Jake&Madelaine

Azt hiszem az már elégszer bebizonyosodott az elmúlt hónapok során, hogyha rólunk van szó, Jake és én nem vagyunk oda a hagyományos dolgokért. Mi sem támasztja alá ezt jobban, mintsem az egy hetet magába foglaló Afrikai utunk, melynek során inkább a mások megsegítése lesz a célunk, ahelyett hogy mi is részesévé válnánk a kezdetleges karácsonyi őrületnek. Hirtelen jött az egész, mégis abban a pillanatban, hogy lehetőségük nyílott valójában meglépni ezt, egyikünk sem akart letenni erről. Az ünnepeket jobb szerettük volna mással elütni, mint a megszokott procedúrával, ami valahogy magamat ismervén sosem melengette meg a szívemet, talán még kislányként sem, ez pedig felnőtt koromra ugyanúgy nem változott. Mindig igyekeztem keresni valami programot, ami másmilyen plusszal látja el a napjaimat és hasonlóképp örömöt hoz, mint ahogyan mások számára a megszokott felhajtás, így különösképp örültem, hogy ez ebben az évben sem történik ez másképp. A hatalmas különbség talán abban rejlik, hogy idén társaságom is akad és a magunk módján próbálunk valami jót tenni olyan körülményeket teremtve távol az otthonunktól, amely a későbbiekben sem veszti értékét. Úgy érzem ez a fajta távollét mindentől és mindenkitől különösen jót fog tenni kettőnknek. Jake a családdal áll hadilábon, nekem pedig ezt a fogalmat úgymond Jordan vagy Evan jelentette, így valahogy sosem volt egyszerű összeegyeztetni az ünnepeket, és én sem éreztem helyesnek, hogy körülöttük nyüzsögjek, amikor biztosan ezer más terveik voltak, amibe engem nem számoltak bele.
Az utazás előtti napok készülődéssel teltek el, és azzal, hogy mindent elintézzünk magunk körül, amely úgymond akadályt jelentett volna amíg távol vagyunk. Ugyan eléggé nehézkesen ment, hogy búcsút vegyünk a kutyáktól, de mivel a távollétünkben gondoskodnak róluk, és jó helyük lesz, így kevesebb fejtörést okoz majd a hogylétük. Mindenesetre egytől-egyig hiányozni fognak, efelől semmi kétség.
Az önkéntes program keretein belül kezdetben két férfivel sikerül összeismerkednünk, - név szerint Preston és Tom -, végül pedig egy a negyvenes évei végén járó nő is csatlakozik a csapatunkhoz. Kelly évente szervez ilyen utazásokat azoknak a vállalkozószellemű egyedeknek, kiknek legfőbb céljuk, hogy valami jót cselekedjenek és elmesélése szerint minden évben sikerül valami hasznosat felépíteni, de még mindig akad bőven elvégzésre váró feladat. Őszinte öröm hallatszik ki minden egyes szavából, amikor beavat minket a korábban átéltékbe, és nem élek erős túlzással, ha azt mondom, ez csak még ösztönzőbben hat rám és még jobban elmélyíti azt az elszántságot, ami eddig is ott létezett bennem. Nem vagyok az a fajta, aki a végeláthatatlan beszéd híve, de az utunk egy bizonyos részét sikerült izgatottságomban majdnem végigbeszélni. Csak reménykedhetek benne, hogy Jaket nem akasztottam ki teljesen ezzel, habár az eltelt időszak során találkozhatott már ezzel az énemmel is. Legfőképp talán akkor, mikor valami olyan téma jött fel közöttünk, amiben talán túlságosan is otthon éreztem magamat és nem bírtam ki, hogy ne mondjam el az összes véleményemet vele kapcsolatban. Megeshet próbáltam figyelmeztetni őt, hogy nem vagyok egyszerű eset, de olykor önmagamnak is sikerül meglepetéseket okoznom. Így ezt figyelembe véve, mégis miképpen adjak tippeket egy másik személynek, mikor önmagammal sem tudok olykor elszámolni?
Egy kisebb faluba kötünk ki, ami az elkövetkezendő pár napban átmeneti otthonunkként funkcionál majd. Innentől Preston veszi át a további dolgokba való beavatást, mely során kiderül hol lesz lehetőségünk az alvásra vagy éppen az is, hogy hol kellene majd a legnagyobb segítség. Tom eközben a csapat másik felét igazítja el, hogy mindenki tisztában legyen minden szükséges információval, én pedig ezt hallgatva bújok közelebb Jakehez és tekintek fel egy röpke másodpercre arcának vonásaira, amivel az elmúlt négy hónap leforgása alatt sem tudtam betelni. Magam számára is fura ezt így kijelenteni, de egy párt alkotunk, ami teljesen kiforgatta önmagából az életemet és az érzéseimet egyaránt. Mindez viszont pozitív élményeket hozott magával és úgy érzem valami a helyére került bennem. Jóllehet még mindig egészséges félelemmel tölt el, hogy újra engedtem ragaszkodásomat felszínre törni és hagyni, hogy valaki fontossá váljon a számomra, mindazonáltal nyugodtabban viselem el, tudván, hogy kivel teszem mindezt. Egyikünk sem sodorja a másikat olyan helyzetbe, amely kényelmetlen lenne a másik fél számára, ez pedig valahol igazán számít. Ugyanakkor az sem elhanyagolható tény, hogy mennyire feszíti szét szívemet az az érzésrengeteg, amit ő vált ki belőlem és ami csak még inkább bebiztosít afelől hogy mennyire kedvelem és hogy milyen jól döntöttem vele kapcsolatban, amiért közelebb engedtem magamhoz, ő pedig esélyt adott annak, ami közöttünk bontakozott ki lassacskán.
Preston arra kér, hogy kövessük őt, mert megmutatja hova pakolhatunk le, én pedig kihasználom az alkalmat egy gyors érdeklődésre, amíg oda nem érünk.
- Jól érzed magadat? - teszem fel azt a kérdést, amire manapság oly kevesen tudnak átfogó választ adni. Nem az elemezgetése a célom, egyszerűen érdekel a hogyléte. - Nem hagytalak szóhoz jutni, mi? - mosolygok fel rá a legártatlanabb és közel sem nem megjátszott reakcióval, ami csak kitelik tőlem, mielőtt újra belekeveredhetnék önmagam szavaiba. - Jó, hogy belevágtunk ebbe, még ha csak egy apró szeletét is tudjuk adni nekik, abból a nagyból, amit megérdemelnének. - teszem hozzá, de tovább nem én akarom rabolni a szót, hiszen azt már jó párszor megtettem idefelé. Így melléktevékenységként összekötöm szőke tincseimet, mert határozottan más időjárási körülmények uralkodnak errefelé, mint otthon, és az átállás egyelőre még szokatlannak bizonyul.

