Aztán cseppet derékba vágta a dolgokat az eltűnése. Minden esetre igyekeztem elterelni a gondolataim, főleg, hogy nem is emlékeztem, vajon meséltem e arról az öcsémnek bármit is.
Ösztönből jön. Meglehet igaza van, és valóban ösztönből fakadó az apaság, de az is lehet, valakiből ez teljesen hiányzik, és nem lenne belőle jó apa, még akkor sem, ha beleszakad.
-Ahhoz kellene egy nő is. Nem gondolod? - mosolyodtam el, s egy pillanatra körbeforgattam szemeim. Egy nő, akit még a közelben sem láttam, s még csak a gondolat sem született meg bennem arról, hogy kellene mellém valaki.
Jó persze nem azt mondom, hogy olykor nem randiztam, vagy csaptam egy görbe estét, de sosem voltam az a fajta, aki falja a nőket, és minden pillanatban akad valaki az ágyában.
Mikor aztán jött a megjegyzésével, kiszakadt belőlem a nevetés, s hozzávágtam néhány darab mogyorót.
-A kutyás nő? - tovább nevettem. - A másik szakaszban van egy Norah nevű nő...hidd el, hiába van kutyája, pillanatok alatt összehajtogatna, és boldogan sétálna tovább. Te sem lennél akkor ezen a véleményen! - meglehet egy kicsit túloztam, de mikor edzések alkalmával szembekerültünk egymással, bizony nem volt egyszerű dolgom, s volt olyan, mikor simán a padlóra tudott vinni.
Aztán megemlítettem, hogy hová tervezek menni anyáékkal, s persze jött a felajánlása, hogy ő is szívesen jönne velünk.
Eredetileg nem gondoltam, hogy mást is vinnék a szüleinken kívül, de jobban belegondolva, lehet sokkal jobb lenne, ha Max is velünk tartana.
-Figyelj… pár hét múlva megyünk… talán kettő...ha tudsz szabadságot kivenni, vagy tudnak nélkülözni, szívesen látlak tudod jól öcsém! - átnyúltam az asztal felett, megveregettem a vállát. Örültem, hogy ilyen volt a testvérem, és nem egy olyan alak, akit sosem akarnék még a hátam közepére sem.
-Igaz nem lesz még a legmelegebb, de legalább együtt lennénk. Szerencse, hogy anya nem engedte eladni azt a házat! - megittam italom maradékát, aztán kértem még egy kört magunknak s szerencsére a kaja is készülőben volt, így nem kellett azon gondolkodni, vajon mikor fog elkészülni.
Rám fért már a pihenés, még akkor is, hogyha bármelyik pillanatban jöhet egy küldetés, vagy épp feladat, és az itthon töltött időnek annyi volt. De sose mondta senki, hogy egyszerű ez a szakma.

Jó persze meglehet, hogy mások másképp reagálnának, de én magam úgy voltam vele, sokkal jobb ha azt teszem, ami a helyes, és nem hagyom ott a többiek kényére kedvére, kik valószínűséggel kihasználták volna a sebezhető helyzetét.
Széles mosollyal arcomon, italommal kezemben hallgattam öcsém beszámolóját a lányról, s elégedettséget éreztem. Végre talán megjön az esze! Legalább neki!
Találni egy olyan nőt, akiért képes erre, aki nem csak azt a címet kapja meg, hogy egy nagyon jó ismerős, hanem esetleg barátnő, majd később talán feleség is lehet belőle.
-Aleyna… helyes név! Meg kell becsülni a közös témát! - bólintottam, mint aki annyi mindent tudna erről, bár a legutóbbi nőügyem sem volt épp a legsikeresebb.
Egy fejes felesége… egy nő, aki visszatoppan az ember életébe, és én sértett módjára hajtottam el, nem élve a felkínálkozó lehetőséggel.
Jó persze már nem voltam az a „gyerek” aki belezúgott. Nem volt az a naiva, ki elhihette, akár képes lenne miatta elhagyni a férjét, a vagyonát, és a befolyását.
Aztán apáról érdeklődtem, hisz mindig is aggodalmaskodtam irányába. Talán az egyik olyan gyenge pontom volt, amivel bármikor az elevenemre lehetett tapintani.
-Akkor nem használ a kísérleti gyógyszer… vagy nem kezdte el szedni… makacskodik. - megingattam a fejem, majd megdörgölve tarkómat ittam bele az italomba, aztán elnevettem magam. - Ezer éve volt az egyetem! Furcsa, hogy ilyesmi az eszébe jut! - megingattam fejem, aztán letettem üvegem.
