkedhettem. Mindezek mellett úgy tűnt meggyőzőerőm cserben hagyott, ezért miután harmadik nekifutásra sem jártam vele sikerrel, inkább úgy döntöttem helyette kihasználom azt az édes tudatlanságban tengődő pillanatokat melyek hátramaradtak nekem és kedvezek a magamon eluralkodó és hirtelen érkező fáradtságnak.
Teljesen elveszítem az időérzékemet, mire az ajtó nyitódására sikerül felébrednem, de bizonyára annyira sok idő nem telhetett el. Noha egyetlen óra sem található, amiből biztosra is mehetnék ezzel kapcsolatban, leginkább nem ez köti le a figyelmemet, hanem a társaságom.
- Szia. - a hangom őszinte örömmel telik meg Jake láttán, a bókja pedig mosolyra késztet. - Lustábban, ami azt illeti. Lehetséges ez egyáltalán? - tanácstalanul érdeklődők tőle. - Most nyert igazán értelmet számomra milyen is az, amikor visszahúz az ágy. Kedvem sincs kimászni innen. - a hajamat eligazgatom fülem mögé, ő azonban mintha kissé bizonytalan hatást keltene a következő lépését illetően.
- Nyugodtan közelebb jöhetsz, nem harapok. - a kezemet nyújtom felé, hátha él majd ajánlatommal, de közben az arcát fürkészem kimondatlan kérdésemhez tartozó válaszokért. - Szükségem lesz még valamilyen vizsgálatra? Vagy..szóval megtudtál valamit mi a baj velem? - óvatosan érdeklődök tőle, mert valahol azon határon egyensúlyozok épp, ahol szeretném tudni a választ és ahol leginkább elmenekülnék az igazság elől.

.

Torkomat elszorítja az a kellemetlen gombóc, ami reggel óta csak érlelődik, mostanra meg elérte azt a méretet, mellyel már nem tudok mit kezdeni. Az asztallapjára támasztom le a két karomat, és mélyeket lélegzek, de semmi nem segít azon, hogy újra és újra az arcomba villog a tablet. Maddie-nek mégsem lettek jók az eredményei, és egyszerűen nem látom a felállított gyógyulási metódust magam előtt. Miért nem maradt otthon, és kergette az álmait nélkülem? Tehetetlen düh kerít a hatalmába, és meggondolatlanul rúgok bele a hozzám közelálló székbe lábába, mit sem törődve azzal, hogy ki sérülhet meg. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ma még azzal is szembe kell néznem, hogy egy hozzám közel került személynek a tudtára adjam, hogy a kilátási esélyei nem túl fényesek, és a kicsinek hitt tünetek egy sokkal nagyobb problémát hivatottak jelezni, csak nem akart rá figyelni eléggé. Meglepődnének a betegek is, ha látnák az orvosokat a diagnózis elmondása előtti pillanatokban. Hideg futkos a hátamon, és tudom, hogy ez csak a testem reakciója arra, hogy képtelen vagyok elfogadni az igazságot. A szőke nő odaát nem azt érdemli, hogy ilyesmivel sújtsam, neki tovább kellett volna lépnie Ednán, meg rajtam is, ahogyan a múltjában történt baleseteken, amiket a mai napig a lelkén hordoz. Maddie komplex személyiség, már az első pillanatban feltűnt, hogy mennyire visszahúzódó, és odaadó, azonban csak később vált nyilvánvalóvá, hogy ez a védelmi pajzsa. Elzárkózott az élet elől, akárcsak én, és a másokon való segítési hajlamába menekült el. Lehetőségem volt betekintést nyerni a kis világába, ahol nemcsak a munka dominál, hanem egy egész lény vár arra, hogy szabadon eresszék, és megengedjék neki, hogy a kedve szerint éljen. Túl sokáig várt azzal, hogy szeressen, és most sem a legjobb embernek adta oda, de mit tehetnék én az ellen, ha egyszerűen hozzám kötődik? Mikor vált minden ennyire bonyolulttá? Nekem csak az lett volna a dolgom, hogy elfelejtem, és új életet kezdek ezen a