Nincsenek határok…

Jake&Madelaine

Érdekesnek hatott nap, mint nap megtapasztalni együttélésünk körülményeit és azokat az érzéseket egyaránt, melyekre már jó ideje nem volt példa. Én magam a kapcsolatok szempontjából könnyen feladtam a harcot évekkel ezelőtt. Nem éreztem szükségét, vagy tartottam nélkülözhetetlennek az életemben, mert lekötött a munkám, a hobbijaim és a páciensem lelkivilágának egyben tartása. Innen-onnan történteket hallottam, élményeket vagy éppen kezembe került egy-egy meghívó esküvőkre vagy Jared jóvoltából privát klubbokba, ahova kétségbeesése eredményeként véste fel a nevemet. Jóllehet sosem mentem el ezekre a helyekre, ő viszont ezt csak kihívásnak vette, mintsem hátránynak. Ellenben ő sem volt az a típus, aki a kötődést előnyben részesítette volna, így minden egyes próbálkozása, hogy engem olyan szituációba kényszerítsen, amiben nem feltétlenül éreznem otthonosan magamat leginkább hegyi beszédnek tűnt, mintsem sikeres küldetésnek. Mindenesetre értékeltem a törődését és olykor-olykor eljátszottam neki, hogy megismertem valakit vagy végre megdobbant a szívem a másik nem képviselőiért, de ennek sosem volt igazságalapja. Egyszerűen szórakoztatott, nem mellesleg őszinte öröm rajzolódott az arcára addig, amíg ki nem derült az igazság, azért viszont bőven megérte a részemről egy kis viccelődés. Most viszont a helyzet valódi, Jared pedig mondjuk úgy hetekkel később szerzett róla tudomást. A következmény sejthető volt, és nem az öröm volt az első reakciója, hanem a másfél órás pusztító kiakadás, amit telefonon keresztül közvetített nekem, amiért kihagytam egy ilyen fontos eseményből. Édes. Abban viszont igaza volt, hogy számomra hatalmas jelentősége van a Jake által betöltött szerepnek az életemben. Újra érezni ugyanazokat az érzéseket számomra szokatlannak érződött, de könnyedén vesztem el bennük, hiszen a jó dolgok ezt teszik velünk. Élvezzük minden egyes másodpercét, amíg őszintén gondtalanok és boldogok lehetünk. Én pedig határozottan boldognak mondhattam magamat, ha az elmúlt időszakot figyelembe vettem. Továbbra is megvoltak a magunk szokásai, programjai, kötelességei, mégis kialakítottunk közöseket is, amelyekhez igazán tudtunk ragaszkodni. Képesek voltunk a komolyabb témákon is elmerengeni, de a viccelődés sem állt tőlünk távol, ezek pedig megédesítették a mindennapokat, és olyan pluszt hoztak magukkal, amelyekre eddig nem volt sokszor példa. Egészen könnyű volt megszokni ezt az állapotot.

Kislányként az életem egyik meghatározó pontja volt az utazás, felnőtt koromra viszont ez teljesen eltünedezni látszott. Részben bántam, hogy nem szakítok egy kis időt rá, egyedül azonban sosem éreztem jelentőségét ennek. Így egy részem még mindig hihetetlennek érzi azt, ami vele történik és ami még fog történni a következő pár napban. A csapatunk jelentős része már most kedvelhető egységnek tűnik, de Kelly fantasztikus. Kedvelem, hogyha egy beszélgetés során tanulhatok is valamit a másik fél mondandójából, ő pedig olyan nőnek tűnik, akiről ez könnyen feltételezhető. Ugyan meglehetősen jól palástolom izgatottságomat, hogy máris elvesszek egy végeláthatatlan beszélgetésbe vele, mindazonáltal egy tapodtat sem mozdulok Jake mellől, aki hozzám képest egészen szótlannak tűnik, így később amikor a többiek elindulnak még a további készületeket véghezvinni, egyből nem bírom visszatartani érdeklődésemet. A válasz azonban nem az, amire számítottam, ennek ellenére mégis mosollyal nyugtázom.
- Meglehet a tengerpart hiányzik, de ez ne tartson vissza egy kis napozástól. - bökök a mellkasába játékossággal megfűszerezve mozdulatsoromat, mert úgy hiszem az időjárási körülmények megengedik, hogy félretegye egy kis időre a felsőjét. - Otthon már nem lesz erre lehetőségünk. - teszem még hozzá az ott uralkodó hidegre célozva, és egy mosollyal fogadom a homlokomra kapott puszit. Ezek az apró gesztusok is képesek voltak előtérbe helyezni a mosolygósabb énemet, amely csak nagyon nehezen akart visszamászni a helyére.
- Lehet azt hittük felkészültünk erre, de határozottan nem. - emelem el magamtól egy pillanatra a felsőmet célzó jelleggel, és most ezalatt nem feltétlenül a ránk váró feladatokat értem, hanem a már most az erejét megmutató napsütést. A sátrunkra könnyedén találunk rá, és már éppen megköszönném neki az előreengedést, amikor meglesz kedvességének következménye.
- Szóval így állunk, huh? Mélységesen csalódott vagyok, hogy az udvariasság tényleg kihalófélben van. Ez szörnyű! - sóhajtok egyet megjátszottan, végül folytatásra bírom magamat. - Úgy érzem ezzel a céllal máskor átadom neked az elsőbbséget. Csak a tudomány kedvéért és hogy én se maradjak ki a jóból. - apró vállvonás követi a szavaimat, melyet némileg pimasz mosoly követ, mielőtt közelebb merészkedve hozzá simítanám vállára a kezemet, melyek a tarkója felé indulnak és egy csókot kezdeményezve túrok bele a barnás tincsekbe. - Csak hogy végre befogjam már a számat. - tovább mosolyogva mutatok cipzározó mozdulatot a szám előtt, és a táskámat veszem magamhoz, hogy valami váltásruhát keressek én is a nap további részére, mégsem tudom háttérbe szorítani jókedvemet. Néha egyszerűen csak ki kell használni a lehetőségeket, amelyek előttünk vannak.