-Nem hinném, hogy apának való lennék Öcsi. Rólad hamarabb eltudom képzelni! - és valóban így volt. Ahhoz az én életvitelem túlságosan veszélyes, és kilátástalan volt, hogy magaménak tudhassak egy feleséget, barátnőt, vagy épp gyereket, akik majd haza várnak, hűségesen, és nem lesz korai válás a vége.
Bár lehet, csak túl szigorú voltam magammal. Szigorú, és elköteleződéstől félős? Meglehet… ahogy az is, hogy egyszerűen csak az a nő nem létezik, vagy épp elhajtottam a világ végére a konokságommal, és azzal, hogy nem voltam hajlandó pesztrálni a fiát.
Aztán persze rákérdeztem a kajára, hisz én magam meglehet akár egy lovat is képes lennék felfalni. Egy lovat, némi körettel, és még pár adag sörrel.
-Remek! Akkor harapjunk valamit! - villantottam egy mosolyt, összecsapva, s megdörgölve tenyereimet.
Aztán csak előkerült az engem érintő téma is, mire megvontam vállam, s újfent zavartan forgattam meg az üveget, a cimkét kaparva, míg ő intett a pincérnek, hogy jöjjön, vegye fel rendelésünket. Én maradtam a szokásosnál, mit minden ilyen alkalommal fogyasztani szoktam, s végiggondoltam a dolgokat.
-A neve Sophie ...-vállat vontam újfent, aztán mintha szavaim a poharamnak szólnának folytattam. - Tegnap vittem haza, aztán reggel még épp ott ért… készítettem neki reggelit… a kutyája...elég para volt… - megdörgöltem tarkómat. - Bírom a kutyámat, de ez… bizalmatlan voltam, de a kajával levettem a lábáról! -Max-re emeltem tekintetem. - Beszélgettünk kicsit, aztán eljöttem. Semmi extra. Megköszönte a segítséget, és bíztatott ne verjem orrba a pszichomókust… - körbeforgattam szemeim, s magam sem hittem el, hogy valóban elmondtam egy idegennek miért is nem akarok elmenni egy ilyen beszélgetésre annak ellenére, hogy kötelező.
-Itthon leszek egy darabig, és arra gondoltam, elmegyek a régi házunkhoz… anyáékkal… hátha ott Apa tudni fogja ki vagyok… - szomorkás mosoly került kis időre ábrázatomra, aztán megdörgöltem borostás arcomat.

Szerettem a munkám, a küldetések izgalmát, a hős szerepében tetszelegni, annak ellenére, hogy sosem vártam el érte köszönetet.
Odabent aztán a letelepedés, után kényelembe helyeztem magam, jobbom az asztalra csúsztattam. Felvettem egy alátétet, s azzal koppantottam párat az asztal lapján.
-Egy kanapén… Elmentünk a srácokkal inni egyet, aztán észrevettem egy nőt… totál kiütötte magát. Én meg megmentetettem. - megvontam a vállam, s már-már le akartam zárni ennyivel, mikor rá kellett döbbennem, Max, úgy sem hagyja majd ennyiben a dolgot, s kell neki némi plusz információ. - Hazafuvaroztam a kocsijával, bevittem, bedugtam az ágyába, és mivel nem akartam nyitott ajtót hagyni, hogy betörjenek hozzá, így ott maradtam reggelig a kanapéján. - közben végig az asztal lapját fürkésztem, s megvontam a vállam ismételten.
Részemről ennyi volt a történet. Egy kanapé, ahol meghúztam magam, s ha kicsit jobban belegondolok, ingyenes őrző védő szolgálatot biztosítottam, miközben végig attól tartottam, hogy a kutyája, míg a kanapén heverek, lejön, és átharapja a torkom.
Sosem voltam egy kaszanova, aki egyből ágybacipelné a legelső nőt, ki az útjába akad, s bármilyen trükköt képes bevetni annak érdekében, hogy elérje a céljait.
Talán túl régimódira sikeredtem, s meglehet lassan teljesen kifutok az időből, hogy erőteljes, és gondos családos ember váljon belőlem.
Meg aztán, az én foglalkozásommal, ezt nem is igen tudtam elképzelni.
Aztán jöhetett a koccintás, az italok megérkezése után, s persze átadtam az érmét is, mit neki szántam, majd néhány korty után, ismét ráemeltem tekintetem.
