.

A vizsgálat közben ezernyi érzelem kavarog bennem. Hivatalosan kellene eljárnom, de Maddie nem az a nő, akit otthagynék egy ismeretlen ország közepén. Még mindig nem sikerült megmagyaráznia, hogy mit keresett itt. Két hónapja szakítottunk, nem jelentettem ugyan ki, hogy többet nem fogunk találkozni, benne volt a pakliban, ha egyszer visszatérek a Nagy Almába, akkor megkeresem, vagy egyszerűen felhívom, de most még nem gondoltam rá, hogy igényem lenne a viszontlátásra. Eldöntötte helyettem, hogy meglátogat, és csak a vakszerencsén múlt, hogy időben érkezzek. Ki tudja, hogy mi történt volna vele odakint a hidegben, talán megfagy, az is lehet, hogy többet nem találják meg. Nem igazán vallott ez a viselkedésforma rá, sokkal inkább a megfontoltat használtam volna. Maddie érett gondolkodású, de ma este már elbizonytalanodtam benne, hogy ez így lenne. Ki az, aki fogja magát, és felcuccol, aztán meg belecsap a lecsóba? Jared biztosan nem engedte volna el, nagyon remélem, hogy megpróbálta visszatartani, de férfi legyen a talpán, aki tud neki parancsolni. Meg sem kíséreltem régebben, mert ha egyszer valamit a fejébe vett, akkor annak úgy kellett történnie. Sok mindenben simulékony a természete, jó hallhatóság, és figyel a szeretteire is, de volt egy másik oldala is a szőkeségnek. Láttam már zavartan, idegesen is, vagy csalódottan. A mai nap viszont még nekem is egy új folyamat. Nem tudom, hogyan kellene állni az exemhez, aki valójában sosem volt az, mert egyszer sem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk, de nála éltem, vele osztottam meg a hétköznapjaimat, és le is feküdtem vele. Na, Lester okoska, ez minek is sorolható be? Az öcsém rávágta volna, hogy igen ez már egy komoly viszony, de ebben a pillanatban tuti, hogy felképeltem volna, de mélyen belül én is éreztem, hogy többet jelent nekem a nő, mint egy sima dugás. Nem szoktam olyan nőkkel lefeküdni, akik iránt nem érzek semmit. Régebben hajtottam a vadakat, de harminc felett az ember már valami tartósabbra vágyik, lassan a negyvenhez meg szóba sem jöhet már egy gyors numera. Mindenkinek megvan a szerepe, és ekkor felrémlik a másik lány is, akivel meg itt ismerkedtem össze. Komplikált a családi állapotom, egy ideig nem fogom frissíteni sehol sem, mert ember legyen a talpán, aki tudja követni. A szívverését hallgatom, hátha meghallok valami elváltozást, de a dübörgésen, és a szabálytalan akkordokon kívül nem sokat veszek észre. Szerintem fél tőlem, vagy túlságosan felizgatta az előbbi téma. Nem szeretek rossz híreket közölni, de itt még a tipp sem helyénvaló. Maddie-nek alaposabb kivizsgálásra van szüksége, hogy többet tudjak mondani, aztán meg mérlegelni, hogy mi lenne a legjobb neki. Álmomban sem hittem volna, hogy egyszer eljutunk ide, mármint, hogy nekem kell gondját viselnem. Az élet különös játszmába kezd velünk. Hamar végzek, és a nyakamba akasztom az eszközt, miközben azért rákérdezek, hogy nem volt-e szívbetegség a családjában, vagy magas vérnyomás.
- Nagyon vicces vagy ebben a pillanatban. – forgatom meg a szemeimet, de elfojtok egy mosolyt, mert kár lenne tagadni, hogy még ekkor is képes humorral elütni a vészjósló tüneteket. – Igazán? Mitől is félsz….a vizsgálattól, vagy tőlem? Nem bántottalak, de azt hiszem, hogy nekem más ötletem is lenne arra, hogy mitől változott meg ennyire a szívverésed. Máskor nem fogok szólni előre, hanem egy váratlan pillanatban kaplak el, és akkor használható eredményt kapok. – húzom közelebb a táskámat, hogy körülnézzek a tartalmát illetően, de a vérnyomásmérő még odabent van a vitrinben, azt csak akkor használom, ha külön megkérnek rá. Nem tartozik hozzá a táskámnak az alapfelszereltségéhez. Akadnak itt bontatlan csomagolású injekciós tűk, de nem fogom megriasztani vele, azonban, ha nem fogad szót nekem a következő napokban, akkor előfordulhat, hogy kiveszem, és más módszerekkel bírom rá, hogy a seggén maradjon. Leülök a kanapé szélére, és kutakodva vetítem előre, hogy mi les a teendő, ha elmúlik a vihar, de nem kell sokat várnom, hogy rájöjjek, mekkora hibát követtem el. A szeme közé nézek, lerí az arcáról a félelem. Egyedül érzi magát a világ ellen, senki nem szereti hallani, hogy beteg, pláne nem egy egészségügyben dolgozó egyed. A kezemben lévő dolgokat leteszem az asztalra, és eleinte az ölembe húzom a karjait. Nem fogok vitatkozni, meg szeretném nyugtatni, hogy ezzel most nem egyedül kell megküzdenie, mert mellette leszek. A legfurcsább az egészben, hogy komolyan is gondolom. Javasolhatnék neki egy másik orvost, akadnak számtalan megoldás, melyben én nem szerepelek, de akkor magamat köpném szembe. Milyen barát, de elsősorban milyen ember lennék? Maddie ott volt mellettem a nehéz időszakokban, hát akkor éppen én ne lennék mellette? A kékjeit fürkészem, a sírás határán áll. Nem foglalkozom a közöttünk lévő zűrös múlttal, az egyre halmozódó problémákkal. A sztetoszkópot leemelem a nyakamból, és a tarkójára csúsztatva a jobbomat egy kissé nyugodtabb, nem túl szenvedélyes csókba húzom bele. Óvatosan bánok vele, feltérképezem, hogy mennyire nyitott ilyesmire. Nem sürgetem, csak éreztetem vele, hogy itt vagyok. Lágyan puszilom körbe a felső ajkát, várakozom, hogy beengedjen a szájába, és ha ez megtörténik, akkor a nyelvemmel oszlatom el a további gondolatait, nehogy agyaljon most. Ezek a percek nem arról szólnak, hogy az érzelmeinket hozzunk felszínre, vagy a sértettségünket. Megbékéltem vele, én csak szeretném, ha nem lenne magányos, nem adná fel. A keze az arcomon pihen meg, amint szétszakadunk. Nem távolodom el tőle, a homlokomat az övének döntöm, és lehunyom a szemhéjamat. Hiányzott a közelsége, a tudat, hogy velem van. Mikor elegendő valaki a másiknak? Szerintem nem ez az első alkalom, amikor úgy érzem, hogy nekünk együtt kell lennünk minden rossz ellenére. Lassan lélegzem, nem szólalok meg, mert azzal megölném a szekundum intimitását. A kérése nem ér váratlanul, aprót bólintok a válaszom jeléül. A kanapán beljebb húzódik, én meg elpakolom az egyik párnát az útból, hogy bebújhassak mellé. A kezemet a feje alá fektetem, és az oldalamhoz rendezgetem a testét, majd ránk borítom a takarót is. Nem kellenek szavak, csak egy csókot nyomok a homlokára, és a légvételeit hallgatom. A megnyugtatásnak ezernyi lehetősége van, de azt hiszem kevés az olyan, ahol mind a két fél erőre kap. Telnek a percek, de nem moccanunk, aztán a kezemet az övére fektetem, és cirógatni kezdem a csuklóját.
- Minden rendben lesz Maddie…csak küzdened kell. Lenne kedved valami ételhez? Vagy most egy zuhanyhoz? Akár nézhetünk tv-t is, vagy ha ahhoz lenne kedved, akkor aludj egyet. – nézek le várakozóan a kék lélektükrökbe.

Ha most megengednék magamnak egy másodpercet, hogy végigvegyem első szándékaimat az utazással kapcsolatban egészen addig a pontig, amelyben most vagyok, bizonyára sok részlet kimaradt volna belőle. Nézzünk szembe a tényekkel, a gondolataimban sokkal jobb állapotban voltam jelenlegi gyenge valómnál, akit éppenséggel lehorgonyoznak teljesen zavaros érzései, melyet a társasága iránt tapasztal és ami minél inkább próbál elrejtőzni a valóság elől, annál nyilvánvalóbbá kezd válni a vizsgálatok során. Amúgy sem vagyok oda érte, ebben nem különbözök ezernyi másik embertől, ellenben nem válok hisztérikussá, hiszen ahhoz, hogy rájöjjek mi is történik velem a találgatásokon kívül, egy-két kellemetlenséget el kell szenvednem hozzá. Nem mintha annyira ellenemre lenne, hogy Jake az, aki éppen próbál rájönni hirtelen ájulásom okára, de meglehetősen olyan helyzetbe hoz ezzel, amit már sehogy sem lennék képes kimagyarázni. Mélyebbeket lélegzek a pontosabb eredmény érdekében és csak aprót moccanok a hideg fém érintésének hatására, ellenben kellemesen hűsítőnek hat, mert legbelül olyan, mintha éppen egy futótűz szabadult volna el bennem, ami egy kis szikraként indult, most mégis felülmúlta saját magát. Kellően erős zavaromat próbálom önmagamhoz híven elütni a téma kikerülésével, de amikor az ő irányából érkező félelem terül terítékre, kezdetben csak a fejemet ingatom válaszadásom érdekében.