Nincsenek határok…

Jake&Madelaine

+16 Mindent összevetve szerettem úgy meghozni a környezetem kiváltotta döntéseket, hogy azok hasznos időtöltést eredményezzenek. Nem okoztak örömteli pillanatokat a feleslegesen múló percek, így próbáltam mindazokat kitölteni valamivel, amely a későbbiekben akár a hasznomra is válhat. Mindig is szerettem segítőkész, fontos és egyben olyan személy lenni, aki hozzáad valami pluszt mások életéhez, így egyértelműen bólintottam rá én is arra az utazásra, ami a kezünkbe akadt az egyik este folyamán. Onnantól tudtuk, hogy senki és semmi sem tud meggyőzni minket az ellenkezőjéről, és most, hogy mindez valósággá válik a szemünk előtt, csak még hihetetlenebb hatást kelt. Egy egészen olajozottan működő csapatba keveredünk már az első pillanattól kezdve, és az ismertetése a helynek is ugyanebben a szellemben zajlik tovább. Személy szerint képtelen vagyok nem elveszni az apró információmorzsák összegyűjtésében, melyeket úgy raktározok el magamnak, hogy a későbbiekben is felidézhetőek legyenek majd. Egyik gyengémnek hatott önmagam továbbképzése, és ez az évek múlásával sem csillapodott. Minél több információ birtokában lehettem, annál kényelmesebben érezhettem magamat az élet több területén is. Azt hiszem egyszerűen csak úgy véltem, hogy nincs annál rosszabb, ha egy feldobott témához nincsen semmi személyes hozzáfűznivalója az egyetértő bólogatáson és a néma hallgatáson kívül. Én nem vágytam ilyen személlyé formálni magamat, jóllehet olykor magam is a csendesebb vonalat erősítettem egy számomra ismeretlen téma kapcsán. Még indulás előtt elolvastam pár dolgot, de jó volt megismerni újabbakat, amikkel majd találkozhatunk ittlétünk során és amikre nem árt odafigyelnünk és felkészülnünk. Nem egy szokványos módja lesz az ünnepek eltöltésének, de úgy érzem maradandóbb lesz a már megszokott felállásnál.
Jake csendesebbnek bizonyul idejövetelünk alatt hozzám képest, én pedig talán túlságosan is önmagam egy pörgősebb változatává alakulok át. Igyekszem ugyan visszafogottabban kezelni a ránk váró dolgokat, de abban a pillanatban, hogy lassacskán a tudatom ráébred mire is készülünk, megállíthatatlanná válok általa. Nem sok pillanatot tudok felmutatni, amikor ez történik velem, de ez határozottan felírható lesz arra a szegényes listára. Mindenesetre Jake egészen jól tűri, én meg nem tudok elég hálás lenni neki ezért. Talán azért, mert tudja, hogy nem viselkedek én mindig ennyire szeleburdi módon, mint ahogy azt most teszem.
A sátor felé vezető utat már kettesben tesszük meg, így lehetőségünk nyílik pár szót váltani egymással, amely egészen más irányba tereli a témát, mint ahogyan azt kellene. Igaz, én kezdeményeztem, így csak magamat okolhatom érte, mindenesetre arra az összeállításra, amelyen az szerepelt miket kell magunkkal hoznunk, az önuralmamnak is szerepelnie kellett volna. Kár, hogy úgy tűnik az épp nem fért bele a csomagba.
- Mit is kezdenék nélküled? Az én személyes, idegenvezetőm.. - pillantok fel az arcára, ha már így elmagyarázta miért is vagyunk itt pontosan, mégis a mosoly nem marad el. Határozottan többször kerülök ilyen állapotba, mióta az életem részévé vált, de mi tagadás, eléggé kedvemre van. - Ez eléggé veszélyesen hangzik, nem gondolod? Nem lenne jó nagyon közel merészkedni hozzájuk, nehogy bajba kerülj. - a fejemet ingatom, hogy aggodalmamat így adjam a tudtára és nyomatékosítva mondandómat jómagam azonban csökkentem a közöttünk lévő távolságot és a mellkasára illesztem mutatóujjamat burkolt kérésemet megerősítvén. - Talán tehetünk egy próbát ezzel kapcsolatban. - értek én is vele egyet enyhén sántító határozottsággal, a kíváncsiságom viszont nem hagy alább az ezt követő mozdulatsoraival kapcsolatban, melyek végeredménye végül elmarad, én viszont továbbra sem veszítek előbbi hangulatom hatásából.
- Mintha egyszer ezt írtad volna körül, de egyre inkább úgy tűnik, hogy tévedek ezzel kapcsolatban. - jegyzem meg az előbbi tetteiből levont következtetéseket, és ha már ilyen szituációba hajszolt minket, én sem félek ezt fokozni. Nagyot lódul a szívem, ahogyan a csók viszonzásra lel, melynek pillanatában örömmel időzök el és ugyanilyen hévvel hagynám, hogy tovább feszegessük azokat a bizonyos határokat.
- Ebben egy percig sem kételkedtem. - teszem hozzá ajánlata kapcsán, amely közel sem lenne ellenemre. Égnek emelem a tekintetemet a megjátszott reakciójának hatására, és már azon vagyok, hogy elnevessem magamat, de könnyedén elterelődik erről a figyelmem amiatt, amire készül és amiről tudom, hogy eltereli a figyelmemet a felmerülő kötelességeinkről.
- Ne csináld ezt.. - mocorogni kezdek, hátha segít kiszabadulni és megakadályozni ebben, mert voltam annyira figyelmetlen, hogy megismertettem vele egyik gyenge pontomat, melyet aljas módon fel is használ ellenem minden egyes alkalommal, amikor lehetősége adódik rá.
Beharapom az ajkamat, ahogyan eléri a célját, amely közel sem segít abban, hogy egyre jobban eluralkodó türelmetlenségem ellenkező irányt vegyen, de ha már ő így játszik, én sem tétlenkedek, ha róla van szó. Az arcára simítom a kezemet és finoman arra kényszerítem, hogy figyelmét egy pillanatra felém fordítsa, majd csak ezután helyezkedek úgy alatta, hogy ismételten szemmagasságba kerüljünk.
- Ugye tudod Lester, hogy a rosszak büntetést érdemelnek? - mutatóujjammal bejárom arcának ívét, tovább fürkészve szemeit közben. - Az is lehet, hogyha kimegyünk innen, egy héten keresztül nem lesz több lehetőségünk ilyen közel kerülni egymáshoz. - pillantok le az ajkaira, kezemmel pedig hátának ívén járok el felfedezően. - Mit tennél, ha ez lenne az utolsó lehetőséged? - súgom a fülébe a szavaimat és játszadozva vele harapom meg finoman a fülcimpáját. Bárhogyan is dönt ezzel kapcsolatban, én őszintén jól szórakozok jelen pillanatban.