vidéken, de mégis utánam jött, most meg kapkodom a fejemet, hogy mi történik velünk. Természetellenesen vonzódom hozzá, a személyisége babonázott meg, azzal a szeretettel, ami benne van, ezer férfi is boldog lenne, de neki csak egy kell, de miért pont én? A saját családomat nem tudom elviselni a környezetemben, akkor miből gondolja, hogy nekünk működhetne ez a mi is? Lefeküdtünk ma reggel, és nem ellenkeztem, hogy ne bújjunk ágyba, hanem az alantas vágyaimnak engedelmeskedve kihasználtam őt, és belementem a játékba, bár ez már régen túlnőtt kettőnkön. Leti felbukkanása sem a legjobbkor jött, de ahhoz képest egészen kulturáltan fogadta a másik nő létezését. Nem tartottam homályban, nem beszéltem a múltamról, de nem is ígértem neki egy fényes jövőt, ahol mi ketten együtt nevelünk egy tucat gyermeket, és éttermet vezetünk a híres Anchorage városában. Egy utolsó szemétládának titulálnám magamat, ha megtehetném, de most be kell érnem annyival, hogy én voltam az, aki pár órával ezelőtt örömet szerzett neki, most meg szépen az arcába fogom mondani, hogy daganatot találtam a fejében, és ez egyáltalán nem a jó tartományba esik. Leevy eleinte szintén le volt taglózva, és nem tudott mit mondani arra, amit láttunk a felvételen. Mindenképpen kellene a biopszia is, hogy kiderüljön, de abból, amit most láttam már egészen bizonyos, hogy a hangulatingadozásoknak, és a többinek mind ez állt a hátterében. Astrocytoma…most nagyon utálom, hogy ennyit tanultam az egyetemen, és tudom, hogy ez mit jelent. A homloklebenyében elhelyezkedő csillag alakú daganat nehezen műthető, szinte lehetetlen, ahogyan a kezelések fele is hatástalan rá. Miért nem lehetett valami más, amire tudom, hogy elegendő lesz mondjuk egy-két sugár vagy kemoterápia, és nem egy olyan, ahol bele kell avatkoznom. A történetünk új fordulatot vett, és szerettem volna inkább a második sorból figyelni az eseményeket, de nyakig benne voltam. Direkt kértem egy kis haladékot, hadd pihenjen, és élvezze az ágya melegét, mielőtt rázúdítom a híreket. Mit kellene még mondanom neki azon kívül, hogy nem sok esélyt látok a műtét elkerülésére, hogy nagy eséllyel bele is halhat? Miért áltatnám vele, hogy minden rendben lesz, amikor én sem vagyok biztos a dolgomban? Életemben először reszket a kezem, és izzad a tenyerem belső fele, ezért le is csúszok az asztalról, és meg kell fordulnom, hogy ne őrüljek meg. Milyen játékot űznek velem a fentiek? A szüleim után még egy trauma már sok lenne, nem volt elég, hogy az öcsémet éveken át kergettem, és minden éjjel azzal a fohásszal hajtottam álomra a fejemet, hogy még életben legyen? Mindenesetre már nem sokat időzök az átmenetileg kinevezett irodámban, fogom magam és egy semlegesnek ható mosollyal hagyom el a bázist. Nincs is olyan messze a lift, de inkább a lépcsőt választom a közlekedésem céljául, majd amikor már rá is kanyarodok a folyosó azon szakaszára, ahonnan a termek nyílnak, akkor veszek még egy fullasztó sóhajt, és magam mögött hagyom az összes létező kételyemet. Nem léphetek be úgy az ajtón, hogy nincs bennem remény, mert akkor ő maga is össze fog törni. Milyen módon magyarázzam el neki, legyek szakmailag kifogástalan, vagy vegyem elő a gyerekeknél alkalmazott metódust? Tanácstalanul állok meg az ajtóban, és bizakodva hagynám el a terepet, ha nem lenne ébren. Bátortalanul köszöntöm, amint becsukom magam mögött a nyílászárót, és egy kicsit távolabb állok meg tőle.