- Szóval azt mondod minden egyes másodpercben készenlétben kell állnom a támadásod ellen? - elmosolyodok erre a gondolatra, de aztán komolyabbá válnak egy pillanatra vonásaim és ennek hatására fűzöm hozzá további véleményemet is éreztetve vele, hogy továbbá a viccelődésem már csak egy kósza kisiklás volt a részemről. - Nem félek tőled, Jake. Nálad jobban senki mellett nem éreztem még magamat biztonságban. - jelentem ki töretlenül kitartva véleményem mellett és mellékmozdulat gyanánt a párnát is eligazgatom magam mögött, hogy végre képes legyek másra is koncentrálni azon arcvonásokon kívül, amik elmondhatatlanul hiányoztak számomra.
Félelmetes eljátszani a mi-lesz-ezek-után gondolatmenettel, amikor a saját egészségünk a tét. Eddig igyekeztem félretenni a rossz gondolatokat és olyan lehetőségekre összpontosítani, amiknél nem áll fent az a veszély, hogy éjjel-nappal másra sem tudnék gondolni. De minél tovább űztem el a nyilvánvalót, annál gyorsabban talált vissza hozzám és ez csak még valóságosabbá vált most, hogy erre Jake maga is felhívja a figyelmemet. Próbálom őt megkímélni őt a további kiborulásaimtól, de azok könnyedén törnek felszínre és a torkomban képződött képzeletbeli gombóc könnyeket csal a szemembe. Félek, tartok a következő napoktól, a vizsgálatoktól és igen, az eredménytől is. Még ha lehet semmi komoly, de talán mindig is az a személy voltam, aki azt vallotta: jobb félni az ismeretlentől, mintsem megijedni.
Jól érintenek a szavai és ezek bizonyára meg is látszódnak vonásaimon a rengeteg más érzelmi kavarodás mellett, amit bent a mellkasom környékén tapasztalok. Mégis egy egészen más érzés is beköltözik oda, amikor a közöttünk lévő távolság minimálisra csökken és az ajkai újra úgy, mint korábban, minden közöttünk lévő félreértés előtt, rátalálnak az enyéimre. Szívem örömtáncot lejt mellkasom fogságában, a kezem pedig vándorútra indul szélesen ívelődő vállának mentén, hogy tarkójára kalandozzon, majd arcán leljen végül megnyugvást, mielőtt a valóság kegyetlen momentuma közénk furakodna és elszakíthatna tőle. Fel sem fogom igazán a kérdésemet, arra pedig nem is igazán számítok, hogy válaszként a társaságát kapom cserébe. Egészen akkor nyer csak minden értelmet bennem, mikor közelebb von magához, én pedig úgy menekülök karjának fogságába és hajtom fejemet mellkasára, mintha az életben maradásom múlna azokon a bűnös perceken, amikor félretehetjük kettőnk helyzetét ameddig odakint a vihar elül és a másnap ráébreszt arra mennyire helytelen dolgot művelek is vele valójában.
- Bizonyára így lesz. - találom meg perceket követően a hangomat és egy pillanat erejéig felpillantok a két szempárba, mielőtt újra visszahelyezkedhetnék eredeti állapotomba. - Még pihennék egy kicsit, utána megpróbálkozok a zuhannyal. - válaszolok a kérdésére és egy kis időre újra csendbe burkolózom és csak a kezét figyelem, ami kellemes nyomot hagy a csuklóm mentén gesztusával. Olyannyira természetesnek, otthonosnak hat, mégis bűntudatot ébreszt bennem jelenlétemnek tudata akárhányszor emlékeztetem magamat mennyire boldognak tűnt ebben az életben, amit kialakított a várostól távol magának.
- Aggódtam érted, ezért ültem fel a gépre és jöttem el hozzád. - apró sóhajtást hagy maga után a vallomás miután megtöröm a csendet, de mielőtt bármit is fűzhetne hozzá, tovább folytatom. - Látni akartalak a saját szememmel és megbizonyosodni arról, hogy minden rendben van veled azok után, amik történtek. - tartok egy kis szünetet és enyhén beharapom az alsó ajkamat, mintha ezzel időt hagynék magamnak, keresem a további szavakat ittlétem okának megmagyarázásra.
- Odahaza nagyon elszúrtam a dolgokat veled és olyan döntéseket hoztam meg, olyan dolgokat tettem meg, amit nem szabadott volna, mert csak bántottalak vele, ami soha meg se fordult volna a fejemben. - enyhén a fejemet ingatom ezzel is jelentőséget biztosítva a elhangzottaknak és egy pillanatra úgy mocorgok, hogy ne nyomjam őt teljesen agyon vagy okozzak neki kellemetlenségeket. - Féltem, hogy bármi történt veled..és az, hogy az égvilágon semmit se tudtam rólad sem segített. Annyi minden megfordult már a fejemben, ami nem kellett volna, de bár képes lennék irányítani a gondolataimat. Könnyebb dolgom lenne. - szusszanok egyet, de még nem zártam le magamban. - Bármi is történt közöttünk korábban, az nem változott, hogy továbbra is ugyanolyan fontos vagy nekem. Azelőtt is az voltál, ezután sem fog változni és nem tudtam volna szembenézni azzal a gondolattal, hogy elveszíthetlek. Lehet, hogy létezett volna ezerszer könnyebb megoldás is arra, hogy felkeresselek, de határozottan ez az egy verzió volt képes nyugodtabbá tenni és most, hogy látlak, igen..nyugodtabb vagyok. - megengedek magamnak egy kósza pillantást arcának vonásaira és miközben államat a mellkasára fektetem, tovább folytatom gondolatmenetemet. - Nincs ezzel semmi célom és nem is várok el tőled semmit, csak szerettem volna, hogy tudj róla. Azt, hogy sajnálom és nem akartam, hogy azt hidd, teljesen elment az eszem, ám meglehetősen aggasztó, hogy sose tudtam hol a határ, ha az érzéseim kifejezéséről volt szó és ennek láthatod, az ittlétem lett az eredménye. - elfintorodok ennek hatására, de most igazából jobbnak látom, ha kerülöm a tekintetét. Túlságosan sokat mondtam, ami fogalmam sincsen milyen hatással lesz rá.
- Kicsit jobban érzem magamat, szóval kihasználom és megpróbálkozok a zuhannyal. - fogom egyszerű szavakkal élve menekülőre a dolgot és egy másodperc erejéig elgondolkozok a kijutásomon, de végül leegyszerűsítem a dolgot és akrobatákat megszégyenítő módon átmászok felette, közben ügyelve arra, hogy ne essek rá és nehezítsem még jobban ezt a helyzetet. - Kaphatok majd egy váltás-ruhát? - felmérem mennyire megy a két lábamon való megállás és mivel úgy tűnik a föld nem közeledik, a tárgyak pedig nem mozognak, ezért neki is indulok tervem megvalósításának és mihelyst becsukom magam mögött a fürdő ajtaját, megpróbálom azon kívül hagyni mindazokat a zavaros érzéseket, amiket az előbbi mondanivalóm és a közelsége hagyott hátra bennem. Teljességgel elfelejteni még annak a kósza gondolatát is, milyen volt azt érezni, hogy elveszíthetem őt, még ha valójában sosem volt igazán az enyém.  

.

A hóvihar miatt arra kényszerülünk Maddie-vel, hogy a házamban legyünk összezárva, és ha ezt jól megnézem, akkor lehetne kényelmetlen is mindkettőnk számára, mégsem ez az, ami igazán összehoz bennünket. Eleinte csak azt hittem, hogy amiatt jött utánam, mert újra akarja kezdeni, esetleg vissza szeretne rángatni a régi életembe, ahova még erőszakkal sem mentem volna vissza. Nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam, mert eljutottam arra a pontra, hogy nekem kell az életemet élnem. Nem mások elvárásai alapján kell a döntéseimet mérlegelni. Két hónapja megtettem a legnehezebb lépést, amire képes voltam, ha aznap este a hátam mögé néztem volna, akkor sosem jutok el Alaszkába. Menekülőre fogtam, nem előre eltervezett forgatókönyv volt ez, szimplán így alakult, és itt kellett összeraknom a szétesett darabjaimat. Az első éjszaka csak bolyongtam, és a kutyák sem hozták el a megérdemelt vigaszt. A két ebem nekem dőlve aludt el, én meg álmukban vigyáztam rájuk. Mindennél többet jelentett nekem a két lókötő, minden egyes nehéz időszakomban mellettem álltam az elmúlt években, és többet számított, hogy mellettem vannak, mint a családom. Szörnyen hangzik, hogy a legközelebb álló személyeket taszítottam el, de nem tehettem mást, ha tisztán akartam látni a jövőmet. Dorian és a kocsmás látogatás rádöbbentett, hogy mennyire neki éltem a frontról hazatérve. Megrögzötten kerestem, mindent feláldoztam, hogy megtaláljam…mit nyertem vele, hogy mégis egyesültünk? Még több baj szakadt a nyakunkba, egy ideig ketten bujkáltunk, de megelégeltem, és magamhoz költöztettem. Hannah volt az igazi kincs, imádtam azt a kislányt, az éjjeleimet is félreraktam, néha úgy kértem a beosztásomat, hogy én lehessek vele. Dornak a küszöbre helyezték azt, amire én vágytam, csak sose mondtam ki. Valahol egyet kellett értenem a barátaimmal, hogy a karrier nem elegendő. Nem feltétlen a kor tette ezt velem, de már beleuntam, hogy állandóan másokat babusgassak, mert azt szerettem volna, ha nekem is teljes lesz az életem egy társsal, és egy gyerekkel. A női szereplő meg is lett volna, de nem akkor. Maddie még nem állt készen, ahogyan én sem. Az orvos beszélt belőle, összekevertem a viselkedését, és menekültem előle is, hogy jobb legyen. A tekintetem most rásiklik, és nem azt a nőt látom, akit otthagytam abban a lakásban. Lemondóan kiáltott utánam, és sejtem, hogy mennyire fájt neki, amikor leléptem, de ez most egészen más. A betegség egy új fogalom, sosem küzdött meg a másik oldallal. A kékjeiben a bizonytalanság, és az egyedüllét ver tanyát, nem óhajtom elszomorítani. Megijedt, bárki így tett volna a helyében, én is sokszor anyátlanodtam el, pedig különösebb bajom nem akadt azon kívül, hogy mentálisan összeomlottam. A lelki dolgokat nehezebben dolgozza fel az ember…vagy már nem tudom, de az egyértelmű, hogy nem hagyhatom magára. Elég lenne, ha megfognám a kezét, de ennél többet érdemel. Mellettem volt, nemcsak virrasztott, hanem az őrületben támogatott. Az egyetlen fényem volt, és ezt sosem tudom már kitörölni. A barátságunk fura, semmihez sem fogható, amúgy sem tartok számon túl sok női havert, de Maddie ennél sokkal több. Automatikusan hajolok az ajkaira, és csókolom meg. Nem szánalomból teszem, nem is igazán a szerelem vezet, a szeretetem, és a gondoskodás érzete. Fogalmam sincs, hogy milyen igazán a szerelemben égni, Mia után nem próbálkoztam a kapcsolatokkal, Meena meg túlságosan kiszipolyozott. Beleforrok az érintésébe, egyenesen az arcomat odatartom felé, amikor megszakad a kis játékunk, és a homlokomat az övének döntöm. Szükségünk van az időre, a csend beszél helyettünk, de aztán eldől, és egy kis figyelemre szomjazik. Nem tagadom meg tőle, bebújok a takaró alá, és a karomra vonom. Az ölelésemben minden remény benne van, hogy ezt nem kell egyedül végigcsinálnia, mert ott leszek vele. Könnyedén olvadunk bele a pillanatba, és élvezem, hogy odakint fúj a szél. A tekintetem elsiklik a kutyákra, akik a kandalló előtti szőnyegen dőltek ki.