Nincsenek határok…

Jake&Madelaine

A saját bőrömön sikerül minduntalan megtapasztalnom mennyire nehéz is kiszakadnom a hétköznapok monotonitásából, legfőképp akkor, ha már kényelembe helyeztem magamat benne. Egyik nagy hibámnak bizonyult, hogy így jártam el és hagytam megrekedni ebben életem menetét. Helyesnek véltem ezt az utat, mert ezt már betéve ismertem, mindazonáltal egy részem mindig is többre vágyott. Míg fiatalabb koromban az utazás szerves részét képezte az életemnek, addig felnőttként ezek száma rohamosan csökkenni kezdett, és most, hogy mégis lehetőségem nyílik egy újabb kaland és kikapcsolódás megtételére, egyszerűen felpörgök, és a partneremen vezetem ezt le. Annyi mondanivalóm van, melyeket újabb, kimondani talán lehetetlennek bizonyuló gondolatmenetek követnek, amik leginkább a környezetünk és helyzetünk hatására formálódnak meg. Csapatunk erős egységet képez és olyan emberekből áll, akik nem egyszer vettek részt hasonló keretek között, így tőlük tanulni, őket követni talán nem lenne haszontalan lépés a részünkről, mégis jómagam leragadok abban a fázisban, ahol is könnyebb csodálni mindent és mindenkit, mintsem az észérvekre hallgatni. Mindenesetre bármennyire is oda meg vissza vagyok azokért az emberekért, akiket csak most volt lehetőségem megismerni, mégis jól esik a kettesben eltöltött idő az én dokimmal. Nem féltünk olykor eltérni a komolyabb témáktól, és ez a mostani alkalomra is ugyanúgy jellemző volt. Elég bizonyítékot ad erre, hogy mosolyom tökéletes reakciót fest arcomra mindannak jeleként, melyet az általa elhangzottak váltottak ki belőlem.
- Logikusan minden bizonnyal ez történne. Elveszetten bolyonganék a végtelenségben. – eljátszom a gondolattal, ha már így felmerült hova és mivé lennék nélküle. – Még szerencse, hogy ez ilyen könnyedén elkerülhető, mert akkor találhatnál meg újra. – fűzöm azért hozzá, és felpillantok az arcára, amikor az oroszlánok kerülnek reflektorfény alá. Nem kételkedem abban, hogy Jake ne lenne partnere egy-két helyzetben az őrültségnek, melynek aggódó egyvelegével megfűszerezve szavaimat adom tudtára véleményemet, a visszakérdését azonban csak egy apró sóhajtás követi.
- Éppen az előbb fejtetted ki, hogy az oroszlánok közelébe szeretnél menni. Minden normális, valami logikával rendelkező emberbe felmerülne a féltés érzése. – adok burkoltan választ a kérdésére, végül egy mosollyal megelőlegezve mondandómat folytatom tovább. – De talán neked jobban kellene félned attól, amit tőlem kapsz, ha mégis meglépnéd ezt. – halk nevetés tör ki belőlem, mielőtt incselkedően játszadozhatnék el a mellkasán, a következő kérdésére viszont nem éppen megy a válaszadás, hiszen egészen máshol kalandoznak el a gondolataim. Talán pont a korábban említettek ésszerűség elhanyagolása okán bonyolódok bele újra egy olyan szituációba, amit bár szívesen harcolok ki, most mégsem kellene elsődleges szempontnak tekintenem, de ugye a gondolatok és a tervek mindig könnyebbnek bizonyulnak, mint a tettek teljes valójukban.
