- Bazd meg Boby! – düh ott rezonált a hangomban és a megbánásnak nyoma se volt, amiért ez volt az első reakcióm a másikfélnek a szavaira. Sőt, kicsit még a tenyerem is viszketni kezdett, mint akit már tényleg csak egy hajszál választ el attól, hogy lekeverjen neki egy pofont, részben amiatt mert túlzottan felhúzott, másrészt meg annak reményében, hogy hátha végre helyre rázódnak odabent nála a dolgok és végre újra normálisan kezd el viselkedni, vagyis ahhoz hasonlóan, mint amilyennek megismertem hajdanán a kórházban, majd pedig a közös életünk során. – Azért nem ez a ház lett lefényképezve, hogy ne aggódjanak még jobban, mint eddig tették! Mit nem tudsz ezen felfogni?! Azért nincsenek itt, mert én nem akartam, hogy itt legyenek! – szavak továbbra is idegesen peregtek le ajkaimról, miközben a pillantásommal felnyársaltam őt, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy egy idegen áll velem szemben. Fájtak a feltételezései és minden, amivel megtisztelt a mai nap folyamán. Csak legalább egy aprócska szeretetet, vagy kedvességet éreztem volna felőle, amivel netalán enyhíteni tudta volna a bennem lakozó sötétséget, de nem. Inkább olyan volt, mintha csak tökéletes tápanyagra lelt volna a bennem lakozó szörny a szavaiban és a tetteiben, az általa előcsalt érzéseimben, hiszen egyre inkább összetört, pedig hacsak egy részét ismertem volna a gondolatainak, az is talán erőt adhatott volna ahhoz, hogy felvegyem a harcot a belsőmet egyre inkább elnyelő sötétséggel szemben.
Grimaszát látva csak megingattam a fejemet, miközben a szomorúság csak még inkább átjárt. Annyira hihetetlennek tűnt ezekben a pillanatokban, hogy ő egyszer annyit jelentett számomra, ő volt csillag a sötétségben, vagy éppen a nappalban a napfény. Ő volt az, akinek a karjai között békességre és otthonra leltem egy-egy kiakasztó nap után, most pedig. Most pedig ő az, aki eltűnteti a csillagokat az éjszakai égboltról, a napot viharfelhőkkel fedi el, a békesség helyére pedig káoszt és fájdalmat hoz.
Sose hittem volna, hogy ennyire megváltozhatnak az emberek, vagy legalábbis az életünkben betöltött szerepük, hiszen azzal még én is tisztában voltak, hogy nem mindenki marad mellettünk örökre, hanem vannak, akik csak rövid ideig kísérnek minket az életünk útján, de attól még ez a változás merőben másabb volt. Idegen és ijesztő.
Lopva pillantottam a kutyája felé, aki szemmel láthatóan nagyon is érezte, hogy egy kibontakozó vihar veszi körbe és valami nagyon nincs rendben. Fáradt sóhaj bukott ki ajkaim között, közben megdörzsöltem arcomat is, majd a karkötőmbe akadó hajtincsemmel babráltam, amikor is a kérdését hallva meglepetten pislogtam rá és megakasztott pár pillanatra a ténykedésemben.
Hosszú percekig fürkésztem őt, mint aki azon vacillál, hogy hazudjon, vagy az igazad mondja, mert hiába tette fel a kérdést, hiába fonódott egymásba a pillantásunk, akkor is ott égette a belsőmet az, hogy eddig is szarnak adtam egy pofont, amikor próbáltam kicsit nyitni felé, amikor őszinte voltam. Mintha csak az őszinteség a jelen helyzetben inkább mérgező lett volna, mintsem fényhozó. Újabb sóhajt engedtem szabadjára, karomat összefontam a mellkasom előtt és az igazság mellett döntöttem, legyen bármennyire is fájdalmas.  
- Azt akartam, hogy ott legyél, azt akartam, hogy mellettem legyél. – könnycsepp megjelent a szemem sarkában, majd egyszerűen legördült az arcomon, hogy aztán a mélybe zuhanyon, pontosan úgy, ahogyan én szoktam a sötétségben zuhanni. Megköszörültem a torkomat, mit sem törődve azzal, hogy esetleg elhiszi vagy nem. – Most meg mit akarok? Nem tudom. Egyik pillanatban azt, hogy újra dolgozhassak, hogy újra azt érezzem, hogy valamire még jó vagyok, netalán élni akarok, újra látni és érezni a napot, nem csak tudomásul venni azt, hogy létezik. Azt érezni, hogy az elcseszettségem ellenére is még érek valamit, hogy fontos lehetek, vagy csak szerethető vagyok. Hogy érek annyit, hogy valaki harcolni akarjon velem együtt és ne hagyjon magamra, ha újra megbotlom és lezuhanok a sötétség poklába. – hangom olykor megremegett és kicsit néha megakadtam beszéd közben, de végig mondtam még ha nagyokat is nyeltem közben, mert egyáltalán nem volt könnyű mindezt kimondani. Esélyesen az is nehezített az egészet, hogy úgy éreztem, hogy mindegy mit mondok, nem fogja érdekelni, talán el se fogja hinni, pedig ismert annyira, hogy elegendő legyen rám néznie és tudhassa azt, hogy őszintén beszélek, a lelkem legmélyéről. Egy csepp hazugság se lappangott a szavaimra.
- Még is mit kellene hinnem azok után, ahogy viselkedsz?! – kétségbeesetten, ugyanakkor dühösen is csendült a hangom, miközben egyre inkább sírás közeli állapotba sodródtam. Gombóc gyűlt a torkomban, fojtogató volt ilyen távolságból is a közelsége, mígnem egy-két léptem közelebb vitt hozzá, mert legszívesebben megráztam volna, vagy lekevertem volna neki egy pofont, amiért megint rám akarja kenni azt, hogy én látom rosszul a helyzetet. Még is hogy kellene látnom? Abból tudok következtetéseket levonni, ahogy viselkedik velem. Végül aztán sietve kezdtem el hátrálni és legyűrtem azt, hogy neki essek. Nem emeltem rá kezet, egyszerűen csak megfordultam és elsétáltam a hozzám hasonlóan romos állapotban lévő házba, hogy egyszerűen összerogyjak és átadjam magam a sírásnak a falak rejtekében, miközben kezembe temettem az arcomat, majd idővel egyszerűen a poros és koszos földre csúsztam le. A lábamat felhúztam,  átöleltem azt és hagytam, hogy a sírás elmosson mindent, mint a folyók áradása.  

