Mézédes illatok lengik körbe a belvárost, mikor az aszfalton négy tappancs, és az én cipőm lenyomata marad meg. Úgy robbant be a nyár, hogy szinte észre sem vettük a tavasz végét. Az évszakok újabb fordulatot tettek meg a nagy idő palástján, és vágyakozva pillantok a sötétséget ölelő reményekbe. Mellettem két ember, egymásba gabalyodva andalog el. A férfitag egy homlokcsókkal pecsételi meg a ki nem mondott szavait. Érzem, hogy nem is olyan régen még a sarkon lévő fánkosnál a zsírban meg az olajban sült a finom édesség. Megmagyarázhatatlan ez a nyugalom, mikor nyugovóra tér a nagy metropolisz. A csuklóm köré csavarom a pórázt, és megállok a kijelölt átkelőhely előtt. A lámpa narancsosan villan meg, már nem jelzi a járókelőknek, hogy mikor térhetnek át. Hajnali háromkor nem is csoda, főleg nem hétköznap. A lakók többsége alszik, mert holnap munkába megy, vagy éppen az álmait valósítja meg. New Yorkban az a jó, és a lenyűgöző, hogy a legtöbben még látják benne a potenciált. A sok film, dal is mely erről a betontengerről született, mind azt firtatja, hogy itt az lehetsz, aki akarsz lenni. Ki vagyok én? Jake Lester? Samira finoman böködi meg az orrával a lábamat, hogy menjünk. Lepillantok rá, egy megfoghatatlan kötelék fűz hozzá. Nem is értem, hogy mi ez, mert szavakkal nem körülírható. Megérti a bennem dúló viharokat. Ki sem kellett mondanom…és már ott volt az ágyban, mikor felüvöltöttem. Most az egyszer örülök, hogy Dorian az új csajánál volt, és Nora bevállalta Hannah-t. Nem tudom, hogy mit tettem volna, ha az unokahúgom is a közelemben van, és így lát meg. Hideg veríték folyt végig a hátamon, szaggatottan vettem a levegőt, és a semmibe hadonásztam egy nevet üvöltve. Larson. Meghalt…lyukat égettek bele. A lőpor zamata még az orrüregemben füstöl, a dobhártyám majd szétszakad. El kellett jönnöm, hogy kiszellőztessem a fejemet. Dózert kiengedtem a kertbe, és sétára csábítottam a másik felét. Nem szeretem, ha ez történik, de mióta úgymond kiderült, hogy van még egy testvérem, Dorian kiborult, és Jamie meg a többiek is elizolálódtak…valahol a kettő között ragadtam. Egyre többször merült fel bennem, hogy ki vagyok, és mi a célom. Pár évvel ezelőtt még a testvérem megtalálása volt, de mostanra már kifogytam a tervekből. Lézengek, és feleszmélek, hogy ideje továbbmennem. Nincs célom, csak bolyongok, mint egy őrült. A szívem őrülten ver még, karikák húzódnak a szemem alatt, de legalább józan vagyok. Délután jöttem haza a kórházból az ügyelet után, így a holnapi napom szabad. Mennyit aludtam…két órát? Mindenesetre a holtponton már túl vagyok. Az egyik sarkon el is fordulok, és megállok az egyik kirakat előtt, ami még nyitva is van. A gofri gondolata megnyugtat, egy hétköznapi fogalom. Az ablak előtt nem áll senki, így odaállok, és a mellényzsebemből előhalászok egy húszast. - Helló…két waffel lesz, nutellával, meg tejszínhabbal. Elvitelre. – teszem mellé, mire a fiatal csaj bólint, és neki is áll a rendelésem elkészítésének. A falnak dőlve várok, az illatok hatása alá kerülök Samira higgadtan heveredik le a lábam mellé, és nem ugat, csak nézelődik. Nem is lehet észrevenni rajta, hogy olykor bolond, mint egy ökör, és ugrándozik is, de ma azt képviseli, amire nekem van szükségem. Az idő lassan telik, de nem sürgetem a csajt, inkább kiszúrom az epreket, és a kis pöttyöket rajtuk. Nem tudom, hogy miért nem kedvelem, de nem szép. Olyan műnek tűnik. Nemsokára elkészül az édesség, és nem gondolkodva kérek mellé egy szatyrot is, mert pórázt viszek. A lány túlságosan végigmér, de nem vagyok abban a hangulatban, hogy most csevegjek. - Köszi…tartsd meg a többit. – az alkaromra akasztom, és nem várva tovább, szépen elindulok. A zsebembe süllyesztem a kezem, de a pórázt nem eresztem. Ismerős környéken járok, van egy sejtésem, hogy miért jöttem ide. A ház előtt leparkolok, és felnézek a harmadik emeletre. Sötét van. Talán itthon sincs..végül megtörök, és odamegyek a bejárathoz. A kombinációt nem tudom, és nem merem felkelteni, így a szomszédba csöngetek be. - Elnézést… - jön a kurva anyázás, hogy miért nem alszok, de aztán hála istennek egy zöld út jelenik meg előttem. Hányas ajtó? Az a rohadt memóriám. Végül Samirára hagyatkozom, aki néhány lépcsőforduló után lefekszik az egyik lábtörlőre. Igen…ez az. Veszek egy mély levegőt, és bekopogok. Nem hallok semmit, így újrapróbálkozom, mire csörren a zár, és kinyílik az ajtó. - Sziaaa…Maddie…hoztam waffelt. – mutatom fel a zacskót. Többet nem akarok mondani.
Mindannyian próbálkozunk, mégis nehezen zökkennünk ki a hétköznapok mókuskerekéből. Meglehetősen ragaszkodunk a szokásainkhoz. A biztonságos terekhez, a beosztott percre pontosan történő eseményekhez, melyeket szeretünk betartani, és ha akár egy pillanatot is elcsúszunk az elképzelt idővonalon, már teljesen másképp állunk a további történésekhez. Érdekesek vagyunk, de valahol így működünk, legfőképp én. Mindig is a tanulmányok szerelmese voltam, mostanában viszont túl sok időm volt önmagamat elemezgetni mások helyett. Szó sincs róla, a munkám köszöni szépen, jól van, de voltak olyan események mostanság, amik nem sorolhatóak a megszokott hétköznapi ritmusomhoz. Dolgok, melyekkel nem tudok elszámolni magamban, érzelmileg rendbe tenni viszont még annyira sem. Evan már rengetegszer próbálkozott ezzel. Eleinte csak kisebb összejövetelekre vitt magával, majd emelt a téteken. Megfigyelt és várta miképpen reagálok. Kényelmetlenül érint olyan közegben lenni, melyet jóllehet nem ítélek el, önmagam viszont kevésbé vagyok simulékony az adott szituációban. Élvezem egyiket vagy másikat? És ha igen, melyikben tudom elengedni magamat annyira, hogy ne vágyjak egyből haza vagy merüljek el ismét abban, mely csak és kizárólag az otthont nyújtja számomra. Egy idő után viszont, mikor észrevette, hogy próbálkozásai haszontalannak bizonyulnak, felhagyott ezekkel. Nem erőltette, de a kérdéses szerep betöltése ott lappangott közöttünk és nem hagyta őt nyugodni azóta sem. Én másképp épülök fel. Ahogyan ő is, én is. Neki ez a világa, az enyém ennél összetettebb és részleteiben kevésbé kellemesebbek, melyekről nem beszélek, csak felszínen tartok. Hiszen ez határozott meg. A történtek miatt váltam azzá, aki a mai napig vagyok és ennek a személynek, a valódi énemnek ugyanúgy egy szelete a múlt, még ha kevésbé is ragaszkodunk azokhoz a történésekhez, melyek inkább csak fájdalmat okoznak, semmint boldogságot. Valahol ezért sem vagyok képes magyarázatot találni azokra a meglehetősen kiugró eseményekre, melyek kegyetlenül ragadtak el az eddig ismert valóságomból, hogy az ismeretlenbe taszítsanak. Némileg tanulságos, másrészről kellemesebb oldalát mutatva annak a világnak, melyet kevésbé gyakorlok, mégis amióta belekóstoltam, többre vágyom belőle. Egy újonnan beszerzett könyv társaságában ülök le az ablakhoz és helyezem kényelembe magamat. Álmatlanság. Csak egy kellemetlenség, amely most engem is ugyanúgy gyötör. Magamhoz veszem a teával töltött bögrémet és Manhattan valóságát kémlelem a résnyire nyílt ablakon keresztül, ahonnan kellemesen lehűlt levegő szűrődik be az egész napi hőség után. Szeretem ezeket a nyugodt perceket, azt a pillanatot, amikor világosodni kezd és csak néhányan tűnnek fel az utcákon, hogy munkába igyekezzenek. Ezt követően pár órával én sem teszek másképp, mégis kevésbé odakoncentráltan teszem. Egy kávéra vágyom, az ágyamra vagy bármi egyébre, mely háttérbe szorítja a kimaradt órák jelentőségét. Magamnak is kellemetlen bevallani, hogy ezen a héten lesz az évfordulója annak a szerencsétlen balesetnek, amely meghatározott mindent, ami ezek után következett. Fejemet a falnak hajtom és hirtelen a könyvben lévő sorok sem kötik le a figyelmemet, mert marad más, ami körbeöleli gondolatmenetemet. Valami, ami sokallta fontosabb és összetettebb, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyják, mint ahogyan én is igyekszem tenni minden év ezen szakaszában – természetesen sikertelenül. Az álmosság lassanként gyűr le, mégis túlságosan ébernek érzem magamat ahhoz, hogy álomra hajtsam a fejemet. Mindezek ellenére félreteszem az olvasmányt és újra magamat próbálom gyógyítani. Szakmai ártalom vagy valami ehhez hasonló. Mi szeretnénk másokon segíteni, azt viszont elutasítjuk, ha ránk kerül a sor. Így maradt az elfogult vagy máskor éppen keményen őszinte véleményezés, amikor is önmagunkat okoljuk, majd védjük megmagyarázva a miérteket. Már csak két nap és újra önmagammá válok újra, addig viszont ez maradt. Egyszer adok, máskor elveszek egy szeletet abból, aki vagyok, és ez így most így van rendjén. Gondolataim kavargó mivoltából az ajtóm lapján történő ütemes kopogás zökkent ki. Érdeklődően tekintek az idegen és a közöttem elválasztó vonalként meghúzódó fal irányába, és közelebb lépek, noha óvatossággal teszem, hátha csak szórakozásból történt mindez. A kopogás megismétlése azonban nem erre utal, így kioldom a zárat, mely után ismerős férfi vonásaival találom szembe magamat, akit egy hasonlóképp kedves négylábú követ. - Jake…te mit… - befejezetlen kérdések buknak ki belőlem - részben meglepetten, részben viszont örülve a viszontlátásnak -, és a falon lévő órára siklik a tekintetem. – De hiszen hajnali.. – mondanám el az időt számára, holott biztosan tudatában van milyen időszakban is vagyunk éppen, de az arcát fürkészően könnyen sejthető, hogy nincs minden rendben vele, így szélesebbre tárom lakásom ajtaját. – Bújj beljebb! – mosolyom őszinte, és ahogyan megteszi a befelé vezető lépéseket, abban a pillanatban elfordítom a kulcsot a zárban. Mellesleg hibáztatni sem tudnám az ébrenlétért, hiszen hozzá hasonlóan jómagam sem az igazak álmát alszom. - Szóval hoztál gofrit. – karommal átölelem magamat egy pillanatra, amíg eljut a tudatomig vendégem hirtelen megjelenése, végül pedig közelebb lépek Samirához, hogy őt is hasonlóképp olyan örömmel üdvözöljem, mint a gazdáját. Mert a meglepetés álarca alatt a jókedvem igenis valódinak számít. Jól esik egy kis társaság, hiszen Jared a városban van, Jesse pedig éppen nélkülem tölti a nyaralását unokabátyámmal. Részben elárulva érezném magamat ezért, ha ez lenne az első alkalom. – Mondták már, hogy fura időpontot választottál az ilyen finomságok beiktatásához? – érdeklődök kedvesen, és egyáltalán nem számonkérően, miközben a konyhába sétálok át két tányérért, majd már csak azokkal térek vissza hozzá. – Mesélj, hogy-hogy nálam kötöttél ki? – nyilván oka van, amiért épp itt van a lakásomban, bár az is lehet még ő sem tudja biztosra. Erőltetni viszont nem fogom, mert egy részem örül az eddig is kellemesként megélt társaságának.
Nem szokásom rátörni ismerősökre az ajtót, és nem is terveztem, hogy Madelaine lakásának a bejárata előtt fogok kikötni, mikor kikeltem az ágyból, és útnak indultam a Nagy Almában. Manhattan nagyon szép, és vonzza a tömeget is, de ma este még ez is elmarad. A kietlen utcákat róva csak magamba roskadva, céltalanul bolyongok eleinte, és az egyetlen valódi társaságom a kutyám. Samira nélkül már darabjaimra estem volna, ha nincs ott az ébredés pillanatában, akkor a húsomba maró fájdalom szétszakít, és fogalmam sincs, hogy milyen állapotban kecmergek ki másnak reggel. A gyógyszereket már régen elhagytam, mikor paranoiás utóhatásokat generált, és rettegve szemléltem minden embert, aki közeledett felém. Nekem is vannak rosszabb időszakaim, a mélybe bújok, és kiengedem a sötétséget, hogy a félelmeimből táplálkozzon, szétszaggasson, és elevenen faljon fel, mint egy vírus, egy könyörtelen járvány mementója. Azt hittem jól vagyok, és ezt mantráztam már hetek óta, de túl sok trauma ért, lehet ezt nevezni vegyesen is jónak meg rossznak is, de nem csendesedtem le, belül még tombolt egy űr, és magába szippantotta az elzárt fájdalmamat, a szorongásaimat. A felelősségteljes testvér, orvos szerepkör kezdett fárasztó lenni, és csak arra vágytam, hogy önmagam lehessek, elvárások nélkül. A nevemet sokan ismerték a világban, mégsem ismerhették a betűk mögött álló férfit. A gofris egy megállóhely, ahol fellélegezhetek, és magamhoz vehetek egy kis bűnös élvezetet, mielőtt a fejemben formálódó ötlet kivitelezésre kerülne. Samira nyugodtan tűri a bóklászásunkat, és nem ugat, vagy siettet, amiért most külön hálás vagyok neki, mert az idegeim nincsenek kötélből, az álmatlanság meg rátesz egy lapáttal egy harmincórás műszak letelte után. Mindenesetre Manhattan ezen része csak egy ember miatt lehet érdekes, akit közös kiruccanásunk óta nem igazán láttam, és még az is lehet, hogy kerültem is, mert belém látott, ami fegyverré kovácsolódhatott a kezében. A bizalmam drága, szinte megfizethetetlen, és a közvetlen környezetem sem élvezheti teljes mértékben. Imádom a családomat, de nem mindenről számolok be nekik, csak amiről úgy érzem, hogy érdemes. A három testvér élete egy kicsit szerteágazott, és mindenki járja a saját útját…talán így a helyes, és nem kell azon görcsölnöm, hogy mit tartogat a jövő számunkra. A halál elkerülhetetlen lesz, de bízom benne, hogy Dorian megéri Hannah felnövését, és Nora is biztonságban lesz, egy új családi modellben. Az édességekkel a kezemben tájolom be az épületet, és percekkel később már a lépcsőházban téblábolok, a kutyám irányításával, mert nem emlékszem a helyes ajtószámra. Orvos vagyok, és a memóriám hibátlan…de nem hajnali háromkor, egy borzalmas rémálom után. A képeket elűzöm, és nem foglalkozom velük, mikor ütemesen kopogok a nyílászárón, és a csodára várok. Két percet engedélyezek magamnak, mielőtt halálra rémiszteném szegény lányt, aztán eltűnik, mint a kámfor. A második próbálkozásom azonban sikerrel jár, mikor a zár megcsörren és a kéklő szivárványhártyák tekintenek vissza rám. A pórázt megcsavarom a kézfejem körül, és megsuhintom a szatyrot is. - Én csak erre jártam… - kezdek bele a felesleges magyarázkodásba, mert magam sem tudom, hogy mit keresek itt, csak a lábaim hoztak, és itt faroltam le. - Ó, igen…eléggé korán van, de az orvosok sosem alszanak. – vonom meg a vállamat játékosan, mert más épeszű kijelentés, vagy védekezés nem jut az eszembe. Még bedobom az utolsó aduászt, a gofrit, hátha ezzel megpuhítom a kisasszonyt. Samira sem egy utolsó eszköz, de ő csak kapkodja a szemét egyikünkről a másikra. A betessékelés pozitív irányba hajlik át, és szélesre tárva az ajtót egy kicsit belerúgok Samira hátsójába, hogy keljen fel a lábtörlőről, és menjen beljebb, de ennek nincs akadálya, és hamarosan már az előszobában állunk, mint két, illetve három ökör, mondjuk a kutya legalább okos. - Méghozzá nutellával. A csoki szerelmeseként bepróbálkoztam vele, de a gyümölcsöt kikerültem. Az eper nem volt beszámítható…és én nem bízom a piaci portékában. – sóhajtok egyet, és megigazítom a felkaromra fektetett szatyrot. Samira üdvözlése lesz az elsődleges, aki kicsattanó örömmel fogadja a simogatást, aztán le is ül a fenekére. - Mi számít fura időpontnak. Nekem van, amikor ilyenkor életet kell mentenem. Sok kávét ittam, és nem ment az alvás. Talán nem baj…úgy tűnik te sem aludtál még, vagy tévedek? – mérem végig az öltözékét, de ez nem hajaz alvós szettre. A konyha felé veszi az irányt, így nekem is marad időm arra, hogy levessem Samiráról a pórázt, és az útjára engedjem, ami azt jelenti, hogy a padlón lefekszik, és két perc múlva ki is dől. Túl sok volt neki a hajnali séta. Ezután lepakolok, és követem őt a konyhába, de megállok az ajtófélfának dőlve. - Nem tudom…régen beszélgettünk, és nem tudom, hogy mi van veled…hónapok óta? Tudod azért már jócskán nyár van. A kórházban nem láttalak egy jó ideje. – keresem a pillantását, ha rám néz, és egyben a válaszát is, hogy rólam elterelődjön a szó.