- Ráérsz, nem sietünk sehova. – nyugtatom meg, és a kézfejét cirógatva az orrom alá téved az egyik szőke hajtincse. Már el is felejtettem, hogy milyen sampont használ, de most feleleveníti nekem az emlékét. A mosolygásom egyre szélesebb lesz, de megtöri a csendet, és beszélni kezd a benne tomboló érzésekről. Nem biztos, hogy a legjobb perc ez a megnyilvánulásra, de mégsem szakítom félbe, nem akarom, hogy úgy érezze, nem mondhatja ki, ami a szívét nyomja.
- Maddie…tudom, hogy azért jöttél ide… - belém fojtja a szót, ahogyan kitárulkozik. A hasamra fektetem a kezét, és hallgatásommal ajándékozom meg, de érzem belülről, hogy sok mindent felkavar a vallomásával. Direkt kerültem, hogy ennyire a mélyére süllyedjünk, még nem dolgoztam fel, hogy itt van, hogy valami komolyabb baja is lehet, de azt hiszem, hogy ez a betegség…valamiért választás elé állítja, sürgeti, hogy tegyen meg olyasmiket is, melyet nem mert, vagy nem akart még…ugye nem gondolja, hogy meg fog halni? Oldalra döntöm a fejemet, és a kékjeibe futok bele. Fontos nekem, ehhez kétség sem fér, de amint arról hablatyol, hogy nem vár tőlem semmit, egy kicsit felvonom a szemöldökömet. Összefoglalnám, hagynám, hogy megemésszem, de menekülőre fogja a legrosszabb pillanatban. Nem értem, hogy minek kezdett bele, ha nem is kíváncsi a másik oldalra. A karomat emelném, hogy visszarántsam a kanapéra, de csak a levegőre markolok rá. – Madelaine… - kiáltok utána, de eltűnik a fürdőben, én meg állhatok fel. A takaró a földre hullik, a két kutya meg egyszerre emeli rám a kék íriszeit. – Ne nézzetek, mert én sem értem őt. – rázom meg a fejemet, és bemegyek a szobába, hogy kikeressek egy mackót, és egy vastagabb pulcsit neki. Alsóval nem szolgálhatok, és tudom, hogy úriembernek kellene lennem, de zokszó nélkül szelem át a fürdőig lévő távolságot. Benyitok, a párától nem sokat látok, de aztán behúzom magam mögött, és lepakolok az egyik székre. Nekem háttal áll, még pont nem állt be a zuhany alá. – Tudod….oké, hogy fürdeni akarsz, de nem gondolod, hogy kicsit nem vagy fair? A nyakamba zúdítod, ami a szívedet bántja, és én? Nem is érdekel, hogy mi van… - rázom meg a fejemet, és a két szeme közé nézek, nem merek lejjebb, mert elveszítem az önuralmamat. – Elrontottad, akárcsak én. Nem kellett volna az öcsémet felhívnod, de ha ez nem történik meg, akkor más miatt jöttem volna el. A végeredményen nem tudtál volna változtatni Maddie. Ott kellett, hogy hagyjalak…és ha magadat okolod, nagyon buta vagy. A haragom elmúlt, nem kiáltok rád átkot sem. Örülök, hogy itt vagy, és te is fontos vagy nekem, és tudod mit…a múlton nem tudunk változtatni. Nem is feltétlen kellene, de a jövő még alakulhat máshogyan. Fürödj meg, ott a törölköző. – mutatok a fogasra, aztán kisétálok kissé ködös elképzeléseimmel.

Bárcsak megtudnám fogalmazni mi játszódik le abban a pár percben a fejemben, amíg a karjai kényelme között elveszve döntök úgy, hogy ez az a pont, ahol vallomást kell tennem számára megszakítva ezzel mindazt, aminek akár örökké a részese lennék. A közelségének, az illatának, ami körülölel, akárcsak a karja, mely védelmet nyújt az egyre inkább nyomasztó gondolataim és az odakint tomboló hóvihar ellen. Evan biztosan azt mondaná, hogy megőrültem amiért elszúrom ezt az egészet. Valószínűleg azt is a fejemhez vágná, hogy ugyan a hallgatás a legnagyobb fegyverem és a beszélgetéseim általában egyoldalúak a korábbi indok miatt, de amikor mégis úgy döntök itt az ideje megosztanom a gondolataimat, akkor sem a legjobb pillanatot választom ki erre. Talán igaza van. Meglehet hallgatnom kellene, de nem megy. Egyszerűen a részemmé vált az elmúlt percek során valami, ami arra késztet, hogy ne tartsam többé magamban ezeket és ha már itt vagyunk, akkor annyit megérdemel, hogy őszinte legyek vele. Mindazonáltal otthonosnak érzek minden egyes pillanatot, amit eltöltök vele, még ha tudom jól, hogy ez csak egy átmeneti állapot is kettőnk részéről. Hetekkel ezelőtt mindkettőnk útja másféle irányt vett és minél több idő telt el, annál nehezebben látszódott esély arra, hogy a kettő egyszer újra összetalálkozik majd. Most mégis egy mellékúton haladunk tovább, ahol nem számít a múlt, sem a jövő, csak a jelen és azok a körülmények, amiket a hirtelen beállt változók hoztak magukkal. Amelyben nincsen lenyomata az elválásunknak vagy annak a félelmetes eseménysorozatnak, amit a lehetséges betegségem hordoz magával.
Behunyom egy másodperc erejéig a szemeimet és átadom magamat egy kis ideig még ennek az állapotnak. Korábbi csókja felkavart, mégis egyben olyasfajta nyugalmat hagyott hátra bennem, amire kimondatlan szükségem volt azok után, amiket megtudtam tőle korábban. Persze, ezek még csak bizonytalan találgatások, de az esélyük ugyanannyi, mint az összes többinek, ami biztatóbban hangzik, ez pedig éppen elegendő arra, hogy a legrosszabb gondolatokat is elültesse bennem, ez pedig hiába minden észérvnek, mégiscsak félelemmel tölt el. Olyan kételyeket, amilyennel még soha nem találkoztam korábban, elvégre a másik oldalon lenni annyira könnyű. Elhinni, hogy egy védőburok vesz minket körül és nem érhet el semmi, ami rossz, még ha tisztában vagyunk is azzal, hogy ez mekkora butaság is valójában. Én is csak egy egyszerű ember vagyok, akárcsak azok, akik velem ülnek szembe egy terápia során és kiöntik szívük-lelkük problémáját. Jómagam is átélhetem ugyanazokat, bármennyire is próbálom magamat hitegetni az ellenkezőjével és most, hogy az esélyeim egyre kuszább képet festenek a jövőmről, valahogy nehezen vagyok csak képes elfogadni ennek gondolatát. Az viszont sokat segít, hogy Ő itt van mellettem és bár megpróbálom elhallgattatni ebben a képletben az érzéseimet, ők egyáltalán nem akarják ugyanezt a példát követni.