Robert & Leilani  

Szavaira kicsit bosszúsan vontam fel a szemöldökömet és még a számat is összepréseltem. Aprócska kezem ökölbe szorult és legszívesebben bemostam volna neki. Hogy jön ő ahhoz, hogy folyamatosan megmondja mit is kellene tennem? Fogalma sincs semmiről se, hogy pontosan mi is történik a felszín alatt, de ő is ugyanúgy ítéletet mond, mint mindenki más. Pedig alig pár perce találkoztunk.
- Mert szerinted nem próbáltam már kikapcsolni a fejemben kattogó órát? Szerinted tényleg én ragaszkodom ahhoz, hogy pontosan tudjam mennyi nap is telt el? Tényleg ennyire szánalmasnak vagy önmarcangolónak tartasz? – szavak keserűen csendültek, miközben arcomra kiült a düh és egy kisebb ellenszenv, amit irányába éreztem annak köszönhetően amit mondott, majd drámaian körbepillantottam, mintha csak kutatnám azokat, akik segítőkezet akarnának nyújtani, csak én vak voltam egészen eddig és nem vettem észre őket.– Várj, oh már látom is a sok embert, akik jöttek segíteni, csak én balga eddig vak voltam. Basszus, milyen sokan vannak, most hogy mondod. – persze, hogy csak gúnyolódtam rajta és azon, amit mondott. A családom azért nem volt itt, mert én nem akartam, hogy lássák ezt a romhalmazt, amibe költözni akartam. Nem pedig azért, mert rosszban voltunk. Mások meg miért is jöttek volna ide? – Vagy magadra értetted? – teszem fel a költőinek szánt kérdést. -  Mert ha igen, akkor remélem szórakozol, mert mióta egymásba botlottunk egyszer nem nyújtottál felém segítőkezet, sőt, inkább olyan, mintha csak azt keresnéd, hogy belém rúghass vagy fájdalmat okozhass. Bár okát nem értem, ha csak nem azért teszed, mert nem köszöntem meg azt, hogy megmentettél.  – tudtam előre, hogy nem fog egyetérteni, vagy esetleg semmit se fog felelni, de már leszartam. Elegem volt abból, hogy engem állít be folyamatosan rossznak, miközben nemhogy egyetlen egy kedves tette se volt az elmúlt percek alatt, hanem igazából még egyetlen kedves szava se. Mintha nem is ismertem volna igazán azt a férfit, akivel megannyi év után ismét egymás közelébe sodort az élet. Mintha nem is az a férfi állt volna előttem, akibe hajdanán beleszerettem vagy akihez hozzá akartam menni.
Végül lemondóan sóhajtottam és legyintettem is egyet, hogy hagyjuk és inkább menjen a francba! Persze utóbbit csak gondolatban tettem hozzá, jelét nem adtam. Esküszöm, még az is megfordult a fejemben, hogy ki se fogok csomagolni és inkább máshova költözöm, mintsem bármekkora mértékben is egy levegőt kelljen szívnom vele.
Az újabb megszólalására sietve kaptam fel a fejemet és hitetlenkedve elnevetettem magam.
- Menj a francba Robert! – elsőre csak ennyi bukott ki ajkaim között, miközben ismét darabokra törte a megtépázott szívemet. – Valóban nem az anyád voltam, hanem a menyasszonyod!! Az a nő, akivel össze akartad kötni az életedet, akivel családot terveztél! Akinek majdnem hűséget fogadtál, egy olyan esküt, amiben benne van, hogy jóban és rosszban! De helyette mit tettél?! Minden szó nélkül leléptél és most meg még nekem is támadsz, azért mert fáj az, amit tettél vagy másként látom a helyzetet, mint te?! – fájdalommal átitatott volt a hangom és már az se érdekelt volna, ha mások is meghallják ezt a beszélgetést. Tényleg csessze meg! Elegem volt belőle és az arrogáns képéből, mert jelenleg nagyon is annak éreztem, aki azt élvezi, ha a földön fekvőbe még inkább belerúghat, vagy csak azt élvezné, hogy még több sebet tud ejteni rajtam, mert a múltban elszenvedett sérülések nem lennének szerinte elegendőek.
Nem tudtam volna megmondani, hogy miért is avattam be abba, hogy neki köszönhetően maradtam életben, hogy vele álmodtam, míg öntudatlanul feküdtem a kórházban. Ostobán éreztem magam, amiért elárultam neki, de leginkább talán az fájt, hogy még mindig mennyire közönyös maradt, mintha tényleg soha nem jelentettem volna számára semmit se, ahogyan ez a megosztott emlék se. Sietve töröltem le a könnyeimet, amik időközben szabad utat leltek maguknak.  
Feszülten megdörzsöltem a halántékomat, mert kezdtem unni ezt az egészet, mintha csak egy folyó két partján állnánk, ami egyszerre volt fájdalmas és talán jó is, mert ha talán ugyanazon a parton ragadunk, akkor már rég megöltük volna a másikat, ugyanakkor fájt is, mert látva őt minden szarságra ellenére is valamennyire hiányzott. S talán ha nem is adtam ennek hangot, amikor megpillantottam őt, akkor reméltem azt, hogy ő talán meg fog érteni vagy segíthet ebből kikeveredni, mert sok szar dolgot élhetett már meg ő is, de valahogy minden egyes perccel ez az elmélet egyre távolabbra sodródott.  
- Miért az számított, hogy mások mit akarnak és nem az, hogy én mit akarnék? – halkan csendült a hangom, miközben őt fürkésztem szomorú és megtört pillantással. A testtartásom is arról árulkodott, hogy elfáradtam. Nem akarok még vele is csatázni, mert értelmetlennek látom. Elég az, hogy minden egyes nap a saját démonjaimmal kell, hogy életben tudjak maradni és ne vágyjak egy rohadt tetőperemre, mint a kezdetekkor.
- Látom, neked legalább könnyedén ment, mintha tényleg soha semmit se jelentettem volna számodra. –  bármennyire is fájt kiejtenem eme szavakat még is megtettem, mert valahogy ezt éreztem annak köszönhetően ahogy viselkedett velem. Lehet segíteni akarna, de helyette még is csak azt érzem, hogy belém mar és rúg minden egyes tettével és egy csepp kedvesség sincs benne, vagy segítőszándék. Vagy éppen megértés, hogy kicsit megértse azt, hogy min megyek keresztül, vagy mire is lenne szükségem. De talán az a legrosszabb az egészben, hogy fújja a maga kis véleményét, de valójában üresnek hatnak a szavai, mert a tettei teljesen mást súgnak, mint a szavai.
Végül inkább hátraarcot csinálok és elindulok a ház felé, hogy magára hagyjam a kutyájával. Nincs kedvem tovább folytatni ezt a beszélgetést, már ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. A lakásban egy stabilnak tűnő dobozra rogyok le, hogy a kezembe temessem az arcomat és hagyjam, hogy a könnyeim szabad utat leljenek maguknak, a testem pedig rázkódjon a zokogásnak köszönhetően.
Kurvára elfáradtam, pedig még kicsit rendbe is kéne szedni ezt a lakást, hogy ne fulladjak bele ma éjszak a porba.