Jake kezdeményezése egy lavinát indít el bennem, és mire ráeszmélek egymást követő lépéseim következményeire, már túlontúl késő. Ajkaim az övéit fedezik fel, elveszve és egyben örömmel viszonozva annak minden egyes velejáróját, míg kezemmel felfedezően járok el rajta. A közelségére vágyom, amire sosem tudnék ráunni, és amiatt az elmúlt időszakot életem egyik legjobb szakaszának tudhatom be. Jake olyan változást hozott az életembe, amire közel sem voltam felkészülve, mégis olyan óvatosan fedezem fel, mintha attól félnék összetörne a túlzott kíváncsiságomtól. Egy egészen más oldalammal nézek szembe minden egyes nap, mégsem érzem furának vagy olyannak, amellyel ne lennék kibékülve vagy ne érezném úgy, hogy képes lennék hosszabb időn át elsajátítani ezt. Mindketten a magunk módján közelítjük meg a kapcsolatunkat, mégis a legvégén úgy vélem képesek vagyunk olyan többletet adni a másiknak, amivel megkönnyítjük egymás dolgát, ha már a három négylábú lakótársunk nem éppen tartozik azok közé, akik megteszik ugyanezt. De lássuk be, még így is képesek elvarázsolni, tegyék azt bármilyen körítéssel.
Jóleső sóhaj szökik ki ajkaim közül csókjai érintésének hatására, többet akarva ezáltal belőle. Mégis egy olyan oldalam kerekedik felül rajtam, akit néha jó lenne egészen mélyre elzárni, most viszont úgy tűnik sok beleszólásom ebbe nem akadt.
- Az tettem volna? – színpadiasan kapok a mellkasomhoz, ugyan a célom nem feltétlenül ez volt, mégis a mosolyom továbbra is ott tündököl az arcomon, enyhén szórakozott összképet adva szavaimnak és tetteimnek egyaránt. Nem az én műfajom a másik nem elcsábítása, és mire megkapom a válaszát harmatgyenge próbálkozásaimra, már másra sem vagyok képes, csak arra, hogy elnevessem magamat.
- Védtelen nőt? – kérdezek vissza megmaradva hirtelen jött jókedvemnél, végül aztán beletörődök az éles irányt váltott sorsomba. – Persze, ilyenkor tudsz úriemberként viselkedni, Lester. – könyökölök fel, rosszallásomat fejcsóválással kifejezve és még a kikészített felsőmet is hozzávágom csak úgy szeretetből, bár egy picikét azért sejtheti, hogy a kegyetlen visszautasításért sikerült kárpótolnia az előttem történő átöltözésével. Noha eszem ágában sincsen ezt ilyen könnyedén bevallani neki, mert eljátszani a sértődött hercegnőt tökéletes élvezetet nyújt így is, melyet a fenekemen tett újabb megnyilvánulása csak még inkább elmélyít, ezért nem nehéz megmaradni ebben a szerepben.
- Jól is teszed, hogy ezek után menekülsz! – szólok utána, de valószínű már csak magamnak beszélek tovább, hiszen egyedül maradok a helyünkön. Ha már így alakult, sok választásom nekem sincsen, mint összeszedni magamat és valami kevésbé ennyire szórakozott énemet előtérbe helyezni, amely inkább segítségként szolgál majd a továbbiakban, mint hátráltatásként. Nem kell sok idő, hogy egy kényelmesebb és úgymond az időjáráshoz illő váltásruhában hagyjam el magam is a sátort, és szőke tincseimet egy lófarokba kötve vegyem fel utazásunk fonalát, melynek első állomásához tartozik megkeresnem őt. Most nem áll szándékomban előtérbe helyezni eddig jól szórakozó és egyben eluralkodó incselkedő oldalamat, inkább maradok a kíváncsiskodó és egyben kalandvágyó énemnél, amely az utazás miatt egyre többször törekedik fel bennem.
- Megtudtál valami érdekeset? – kérdezek rá, hátha lemaradtam valamiről, és mert a következő eligazításig akad egy kis időnk. Ugyan a csapatunk többi fele is egészen mással foglalkozik, Kellyt pedig nem is látom egyelőre a közelben sem. Annyi kérdésem van felé, hogy talán jobb is, hogy még nem volt lehetőségünk hosszasabban elbeszélgetni.