A hangomat aligha találom meg cikázó gondolataim közepette, mégis olyan könnyedén buknak ki belőlem a szavak amikor egyszer nekikezdek, melyekkel még saját magamat is meglepem. A hetek alatt összegyűlt kimondatlan érzéseim, félelmeim törnek most felszínre és miközben megszabadulok a terhüktől, melléktevékenységként éppen egy ártatlan körívet rajzolok Jake karjára. Úgy érzem muszáj megosztanom vele ezeket, mintha attól tartanék az időm véges lenne, én pedig rohamosabb tempóban futnék ki belőle és figyelembe véve azt, hogy a reggel elérkeztével ezek a közös pillanatok már csak a múlt részesei lesznek, talán nem is tévedek akkorát, mint kezdetben hiszem. Félve pillantok fel arcvonásaira, de csak a másodpercek töredékéig teszem ezt, mielőtt úgy döntenék itt az ideje változtatni előbbi elképzeléseimen és a pihenés nyugtató pillanatát felváltani a zuhanyzás most már sikeresebb kivitelezésével. Nem gondolom át feltétlenül ezek következményeit, csak azt teszem, amit éppen helyesnek vélek: menekülök abból a már-már kínossá vált helyzetből, amit körénk kreáltam a vallomásommal. Basszus, hiszen nem is vagyunk már együtt hetek óta, erre olyanokról beszélek, amikről akkor kellett volna megtennem, nem most amikor már nem is aktuális az egész. Szinte levegőt is alig merek venni úgy csukom be magam mögött az ajtót és szemeimet behunyva mérgelődök magamban, saját magamra az előbbiek miatt. Egy percig szinte eljátszom a gondolattal, hogy tudásomat abba kellett volna kamatoztatnom, hogy egy időgépet csináljak az ilyen esetekre, ellenben a valóság ennél sokkal összetettebb és nem vonhatom vissza azokat, amiket már egyszer kimondtam.
Mélyebb levegőt veszek és elhatározom magamban, hogy végiggondolom mit fogok mondani neki, ha kijutok a fürdőből. Erre viszont nem akad sok lehetőségem, mert ő az, aki megsürgeti az újratalálkozás pillanatát és szinte lefagyok ennek hatására már csak a hiányos öltözetem miatt is.
- Jól tudod, hogy érdekel... - fűzöm hozzá gyorsan, hiszen ha jobban belegondolok amit műveltem, persze, ez így jöhetett le neki. Viszont bármennyire is tartok a válaszától, ettől függetlenül nem válok érdektelenné vele szemben, mert igenis tudni akarom mi járhat a fejében. Zavaromban szőke tincseimet igazítom el az útból és próbálom érdemben azt is lereagálni, amit ezek után ad tudtomra, de egyszerűen képtelen vagyok értelmes szavak megformálásra. Túl sok minden játszódik le a fejemben, túl sok mindent mondanék egyszerre, mégis mielőtt szólásra nyithatnám a számat, ő teszi ugyanazt velem, mint amit korábban én is hasonlóképpen műveltem vele és végül egyedül maradok a fürdőben. Ezért csak egy egyszerű, felénél már halkabb köszönöm-re futja tőlem, mely után messzemenőkig összezavarodott érzéssel és gondolattal esik neki a forró zuhanynak, közben egy percig sem feledve egyetlen szavát sem.
Ugyan odabent nem sokat időzök, mégis egy-két kósza percet még megengedek magamnak, hogy felkészüljek arra ami vár rám odakint. Nem szeretném ismételten kérdésekkel letámadni vagy még nehezebbé tenni az amúgy is komplikált helyzetünket, de azt sem tehetem félre, amit már korábban mondtam vagy csinálhatok úgy, mintha az égvilágon semmi se történt volna. A fürdőben történő rendrakás után eligazgatom magamon a tőle kapott pulóvert és a vizes tincseimet is egy rendezetlen kontyba kötöm fel, és csak ezután nyúlok a kilincs felé, majd minden bátorságomat összeszedve indulok Jake keresésére, akire nem sokkal később rá is lelek.
- Biztos vagyok benne, hogy Hamupipőkének a cipője nem passzolt ennyire, mint a te felsőd rám. - próbálom oldani a hangulatot elmosolyodva, egyben karjaimat széttárva, hogy ezzel is megmutassam neki, hogy szinte beleesek a felsőjébe és még egy óvatos fordulatot is teszek mellé, elkerülve a nem túl kellemes baleseteket, amik bekövetkezhetnek, ha újra ellenem fordul a szervezetem. Azonban ez a méretbeli különbség nem probléma, sőt kifejezetten kényelmes elveszni benne. - Tudok segíteni neked valamiben? - kérdezek rá, hátha a hasznára válhatok, de nem csökkentem a közöttünk lévő távolságot, helyette inkább tovább folytatom gondolataim megosztását vele. - Igazán jót tett a meleg víz, szóval teljes mértékben kihasználom a teljes energiaszintemet, ameddig csak lehet. - toldom még hozzá előbbi szavaimhoz a helyzetjelentést jelenlegi állapotomról. Bizonyára neki is akad még egy-két dolga és ha bármihez is társaságot nyújthatok neki, akkor nem áll módomban tovább a kanapén lustálkodni, ha már a kellemetlen tüneteim hagytak nekem egy kis teret a kibontakozásra. Ugyanakkor úgy döntök amíg ő nem szeretne jobban belemenni, én első körben hanyagolom korábbi beszédtémánkat, noha jó pár kérdésre szívesen kapnék választ, de mindent csak idővel. Tanulok a korábbi hibáimból és nem sürgetek semmit, ami túl korai lenne vagy túlságosan is rányomná a bélyegét helyzetünk jelenlegi hangulatára. Én örülök a társaságának, de annak még inkább örülnék, ha nem kellene kint éjszakáznom vagy még nehezebbé válna közöttünk ez az egész, ha netalántán túlságosan is kíváncsivá válnék.

.

Vannak pillanatok, melyek illékonyak, és sosem térnek vissza. A boldogság is valahogyan így lehetne értelmezhető, mert olyan nincs, hogy életünk végéig boldogok lennénk, csak egy-egy szekundum jut, ahol úgy érezzük, hogy kiteljesedett az életünk, és megállítanánk az idő vaskerekét. A jelen találkozik a múlttal, és a jövő sem zavarva kopogtat az ajtón, csak sugallja, hogy nem minden rossz, ha homályban marad. Ezeket a perceket nem cserélnénk el semmiért. A világ másik végén vagyunk, nem kellett volna találkoznunk többet, vagy egy ideig biztosan nem, amíg készen nem álltam rá, de a sors eldöntötte helyettem, hogy cselekszik. A karjaim között óvón ölelem át a szőkeséget. A haja az orromba szökik, csiklandozza a hegyét, de nem teszem szóvá, mert azzal elrontanék mindent. Nem akarok címkéket aggatni a mostanra, mert én sem tudom, hogy ennek mi a jelentősége. Vigaszra vágyott, megadhattam neki, ahogyan annak idején ő adta meg nekem. A lelkem mélyén tudom, hogy ez lenne a nagybetűs összetartozás, de még nem jöttem egyenesbe, mégsem fordíthatok hátat egy betegnek. Az orvosi mivoltom küzd a férfiéval, aki összetört, és új életet akart kezdeni a havas tájon, miközben tudom, hogy a sorsom elől nem futhatok el, mert úgyis utolér. Maddie nem reszket már, csak érzem a belőle áradó merevséget az első néhány percben, amíg keresi a szavakat, vagy egyszerűen élvezi, hogy nem kell megjátszania magát. Szeretném elmondani neki, hogy kedvelem annyira, mint mást nem fogok, sokáig nevettem vele, ki is borított, és megbocsájtottam neki a testvéres esetet is, mégsem jön ki egyetlen hang sem a torkomon. Nem erőltetem a beszédet, mert ő megteszi helyettem. A fejemre olvassa a benne tomboló kételyeket, de még így sem képes megbántani. Sugárzik belőle a megbánás, azt akarja, hogy mondjam ki neki az egyértelműt, mert fél, nem tudja, hogy mit hoz a holnap, nem bír megküzdeni a bizonytalansággal. Még nem állítottam fel semmit, ő kérdezte, hogy mire gyanakodhatok, de az is lehet, hogy nincs akkora jelentősége a fejfájásnak, mégis úgy érzem belül, hogy ez mégsem igaz. Számtalan esettel dolgoztam együtt, egyik sem volt hasonló a másikhoz, de sokkal nehezebb, ha érzelmileg érintett valaki, ahogyan magamat nevezném ebben a fura helyzetben. Fogalma sincs, hogy megijesztett, hogy nem kívántam elengedni, hogy a végére akartam járni az ügynek. Nekem megvolt a következő lépés a fejemben, ha még nem is osztottam meg vele. Nem illett volna a képbe, ha most letámadom, de valahogyan mégis minden a visszájára sül el, mert ő adja ki a benne gyülemlő fájdalmat. Még ezt sem tudnám pontosan megmondani, mert mire reagálhatnék, csak a levegőt markolom. Ügyesen mászik ki mellőlem a kanapéról, és a fürdőig meg sem áll, mintha megégettem volna az ölelésemmel. Nem értem őt, félne attól, hogy mit felelek a félelmeire? Nekem ebbe nem volt beleszólásom? Értetlenkedve emelkedem fel az ülőalkalmatosságról, és túrok bele a hajamba, hogy mégis mit tegyek. A rendetlenség zavar, ezért összehajtom a takarót, és a szélére helyezem, aztán eszembe jut, hogy ígértem neki egy váltást. A szobában akadnak kisebb méretű ruháim, abból nem fogok adni neki, amit Leti hagyott itt. A szekrényemben kutakodom, egy pólóm már van is, de alsóval nem szolgálhatok, és sikerül egy nadrággal is bővítenem a repertoárt. A tekintetem a két kutyára vándorol, akik úgy tesznek, mintha észre sem vennének. Egymásnak dőlve fekszenek a kandalló előtti szőnyegen. A vihar odakint tombol, még szerencse, hogy áram van, de ki tudja, hogy meddig. Odakint egy kicsit aggódom a kutyáért, de már megszokták ezt az időjárást, csak ez a két lókötő városiasodott el. Nem is értem, hogyan lehetne ez a hazájuk. Dózer valami hihetetlen bohókás, nem lehet vele normálisan szánt sem húzni, nemhogy beállítani vezérnek. Samira vezetőtípus, Ceaser eleinte nem engedte, aztán összeszólalkoztak, és kialakult ez a fura felállás, hogy egy nőre hallgatnak a falkában. Megrántom a vállamat, és kopogás nélkül sétálok be a fürdőbe. Otthon vagyok, ez az én házam, és ha akarok valamit, akkor nem fogok engedélyt kérni előtte. Elmosolyodnék, de aztán egyszerűen lepakolok, és megpróbálom nem megbámulni a meztelen testét. Kívánatos, és szép, ahogyan hónapokkal ezelőtt emlékeztem rá, de munkál bennem az előbbi sértettség, hogy nem hagyott szóhoz jutni. Kisebb ívben kapja, mint ahogyan elterveztem, és idő előtt hagyom a fürdőben. Tehetetlenül csukom rá az ajtót, és nézek körül a nappaliban.