Robert & Leilani  

Amikor szöszinek hív, akkor megforgatom a szememet, de nem mondok semmit se, csak egyszerűen összefonom a karomat a mellkasom előtt és úgy várok arra, hogy mit is akarhat mondani. De ha őszinte akarnék lenni, akkor az eddig hallottak alapján sok jóra nem számítok, még ha valóságban nagyon is vágynék egy kis kedvességre tőle, viszont kezdtem úgy érezni, hogy bármikor bármit is mondok, az valahogy inkább olaj a tűzre és talán több sértettség vagy utálat lakozik benne az irányomba, mint bennem irányába. Ami azért eléggé fura volt és nem is igazán értettem az okát.
- Lehet, hogy egyszer ki fogom tudni mondani azt, hogy köszönöm, de nem lesz jobb, ha akkor fogom megtenni, ha teljesen komolyan is gondolom és nem akarom majd félpercenként visszavonni, vagy újra kimondani? Tényleg hazugságra vágysz? – meglepetten csendül a hangom, mert ennél a történtek ellenére is őszintébbnek gondolom a kapcsolatunkat, vagy hát azt a romhalmazt, ami még maradt belőle, mert valahogy tényleg talán annak hatot. Egy háznak, ami egyszer csak összedőlt, csak a bentlakók még idejében szét tudtak más-más irányba széledni.  A kérdése második felére csak felvontam a szemöldökömet, de már nem pazaroltam arra szót, mert bármennyire is vágytam volna végre magyarázatra úgy éreztem, hogy valójában soha nem fogok kapni.
Csendesen hallgattam őt és egy kicsit össze is húztam a szemem, mert volt abban újdonság, ami elhagyta a száját. Mármint tudtam, hogy volt, amikor benézett, de az alapján ami most elhangzott nem egy-két alkalomról volt szó, ami viszont azt jelentette, hogy a családom is eltitkolta azt, hogy járt nálunk.
- Nem vágyom hazugságra, csak arra vágyom, hogy végre valaki mellettem álljon és ne egyből elrohanjon csak azért, mert most éppen nehéz velem, vagy túl sok szarság jár velem. Olyan nagy gond, hogy vágyom arra, hogy ne csak akkor legyek elég jó, amikor minden rendben volt, hanem így is? – tártam szét kicsit a kezeimet, majd nem csak lemondóan megingattam a fejemet, hanem sóhajtottam is egyet.  – Nem mindig én küldtelek el. – vallom be, mintha ez még számítana bármit is, de ha már igazságról beszél, akkor ideje, hogy ő meg ezzel legyen tisztában. – Valószínűleg elenyésző alkalomról tudok, hogy mikor is járhattál ott. – teszem még hozzá alig hallhatóan, ahogy visszagondolok a kezdeti hónapokra. Emiatt is fájt még inkább hajdanán látnom őt a tárgyalások során, emiatt kerültem őt a bíróság falain belül, mert azt hittem, hogy az 2-3 alkalom után tényleg egyszerűen elsétált és meg se próbált maradni, de már semmiben se voltam biztos…
Ajkamba haraptam, amikor a másik téma került szóba, miközben figyeltem miként is jött teljesen közel hozzám. Annyira egyszerű lett volna ismét kinyújtani a kezemet és megölelni őt, de még se tettem. Féltem attól, hogy hibát követnék el vele, mert őt a közelségem, a felbukkanásom egyszerűen csak zavarja, vagy talán utálattal gondol rám.
- Talán, ha megkérdezted volna, hogy én mit akarok, vagy ha elmondod, akkor lehet megértettem volna. Lehet azt mondtam volna, hogy térj haza épségben, hiszen egyszer mindennek vége lesz és vártam volna rád, de egyszerűen helyettem döntöttél. – hangom szomorúan csendül, majd lesütöm a pillantásomat. Remegő kézzel söpröm a fülem mögé szőke tincseimet, amikor is ő még mondana valamit, de egy ismeretlen nőihang közbeszól az egész beszélgetésnek. Kíváncsian pillantottam a nő irányába, és ha volt lehetőségem rá, akkor kicsit sután integettem neki és még köszöntem is úgy, ahogy az illem diktálja. Aztán egyszerűen csöndben várakoztam, miközben őket hallgattam, vagyis úgy tűntehetett, hogy azt teszem, de valójában Boby szavai jártak elmémben.
Mire pedig észbe kaphattam volna ismét távolabb lépett és megint ott volt a kerítésnél.
Egyszerre éreztem feszültséget és elveszettséget a kialakult helyzet miatt, meg a hallottak miatt. Idegesen dörzsöltem meg az arcomat és talán hagynom kellett volna az egészet a francba, de míg az elmúlt hónapok alatt inkább csendes voltam, most még is azt éreztem, hogy beszélni akarok.
- Amikor a kórházban feküdtem és nem észleltem semmit se a környezetemből, akkor tudod mi tartott részben életben? – halkan csendül a hangom, ahogy ismét ráemeltem a pillantásomat. – Te. – elhúztam a számat és keserűen elnevettem magam. – Veled álmodtam. Azt álmodtam, hogy ott vagy velem és vigyázol rám, beszélsz hozzám. Hogy melletted többé nem érhet baj és egyszer még minden rendben lehet, aztán magamhoz tértem, de hiába a te nevedet ejtettem ki elsőnek, mert sehol se voltál… - éreztem, ahogy egy könnycsepp megjelent a szemem sarkában, amit sietve letöröltem és arról fogalmam sem volt, hogy nem csak álmodtam az egészet, hanem akkoriban tényleg ott volt és beszélt is hozzám.
- Az előbb még mondani akartál valamit, vagy újra éveket kell várnom arra, hogy mindent kimondj az évekkel ezelőtt történtekkel kapcsolatban? – nem volt gúnyos a hangom, inkább csak megfáradt, de elegendő volt csak rám néznie, hogy tudja én nem fogom ismét szóba hozni. Ha akarja, akkor most még elmondhatja, ha nem, akkor így jártam és talán kicsit átkozni fogom az ismeretlen nőt, hogy pont akkor kellett a beszélgetésbe belekotyognia.