Nincsenek határok…

Jake&Madelaine

Egyszer ha úgy hozná az alkalom, és fordulna az a bizonyos kocka, melynek során pszichológusból pácienssé avatnának, biztosan lenne mit mondanom. És ha kérdeznének arról a férfiről, akibe sikerült belehabarodnom teljesen az elmúlt idő során? Azzal kapcsolatban is. Egy szó viszont kiemelkedne mindegyik közül, amivel tudnám jellemezni őt és az a hihetetlen lenne. Hihetetlen, mert képes arra, hogy minden egyes napomat a legjobbá varázsolja. Hihetetlen, mert csodálatos dolgokat vitt eddig véghez, és tudom, hogy ezek után sem fog ez másképp történni. Elég csak megnézni hol is vagyunk most pontosan, és az állításom egyből megerősítést nyer. Hihetetlen, mert mindazok mellett amin keresztülment, mégis igyekszek ezen felülkerekedni, és jobb és jobb lenni, az pedig, hogy mindennek végignézését az első sorból tehetem meg, pedig olyan büszkeséggel tölti el a mellkasomat, amitől úgy érzem, képes lenne bármelyik óvatlan pillanatban kiszabadulni bordáim képezte ketrecéből. Tudatában vagyok annak, hogy neki is vannak időszakai, de kinek nincsenek? Ez viszont közel sem teszi kevésbé igazzá azt, amit róla gondolok. És nem utolsó sorban azért is aggathatnám rá ezt a jelzőt, mert hihetetlen néha mekkora egy pimasz és kegyetlen tud lenni egyszerre, elég csak figyelembe venni azt, milyen galádul hagy magamra a sátorban, időt sem engedve arra, hogy feldolgozzam a talán túlságosan is gyorsan egymást követő eseményeket. Eleinte nem is feltétlenül jön össze, mindezek ellenére nevetni kezdek és magamat nem meghazudtolva egyből feléled bennem a támadóösztön, keveredve önmagam megvédésével.
- Csak nem? Ugye nem kielemezni próbálsz, Lester? - meglepettséget színlelek, mégis készen állok arra, hogy kamatostul visszaadjam neki ezt. Ugyanakkor jól tudom, hogy nem fogok élni ezzel a lehetősséggel, mert az könnyedén megölné a hangulatot. Ő nem szereti, én tiszteletben tartom, és nem hozakodok elő semmivel, ami kényelmetlenül érintené őt. - Erős túlzásnak érzem ezt a hasonlatot. Befolyásolható vagyok, de csakis bizonyos kereteken belül. - javítom ki őt. - Egyáltalán miért is kérnél meg ilyenre? - érdeklődésre formálódnak át arcvonásaim, mégis mosolyra fakaszt beszélgetésünk menete, melyet még egy rosszalló fejcsóválással is megfűszerezek.
- Aham. Szóval a harmadik világháború, huh?  - kérdezek vissza, ugyanakkor elgondolkoztatnak a szavai, és még úgy is teszek, mintha lelkesen a fejemet törném emiatt. - Erre még visszatérünk! - teszek ígéretet, de nem most, nem itt. - Addig meg úgy tűnik beletörődök abba, hogy magával egy főnyereménnyel van dolgom. Hogyan fogom ezt a szintet megütni valaha is? - öltöm ki rá a nyelvemet, hogy érezze szeretetemet, de közel sem sértőnek szántam a szavaimat vagy valami ehhez hasonlónak. Ugyan nem hangoztatom túl gyakran - bár van egy sejtésem, hogy tudatában van ennek -, de határozottan szerencsésnek érzem magamat, amiért Ő az életem részévé vált. Gyorsan történt meg közöttünk az összeköltözés, de mégis természetesnek érzem ezt. Helyesnek, mintha évek óta ezt tervezgettük volna, és végül sort kerítettünk volna rá. Mások számára ez egészen máshogyan jönne le, de mi így épültünk fel, ezen pedig sok mindent nem lehetne túlragozni.
A sátorból való kilépése után én is átveszem az időjárás által megkívánt szerelésemet, és nem sokkal később csatlakozom is a többiekhez, akik már addigra készülődésben vannak. Rá is kérdezek miről maradtam le, mire egy kulaccsal leszek gazdagabb, meg Jake távolodó alakjának látványával. Már most érzem jótékony hatását a nap erejének, és biztos vagyok benne, hogy mihelyst utazásunk végéhez érünk, a napozásra egy jó ideig nem lesz gondom majd. Időközben ki is derül mi lesz a következő programunk, Kelly pedig örömmel veszi át az intézkedés irányítását. Megköszönöm Jake-nek a kezdőt, noha a hozzáfűzött szavaitól érdeklődően tekintek fel rá, de nem sokat ellenkezek emiatt, egyszerűen úgy igazgatom el a kendőt, hogy a szőke tincseim a helyükön maradjanak. Bármit is jelentsen ez.
- Ez teljesen megfelelő lesz. Hirtelen én sem tudom hova pakoltuk el ezeket. - mosolyogva fogadom a pusziját, mégis fejben éppen a táskáink tartalmát futom át. Annyi minden volt, nem csoda, hogyha bárki belezavarodik ebbe.
Miután a csapat minden tagja megtalálta a többiekhez vezető utat, neki is kezdünk a buszra felszállásnak, Jake pedig a combomon tett megnyilvánulásával fejti ki izgatottságát az úttal kapcsolatban, melynek következtében közelebb húzódok hozzá.
- Vigyázz a nagy macskákkal! Semmi jó nem következik abból, ha közel merészkedsz hozzájuk. - figyelmeztetem őt elmosolyodva, majd egy könnyed mozdulattal lejjebb húzom arcába a sapkáját, végül pedig jót szórakozva ezen helyezkedek vissza a helyemre.
Kelly időközben megkér minket arra, hogy szeretné, ha mindig a csoporttal maradnánk, és külön felfedező túrákat nem tennénk, habár igyekeznek majd a lehető legérdekesebb módon megismertetni minket ezzel a világgal is. Végül pedig hozzáteszi, hogy mindenről külön fog információkat megosztani velünk, habár azt viccelődve fűzi hozzá, hogy nem akar halálra untatni minket az állandó magyarázásával, így lesznek olyan pillanatok, amikor csendben nézelődünk majd. Nálam személy szerint mindkét lehetőség megfelelőnek bizonyult, hiszen az már egy külön izgalomnak számított, hogy ilyenben lehet részünk.

