You don't need a reason to help people

JAKE & MADELAINE

Egy színes virágok tarkította csokorral lépek be a kórház ajtaján, és kerülöm ki az egyik kifelé távozó ápolót. Edna legutolsó találkozásunk alkalmával szeretett volna valami színt vinni a steril falak közé, és a férje halála óta ezt senki nem teljesítette neki. Még korábban mesélte, hogy a lánya, és a nő élettársa a munkájuk miatt folyamatosan úton vannak, így könnyebbnek tűnt, hogyha az unoka náluk marad ezalatt az idő alatt, mintsem ingázik. Egyszerűbb volt a tanulmányait tekintve, és az élete sem fordult fel teljesen az állandó utazások miatt. Ugyan felvették velük a kapcsolatot, de annyira változó a beosztásuk, hogy egyszerűen nem tudtak elszabadulni. Mindenesetre megígérték az idős hölgynek, hogy megpróbálják: ennek már három hónapja. Azóta Edna csak vár az unokája felépülésére és arra, hogy akár egy családtag is megforduljon nála. Ezért is éreztem szükségét annak, hogy meglepjem őt ilyen aprósággal, és valamennyivel jobbá tegyem a napját. Jóllehet a betegekhez való kötődés veszélyes játék, de csak finoman feszegetem a határaimat.
Az ismerős folyosón haladva mosolygósabb oldalamat veszem elő, de csak az üres szoba nyitott ajtaja fogad, amitől az arcomra fagy ez a kedvesnek indult gesztus.
- Elnézést. - szólítom le az egyik arrafelé haladó nővért a folyosóra való kilépés alkalmával. - Megtudná mondani, hogy esetleg merre találom Mrs. Edwardsot? - hüvelykujjammal a hátam mögé mutatok, arckifejezésem pedig őszinte érdeklődést mutat.
- Máris megnézem. - egy félszeg mosolyt kapok, és a középkorú nő már kerüli is meg a pultot, hogy a segítségemre legyen. - Családtag?
Kérdése kapcsán először a fejemet ingatom kezdetlegesen, majd csak ezután szólalok meg. - A pszichológusa vagyok.
És ennyivel le is zárom, mert a többi csak Ednára és rám tartozik. A nővér természetesen nem kíváncsiskodik, helyette bólint egyet, majd újra a képernyőre mered. Kisebb keresések után végül egy pontnál megáll, aztán ismét felém szegezi mélybarna tekintetét.
- Csak a szokásos kontrollra vitték. - mosolyodik el a megnyugtatásom érdekében, én pedig megköszönöm a segítségét, és már csak akkor lépek vissza a jól ismert falak közé, amikor magamra hagy. Egy, már használatban lévő vázát veszek magamhoz, a száraz virágokat belőle a kukába helyezem, és vízzel megtöltve teszem bele az élettel telibb csokrot, ami már most egy kis örömöt visz a kórházi falak közé. Teszek egy lépést hátra, hogy a teljes képet lássam a maga valójában, majd kiválasztok egy központibb helyet, és oda rakom le a vázát, ezután viszont elhagyom a szobát. Magam sem tudom mennyi időt vesz majd ez igénybe, de mikor visszaér a terembe, biztosan örülni fog neki. Tekintem órám lapjára siklik le, ami csak pár perccel későbbi időt mutat az érkezésemhez képest, mégsem érzek késztetést, hogy elhagyjam a kórházat. Leginkább már azért sem, mert ez a másfél óra csak Ednához tartozik, és ha netalántán ezen időkorláton belül végezne, akkor még van egy kis lehetőségem vele beszélgetni. Nem szívesen venném el tőle a gyógyulás lehetőségét a heti kevés alkalmaink fényében sem.
Egy ideig még a telefonom naptárját bújom, meg az előre megírt beosztásomat, és azon gondolkozom, hogy hova tudnám még őt beszorítani, hogyha ez mégsem jönne össze. Valahol biztos vagyok abban, hogy másokért is megtenném ezt a szívességet, Edna viszont mégis a szívügyem. Vicces nő, hatalmas szívvel és olyan empátiával mások felé, amit manapság nem sokan birtokolnak. Mellesleg jól haladunk. Többet mosolyog, és zöld lélektükreibe is visszatért egy leheletnyi csillogás, amit az elején úgy tűnt, teljesen elveszített. Még egyszer lepillantok a csuklom köré rögzített órámra, hogy megbizonyosodjak az idő múlásának csigalassúságáról, majd egy sóhajt kipréselve ajkaim közül indulok meg a kantin felé, hogy egy félreeső helyen várjam meg a vizsgálatok végeztét. Nem sokan lézengenek a tágas helyiségben, így nem panaszkodok a helyhiány miatt sem, mégis alaposabban körülnézve ismerős vonásokat fedezek fel, így meg is indulok az irányába.
- Dr. Jake Lester! - hangom a viszontlátás örömétől cseng, kezemmel pedig megtámaszkodok az asztalánál lévő üres szék támláján.
- Szabad ez a hely? - ujjaimmal célzóan dobolgatok a bútor kezem ügyébe akadó pontjain, miközben egy mosoly ívelődik arcomra a régi ismerős láttán.

Demons ; 651;    