Robert & Leilani  

Szavainak köszönhetően idegesen dörzsöltem meg a halántékomat és erősen a nyelvemre haraptam, mielőtt még olyat mondanék, amit fél pillanat alatt megbánnék. Lehet nem voltam egy tündéri egyéniség, mint hajdanán és tele voltam megannyi tüskével, de eléggé nehéz úgy létezni, hogy valójában a legtöbb ember egyszerűen csak hatát fordít neked, ha a dolgok bonyolulttá válnak, de amíg nem voltak tüskéid addig viszont jó voltál nekik. Nem véletlen, hogy úgy tartják, hogy a nehéz helyzetben mutatkozik meg, hogy kik is azok, akikre igazán számíthatunk.
- Nem skatulyázlak be és nem képzelek bele semmit se, egyszerűen csak vannak érzéseim, még ha nem is olyan vidámak, mint hajdanán. – hangom halkan és fáradtan csendült, talán nem is hallotta az egész válaszomat, de nem is érdekelt már. Elfáradtam a csatározásban, vagy abba, hogy megpróbáljam az emberek tudtára adni azt, hogy valójában mit is érzek. Részben azért nem tettem, mert nem akartam őket megrémiszteni, nem akartam azt, hogy jobban aggódjanak, vagy éppen nem akartam összetörni az ábrándjukat, amibe részben saját magukat ringatták velem kapcsolatban. Így pedig egyedül maradtam a sötétségben, ami egyre inkább csak rám telepedett, míg nem olykor már egészen fullasztónak hatott, de valahogy még se tudtam azt, hogy miként is lelhetném meg újra a napfényt, mintha csak tényleg örökre beborult volna.
Miután megpillantottam őt a házam előtt, ahogy ott állt egyszerűen csak ösztönből cselekedtem. Annyira könnyű volt átölelni őt, a fejemet hátának dönteni, mintha csak soha nem is váltunk volna el, vagy éppen nem lenne annyira nehéz megmaradni a sok boldog, vagy legalábbis normálisnak tűnő ember közelében. Amint viszont rájövök, hogy mit is tettem, sietve hátrálok el, mert jelenleg képtelen lennék elviselni azt, hogy ő fejtené le a kezemet magáról, vagy csak egy újabb bántószót, amit a tettem vált ki belőle. Talán ezért is kezdek el bocsánatot kérni, nem csak egyszer, hanem háromszor is, mert magam sem értem, hogy mi történik és remélem azt, hogy talán ezzel képes lehetek belé fojtani mindent szót, amit a pár pillanatig tartó ölelésem hozna a felszínre. Mélyen legbelül viszont pontosan tudom, hogy egyetlen másodpercét se bántam meg a tettemnek. Végre pár pillanatig valami annyira ismerősnek hatott, mint oly régóta semmi se.
Nem kerüli el a figyelmem miként is fonja össze a karját, vagy vonja össze a szemöldökét, de inkább csak sietve lépek el mellette, hogy a dobozok felé vegyem az irányt. Ha rákérdezne miért is tettem, akkor magam sem tudnám megmondani. Egyszerűen csak zsigerből jött.
Hallom a gúnnyal átitatott kérdést, de nem felelek rá, inkább csak lehajolok és hagyom, hogy arcomba hulló hajam eltakarja a fájdalmas grimaszt. Szívesen a képébe mondanám azt, hogy nem szánszándékkal marom el az embereket, de miért csak bennem keresi a hibát, miért nem azokban is, akik egy-egy tüske után máris inkább odébb álltak? Miért minden csak az én hibám lenne? Hol marad az, hogy jóban és rosszban is kitartunk a másik mellett? Legfőképpen akkor is, amikor legkevésbé érdemli meg, de inkább csak sóhajtok egyet és elindulok befelé a dobozzal.
Újabb dobozért nyúlnék, miután visszajövök, amikor meglátom, hogy még mindig ott áll és bármennyire is inkább levegőnek kéne néznem mégis a lépteim közelebb visznek hozzá.
- Te tényleg azt hiszed, hogy nekem ez így jó, vagy hogy szánszándékkal marom el az embereket? – kérdőn csendül a hangom, mert rohadtul fájt a feltételezése. – Másrészről meg miért minden az én saram lenne? Hol marad az, hogy a másik se fusson el akkor, amikor minden szar és rossz? – nem kiabálok, de a hangom egyszerre feszült és megtört. Pár pillanat múlva megingatom a fejemet, hogy inkább felejtse el, mert nem igazán várom azt tőle, hogy megértse. Lassan elindulok az utolsó előtti dobozért, de félúton megtorpanok és visszapillantok rá. – Tudod, talán akkor is könnyebb lenne, ha az emberek nem csak a levegőbe beszélnének, hanem tényleg érdekelné őket az, hogy mi lappang a mosoly és a felszín alatt és csak utána jönnének a tanácsaikkal. Nem pedig azelőtt, hogy bármit is tudnának... – hangom határozottan csendül, mert soha nem vártam el azt, hogy valaki az én cipőmben sétáljon, de valahogy úgy éreztem, hogy igazán soha senkit se érdekelt az, hogy mit is érzek. Hajdanán szerintem még a dokimat se, ha így lett volna, akkor észrevette volna azt is, hogy a tárgyalás rohadtul nem tett jót, csak még inkább a lelkembe ivódott mindaz, ami történt. Újabb sóhaj bukik ki ajkaim között, majd megemelem a dobozt, vagy legalábbis megemelném, ha mozdulna. Rohadt életbe, miért kell ennek is még nehéznek lennie. Dühösen rúgok bele, mire fájdalmas nyikkanás szökik ki ajkaim között, mert nekem jobban fáj a tettem, mint a dobozban megbúvó féltve őrzött könyveimnek.