-No mi van azzal a szomszéd csajjal? - villantottam egy mosolyt, s meglehet direkt hozakodtam elő a témával, csak hogy ne én, és a kanapén való éjszakám legyen a porondon, hol ott meglehet sokkal jobban szeretne erről hallani, mintsem megosztani velem ezt az információt.
Az én nőügyeim kimerültek annyiban, hogy a pad alá csöppentem, miután ismét felkeresett egy volt szerelem, kiért képes lettem volna feladni mindent, majd miután elhúzta újfent a mézesmadzagot, minden további szó nélkül kilépett az életemből, s azóta egyetlen árva szót sem hallottam felőle.
-Anyáéknál jártál mostanában? Apa hogy van? - persze számítottam rá, hogy majd nem fog emlékezni rám, s ismét a tudatába kell vésnem saját magam. Elmondani, ki is vagyok, miért is érkeztem, s hogy én a fia vagyok.
Sosem vallanám be, de fájdalmas volt minden ilyen alkalom. Fájdalmas, hogy bizonygatnom kellett, a gyermeke vagyok, és nem egy idegen, főleg, mikor nyomatékosan megkér arra, ne hívjam apának.
Ki tudja mi megy végbe ilyenkor benne, de akadnak tiszta pillanatok, mikor rám néz, s egyből tudja, ki is vagyok én.
Egy fiú, aki mindig hazatér. Egy fiú, aki talán csak őmiattuk vigyáz magára. Egy fiú, ki nem egyszer megkapta már, hogy nősüljön végre meg, hisz unokákat szeretnének. Ám erre mindig csak annyi volt a válaszom, hogy majd Max behozza az én lemaradásom.
-Nem vagy éhes?

Oké, elmentem a cuccaimért, és immár rendesen civil gúnyában léptem a város forgatagába, még sem éreztem igazán odavalónak magam.
Nem ingott a lábam alatt a talaj, nem kellett felkészülnöm egy küldetésre, nem voltak gyakorlatok, és ami még inkább nem volt, az az állandó rettegés, hogy bármelyik pillanatban érhet valami.
Ebből már rég kinőttem. Úgy talán az első pár küldetés után, mikor azt hittem, hogy még mindig ott fekszek valahol, egy védett házban, és várom a megfelelő pillanatot a támadásra.
Gondolataimba temetkezve üldögéltem a talán kevésbé zsúfolt buszon. Nem akartam taxit hívni, meg aztán a tömegközlekedés jelen pillanatban valamiért jobban vonzott.
Mikor megérkeztem, vagy két megállóra onnan, ahol a találkánk általában lenni szokott öcsémmel, leemeltem málhámat a fejem fölött lévő tartóról, majd nyugodt léptekkel szálltam le, köszönve a sofőrnek, s utamat a megbeszélt hely irányába folytattam.
Azon gondolkodtam, vajon mennyire lesz kellemetlen majd a társam temetése, mennyi szarságot kell majd még elviselnünk, s vajon lesz e valaki, akivel pótolni akarják a megüresedett helyét.
Az elmémben cikázó érzések, mintha egy varázsütésre tűntek volna el, mikor megpillantottam öcsémet az épület előtt álldogálni, s csak remélni tudtam, nem késtem el nagyon.  
Letettem málhámat a vállamról, s engedtem a gesztusnak. Viszonoztam az ölelést, s meglapogattam a hátát.
-Furcsa napom volt tegnap, nem a saját ágyamban aludtam, és… - végignéztem magamon, majd az üvegre pillantottam a bárnál. - Meglehet egy kicsit szét vagyok csúszva. - jegyeztem meg grimaszolva, aztán odakerült a mosolyom, mikor elindultunk befelé, s a málhámat letettem a pult mögött egy olyan helyre, ahol senkinek sem lesz majd útban, majd letelepedtem testvéremhez, a megszokott helyre.
-Na mesélj! Mi újság?-  ráemeltem tekintetem, miközben zsebembe nyúltam, s előszedtem egy érmét. - Nem volt alkalmam elküldeni… de… - átcsúsztattam elé az asztal lapján, s vártam picit. -Talán így személyesen is megteszi.- megengedve magamnak egy mosolyt húztam vissza kezem, majd köszöntem meg a megérkező italt, mit aztán koccintásra emeltem.
-Arra, hogy épp bőrrel megúsztuk eddig, és a lassan idegbajos őrangyalunk még mindig hajlandó vigyázni ránk! - utána ittam egy kortyot, s sikerült megállnom, hogy nem locsoltam egy kortyot a padlóra az elveszített társam emlékére. Azon már a srácokkal túlestünk.