You don't need a reason to help people

JAKE & MADELAINE

Nem sok páciensem köt ide a kórházba, így általában csak abban az időintervallumban tartózkodok az épületen belül, amíg ő velük tart a foglalkozásom. Ez az első eset, hogy a kényszer úgy hozta, tovább kell maradnom, hiszen bármennyire is furcsálltam a dolgot amiért nem tájékoztattak róla, de Edna vizsgálatai most folynak. Tudom, hogy bizonyos kereteken belül osztanak meg velem csak információkat, mégis akkor én is úgy szerveztem volna későbbre a találkánkat. Most viszont már kár ezen tépelődni, hiszen itt vagyok, így inkább a másik oldalt kellene számításba vennem, mégpedig ami a maradék ittlétemről fog szólni. Először megfordul a fejemben, hogy a városban teszek egy kört, beszerzem a szükséges dolgokat otthonra, aztán eszembe jutott a páciensem, meg a kiszámíthatatlan vizsgálati idő, így nem szívesen hagynám el az épületet. A folyosón való várakozást túl egyszerűnek találtam, így egy kisebb mérlegelés után végül a kantinban kötöttem ki. Tudtam, hogy bármi is történjen, ott nem leszek annyira útban, mintsem a folyosón vagy Edna szobájában várakozva. Eleinte csak nézelődök üres helyek után kutatva, aztán észreveszek egyet, mellette pedig egy igazán kellemes ismerőst is, így már tudom, hogy kit fogok felhasználni figyelemelterelésnek, természetesen ha ő is engedi. Meg is indulok felé, és hogy a reggeltől tartó szórakozottságomat az ő irányába is kamatoztassam, így hát hivatalosabb megszólítást alkalmazok, ez a szándékom viszont félúton irányt vált.
- Nekem ez a változás nincs ellenemre, Jake. - hangsúlyozom ki direkt a keresztnevét, hogy az előbbi témához kapcsolódóan megmutassam, nem áll módomban vele kötözködni, majd csak ezután foglalok helyet az üres széken.
- A szokásos heti beszélgetésünk Mrs. Edwards-al, de azt mondták, hogy elvitték kontrollra, így várok. - fordulok felé válaszommal a feltett kérdésére, és egy kósza tincset igazítok a fülem mögé, amely jelenleg az arcom elé hullva talált megnyugvást.
- Kellemetlen. Nem gondolod, hogy elég központi helyet választottál a meneküléshez? - tekintek körbe zavartságomat kifejezve, hiszen lássuk be, bármelyik pillanatban betoppanhatnak a tudni vágyó nebulók és akkor Lester egészen nagy bajban lesz. - Különben ennyire vészesek lennének?
Nem feltétlenül értek az orvosok oktatási szokásaihoz, vagy úgy egyébként nem kellett betanítanom egyetlen gyakornokot sem a munkám későbbi elvégzésére, így az érdeklődésem nem feltétlenül alaptalan. Mellesleg ha már szöknie kell előlük, akkor biztosan oka is van rá.
Kérdése kapcsán a hasam szinte óramű pontossággal jelez és eszembe juttatja, hogy egészségesnek nem mondható életmódomat ma is profi módon űzöm, így csak egyszerű bólintással reagálok, mielőtt szavakban is kifejezhetném magamat.
- Kétlem, hogy képes lennék most erre nemet mondani. - harapom be alsó ajkamat közelebb húzódva hozzá a székemmel, hogy ne kelljen annyit mozgatni az asztalon elhelyezkedő étlapot, és amikor a diétás menüre hívja fel a figyelmemet, először inkább arcának vonásaira pillantok fel, mintsem a megcélzott választékra.
- Diétás menü, mi? Egyed te azt, Lester! - viccelődve lököm meg enyhén a vállát, végül magam is az étlap nézőjévé válok. Tisztában vagyok azzal, hogy a kórházi koszt nem éppen az ínycsiklandó kategóriába tartozik, de a szendvicsek általában megütik az ehető mércét. Hümmögve egyet futom végig a választékokat, és most az egyik szendvicsre koncentrálódik tekintetem, de megvárom őt, hogy ne kelljen a későbbiekben külön-külön szaladgálnunk a választott ételekért. Eközben viszont a gondolatom egy kis időre más vizekre evezik, ami nem feltétlenül hagy nyugodni, így ha már így sikerült találkoznunk, rá is kérdezek.
- Gondolod minden rendben lehet Ednával? Csak mert eddig egyszer esett egybe a vizsgálatával a találkozónk, de akkor előre szóltak, most viszont ez nem történt meg. - nézek fel a kék szempárba tanácsért, hogy feleslegesen ne aggódjak, mert bár a kötődés ezen formája a veszélyes határokat súrolja, én mégsem tudok vele kapcsolatban teljesen kívülállóként viselkedni.

Animal ; 590;    