Robert & Leilani  

- Talán, de az is lehet, hogy nem. Ha meg se próbálod, akkor sose fog kiderülni. – hangom meglepően barátságosan csendül az eddigiekhez képest és őt fürkészem, majd lemondóan sóhajtok, mert esélyesen úgyse fog beavatni. Ő már eldöntötte ezt, így kár is reménykedni, hogy végre legalább így ennyi év távlatából valamiféle magyarázatot azért kapni fogok bizonyos téren.
Sose hittem volna, hogy a hazugság maszkját mennyire könnyű magunkra ölteni, egészen addig, amíg én is pontosan így nem cselekedtem. Egészen jól elevickéltem eddig, még ha ez nagy hazugság is volt, de még levegő jutott a tüdőmbe, a szívem vert, olykor még egy őszinte mosolyra is futotta, még ha többségében hamis is volt.  Aztán ide sodort az élet, ahova józangondolkodású ember biztosan nem érkezett volna meg. Szükségem volt arra, hogy valamivel lefoglaljam magam, hogy végre úgy érezzem, hogy hasznos vagyok és képes vagyok valamit elérni. Képes vagyok még szépet alkotni. Ez a ház talán a reményt hordozta magával, nem csak azt, aminek eddig hittem. Aztán jött ő a semmiből és a maszk megrepedt és az özönvíz mindent romba döntött, ami még talán ép volt, vagy lehetett volna kapaszkodni. Egy részem felfogta, hogy elbasztam, de a nagyobbik fele abban a kiakadt állapotban nem igazán.
Fellélegeztem? Nem. Jobban éreztem magam, miután minden szart rázúdítottam? Nem. Egy kis megértést reméltem? Nem. Igen. Nem. Talán. Gyűlöltem magam a kimondott szavakért és elkövetett tettekért? Igen.
Ha valaki egy éve azt mondja, hogy ennyire a peremre fogok sodródni, hogy ennyire nem fogok önmagamra hasonlítani, akkor egyszerűen kinevettem volna.
A kérdését hallva majdnem beintettem neki, de nem tettem. Inkább csak hátat fordítottam neki, hogy elinduljak vissza a házba. Ne erőlködj, csak játszd a szereped. Valami miatt ezt az érzést keltette bennem a reakciója, még ha nem is vártam tőle, hogy megoldja a problémámat, de talán kicsit reméltem valahol mélyen legbelül, hogy egy mentőövet tőle kaphatok, hogy ő talán kicsit meg fog érteni…  
- Megtettem. Részben amiatt kötöttem ki a tárgyaláson. – hangom megtörten csendül. Emiatt jelentem meg az első napon is, amikor egyszerűen elájultam, mert a doki szerint segíthetett volna az egész procedúra a feldolgozásban, de valahogy nem így lett, helyette megtanultam hazuggá válni. Akár ezt is lehet sikernek nevezni, minden csak nézőpont kérdése. – Te kérdezted, hogy mi a fene bajom van, máskor tedd hozzá, hogy nem érdekel az igazság vagy csak költői a kérdés. – honnan is tudhatta volna, hogy most először mondtam ki mindazt, amit éreztem? Most először ejtettem ki hangosan a szavakat és ez mit is jelentett, még akkor is, ha süket fülekre talált. Végül eltűntem a házban nem számítva arra, hogy tényleg be fogja hozni a dobozt. A konyhába sétáltam, ami nagyon nem hasonlított a régire. Ujjamat végighúztam a poros pulton, miközben a sírás a torkomat fojtogatta.
Minden rendben lesz. Ígérem.  
Magamnak ígértem meg, vagy a háznak. Ki tudja abban az állapotban.
Talán inkább hotelbe kellene mennem az estére, vagy egész este is takaríthatok, mivel nagy eséllyel nem igazán fogok tudni elaludni a történtek után. Sóhajtottam, majd letöröltem a könnyeimet, mély levegőt vettem, hogy behordjam a maradék 2-3 dobozt, ami még kint várt rám, de az ajtóban megtorpantam, amikor megláttam az alakját.
Nem értettem, hogy mit keres még itt, de legfőképpen önmagam nem értettem.
Pillanatok alatt léptem közelebb hozzá és hátulról egyszerűen átöleltem őt, mint a régi szép időkben, amikor szomorú voltam. Agyam zárlatot kapott, de pillanatok alatt rájöttem mit is tettem és sietve hátráltam el, mintha csak a képzelet szüleménye lett volna az ölelés.
- Sajnálom… sajnálom… sajnálom… - mit sajnáltam a tettemet, vagy az egész elbaszott helyzetet? Mind a kettőt. Fülem mögé simítottam a hajamat, majd elsétáltam mellette a maradék dobozért. – Köszönöm a segítséget. – őszintén csendült a hangom.
Nagyot sóhajtottam a doboz mellett állva.
- Néha csak szeretnénk önmagam lenni, nem maszkot hordani, de az emberek elfutnak, ha egy megtört embert látnak. - hangom komoran csendül, majd megingatom a fejemet. - Mindegy felejtsd el. - lehajolok a dobozért, miközben háttal állok neki. - Sajnálom, hogy elbasztam a napodat! - felemeltem a dobozt és elindultam vissza házba.