Elhatározom, hogy egy kicsit mélyebben merülök el a konyhai teendőkben, ezért kitárom a hűtőt, és az ajtónak támaszkodva nézek szét. A választék nem éppen nagy, itt nincs olyan, hogy az ember leugrik az éjjel-nappaliba a sarkon, csak a hal, meg az alapélelmiszerek adottak, no meg némi csoki. Úgy döntök, hogy a tojással nem nyúlok mellé, igaz egy kicsit feldobom a lazaccal, de az is felkerül a pultra, meg néhány zöldség, és a kakaó mellé a tej. Már éppen kikeresném az egyik tálat is, hogy kókuszolajat olvasszak meg benne, amikor kinyílik a fürdő, és a pulcsimban toppan ki a szőkeség. Abbamarad a művelet, megfordul előttem, de szóval nem méltatom válaszra, csak őt fürkészem a serpenyővel a kezemben. A viccelődés nem illik a helyzethez, remélem érzi ő is, hogy nem vagyok humoros hangulatomban.
- Hamupipőke ide most nem igazán jöhet. – emelem rá a kékjeimet, és mikor felajánlja a segítségét, akkor elgondolkodom, és csak kis idő múlva szólalok meg. – Maddie nem csinálhatsz úgy, mintha az előbb nem történt volna semmi. Örülök neki, ha jobban vagy, de ez nem mentesít a beszélgetés alól, ugye tudod? – oldalra döntöm a fejem, majd hátat fordítok neki, és kihalászom a zsiradékot, hogy egy nagyobb darabot dobjak a serpenyő közepére, és ráhelyezzem a tűzhelyre. Meg kell gyújtanom alatta a tüzet, de hamar lángra kap, és folytathatom az előkészületeket. – Az okot már tudom, hogy miért látogattál meg, az is leesett, hogy nem vagyok közömbös, és fontos vagyok neked. – hangtalanul szelem fel a paprikát apró karikákra, és közben hol rá, hol a serpenyőre sandítok. – Nem haragszom rád a történtek miatt, kár lenne, hogy emiatt életed végéig büntesd magad. Szeretném, ha most nem feszengenél, mert megnyíltál. A mechanizmusod bekapcsolt, és akár a határig is elfutnál, de semmi értelme nem lenne. Össze leszünk még zárva néhány órára, hát ne kerülgessük a forró kását. A szakítás alkalmával mondtam neked dolgokat, hogy össze kell szednem magam, és társai…tudod egyszer talán már említettem, hogy eljegyeztem valakit, aki becsapott, vagy Dor mesélt róla, mert soha nem áll be a szája… - fújom ki a levegőt, és intek, hogy üljön le a pult előtti egyik székre. – Miát akkor ismertem meg, amikor egyetemre jártam. Nem igazán voltam nagy csajozós gép, de valamiért megtetszett, és Dor sem ellenkezett, holott akkor már ketten laktunk, és én tartottam el őt. Gyönyörű volt, humoros, és vágytam rá, hogy működjön a kapcsolatunk, még úgyis, hogy sejtettem én nagyobb áldozatra lennék képes, mint ő. Az egyetem után, mivel egyszerre csináltam kettőt, jött a lehetőség, hogy kiutazzam Oroszországba néhány hónapra…ő viszont nem akart beleegyezni, hacsak nem jegyzem el. Életem legnagyobb hibája volt megtenni. Mikor hazaértem az orosz frontról…egy üres lakás várt, a megcsalás ténye, és az öcsém eltűnése a drogok világában. Ez volt az első csalódásom… - hosszasan pillantok rá, és beleszórom a zöldségek egy részét a kikészített tálba. – Ezután nem igazán voltam jó abban, hogy párt keressek…amíg nem jött Meena. Idehozod a hagymát? – kérem meg, de addig csendben maradok, és összerendezem a gondolataimat.

Abszurdnak hat belegondolni egy másodpercig is abba, hogy miképpen vélekedsz egy adott témáról, ha az mást érint vagy milyen módon változik meg ugyanaz abban az esetben, amikor önmagad veszed analizáló érveid alá. Nehezen engedtem meg magamnak, hogy leüljek és átvegyem részleteiről-részleteire mindazokat az érzelmeket, amik bennem gyűltek össze az évek alatt. A múltban történő dolgok után maradt félelem, bizonytalanság és a jelen összezavaró eseményeinek együttese épp elegendőnek bizonyul arra, hogy tökéletes páciensévé váljak saját magamnak. Féltem bevallani az igazságot. Tartottam attól, hogy mikor ráeszmélek arra mit művelek, akkor már semmi sem lesz ugyanolyan. Hiszen másnak annyira könnyedén megy a jó tanácsok osztogatása. Meghallgatni őket számomra sosem volt kényszer, segíteni nekik pedig még annyira sem. Különös elégedettséggel és boldogsággal töltött el, ha a közösen eltöltött órák szépen, lassan, de eredményhez vezettek. Látni rajtuk a boldogságot, amit megengednek maguknak miután rájönnek, hogy a helyzetük közel sem annyira reménytelen, mint elsőre gondolták. Magam esetében azonban ez egészen másképpen alakult. Érzelmileg elzárkóztam a környezetemtől és nem kötöttem magamat senkihez sem. Nem vágytam a párkapcsolat fogalmára az életemben, a hatásaira, a sok pozitívumra és negatívumra egyaránt, amitől egésszé válik az a bizonyos kép, amit a környezetemben nem egyszer láthattam kívülállóként. Számomra ez sosem hatott létfontosságúnak, hiszen az évek történései tettek arról, hogy csakis a rossz oldalát ismerjem meg ennek. A szüleim házassága, a saját kapcsolatom tragédiája. Mind olyanok, amelyek érzelmileg kisemmiztek és egy olyan nőt hagytak hátra, aki már többet nem vágyott arra, hogy újra megégesse magát. Nem volt szüksége a mellkasában érződő sajgó fájdalomra, az átvirrasztott éjszakákra, amikor pontról-pontra veszi mit és hol ronthatott el vagy arra az ürességre, amit egy ember, aki fontossá vált hagy maga után, amikor többé már nem képezi az életünk részét. Könnyebben járható út volt ezektől távol maradni és csak a barátságoknak adni egy szeletet abból a nőből, aki még képes volt kötődni másokhoz. Jake érkezésével azonban felborult minden, amiben eddig hittem, ami mellett olyan erősen kitartottam az évek során. Többé már nem volt opció, hogy elmeneküljek a nyilvánvalótól és ne vegyek tudomást milyen kuszaságot okoz bennem akárhányszor a közelében lehetek. Nem tehettem úgy, mintha a heves szívverésem csak egy mítosz lenne, az örömöm pedig valami, amit a képzeletem kreált, mint azok a fejben lejátszódott álomképek, amikről tudjuk jól, hogy sosem válnak valóra, de már csak a gondolata reménytelenül jobb hangulatot eredményez számunkra. Ő több volt, mint amire fel voltam készülve és olyan gyorsan estem bele abba a hívogató érzelmi szakadékba, hogy szinte észre se vettem annak mélységét csak akkor, amikor a múlt ismétlődő tendenciája újra megmutatta magát. Egy valami azonban más volt a többinél: hiába választottak el órák, mérföldek egymástól, sosem akartam Őt kiűzni a gondolataim közül vagy úgy tenni, mintha nem létezett volna sohasem. Dacára a történteknek, ő továbbra is fontos volt számomra és bár elszúrtam mindazt ami közöttünk volt - micsoda meglepető fordulat - most mégis úgy érzem épp ez a pont, ez a hely az, ahol elő kell adnom érzelmi válságomat, hogy aztán önmagamhoz híven éles fordulatot vegyek és még azelőtt eltűnjek a valóság elől, mielőtt az utolérhetne. A fürdő egy ideig biztos pontnak hat, aztán meg csak egy szűk térré változik, ahonnan minél előbb kiszabadulni vágyom. Túl sok mindent hagynak hátra bennem a szavai, közöttük megválaszolatlan kérdéseket is, de mégis úgy gondolom az lesz a helyes ötlet, ha nem támadom le őt újra ezzel, mint ahogyan korábban tettem. Ezt az ötletet viszont abban a másodpercben meg is bánom, amikor kékjeivel megtalál és olyan nézéssel ajándékoz meg, amitől egyből egy zavarodott masinává változnak bennem a dolgok, én pedig legszívesebben apróra zsugorodnék egyértelmű fürkészése alatt. Szusszanok egyet ezzel jelezve, hogy igazat adok neki, majd lassan mikor a hangomat is megtalálom valahol a többi kuszaság mellett, jómagam is szólásra adom a fejemet.