You don't need a reason to help people

JAKE & MADELAINE

Ritkaságszámba megy nálam, hogy a munkámhoz közvetetten alakítsak ki kapcsolatokat, mégis megesik, hogy egy-kettő találkozásból többszöri alkalom lesz, és az illető továbbra is kellemes társaságot nyújt. Olyankor szeretem ezeket felszínen tartani és nem lemondani róluk, hiszen alkalomadtán jól esik az ismeretség, ha az ember lánya nem a szokásos közegében találja magát. Ezért is lelkesülök fel Jake Lester láttán, ahogyan megpillantom a kórház kantinjában egyes-egyedül ülni az asztalánál és tartok felé ugyanilyen érzelmi indíttatással, reménykedve abban, hogy társaságának fogad majd. Enyhe szórakozottsággal a hangomban szólítom meg az elismert neurológust használva a teljes nevét, amely végül nemtetszését váltja ki, így aztán én sem ragaszkodom köszönésem ezen formáját alkalmazni máskor.
- Apró lépésekben haladok Jake, tudod jól. Nekem a folyamat számít. - térek ki a munkám egyik szegletére ráhúzva a közös témánkra, és még halk nevetéssel is kifejezem reakciómat szórakozottságom érdekében az amúgy komolyan gondolt elvem miatt.
Magamban összegezve kérdését előlegezem meg egy apró bólintással kérdését, és miközben tekintem a jól ismert vonásokra koncentrálódik, gondolataim közé akaratlanul is befurakodik a pórul járt család képe. - Igen, ő. Theo Edwards a neve, de talán Theodoreként használja. Erről sajnos nem tudok túl sokat. - fintorgok tanácstalanságomban, de úgy gondolom Jake ilyen csekély információk átadása ellenére is ráfog találni az általam keresett fiatalemberre.
- Teljesen egyetértek veled ebben. Szóval távolságot tartasz tőlük, de mégis a közelben vagy, hogy tudják figyelemmel követed őket? - érdeklődően kutatom a kék íriszeket válaszokért, mégis ajkaim játékos mosolyra ívelődnek. - Ami pedig a hullaházat illeti..nos valóban csendes közeg, de nem ajánlatos. - ellenkezésemet tekintetemmel és egyben fejem csóválásával is nyomatékosítom, habár különösen szórakoztatnak az elhangzottak. Lester számomra mindig is olyan férfi volt, akit kiválóként tartottak számon a munkájának keretein belül, de ez sosem akadályozta abban, hogy ne engedjen az élet szórakoztatóbb oldalának és toldja meg közös beszélgetéseinket egy-egy humoros megjegyzéssel. Bevallom, nekem is könnyebb volt úgy felvenni a társalgás fonalát, hogyha nem kell állandóan finomkodnom, elemeznem a másikat. Szó sincs róla, hogy ne szeretném azt, amit csinálok a hétköznapjaimon, de a magánéletemen belül jómagam sem vetem meg a csínjával történő kikapcsolódást. Túlzott figyelmem következtében észreveszek egy átmeneti, ugyanakkor közel sem kellemesnek ható fintort, melynek okát kíváncsiságom képezte kérdésemmel tudakolnám meg tőle, de beelőz, és válaszát hamarosan meg is kapom a ki nem mondott kérdésemre. Ezen szavak viszont engem sem igazán tesznek boldoggá.
- Nem hangzik túl biztatónak. - jegyzem meg nemes egyszerűséggel, és egy kósza tincset a fülem mögé igazítok, mintegy melléktevékenységként aggódásom visszafogásának érdekében. Kellemetlen történések esetén ilyen apró mozzanatokkal vontam el a figyelmemet, hogy teljes mértékben a beszélgetésre tudjak koncentrálódni és ne vesszek el az általában nagymértékben jelentkező aggodalomra alkalmas gondolatokban. Jómagam sem szerettem volna azt a röpke időt, amit kivételesen Jake társaságában tölthetek, olyan témával elütni, amihez lényegében nem sok közöm van. Ez viszont közel sem azt jelenti, hogy ne aggasztanának az elhangzottak, már csak a páciensem lelkiállapotából kiindulva sem, melynek felügyelete az én hatásköröm alá tartozik.
Megjátszott sértődöttséggel veszem fel a szemkontaktust Lesterrel a rám aggatott jelző hatására, mégis nevetésben török ki, ahogyan ezen felbuzdulva továbbecseteli a diétával kapcsolatos elképzeléseimet. - Hogy mi lennék?! - kérdezek rá felháborodottan és szórakozottan egyaránt, de a tekintetem továbbra is vidám marad. - Már minden szórakozás lassan illegálisba megy át. Legalább egy finom étel elfogyasztása kapcsán ne érezzem úgy magamat, mintha valami..bűnöző lennék. - az utolsó jelzőt halkabban és csakis azután hozom tudtára, miután megbizonyosodtam arról, hogy mindenki hallótávolságon kívül helyezkedik el. - És nem, nem pazarlom fogadásokra az időmet, mert úgyis megszegném őket. Szánalmasan gyenge vagyok. - enyhe fintorral egybekötve ingatom rosszallóan a fejemet, a szavaim viszont a mutatott reakció ellenére mégis őszinték. Az általam hozott beosztásokkal, váratlanul betoppanó vendégekkel meg az egész káosszal együtt nem érdemes bekorlátoznom a szabadidőmmel járó lehetőségeimet is egy fogadás miatt, így ezt a népszerű szokást inkább elvetném a saját magam érdekében.
Az étlap átfutása könnyebbnek hat, mint ahogyan első nekifutásra tűnik és már meg is van az elképzelésem arról, mit is szeretnék enni, de közben figyelembe veszem társaságom mondandóját is. - Mértékkel, de kávés vagyok. - ismétlem meg a kérdése során említett jelzőt, végül csak egy gondterhelt szusszanással reagálok az Ednáról kapott információkra. - Ez már túlmutat a feladatomon, de mégsem lenne rossz tudni mire számítsak a későbbiekben, szóval hálás lennék érte. - fogadom el ajánlatát, de most jobban leköt az étlap tanulmányozása, hátha második nekifutásra változtatnék gondolataimon, nehogy úgy járjak, mint Jake. Már éppen azon vagyok, hogy felajánljam a rendelésünk idehozását, amikor társaságom kiszemel magának egy fiatal srácot, és ráruházza ezt a feladatot.
- Ugyanez lenne. Köszönjük! - félszeg mosolyt ejtek segítségünk felé, majd Lesterre téved a tekintetem, miután újra kettesben maradunk. - Bevallom, meglepően hasznossá teszed az ittlétüket. Egy ilyen kiszolgálást még én is elviselnék. - jegyzem meg elmosolyodva, miközben államat a tenyerembe fektetve támasztom meg.

Classic ; 784;  