Robert & Leilani  

Esélyesen nem volt fair, hogy minden dühömet rázúdítottam. Talán nem volt jogom mindezt a fejéhez vágni, de olykor, ha fáj, akkor azt akarjuk, hogy másnak is fájjon, vagy legalábbis dögöljön meg a szomszéd tehene is. Azt akartam, hogy végre fájjon neki is, legalább egy kicsit, mielőtt végleg belefulladok az engem felemésztő tűzbe. Egyébként is könnyebb volt a világra dühösnek lennem, mint magamat még inkább gyűlölni, amiért egyetlen egy tettemmel magamra rántottam a szarlavinát. Bármennyire is menekültem eme gondolat elől, attól még volt benne igazság. Magamnak köszönhettem az egészet, de valami miatt még is úgy éreztem, ha ő még mindig mellettem lett volna, akkor ez az egész nem történt volna meg. Akkor a segítségét kértem volna, így pedig még ha tévesen is még egy okot felírtam arra a listára, amiért utálhattam őt.
Szavaira beledermedek a ruháim összeszedésébe és pár pillanatra meglepettség ül ki az arcomra, aztán ha elég szemfüles, akkor szomorúságra bukkanhat az őt fürkésző íriszeimben. – Szégyelltél, ezért nem hoztál el soha? Féltél attól, hogy mit fognak gondolni az itt élők? – hangom megremeg, alig hallhatóan csendül és nem is értem, hogy miért kérdezem, hiszen már nem számít. Ami hajdanán köztünk volt, az megannyi évvel ezelőtt lezárult, de akkor még is miért fáj úgy eme gondolat, mintha csak friss lenne a seb?
Sietve sütöm le a pillantásomat, mielőtt még kiszúrhatná azt, hogy miként lesz könnyes a pillantásom. Visszarobogok a dobozhoz, hogy megfordítsam és visszadobáljam bele a ruháimat. Ajkamba harapok és sikítanék, mert elfáradtam. Elfáradtam az elmúlt hetek, hónapok színjátékába és gyűlöltem, hogy senki se látja a néma segélykiáltást. Ha úgy is egy illúziót szeretnek, akkor miért akarják, hogy hús-vér valómban létezzem?  
- Megtetszett, olyan… - mint én, de ezt nem mondom ki hangosan. Torkomra forr az a két szó, mintha csak attól félnék, ha kiejtem, akkor túl nagy bepillantást enged a felszín alá, azt pedig esélyesen egyikünk se akarja. Én legalábbis nem akarom megkockáztatni, hogy ennek köszönhetően darabokra hulljak, mint egy összedőlt dzsengatorony. Testtartásom önkéntelenül változik meg, ami elveszettségről beszélhet annak, aki jártas ebben. Nekem már szinte fel se tűnik miként ereszkednek meg a vállaim. – Egyszer talán még szép lehet, mint a többi. Szeretem a kihívásokat. – szavaim mellé legyintek is egyet, miután ismét őt fürkészem. Reméltem, hogy így lesz és nem csak a ház lesz egyszer lakható állapotban, hanem sikerül újra életre keltenem a bennem lakozó fényt.  
Kaparászás hangjára önkéntelenül rezdülök össze, majd követtem a pillantását. Ha látható volt a kutya, akkor pár pillanat erejéig elmosolyodtam, de amilyen hirtelen megjelent a mosoly, olyan sebesen is tűnt el.
- Nem én mondtam, hanem te. – hanyagul megrántottam a vállaimat, mert ő következtetett erre, még ha igaza is volt, de ez bonyolultabb volt ennél. Hibáztattam érte, igen, de még is milyen élet az, ha egy kísértetházban ragadunk? Én pontosan ezt éreztem, hogy egy kísértetjárta helyen ragadtam és fogalmam sem volt arról, hogy miként is juthatnék ki.
Undorodtam magamtól, amiért így viselkedtem vele, de mindennek ellenére se tudtam volna őszintén azt mondani, hogy megbántam a kiejtett szavakat. Talán részben így volt, de nem teljesen. Szemétláda vagyok!
Figyeltem a reakcióját, láttam miként lép közelebb, és ha nem a lépcső lett volna mögöttem, akkor sietve hátráltam volna meg.  
- Más süteményt hoz, ha üdvözli az új szomszédot!  – vágok vissza, mintha csak ez az egy dolog lenne probléma és kicsit megemelem a hangomat is. Elvesztem az önuralmamat a tetteim és az érzéseim felett. Nem tudom már pórázon tartani őket, mielőtt észbe kaphatnék már mellkason lököm őt, mintha esélyem lenne arrébb taszajtani. – Mi a fene bajom van?!  - dühösen csendül a hangom, mint aki képtelen elhinni azt, hogy tényleg senki nem érti ebben a nyomorult világban azt, hogy mit is érzek. – Ez a kibaszott ház én vagyok!! – kezemmel idegesen söpröm ki arcomból a hajamat, és időm sincs a nyelvemre harapni, a pillanat hevében mégis kicsúszik az igazság. Nincs hatalmam többé az érzéseim felett, mintha csak most én lennék Caesar, a bennem eltemetett érzések pedig Brutus, akik végre rájöttek arra miként is szúrjanak hátba és vegyék át a hatalmat. – Majdnem meghaltam! Egy őrült megkínzott és az elmúlt 327. napban újra és újra átélem! A legviccesebb pedig az, hogy ezt senki se látja… - kezem újra mellkasán landol, miközben könnyeim utat törnek és meg se fordul a fejemben, hogy netalán milyen elbaszott dolog az, hogy pontosan tudom hány napja történt az egész. – Van fogalmad arról, hogy milyen rettegni nem csak a sötéttől, de a fénytől is, mert egy rohadt rémálomban ragadtál, ami elől nem tudsz elrejtőzni sehova se?! Közben pedig mindenki azt várja, hogy jól legyél és mosolyogj!!   – pillantásom övébe fúrom, majd elhúzom a számat és keserűen elnevetem magam, miközben megingatom a fejemet. – Honnan is tudnád. - lehet rendőr volt, de akkor se hittem azt, hogy a környezetemben bárki is tudná azt, hogy milyen az, amikor már a nappal se jelent biztonságot és nem csak az éjszakától kell félni. Kezem remeg, ahogy az egész testem. Idegesen túrok a hajamba, majd letörlöm a könnyeimet, és ha tudtam, akkor egyszerűen elléptem tőle, mert nem számítottam volna arra, hogy megért, vagyis hogy akár csak meg akarna ölelni, vagy arra vágyna, hogy még a közelében maradjak. Hamarabb fordult meg a fejemben, hogy csak hisztérika leszek a szemében, vagy pont leszarja valójában, hogy vagyok, mert a színjáték által mutatott énemet egyszerűbb elfogadni, mint a darabokban heverőt.
Ha nem tartott a közelében, akkor lassan indultam el a lépcsőn, miközben forgott velem a világ. Felérve a tornácra megtorpantam és ajkamba haraptam. Haboztam, de ha még itt volt, akkor megszólaltam.
- Ha szeretnél segíteni, akkor ha behoznád a konyha feliratú dobozt, azt megköszönném. – biztos voltam abban, hogy az egy nehezebb doboz lehet. Valahogy korábban elkerülte a figyelmünket a tesómmal. Aztán egyszerűen besétáltam a poros és undorító otthonomba.