- Errefelé vannak a legjobb ágyak, ha engem kérdezel. New Yorknak még lenne miben fejlődnie. – halványan görbülnek felfelé az ajkaim, miközben megigazítom a zsebemet és közelebb merészkedem hozzá. A felém nyúló kéz láttán most a szívem szorul el, de nem fogom meg neki, csak gyengéden végigsimítok a tetején, és oldalasan helyezkedem le az ágy szélére. – Már nem lesz szükséged semmilyen vizsgálatra. Megkaptam az eredményeket. – tekintek mélyen a szemébe, de a némaság most nagyobb válasz nálam is. – Az igazság az, hogy nagyon is közeli diagnózist tudok neked mondani. – pillantok el az ablak irányába, ahonnan nagyon szépen látszik a frissen hulló hó. – Tudod, hogy miért szeretem ezt a várost? Mindig emlékeztet rá, hogy milyen értékes az élet. A hó elzárja az embereket, de itt úgy érzed, hogy erőt meríthetsz belőle. – megköszörülöm a torkomat, és úgy nézek vissza azokba a hatalmas kékségekbe. – Találtam némi elváltozást az agyadban. A homloklebenyed elülső felében van egy 2-3 centis… - elhallgatok, és most odahúzom a kezét az ölembe. – daganat. Sajnálom Maddie. – cirógatom végig neki, ha nem húzza el. – Viszonylag időben vettük észre, de mindenképpen szükséges lesz sugárkezelés és kemoterápia is. Szeretném, ha tudnád itt leszek végig melletted… - már tényleg nem tudom, hogy mit kellene mondanom, mert szinte előttem törik össze, és nekem is a szívemet morzsolja szét apró cafatokra…

Tudatában vagyok annak, hogy ez az édes tudatlanság csak egy átmeneti megoldás a részemről. Idővel az eredmények kiderülnek, velük együtt pedig a jövőm folytatása is, hogy mennyire is ígéretes lesz valójában. Félek, aggódok és habár eddig minden gondolatomat igyekeztem egy pozitívabb mederbe terelni, mostanra viszont aligha sikerül eljutnom odáig. Mintha a hazugságok melyekkel ezidáig áltattam magamat megtelítették volna ezt a szakadékot és több lehetőséget nem nyújtanak a vigaszra.
Feljebb húzom magamon a takarómat és habár a szobában kellemes meleg honol, valójában annyit néztem az ablakon túli havas tetőket, hogy egy részem csak még inkább szeretett volna bekuckózni a kellemes hőmérsékletet nyújtó anyag alá, mintha ettől jobban védeni tudnám magamat az időjárás viszontagságaitól. Fáradtnak érzem magamat, noha a szédülésem és a fejfájásom mostanra alábbhagyott, de az idestova órák óta rendületlenül cikázó gondolataim kimerítettek. Annyiszor vettem át magamban a mivanha? kérdés világát, hogy szinte már aligha tudna bármilyen eredmény is meglepetést okozni.
Arcomba hulló szőke tincseimet visszaigazgatom a helyükre és a szobában hallgatózok. Kintről olykor beszűrődik a hangszóróból érkező hang mely az orvosokat szólítja fel megjelenésük következő helyszínére, de többségében fülsüketítő csend honol. Jól esne most valami zenét hallgatni vagy egy bugyuta műsort nézni a tv-ben, amivel elérhetném a várva várt nyugalmat, de ennek hiányában kénytelen vagyok kettesben maradni a gondolataimmal. Újabb kérdéses végkimenetel felidézése követi szorosan az elődjeit, én pedig behunyom a szemeimet, hogy kizárhassam őket. Túl leszel ezen, Maddie. - mantrázom magamban gyermeteg biztatással. - Mindjárt vége és te jól leszel majd. Mert ennek így kell történnie.
Ébredésemet egy ismerős hang, majd az ahhoz tartozó férfi vonásai követik. Elmosolyodok Jake jelenlétén, habár a mellkasomba költözött kellemetlen érzés csak még nyomasztóbbá változtatja hangulatomat. Mindezek ellenére ennek igyekszem kevésbé jelét adni. Rossz szokásaim egyike közé tartozott, hogy elrejtettem a valódi érzéseimet és ritkán mutattam meg mit gondolok valójában. Olykor még a saját tanácsomat sem voltam hajlandó megfogadni, noha nem azért, mert nem hittem bennük, hanem mert a szavakkal mindig is könnyebb volt bánni, mint a tettekkel. A környezetemre figyeltem sokszor és arra, hogy szavaimmal ne okozzak felesleges kellemetlenségeket. Márpedig most szántam volna magamat az előre történő aggodalomért, amikor még pár percig gondtalanul élvezhettem Jake társaságát.