You don't need a reason to help people

JAKE & MADELAINE

Valahogyan sosem tudtam magamat elképzelni úgy, mint szimplán csak a kórházban dolgozók egyike. Életem során csak egyszer kerültem be komolyabban az épület falai közé, a többi pedig mindig anyám hóbortos szokásaihoz volt köthető. Míg Philadelphiában voltunk, vizsgálták őt számtalan alkalommal, a végén pedig már szimplán őrültnek könyvelték el, és nem vették komolyan. Ezek után nem találta szórakoztatónak, hogy hetente kétszer az orvosok agyára menjen, így jött az újabb mélypont, meg a velejáró eszement ötletek. Talán már csak ezért sem vonz annyira, hogy órákon keresztül a műtőben ácsorogjak vagy viseljem magamon a netalántán baljós végkimenetelű következményeket. Ennek ellenére tiszteltem a munkájukat és felnéztem rájuk, de jómagam sosem vállaltam volna be a gyógyítás ezen oldalát. Nem tudom, hogy esetleg a félelmeim tántorítottak el ettől avagy magamat nem éreztem elégnek ahhoz, hogy helyet kapjak a nagyok asztalánál, de mindezt nem is kívánom, ugyanakkor nem is lesz alkalmam már megtudni. Jake velem ellentétben kiválónak bizonyult a területén belül és szerves részét képezte a gyógyítás vakmerőbb ágának. Mindezek ellenére volt alkalmam vele jó párszor összefutni az épületen belül, hiszen pácienseim töredéke megkívánja ezt a fajta ellátást, így habár nem éjjel-nappal vagyok a kórházban, de egyszer-kétszer megfordulok erre. Mindenesetre ezek az ismeretségek jó hatással vannak a közérzetemre, nem mellesleg kellemes társaságot is nyújtanak a várakozás folyamata alatt. Ezért is válok lelkesebbé, és valahol beszédesebbé is, ahogyan ismerősebb társasághoz keveredek, kivel első témáink kivesézése alatt nem bírom ki, hogy ne vegyem elő szórakozottabb oldalamat.
- Egészen érdekes megfogalmazás ez a részedről. - mosolyogva csóválom a fejemet, de a kérdése miatt úgy teszek, mintha gondolkozni kezdenék. - Mmm, vettél nekem kávét? Én nem emlékszem semmi ilyesmire. - hümmögésem után apró fintorra ívelődnek ajkaim, ezek kettőse viszont egyből mosolygásra késztet. - Többször is megtehetnéd akár, és így biztos nem fordulna elő, hogy újra a teljes neveden szólítsalak. Könnyen lehet, hogy az őrült fétiseim mellett még szenilis is lettem az évek során. - vonok vállat enyhén, mindezt szavaim komolytalanságába burkolva. Elégszer kell felnőttnek viselkednem ahhoz, hogy most megengedhessek magamnak egy szeletet a gyerekes habitusból.
Nem vágyom túlságosan elmélyedni Edna unokájának kórtörténetében, mégis a kíváncsiság hajt, ami a gyógyulását illeti. Az élet kiszámíthatatlansága közepette olykor jól jön, ha néha biztos pontot is tapasztalunk és nem csak a teljes ismeretlent. Ezért is vagyok hálás társaságomnak, hogy töredéknyi információt szolgáltat a betegének állapotáról, amik közel sem biztatóak.
- Szakmai ártalom, mi? - félszeg mosolyt ejtek felé, de nem szeretném annál tovább is feszegetni érdeklődésem határait, mint amennyi megengedett.
Apró bólintással előlegezem meg kérdését, egyben ezzel folytatásra is ösztönzöm őt, hiszen jómagam nem vagyok otthon a témában, így szerencsésebb lenne az ő tapasztalatai alapján körülhatárolni ezt. Figyelemmel követem, ahogyan kifejti diákjaihoz való kötődését, és kiemel kettőt, akik ezen hatáskör alá tartoztak. - Egészen nehéz lesz hozzájuk hasonlót találni, ugye tudod? Mármint ha van egy viszonyítási alapunk és megtapasztaltuk a legkedvezőbbet, akkor miért várnánk el ennél kevesebbet? Ne haragudj..nem elemezgetlek, egyszerűen csak azt mondom, hogy próbálj elvonatkozni tőlük, és talán meglátsz az egyikben ugyanúgy valamit, ami nem ennyire lehangoló. - sajnos a múltban történteket vissza nem kaphatjuk, de minden elkezdődött valahogy. Amit megszerettünk is valaha ismeretlen volt, mégis adtunk neki egy esélyt, hogy az életünk része legyen. - Ők nem a megszokottak, Jake, ezért nehéz velük megtalálni a közös hangot. - halvány mosollyal összegzem mondandóm lényegét, reménykedve abban, hogy nem veszi tolakodónak véleményemet.
Olyan 'én sem értem az egészet' arckifejezést vágok, ahogyan nem szokványos ebédlőhelyét ecseteljük, végül válasszal is méltatom őt. - Túl csendes? Nem tudom..igazából megfogtál. - nevetem el magamat, mert a téma abszurditása erre késztet, ezután viszont csak egy egy köszönöm lesz az, amivel lezárom az Ednával kapcsolatos érdeklődésemet. Reménykedjünk a legjobbakban.
- Kezdesz megsérteni Lester, ugye tudod? - megjátszott sértődöttséggel merülök el az ismerős kékségben. - Nem szívesen nevezném igazi férfiaknak azokat, akik nem az eszemért értékelnek. - a hatás kedvéért még szőke tincseimet is hátralibbentem kezem segítségével, végül csak megadóan sóhajtok egyet. - És csak, hogy tisztázzuk, nem élek csakis füvön. Igenis tudom értékelni az ételeket. - javítom ki őt, de szó sincs arról, hogy magamra vettem volna feltételezéseit, pusztán kibővítem számára a rólam alkotott képet.
Fejemet csóválva nevetem el magamat a fogadással kapcsolatos érdeklődése miatt, végül megtámasztom hátamat a székem támláján. - Miért olyan meglepő ez?! Biztonságosan játszom. Minek kísértsem a sorsomat? - vágok vissza ugyanolyan érdeklődően, mégis kíváncsivá tesznek szavai. - De ha már itt tartunk..mesélj nekem kérlek a rólam kialakított képedről. - várakozóan veszem fel vele a szemkontaktust, hátha valami újjal szolgál, mint amit eddig a fejemhez vágtak életem során.
Égnek emelem egy pillanatra kék íriszeimet, ahogyan a fiatalabb társaságot emlegeti, szavakkal kifejtett véleményem viszont most elmarad. Eszem ágában sincs felette anyáskodni, vagy irányítani a saját maga formálta elképzeléseit, így mielőtt félreérthetővé tenném beszélgetésünket, hagyom gondolataimat a saját csapdájukban elhalványulni.
- Igeen, jól emlékszel. Van egy nagyon szép kutyám, és neked is. - nem tudom hova akar kilyukadni ezzel, így csendben várom, amíg beavat terveibe, melyek felvezetése közben kissé meglepetten méregetem társaságomat. - Komolyan? - kérdezek vissza, de mielőtt mélyebben is a téma részesei lehetnénk, segítőerőnk megérkezik vele pedig a rendelésünk is, így előbb beleiszok a kávémba, majd csak ezután méltatom válasszal őt. - Nem hangzik rosszul. Még sosem jártam Alaszkába. - mosolyodok el, mégis lelkesebbé válok a terv gondolatának hatására. - Ártani nem árthat, szóval részemről mehet a dolog. - teszem hozzá beleegyezően, és most a szendvicsemért nyúlok, hogy megízleljem a kórházi ételek egyik csodáját. - Máskor is vettél már részt ilyeneken? - pillantok Jake-re érdeklődően, majd csak ezután harapok bele a szendvicsbe.