Nincsenek határok…

Jake&Madelaine

Kell egy kis idő, hogy újra visszatérhessek önmagamhoz, és kevésbé legyek szórakozott vagy olyan, mint aki még mindig egy úriember hatása alatt van, mégis mire kikecmergek a sátorból, hogy csatlakozhassak a többiek, egy részem úgy érzi készen áll az előtte áll kalandokra, míg a másik képtelen csökkenteni a figyelmét Jake irányából. Egy pillanatra sikerül is lemaradnom az eseményekről, és rá is kérdezek mindezekre amikből kiderül, hogy hamarosan egy csapattal útra kelünk, ahhoz viszont nem árt néhány dolgot magunkhoz vennünk, amikről mi teljesen elfeledkeztünk. Pedig akik ismernek jól, azok tisztában vannak vele, hogy képesek vagyunk komolyak és összeszedettek lenni, sőt előszeretettel halásszuk elő időnként a felnőttekként viselkedők álcáját is másokkal szemben. Úgy gondolom a nem hétköznapi kalandok olykor képesek kizökkenteni a valóságból, és egy másik énünket előcsalogatni, még akkor is, ha nem szándékozunk pont velük összeakadni utazásunk során. Megköszönve a kendőt Jake-nek igazítom is el a fejemen, végül pedig azon vagyok, hogy most már képben legyek, és semmiről ne maradjak le a továbbiakban. Még mindig túl sok izgatottság bújik meg bennem annak érdekében, hogy megismerjem csapatunk többi tagját is, hiszen így hármasban is képesek alkotni, azonban egyénenként is megállják a helyüket. Ugyan arra még nem került sor, hogy mélyebb beszélgetéseket vitassak egyikkel vagy másikkal, de a terveim között szerepel, melyet szeretnék megvalósítani az ittlétünk alatt. Jó volt felfedezni a világot egy másik ember szemszögéből, aki egészen különböző területen helyezkedett el az enyémnél. Én tudnék órákat mesélni a munkámról; a pozitívumairól és a kellemetlen velejáróiról egyaránt, amikből kaptam rendesen ízelítőt a pszichológusként eltöltött éveim során. Mindazonáltal egy részem mindig is vágyott arra, hogy többet tudjon és amióta megérkeztünk, ez a késztetés csak egyre inkább felerősödött bennem.
A buszon történő elhelyezkedés könnyedén összejön, Jake viszont megmarad játékosabb oldalánál, így nekem sem nehéz felvennem ezt a fonalat és belemenni kapcsolatunk könnyedebb mivoltába. Jót is mosolygok megjegyzésein és tettein egyaránt, amikhez hasonlóval már az együtt töltött idő alatt sokszor sikerült összeakadnom. Az volt a jó az egészben, hogy Jake mellett egy percig sem volt lehetőségem unatkozni, mert általában tele voltunk tervekkel és programokkal, melyek kitöltötték a hétköznapjaink azon részét, amikor is szabadok voltunk a munkánk alól. Egyedül ugyan másképp zajlott volna le ez bennem, vele viszont azt sem találtam kényelmetlennek vagy éppen éreztem időpocsékolásnak, hogyha egyszerűen bekuckóztuk magunkat a kanapéra vagy az ágyba és megnéztünk közösen egy filmet. Amióta az életem része lett, sok minden megváltozott körülöttem, de határozottan pozitív irányba billent jövőm mérlege, ezt pedig leginkább neki köszönhetem. Vannak nehéz napjaink, olyan dolgok, amelyekben nem feltétlenül értünk egyet, de kiknek nincsenek? A lényeg az, hogy miképpen kezeljük ezeket és hogy ezek után képesek vagyunk megoldást találni az adott problémára, és úgy gondolom ez eddig egészen jól működött kettőnk között.
- Biztos voltam benne, hogy okosan döntesz majd. - mosolyogva fürkészem arcát a macskákkal kapcsolatos elővigyázatosságomat kifejező figyelmeztetésemre, mielőtt elmerülhetnénk egy kis időre a mellettünk elhaladó táj felfedezésében. Egy pillanatra elkap a nosztalgikus érzés azokkal az utazásokkal kapcsolatban, amiket apával tettünk még. A munkája megkívánta, hogy más országokat is meglátogasson, és általában engem is magával vitt, ha éppenséggel azok, akikre rásózott volna normális esetben, nem értek rá. Ugyan ritkán mozdultam csak ki a szállodai szobából, de az ablakból nézve mindig tökéletes kilátás nyílt egy-egy városra vagy éppen akkor is sikerült megcsodálnom a hely szépségét, amíg a szállodától eljutottunk a reptérig. Gyerekként ez teljesen másképp érződött. Mikor kicsik vagyunk, az egész világ a játszóterünkké válik, egy olyan területté, amelyet felfedezhetünk. Jobban értékelünk mindent, és ez rendszerint felnőtt korunkra teljesen eltűnik a tulajdonságaink közül. Most, hogy itt vagyunk, egy részét annak a gyermeteg csodálkozásnak visszakaphattam, ez pedig megmagyarázhatatlan boldogsággal töltött el.
Annyira sikerül elmerengenem ezen, hogy már csak azon kapom magamat, hogy Jake egy karikára szelt banánt nyújt felém, majd a következő pillanatban majdnem lefejel.
- Ha ilyen körítéssel tálalod, azt hiszem esélytelen, hogy kihagyjam. - nevetem el magamat, de végül a szám elé helyezem a kezemet, mert Kelly belekezd a mondandójába, én pedig nem vágyom őt megzavarni ebben az előbbiek miatt történő szórakozásommal. Kelly teljesen felpörget azzal, hogy az állatokról mesél, és már alig várom, hogy párat élőben és közelebbről is láthassak. Mindenesetre elraktározom magamban minden egyes szavát, hogy még véletlenül se én legyek az, aki gondot okoz a későbbiekben, azonban nem feltétlenül ígérhetek semmit, hogyha Jake ilyen módon játszadozik velem. Enyhén megjátszott kislányos sértődöttséggel mélyedek el a szemeiben, végül pedig kezem közé fogom az állát és egy csókot lopok az ajkairól, mely után mosolyogva húzódok el tőle, hogy ezt követően a saját ajkaimat érintsem meg nyelvemmel. - Nem szép megkínálni, utána pedig ilyen gyorsan visszavonni, mert könnyedén ilyen helyzetekbe találhatod magadat. - a fejemet csóválom rosszallóan, majd figyelmemet most már abba az irányba fordítom, ahova Kelly próbál mutatni.
- Indításként két oroszlánnal fogtok találkozni, Kirával és Eliottal. Mondanom sem kell, hogy melyik-melyik, igaz? - mosolyogva pillant körbe, végül pedig pár információt is elárul róluk, melybe aztán Preston is besegít, aki elárulja viccelődve, hogy Eliottban mindig is önmagát látta.