Jó pár év tapasztalat és megannyi kudarcba fulladt kötelék támasztotta alá, hogy valahol útközben magam leszek az, aki elrontja a kapcsolatait. Nem feltétlenül a párkapcsolatokra értem, hanem úgy összefoglalva mindegyik másikat is. Valahol nem bírom. Mintha kihívásnak venném őket, a határaim feszegetésének, hogy amikor túlságosan belemélyednék, fogjam magam és visszatáncoljak. A múlt nem ismétlődhet meg – ezzel nyugtatom magamat tetteim kimagyarázására, mindeközben mélyen belül tisztában vagyok azzal, hogy nem minden végződik ugyanúgy. Elmondani és átélni ezt azonban két különböző, és közel sem egyszerű megpróbáltatásnak bizonyul. Utolsó – talán -, igazi és egyben egyetlen valakihez fűzött kötődésem emléke nyugtalanságban tart. Nem a tegnap számlájára írhatom mindezt, hanem évekkel ezelőttre, mégsem múlik és ahogyan elérkezünk a nyár ezen szakaszához, csak egyre kellemetlenebb és valóságosabb lesz. Nem kellene itt lennem, mégis az ő kárán jutottam el idáig. Mintha bűntudatot éreznék, enyhe szorítást a mellkasom környékén, hogy hiábavalónak számít mások segítése, hogyha annak a személynek nem tudtam, aki még most is képes befolyásolni gondolataimat, ennyi év távlatából. Legyen egy vagy akár száz, akinek jövőjét az én szavaim biztosították be, semmi sem pótolhatja azt az egyet, akinek akkor aznap elvágták a lehetőségét erre. A ház csendes Jesse távollétében, amiért most még nehezebben megy a pihenés megvalósítása, azonban tisztában vagyok vele, hogy Jared csak pár napot tölt a városban, és mégiscsak neki köszönhetem Őt. Ezért, hogy elfeledkezzek a kellemetlen valóságról, inkább mindent bevetek, hogy eltereljem a figyelmemet. Legyen az munka, egy rongyosra olvasott könyv vagy egy unásig hallgatott zene. Arra viszont közel sem számítok, hogy éppen egy másik ember társasága lesz az, aki mindezt megteljesíti majd. A legutóbbi találkozásunk óta Jake és én valahogy nem kerestük a másik társaságát. Megeshet, hogy kissé túlmentem a határokon és akaratomon kívül olyanná váltam, amilyen nem szerettem volna lenni. Ígéretet tettem magamnak, mégis megszegtem és bár rettentően élveztem, hogy kiszakított az utazásunkkal a hétköznapok fogságából, mégsem váltam kezdeményezővé irányába a hazaérkezésünk után. Ezt pedig a mai napig meglehetősen bánom. Most pedig, hogy itt áll az ajtóm előtt, kezében egy szatyor rejtette édességgel és a szeretett kutyájával, mégsem tudok hirtelen kitörni a szűkszavúságom fogságából. - Gondolhattam volna. – apró mosolyt engedek meg csak magamnak az orvosok és az alvási szokásaikat összefoglaló véleményére, mindeközben pedig nem hagyom őket tovább az ajtó előtt ácsorogni, így a beinvitálásom után válok csak érdeklődőbbé Jake irányába. – Nem hallottál még arról, hogy hajnali kettő után epret enni rossz döntésnek számít? Teljesen érthető miért határoztál így. – osztom meg vele ezt a valóságalaptól távol álló kijelentést úgy, mintha valami tudományos tényre bukkantam volna. Mindezt pedig a hangomban eléggé nyilvánvalóan fellelhető szórakozottság kíséri. A fejemet csóválom kezdetben a felém intézett kérdés hatására, mielőtt választ is adhatnék az elhangzottakra. – Az alvás mostanában nagy ívben elkerül. Úgy érzem már nem vagyunk jóban. – ajakbiggyesztéssel erősítem meg a keserű igazságot. – Ne érezd úgy, hogy problémaként éltem meg a felbukkanásodat, Jake. Jó látni téged. – teszem hozzá, hogy ezzel kapcsolatos gondolatait még időben eloszlassam. Örülök neki, és ez nem változik meg sem hajnali háromkor, sem pedig délután ötkor, főleg akkor, hogyha egyik időpont sem olyan, amikor bármit is meg lehetne zavarni. A konyhából ugyancsak két tányérra van szükségem, mégis elhúzódik ez az apró időkorlát, amikor a kérdésemre kapott válasza okán utánam jön. Az elhangzottak miatt egy töredéknyi pillanatra megállok a tevékenységemben és csak miután összeszedtem a gondolataimat, azután fordulok felé, egyúttal becsukva a szekrény ajtaját. - Hónapok. – ismétlem meg ezt a hihetetlennek tűnő tartamot. – Ennyire gyorsan telne az idő? – kissé zavarban érzem magamat ezt a témát feszegetve, mégis érzem, hogy magyarázatra szorul mindez. – Nem lettem volna jó társaság mostanában, Jake. Valahol egészségesebbnek tűnt a munkával foglalkozni és még többet vállalni. – vallom be, miközben a velem szemben állót fürkészem. – Lecsökkentek az ottani eseteim száma. Emlékszel Ednára? Arra az idős hölgyre, akiről meséltem neked? – kérdezek rá azért, hátha rémlik neki valami. – Sajnos a betegség legyőzte őt. Úgy gondolom közelebb kerültem hozzá, mint ahogy kellett volna, így rettenetesen megviselt az egész. Leginkább emiatt váltam szótlanná. Azon voltam, hogy még egyszer ez ne ismétlődhessen meg, de tudod ez annyira kiszámíthatatlan. Amit érzünk, nem tudjuk befolyásolni. – apró fintorral reagálom le az egészet, mégsem veszik el érdeklődésem az ő irányába sem. – Veled minden rendben mostanában? – enyhe aggódás bújik meg a hangomban, amit ugyan szavakban nem fejeztem ki, de a sok kávé és az alváshiány nem éppen olyan dolog, ami kellemes perceket okoz egy személynek.
Sosem kutattam igazán a tetteim mögött meghúzódó miérteket. Természetesnek vettem, hogy segítenem kell, hogy ez az út nekem lett kijelölve a szüleim halála után. Nem kérdőjeleztem meg a jövőmet sem, mert tehetségesnek bizonyultam a katonai és az orvosi pályán is, így vegyítettem a kettőt, és bizalommal vágtam bele életem nagy kalandjába. Azt hittem, ha szolgálatot teljesítek kint Oroszországban, akkor több pénzem lesz, és megadhatom Miának azt az életet, amire vágyik, az öcsémmel együtt. Naivan hittem az örök szerelemben, a boldog befejezésben, de csúnyán át lettem verve. Már akkor meg kellett volna vizsgálnom, hogy kinek teszek jót azzal, ha elhagyom a családomat, és a munkát választom a szeretteim helyett. Sokáig magamat okoltam a megcsalás, és az öcsém eltűnése miatt is…ezek a sebek nehezen gyógyultak be, és mára a heg megvan, de mélyebb probléma született belőle, mint azelőtt. Akkor tudtam örülni a pillanatnyi boldogságnak, most már csak élek, és örülök, ha valaki mellettem boldog lesz. Igen…a karma, úgy érzem, hogy ez lett a vesztőhelyem. Akkoriban a saját jövőmet kreáltam, és bizalmat fektettem beléje, de csúnyán elbuktam. A hibáinkból tanulhatunk, és építkezhetünk, de nekem már sosem lesznek olyan emberi kapcsolataim, mint akkor voltak. Erélyesen tagadtam meg magamtól a szerelem lehetőségét is, hiszen, ha ennyire fájt Mia elvesztése, akkor mi lenne, ha egy újabb nőnek kellene kiadni? Én is vágytam a családalapításra, a felsíró gyerekek hangjára, akik hozzám tartoznak. Elmúltam már harminc, közelebb vagyok a negyvenhez. A munkám nem kárpótolhatja a magányos estéket, a családom nem töltheti ki azt a fajta űrt, melyet csak egy nő hagyhat bennem. Ez van, ezt érdemeltem, és lassan beletörődöm, hogy a legszorosabb kapcsolat, amit ki tudok alakítani, az a kutyáimmal lesz. Bennük feltétel nélkül bízom meg, az életemet is odaadnám értük. Nekem ők nemcsak házi kedvencek, hanem lakótársak, barátok, és néha még partnerek is. Ma éjszaka arra ébredni, hogy nem tehetek semmit Larson, és Greg miatt, már magában elégette a lelkem egy darabját…nem volt kedvem még ahhoz is, hogy ránézzek a testvéreimre, és bevalljam, hogy ismételten a szakadék szélére sodródtam. Felnőtt ember vagyok, aki meg tudja oldani a problémáit. Most felmerülhetne a kérdés, hogy akkor mit keresek itt az egyik kollégám lakásán? Nem közvetlen kollegina, de akadt néhány közös ügyünk, és az utazás is felvetett néhány érdekes kérdéskört. Miért kezdtem megbízni Maddie-ben, miben volt ő más, mint a többi nő? Nem értettem, de azt hiszem mindketten rájöttünk, hogy ez még korai. Megégettük magunkat a múltban, és visszavonulót fújtunk. Egy bizonyos mértékig őszinte voltam vele, de ez már kellemetlenül érintett, és nem akartam megnyílni neki, ő meg pszichológus, és állandóan elemezget. Munkahelyi ártalom, sosem lesz jobb, mert nem bújhatunk ki a bőrünkből…én sem hiszem, hogy túlzottan tapintatosan kérdeztem volna ki annak idején, és lám…hónapok óta egy árva szót sem beszéltünk. Érdekes, hogy eközben előfordult, hogy eszembe jutott olykor, de az idő nagyúr, és segít felejteni is…hacsak nincs egy ilyen este, mint a mai. Beinvitálás közben agyalok a megfelelő válaszokon, hogy mit keresek itt, de kezdetnek nem rossz, ami elhagyja a számat. - Már ismersz…ez a munka ártalma. Mindig a beteg az első, és csak utána a saját szükségletek. – egészítem ki a véleményemet, és a kutyámmal együtt térek be a lakájos kis otthonba. - A hajnali kettő után hozott döntések rosszak, de szerintem ezeket is lehet kategorizálni. Az eper az lett volna, de hogy itt vagyok, szerintem még határeset…reggelre kiderül, hogy mennyire bántad meg, hogy beengedtél. – fojtok el egy mosolyt, és követem a konyha felé, de előbb a cipő levétele, aztán meg a póráz Samiráról. Miért van az, hogy ez a kicsinek nem mondható eb bárhol képes elaludni? A szatyor még nálam, az ajtófélfának dőlve terelem rá a szót, és hamarosan azt is meg tudom, hogy miért van fent. - Üdva klubban…ja igen most nyertél tagságot, hacsak nem akarsz alapító lenni. Én is örülök, hogy nem zavarlak. – mosolyodom el, és oldalra döntöm a fejemet. - Igen…ki gondolta volna, hogy már nyár van, és ennyi ideje nem beszéltünk. Nem vagy jóban a naptárral? – érdeklődök viccelődve, de kell valami, amitől kicsit ő is feloldódik a társaságomban, ha már rátörtem az ajtót. - Ó, hányszor hallottam már ezt, de talán el is hiszem…én sem szeretek magammal lenni, mert gyakran veszünk össze. – a közös beteg neve hallatán azonban félreteszem a humoros oldalamat. - Kötődtél hozzá…és szerintem Edna az utolsó pillanatáig hálás volt, hogy jelen voltál az életében. Nem mindenkit menthetünk meg, de könnyíthetünk rajta. – mondom el a saját elképzeléseimet, de nem kerülhetem el, hogy rám vetüljön a reflektorfény. - Én hogy vagyok? Ezt szajkózom, mióta felébredtem. Nem tudom…talán annyira nem találom önmagam, mint te. Az öcsémmel feszült a viszonyom, és nem tudom, miképpen hozhatnám helyre, vagy ott a húgom, aki szinte még idegen, de máris vannak tartozékok mellé…terhes. Másodjára. Még sorolhatnám, mi mindenről maradtál le, de mi lenne, ha nem hagynánk kihűlni a gofrit? – odalépek és átnyújtom neki, sőt lehúzom az anyagot is, és megcsap minket ez a lenyűgöző illat. - Ez Manhattan legjobb része. – vigyorodom el.
Olyan nehezen tudunk kibújni a megszokott szerepünkből és alkalmazkodni a körülményekhez. Olykor még saját magunkat sem tudjuk teljes mértékben meghatározni, nemhogy más emberek legyünk a környezetünk kedvéért, néha viszont a félreértések elkerülése végett muszáj háttérbe szorítanunk valódi énünket. Én nem tettem. Próbálkozni próbálkoztam, de ha lehetőséget láttam a másik kielemzésében, valahogy sosem sikerült visszafognom magamat. A segítségem egyben hordozta magával azt is, hogy teljes kiértékelést kapott a beszélgetőpartnerem, amely olykor jobbá tette az életüket, másszor viszont épp ellenkező hatást váltott ki belőle. Megtapasztaltam már, hogy nem sokan szeretik ezt, és ezek között volt Jake is. Ő rettentő összetett személyiség. Sok mindenen ment keresztül, amely miatt nehezen adja meg a másiknak a lehetőséget, hogy bepillantson az életébe vagy akár bizalmat szavazzon felé, addig a pillanatig, amikor az adott illető ki nem érdemelte azt. Teljesen érthető ez. Azoknak a töredékinformációnak a tudatában, amiket mesélt magáról, könnyen visszaköszönt az az ember, kivel most is szembe állok és próbálok megfejteni. Most azonban nem a személyiségét, hanem az ittlétének okát. Ezek viszont még váratnak magára, mert a kíváncsiságom mellett egy sokkal kellemesebb, társaságkedvelő énem is eluralkodik rajtam, aki szeretne még egy jó ideig felszínen maradni és nem én akarok az lenni, aki az útjába áll. - Az életed tetted fel erre, nincs mit ezen szépíteni. Néha azonban nem árt egy picikét önzőnek is lenni. – két ujjam távolságával adok jelentőséget mondandómnak, és egy apró vállvonást is megelőlegezek, némiképp engedékenyebbnek mutatva magamat ezzel. Ha folyton csak másokra gondolunk, önmagunk sosem tapasztalhatjuk meg azt a boldogságot, amit a körülöttünk lévőknek adunk. A szomorú viszont az egészben, hogy minél többet kínálsz magadból, annál többet várnak el és a végén már semmi sem lesz elég, amikor mindenedet odaadtad. - Ezt úgy mondod, mintha két lábon járó veszélyforrás lennél. Mekkora baj történhet ebből? – esek gondolkozóba egy pillanatra. – Azért halkan megsúgom, az epertől jobban tartok. De psszt! – tartom mutatóujjam a szám elé, hogy nehogy napvilágra derüljön féltett titkom és még jót is mosolygok mellé. Megvan ennek az abszurd kellemetlenségnek a maga bájos varázsa, amikor is a probléma annyira eluralkodik a birtoklóján, hogy mást sem tud tenni, csak poénra venni az egészet. Most sem történik ez másképp közöttünk. – Ebben az esetben inkább meghúzódok a háttérben és nem engedek az irányításmániámnak. – teszem hozzá beleegyezően és valójában így is érzek. Túlságosan fáradt lennék még egy klubbot is elvezetni – még ha képletesen is beszélünk most erről. Észre sem veszem mennyire könnyen szaladnak el mellettem a hetek – vagy a mi esetünkben hónapok -, amikor is csak egy dologra koncentrálsz. A külvilág megszűnik, az emberi kapcsolatok háttérbe szorulnak és csak egy valamire teszed fel minden energiádat. Utóbb viszont túl sok magyarázatra szorulsz, mint ahogyan ez most is történik. – Amint látod, nem csak az alvás fordult ellenem, hanem még sok minden más is. – égnek emelem egy pillanatra a tekintetemet, mégis szórakoztat ez a feltételezése. – Mindig, mindent jobban tud, igaz? – kérdezek vissza, ha már éppen arról beszélünk milyen érzés amikor saját magunk testesíti meg a legnagyobb ellenséget. A továbbiakban viszont megacélozom vonásaimat és kitérek a miértekre is, noha kevésbé élem meg kellemesen az újfent felidézését a történteknek. Edna elvesztését mélypontként éltem meg, noha rokoni szálak vagy egyéb családi kötelékek sosem fűztek hozzá. - Igazad lehet. – beletörődő sóhaj szökik ki ajkaim közül, és egy pillanatra nem érzem nyomasztónak, ahogyan a kedves nőre gondolok, akitől sokat tanulhattam az együtt töltött idő alatt. Látom rajta, hogy mennyire nehezen találja a szavakat, amikor a kérdés jelentése most az ő hogylétét taglalná. Csendben és figyelmesen hallgatom végig, nem félbeszakítva a mondanivalóját, amit a végén könnyedén terel el, hogy minél gyorsabban lerendezze a róla szóló dolgokat. Magamban ugyan megjegyzem ezeket, őt viszont most nem lenne értelme kielemezgetni. Ahogyan nekem is, úgy neki is inkább a társaság és egy könnyed este a fontos, mintsem szembenézni a hétköznapi problémákkal. A figyelemelterelés olykor hasznos, és ebből a szempontból mi jól jövünk most egymásnak. - Hatalmas hiba lenne és… isteni illata van. – behunyom egy pillanatra a szemeimet, mielőtt elgondolkozhatnék hol is lenne érdemes elfogyasztani. Ugyan a kanapé kényelmes helyet biztosítana erre, mégis jobban vágyom most a levegőre, amely már kevésbé fülledtnek nevezhető ezekben az órákban. - Gyere. – mosolygok fel rá és a tányérokkal a kezemben nyitom ki az ablakot, hogy átbújva a résen kimászhassunk a tűzlétrára, ahol egyből helyet foglalok és megvárom, amíg ő is hasonlóképpen cselekszik. – Sokkal kellemesebb itt, főleg ilyenkor. – merengek el Manhattan csendesebb valójában, amit most jelenleg mi is átélhetünk.
Általában az a figura vagyok, aki szórakoztatja a többieket, és az élet könnyed oldalát hangsúlyozza, miközben a valóságban nem is állhatnék messzebb a könnyed életfelfogástól, mert sosem éreztem át az milyen. Nem adatott meg, hogy egyszerűen fogjam magam, és lelépjek egy hosszú hétvégére, minden egyes utazásomat bonyolult előkészületek színesítették, és ha eljutottam oda, hogy kikapcsolódjak, akkor is jött valami baki. Nem hiszem, hogy ezt bárki is értené, aki el tudja engedni magát. Én a felszínes énemet villogtatom a legtöbb ember előtt, természetesen a munkahelyem mást követel meg, de általában véve köszönőviszonyban sem vagyok azzal, akit látnak. Most is a fáradtság beszél belőlem nagy részben, és azzal igyekszem oldani a kettőnk közé illanó kis feszültségbombát, hogy a viccesebb Jake-el hozakodom elő. Maddie vevő a humorra, de csak kellő mértékben, ha nem ő lesz a poénok tárgya, és ennek cserébe én is elvárom tőle, hogy ne próbálja meg a lelkemet cirógatni, mert annak sosincs jó vége. Kölcsönösen érzünk rá a másikra, mintha már egy jó ideje olajozott gépezetként működnénk. - Az önzőségnek is megannyi formája van. Hidd el nekem, hogy még nem találtam fel azt, ami kölcsönösen kielégítő lenne mindenkinek. – heccelem, de van igazság abban, amit mond. Miért ne szólhatna egyetlen délután, vagy hétvége csakis rólam? Még nem jutottam el oda, hogy ezt gyakorlatba fektessem bele, de ami késik…az megvalósítható lesz előbb, vagy utóbb. Minden csak idő kérdése, ahogyan az is, hogy ma eljutottam ide, pedig nem terveztem, hogy zaklatni fogom a szőkeséget. - Mert megeshet, hogy veszélyes pasas vagyok, csak nem ismersz eléggé, hogy ezzel számolj. Hmm..még a végén gyümölcsbarátok leszünk. – nevetek fel halkan, és rajta időztetem a kékjeimet. Az éjszakai bagoly leírása nagyon is jól illene rá, ha már most ebben a csodás napszakban is így járnak azok a bizonyos agytekervények. Mi lesz ebből később…talán megszerzi a bizalmamat? - Rám hagyod a piszkos munkát? Tudod, mennyi bajjal jár, hogy ébren tartsalak? Samira már ki is dőlt, pedig csak sétára vittem. Nem tudom, hogy mi ütött belé, de ahol biztonságban érzi magát, ott túl hamar vált át a megszokott ritmusába. – egy futópillantással ellenőrzöm a kutyám állapotát, de ő már álomországban jár, és valószínű a havas lejtőknek él, talán havat eszik, mert az imádja. Még ő maga is zöldfülű, de sejtem, hogy átérzi az idősebb testvér helyzetét is. Micsoda felismerés, hogy a kutyám az én kiköpött másom. Az eltelt hetekre nem kaphatok egyenest választ, mert akkor nekem is azzal kell előrukkolnom, és mi nem vágjuk csak oda egyből mi is a valódi oka a viselkedésünknek. - Ez nem igaz…csak lehet…hangsúlyozom lehet…hogy egy picit kiismertelek. – mutatok egy nagyobb távolságot a hüvelyk és a mutatóujjam közé. Nem feltétlenül mennék bele ebbe, de azért a katonaság alatt a pszichológia fontos szerepet játszott, és mint az agy egyik nagyágyúja…bizony nekem is van meglepetéskártya a tarsolyomban. Edna elvesztése kicsit megöli a poént, de néha vissza kell vennem. Én is szerettem az idős hölgyet, de már nem lehetett rajta segíteni. - Nem mondom, hogy ez mindig igaz rám, de ebben az esetben igen. Maddie sokat segítettél neki, nem magányosan halt meg. Óriási dolog, és rettentően értékelhető. – komolyodom el, és ez a dicséret szívből jön a részemről. Nem akarom felmagasztalni, de ha egyszer több empátia szorult belé, mint másokba, akkor használja ki. Ez a tulajdonság nem feltétlenül gyengeség, előnyt is jelenthet más szakemberekkel szemben. A rám eső résznek csak egy szeletét kapja meg Dorian és Nora említésével, de ezek is komoly fejtörést okoznak nekem. Mit kellene kezdenem az érzéseimmel? Jogom van hozzájuk, és a dühöm nem fog eltűnni egyik pillanatról a másikra. A gofri a terelésem, és élek is vele. A konyhában kipakolunk, és már az illatától is összeszorul a gyomrom az éhség miatt. A helyszínt még nem választottuk ki, de hamarosan előáll egy ötlettel a szőkeség, és követem őt a tányérommal együtt a tűzlétrára. - Pazar kilátás. – adózom a manhattani éjszaka látképe előtt, és a korlátra támaszkodva harapok bele az édességbe. Nem érdekel, hogy oldalt lefolyik, mert isteni az íze. - Mondtam, hogy a legjobb. Sokat időzöl idekint? Nem látnak ide a szomszédok? – mérem fel a terepet, de teljesen biztonságosnak vélem. Még egy harapás, és a mennyekben érzem magam. - Tudod, mi esne még jól…egy igazi whiskey. Nem tudom, hogy van-e nálad…de nagyon meginnék egy pohárral. Éljünk a mának, nem igaz Dr. Szöszi? – mosolyogva kapom be a végét a sajátomnak, és a lenti utcát tanulmányozom. - Jó környék…ott van egy park is? – mutatok a távolabbi zöldövezet felé.