- Tudom és teljesen igazad van. Nem volt helyes ilyen módon letámadnom téged korábban, és el sem tudod képzelni mennyire szeretném ezt tisztázni anélkül, hogy megint bemenekülnék bármelyik szobába. - a fejemet ingatom és egy kicsit lejjebb húzom pulcsijának ujját és abba kapaszkodok, hogy ezzel is visszafogjam felesleges fecsegésemet, ami csak még inkább ronthatna helyzetemen. A továbbiakban viszont nem kell küszködnöm ennek eléréséért, mert a mondandója túlzottan is leköt ahhoz, hogy most bármilyen késztetést is érezzek a közbeavatkozásra. Helyette hol arcának vonásait fürkészem, hol pedig azt mennyire otthonosan mozog a konyhában, ez pedig akaratlanul is kellemes hatást gyakorol áruló szívem minden dobbanására. Egyben egy apró bólintást is eszközölök, amikor felvezeti ittlétem okait, melyeket korábban elmondtam ezzel is jelezve, hogy ennek minden részlete helytálló. Mindezek ellenére különleges nyugalom lesz rajtam úrrá, amikor újra megerősít abban, miszerint a haragja már elmúlt és erre örömmel emlékeztetem magamat amennyiszer csak szükségét érzem. Mindenesetre egy egyszerű mosoly költözik arcomra, amikor azt ecseteli, hogy még lesz egy kis időnk egymás mellett.
- Pedig úgy érzem kétségkívül megérdemelném. - vallom be, de csak egy sóhajtásra futja tőlem. - Rémlik, hogy említetted őt. - erősítem meg felvetésében és teszek egy lépést közelebb a pulthoz. Az öccsét említve elmosolyodok, de csak azért, mert volt részem megtapasztalni ezt a végtelen beszédet korábban, amit most Jake említett, közben viszont felügyeskedem magamat az egyik székre és megtámasztva államat a tenyerembe továbbra is Őt figyelem. Régebben én is meséltem neki a fiatal fejjel történt baklövésemre Lance esetében, aki mégis bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy egy életre megbélyegezze minden kapcsolatomat az emberekkel. Fura, hogy azt hiszed mindez veled nem történhet meg, aztán egyszer csak beüt a valóság.
Figyelmemet továbbra is neki szentelem, ahogyan beavat életének egy olyan részébe, egy olyan személyről mesélve, aki fontos volt számára. A fejemet csóválom hitetlenkedve és miközben lemászok a székről, hogy a hagymát odavihessem neki, magam is megosztom ezzel kapcsolatban a véleményemet.
- És csak így..egyszerűen..semmilyen magyarázat nélkül művelte ezt? Vagy legalább volt benne annyi, hogy megbeszélje veled utána? - térek vissza hozzá most már hagymával és egyben kérdéseimmel. - Nem mintha sokat segített volna rajtad, de azért mégiscsak eljegyezted és ez így annyira nem volt fair veled szemben. Már csak azért sem, mert ő volt az aki úgymond erőltette az egészet. - gondolkozok el megállva mellette, derekammal pedig nekidőlök a pultnak és némiképp meg is kapaszkodok, tanulva ezzel korábbi hibámból. Magamat olyan nőnek tartom, aki ha már csodával határos módon eljut erre a pontra, azt komolyan is gondolja és nem csak egy átmeneti hóbortnak, amihez éppen akkor kedve szottyant.
- Meena..ő vele miért nem működött? - pillantok fel az arcára kérdésem közben, ezután viszont elhallgatok. Van egy sejtésem ugyan, bár az önmagam tapasztalataiból lenne merítve és amúgy sem szeretnék találgatni vagy azt éreztetni vele, hogy hirtelen újra a munkám egyik alanyának tekintem őt. Egyébként is jobban szeretném, ha saját maga módján avatna be ebbe és csak annyiba, amit még ő is kényelmesnek érez.

.

A hóvihar érkezte talán nem véletlen, és egyre többször fordul meg a fejemben, amíg a fürdőben tartózkodik, hogy ennek így kellett lennie. Az utazása nem jött jókor, de nincs is olyan a mi esetünkben, hogy jó időzítés. Le kellett zárnom a több hónapja húzódó viszonyunkat, még addig sem jutottam el, hogy nyilvánosan felvállaljam, vele éltem. Nem mertem elméleti síkon sem elköteleződni, mert annyira féltem a kudarctól, hogy jobban jártam, ha én vetek véget az egésznek. A barátság azóta nem működik közöttünk, hogy lefeküdtünk a nyáron, és az sem most volt már. Mérföldkövekkel ezelőtt estem neki, és léptem át azt a határt, ami nem fér bele egy normálisnak vélt barátságba. Kedveltem az eszéért, a megjelenésért, de akkor és itt más motoszkált bennem. Könnyedén vesztünk el egymás véleménykülönbségeiben, de amikor magányos vagyok, vagy ő az, akkor sokkal mélyebb rétegeket mozgatunk meg, de azt hiszem, hogy sosem érjük el a célvonalat. A lelki megnyílások is úgy működtek, ha nem éreztem rajta az orvosi mivoltát. Mekkora előnnyel indul az, aki képes analizálni, és egyből az arcodba tolni a lehetséges megoldásokat? Tőle nem vártam, és nem is kértem, hogy turkáljon az agyamban. Beérem annyival, hogy meghallgat, és mint barát mondja el, hogy mit rontottam el, de a testvérem felkeresése már nem ezt a képet mutatta felém. Kínlódtam mellette, de abban az időszakban nem is voltam jól, és a sebeimet óhajtottam nyalogatni, nem még egy lapáttal rátenni. Nem volt türelmes, én meg nem viseltem el, hogy valaki hamarabb lépi meg az általam is helyesnek vélt mozdulatokat, mielőtt én magam tettem volna meg. Senki nem szereti, ha úgy érzi, hogy irányítva van, nálam ez hatványozottan igaz. Férfiként a büszkeségem veszik oda, ha nem tudom kilogisztikázni az életemet, megmentettem az öcsémet is, felneveltem, és nem dobtam el. Senki nem veregette meg akkoriban a vállamat, hogy héj Jake ügyes voltál, és ne aggódj, mert mindenki hibázik, de jól csinálod. Nagyon sokszor mentem ki a szüleink sírjához, onnan vártam a visszacsatolást, csak egy sírkőhöz beszéltem, aminek annyi értelme sem volt. Nem tekintem még gyógyultnak a lelkemet, de Alaszka megtette a hatását, és már sokkal jobban érzem magam. Nem kell a kórházban napi szinten azzal foglalkoznom, hogy valaki élete függ tőlem, és az is kellemes meglepetés, hogy kevesebb emberrel bástyáztam körbe magam, mint annak idején. New York egy tömegnyomor, nem szeretem a nagyvárosokat, egyszerűen a hideg ráz tőlük. Pár évvel ezelőtt itt találtam meg a számításaimat, és örültem neki, hogy megedződtem. A téllel, meg a hóval személy szerint nincsenek gondjaim, a kutyáknak is jót tesz a környezetváltás. Innen hoztam el őket, nekik ez jelenti az igazi otthont, akárcsak nekem. Felkapom a fejemet, amikor kinyílik a fürdőnek az ajtaja, és végigmérem a lányt, nehogy megint összeessen nekem. Orvosként egyből az életfunkciókat figyelem, a teste mozgását, a szeme rángását, a mellkasának az emelkedését. Mellesleg szavakkal is alátámassza nekem, hogy jobban van, és bármire képes lenne, mondjuk segítene a főzésben, de nem érzem úgy, hogy jót tenne neki, nem elhanyagolható tényező a félbemaradt beszélgetésünk. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy menekülnek előlem, mármint nem egyszer csináltam már végig a múltban, de innen esélye se lenne lelépni. Megértem, hogy felkavarta a hír, hogy talán beteg, és nem szimplán a vérnyomása ingadozik. A nyugalmamat igyekeztem megőrizni az ő érdekében is, de az nem tetszett, mikor témát akart terelni, és Hamupipőke meg más került terítékre. A hűtőből pakolok ki, és készítem elő a rántottához az alapanyagokat, de mégsem vagyok eleinte túlságosan kommunikatív vele.