They ; 907;  

You don't need a reason to help people

JAKE & MADELAINE

Az évek során rossz szokásommá vált, hogy akarva-akaratlanul is elemezni kezdem beszélgetőpartnereimet és egy egyszerű témából különböző mélységű vitákat folytatok a másikkal. Jake esetében nem szívesen lépném meg ezt, mégis úgy tűnik megszabott határaim felett könnyedén siklok át, hogy kéretlen segítségévé váljak a továbbiakban. Mindezek ellenére visszafogottan kezelem kikívánkozó véleményemet és hagyom, hogy egyszer az életben ne a munkám határozza meg tetteimet, hanem az a személy kerítsen uralma alá, aki kevésbé ennyire kíváncsiskodó természet. Témánk egyszerűsége mosolyt csal az arcomra, és észre sem veszem mennyire természetesen merülök el a szórakozottság azon komolytalan részleteiben, ami a neve körüli témát kívánja kivesézni.
- Eszem ágában sincs félrevezetni. - már a feltételezés is fáj, mégis nevetés tör fel belőlem ennek hatására, hiszen az állítottakkal ellentétben pontosan emlékszem azokra a pillanatokra, amikor Jake koffeinnel lepett meg egy-egy találkozásunk alkalmával. - Ennyire komoly, hogy már házasságról beszélünk? Talán a gyerekvállalás is szóba került? - ugratom őt, mielőtt megreguláznám komolytalanságomat, és együttérzéssel fordulnék a felhozott problémákkal kapcsolatban, melyeket szakmáján belül tapasztal. - A könnyebb út mindig is járhatóbbnak tűnt. - enyhe fintorra húzódnak eddig mosolytól ívelődött ajkaim, és még egy apró sóhajjal is nyomatékosítom az elhangzottakat. Biztonságra játszunk, holott a kihívások terhe alatt fejlődünk. Mellesleg Jake szakterülete közel sem átlagos, így arról, hogy bárki is unalmasan töltené el idejét a kórházi évek alatt nem is beszélhetünk. - Alapvető baj van mostanság a fiatalabb korosztállyal. Egyszerűségre törekednek, és nem szívesen erőltetnék meg magukat a fejlődés irányába. Tisztelet a kivételnek. - adom hozzá véleményemet a felhozott témához, mindeközben Jake arcvonásait fürkészve. Valahol sajnálom, hogy minden törekvése ellenére ilyen visszajelzést kap mind az újoncoktól, mind pedig az idősebb, tősgyökeresebb dolgozóktól. Ez nem kis mértékben teszi rá bélyegét hangulatára avagy arra, hogy hajlandóságot érezzen időt és energiát pazarolni olyan személyek okulása érdekében, akik csak félgőzzel teljesítenek.  
Ugyan gyorsan, és talán túlságosan is védekezően teszem hozzá véleményemhez, hogy szándékaim az irányába nem a munkámból történő ártalom miatt váltak ennyire elemezgetővé, mégsem tudom biztosra állítani, hogy végeredményként nem cselekedtem mégis ellenkezőjeként az eltervezetteknek. - Valóban ezt tettem, csupán az érem másik oldalát szerettem volna megmutatni. Fiatalok, keresik a számukra megfelelő területet. Könnyen lehet, hogy időre van szükségük a kiteljesedésre. Én csak azt mondom, ne írd le ennyire egyszerűen őket, mert talán egy-kettő nem ennyire menthetetlen. - halvány mosollyal lengetem meg képletesen azt a bizonyos fehér zászlót, mely azt szimbolizálná, hogy eszemben sincs megkérdőjelezni képességeit, látásmódját avagy veszekedésbe bonyolódni egy olyan témát illetően, amihez lássuk be nem sok értelmem fűz. Pusztán egyszerű kívülállóként tekintek a társadalom ezen rétegére vagy a helyzet bonyolultságára, értelmet találva számomra ismeretlen emberek viselkedési mintáiban. Megeshet, hogy elfogultságom pácienseimből fakadóan tör felszínre beszélgetésünk folyamán, hiszen az igazságot csakis az a bizonyos illető tudja, aki átéli a pillanatot, míg az őt körülvevő emberek csak találgathatnak szándékaival kapcsolatban. Kedvelem Lestert, ugyanakkor végtelenül tisztelem, legyen szó akár a munkájáról vagy emberi tulajdonságairól, így bízom a meglátásaiban is. Mégis önmagamból kiindulva tudom, hogy mennyire nehéz elengedni a legjobbat, amelyet megtapasztaltunk egy olyanért cserébe, ami kevésbé váltja ki ugyanazt az intenzitást. Egyszerűen belénk van kódolva, hogy a múlt fogságában esélyt se adjunk az ismeretlennek, kockára téve ezzel bizalmunkat és a másikba vetett hitünket.