A kezdeti megfogalmazhatatlan hangulatom kezd kissé engedékenyebb lenni velem és a környezetemmel szemben is. Az álmosság már csak részben gyötör, a figyelemelterelés viszont egészen jól működik, ahogyan az egyedül töltött este hirtelen társasággal gyarapodik, mégpedig Jake személyében. Meglepetést okoz, hogy itt találom, legfőképp a csendesen telt hónapok után, amelyet mindketten rendkívül jól tűrtünk – eddig a pontig. Ritkán adom meg magamat a kezdeményezésnek és most, hogy valósággal eluralkodott rajtam a kellemetlen valóság, még annyira sem nyitottam a környezetem felé. A munkám és a pácienseim ugyan nem sínylették meg ezt az egész időszakot, ellentétben velük, én igen. Így ha tehettem, kerültem a rólam szóló témák kivesézését és inkább olyanokkal hozakodtam fel egy-egy sokáig nem tartó beszélgetés során, ahol tudtam, hogy még szóba sem kerülhetek. Így volt kényelmes. Jóllehet magunkban tartani a problémákat idővel károsabbá válik, de azért néha jobban esik kevesebbet beszélni róla és többet magunkba feldolgozni. Most sem az a célom, hogy az egész napos szerepemet hazahozva kiforgassam beszélgetőpartnerem szavait, így ha lehet, inkább csak sodródok és lényem egy olyan része vagyok, mely kevésbé elemzős típus, sokkal inkább hallgatag és egyetértő. Meglehet ez az a részem, amely hajnali órákban bukkan fel csak, de akkor kellőképpen kiélvezi a saját korlátozott idejét. - Egészen más elképzeléseink vannak az önzőségről, Jake. – jegyzem meg mielőtt tovább folytathatnám. – Én úgy mondtam, hogy ideje lenne magaddal is foglalkozni egy kicsit. Kizárólag csak magaddal. – hangsúlyozom ki az utolsó három szót és legfőképp a lényeget. - Abba viszont nem fér bele másnak az akarata is. Élj vele, és arra koncentrálj, hogy csak téged elégítsen ki ez, ne mást. – alkalmazom az ő általa is felhasznált kifejezést és még el is mosolyodok egy röpke pillanatra mellé. Nehéz a segítőkész hajlamot levetkőzni, de néha rettentően hasznos. Megeshet ideje lenne a saját tanácsomat is megfogadni egyszer. - Akkor engedd meg, hogy átfogalmazzam a kérdésemet; rám veszélyt jelentenél? – érdeklődve fürkészem őt a válaszokért, mintha csak kíváncsi lennék minden apró mozzanatra, amitől ekkora fordulatot vehetne ez az amúgy nyugodtnak ígérkező este. – Az epernek mindenféleképpen őrök hűséget kell fogadnunk a testi épségünk megőrzése érdekében. – fűzöm hozzá véleményemet komolyabban, de a szemeim továbbra is vidámak maradnak. Azt hiszem kedvelem a fáradtságnak ezt az össze-visszaságtól túláradó tünetét. - Örömmel! – vágom rá habozás nélkül és még halkan nevetni is kezdek mellé. – Lehet neked kevésbé, de nekem kellően kényelmes lesz a semmittevés. De figyelmeztetlek, hogy nagyon találékonynak kell lenned. – megjátszott ásítással támasztom alá mondandómat, mielőtt tekintetemet a békésen szunyókáló kutyára terelném. – Úgy vélem a közelséged bőven elég, hogy biztonságba érezhesse magát. – véleményezem a szerintem elképzelt okot, amiért most kedvence ennyire otthonosan létezik a lakásomban. Mélyen belül tudtam jól, hogy egyszer muszáj lesz felhozakodnunk a kihagyásunkkal. Mindkettőnk részéről van mit mesélni, mégis sokkal nehezebbnek tűnik a valóságban ezt megmagyarázni, mintsem megtartani a képzelet biztonságos burkában. – Ennyire kikeltem volna magamból, hogy még lehetőséget is hagytam neked erre? – a fejemet csóválom rosszallásomat kifejezve, mégis halványan elmosolyodva. Az előbbi leginkább csak nekem szól, semmint neki vagy arra a feltételezésre, hogy kiismert. Hiszen megtörténhetett. Közelebb engedtem magamhoz, és ezt ritkán teszem meg a környezetemben élőkkel. Mindenesetre a kíváncsiságom azért erősen jelentkezik, hogy mégis miképpen körvonalazódott ki számára a személyiségem, rákérdezni viszont mégsem kérdezek. Néha egyszerűen csak jobb abba reménykedni, hogy egy adott személy annak okán is szívesen maradna az életem része, hogy már tud rólam egyet s mást. Aprót bólintok, végül pedig egy köszönöm bukik ki belőlem a véleménye kapcsán. Vannak dolgok, melyek már nem a mi kezeink irányítása alatt zajlanak és ez is egy hasonló eset volt. Kötődtem, de amikor valaki ezt meglépi, a következményekkel is számolnia kell. Legyen az akár pozitív vagy negatív körítésként tálalva. Abban mind a ketten egyetértünk, hogy kár lenne veszni hagyni azt a finomságot, amit magával hozott érkezése során, így kissé kellemesebb vizekre evezve veszem át egy percre a helyzet irányítását, hogy utat mutatva neki kiléphessünk a szabadba. - Az nem kifejezés. – sóhajtok egyet a friss és kellemesen hűvös levegő fogadtatása miatt és miután kényelembe helyezem magamat, el is csenek egy gofrit, hogy végre belekóstolhassak. Egy ideig a szavakat sem találom a különleges ízhatások miatt, végül csak jómagam is megszólalok. – Igazad volt, ez eszméletlen. – jól esik kicsit kiszakadni a megszokott menetből, ami a napomat képezi, és csak a pillanatnak élni. Meg ennek a tökéletes gofrinak, amit még most sem hiszek el, hogy eddig egyszer sem kóstoltam meg. - Legfőképp nyáron, de szeretek itt lenni. Tökéletes ez a hely arra, hogy összegezzem magamba a dolgokat és mégis teljesen nyugodt maradjak. Nehéz elmagyarázni. – vallom be, végül csak megrázom a fejemet. – Kétlem, de ha mégis, úgy egy-két nap leskelődés után beleuntak volna a szegényes műsorszámba, amit tőlem kapnak. – halk nevetés hagyja el ajkaimat, mégis a kérdése hatására felé fordulok. - Ami azt illeti.. – nem sokat árulok el ezzel, ehelyett hagyom, hogy a tetteim beszédesebbek legyenek helyettem, amikor visszamászok a lakásomba és felkutatom Jordan ajándékát, amelyet a hét elején hagyott itt. Egy üveg ital, egy nagy táblacsoki és valami nyaklánc vagy karkötő, rajta pedig valamilyen medál. Tündéri pasas. - Az italokhoz nem sokat értek, de talán ez megteszi most. – nyújtom át neki az üveget, miután visszatérek hozzá, hátha ő jobban ismeri, mint én és remélhetőleg megfelelőnek is találja. – Jared a városban van egy hetet az újdonsült partnerével és általában meglep valami ajándékkal egyik-másik utazásáról. Sikerült valamit kibogozni belőle? – érdeklődök tőle és még két poharat is leteszek a közelünkbe, amit az üveg társaságában hoztam ki. – A kérdésedre válaszolva pedig igen, az egy park. Napközben a kisebbek szeretik, késő délután meg a fiatalok használják fesztiválozós területnek. Nem is tudom melyik jár nagyobb hangzavarral. – gondolkozok el és közben őt figyelem.
Nem szerettem kiadni magam, és amolyan magányos farkas bőrbe bújtatott hős voltam, akinek nem fájt semmi, és nem hagyott nyomot rajta a sértés, vagy a lelkébe való tiprás. Elviccelődtem bárkivel, ha kellett, akkor még hízelegtem is, de egy bizonyos ponton át már senkinek sem nyíltam meg. Így esett meg, hogy mostanra már minden fájdalmam, dühöm, és elfojtott érzelmem úgy akart a felszínre törni, mint még soha. A rémálom egy lapát volt erre a nem létező halmazra, és éreztem, ha most nem szabadulok meg a tehertől, tehát értsd úgy, hogy nem jutok ki a házból, és nem megyek el sehova, akkor vagy felakasztom magam, vagy fejbe lövök valakit, és annak nem lesz jó következménye. Már kezdett sok lenni, hogy mindenkinek én vagyok az iránymutató, de valahogyan csak az én irányom nem rajzolódik ki a térképen, és arra várok, hogy valaki fényt tartson felém, és mondja meg, hogy merre menjek. A kutyám sétáltatott, vagy éppen fordítva, már nem jövök rá, de a lényeg az, hogy Maddienél kötöttem ki. A barátaim, közöttük Woodward már biztosan hosszas, és mély elemzésbe ment volna át…neked dugnod kell Jake, különben miért mennél hajnali háromkor egy nőhöz…kiönteni a lelkedet? Hát nem éppen, mert nem vagy a szavak embere, de az is lehet, hogy most tényleg egy szakemberre van szükséged, mert nem tudod, hogy mi játszódik le benned. Önpusztító hajlamok…pipa, öngyilkos tettek…hát az annyira nem, de megfordult már nem is egyszer a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha nem kellene azon morfondíroznom, hogy mi lesz holnap, mit kellene mondanom az öcsémnek, hogy észhez térjen, vagy mit kéne tennem Noráért, hogy biztonságban tudjam. Kezdtem telítődni, és most egy kis részem csak arra vágyott, hogy valaki ezt értse meg, és ne megfejteni akarjon, hanem velem együtt szenvedni, vagy éppen örülni, mert még az sem dőlt el, hogy ma este melyik énem fog felülkerekedni. Az önzőség téma ehhez éppen jól közbevág, és hagyom egy kis ideig tévútra tévedni a doktornőt, de valamiért rájön a turpisságra, és kinyögi, hogy mi lenne a jó nekem. - Hmm…lehet ezt kéne, de akkor itt az a kérdés, hogy mit akarok én? Sajnos erre sem tudok válaszolni, mert a hajnali kettő után hozott döntések rosszak, vagy éppen nem megfelelőek, mert az agyunk már nem úgy jár, mint kellene. Tudtad, hogy a napszakok is befolyásolhatják a gondolatainkat? – kérdezek vissza, ezzel is oldva az előbbi valamit, mert túl közel járt ahhoz, amiről mégsem biztos, hogy óhajtok beszélni. Micsoda észjárás Lester…lassan kezdesz olyan lenni, mint az öcséd! - Ami csak engem elégít ki, ejha…Maddie neked aztán vannak szófordulataid. – ingatom meg a fejemet, és most inkább hagyok egy kis szünetet közöttünk, mert elveszítjük a fonalat, és abból nem lesz értelmes csevegés hajnalok hajnalán. - Megeshet, hogy veszélyes vagyok rád nézve, de ez még nem most fog kiderülni, hanem később. – jegyzem meg, és más vizekre evezünk a szóáradat tengerén. Az eper nem hiányzott a gofriból, nem tetszett, és örülök, hogy ebben sem száll vitába velem. Nem kellene, hogy nagy legyen a szám, de már hiányzott az elmés szóváltásunk, és nélküle nem érne semmit ez az egész, ha nem venné a poénokat tőlem. Ismer már annyira, hogy nem célom megbántani, vagy kifigurázni, na jó…egy kicsit talán mégis. Samira is szóba kerül, mert nem az én kutyám lenne, ha már nem húzná a lóbőrt. Megértem, hogy elfáradt mellettem, és jár neki is a pihenés, de azért jó lenne, ha éberebb lenne, mert ezzel az erővel majd a betörőket is beengedi a házba, ha én ott vagyok a közelben. A végén kimerülünk az alaptémákból, és jönnek a húzósabb kérdések. Meg kellene mondani, hogy miért vagyok itt, miért nem kerestük egymást hónapokon át. Edna halála megviselte, én már hozzászoktam a betegeim elvesztéséhez, de ez is egy folyamat, amit tanulni kell, mert magától nem fog menni. Mindenkinek meg kell találnia a saját módszerét, hogy feldolgozza a veszteséget. Mélyebben nem megyünk bele, az evésre terelem a szót, és ő az, aki megadja a helyszínt a tűzlétra mellett. Bevallom, de jól esik ez a semmittevés, meg a levegő is. Nekiállunk mindketten megízlelni az édességet, és a reményeim valóra válnak, mert neki is orgazmust okoz, ha nem is olyat, amit én tudnék okozni. - Bizony az. – helyeselek, és nem állok le, mert totálisan kiéheztem ebben a harminc órás műszakban. - Szerintem esőben is megvan a maga bája…és milyen szegényes műsorszámra gondolsz? – nevetek fel, de sejtem, hogy nem az a fajta, aki az erkélyen vetkőzne. Az édes után jólesne valami tartalmasabb itóka, de az eszembe se jutna, hogy Maddie valóban előáll valamivel. Megjelenik a whiskey-vel, nekem meg már ott bujkál az a sokatmondó mosoly a szám szegletében. - Megteszi…add át üdvözletemet neki. – elveszem a felém kínált darabot, és elolvasom rajta a címkét. – Igen, skót…és nagyon jó minőségű. Ettől fejre fogsz állni kisasszony. – a pohár sem marad el, én meg mosolyogva hallgatom a parkos felvezetőt. – Fesztivál? Na, akkor egyszer elnézek arra. – nem vagyok rest tölteni mindkettőnknek, aztán leteszem az egyik lépcsőfokra az üveget, és átnyújtom neki a poharat. - A hajnali kettes döntésekre. – a szám elé tartom, miután csörrentek, és megkóstolom a párlatot. Eleinte kesernyés, és égeti a torkomat, de amint leér…felbecsülhetetlen. Maddie nem egy gyakorlott ivó, és sikerül le is öntenie magát, vagy csak nem veszi észre. Azonnal leteszem a poharam, és a segítségére sietve törölném meg a felsőjével a két dekoltázsa közötti részt, de rádöbbenek, hogy ez túlmegy a barátság fogalmán. Hirtelen hallgatok el, és mélyülök el a kék lélektükrökben. - Öhm…ez nem idevaló. – mutatóujjammal törlöm le az egyik ott maradt cseppet a szájáról. Hahó Jake…nem most kellene leállni, és hátralépni? - Ízlik? – érdeklődök gyanúsan, aztán borul minden, mert vörös köd lepi el a fejemet. Simán megragadom, és a tűzlétrához nyomva csapok le az ajkaira. A pohara valószínűleg le fog esni, de igencsak magával ragadott a hév…
Ha jellemeznem kellene magamat, mindig is olyan személy voltam, aki a biztonságra játszott. Az állandóra, a jól ismertre. Nem kutattam kényszeresen a kalandot magával hozó élményeket vagy hazudtoltam meg magamat egy tettem által, melyek következményeinek súlyát a jövőm viselte volna el. A külvilág számára felettébb unalmas egyveleget alkotott az én személyiségem, nekem viszont éppen elég volt ez ahhoz, hogy az életemet egységben tartsam. Nekem is megvoltak a saját harcaim, múltbéli kellemetlenségeim, amelyekkel a hét minden napján számolnom kellett, ezek viszont az ügyesen megőrzött titkaimnak számítottak. A környezetemben élők sosem tapasztalták meg a viselkedésemben beállt változásokat, pusztán én érzékeltem mindezt. Tisztában voltam a hatásukkal, ahogyan azzal is, milyenné formálták a személyiségemet az évek során, így a hatalmuk sem volt teljesen ismeretlen számomra. Ezeket figyelembe véve ügyesen kellett alakítanom hétköznapjaim menetét és felkészülni minden egyes változásra, ami érhet. Hiszen a szerepem, a munkám, hogy mások életét segítségemmel a megfelelő irányba terelgessem és nem az, hogy személyes sérelmeim vagy a velük járó befolyásoló tényezők hatására kivetítsem rájuk az elszenvedett élményeket. Vannak dolgok, melyek jobbak, ha zárt ajtók mögött maradnak és én ezt az évek során tökéletesen elsajátítottam. Ez az időszak is minden évben ilyen ’bezárultnak’ számított. Ilyenkor nehezebben viseltem az egyedüllétet, de a társaságot nem kerestem, mégis nagy meglepetésemre kaptam egy olyan férfi személyében, aki mindig is szimpátiát ébresztett bennem, és akivel a beszélgetések sosem érződtek erőltetettnek. Vele könnyedén merülhettem el a komolyabb témákban vagy a poénosabb töltetűekben is egyaránt, hiszen okos volt, nem mellesleg pedig a humorhoz is jól értett, ha a helyzet megkívánta. Most pedig, hogy éppen az eprek lázadását ecseteljük vagy az önzőség fogalmát merítjük ki, jövök rá igazán, hogy mennyire égetően szükségem volt valakire, aki elterelheti a gondolataimat és kizökkent ebből az állapotomból. - Na ne, tényleg igaz ez? – meglepődöttséget színlelek és még jót is mosolygok mellé. Habár belegondolva azokba, amik az elmúlt pár percben megfordultak a fejemben, úgy érzem tökéletes alibit nyújt majd számomra az idő, amely már jócskán abba a tartományba esett, amikor más normális ember az igazak álmát alussza. – Ebben az esetben valóban ajánlatosabb nem most napvilágra hozni a vágyaidat. Ki tudja melyik pillanatodban használhatnám fel ellened őket. – nevetek fel halkan, jóllehet sosem voltam ennyire brutális nő. Mindenesetre a kíváncsiságomat felkeltette, hogy milyen döntések is születnének, ha szigorúan most kellene ezen elmerengenie. Apró vállvonás és egy ártatlan mosoly. Kezdetben csak ennyivel reagálom le félreérthetőnek bizonyuló kijelentésemet, hiszen az értelmezése csakis rajta áll. Én nemes egyszerűséggel csak az alapokat fektettem le. – Én csak megismételtem, amit te is mondtál korábban. Semmi rossz nem volt ebben, kivéve akkor ha eleve te másra gondoltál, mert ebben az esetben határozottan eltértünk a témától. – szórakozok ezen tovább, meglehet már magam sem tudok mit hordok itt össze beszélgetőpartneremnek. Mindenesetre boldogság érzettel lát el, melyet különösen tudok értékelni. Érdeklődve hallgatom, ahogy rám leselkedő veszélyforrásként tünteti fel magát, mégis erősen hatással lesz a kíváncsiságomra is. – Ideje lesz figyelemmel követnem minden tettedet ezek után, Lester. – figyelmeztetem őt az esetleges következményekre, ha már ennyire nyíltan ígéretét tette a jövőbeni terveivel kapcsolatban. Nem mintha én azon veszélyes nők táborát erősíteném, akik miatt folyamatosan a háta mögé kellene tekintgetnie. Sokakkal ellentétben én nem feltétlenül illeszteném a bűnös élvezetek közé az édességet, hiszen ha róluk volt szó, ott nem volt visszafogott viselkedésnek vagy bűntudatnak helye. Most sem érzem, hogy az időpont befolyásolná a gofri elfogyasztását és határozottan állíthatom, hogy ez helyes döntésnek bizonyul, mert az ízek összhatása isteni. Pillanatok alatt ejti rabul figyelmemet, melyet könnyedén von magára a társaságom is. – Szabadidőmben itt gyakorlok a következő balett fellépésemre meg az opera előadásomra is, de néha még a kávéivást is beiktatom, ha a kettő már önmagában nem eléggé izgalmas. – játszok el a gondolattal, és még jót is mosolygok mellé. – Komolyra fordítva a szót, semmi érdekeset nem csinálok itt ahhoz, hogy bárki érdeklődését is felkeltsem vele. – teszem azért hozzá kijavítva saját magamat. Rajtam kívül még jó páran ugyanezt teszik, így akinek erre lódul meg a fantáziája, az meglehetősen sok opció közül szemezgethet. Kérése idegennek tűnhetne egy átlagos hétköznap során, most viszont épp jól jön Jordan ajándéka, amelyet ki is viszek hozzá. – Mindenféleképpen átadom neki. Szerintem örömtáncot lejt, ha megtudja, hogy egyszer az életben nem veszett kárba az ital, amit hozott. – ígérem meg neki egy kis megjegyzést is mellé fűzve, jóllehet ez az ital nekem sok jót nem ígér. – Attól tartok én is. – tekintetem az üvegre siklik, amihez sok szakértelmem nem fűz, de úgy tűnik Jake némiképp jártasabb ebben a témában, már csak azért is, mert tudta milyen itallal ajándékoztak meg. - Hidd el, nem élveznéd. Borzalmas zenestílusuk van. – a fejemet csóválom, végül pedig megköszönöm neki az italt, amihez még mindig kissé esetlenül állok. - A hajnali kettesekre. – ismétlem meg én is, és miután a koccintás megtörténik, bátorkodok megkóstolni az alkoholt. Nos az íze nem az én világom, de annyira szörnyűnek sem hat, hogyha az ember lánya kétszer-háromszor bepróbálkozik vele. Talán hozzá lehetne szokni. Amíg viszont én azon morfondírozok, hogy a kapcsolatunk az itallal milyen végkifejletet is érjen el, Jake közelebb lép hozzám, amit először nem igazán értek és továbbra is egyre zavartabban érzem magamat. - Mit tettem megint? – pillantok le magamra és azonnal észre is veszem az italból származó cseppeket, melyek ügyesen rajtam landoltak. – Jellemző. – sóhajtok egyet magamat hibáztatva a történtekért, de ezek a gondolatok könnyedén válnak semmissé a folytatás hatására. Érdeklődően és mondandómban elakadva követem végig a mozdulatsort, amint ujja az ajkamhoz ér a kérdésére pedig épphogy megformálnék valami értelmesebbnek tűnő választ, de még mielőtt kimondhatnám őket, ő egyszerűséggel megakadályozza ezt. Csókja meglepetésként ér, mégsem érzek hajlandóságot arra, hogy elrontsam a pillanat varázsát. Helyette lelkesen simulok közelebb hozzá, többet akarva belőle, mint amennyit helyesnek vélnék, azonban nem hagyom, hogy ezek a gondolatok eltántorítsanak. Szívem dobbanásának ütemét hevesebbnek érzem a megszokottnál és tudom jól, hogy nem az a kevés italmennyiség okozza mindezt, amelynek jó része a földön landolt, hanem az a személy, akivel valahogy a dolgok rohamos tempóban válnak zavarossá. Jóllehet eléggé nehezen bírom rá magamat, mégis egy kérdés erejéig megszakítom közös kis momentumunkat. - Mi lenne, ha ezt bent folytatnánk? – érdeklődök kék íriszeibe mélyedve, mégis egyfajta türelmetlen érzés lesz rajtam úrrá, mely során megfogom a kezét, hogy bevezessem őt a lakásba. Ezután viszont semmi akadálya nincs annak, hogy most én csökkentsem le a közénk ékelődött távolságot és kezdeményezővé váljak a csókja iránt, mely jobban megrészegített az elmúlt másodpercekben, mint ahogy az ital tette volna ellenkező esetben.