Robert & Leilani  

Fáradtan és megtörten sóhajtottam, miközben a fájdalom átjárta a testemet. Mostanra talán meg is szokhattam volna, de az elmúlt hónapok után úgy éreztem, hogy képtelenség hozzászokni, mintha csak minden egyes alkalommal dicsekedni akarna, hogy milyen sokféleképpen képes lecsapni rám. Idegesen fújtattam, miközben próbáltam a lehető legmesszebbre hessegetni az emlékeimet arról, hogy mennyiszer estem pofára gyógyulás közben, vagy milyen érzés is volt az, amikor még mozdulni se bírtam. Sose fogom elfelejteni azt az érzést, amikor azt hittem, hogy lebénultam és hiába akartam mozdulni, akkor se engedelmeskedett a testem, csak maradt a mindent átjáró fájdalom. Abban a pillanatban kívántam életem során másodszor azt, hogy bárcsak inkább meghaltam volna.
Fogalmam sem volt arról, hogy Fortuna miért hagyott el, vagy kiírta az én történetemet, már ha tényleg létezik valami felsőhatalom, de vagy valaki megbántotta és rajtam tölti ki a dühét, vagy csak túlzottan imád a pohárfenekére nézni és a lehető legelcseszettebb helyzetekbe sodor ennek köszönhetően.
Nagyon reméltem, hogy senkit se érdekel az új jövevény, vagy legalábbis előtte lesz lehetőségem még összeszedni az elhagyott ruhadarabjaimat. Először is nem így akartam bemutatkozni, valójában sehogy, még akkor se, ha tudtam eléggé kitűnök ebből a közegből. Másodszor rohadtul nem vágytam arra, hogy bárki is lássa fehérneműimet, bár inkább így, mint rajtam. Utóbbinak még a gondolatától is elfogott a hányinger, így csak dühösen nyúltam a legközelebbi darabért, hogy aztán sietve összeszedjem a többit is, de az ő betoppanása megzavart.
A párkák végre nem szentelnének valaki másnak figyelmet? Az én fonalamat inkább vágják el, ha csak ennyire elbaszottat tudnak fonni. Könyörgöm.
- Örülök, hogy téged legalább szórakoztatott. – megforgattam a szememet és ellöktem a kezét, mert tőle aztán semmi se kellett. Dühös voltam rá. Gyűlöltem őt. – Ha kimosolyogtad magad, akkor akár vissza is mehetsz arra, amerről jöttél. – hangom csöpögött az iránta érzett rajongástól. Tudom, más nők hálásak lennének, amiért megmentették őket, de én valahogy nem éreztem így, hiszen ha ő nincs, akkor nem kellett volna ezerszer is átélnem minden egyes pillanatát annak, ami velem történt. Vajon az elmúlt időben eszébe jutottam? Belegondolt abba, hogy miként lehetek, vagy ő is könnyedén elhitte, mint mindenki más, hogy jól vagyok, mint ahogy mutattam a tárgyalás utolsó időszakában? Vagy meg se érintette a történtek, vagy hidegen hagytam teljesen őt a múltunk ellenére is?
- Ugye most csak szórakozol, hogy ott laksz? – hitetlenkedve csendül a hangom, miközben idegesen böktem az említett épület felé, majd idegesen dörzsöltem meg a halántékomat. -  Több mint 8 millióan élnek ebben a rohadt városban, de persze, hogy pont téged kaplak a nyakamba. - Keserűen elnevettem magam és majdnem hozzávágtam a fehérneműt, de még idejében kapcsoltam. Bassza meg! Talán inkább hallgatnom kellett volna a családomra. - Tudomásom szerint az nem ütközik törvénybe, mert ha így lenne, akkor az emberek folyamatosan egymást perelnék. – hangom negédesen csendült és egy hozzá illőmosolyt is kapott. Elég csak a megannyi videóra és képre gondolni, ami a közösségi felületeken keringenek. –  Legalább egy szívességet megtehetnél, ha már rohadtul nem kérdezted meg, hogy én mit is akarok és pontosan azon a napon döntöttél úgy, hogy egy régóta megszegett ígéreted betartod.  Legalább ennyivel jössz amiatt, hogy miattad újra, meg újra át kellett élnem mindent… – nem mintha akkor olyan állapotban lettem volna, de pont leszarom.  Szúrni akartam és fájdalmat okozni, mert úgy éreztem, hogy én már több szúrást és fájdalmat nem bírok elviselni, így a világra akartam borítani egy részét hátha akkor könnyebb lesz. – Ha anyám becsöngetne hozzád, akkor tégy úgy, mintha otthon se lennél. Biztosan menni fog, hiszen már megesett, hogy szellemet játszottál, mintha soha nem is léteztél volna. - persze, hogy arra gondoltam, amikor úgy döntött, hogy lelép. - Felőlem a tornácodon hagyott sütit megeheted, csak a tálat ad vissza.- tettem még hozzá, majd megtapogattam a sajgó oldalamat és hasamat. Grimaszom elárulta, hogy fájdalmam van, ami szavainak köszönhetően dühös pillantássá változott. Izzott a pillantásom.
- Csak nem félsz, hogy jobb rémálmot találok, mint amiben neked köszönhetően ragadtam? – vádlón csendült a hangom, pontosan úgy, mint amikor számon kértem rajta, hogy miért nem lőtte fejbe azon az estén a támadómat. Ha a pillantásunk találkozott, akkor farkaszemet néztem vele és még az államat is kicsit felszegtem. – Ha vágyom is valamire, akkor se hiszem, hogy pont veled kéne megosztanom. – hangom barátságtalanul csendült,  miközben a hányinger újra rám tört, de igyekeztem leplezni. Sietve léptem el mellette, ha tudtam, hogy összeszedjem az elhagyott ruhadarabokat, mielőtt még mást is idevonzana.