Nem mondom, hogy szokványosak Jake elképzelései az ebédlőhelyekkel kapcsolatban, mégis szórakoztatónak találom, hogy képes ilyen módon elengedni magát. - Ezt nem mondod komolyan.. - a fejemet csóválom rosszallásomat kifejezve, ugyanakkor jól szórakozok az elhangzottakon. - Én egyszer a konyhapulton aludtam el. Elhiheted, hogy másnap olyan testrészem is fájt, aminek a létezéséről sem tudtam. - vallom be fura szokásaim egyikét társaságomnak, ha már ilyen lehetetlen alvásra alkalmas helyekről beszélgetünk.
Tettetett sértődöttségem által felhúzott álcám könnyedén omlik le beszélgetésünk folyamán, és csak szusszanok egyet, mintha el kellene gondolkoznom megbántottnak érzem magamat avagy sem. - Vérig sértődtem. Nem is értem, hogy merészelsz ilyen módon nyilatkozni rólam. - fűzöm össze karjaimat melleim előtt bebiztosítva magamat a szavaimmal kapcsolatban, mégis kijátszom a lelkes hölgyemény kártyát. - Megtennéd értem?! Esetleg hazavihetném a felvételt magammal? Szeretném bekereteztetni, hogy emlékeztessem magamat, több vagyok csupán a külsőmnél. - direkt igazgatom felsőmet, mintha bármilyen probléma is lenne vele, ezzel is a tökéletesre törekedve.
Apró grimasszal veszem tudomásul a kantinban megtalálható ételekről megosztott tapasztalatait, és magamban megjegyzem mindezt, hogy a későbbiekben még a gondolatával se próbálkozzak. - Sejtem. - húzom el a számat előre sajnálva a csirkés szendvics áldozatait.
- Maradjunk annyiban, hogy nem egy szerencsés csillagzat alatt születtem, szóval ha belekezdenék, buknék mindent. - égnek emelem kék íriszeimet balszerencsémet véleményezve ezzel, mégis egy apró bólintást is összegzek mellé, hogy nem várom el ennek a témának a bővebb verzióját jelen pillanatban megbeszélni.
- Azt látom. - mosolyodok el, és a rendelésünk megkapása után első dolgom magamhoz venni a koffeint. Őszintén felkelti kíváncsiságomat mire is akar pontosan kitérni a kutyám megemlítésével kapcsolatban, mégis ebből az érzelemből kerülök át a meglepettségbe, hogy végül örömmel fogadjam el nem hétköznapi meghívását, amelyhez kapcsolatos sztoriját figyelemmel követem végig. - Csak névről..eddig még nem volt szerencsém találkozni vele. - vágok közbe egy röpke pillanatra, mégis mosollyal reagálok terveire. - Ez komolyan jól hangzik. Jesse oda meg vissza lesz. - gondolok a kutyámra, és fejben már valahol távol járok a nyüzsgő várostól, miközben Jake szomjúságra panaszkodik. Körülnézek, és most úgy döntök, saját magam is bevetem az előbb látott módszert.
- Jake. - szólítom meg halkabban, megérintve egyúttal a kézfejét, hogy ezután mutassam neki, nyugodtan visszaülhet. Fejemmel az egyik közeledő srác felé biccentek, és mikor a közelünkbe ér, leszólítom őt. - Szia. Segítenél nekünk? - futólag és egyben jelzésértékűen érintem meg karját, hogy felhívjam figyelmét, majd csak teljes figyelmének megkapása után folytatom. - Sajnos a kocsiba hagytam a pénztárcámat, és a kolléga is csak annyi pénzt hozott magával a kantinba, ami a rendelésünkre elég. Meghívnál esetleg egy-egy italra minket? - mélyedek el a kíváncsian fürkésző zöld szempárba, a srác pedig heves bólogatások közepette érdeklődik kívánságaink iránt, melyek megkapása után a segítségünkre siet.
- Muszáj volt kipróbálnom. - ártatlan mosollyal fordulok Jake felé, majd az államat támasztva tekintetem a srácra siklik. - Ha Evan is ennyire szófogadó lenne, akárhányszor kérésem akad... - szusszanok egyet lesújtva, az érzéseim mégis az ellenkezőjét mutatják, hiszen igenis jól szórakozok.