- Haladás, hogy beismered nem volt szép húzás tőled a menekülés. – ingatom a fejemet, és felteszem a serpenyőt melegedni, a tejet is odakészítem a szélére, de egyelőre csak a zöldségek felszeletelésével bíbelődöm. Nem vagyok konyhatündér, de az egyedül lakás megtanított rá, hogy mennyire költséghatékony, ha nem rendelek állandóan, és a nőknél is plusz pont, ha legalább egy reggelit, vagy egy vacsorát össze tudsz dobni bármilyen bonyolultabb recept elolvasása nélkül. Valahol el kell kezdenem, ezért felvezetem a kényes fonalat, az érzelmeket, melyekről nem társalogtunk eddig túl sokat. A kezeim járnak, ahogyan a szám is. Az első nagy szerelemről mesélek, akire gyűrűt húztam, ugyan nem a saját akaratomból, de megtettem, mert bíztam benne, hogy átvállalja az öcsém nevelését abban a néhány hónapban, amíg távol leszek. Tévedtem, ha azt gondoltam, hogy ez a társ létezik, és nagy árat fizettem, hogy felfogjam, nem érdemes egyetlen nőben sem megbízni. Nyelek egy nagyot, még sosem tárulkoztam ki ennyire, valamikor még Dorral beszélgettem utoljára Miáról, de jólesik, hogy ettől a tehertől is megszabadulok. A hagymára várok, hogy odahozza nekem, és megpucolhassam. A kézből kézbe nyújtás már tökéletesen megy nekünk, elveszem tőle, és a szemébe mélyedek. – Magyarázatot? Otthagyta a gyűrűt a lakásomban. Némi nyomozás árán jöttem rá, hogy kivel lépett le. Az egyik régebbi barátommal, de Dorian volt az igazi ok, amiért csalódtam. Nekem ő jelentette a családot, és rábíztam. Ez nem kis feladat, és megértettem volna, ha nem vállalja el, de megtette. Eltűnt a testvérem, és hosszú évekbe telt, mire megtaláltam, addig azt hittem, hogy már nem is él. – rázom meg a fejemet, és megtörlöm a kézhátammal a homlokomat, miközben a késsel hadonászok. A héjától már lecsupaszítottam a vöröset, most apró kockára varázsolom, ha addig nem könnyezek be. A második szakaszba lépünk, ez amolyan bizalmi felépítés, egy jól működő beszélgetés is lehet, ha a jó kérdéseket teszi fel nekem, és türelmesen megvárja, hogy kibontakozzak. – Meena egyszerűen édes volt, és bohókás, de nagyon depressziós is tudott lenni. A munkája mellett kiderült, hogy súlyos gerincsérve van, nem várta meg, hogy elmondjam, milyen lehetőségei vannak, állandóan menekült előlem. Nem igazán értettem meg a lelkivilágát, akkor is Dorian és Hannah álltak az első helyen. Igazából bennem is van hiba, mert mindig másokat helyeztem előre, de olyan nehéz választani közülük. Végül a családi banzáj lendített át egy másik univerzumba, ahol rájöttem, hogy magamat elhanyagoltam. Igen…Meena. Nagyon elkanyarodtam. Elvittem az egyik rendezvényre, ami fontos volt nekem, és utána derült ki, hogy nekünk nincs közös jövőnk. New York mellett van egy farm, ahol Amy…ő az egyik volt egyetemi társam, egy drogközpontot működtet, mármint fiatal suhancoknak segít megtalálni az útjukat. Nekem sokat jelentett, hogy ezt a szeletét megmutattam neki az életemből, de valamiért nem sikerült közös nevezőre jutnunk. Nem próbálkoztam sokat azóta, Maddie. – jelentőségteljes pillantást vetek rá, aztán odalépek a sütőhöz, és a serpenyőbe szórom a hagymát. – A nők egy külön világ, ahogyan én is. Találkoztam veled időközben, elindult egy barátság, amit felrúgtál előbb te, aztán én. Ennyi csalódás után mérlegelnem kell, és nem mászhatok bele óvatlanul egy kapcsolatba. Mindig mások voltak az elsők, de felnyitottad a szememet, és rájöttem, hogy nekem is vannak szükségleteim, hogy a kirakóst összetegyem. Emiatt jöttem el, mert itt érzem igazán, hogy önmagam vagyok. – fejezem be, és megkavarom a piruló alapot. – Segítenél felverni a tojásokat? – mosolyodom el, de ehhez most nem tudok többet fűzni egyelőre.

Mindig is túlságosan is előzékeny voltam azzal kapcsolatban, hogy leegyszerűsítsem magamnak a dolgokat, de ezek valahogy még nehezebbé tették a helyzetemet. Gondolatban minden annyira egyszerűen ment, a valóságban azonban számolni kellett a körülmények okozta változókkal melyek felett az irányításunk meglehetősen kevés szerepkörrel jár. Bizonyára ez játszódhatott le akkor is a fejemben, amikor a menekülést éreztem a legjobb ötletnek mihelyst Jake tudtára adtam hónapok alatt magamban dédelgetett és egyben felemésztő érzéseimet. Minden aggodalmat, minden egyes félelmet, melyek csak még nyomasztóbb gondolatokkal jártak és amelyeket eddig aligha mertem volna bárkivel is megosztani. Jared az elején próbált a lelkemre hatni, noszogatni, hogy a munkámmal kapcsolatos teendőimmel fárasztom őt, valami egészen mással sem ártana beszámolnom. Bármivel ami emberivé, hétköznapivá tesz és nem egy olyan személyt formál meg a külvilág felé, aki képtelen normális érzések kimutatására. A munkám volt a mentsváram a nap nagy részében, a másik felében pedig Jesse társaságának áldoztam minden percemet. Hosszú esti sétákat és órákat felkaroló parkban időzéseket tudhattunk a hátunk mögött mire végre hazakeveredtünk annyira elfáradva, hogy igazából a gondolataimmal foglalkozni sem volt energiám. Bármit megtettem csak hogy ne vegyek tudomást arról, amit egykoron már éreztem, de a mostani sokkal intenzívebben hagyta nyomát minden sejtemben. Mintha a múltam egy kellemetlen szelete felerősödött volna és duplájára fejlesztve magát tért volna vissza hozzám, holott sosem vágytam az újratalálkozásra. Jake távozása egyszerre változtatott meg és ébresztett rá olyan dologra, amit az évek alatt csak nehezen ismertem be: én is képes vagyok még kötődni másokhoz.
Egy másodperc erejéig amíg a fürdőben vagyok elhiszem tervem sikerességét, amit az Ő jelenléte rombol le kegyetlenül és mire minden akaraterőmet összeszedve csatlakozok hozzá, csak nehezen vagyok szembenézni azzal, amit korábban tettem vagy mondtam. Ez az egész nap önmagában egy káosz a maga plusz információval, félelmeivel és bizonytalanságával egybevéve. Mármint a tény, hogy az amit én csak egyszerű időjárási utóhatásnak hittem egy komolyabb problémát takar? Mintha hideg zuhannyal ébresztettek volna fel legédesebb álmodból, amelyben védve voltál a külvilág kellemetlen hatásaitól. És persze, a lehetőségeim szerteágazóak mégis most talán még inkább aggódom és tartok a jövőtől mint azelőtt, mielőtt úgy éreztem az a legjobb döntés, ha felülök arra a gépre és egyenesen személyesen adom át neki azt az üzenetet, amelynek tartalmát még én sem tudtam biztosan megfogalmazni. Most pedig őrültségeket művelek. A közelségére vágyom, majd mikor túlságosan közel engedem magamhoz ellököm őt. Azt akarom, hogy tudja a miérteket ittlétemnek és hogy minél több információt sűrítsek az egyre rohamosabban múló pillanatainkba, amiről tudom, hogy nem tart örökké. Hiszen a reggel egyszer csak beköszönt és a vihar is elmúlik, én pedig ha most nem vallok, talán sosem teszem meg. Azokkal az esélyeimmel, amik most bizonytalanságban tartanak? Mégis hány ilyen elvesztegetett alkalmam lehet? Hirtelen azt se tudom megfejteni mire is vágyok pontosan: könnyed hangvételű, közös emlékeket gyártani, amiken szívesen nosztalgiázunk egy fárasztó nap után vagy átbeszélni azokat a félreértéseket, amik közénk ékelődtek a múltban és olyan szakadékot képeztek a kapcsolatunkban, aminek átlépésére már egyikünk sem volt képes? Ezért kétfelé szakadó akaratommal meritek mindkettőből, melyet abban a másodpercben meg is bánok, mihelyst azok úgy igazából elhagynák ajkaimat. Ez pedig úgy érzem még csak a kezdete annak a lejtőnek, ahol sorra bánom meg a jó ötletnek tűnő hülyeségeimet.
- Tanulok a hibáimból és megpróbálom nem elkövetni őket többé. - félszegen rámosolygok, mielőtt közelebb merészkedhetnék, hogy egy olyan történetnek a részese lehessek, amely teljes mértékben az Ő múltját foglalja össze. Egy olyan szeletet az életéből, ami fontos volt számára, mégis mindig akadt egy olyan személy - pontosabban nő - aki kegyetlenül rántotta vissza a valóságba. Egy részem hálás azért, hogy megosztja velem mindezeket, beavat a bizalmába. A másiknak viszont kedve támad arra, hogy egy biztonságos burkot képezzen szívének kedves társasága köré, hogy soha, senkinek ne legyen esélye így bántani többé. Mégis Mia és Meena felvezetésével úgy érzem én is sorszámot húzhattam ezen emberek között és emiatt csak még rosszabbul érzem magamat korábbi tetteim miatt. Ezzel kapcsolatban véleményemet viszont kezdetben nem fejtem ki, helyette Mia esetére térek rá.
- Most annyira, de annyira cifrát tudnék mondani rá. - a fejemet csóválom és mellé még egy sóhajtást is megengedek magamnak, mielőtt a hagyma átadását követően felnézhetnék Jake arcának vonásaira és tovább folytathatnám gondolataim kifejtését. - Egy eljegyzés azért egy fontos mérföldkő, én úgy gondolom. Mármint nekem soha nem volt benne részem, de minimum ötvenszer átgondolnám mielőtt igent mondanék, főleg ha egy személlyel nem sok ideje vagyok együtt és igen, tudatában vagyok annak mire készül. Márpedig ő pontosan tudta hova tartasz és hogy távol leszel..fuu, esküszöm, remélem soha nem kerül a szemeim elé ez a nő. - a hajamba túrok frusztráltan, hiszen annyi mindent mondanék, annyi jelzővel tudnám illetni, olyan érvéket tudnék felhozni ellene, amit épp elegendőnek érzek ahhoz, hogy megismertessem a nem túl kedves oldalammal. Mármint olyan bizalmat szavazott neki Jake, ami esetében minimum, ha valaki nem tol ki ennyire a másikkal.