- Igen, ezt már én is tanúsíthatom. - arrébb mocorgok, amikor elhelyezkedik mellettem az ágyon és én magam is feljebb tornászok átmeneti kényelmemből, hogy további érdeklődésemet ily módon fejezzem ki az irányába. Bizonyára mindenki életében megtapasztalhatta azt, amikor mélyen tisztában van az igazsággal, mégis mindent elkövet csakhogy ne vehessen róla tudomást. Mintha a szervezetünk, érzékszerveink és az egész lényünk így akarna megvédeni minket attól, ami ránk vár és ami ha kimondásra kerül, már visszafordíthatatlanná válik. Én is ezt érzem. Tudom, hogy valami nincs rendjén, sőt látom. Észreveszem, ahogyan korábban Leevy esetében is tettem, de tagadom még magam előtt is, mert valahol egyszerűbb mástól hallani a valóságot, mint önmagunkat, a lehető legnagyobb bizalmasunkat szembesíteni ezzel.
A válasza előtt csak a kezemet követem tekintetemmel, ami most az ő közelében pihen meg. Nyugtatóan hat rám még annak ellenére is, hogy minden porcikámban érzem miért történik ez. A torkomban lévő gombóc jelenlétét már nem zárhatom ki, ahogyan a hálóingemre hulló könnycseppet sem, ami szinte észrevétlen utat járt be az arcom mentén. Csendben, figyelmesen hallgatom a szavaimat és nehezebbnek érzem még a lélegzetvételt is. Elhomályosul a látásom az egyre szaporábban felszínre törő könnyeim miatt, de nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy felemeljem a másik kezemet és eltüntessem őket az arcomról kézfejemmel. Csak a szoba berendezését figyelem, egy mozdulatlan pontra koncentrálva. Korábban azt mondták, ha kinézünk magunknak egy pontot valahol és csak arra összpontosítunk, akkor azzal megelőzhetjük, hogy elveszítsük egyensúlyunkat. Márpedig most ebben az állapotban, ahol úgy érzem másodpercek leforgása alatt húzták ki a lábaim alól a talajt szükségem van az egyensúlyom megőrzésére.
Egy mélyebb lélegzetvétel követi a másikat és a mellkasomat kellemetlen hellyé tevő érzés csak még hangsúlyosabbá válik. Jake hangja valahogy egyszerre tölti be és veszik el egymást túlkiabáló gondolataim közepette, míg nem sikerül megtalálnom a hangomat, ami kissé érzéketlenül, hol pedig zaklatottan cseng.
- Valakinek vigyáznia kell Jessere. - ez az első, ami utat tör ajkaim közül, de ezt követően egymást érik a szinte parancsra történő teendőim. - Hogyan fogom elmondani Jarednek? A betegeimnek? - nem tehetem ezt velük. Elvenni tőlük a segítséget, amikor szükségük van rá. - Megígértem.. én azt mondtam.. - annyi minden jut eszembe egyszerre. A korábban másoknak adott szavaim, melyeket most meg kell szegnem. Mert megtörténik. Minden amitől tartottam most belesűrűsödik egy buborékba és kiszorítva a jövőm biztonságát veszi át kegyetlen módon a helyét. Aztán egy óvatlan pillanatban, miközben a szavaimat keresem könnyeim közepette felnézek Jake arcára.
- Én.. nem. - Őt is elveszíthetem. - Nem lehet..ez nem történhet meg. - már nem szabok gátat az eddig visszafojtott sírásnak, egyszerűen csak hagyom, hogy felülkerekedjenek rajtam érzéseim, miközben olyan szorosan menekülök az ölelésébe, mintha a holnap nem is létezne többé.

/Köszönöm, egy élmény volt.   /