Let's Live For Today ; 1004;  

You don't need a reason to help people

JAKE & MADELAINE

Olykor nem egyszerű megtalálni velem a közös hangot, mert képes vagyok analizálóvá válni és idegesítővé. Ilyenkor jön, hogy magamra maradok a beszélgetésben, melynek végeredménye a csevegés magányos továbbfolytatása meg egy sértett fél, ki az én érdemem. Nem sokan szeretik, ha mélyebben belemászok a témába és személyiségüket cincálom darabokra, és bevallom, fordított helyzetben én sem szeretném. Éveken keresztül jártam hasonló cipőben, így jól tudom milyen idegesítő, mikor ki kell adnod magadból legféltettebb vágyaidat, ha akarod, ha nem. Vágysz a segítségre, mégis elutasítóvá fejlődsz, mikor meg kell nyílnod egy idegen felé. Hiába vannak ígéretek vagy évek tapasztalatai az asztalra helyezve, ezzel szemben ott áll a bizonytalanság, és a féltve őrzött titkok megannyi tárháza, amit nem biztos, hogy szeretnél, ha mások megtudnának. Ezek hiányában viszont a segítség vajmi kevés. Mégsem szerencsés, ha valaki a magánbeszélgetések alatt alkalmazza mindezt, és itt célzok magamra. Szerencsére Jake azon személyek közé tartozik, aki kevésbé veszik magára kóstolgatásomat, így könnyedén továbblendül a kezdeti felháborodásán, legnagyobb örömömre. Vagy bánatomra. Attól függ mit akarok ezzel elérni...
Enyhe vállvonással előlegezem meg mondandómat, végtére is valahol ilyen szándékok is vezéreltek. - Nem lenne így értelme tovább tagadni. - szusszanok egyet beletörődően, a tekintetem viszont szórakozottságról árulkodik.
A fejemet csóválom, hogy eloszlassam téveszméit velem kapcsolatban, hiszen csak az ő szóhasználatát karoltam fel, és tetéztem tovább hangulatomhoz mérten. Mégis az ezután kapott információk érzéseim több skáláját is megmozgatják. - Így fogalmaztál. Gondoltam kiforgatom egy kicsit a szavaidat. - vallom be kezdetben és még egy apró grimaszt is megengedek magamnak mellé, ezzel is kifejezve, hogy nem bántam meg, amiért kaptam az alkalmon. - Sejtem, ki lehetnek az idegeid rendesen. - halkan kuncogok, mégis együtt érző vagyok. Vagyis annak próbálok lenni, habár nem sok tapasztalatom van a gyerekekkel kapcsolatban. - A szerencsésebbek közé tartozik. Igazi túlélő. - jegyzem meg elismerő hümmögés keretében, de a kérdése kapcsán a fejemet ingatom. - A korban már benne vagyok, viszont kész vagyok én erre a lépésre? Nem mondanám. - vallom be válaszadásom közepette. - Kész lehet erre igazán lenni? Vagy már csak akkor tudod meg, mikor benne vagy a közepében? - hozakodok elő az engem is foglalkoztató kérdéssel, hiszen sokakkal ellentétben én nem tudnám megfogni azt a pillanatot, amikor határozottan kijelentem, hogy egy saját családra vágyok. Talán csak annyira a munkám határolja be mindennapjaimat, hogy elképzelni sem tudnék helyette mást.
Sokat nem tudok a rezidensi programról meg a benne résztvevő diákokról, azonban az tökéletesen lejön a szavaiból, hogy közel sem annyira rózsás a helyzet, mint amennyire kellene lennie. Ezért sem vágyom vitába bonyolódni vele erről, hiszen jobban otthon van a témában, mint én bármikor. - Ez valahol felettébb lehangoló. Azt kell mondjam, türelmetlenné váltak. Mindent gyorsan akarnak és egyből, holott az odatartó utat kellene értékelniük. - teszem hozzá saját véleményemet, mégis elkeserítőnek vélem ezt a manapság felmerülő tendenciát.
Bocsánatkérő tekintettel vizsgálom a kék szempár tulajdonosát, mindeközben mosoly játszik ajkaim íveiben, hiszen teljesen igazat adok neki abban, hogy képtelen vagyok nem túlságosan önmagam lenni. - Tisztában vagyok vele, Jake, és melletted is állok ebben a témában, csak nem hinném, hogy mindenkit egy kalap alá kell venni. Ez viszont az én felfogásom átka. - egyezek bele végül abba, hogy már semmi sem ugyanolyan, mint ami a mi fiatalságunk alatt volt.
- Nehezen, de összejött. Máskor viszont kényelmesebb körülmények között fogok elaludni. - ugyan hangzásra másképp jöhet le ez a sztori, mégis nálam eléggé hétköznapinak hat: A kutyám, én és a meglepően rémisztő és gyorsan lesújtó fáradtság.
Valahol a bókolás kényelmetlenül érint, hiszen fogalmam sincsen mit kezdjek ezen információkkal vagy miképp reagáljak rá. A köszönöm olyan snassz, a többi meg túlzás lenne. Az aranyközépútra viszont nem akadtam még rá. Mégis Jake rátapint egy olyan oldalára, ami inkább humoros, mintsem sértő vagy olyan, mely feszélyezetten tart. - Milyen lovagias. - sóhajtok egyet lenyűgözötten, ezután viszont hangszínem megváltozik. - Még szép, hogy nem fogsz, Lester! - teszem keresztbe melleim előtt karjaimat, mégsem sértettségem sarkall ezekre a tettekre, sokkal inkább a helyzet komolytalansága késztet erre.
- Erre a felfedezésre általában mindenki eljut. - teszem hozzá két falat közötti röpke szünetemben, azonban gondolati síkon a magam tapasztalatait veszem szemügyre. Sosem voltam jó a szerencsejátékokban, a fogadásokban vagy ehhez hasonló dolgokban, ami egy kis mázlit is igényel.
Teljesen fellelkesülök az egész utazás miatt és valahol úgy érzem, hogy már most elindulnék erre a kutyástól megejtendő kiruccanásra, ami sajnos még várat magára. Mindazonáltal a lelkesedésem nem hagyott alább, bármennyire is válok türelmetlen alkattá az elhangzottak hatására. - Ott vagyunk már? - sóhajtok egyet szinte vágyakozva az új közeg iránt, mégis egy mosollyal nyugtázom mindezt.
A rosszra mindig fogékonyabbá válnak az emberek, és ezzel én sem vagyok másképp. Leginkább akkor nem, amikor éppenséggel a kiszolgálásunk a cél, így bevetem az egyik közelünkben lévő srácnál ugyanazt, melyet korábban kollégám is eljátszott hasonló célzattal. Megjegyzése kapcsán gyanúsan fürkészem Jake vonásait, végül csak egyszerű szemforgatással jelzem, hogy újra témánál vagyunk. - Nem gondolod, hogy a két szép szemem az oka? Vagy a kedves mosolyom? Úgy mondod, mintha egy szál fehérneműben illegetném magamat egy italért cserébe. - szólok hozzá feltételezéséhez, melynek kivesézése még közel sem ért véget, mégis annyiban hagyom, mert a segítségünk visszatér, én pedig kedvesen elköszönök tőle, hiszen a feladata itt véget is ért.
- Persze, menni fog. A jelentkezést viszont akkor rád bíznám. Ötletem sincs mikor esek haza ma, és nem szívesen maradnék le róla. - kérem meg burkoltan őt az amúgy is már feltett ajánlatára, és most a táskám mélyéről halászom elő a telefonomat, hogy átfussam a benne lévő naptáram tartalmát.

Let's Live For Today ; 901;  