Robert & Leilani  

Lemondóan sóhajtottam, ahogy az új otthonomat fürkésztem és kisebb fintor ült ki az arcomra, mert ez egy nagyon elbaszott döntés volt. Kétség se fért hozzá. Ezt a házat egy nagyobb szél biztosan ripityára fogja törni – túlzás -, de tényleg úgy festett, mint amit csak a Szentlélek tart egyben, pedig nem voltam vallásos. Nem is értem, hogy a szomszédság miért nem küzdött azért, hogy bontásra kerüljön, mert borzalmas volt... Gondolataimból végül Hannah rántott ki azzal, ahogy meglökött a csípőjével és mosolyogva fürkészett, miközben a kezével arcom előtt hadonászott.
- Igazán megtaníthatnád már, hogy miként zárod ki teljesen a külvilágot, de most hogy visszatértél közénk esetleg segítenél a cipekedésben? – játékosan csípőre tette a kezét és durcásan nézett rám, mire elmosolyodtam. Imádtam a testvéremet és hálás voltam azért, ha nem is fogadta el, de ő legalább tiszteletben tartotta a döntésemet.
- Ez az én különleges képességem, ezt nem lehet megtanulni, ezzel együtt kell születni. – ugrattam őt, hiszen majdnem egy évem volt arra, hogy tökéletesre fejlesszem, különben biztosan megbolondultam volna a tárgyalás közben. 327 nap telt el, de még is olyan volt, mintha csak tegnap történt volna a támadás. Egyszerűen nem eresztett, újra és újra a legkülönfélébb módokon kísértett, pedig tudtam jól, hogy helyesen cselekedtem. Egy nő és a gyereke remélhetőleg valahol biztonságban vannak, többé nem kell rettegniük.
Sietve nyúltam a dobozért, amit Hannah próbált felemelni. Rohadt nehéz volt, de legalább ketten megbírtuk mozdítani. Lassú léptekkel haladtunk, majd a nappaliban leejtettük, aminek köszönhetően felkavarodott a por és köhögésbe törtünk ki.
- Azért  reggel csörögj már rám, hogy túlélted ezt a helyet és nem falt fel valami kísértet, vagy a por nem csinált ki. – láttam, hogy milyen borzalommal nézett végig a házon, amit meg tudtam érteni. Nem csak romos volt, hanem mindent vastagon fedett a por. Ma még egy kibaszott takarítás is várni fog rám. Legalább áram és víz volt, a többit meg majd valahogy megoldom. Figyeltem a málló tapétát, aztán a testvéremre siklott a pillantásom a megannyi pityegést hallva. Mosolyát látva sejtettem, hogy miről is lehet szó.
- Úgy hallom a lovagod már türelmetlen. Menj csak, a maradék pár dobozt megoldom, elméletben azok már nem nehezek. – vagy legalábbis nem annyira, mint ez volt. Aggódva fürkészett, mire csak közelvontam magamhoz és elindultam kifelé. – Minden rendben lesz, majd kipofozom és ez lesz az utca legszebb háza. – hazugság, de még is úgy ejtettem ki mindent szót, mintha tényleg ebben reménykednék. Megöleltük egymást, puszit váltottunk és már majdnem beszállt a kocsiba, amikor megtorpant.
- A fénykép. – láttam, hogy mennyire kényelmetlenül érinti, mire megingattam a fejemet. – Tudod, hogy nem fognak addig az ősök békén hagyni minket. Mi lenne, ha azt fényképezném le. Az elég normálisnak tűnik.- bökött a szomszéd háza felé, mire felvontam a szemöldökömet. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, de még is bólintottam. Reméltem, hogy senki se látja azt, hogy egy idegen csaj a házat fényképezni, ahogyan azt is csak remélni tudtam, hogy a szüleim nem oda fognak becsöngetni, hogy hoztak egy kis süteményt.
Miután elköszöntünk elindultam vissza az omladozó ház szerűséghez és próbáltam nem átkozni magam azért, hogy ennyire vadbarom voltam. Ebbe tuti bele fog törni a bicskám. Még is mit gondoltam? Lemondóan sóhajtottam, majd felkaptam az egyik dobozt és elindultam befelé, csak arra nem számítottam, hogy ki fog nyílni és szép lassan a fehérneműin úgy fognak vezetni a házam felé, mint valami útjelző. Egészen addig fel se tűnt, amíg véletlen az egyiken el nem csúsztam ama pár lépcsőfok egyikén, ami a tornáchoz vezetett. Kisebb sikolyt követően egy fájdalmas nyögés keretében ismerkedtem meg újra a földdel. Dühösen fújtattam, majd amikor realizáltam, hogy miben is botlottam meg, akkor felpillantottam az égre. Remélem te legalább jól szórakozol, de végre igazán foglalkozhatnál mással is! Sietve nyúltam a piros csipkés bugyiért, majd éppen felpattantam volna, hogy a fájdalom ellenére is lehető leggyorsabban összeszedjem a melltartóimat és bugyijaimat, amikor is egy kéz siklott be a látómezőmben.
- Még is mit képzeeee?! – ingerülten csendült a hangom, ahogy kikaptam a férfi kezéből a fehérneműt, de ahogy arcára siklott a pillantásom belém fagyott a szó. Ő mit keres itt? –  Ez most valami elbaszott vicc? – bukott ki ajkaim között, mert én egyáltalán nem találtam poénosnak a helyzetet. Egykoron minden joga megvolt ahhoz, hogy ilyen csodákban lásson, de azt a jogát akkor elvesztette, amikor úgy döntött, hogy összepakol és magamra hagy. Ezt a szokását meg megtarthatta volna 327 nappal ezelőtt is. Minek is sietett az ismerős címre, amikor érkezett a bejelentés? – Saját magadat is lecsukhatod birtokháborításért, vagy ahhoz inkább másik zsarut hívjak? – kérdőn pillantottam rá, és ha a szavaim nem lettek volna beszédesek, akkor a hangom eléggé kifejező volt, hogy hova is kívánom őt. Ha esetleg a kezét nyújtotta, akkor csak ellöktem és egy fájdalmas grimasz keretében feltápászkodtam, magamhoz ölelve az eddig visszaszerzett fehérneműimet.  

Robert & Leilani