Sok esetben a fáradtság, és a gúny beszél belőlem, de ma este ez már hatványozottan tevődik ki, mert nem gondolom ki előre, hogy mit fogok csinálni. Nem volt belekalkulálva, hogy Maddie-nél kötök ki, hogy a kutyámat sétálni viszem így hajnalban, és az sem, hogy már annyira fáradt leszek, hogy nem válogatom meg a tetteim mozgatórugóit, csak sodródom az árral, és éppen azt teszem, amihez kedvem van. Samira elaludt odabent a nappaliban, mi meg kijöttünk a tűzlépcsőre, mert mennyire menő már, ha az ember itt fogyasztja el a gofriját. Egyikünk sem óhajt mélyebben belemenni az eltelt hónapok kimaradásának boncolgatásába. Nem is várom el, hogy ezt tegye Maddie, én sem szívesen mondanám el, hogy éppen mi bánt, de azért a felszínt karistoljuk. A bennem tomboló vihar elcsitulni látszik, ha a szőkeség mellett foglalok helyet, vagy éppen az ő társaságában időzöm. A kezdeti feszültségem már oldódott egy sort, beszélgetünk a parkról, a piákról, és a kutyákról is. A menekülési útvonalakat szeretem a legjobban, és ez a kis „erkélynek” ható terület totálisan kielégíti az ember vágyait. Az egész akkor lenne ideális, ha még jönne mellé egy whiskey is, amit ugyan elejtek szóban, de sosem gondolnék rá, hogy perceken belül valósággá válik. A szöszi eltűnik odabent, addig én a korlátra támaszkodom, és a kinti környezetet szemlélem. Nem is olyan messze egy pár igyekszik beleolvadni a sötétségbe, ahogyan egymást falják, én innen nézve szintén kedvet kapok egy kis testi kontaktra, de mindenképpen korhatáros körülmények között. A gondolataim kiszámíthatatlanok, arra az egy pontra fókuszálok, amíg vissza nem ér Maddie, és át nem nyújtja nekem az üveget. Naná, hogy megteszi, nem is tétlenkedve bontom fel, és töltök mindkettőnknek. Ezután az üveget óvatosan az egyik lépcsőfokra helyezem, és mellé állva adom a kezébe a poharat. A koccintás nem maradhat el, valami hülye ürügyet választok, mint a hajnali kettő után hozott döntések, és máris koccannak a kristályok. Az első korty után felmelegszik a gyomrom, és mosolyogva várom a másodikat. Mennyei, nem egy hamisítvány, és meg kell hagyni, hogy ez a párlat még üti az enyémet is, ami a polcon porosodik a szobámban. Dorian se mehet be oda, szigorúan tilos neki, ahogyan az egyik vendégszobába is, de nem teszem ezt most szóvá, mert nem illik ide. Felpillantok a szőkeségre, és lám…tudják jön az a lassított jelenet, ahol a csepp megmarad a szája peremén, és nem tudsz másfele nézni, mert vonz. Nem szokásom belemenni ennyire a részletek tanulmányozásába, de iszonyúan szexi, ahogyan észre sem veszi a dolgot. A segítő szándék pumpál bennem, amikor odalépek, és a mutatóujjammal törlöm le neki. - Semmi különöset. – égeti a pillantásom, mert ide már nem kellenek szavak. Az ujjam bizsereg a whiskey után, és sóvárgok, hogy én máshonnan is megkóstolhassam ezt a borostyánszínű itókát. Nem ragozom túl, mikor egyszerűen lecsapok az édes ajkakra, és magammal rántom az örvénybe. A gyomrom nagyot ugrik, nem érdekel, hogy mi történik, mert az agyam innentől kezdve egy másik bolygóra költözött. A pohara leesik, én átölelem a derekát, és romlott módon csábítom a pokolba, hogy vesszen el velem együtt ebben az idilli szekundumban. Eleinte még voltak kétségeim, hogy viszonozni fogja-e, de aztán elhal bennem ez is, és úgy simul hozzám, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A percek telnek, és úgy látom, hogy egyikünknek sem fontos, hogy levegőt vegyen, végül ő töri meg a varázst, és távolodik el tőlem. - Hmm… - próbálok magamhoz térni, de még a járás sem megy, és ha nem fogná meg a kezemet, akkor lehet leesnék innen, és úgy kellene másnap összekaparnia. Az egyensúlyom megtéveszt, követem egy kicsit lehajolva, és belépve a meleg nappaliba. Az ötlet, vagy éppen elgondolás nem rossz, de ha most azon fogunk morfondírozni, hogy merre menjünk, akkor a libidóm is alább hagy, és nem akarom itt befejezni. Átveszem tőle az irányítást, és egy szabadnak tűnő falfelületet szemelek ki a könyves szekrény mellett, így odalököm, és a testemmel zárom el a menekülés útvonalát. - Ne gondolkodjunk. – a csípőjére simítom a tenyerem, a csókkezdeményezése a finomból most már a hevesbe ment át, és nem vagyok rest egy lapáttal én is rátenni. Az oldalán kígyózok felfelé, és emelem a feje fölé a két karját, majd amikor teljes utam van hozzá, akkor nekidörgölőzöm, és pici játékosságot csempészve az orrán húzom végig az enyémnek a hegyét. - Akarod Maddie? – érdeklődöm az ajkait súrolva, hogy aztán a pólója szegélyéhez nyúljak, és ha nem ellenkezik, akkor kibújtassam belőle.
Megrekedve valahol az épkézláb gondolatok és az irányíthatatlan ösztönök között. Így tudnám jellemezni mindazt, ami lezajlik bennem, amióta Jake átlépte az ajtóm küszöbét, ezzel kiforgatva magából estém monoton állapotát és némileg engem is. Magamat összeszedettnek, többnyire elmerengősnek nevezném, aki mindenen hatvan vagy több alkalommal átrágja magát, mielőtt végleges döntésre juthatna megváratva ezzel környezetét, beszélgetőpartnereit. Jól tudom egy-egy rosszul meghozott döntés milyen kihatással lehet a továbbiakban azokra a tényezőkre, melyek hétköznapi címszó alatt körülvesznek, így nem sietem el annak meghozatalát. Logikusan szeretem látni a dolgokat, és nem csak egy átmeneti megoldásként. Bizonyítékokat halmozok fel vagy éppen minden oldalról körüljárom az adott helyzetet/témát, hiszen csak így lehetek biztos abban, hogy nem mondok vagy teszek olyat, amely mindent elronthatna. Ezért is tartok olykor attól, hogy engedjek az álmaimnak – vagy mint ahogyan azt már korábban felhoztam -, ösztöneimnek, de ha már egyszer hagyom őket eluralkodni, szeretek belőlük a legjobb módon kijönni. Tisztában vagyok vele mennyi bizonytalanságot szülhetnek ezek a tényezők, így sosem engedtem nekik igazán, most mégis gyengülni látszanak a védelmemre felállított falak. Kedvelem Őt. Jake értelmes, rendkívüli beszélgetőpartner és nem utolsósorban a humor sem áll tőle messze. Kellemesnek élek meg minden percet, amely a közelébe sodor és visszatekintve ismeretségi vonalunk utóbbi szakaszára, úgy érzem többször is elbizonytalanítottam magamat a korábban helytelennek vélt érzéseimmel kapcsolatban. Őrültség lenne azt állítani, hogy ne fordult volna meg a fejemben egyszer sem az, hogy barátságunkat egy mélyebb, komplikáltabb szintre emelhetnénk, mindazonáltal mégis tartottam ennek következményeitől. Nem nevezném sikerszériának azokat a múltbéli közeledéseimet – vagy inkább nevezzük próbálkozásaimat -, a másik nem irányába, amelyekhez volt elég bátorságom, hogy meglépjem, így most sem meglepő mennyire tartok attól, hogy az amúgy szépen megformálódott kötelékünket bármi is elronthatja. Túlságosan fontossá vált számomra ahhoz, hogy elveszítsem és pont ennek okán alakultak ki bennem érzések is iránta. Ez a kettőség pedig olykor irányítása alá vonja tetteimet, meggondolatlanná téve ezzel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az az aprócska mozdulatsor, ami egy egész és visszafordíthatatlan lavinát indít el, és mire észbe kapok, többnyire nem maradnak elbizonytalanító gondolatok, csak az az ösztön, amely ilyenkor tör felszínre és amelytől némiképp tartok. Csókja viszonzásra lel általam, a közöttünk meghúzódó távolságot pedig igyekszem minimálisra csökkenteni, ezzel is kedvében járva azoknak a kimondatlan gondolatoknak, melyek mindvégig ott lapultak meg bennem, csak sosem kerültek nyilvánosságra. Most azonban az itallal való kezelhetetlenségemnek köszönhetően szavak helyet akár tettekkel is bizonyíthatom ezeket. Mielőtt azonban elveszhetnénk egymás komolyabbnak bizonyuló felfedezésében, beinvitálom őt a lakásba, ahol a közönség jelenléte meglehetősen kizárt, így én is némileg kényelmesebben és egyben határozottabbnak érzem magamat a kezdeményezésre. Sajnálatos módon ismerek egy-két kellemetlen szomszédot a környéken, jóllehet jelenlegi állapotomban az ő véleményük sem érdekelne igazán, így leginkább ezt a lépést a megmaradt utolsó józanságomnak tudhatom be, mintsem olyannak, amely felmerült volna bennem egy ilyen helyzet közepette. Könnyedén maradok alul a határozott szerepben, még sincs ellenemre ahogyan ő maga vállalja át az irányítást és a falhoz szegez. Élvezettel tölt el minden egyes érintésének lenyomata vagy tekintetének égető valósága, melytől alighanem a lélegzetem is elakad egy töredéknyi másodpercre. A kék szempár magával ragadóan csábít és amíg lehetőségem adódik elmerülni bennük, egyre biztosabbá válik bennem a tudat, mennyire képtelen vagyok betelni velük.. Vele. Ahogyan ő is kérte, - és én sem érzek másképp -, már nem avatkoznak közbe a helyes vagy a helytelennek titulált gondolatok, amikről tudom, hogy csak tönkretennének mindent. Őszinte mosolyt csal az arcomra a viselkedésében beállt szórakozottság, amely egyáltalán nem zökkent ki, sőt csak még inkább fokozza a bennem lejátszódó türelmetlenséget, melynek már egy jó ideje nem lehettem megtapasztalója. Úgy irányítom mozdulataimat, hogy bebiztosítsam őt mennyire nincs ellenemre az, ha minél előbb megfoszt a felsőmtől, a kérdésére azonban első körben nem érkezik meg a válaszom. Leginkább azért sem, mert teljesen leköt, hogy magam is mihelyst lehetőségem nyílik rá, kövessem a példáját és eltüntessem felesleges ruhadarabjainak egyikét, aminek lekerülése után első küldetésemnek érzem, hogy tenyeremmel végigkövessem felsőtestének mentét, majd övcsatjánál megállapodva és megragadva azt közelebb vonjam magamhoz. - Sokkal jobb. – enyhén játékos mosolyra húzódnak ajkaim, de rájövök, hogy ideje lenne valami érdemi választ is adnom a kérdésére, azt viszont nem szavakban adnám meg. Így miután kezem a vállán állapodik meg, újra kezdeményezővé válok a csókot illetően, csípőmmel pedig úgy mozdulok, hogy biztosítsam a folytatásra való ösztönzést illetően. Rendkívüli örömöt lelek az est folytatásában, és ha akarnám sem tudnám leplezni mennyire égető szükséget ébresztett bennem.