You don't need a reason to help people

JAKE & MADELAINE

Az egyszerű dolgok híve vagyok. A nyári hajnalok hűvös levegőjéé vagy az eső illatáé. Minden olyan minket körülvevő természetesnek ható jelenségé, ami a hétköznapiság burkában ragadt, mégis könnyen eltéveszthetővé válik, ha nem figyelünk oda rá eléggé. Ezek éltetnek igazán és tesznek nyugodtabbá, vagy fejlesztik koncentrációmat a mindennapok sodrásában. Emiatt érzem magamat két lábbal a földön, kevésbé  elkalandozva vagy elhitetve magammal olyan dolgokat, melyek megtörténésére kevésbé látok esélyt. Ezért is nehézkes választ adnom Jake irányzott kérdésére, ennek ellenére mégis próbát teszek válaszom kifejtésére. Mielőtt azonban ez megtörténne, figyelemmel követem végig az általa elhangzott történéseket, melyeket az életének menetéből merít. Meglepetten, ugyanakkor némiképp mosollyal fogadom a baba említését, melynek utóhatása a hangomba csendül vissza válaszadásom folytán. - Nem, valóban nem vagyok az, de elhiheted, hogy teljes mértékig együtt érzek veled. - regulázom meg arckifejezésemet valami komolyabb álarccá, hogy ne tűnjön úgy, mintha jót mulatnék a nehézségein. Magamról jól tudom, hogy nem állok készen még a megállapodás vagy a család gondolatára, habár tisztában vagyok azzal, hogy az idő némiképp sürget, mégsem akarom, hogy csak a kényszer miatt ugorjak fejest az egyelőre bizonytalan jövőképembe. Mindezen kételyeket háttérbe szorítva viszont biztosra állíthatom, hogy társaságom megállja majd a későbbiekben a helyét az apaság kérdését illetően.
Részletezve és többnyire érdeklődve ki is fejtem a véleményemet mindezzel kapcsolatban, szavaim hátterében viszont tétovaság cseng tova. Nem rejtem véka alá kíváncsiságomat a rajtam túlmutató érzelmi vívódásokkal kapcsolatban és némi segítségkérő tanácsért fordulok beszélgetőpartnerem irányába, hátha a tapasztalatai olyan kapukat nyitottak már meg számára, melyeket pusztán az arra érdemesek láthatnak majd. Mondandójának menete különböző érzelmek repertoárját festi fel arcvonásaim alkotta vásznamra, végül egy leheletnyi nevetéssel színesíti meg utolsó ecsetvonását.
- Eszem ágában sincs. - csóválom a fejemet elöljárójaként mondanivalómnak, végül újra a kék íriszek fogságában ütöm el hátramaradt időmet. - Most egészen okosat mondtál, szóval nincs mibe belekötnöm. - évődök vele enyhe vállvonás keretében, mégsem sértésként szánom a kimondott szavaimat, leginkább a szórakoztatás szempontjából teszem mindezt.
Apró fintorra ívelődnek ajkaim, mert bár nem mozgok otthonosan a témában, hiábavalóságnak érzem megvétózni az általa felhozott problémát, habár egy-két részletében már így is kifejtettem korábban a véleményemet, most mégsem kívánok többet hozzáfűzni ehhez, mint a puszta együttérzésemet. - Milyen unalmas is lenne, ha mindenki egy és ugyanazon séma szerint épülne fel. Senki nem tudna meglepetést okozni a másiknak. - merengek el egy képzeletbeli világ részleteiben, mégis gyorsan elhessegetem ezeket az eszméket, mielőtt mélyebben belemennék olyan gondolatokba, melyeknek fontossági kihatása egyáltalán nincs egyikünk életére sem.
- A középkor harcosa?! - hitetlenkedés itatja át kérdésemet, mégis szórakozottságomhoz méltóan reagálok az elhangzottakra. - Egyre jobban mennek neked ezek a bókolások, Lester. Csodálkozom, hogy ilyen szöveggel még miért nem hevernek a lábaid előtt a nők. - emelem égnek tekintetemet, mégsem veszem magamra a velem való terveire vonatkozó szavait. Ismertem már annyira, hogy tudjam, megvan a maga humora és aki nem kapcsol, az egész nap duzzoghat miatta.
- Kedvelsz? Ahw. - kapok a szívemhez színpadiasan és még oldalra is biccentem enyhén a fejemet a hatás kedvéért. - Még a végén könnyekig hatódok itt mindenki előtt. - jelzésértékűen érintem meg a szemem alatti területet, mintha csak a képzelt könnyeket tüntetném el róla, amiket ez a nem várt vallomás váltott ki belőlem.
Az utazás gondolata teljesen lelkessé varázsol és titkolni sem tudom mennyire várom már, hogy egy kicsit kiszabaduljak a város nyüzsgéséből. Pozitívan élem meg a mai napra való tekintettel a tervei felvázolását és még egy kérdéssel is megerősítem felé gyermeteg türelmetlenségemet, de a nagy kirándulás még várat magára. Addig viszont megmarad annak kellemes gondolata.
Ritkán válok rosszabb énem irányítójává és használom ki a környezetemben élőket, most mégis szükségét érzem, hogy bevessem a partneremtől korábban eltanultakat. Be is válik a módszer, mégis egyből a külsőm kerül újra górcső alá, melyet már jómagam sem hagyhatok megjegyzés nélkül. - Pedig ha a szemeimet nézte volna, könnyedén rájöhetett volna, hogy hazudok. Ti férfiak, annyira egy kaptafára vagytok.. - sóhajtok egyet már meg sem lepődve ezen az egészen. Visszagondolva jó anyám szokásaira, nem is gondolom, hogy ezen különösen csodálkoznom kellene. Mondjuk úgy, nem nehezítette meg a róla áhítozó férfiak dolgát, melynek meg is lett az eredménye. Én még mindig azt az elvet vallom, hogy előbb állapodok meg egy olyan mellett, aki a tudásomat is figyelembe veszi vagy éppen a belső tulajdonságaimat, mintsem beskatulyáz egy a külsőm alkotta szerepbe. Régen nem tudnak lekötni a kis gyakornokhoz hasonló pasik, akik teljesen IQ csökkentté válnak, ha egy nő hozzájuk szól. Egyébként sem vagyok egyszerű eset, - érzelmileg meg főleg nem, - így jól megfontolom, hogy kivel érdemes leállni és ki az, aki nem éri meg az időmet.
Az egész jelentkezéses dolgot inkább átpasszolom neki, mégis elém csúsztatja az e-mail címét, amit meg is köszönök neki, de már mélyebben nem mászunk bele a témába, mert elszólítja a kötelesség.
- Menj csak, mentsd meg a napot! - biztatom őt elmosolyodva, mégsem bírja ki, hogy megjegyzések nélkül lépjen le. Szusszanok egyet és minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne szóljak neki be valamit erre. - Köszönöm a tanácsot, komolyan.. - a fejemet ingatom, mégis egy mosoly bujkál szám szegletében viselkedésétől. Még egy kis ideig a távozása után a kantinba maradok, amíg elfogyasztom a szendvicsemet, majd ezek után jómagam is elhagyom a helyiséget Mrs. Edwards állapota utáni kíváncsiságom érdekében...

/Én is köszönöm és szintúgy nagyon tetszett. /

Remember Me ; 856;