Nincsenek határok…

Jake&Madelaine

Szórakoztatónak és egyben könnyednek találom kettőnk mellékesen folytatott tevékenységeit, melyekből a többiek szerencsére minél kevesebbet tapasztalnak. Egyszerűen képtelen vagyok eltüntetni a buta mosolyt az arcomról, amikor vele vagyok, mert mindig képes valami olyannal elvonni a figyelmemet, ami arra késztet, hogy ilyen módon reagáljak. Boldogabb lettem, amióta Jake az életem részét képezi, és ezt többen meg is jegyezték, noha nem feltétlenül vártam el. Általában ezután jöttek a kíváncsi kérdések, amikor is be kellene számolnom az életemben történő változásokról, márpedig azokról közel sem szeretek beszélni. Sem a rosszakról, sem pedig a jó dolgokról. Eddig is kitűnően sikerült a magánéletemet kihagyni a munkámból és csak apró, egyben jelentéktelen részleteket megosztani magamról, ezután sem szeretnék másképpen eljárni. Mindenesetre jól érzem magamat most, és szívem szerint világgá kürtölném ezt a fajta érzést, mégis túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy meghagyjam csak és kizárólag magamnak és kettőnknek.
Nem egy hétköznapi programot választottunk magunknak vagy helyszínt az utazás megejtésére, de ez valahogy sosem tartozott hozzánk. Ha kihívást láttunk, azt szerettük legyűrni, és jobban vágytunk a kirívóbb esetekre, mintsem a szokványosokra. Mindezek ellenére valahogy a magunk módján sikerült mindig ezt úgy megejtenünk, hogy az a kettőnk dolga maradjon, a kettőnk döntése. Ittlétünk oka sokat jelent számomra is és alig várom, hogy valami maradandót alkossunk, amiről tudom, hogy az itt élők számára is hasznossá válik majd. Manapság a másoknak nyújtott önzetlen segítség egyre kevesebbszer mutatkozik meg, hiszen a legtöbben csakis akkor akarnak lépéseket tenni ennek irányába, hogyha abból nekik is hasznuk származik majd. Naponta találkozok ilyen emberekkel, akik elvárják, hogy bizonyos okokból adódóan mindenki más a segítségükre rohanjon, ha arra van szükségük, ellenkező esetben pedig ez nem lel viszonzásra. Mindezek után azonban mégis ők azok, akik az áldozati szerepet öltik magukra, mondván, hogy senkire nem számíthatnak. Ez lenne talán a 'azt kapsz, amit adsz' esete? Mert úgy vélem meglehetősen könnyedén rá lehetne húzni az ilyen emberek felfogására. Ugyanakkor tudom jól, hogy ez nem csak az itt élők számára, de bennünk is mély nyomot hagy majd, és jó érzéssel tölt el, hogy segíthettünk azoknak, akiknek szükségük volt rá.
A buszon ülve elveszek a kilátásban vagy éppen a társaságomban, akit most éppenséggel az köt le, hogy engem cukkoljon a kapott banánnal. Kislányos mosoly költözik az arcomra, ahogyan tiltása ellenére mégis sikerül elcsennem egy kicsit a gyümölcsös ízvilágból, még ha ehhez arra volt szükség, hogy egy csókkal jutalmazzam Őt. Nem mintha egyébként ellenemre lenne ez a fajta úgymond drasztikus lépés. Halk nevetés hagyja el az ajkaimat a szavaitól, mert már lassan nem tudom eldönteni, hogy ez csakis rólunk szól vagy most ténylegesen azokról az állatokról beszélünk, akikkel hamarosan lehetőségünk nyílik találkozni. Mindenesetre bármelyik verzió is álljon fent, egyik esetében sem érdemes ilyen veszélyes dolgokra vetemednie és jó, hogy erre még a kis életem is időben rájött.
Időközben Kelly és a kísérőink is belekezdenek a rögtönzött útmutatásba, melynek során információkat tudunk meg az állatokról. Figyelmesen követem végig Kelly mondandóját, és nem azért, mert egyébként tanulni vágyom tőle, hanem azért is, mert érdekel Afrika minden egyes részlete, melyet van módunk megismerni. Csodálattal figyelem a tőlünk biztonságos távolságban lévő oroszlánokat, de még így is, hogy nem merészkedhetünk ennél közelebb is hatalmas élményt nyújtanak. Valószínű annyi impulzus ér majd minket az utazásunk során, hogy be sem tudom majd fogni a számat róluk és az ezzel együtt járó élménybeszámolóról.
- Annyira gyönyörűek... - sóhajtok egyet, és olyan szinten beleveszek a látványba, hogy már csak arra figyelek fel, amikor nekiállunk a buszról leszállni. Megfogom Jake kezét, és vele együtt csatlakozok a többiekhez, meg az új tagunkhoz, aki meglehetősen menő névvel rendelkezik és aki úgy tűnik túlságosan is közvetlenül és a maga módján udvariasan bánik az új ismeretségeivel - köztük velem is. Megvárom a bemutatásunkat a hirtelen érkező bókot és figyelmességét azonban csak egy mosollyal reagálom le. - Én is örülök a találkozásnak, Jafar. - a köszönöm annyira egyszerű lenne, visszamondani pedig mit mondhatnék? Így a legegyszerűbb verzióval állok elő, amit mindenesetre igaznak is vélek. A bemutatkozás hatására megtörténik közte és Jake között is a kézfogás, mely után Jafar vissza is lép eredeti pozíciójába, hogy így szóljon majd a többiekhez.
- Gondolom már kísérőitek elmondták ki is vagyok pontosan és már alig várjátok, hogy megismerkedjetek a programjaink további részleteivel.. - kezd bele és mondandója közben többször is elkalandozik felénk a tekintete, ha nem éppen a többiekkel osztja meg a gondolatait vagy tapasztalatait a kórházzal kapcsolatban. - Kira és Eliott mellett megismerhetitek majd Stevet, a zsiráfot is és a kedvencemet, Donnyt, az elefántot. Volt már részetek abban, hogy megetessetek egy zsiráfot? Steve határozottan vevő erre. - folytatja tovább, közben azért rákérdez, hogy esetleg akadna valami ötletünk Kira és Eliott problémájára, mert ők teljesen tanácstalanok az ügyben.