Nem tudom megmondani, hogy mikor éreztem úgy egy nő iránt már, hogy minden porcikámban sóvárogtam volna utána. Madelaine esetében ez nem tudatos. Fontosabbnak tartottam a kialakult barátságunkat, mintsem ráhajtsak, és tönkretegyek mindent. Mit ért volna egy éjszaka, ha utána nem kereshetem fel? Összecsaptak a fejem fölött a hullámok, és most már nekem is szükségem volt egy biztos pontra, aki, ha kell még éjszaka is a rendelkezésemre áll. Jamie-nek ott volt Tessa, az öcsémnek is alakult valami, de még a húgom életében is akadt egy behemót, aki ott volt, mint támasz. Én erős vagyok, nem tagadom, hogy vannak hullámvölgyeim, de alapvetően a testvéreim, és a barátaim körében is én vagyok az a személy, aki ott van, ha baj van. Nem szoktam sokat agyalni ezen, de van valami abban, melyet pár nappal ezelőtt olvastam. A magány több embert öl meg, mint a rák. Nem védekezhetünk ellene, a génjeinkbe van kódolva, hogy együttes erővel nézzünk szembe az akadályokkal. Mindenhol ott voltam, és mégsem, mint egy szellem. A mai kikötésem sem véletlen, azt hiszem tudat alatt egy ideje arra készültem, hogy meghódítsam ezt a szőkeséget. Az alaszkai kiruccanás alatt elcsattant közöttünk egy csók, de az nem volt valódi, vagy a fene se tudja már. A hidegben másképpen működik az emberi agy, a túléléssel együtt beáldozzuk magunkat, és nem akartam, hogy ott halálra fagyjon, mert egy éjszakára a semmiben ragadtunk. Én ajánlottam fel neki, hogy jöjjön el velem, hogy vette volna ki magát, ha aztán ott hagyom? A közösen eltöltött napok után elindultunk volna egy szép úton, de mindketten visszavonulót fújtunk, mert így éreztük helyesnek. Most nézem őt, a lakás melegébe bújunk a pofátlan szomszédok elől, de van egy olyan sejtésem, hogy ő egyszerűen ilyen személyiség. Nem szereti megmutatni, hogy mi játszódik le benne, nem hozza a másik tudtára az érzéseit sem, és ha mégis szeretne valamit, akkor a legszűkebb körben tartja. Az intimitás fontos, én sem örülnék neki, ha mások távcsővel néznék a farkamat, vagy az ő melleit. Mire nem képes egy kis ital, meg ezek az ostoba gondolatok. Odabent másik felállás lép életbe, mert amint érzem, hogy gyengül az akaratereje, akkor szépen megszorítom a kézfejét, és a falhoz vezetem, pontosabban terelem, mint a vadakat, és oda is szorítom. Könnyedén uralkodom felette, nem mondanám, hogy túlságosan nehéz hatni rá, de valószínű ez a hormonfelborulás miatt lesz. Orvos vagyok, és részegen sem tudom kivetkőzni magamból, ha már egyszer ennyit tanultam érte, és ez nem egy hivatás, hanem életforma. Az orvosok igényei valahol az utolsó helyen kullognak, nem véletlen az sem, hogy a legtöbb kapcsolat munkahelyen köttetik, mert nincs esély máshol ismerkedni, vagyis nekem tuti nincsen annyi szabad kapacitásom, hogy elmenjek még randizni, vagy a társkeresőn bújjam a különböző profilokat. A falhoz rántom, az ujjaim könnyedén fedezik fel a teste vonalát, tartom a követési távolságot, és bejárom anyagon keresztül is, de nem vagyok rest ezzel párhuzamosan felfelé görgetni, ha már láthatólag nincs ellenére a témázgatás. A csókjai még szokatlanok, nem tudjuk, hogy a másik miképpen szereti, de az biztos, hogy kijött a gyakorlatból, akárcsak én, mégis felizgat azzal, hogy nem profin áll hozzám, hanem éppúgy új terepre merészkedik, akárcsak én. Nem rajongtam túlzottan a rámenős nőkért, Mia hasonló eset volt, de miután kihasznált, és lelépett, már nem éreztem hajlandóságot arra, hogy az ő típusát keressem, vagy egyáltalán más nőkben keressem a társat. Az ajkaink forrón érnek egymáshoz, lihegve szakadnak el, és találkoznak újra, amíg a magasban össze nem kulcsolom a kezünket, és el nem szakadok tőle. Most még adok neki egy esélyt arra, hogy kihátráljon, de ha nem teszi meg, akkor nincs visszaút. A légzésem szaggatott, a kékjeim falják, meg akarom ízlelni, benne akarok lenni. A férfi énem kerekedik felül, mikor lesegíti a felsőmet, és én is megszabadítom tőle. Egy nagyon jó pont, hogy nincs rajta melltartó. Estére az otthon biztonságában, minek is kellene? Kitágulnak a pupilláim, mert nagyon elszámoltam a méreteket, és sokkal nagyobb van neki, mint ez első felmérésre látszódott. Az ő kezei sem maradnak tétlenek, és máris a mellkasomat ostorozzák. Elmosolyodom, hogy mennyire édes, és szende, miközben ott van benne határozottan a vadmacska is. - Hmm? – ha már túl vagyunk a kölcsönös vizsgálaton, meg is csókolnám, de az övemnél ránt magához, és úgy veszhetek el a végtelen óceán színében. - Igazán? – bennem reked a szó, a falnak vetem a jobbomat, és a balommal cikázok végig az oldalán. A selymes bőrbe marok, cirógatom, és viszonzom a puszit. A pihegésünk egyre hangosabb, nem türelmetlenkedem, de dolgozik bennem az a kis whiskey, így egy erőteljes lökéssel nyomom neki a hideg függőleges felületnek, és a szájába nyomulok a nyelvemmel. Mélyebben kóstolok bele a szőkeségbe, belecsípek a derekába, és ha már kellően szuszogva törleszkedik nekem, akkor a fenekére csúsztatom mindkét karomat, és körkörös, gyömöszölő mozdulatokkal járok vele egy külön táncot. A farkam már áll, szűk odalent a hely, de nincs kedvem…elszakadok tőle, a nyakát csiklandozom a borostámmal, néha beszívom a fogammal a bőrét, igen…jövök drága ikrek.
+18 Elmerenghetnék a miérteken, tehetnék fel kérdéseket melyekre a válasz úgysem tenné egyértelműbbé a bennem kavargó érzéseket, de minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyulna. Egyetlen eddig jól működő rendszer sem lenne képes mindezt pusztán egy egyszerű helyes vagy helytelen címkézéssel kifejezni, mert azoknak határai már abban a pillanatban elmosódni kényszerültek, amikor jobban elmerülhettem ennek a különlegesen összetett férfinek a világában. Szimpatizálásom vele nem számít új dolognak. Korábban sem éreztem őt távolinak vagy a társaságát kellemetlennek, mostanában azonban olyan dolgok történtek, amik erősen megváltoztatták azt a mérlegelvet, mely a fejemben lévő kavalkádot tartotta egyensúlyba. Tudtam jól, hogy csak egy irányba billenhet mindez, és bár annyiszor igyekeztem lebeszélni magamat arról a bizonytalansággal telt, leginkább számomra félelmetes valóságról, mégis túl erősnek bizonyult ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen elnyomják. Utazásunk alatt átléptünk egy határt. Jóllehet az adott szituáció hozta így, mégsem vágytam ellenkezni a folytatás iránt. Olykor túlragozok mindent, vele lenni viszont annyira egyszerű és természetes volt, amihez foghatót már régen nem érezhettem. Veszélyes játékba keveredtem a fejemben lévő gondolatok és a szívemben tomboló ellentétes viharok közepette, melyek zavartságában mégis ő jelentette az egyetlen biztos pontot. Most pedig, hogy a minket elválasztó távolság elhalványulni látszik, újra ugyanezt tapasztalom. A biztos kapaszkodót, azt, ami helyesebbnek bizonyul, mint bármi más az életem során. Nem tudtam volna előre megjósolni miképpen alakul majd az este folytatása. Valamilyen rongyosra olvasott könyv és egy tea társaságára számítottom, mégis egy ezeknél sokkal kellemesebb személy betoppanását kaptam és bár nem tudom, hogy annak a minimálisan megkóstolt italnak köszönhetem viselkedésem teljes kiforgatását vagy egyszerűen annak, amire magyarázatot találni túlságosan is időigényes lenne, mégsem ellenkezek a kellemesen alakuló folytatással kapcsolatban, ami tagadhatatlanul hevesebb ütemmel látja el szívem dobogását. Többre vágyom belőle, mint azt bármilyen módon kifejezni tudnám, és habár sosem voltam a szavak embere, most még annyira könnyedén megy az, hogy ne fecsegjek feleslegesen. Tettekkel próbálok bizonyítékot szolgáltatni erre, mégis egy részem félénkséget csempészik mozdulatsoraimba, mintha attól tartanék valami rosszat tennék, amivel a pillanat varázsa a semmibe veszne. Éppolyannyira szükségem van rá, mint amennyire félek önmagamtól, ez a kettőség pedig belülről szakít szét. Tudatában annak, hogy mennyiszer sikerült a legjobb dolgokat is tönkre tennem percek alatt, nem indokolatlan tartásom egyetlen szikrája sem, melyeket igyekszek minél előbb elhessegetni. Jake azonban tesz arról, hogy ezek az elbizonytalanító, már-már rossz hatást keltő eszmék a felszín alatt maradjanak, így kívülre csak az a nő mutatkozik meg, aki mindennél jobban akarja a józan eszét teljesen elvevő férfit. Kölcsönös játékba keveredünk, és amíg ő azon ügyködik, hogy a felsőm minél előbb kikerüljön az akadályokat képező ruhák sorából, én is hasonlóképp járok el vele szemben. Érintésem nyomát előszeretettel kívánom otthagyni felsőtestének ívein, vele együtt pedig egy lopott időre hagyom tekintetemet elkalandozni a végigkövetett részek mentén. Képtelen lennék figyelmen kívül hagyni a bennem lejátszódó türelmetlenség fokozódását, így ezen felbuzdulva vonom közelebb magamhoz övcsatjának segítségével, melynek hatása ösztönszerűen varázsolja pimaszra ajkaim ívét. - Igazán. – ismétlem meg kérdését válaszként, szélesebb ívű mosollyal megfűszerezve, ez a lépés pedig úgy tűnik hasonló hatással volt rá, mint ahogyan rám is. Viszonzom csókját, elveszek benne és közelebb merészkedek hozzá élvezve azt, ahogy bőrünk egymáshoz ér, amiből úgy érzem sosem lenne teljesen elég. Ami egykoron a józan ész szüleményének számított, végképp eltöröl. A kérdéseket, melyek csak ostobaságoknak számítanának ebben a pillanatban, teljesen elhallgattatja, hogy helyére csak Ő kerüljön és mindaz, ami rá összpontosít. Kezdeti zavarom már csak butaságnak számít a pillanatunk távlatából, mégis óvatosan érintem őt, mintha törékeny lenne, kezem alatt pedig semmivé foszlana. Hiányérzetként élem meg, ahogy csókunk félbeszakad, mégis jóleső sóhaj bukik ki ajkaim közül a folytatás hatására. Elmondhatatlan szükségem van rá. Arra, hogy elvegyen mindent, ami korábban helytelen gondolatot ébresztett bennem. Szeretnék az a személy lenni számára, aki csillapítja a benne zajló viharokat, melyek nyilvánvalóságával jelent meg a ma este folyamán. Őrülten akarom ezt. Ajka csábító utat jár be nyakam mentén, és egyre lejjebb halad, lassan és folytonosan kínozva elérve célját. Légzésem ezzel egy időben válik egyenlőtlenné, többet akarva a csókjaiból, az érintéseiből és belőle. Lélegzetvételnyi időre szemeimet behunyom, átadva magamat ténykedései kellemes velejárójának, forró lehelete simogatásának, melyek csak még inkább fokozzák jelenlegi állapotom kínzó valóját és ahogy ajkai célt érnek, készségesen bukik ki ajkaim közül tetszésemet szimbolizáló reakcióm jóleső mivoltukban. Kezem telhetetlenül fedezi fel őt, végül vállán nyer megnyugvást, biztosítékként használva azt az intenzív érzések hatására. Az övé akarok lenni, és egy részem azért áhítozik, hogy ő is teljes valójában az enyém legyen.
Elvesztem, mert másképpen nem tudnám azt a kavargó vulkánt, mely bennem van másképpen megnevezni. Úttalan utakon járok, a hajnali óráim azzal telnek el, hogy rémálomból ébredek, a testem verítékezik, és nincs mellettem senki, aki megértené, hogy mekkora áldozatot hoztam Oroszországban, vagy éppen a családom védelmében. Nem bírom megértetni az öcsémmel, hogy veszélyben van, a húgom nem fogja fel, hogy az a férfi, akit az életébe engedett nem feltétlenül a legjobb választás…aztán valami elhallgat bennem, és felmerül a kérdés: Jake Lester, és te hol vagy ebben a nagy egészben? Mikor jön el az idő, amikor nem másokat védelmezel, hanem a saját bajaidra koncentrálsz? Itt és most van jelen a múltam, a jövőm, és minden rezdülésem. Nem tudnám megmondani, hogy mikor voltam utoljára nővel, mikor vezetett utoljára ez a hév, amit most érzek Maddie iránt. Nem a kinézete, hanem a lénye ragadott meg, a hálójában vesződöm, és nincs kedvem menekülni. Elolvadok, a whiskey markáns íze még mindig ott érződik a nyelvemen, amivel az előbb kínált meg. A szemébe nézve tudtam, ha most nem tesszük meg, akkor sosem lépünk át azon a feszélyezett vonalon, amit ketten állítottunk fel. Nem lesz több lehetőségem, hogy megpróbáljam a lehetetlent. Úgy érzem, hogy az idő kiszalad a karjaim közül, és mire feleszmélnék, hogy cselekednem kellett volna, már késő lesz, és nem táncolhatok vissza az idő vonalzóján. A lakásában túlfűtött a hangulat, a falnak nyomom, kutakodóan térképezem fel a száját, mohón falom őt, de még mindig akadnak akadályozó tényezők, mint a ruhák egy része, és a fejemben szóló hang, hogy ne tedd meg. Nem ronthatod el, nem veheted el tőle a maradék józanságát. A pusztulásba nem kell belevinned még egy személyt, lehet ez a sötétség csak a tiéd…de én is, meg ő is tudja, hogy most szükségem van rá. Nem teljesen vágy csak ez, valami sokkal több is, amit nem tudok kezelni. A betegségem kiszivárog belőlem, elengedem a gyeplőt, és hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, a félelmeim felszínre törjenek, és osztozkodjak ezen egy másik emberrel. Nem izgat, hogy pszichológus, hogy talán az együttlét után elemezni fog, mert most nem hagyom, hogy szóhoz jusson. Megválunk a felsőruházattól, kicsit bénán tesszük, de nekem ez is egy égetési folyamattal ér fel. Ujjai a mellkasomra vándorolnak, én felfelé tartom, a feje mellett támasztom ki, és követelőzően veszem el, ami illet, és amiért nem akarok már harcolni, csak élvezni. A nadrágom korcánál csábít magához, játszadozik, miközben tudja, hogy nem leszek kíméletes vele. Nem a türelemjáték, amit akarok. Madelaine Riggs, ez fájni fog, és nyomot fog hagyni benned! Az ajkaink összeforrnak, ősi nyelven beszélnek egymással, nem kell ehhez szótár, sem pedig szó, mert értik egymást. A nyaka peremén cikázok, a bőre a nyelvemhez tapad a lüktető érrel alatta. Micsoda páratlan nőszemély! A hamvas bőre illékony, az orromat ingerli, azt akarom, hogy a sejtjeink eggyé olvadjanak. Késő ez már, nem kell az előterep, a jussomat kívánom elvenni. Egyenlőtlen légzése a várakozásba fullad, én meg hagyom, hogy bejárjon, a keze olyan útvonalat tegyen meg, amihez éppen kedve van. Nincsenek szabályok, semmi sem rossz, éppen annyira kellemes, mint végigsétálni egy lávakövekkel kirakott ösvényen. A pillantásom elsötétül, megállok, a feje mellett támasztom ki a két karomat. - Ideje ezt befejezni. – kétértelműen csengenek a szavaim, így mielőtt elbizonytalanodna, a fenekébe marok, és megemelem a csípőjét. A szemem lázasan kutat egy biztos felületet, és lám szinte csillogva jelenik meg az előszobai komód. Odasétálok vele, és felültetem rá, a nadrágomat én magam tolom le, és vigyorogva közlöm vele a kérésemet. - Húzd le a bugyid… - nem biztos, hogy így kellene, de már túlságosan benne vagyok, így a jobbjának segítve egy határozott mozdulattal szakítom el, hogy átvéve a hatalmat, egy könnyed simítással a derekán, magamhoz hívjam. Az állát puszilom meg, a szája szegletébe megyek komótosan, és mikor előkészítem őt, és belé hatolok, ezzel párhuzamosan húzom lefelé az alsó ajkát, és várom a torkából felszökő nyögést.
+18 Nem tudok betelni vele és ez egyre mélyebb érzésként ivódik bele a sejtjeimbe, ahogyan az ártatlannak tűnő esténk nem várt irányt vált. Jake már kezdetben szimpátiát váltott ki belőlem, és számomra is mélyen tagadhatatlanná vált, hogy az érdeklődésem iránta nem csak felszínesen él majd tovább bennem. Lopott pillantások voltak ezek, de sokszor azon kaptam magamat, hogy több ideig mélyülök el kék íriszeinek tengerében egy beszélgetésünk során, vagy időzök el ajkain, arra vágyva, hogy egyszer majd úgy csókol, mint régóta senki más. Alkalomadtán arra eszméltem fel, hogy lázasan kutatom a társaságát, csak hogy több időt tölthessek el a közelében, míg másszor épp az ellenkezőjét alkalmaztam, mikor a kellemetlen múltam tudata kegyetlenül a felszínre tört. Mégis minden bizonytalanságom ellenére az az újdonság, amivel színt vitt a hétköznapjaimba sokkal erősebbnek bizonyult. Vele a világ egy másik oldalába kóstolhattam bele. Izgalmasnak találtam egy-egy évődésünket, és tudtam jól, hogy aznap a mosolyom sokkal őszintébb lesz a nap hátralévő részében, mintsem udvarias, amihez már olyannyira hozzászoktam. Nem volt szükség megjátszásra, mert mindketten valamilyen szinten elfuseráltak voltunk - noha nem éppen ezzel a jelzővel élnék, ha ez az egész nem csak a gondolataimban létezne tovább. Neki is megvoltak a maga mérföldkövei, nehézségei, amelyek bélyeget nyomtak élete hátralévő részére és letehetetlen teherként nyomták a vállát, mégis egy jó nagy részét ő erősségként élte meg. Szavakban nem tudnám kifejezni, hogy a már önmagamnak is bevallott nyilvánvaló vonzódás mellett mennyire tisztelem őt, de valahol úgy érzem erre nincsen szükség. Ebben a pillanatban biztosan nem. Mert ahogy az ital nem a megszokott módján kibillent minket eddigi tartásunk egyensúlyából, úgy válunk mi is rabjává a másik érintéseinek és csókjainak egyaránt. Magamban elfojtok egy mosolyt, mert Jordan szavai visszaköszönnek a fejemben, miszerint az egyik tőle kapott ital örökre megváltoztatja majd az életemet. Noha van egy sejtésem, hogy mindezt az ízük és a különlegessek iránti szenvedélye miatt fűzte hozzá, én tudnék most egészen mást is mesélni erről. Elveszek ebben a férfiben. Abban a megannyi apró érzésben, amit kivált belőlem és amik miatt minden sejtem könyörögve áhítozik még többért. Még több csókért, még több égető érintésért, amelyek erős keze által láthatatlan nyomot hagynak, eddig régóta nem tapasztalt szükséget ébresztve ezáltal. Hatással van rám, ami sokkal erősebbnek bizonyul nálam, én pedig tehetetlen vagyok a fogsága alatt. Meglep a szavaival és őszintén megfordul a fejemben a szánalmasnak ható könyörgés gondolata, mégis időben elfojtok bármilyen ezt nyomatékosító késztetést és a folytatásra várok. Nem mintha jelenlegi állapotomban képes lennék őt elengedni vagy végignézni, ahogy meggondolva magát kisétál az ajtómon, de szerencsére ennek átélésére nincsen szükség, mert ő neki egészen más gondolatok járnak a fejében. A komód nincsen messze, mégis biztonságosan kapaszkodok benne míg oda nem érünk. Szívem ütemes dallama a torkomban köszön vissza, hevesebben, kiszámíthatatlanabbul, mint valaha. Tekintetét kutatom, és kizökkentést nem tűrő figyelemmel követem végig minden egyes mozdulatsorát, táplálva ezzel a minden porcikámban feléledt izgalom tüzét. Kérése azonban fokozza türelmetlenségemet, amely úgy tűnik ő benne is hasonlóképpen ott lakozik, hiszen kezem az ő irányítása alatt semmisíti meg a közénk álló utolsó akadályozó tényezőt is. Egy pillanatra zavarban érzem magamat előtte, de nem hagy sok időt arra, hogy elbizonytalanítsam magamat az ide nem illő gondolatsorok kifejtésével, mert jobban leköti őt, hogy még inkább az őrületbe kergessen. Már ha ez éppenséggel lehetséges. Keze egy lélegzetvételnyi időre a derekamon pihen, míg az enyém a hátán talál menedéket, melyen előszeretettel hagyok nyomot bizonyítékul szolgálva tetszésemnek, mikor eggyé válunk. Hangom szavak helyett egy jóleső nyögésben tör ki ajkaim közül, kezemmel pedig eközben törődően simítok végig az előbb végigkarmolt területen. Többre vágyom belőle. Arra, hogy elvegyen mindent, mi én vagyok és elfeledtesse velem azokat a gondolatokat, melyek napok óta keserű éket vertek eszméim közé. Arra, hogy minden rossz érzésének, ami ide vezette, én lehessek a csillapítója, egymás lenyugtatói és őrületbe kergetői. Ez több, mint amit ésszerűen képes lennék megfogalmazni vagy pár szóban kifejezni. Vele mozdulok, egyként létezünk, és ahogyan ujjaim a tarkóján keresztül vesznek el a barna tincsek között, egy csókot kezdeményezek. Élvezem, ahogy kitölt, amilyen módon az övé vagyok, és azt, amilyen hatással van rám. Bal kezem az arcára simul, elmélyítem a csókot, átadva magamat a pillanatnak, és kiélvezve ezzel minden másodpercét azoknak a perceknek, mikor csak gondolatban léteztünk egymásért.
Forró és sűrű vér csörgedezik az ereimben, puhán siklik végig a medrében, egy hálózatot alkotva a vékonyka bőrréteg alatt. A fülem zúgása ebben az oxigéndús környezetben csak egy újabb hormonnal gazdagszik, és mindez a szervezeti átalakulás odalent az ágyékomban összpontosul. Az orvosi berkekben a „felforr valakitől a vérem” valami hasonlót jelenthet, de itt szinte kézzel tapintható a beállt változás. A gyomromban kúszó kételyek egy folyóvá duzzadnak, és valahol elvesznek a mélyben, a feneketlen alagútban. Nem akarok már gondolkodni, észérveket felhozni, hogy miért ne érjek hozzá, miért ne tegyem a magamévá, ha ő is akarja? Alaszkában elkúrtam, a csók után hónapokig menekült előlem, mint az általában a legtöbb nőnemű, de mostanra reménykedem benne, hogy felfogta…nem szeretném bántani, sem kihasználni. Magától legyen adakozó, és nem azért, mert én ráerőltettem ezt. Bemagyaráztam magamnak is, hogy a kantinban vibráló levegő csak egy kialudt oázis volt, sosem vonzódtunk úgy egymáshoz, hogy szintet lépjünk, de most be kell látnom, hogy mindketten hazugságban éltünk. Madelaine az a nő, akire évek óta vártam, aki a sok szarommal együtt fogad el, és nem menekül, ha szorossá kötöm a nyaka köré aggatott örvet. Képletesen értem ezeket, mert tudom, hogy sérült vagyok, és sosem leszek normális. Nem fogok fehér kerítéses házban lakni, és a gyerekeimmel játszani a legnagyobb nyugalomban. A családom, a múltam megpecsételtek, és amíg világ a világ, én Jake Lester egy elátkozott pasi vagyok, nem férjalap, csak egy férfi, aki elősegítheti a happy endet, de ő maga nem kaphatja meg.
Elveszek a bőre illatában, a teste melegében, és abban a viszonzásra talált tűzben, ami ma este kapott lángra, és olyan hévvel ég, ami félő…még nagyobb károkat fog okozni a jövőben, de most a jelenben létezem. Duzzadt, húsos ajkai a borostámat cirógatják, a mellei a kemény mellkasomnak ütköznek, és a bent rekedt levegővel együtt keveredve azt hiszem most értem meg, hogy milyen az, ha valaki megőrjít. Az én szervezetem felgyorsult, a tartalékokat hívja életre. Eddig éheztem. Takarékon égtem, és nem akartam érezni, mert fáj. Elzártam az összes bajomat egy dobozba, és eminens orvosként, testvérként éltem a hétköznapjaimat, megfeledkezve arról, hogy mennyire is nagy szükségem lenne egy társra. Meena óta nem is kísérleteztem, az ex menyasszonyom, és a megannyi megtört lélek már nem bírt belém férni. Megemészthetetlen lett a sok probléma, a biztos támpillérjeim összedőltek, és elérkezett az idő, hogy önzően kieresszem a gőzt. A komódra helyezem a fenekét, megtartom, és lendületből neki is lököm a függőleges felületnek. Felszínesen kapkodom a színtelen gázt, az orrom a nyaka peremén kalandozik, a vetkőztetési fázison már túl vagyunk, és azon a megállón is, ahol kiszállhatott volna ebből az egészből. Az ajkait falom, dübörgő szívveréssel merülök el benne. Olyan szűk, és mégis a világomat megrengető emóció, hogy egyesülhetek vele. Madelaine Riggs más, mint a többiek. Manhattan hajnali óráiban a lakás a mi nyögéseinktől hangos, a szomszédkutya azért ugat hangosan, mert zajt csaptunk. A lökéseink száma, a csípője ritmusával karöltve repít afelé, hogy elfelejtsem a nevemet is. Az önzőségem küszöbén csak erősen irányítom, belehajszolom a gyönyörbe, és mikor megérzem pulzáló idegvégződései játékát, én is belehalok a pillanatba. Az ujjainkat összekulcsolva, a falnak nyomom, és erőszakosan tolulok be a szájába. A pihegésem miatt elcsenem előle az oxigént. Lecsendesülünk. A vihar elmúlóban, én pedig csak döbbenten állok az előtt, hogy mit is tettem. Lehunyt szemhéjakkal döntöm neki a homlokomat az övének, és feléled bennem a bűntudat. Nem is tudom, hogy első körben, mit tegyek. Zavartan nézek bele a kékjeibe, és engedem a kezét, aztán átfogom a derekát, és óvatosan emelem le a komódról, és ki is csúszok belőle. - Sajnálom, kihasználtalak. – suttogom, és elfordulok, hogy felhúzzam a nadrágomat. Madelaine engedte, hogy az enyém legyen.
+18 Már évek óta egy magam által felépített rendszert követek. Beosztásokat, napirendeket, amiket szeretek szigorúan betartatni magammal. Mélyen belül már pontos diagnózist építettem fel az állapotomról, így tisztában vagyok vele, hogy a múlt pecsétjének nyoma még mindig élénken ragaszkodik hozzám. Nem vagyok jól, valahol sose voltam. Legutóbbi kudarcom óta félek kötődni másokhoz, elhitetni magammal, hogy tartozhatok valakihez anélkül, hogy az tragikus végkifejletbe fulladna. Ez az állapot kényelmesnek tűnt egy idő után, és a rendszer, amit követtem az állandóságot biztosította számomra, amihez visszatérhetek. Amiről tudtam, hogy ott van, és amibe erősen kapaszkodhatok anélkül, hogy átmeneti lenne. Szükségem volt erre, mint egy magamnak elrendelt terápiára. Sokszor mágnesként húzott vissza a múlt vashorgonya, és olyankor nehezebben viseltem el a változást, ezért azt helyeztem előtérbe, aminek tisztában voltam a létezésével. Mindannyian segítünk magunkon is, és én is ezt tettem egy szemernyi elfogultság nélkül. Most viszont felborulni látszik ez bennem, és bár rettegek a következményeitől, óvatosan mégis kezdőlépéseket teszek felé; Jake irányába. Érzem, hogy vele engedhetek azoknak a láncoknak a szorításából, amik az elveimhez kötöttek. Magamat adhatom, mégsem kell teljesen elvesznem. Ő sem az a fajta férfi, aki nyitott könyvként éli mindennapjait, és én sem vagyok az a nő. Talán pont ennek okán leszek engedékenyebb a szabályaimmal szemben, és hagyom elcsendesülni az esetlegesen felmerülő kételyeket. Mert valahol tudom, hogy megéri - Ő érte biztosan. Élvezem minden elmúló másodpercét az együtt eltöltött időnek, azonban kegyetlen, hogy mikor azt kívánnád, ne fussanak el ennyire a percek feletted, hirtelen rohamtempót diktálnak, ellenkező esetben viszont egészen más irányt vesznek fel. Megakarom tartani magamnak ezt a pillanatot. Az érzést, amit kivált belőlem, amiből egyre többre vágyom. Akarom, hogy keze érintésének törődő nyomát magamon érezhessem, hogy ez az egész együttlét soha ne merüljön feledésbe. Hangomat csókunk kezdeményezésével csillapítom, amely általa viszonzásra lel, én pedig mélyen belül odavagyok. Szétfeszítenek a bennem tomboló érzések, mégis szükségem van rájuk. Elveszem benne, a férfiben, aki miatt elevenebbnek érzem magamat, mint évek óta sosem, mozdulataink pedig egy ritmust felvéve hajszolnak bele a mámoritta végbe. Ujjaink összefonódnak, én pedig ösztönösen szorítom meg, ahogyan a testem eléri felgyülemlett érzéseinek határát. Szívem dobogása a torkomban köszönti hevesebb ütemét, és nehezemre esik most elengedni őt. Úgy érzem minél inkább hagyom eltávolodni, annál jobban bizonyosodnak be kételyeim, melyeket figyelmen kívül hagytam az elején. Ezen az sem feltétlenül segít, ahogy hirtelen komorrá válik, én pedig úgy érzem apróra tudnék zsugorodni emiatt. Tönkretettem..ami köztünk volt, most úgy érzem végképp szertefoszlik, én pedig hiába kapaszkodnék kétségbeesetten a megmaradt szálakba, nem érem el őket. - Jake, csak ezt ne.. – bővebben nem fejtem még ki kezdetben, azt későbbre tartogatom. Helyette szótlanul bújok bele az épségben maradt anyagokba, mégsem bírom ki, hogy ne lépjek közelebb hozzá, és simítsam arcára a kezemet, amivel részben arra kérem, hogy ideje szembenézni velem. Velem, akit ismer, most viszont mégsem tűnik úgy. Ám csak akkor folytatom mondandóm közlését, amikor mindez a kezdeményezés sikerrel jár vagy amikor úgy érzem némiképp figyel rám. – Mégis honnan vetted ezt az őrültséget, hogy kihasználtál? – már a gondolatot is egyszerűen felháborítónak találom, és végképp nem vág össze azzal az egésszel, amit előbb tettünk. – Egyszer mondom el, és légyszíves jól jegyezd meg. Akartam ezt. Ahogyan te is, én is és egészen biztos lehetsz benne, hogy ugyanúgy megismételném. Nem vagyok egy döntésképtelen kislány Jake Lester, és inni se ittam annyit, hogy ne lennék tudatában mit hordok itt össze. – igaz, nálam a kevés is néha több, de most jól érzem magamat. Nem vagyok részeg, kába vagy még ki tudja milyen szakaszokon vergődnek át, akik sokat isznak, de én egyikben sem vagyok. Egy ideig hallgatok, és ha már megakasztottam a felöltözésben, akkor nem vagyok kis szende ahhoz, hogy ismételten elmerüljek a látványban. Mindezt viszont szolidan, figyelmét egyáltalán nem felkeltően teszem. Ki tudja milyen törést okoztam benne. Az is lehet sokkot kapott. Könnyen lehet sosem fogom látni többet, egyszerűen fogja magát és világgá menekül. Csodás volt Madelaine Olive Riggs, újabb pasit kergettél őrületbe és még bele sem kezdtél a pszichológiai elemzésébe, elég volt...azt hiszem bőven elég volt önmagadnak lenned. - De gondolom most jön az a rész, amikor felöltözöl és magamra hagysz, nem? Őszintén nem vagyok jó ebben, de azt tudom, hogy az ellenkezőjének jobban örülnék. – sóhaj bukik ki ajkaim közül, és hagyom, hogy az őszinteség győzedelmeskedjen felettem. Miért nem tudom végre befogni? Tetszik, hogy itt van. Valahogy minden nyugodtabb, és én sem kalandozok el kellemetlenebb gondolatok felé. Kényszeríteni pedig még én is tudom, hogy rettenetesen kétségbeesett lépés lenne tőlem, így jobbnak tűnt egyenesnek lenni vele, bárhova is vezessen ez a továbbiakban.
Álmok. Egy olyan világ, ahol egyszerre lehetünk a hősök, azok a személyek, akik a valóságban sosem leszünk, vagy éppen az ellenkezője. A rossz, a démoni oldalunk kel életre, hogy gyötrődő lélekcincálással kényszerítsen térdre, miközben tehetetlenül sodródunk az árral. Én már mindkettőt megjártam, de ma este az élő bűntudat viaskodott. Larson halála új emlékként tért vissza éjszakáról éjszakára, hogy emlékeztessen a veszteségeimre, a háborúban megélt borzadalmakra. Nem akartam már olyan lenni, mint annak idején, aki hidegvérrel lőtte fejbe az ellenséget, parancsszóra oltotta ki mások életét. Láttam rosszabbakat is, mint kihunyt szembogarakat, a semmibe révedő, üres tekinteteket. A poklot éltem át Oroszországban, és rájöttem, hogy a bajtársam halála után nem ez az, amire vágyom. A családom körében akarok lenni, az öcsém közelében, akit éveken át kergettem, mint egy ábrándképet. Összedől a kártyaváram, az alap nem erős, és hiába leltem meg őt, vagy éppen kaptam ajándékba egy újat, már semmi sem volt olyan, mint régen. Kezdtem feladni a küzdelmet, visszatértek a kínzások, a rabláncok, és sokkal erősebben szorították a belsőmben élő kisfiút, mint annak idején. A gyűlöletem néha fellobbant, de most inkább elvesztem az éterben, és eltűntem a térképről. A kutyámmal bolyongtam a sötét univerzumban, amíg rá nem leltem Maddie-re, és a hajnalok szivárvány kapuján átlépve, úgy éreztem, hogy kibújhatok a bőrömből. Egy fél percre elfelejthetem, hogy ki vagyok, és mit csinálok. Nem kellett orvosnak lennem, egy jó vagy éppen rossz testvérnek. Jake akartam lenni, egy férfi, aki szeretnek, akit nem utasítanak el. Sok volt Mia, aztán Meena esete, az állandó harc, hogy felszínen tartsam a családomat, a barátaimat. Valahol ebben az örvényben ragadtam, és a kapaszkodót kutattam lázasan. Madelaine-nak elegendő volt egy óra, hogy kizökkentsen ebből, és megmutassa, hogy van fény az alagút végén, hogy még az olyan embereknek is, mint én jár egy kis jutalom. Fájdalmasan érintem őt, felengedek a közelségében, a testébe sűrítem bele a mondandómat, melyet nem óhajtok most kimondani, mert azzal elrontanék mindent. Ezt teszem a nap huszonnégy órájában, akkor ne kelljen most is megjátszanom magam. Éhesen falom a puha ajkakat, marok bele a derekába, és ösztönösen megyek a csípője elébe, hogy az egyesülésünk pillanata tiszta maradjon. Ne mocskolja be semmilyen bűn, ne érezzem, hogy nem érdemlem meg. Felemelkedem, valóban jön a sugallat, hogy valami elkezdődött, hogy a szíve olyan heves ütemet diktál, mint az enyém. A mellkasom nem börtön, hanem egy aranykalitka, egy felejthetetlen hely, ahol az emberi élet csodái zajlanak. A szívdobbanásaimmal egy időben a testem is megkönnyebbülésre vágyik. Hónapok óta nem éltem át ehhez hasonlót, nem kapcsoltam ki az agyamat, és éltem a jelenben. Fantasztikus csak így létezni. Elmesélhetném, de akkor a közelében sem lennék az igazságnak. Összefűzöm az ujjainkat, és boldogan merülök el benne, aztán fejbe csap a felismerés. Az önmarcangolás újabb szintjére lépek, és mikor kimászom belőle, akkor leteszem a földre, és egyből a nadrágomat húzom. Szavakkal bánkódom, nem szeretnék ránézni. Úristen…azt az egyetlen nőt kellett kihasználnod, aki még jelentett is valamit? Lester undorító vagy! Csendbe burkolózom, hallom a kétségbeesett kérdését, de mit mondhatnék rá? A pólómat is magamra erőszakolom, nem kéne sokáig itt lennem, és a kutyámat is össze kell szednem. - Mit ne? – állok meg egy pillanatra, de a hangom már távoli, kezdem visszanyerni a régi énemet, és mélyre zárom azt, akit most láthatott. Nem ismétlődhet meg. Az övemet igazgatom el, amikor közelebb sétál, és az arcomra simítja a tenyerét. A szemem világát keresi, de eleinte még kerülöm. Megmakacsolom a természetemet, de elkerülhetetlenek azok a kék íriszek. Nyelek egy nagyot, mikor beszélni kezd. - Nem vagy kislány. – mondom, mert sosem tartottam annak. Igazi nő, jóval hamarabb felfigyeltem rá, mint ahogyan észrevette volna. Nem bírok érdemben felelni a kijelentésére. Akarta-e, vagy igazat mond, és valóban élvezte? Hinnem kellene neki? Nehéz eldönteni eme órákban, hogy ki az, aki őszintén vall, de Maddie sosem hazudott, ha átléptük a határokat, akkor sem futamodott meg a válaszadás elől. Megérintem a kézfejét, rásimítom a tenyeremet. Nézem őt szótlanul, és tudom, hogy most azt várja tőlem, hogy értsek egyet, vagy cáfoljak, de nem megy. - Ennél többet érdemelsz, te is tudod, és én is tudom. – lefejtem a karját az arcomról, és ellépek mellőle. Samira már fülel, és az első mancsára fekteti az állát, de megmukkanni sem mer. A következő mondata megakaszt a mozdulatsorban, hogy a pórázért, és a kabátomért nyúljak. Ha maradnék, akkor olyasmit vállalnék, amit nem kellene, és ami nem én lennék. Nem felelek, csak lehajolok Samirához, és a nyakába akasztom a kötelet, és a csuklóra erősítem. - Gyere kislány, ideje hazamenni. – nyüstölöm, és felrántom egy nem túl kedves mozdulattal. Az észérveket kell követnem, és nem a mások általi elvárásokat. Kikerülöm őt az előszobában, és kitárom az ajtót. A búcsúzás sem az erősségem, mikor a vállam felett pillantok rá. - Vigyázz magadra. – lehelem, és kilépve, behajtom az ajtó tokját. A lépcsőházban egy árva lélek sincs, mikor elindulok lefelé, és a kutyám fújtat egyet. - Tudom…hülye vagyok. – rázom meg a fejemet, aztán végül bekattan valami. - Most az egyszer működhetne másképp is, igaz? – kérdezek rá, de csak egy fülhegyezés jár cserébe. Káromkodva fordulok vissza, és kopogás nélkül rontok be. Talán könnyeket látok a szemében csillogni, talán beképzelem, de nem hagyok időt a viaskodásra. A pórázt elengedem, Samira nem rossz kutya, nem fog eltűnni. A két tenyeremmel kelyhet formálok a selymes arca köré, és megcsókolom. - Lehetsz az első kivétel. – susogom, és a homlokának döntöm a sajátomat.
Az elmúlt évek során nem csak a munkám, hanem a környezetem által is megtanultam mennyire félrevezetnek egyes jelek. Amíg egyik utat mutat, a másik épp az ellenkezőjét váltja ki belőled, döntésünk végeredményét pedig jóformán csak a legvégén tudhatjuk meg. Célszerűbb olykor az ösztöneinkre hagyatkozni, vagy éppen a tudásunkat előtérbe helyezni, hogy valami előre lendítsen minket, segítsen ezen a bizalmatlan ösvényen keresztül. Én a mai nap során az érzéseimre hagyatkoztam, amik már régóta egy helyt álltak és nem szóltak bele életem menetébe. Kimaradt a hétköznapjaimból, hogy bárkire is más szemmel nézzek vagy úgy érezzem többet adhatok neki annál, mint amennyit udvariasan megtehetek. Nem éreztem szükségét belebonyolódni mások életébe, amikor a magaméval sem voltam legtöbbször kibékülve és ez a mai napig nem változott. Bonyolult lélek voltam, sok meg nem értett szokással és elvvel, melyek másokat feszélyeztek és miután többször is azt tapasztaltam, hogy alig maradt olyan, aki időt szánt volna a megismerésemre, magam sem váltam különösebben érdeklődővé a külvilággal szemben. Lehetséges, hogy az elvárások vagy a normák nem ezt követelték, de nekem ez volt a megfelelő, és úgy éreztem amíg a múltammal képtelen vagyok kibékülni, addig minek engednék bárkit is közel magamhoz? Jake esete számomra különlegesnek hatott ennyi év szigorral begyakorolt elidegenedés után. Amit létrehoztunk, ahogyan próbáltuk egymást megismerni a saját határainkon belül egy egészen más világba engedett betekintést nyerni. Kellemes volt, ismeretlen és izgalmas, ahol az egyik pillanatban azon kapom magamat, hogy szenvedélyesen lendülök bele valami témába, melynek keretei között otthonosan mozgok, míg a másikban túlságosan is leköt, hogy őt tanulmányozzam. Ez utóbbi kizökkentett, mégsem vágytam arra, hogy visszavonulót fújjak, sőt mi több óvatoskodva közeledtem felé. Mintha tudatában lennék annak, hogy a tűz, amit megérinteni szeretnék nyomot hagy és rettenetesen fájni fog, mégsem tudok ellene tenni, mert magával ragad. Tudni akarom milyen érzés, amikor kilépek a korlátaim mögül és adok egy esélyt valami újnak, valami megfoghatatlannak. Bármennyire is abszurd példa is minderre, de a lényegében megbújik minden, aminek elmondása túlontúl nehezen kifejezhető lenne. Mégis abban a másodpercben, ahogyan arckifejezésén változásokat vélek felfedezni, mozdulataiból pedig a sietség köszön vissza, valami megváltozik bennem is. Egy részem magyarázkodni szeretne; a tetteiért, a szavaiért és önmagáért..önmagamért. Valamit tudatni szeretne vele, ami miatt maradásra bírhatná, míg egy másik, túlontúl ismerős részem épp az ellenkezőjéről próbál meggyőzni. Arról, hogy talán csak ennyi jár és hogy amit eddig csináltam a leghelyesebb út, amin muszáj lesz tovább járnom. Hiszen ismerem magamat. Ismerem a korlátaimat, ismerem azt a nőt, aki képtelen kötődni és azt, aki jelen pillanatban a fölbe tiporta az egyetlen jó dolgot, ami az elmúlt időszakot szebbé varázsolta. A barátságunkat és annak velejáróit. Elakadnak a szavaim, és habár feltámad bennem valami ösztön, mely a saját védelmemet biztosítja, mégis könnyedén fojtja belém a folytatást. Ő is tudja, hogy velem csak rosszul járna, ez az érzés pedig olyan, mintha belülről törtek volna össze. Más az, amikor önmagunknak bizonyítgatunk valamit, és egészen más, mikor valakitől, aki fontossá vált számodra kapod ugyanezt. Szólásra nyitnám ajkaimat, de hasztalannak bizonyulna. Feldúltnak érzem magamat, összezavarodottnak és leginkább csalódottnak, jóllehet ez nem felé, hanem önmagam figyelmeztetésére irányul. - El sem hiszed mekkorát tévedsz ebben. – nem fejtem ki bővebben, mégis legszívesebben kiadnám magamból hirtelen feltámadt haragomat. Miből gondolja, hogy többet érdemlek? Minél többet? Borzalmasan érzem magamat a torkomban gombócot képzett nyilvánvalótól, a kimondatlan szavak összességétől, melyeknek legszívesebben hangot adnék, hogy ne csak gondolatként létezhessenek tovább, mégis tehetetlennek érzem magamat velük szemben. Ha tényleg így van, ahogy ő mondja…ha többet érdemlek nála, akkor mégis miért érzem, hogy évek óta Ő a legjobb, ami történhetett velem? Mert bármi is az a jobb, amit olyan bőszen akar rám erőltetni, én már most tudom, hogy nem kérek belőle. - Szóval valóban ez a forgatókönyv manapság. Stílusos. – karjaimat a melleim előtt fűzöm össze egy hümmögés kíséretében, és jobb programnak tűnik a földet pásztázni, mint első számú tanúja lenni annak, ahogyan kisétál a lakásomból. Egészen biztos, hogy olyanok is kibuknának belőlem, amikkel csak még jobban rontanék az adott helyzeten, márpedig most eléggé lehetetlennek találom azt. Egy mosolyt erőltetek az arcomra a szavainak hatására, de közel sem érzem őszintének a reakciómat, hiszen bennem egészen más zajlik le. Olyanok, amiket egy szimpla mosoly nem feltétlenül fedne le. Nem is fűzök hozzá különösen véleményt, és már csak akkor pillantok fel az üres lakásom most fojtogatónak ható környezetére, amikor egyedül találom magamat annak közepén, közel sem érezve azt, hogy jól lennék, ez pedig zavar. Nem vagyok akaratos, követelőző személyiség. Tisztában vagyok az emberek jó nagy részével, mégis úgy érzem őszintén megőrjít az, hogy csak így egyszerűen vége lett ennek. Vigyázzak magamra? Itt van ez a férfi, aki teljes egészében kiforgatta a világomat és csak ennyire futja tőle búcsúzásképp? Ismeretségünk eleje óta mindig is őszinték voltunk egymással és tartozik nekem ennyivel, hogy ezután is az legyen, bármi is az igazság. Ha nem vagyok kislány, és ő sem tart annak, akkor elfogadom, ezt az összevisszaságot, menekülést vagy bárminek is nevezzem, ezt viszont nem vagyok képes így ennyiben hagyni. Felpörgetem magamat, elszántságom tüzét táplálom a pusztán bennem lejátszódó monológok elszavalásával, és már éppen azon vagyok, hogy nekilóduljak a kijáratnak, amikor az magától kinyílik és Jaket vélem felfedezni. Rákérdeznék ittlétének okára vagy hogy mit hagyott hátra, de amikor megcsókol, már feleslegesnek találok minden magyarázatot, ami az én fejemben fordult meg leginkább és szerencsére nem az övében. Függőjévé válok ennek az érzésnek, többért áhítozok, mégis túlságosan is boldoggá válik a mosolyom, ahogyan visszatérése óta kibuknak belőle az első szavak, amikre számítani sem mertem, gondolni pedig még annyira sem. Behunyom egy pillanatra a szemeimet és elraktározom magamnak a pillanat minden rezdülését. Memorizálom az illatát, szavai pedig újra és újra ismétlődnek bennem, egy olyan burokba költözve, ahol képtelenség volna betelni velük. Annyi kimondatlan érzés tornyosul fel bennem, melynek egyike se adná vissza, ha szavakban próbálnám megragadni a valóságot, mégis a kék szempár pillanatnyi fogságában létezve megpróbálkozok velük. - Nem tenne semmi sem boldogabbá. – találom meg újra a hangomat és a kijelentésemet tettekkel is bizonyítom, amikor én válok csókunk kezdeményezőjévé. A szívem hevesebb ütemet diktál, mint valaha, mégsem érzem helytelennek egyetlen dobbanását sem. – Jól sejtem, most már nem kell győzködnöm arról, hogy maradj? – csak egy szusszanásnyi időre szakadok el, kezemmel pedig az övét kutatom, hogy összefűzzem ujjainkat. Nem áll szándékomban elengedni őt, mert egy részem attól tart, hogy mindez csak a képzeletem gúnyos játéka, és hamarosan a valóság kegyetlenül visszaránt a jelenbe. – Nem teheted ezt velem többet, Lester! Van egy felbontott italom; szerinted egyedül mégis mit csináltam volna vele? – mosolyodok el az ajkaiba suttogva szavaimat, mindezt enyhén játékosan téve. Felettébb szórakozott vagyok, önmagam egy olyan verziója, amihez már évek óta nem volt szerencsém. Nevetséges, hogy azt gondoltam tudok mindent a saját meg nem értett személyiségemről, mégsem éreztem soha, hogy ennyire szükségem lenne valakire, testileg és lelkileg egyaránt. Egyrészről ez valahol rendkívül boldoggá tesz, másrészről viszont a bennem lévő vészharangokat kelti életre. – Nem volt szerencsém eddig senkinek sem a kivétele lenne. Talán egy útmutatás nem jönne rosszul miképp csináljam. – alig észrevehetően harapom be alsó ajkamat, de most kerülöm a szemkontaktust. – Nem akarlak elrontani..nem akarom elrontani ezt. – mindkettő tartalmaz igazságot, elvégre az a kellemetlen félelem még mindig ott lakozik bennem, ami az eddigi közeledéseimet mérgezte meg, mindezek ellenére őszintén akarok minden egyes közös pillanatot. De mi van, ha ő vele is ugyanazt teszem?
Mennyi hülye döntést hozunk az életünk folyamán…szerintem magunk sem tudnánk megmondani a számát, de még megsaccolni sem. Néha azt hisszük, hogy az, amit elsőre érzünk az a helyes, de később kiderül, hogy mekkorát tévedtünk. Nem figyeltünk eléggé a jelekre, nem jártuk körbe a témát, és csak felszínes javaslatokba mentünk bele. Orvos vagyok, nekem egyetlen rosszul választott út is lehet a végzet. Nem simán elrontok egy rajzot, vagy félreütök egy szöget. A döntéseimnek súlya van, és ezeknek a következményeit is vállalnom kell, tehát nem spontán élem az életem, hanem úgy, mint egy sebész. Mások igényeit helyezem a magam elé, nem kérdezem meg magamtól, hogy járna-e a szünet, ha egy sürgős eset jön, akkor sem, ha már harminchat órája vagyok talpon, és még mindig dolgoznom kell. A szükségleteim a háttérbe szorulnak, az érzelmeim a nullához közelítenek, mert ekkor csakis a reális megközelítés a jó. Nem szomorkodhatom, nem borulhatok ki, mert azzal kockára teszem mások életét. Így nézve nem is olyan könnyű orvosnak lenni, és sajnos ezt a mentalitást viszem is tovább a hétköznapokba, ebből épülök fel én is. Nem mutatom ki, ha valami bánt, gyűjtögetem az információkat, mindig a másik kérései a legfontosabbak, de sosem az enyémek. Ma este is csak bolyongtam, és magamba zártam el a bajt. Nem menekülhettem senkihez, hogy sírjak az ölében…az alkohol talán segített volna, vagy egy kis gyógyszer, de hamar a függőjévé lehet válni. Nem óhajtottam visszatérni a régi énemhez, elég volt a kutyák előtt az önrombolás. Samira és Dózer is azért vannak jelen az életemben, hogy segítsenek feldolgozni a múltban történt traumákat, hogy visszataláljak egy normális emberi lény érző szintjére. Nem ostobaság, aki ezt kitalálta, mert sokszor érzem azt, hogy nekem nincs jogom kiakadni, vagy sebezhetőnek mutatkozni. Minden áldott nap eszembe jut az, amikor Jamie összeomlott. Bátor tett volt a részéről, hogy vállalta a gyengeségét, mert én erre nem lettem volna képes nyíltan. Tessa jó szakember, de van a barátomban egy olyan jellemvonás, mint nálam. Nem minden pillanatban alkalmas, hogy elkapják ezt a kis sebezhetőséget. Nekem most itt van, és az egyetlen ember, akin le tudom vezetni a bennem gyűlő feszkót, az nem más, mint a szőkeség. Madelaine tipikusan az a pszichológus, aki meghallgat, és utána vissza is kérdez. Nem számítasz rá, hogy figyel rád, mert elkönyveled egy sima szöszinek, aki úgyis csak írogat valamit, és ha letelt a rád szánt ideje, akkor kiüríti az agyát, és továbbáll, de ő nem ilyen. Komoly, és elemezgető, nem éri be a nemmel, de megáll azon a ponton, ahol neked már kényelmetlen. Visszafelé nem szeret beszélni magáról, tudom, hogy neki is vannak rejtett sebei, amikről nem beszél, és mégis úgy tűnik, hogy minden rendben van vele. Az alaszkai kiruccanás alatt is tudtam, hogy az élcelődéseink fele tanulmány, meg amolyan kísérlet, de sosem mondtam ki. Ma este viszont valamit átléptünk. Én nekem nem kellett volna idejönnöm, neki meg nem kellett volna ennyire nyitottnak lennie. Mi az isten történt velünk?! A szex után egyértelműen nem megy a kommunikáció, nem érzem úgy, hogy ezt most mélyen szántóan fel kellene göngyölítenünk, de a hangján érződik, hogy nem tetszik neki a végkifejlet, amikor elkezdek felöltözni, és a tudtára adom, hogy ennyi volt. - Sokan mondták már, hogy tévedek, de én tudom, hogy nekem mi a jó. – nem szeretnék ebből vitát, vagy kényelmetlen helyzetet. A kihasználással nem értünk egyet, meg sem lepődöm azon, hogy azt állítja mennyire akarta. Megértem, hogy a nőknél ez valamilyen érzelmi alapon jön létre, de nekünk férfiaknak ez csupán testi kielégülés. Kinek hazudsz Lester? Neked nem éhezik a lelked arra, hogy valaki törődjön veled? Túlságosan beleéled magad abba, hogy a magány normális, és egészséges, pedig nem! - Nagyon cinikus. – jegyzem meg nem túl kellemes arcmimikával. Nem hiszem, hogy számadással tartoznék neki, ezért a kelleténél gyorsabban szedem össze a sátorfámat, és indulok meg a kutyámért, hogy ajtón kívül legyünk, mert ez nem állapot. Samira nem adja könnyen magát, érthető, hogy elkényelmesedett, de egyelőre én vagyok a gazdája, és nem fordítva. Ha azt mondom, hogy megyünk, akkor az úgy is lesz! Alig teszek pár lépést, éppen csak, hogy a hűs szél megcsiklandozza az arcomat, és már tudom, hogy barom voltam. Miért nem ismered be, hogy tetszik, hogy jó vele lenni, és beszélgetni is? Elkáromkodom magam, és néhány másodperces fáziskéséssel indulok vissza a lépcsőházba. A kutyám jön utánam, a lakáson belül el is eresztem, és letarolom a szöszit. Nem értheti, hogy miért jöttem vissza, de a kékjeiben ott vannak az el nem sírt könnycseppek. A fájdalom, a csalódottság, és a reményvesztettség. Ismerős…nem kell, hogy mindenkiben kárt tegyek. Van, aki megérdemli, hogy néha a szívemre hallgassak. Megfogom őt, és olyat mondok, amin a végén mindketten elmosolyodunk. - Hát sosem gondoltam volna, hogy ez lesz, ami boldoggá tesz, és azt hiszem egy ideig még élvezem a vendégszereteted. – a csókkal fojtom belé a kitörni készülő szavakat, mert még nekem is új, hogy ennyire izgatott, és felszabadult vagyok egyszerre. A karunkat összefűzni, és így elszakadva édes szirmaitól, pillantok le a kéklő örvénybe. - Nem tehetek meggondolatlan ígéretet, de az a pia vétek lenne, ha csak rád maradna. – vigyorodom el kisfiúsan. Játszadozik velem, érzem, hogy most nem lenne alkalmas elmennem a mosdóba sem, pedig nagyon kell pisilnem. - Hmm. – akadok meg egy lélegzetvételre. – Én sem akarom elrontani, de benne van a pakliban, hogy hibázni fogunk. Emberek vagyunk, Szöszi… - igazítom a füle mögé az egyik kósza hajtincsét. – Mi lenne, ha elengednél pisilni, és addig keresnél valami hajnali sorozatot? Van matracod, mert szerintem maradok tovább is, mint a hajnal első sugarai. – futó csókkal jutalmazom, aztán el is rohanok a fürdőbe. Nem csoda, hogy itt minden lányos. Gyorsan elvégzem a folyó ügyeimet, és már megyek is vissza. Samira nagyban horkol, én meg a szöszit kutatom a kékjeimmel. - Mi lenne, ha a földre ülnénk… - mutatok a két nagy párnára, és az egyiket már el is veszem, hogy a fenekem alá toljam, úgy helyet foglalva a dohányzóasztal mellett.
Mostanra már megrögzött szokásommá vált, hogy szüntelenül kerestem azokra a kérdésekre a választ, amelyekre általában nem jött könnyen magyarázat. Minél bonyolultabb volt, annál jobban vágytam elmerülni benne, minden részletében felfedezni azt, hogy a végén teljes lényét megismerjem. Valahol az érzéseim is ebbe a halmazba leltek kényelemre és minél több idő telt el, annál mélyebben ásták el magukat a megfejthetetlenségben. Tudtam, hogy felszínre hozni őket mivel jár, így egyszerűbbnek tűnt úgy élni az életet, mintha a jövőképbe sose illene a család vagy egy saját igényünkhöz mért boldog párkapcsolat fogalma. Hinni ebben biztonságosnak tűnt, jóllehet ennek az volt az ára, hogy elzárkóztam a külvilág impulzusai elől. A munkámnak éltem, a saját világomnak és a már ismert tényezőinek. Másoknak segítettem, majd magamat szedtem darabokra, hogy megértsem problémám kiváltó okát, és ha majd úgy érzem készen állok újra megnyílni, akkor ezáltal tiszta lappal induljak. Egy eséllyel, amelyet nem szennyezett be a múlt. Ami egyszerű, a maga nemében viszont mégis összetett. Valami, ami ébren tartja a kiismerhetetlenért vágyakozó kíváncsiságomat és megfelelő mértékben táplálja azt. Valami, ami itt van előttem, amit megéltem, mégis homokszemként csúszik ki a kezeim közül. Jake sietős mozdulatai ezt támasztják alá, és ahogyan a felismerés megmutatja önmaga valós oldalát, lassan én is ráébredek tetteim következményének súlyára. Hiábavalónak hatnak szavaim, melyeket szinte már szánalmas könyörgésnek érzek, ahogyan sorra hagyják el ajkaimat. Belemegyünk a ki és mit érdemel végeláthatatlan örvényébe, ahol a véleményünk nem összeegyeztethető, és ahol még inkább megbizonyosodik arról, hogy hibát vétettünk. Ezek viszont csak az ő szavai, de nem az én gondolataim. Én nem érzem kihasználtnak magamat, vagy annak a nőnek, aki ne érné be annyival, mint amennyire szüksége van. Ellenkezésre nyitnám ajkaimat, de feleslegesnek bizonyulnának szavaim, így sóhajba fullad végül próbálkozásom. Lakásom üres valósága nem egyedi eset, most mégis nyomasztóan hat rám, és bár elindul bennem a szokásos folyamat, önmagam teljes kielemzése, mégis falakba ütközök. Évek óta most először érzem felháborítónak az eddig még fel nem fedezett fogalmát. Körültekintek a lakásba és valami figyelemelterelőre koncentrálok. Kezdetnek ez is elég, a többi meg szokásához híven jön magától, de nem tudok elsiklani azon tény felett, hogy talán többet adtam magamból a kelleténél. Talán a kegyes hazugság, hogy az iránta érzett vonzalmam csak egy ábrándkép másképp alakította volna az eseményeket. A fejemet ingatom, mert ez is csak egy újabb semmibe vezető megoldásnak bizonyul, ami könnyedén válik még zavarosabbá, ahogyan és amilyen módon visszatér hozzám. Hogyan is lehetnék annyira önző, hogy annál is többért áhítozzak, mint amennyi éppen eléggé boldoggá tesz? Saját érzékeim árulásától félve érintem meg még többször vagy pillantok fel a szemeibe, hogy megbizonyosodjak ittlétének valódiságáról. Őszinte mosolyom uralma alá veszi arcvonásaimat, és kellően hatást gyakorol hangulatomra. Az előbbi bizonytalanság már csak nyomokban próbál felszínre törni, én pedig rájövök, hogy most az egyszer nem tudom a megfelelő kérdéseket, mert a válaszokat más érzelmek uralják. - Egészen biztos vagyok benne, hogy találunk rá valami megoldást. – nyugtatom meg afelől, hogy lesz hol kényelembe helyeznie magát most, hogy legnagyobb örömömre a maradás mellett döntött. Tekintettel a kialakult helyzet eddig még ismeretlen hatására, igyekszem valami könnyedebb témát is felemlegetni, mert ahogyan észrevettem rajta és magamon is, egyikünk sem válik bőszavúvá, ha az érzelmeit kell kifejeznie. - Meglehetősen kevés vagyok én hozzá. - apró vállvonást is belecsempészik mozdulataim közé, ahogy az ital kerül a téma középpontjába. Mosolya mély nyomot hagy bennem és úgy érzem megtudnék békélni ezzel a látvánnyal. Mindketten tudatában vagyunk annak, hogy összevetve kockázatos amire készülünk, azonban némiképp megnyugtatóan hatnak rám hozzáfűzöttjei. - Ebben igazad lehet. – értek vele egyet a hibákkal kapcsolatos véleményében, magamét már annyira kifejtősen nem adva hozzá, de a következő szavai egy pillanatra kizökkentenek ebből az állapotból, végül pedig szolid nevetést váltanak ki belőlem. - Persze, menj csak. – elengedve őt jót mosolygok ezen és igyekszem csillapítani arcom két felét igénybe vevő mosolygást a futólag kapott csók miatt. A távollétében összekészítem a filmezéshez alkalmas hozzávalókat, az ajtót is bezárom, majd miután visszaér, javaslatának hatására nagyobb párnák is kerülnek a földre a kényelem fokozásának érdekében. - És mit szeretnél nézni? – kérdezek rá hátha támadt már ötlete, de közben a konyhába sétálok át, hogy valami nassolnivalót is szolgáltatni tudjak. Jómagam nem tartok sok filmezős estét, de most úgy érzem jól esne valami mellé, még ha az idő nem is túl alkalmas erre. Ha időközben választ is kapok, az sem esik figyelmemen kívül a nem túl nagy lakás miatt. A gabonapelyhek mellett egy csomag vajas popcornra bukkanok, amit valószínűleg Jordan pakolt be a szekrénybe, mert egyedül nem döntök a megvételük mellett, most viszont remélhetőleg jó célt szolgál majd. Be is rakom a mikróba, és amíg le nem telik a várakozási idő, visszasétálok Jakehez. - Említettem már, hogy nem vagyok otthon a filmek, sem a sorozatok terén? – félénkebb vallomással pecsételem le mondandómat elhelyezkedve egy kis időre a földre tett párnák egyikén még a folytatás előtt. – A horrorfilmeken kívül bármit tudok élvezni. Az az egy kategória, amitől hezitálás nélkül a falra tudok mászni. Szóval ezt kizárva, van ajánlatod? – fűzöm még hozzá mondanivalómat egy kérdéssel egybekötve, fejemet a felhúzott és egyben átkarolt térdeimre fektetve, hátha szűkíteni tudom számára a kört vagy valami segítséget nyújtani neki a döntésben, mert egyelőre én személy szerint nem nagyon voltam az.
Néha nem árt felismerni azt a tényt, hogy a legnagyobb kárt nem másokban, hanem saját magukban tehetjük. A boldogsághoz, ahogyan az élethez, minden emberi lénynek megvan a joga, mégis sokszor úgy érezzük, hogy ezt nem érdemeljük meg, és ha engedünk a csábításnak, akkor az ördöggel kötöttünk paktumot, mert biztosan a pokolban fog elégni a lelkünk. Nekem ez most ilyen dilemmát okoz, amikor úgy döntök, hogy egyedül hagyom a Szőkeséget, és lelépek a kutyámmal együtt, pedig a szívem nem véletlenül hozott ide első alkalommal is a hajnali órákban. Nem akartam máshol lenni, mert Madelaine társaságában éreztem magam a legjobban. Szerettem vele beszélgetni, hülyéskedni, komolynak lenni, de még a csend is tűrhető volt, ha a közelemben tudhattam. Erre eddig még nem volt példa, sajnálom is, hogy megint a rossz utat választom…egészen addig, amíg össze nem akad a tekintetem Samirával. Néha sokkal okosabb, mint én, és ez a nézés elegendő ahhoz, hogy meggondoljam magamat, és visszamenjek a lakásba. A szex csak egy dolog, de az megint más, akivel megteszem. Nem a szükséglet hozott egyedül ide, ha annyira akartam volna, akkor már a kórházban is lett volna lehetőségem arra, hogy lefeküdjek valakivel, és túl legyek a kielégülésen, de ennél többre vágytam. Egy kicsit érezni akartam, hogy fontos vagyok, megérdemlem a boldogság ama morzsáját, mely kevésnek adatik meg. Maddie szép, és kívánatos nő, de az esze…úristen, lehet valaki, hogy csak az esze imponál? Sajnos évek óta kutatom a megfelelő női neműt, de eddig nem leltem rá. Sokan azt mondják, hogy nagyok az elvásásaink…na ez pont rólam nem mondható el. Egy lista alapján döntöttem volna régen, de manapság beérem azzal is, ha valaki normális, lehet vele beszélgetni, szereti a kutyákat, és nem akar mindenáron rám mászni. Hahó, itt van a tökéletes jelölt Lester, és majdnem elengedett! Meg vagyok hibbanva, de így van. A visszafordulás után látom a kékjeiben csillogó könnyeket, de még idejében kaptam el, még nem sérült mellettem annyira. Nem ígérhetem meg, hogy a jövőben nem lesz rá alkalom, de most jóvátehetem az elsőt, és ezzel úgy kezdetet nyithatok mindkettőnknek. A mosolya százszor szebb, mint ahogyan emlékeztem rá. Hosszú perceken át csak csókolózunk, ostobaságokat beszél, Samira már tuti visszafeküdt aludni, a lakás ajtaját meg nyitva felejtettem, mert nem azzal voltam elfoglalva, hogy bezárjam magam mögött. - Igazán? Milyen ötleteid vannak? A konyhapadló, vagy kint a tűzlétra? – ugratom, és a füle mögé tűröm az egyik hajtincsét. Nem értem, hogy miképpen működünk, az elmenekülés lett volna a jobb megoldás, de most attól vagyok jobban, hogy itt vagyok mellette, és nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. A hibák nem kivédhetőek, egyszerűen megkönnyebbülök, aztán egérutat kérek a mosdóig, mert a pisi nem vár. Muszáj ürítenem, különben még rám foghatja, hogy az élvezet hatására magam alá vizeltem. Mekkora szenzáció lenne, utána betegekkel sem kellene foglalkoznom. Így belegondolva ez perverz, de hamar végzek a fürdőben, és már azon kattog az agyam, hogy mit fogunk csinálni. Fáradtnak, fáradt vagyok, de még egy kicsit elidőznék a tv előtt. Amint kijövök, azt ajánlom, hogy tegyük le a nagyobb párnákat a földre, és úgy helyezkedjünk el. Izgalmas, hogy csak lazulunk…arra sem emlékszem, hogy nálam mikor volt utoljára ilyen, hogy nem aggódtam volna valamin. - Mit adnak a tv-ben…mennyi az idő, fél négy? – hökkenek meg, és egy kicsit nyújtózkodva veszem el a távirányítót. Be is kapcsolom, és váltogatok a csatornák között, mire feltűnik az egyik általunk kifigurázott sorozat. - Grace Klinika? Elmesélem mennyire nem okés, ha latin szavakat használjak, és hogy én mennyire nem lennék McCsábító…vagy kábító? – morfondírozok, mire visszatalál ő is a kajával együtt. - A horrort engedjük el, jó lesz ez…és kész a popcorn is. – pillantok át a válla felett, de magától is megy, így én meg odahúzom magam mellé az ő párnáját, és az asztalt meg közelebb tolom az ő felére. Felhangosítom egy kicsit, hogy értsük. - Na, ez az…nincs is ennyi idő a szexre, de komolyan. Nevetséges, hogy így állítják be a kórházi ügyeletet. – rázom meg a fejemet, és ha leül mellém, akkor átölelem az egyik kezemmel, és elcsenek egy pattogatott kukoricát, de az ölébe ejtem véletlenül. - Hoppá. – kapom fel, és a számba dobom, végül az egyik térdemet felhúzva a kanapénak döntöm a hátamat. - Na, melyik doki jön be, így elsőre? – mérem fel a terepet.
Szokatlan számomra, hogy kifejezzem az érzelmeimet egy másik fél irányába. Az idő annyira szokássá tud változtatni valamit, hogy mikor elnyomod magadban a késztetést, hogy érezz, hirtelen már nem leled szükségét. Már nem ez foglalja le gondolataidat, vagy kutatod szüntelenül, mert mások válnak elsődleges szemponttá, és valamelyest nálam sem alakult ez másképp. Minél inkább bizonygattam magamnak, hogy nem érdemes időt vagy bármilyen intenzitást fektetnem egy átmeneti boldogságba, annál jobban hittem ebben. És ahogyan az idő múlt, úgy szorult háttérbe ezeknek a kifejezése. Most viszont úgy érzem, mintha ez a sok időre elzárt, érzelmekkel teli palack üvege hirtelen összetört volna az őt ért bolygatástól, hogy aztán birtokba vegye tulajdonosát bepótolva azt a sok-sok évnyi kihagyást pár percbe sűrítve azt. Zavarodottnak érzem magamat, dühösnek, lényegében boldognak, mégis egy részem félelemben létezik tovább. Szétfeszít mindez. A kimondatlanság, amely ajkaimon ragad, ahogyan magamra maradok. Az ólomsúlyként rám nehezedő egyedüllét érzése, ami eddig a hétköznapok részét képezte, mégis mikor belekóstolsz a másik oldalba, szinte elviselhetetlenné válik. És a megkönnyebbülés. A képletes kő, ami már nem nyomja a szívet, amikor valami egészen megmagyarázhatatlan történik és már egy részed nem tart attól, hogy újra bele kell szoknod abba a világba, ahol már semmi lesz ugyanolyan. A könnyedség ami miatt a mosoly letörölhetetlennek tűnik, és ami miatt már nem vagy önmagad összeszedett verziója. Egyszerre tapasztalnál meg mindent, mégis lassan élveznéd ki a pillanat összes momentumát, míg végül hagyod, hogy a sodrása elragadjon, mert olyan régen nem engedted ennyire szabadon az érzéseidet, és végtelenül élvezed, amilyen hatást gyakorol rád. - Nem is tudom. - morfondírozok, mintha eljátszanék a lehetőségekkel. - A konyhapadló kényelmesebbnek tűnik, de nem szeretnél egy kicsit feljebb kerülni annál? - két ujjam segítségével mutatom a távolságot, mindezt viszont mosolyogva teszem meg. - Azért gondold át. - teszem hozzá gyorsan, mert nyíltan nem mondanám ki, hogy minden hezitálás nélkül az ágyamba csábítanám. Még ha ez ténylegesen így van, és természetesen csak a kényelem szempontjából. Ez viszont persze csak egy opció, és nincs kőbe vésve, de amiben egy magamfajta nő szíve most örömét lelné, az valahol ekörül kering. De mint mondtam, nyíltan nem vágyom kimondani, ellenkezni viszont nem fogok ellene, ha végül megtörténne. Semmilyen hazugságot nem állítok azzal, ha azt mondom, nem vagyok a film vagy a sorozatnéző típus. Egy jó könyv vagy a havonta megjelenő magazinok olykor jobban lekötnek, mintsem a különböző vetítések, most mégsem csinálnék mást szívesebben, hiszen alkalmanként én is engedek a kísértésnek. Egyrészről fáradtabb vagyok a megengedettnél, másrészről viszont jól jön majd egy olyan, ami nem igényel különösebb gondolkozást. Amit csak lehet, oda is készítek a földre vagy a közelünkbe, hogy semmibe se szenvedjünk majd hiányt a későbbiekben. A popcorn elkészítése nem sok ideig tart, így miután visszatérek hozzá, magam is a kényelemre összpontosítok, melyet Jake közelsége ad meg. A tálat úgy rakom, hogy mindketten elérjük, a tekintetem pedig egyből a választott sorozatra szegezem. - Arra a mesére igazán kíváncsi lennék. - célzok itt a párhuzamra, amit említett ő maga és a sorozat kapcsán. Jake számomra még mindig valahol egy rejtély, így kedvemre szolgál, ha minél többet tudhatok meg róla. Jót mosolygok, ahogy meg is érkezik az első valótlan dolog, melyet nem bír megjegyzés nélkül. Ez viszont számomra közel sem zavaró. - Ugye most viccelsz velem? Én ezidáig teljesen abban a tudatban éltem, hogy így ütitek el az időtöket. Irigylésre méltónak tűnt. - pillantok fel az arcára, a sajátom viszont továbbra is a jókedvet tükrözi. Lepillantok az ölembe esett kukoricára, végül pedig ennek okán válok érdeklődővé. - Finomabb így? Ha szólsz, nem hozok tálat, egyszerűen megoldom az ölembe szórva. - cukkolom őt, és egy kicsit elnevetem magamat erre, mielőtt odabújnék hozzá, de a sorozatot továbbra is figyelemmel követem tovább. A kérdése elgondolkoztat és egy apró hümmögést vált ki belőlem. - Nem is tudom. - tanulmányozom a felhozatalt, aztán végül csak belekezdek valami válaszadásba is. - Sokakkal ellentétben nekem Derek sosem jött be. Karev is kiesett, Sloan is. Van bennük valami, amiért nem ő rájuk szavaznék. Nem vagyok egyszerű eset, de ha már választanom kell, Owent mondanám. - döntök végül, habár az nincs a sorozatban, aki számomra a szívügyemmé vált, hiszen szerencsére mellettem ül. - És nálad ki a nyerő? - kérdezek rá, bár kevésbé dolgozom fel mi zajlik a sorozatban. Annyira kényelmes így lenni, hogy képes lennék elaludni, de azért az érdeklődésem feléled, hogy ne maradjak egyedül a döntésemmel, ha már így alakult.
Nálam aztán végképp követhetetlen, hogy éppen mikor megyek világgá, vagy borulok valakinek a nyakába. Madelaine érdekes módon mégis csillapítólag hat a gyenge idegzetemre. A szex már kellett, nem kérdeztem ugyan tőle, hogy mióta nem volt férfival, de nyilvánvaló, hogy nem az a fajta nő, aki könnyen odaadja magát, és nálam mégis kivételt tett. A sértegetéseimet is kellő nyugalommal fogadta, nem fitogtatta, hogy mekkora ökör vagyok, de behúzta a kéziféket a kórházban, és Alaszkában is. Azon a csókon kívül nem történt közöttünk semmi, amivel persze úgy tettünk, mintha meg sem történt volna. A hideg elveszi az ember eszét, és a verseny alatt úgy tűnt, hogy ez arra fogható, hogy hat napon keresztül össze voltunk zárva, és a másikra bízva. Nem könnyű a természet ellen menni, és felügyelni közel tíz Samirát. Elmosolyodom az emlékre, mert sosem gondoltam volna, hogy itt Manhattan közepén esünk egymásnak, és vallunk színt, akár némán is arról, hogy egyikünk sem közömbös a másik iránt. Nekem nincsenek más jelöltjeim, nem tartok több vasat a tűzbe, már az is csodaszámba megy, hogy lefeküdt velem valaki. Nem tartom magam szörnyű embernek, a kinézetem is tűrhető, de a természetem kifogásolható. A munkára is ráfoghatom, hogy nem járok randizni, és nem is próbálkozom a társas kapcsolatokkal, de azért abban van egy kis visszatartó erő is, hogy nem akarok, és nem is merek. Mia volt a választóvonal, aztán Meena, és úgy éreztem, hogy ennyi sikertelen kísérlet után talán jobb is, ha feladom, mert nem született meg az a nő, aki közel kerülhetne hozzám, mindenfajta sérülés nélkül. Itt ezen a nyári estén azonban minden más érvényesül. A kanapé helyett a földön ülök, a térdeimet felhúzva szemlélem a szőkeséget, ahogyan a kaját készíti, és italokat tölt. Hétköznapi jelenet, nem mondom, hogy túlságosan nagy jelentőséggel bírna mások szemében, de nekem óriási előrelépés. Nem hazudok, de a szívemet melengeti. Magamban elkönyvelem sikernek, hogy volt annyi bátorságom, hogy visszajöjjek, és ne az eszemre hallgassak. A magány megfoszt a józanságtól, elhisszük, hogy nem jár ennél több, pedig igenis. Az asztalt arrébb tolom, és a távirányítóval váltok csatornákat, miközben egymás igényeiről, meg szokásairól beszélgetünk. Tudtam, hogy nem az a filmnézős típus, szerintem neki fontosabb a könyvek, de olykor egy fárasztó nap végén jólesik, ha az ember ledől az ágyra, és bugyuta műsorokkal űzi el a rosszat, a napi gondok súlyát. Nekem ezt jelenti egy sima vígjáték, vagy egy horror, de mindenki más, pontosan ezért döntök úgy, hogy jobb, ha most az egyszer az én kezemben van az irányítás. Nem állítanám, hogy mindenben jól fogunk járni, de azért most talán sikerül kiválasztanom egy ép sorozatot, és lám bele is futok egybe. A kórház nem ismeretlen terep egyikünknek sem, így mire visszatér a kajás részlegről, én meg bőszen belemerülök az eseményekbe. Muszáj szóvá tennem, hogy mennyire nem valósak az események, a szex nem ennyire nyilvánvaló, és mindenki igyekszik diszkréten megoldani, nem pedig az első műtőben egymásnak esni…na igen, azért vannak kivételek, de nem most fogom elárulni neki, hogy a legutóbb hol kaptam rajta a gyakornokokat. Jamie nagyon is jól tudja, hogy mi a hézag, neki is voltak már hajmeresztő kalandjai, na de egy steril helyszín. A bilibe mártottam volna a kezemet, ha nem a két szememmel látom, amit látok. - Borzalmas, hogy ennyire lealacsonyítják a munkánkat. Életeket mentünk, és nem vaginákat. Akadnak kollégák, akiknek ez a feladata, de én agyakban mozgok, és nem ott. – fintorodom el, és elcsenem az ölébe hullatott kukoricát. Ízlik, ez tény, és szeretem, ha legalább ilyenkor ehetek valamit, bármilyen sietség nélkül. - Sokkal, jobb. – rágom meg alaposan, és átölelem az egyik kezemmel, nem mondom, hogy nem fura, hogy valaki hozzám bújik, de jól is esik, sőt még bizsergek is tőle. Micsoda hormonbombám lesz holnapra. A vigyorom magától varázsolódik oda az ajkaimra, miközben már ketten próbáljuk kibogozni, hogy ki kicsoda. - Owen? – lepődöm meg a választásán. – Ezt tuti a pszichológus manci éned mondja…egy ex katona, és ez a sok zűrzavar. Jó orvos, de nem könnyű…értem, hogy megy az analizálás. – nekem sem könnyű, ha meg kell neveznem valakit, de aztán kinyögöm. – Nekem Izzie…érdekes, ugye? Nem tudom, hogy mi van a szőkékkel… - hangsúlyozom ki, és megemelem a két szemöldökömet. - …de ő az, aki emberséges tud maradni az oroszlánok között. A való életben nem jó, és ki is esne, de ebben az eltorzult világban ő. – fejezem be, aztán kinyújtom a lábamat, és a jobbomat ráfektetem a másikra. - Nézd…még a latin sem megy nekik, de hát sebaj. – elveszek még egy popcornt, és csendben ropogtatom, míg észre nem veszem, hogy lassan elnehezülnek a szempilláim. Néha meglepően fura helyeken szoktam elaludni, de mostanában nem sok esélyem volt úgy igazán jót aludni, így nem kell sok, hogy rádőljek Maddie vállára, és hortyogva veszítsem el a fonalat abban, hogy ki kivel hancúrozik egy életmentő épületben.
Kezdőlap