Meena esete kicsit komplikáltabb tűnik Mia hűtlenségénél, hiszen alapvetően a nő is harcolt önmagával és hiába próbált volna a kedvére tenni, valami mindig hibádzott volna a képletben.
- Nem gondolnám, hogy azon múlt, mert a családodat helyezted előtérbe. Egyszerűen van, hogy ahogyan te is mondtad, nem egy nevezőn van két ember és hiába próbálkoztál volna te vagy tett volna lépéseket ő, valami mindig megakadályozott volna, hogy egyről a kettőre haladjatok. És talán az is nagyban közrejátszhatott, hogy önmagával sem volt kibékülve rendesen, olyankor meg nehezen megy, hogy elhiggyük, ha valamit mégis lát bennünk a másik. Erre nem gondoltál? - apró vállvonással reagálom le tanácstalanságomat, de aztán elhallgatok, mert következek én, mint az újabb komplex delikvens. Beharapom alsó ajkamat és most először döntök úgy, hogy lekötöm magamat inkább a bútorainak kinézetével, mintsem felnézzek az arcára.
- És mily meglepő fordulat, én sem könnyítettem meg a dolgodat. - égnek emelem a tekintetemet, majd egy sóhajtás után folytatom. - Teljesen jó dolog, hogy ezt tetted, hiszen erre volt szükséged. Végre egyszer megfogadtad a tanácsomat. - szolid nevetéssel reagálom le véleményemet, de a kérdésére csak egy bólintást előlegezek meg és előkeresem a tojásokat, hogy a segítségére legyek és közben arra is rákérdezve mennyire van szüksége pontosan. - Vonzod a komplikált eseteket, hm? - pillantok fel egy kis időre rá, majd visszafordulok a tojásokhoz, de közben én is a gondolataimba feledkezek, amit meg is osztok vele.
- Megnyugtatna, ha azt mondanám, hogy világ életembe belém volt kódolva, hogy szabotáljam a jó dolgokat? De most komolyan.. - rosszallásomat kifejezve a fejemet csóválom, de egyben magyarázatot is adok neki. - Lance esetét már ismered, de rajta kívül tudnék maximum három embert említeni, akivel eljutottam az első randiig és nem tovább? Az első srácot akit megismertem Lance után konkrétan az őrületbe kergettem azzal, hogy én akartam a tökéletes barátnő lenni számára és utólag belátom, hogy baromira nyomulós is voltam. Mármint érted, végre volt valaki, aki kiváltott belőlem valami érzést, én pedig azt hiszem kicsit túlpörögtem és észre se vettem csak amikor lelépett? - vallom be enyhén hezitálva ezzel kapcsolatban, majd megállok egy pillanatra jelenlegi mozdulatsoraimban, hogy felnézhessek rá érdeklődve. - Láttad már a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt filmet? Nos, Andiet bizonyára rólam és a nevetséges próbálkozásaimról mintázták. - vallom be enyhén szórakozottabban. - Utána viszont feladtam, hogy bárkihez is közel kerüljek aztán azt vegyem észre, hogy basszus, ezt a pasit is elrontottam. - szusszanok egyet, de több erőfeszítést viszek a kért feladat elvégzésébe, mint a szám koptatásába.

.

Kevés alkalommal érzem úgy, hogy nem vagyok képes irányítani a sorsomat, de ez most nagyon úgy tűnik, hogy már nem csak rajtam múlik, hanem egyéb tényezőkön is. A nőkkel valljuk be, de hadilábon állok, és nem mondhatom el, hogy túlzottan szerencsés lennék a csillagzatokban sem. A szerelem nem egy választott út, néha csak belecsöppenünk a sűrűjébe, és bármennyire is menekülünk előle, valahogyan visszatalál hozzánk. Én jelenleg nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mit érzek a szőke lány iránt, de már jobban belém ivódott, mint egy sima találkozás. Madelaine Riggs első ránézésre egy lélegzetelállító szépség. A kórházban sokan megfordultak utána, és súgtak össze a háta mögött. Eleinte még én is azok táborát erősítettem, akik arra törekedtek, hogy ágyba vigyék a legújabb húst. Maddie nem dolgozott nálunk, néhány betege akadt, akit látogatott, de nem több. Nem is tudom, hogy miért szólítottam meg először, talán nem volt apróm az automatához, és így csaptam le rá? Ezek a dolgok egy idő után elmosódnak, mert annyi minden történik, hogy nem tudjuk követni, és én nem tudtam. A lényeg, hogy a külcsínje sokkal inkább azt sugallja, hogy dekoratív, de nem több, és abban a periódusomban én sem törekedtem többre. Nem vágytam arra, hogy valaki esténként hozzám bújjon, vagy velem töltse az idejét, ha már túl voltunk a lényegen. A kék szemei, de még maga a teste is...nos nem tagadom, hogy elfantáziálgattam róla, de mégsem óhajtottam megosztani vele. Minden akkor borult fel, mikor kiderült, hogy van egy kutyája, és ráadásul husky. Nekem addigra már kettő volt, és rajongtam értük. Megtaláltam az első közös pontot, és a többi jött magától. Elhívtam a versenyre, csipkelődtem vele, és cukkoltam minden hátsó szándék nélkül. Nem kellett megkülönböztetést használnom, mert vette a poénokat, és együtt röhögtünk rajta, aztán valamiért elkezdtem már magához a személyhez is vonzódni. A munkája nem különösebben kötött le, nem érdekelt, hogy pszichológus, jómagam is távol maradtam ama szakágtól, mert nem hittem el, hogy érdemleges feladatköröket látnának el. A sztereotípiák felborultak, egészen gyorsan változott meg a véleményem róla. Tetszett, hogy nem üresfejű, lehet vele könyvekről, sorozatokról beszélni, néha még az eseteink is egyeztek, de Edna kötött össze bennünket. Az első utunkon azt hittem, hogy a vonzalom kölcsönös, de tévedtem. Nem viszonozta a csókomat, és kerülni kezdett a kórházban is. Később derült ki, hogy ennek más oka is volt, de már nem számított. Visszatértem a régi kis életembe, és folytattam a szürke hétköznapokat. Előtérbe helyeztem a családomat, nem érdekelt, hogy nekem milyen szükségleteim vannak. Végül a családom volt az, aki rádöbbentett, hogy ennyi már nem elég. A munkám nem elégít ki, azt hiszem, hogy megrekedtem valahol, és ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, fel kell építenem magamat. Sóhajtok egyet, mert ahogyan ezt a nőt nézem most a konyhámban...talán ő az, akivel egésszé válhatnék. Menekülünk egymás elől, mégis utánam jött Alaszkába, ahol egyedül akartam valami újat kezdeni, egy új énemet megismerni. A sors eldöntötte helyettem is, hogy nekünk még nem zárult le a történetünk, bár szerintem egyikünk sem így gondolta a folytatást. Nem véletlenül hagytam el New Yorkot, nem vágytam oda, nekem sok volt az ember, a megannyi rosszakaró, és a legnagyobb ellenségem...az a férfi, akit el kellett hagynom. Önmagammal vívtam a legnagyobb csatát, de úgy tűnik, hogy kezdek felülkerekedni, és a végén még lesz belőlem valami jó is. Maddie rosszulléte nem jókor jött, de azt hiszem jobb, hogy most derült ki. Nem tudom, hogy mi állhat még a háttérben, de most neki van szüksége segítségre...és ez nagyon fontos. Nem akarom magára hagyni, mellettem állt, ha nem is mindenben értettünk egyet, ez most apróság. Nem fogom hagyni, hogy más kezelje, megérdemli, hogy a legjobbat kapja, ahogyan az egyik legjobb barátom is fogalmazott velem kapcsolatban. Nem vagyok nagyképű, csak tisztában vagyok azzal is, hogy sokan csak azért kerestek fel engem, mert tőlem remélték a gyógyulásukat. Maddie egy erős nő, de látom rajta, hogy még őt is megrengette, nem kell előttem megjátszania magát, mert egyértelmű, hogy milyen állapotban van. A hazugsága átlátható, nem is kérdés, hogy nálam kell maradnia. A fürdős incidens után megint valamivel terelne, de nem engedem neki, és átlépve a saját határaimat, egy új oldalamat mutatom meg neki. Még sosem beszéltem az exekről, mert nem tartottam fontosnak, de ahhoz, hogy megértse a működésemet, látnia kell, hogy mi volt az előzmény. Az első bekezdés még nehezen megy, azt hiszem, hogy jobban figyelek magára a szeletelésre, meg a kajára, de aztán belemerülök, és hamar válok a saját történetem főhősévé. A tekintetem többször vándorol rá, hogy lássam mit szól hozzá, hogy mesélek neki az ex menyasszonyomról, meg Meenáról, de nem szól közbe, néha kérdez, meg amikor elküldöm, hogy hozzon nekem hagymát, akkor szó nélkül segít. A kinti idő ellenünk dolgozik, de könnyebb a bezártság, ha valóban rászorulunk.  
- Nem mindenkinek ennyire komoly az eljegyzés ténye. Én valóban reménykedtem benne, hogy megvár, és vigyáz az öcsémre, de nem tette meg. - elmosolyodom azon, hogy mennyire felhúzza magát. - Bízom benne, hogy nem kell találkoznod vele, mondjuk nem sok esélyt látok rá, de ki tudja, hogy mit hoz a jövő. - odalépek a serpenyőhöz, és beleborítom a hagymát, hogy a rántottának meglegyen az alapja. Nem fogok nagy dolgokat csinálni, de éhen halni sem fogunk. Megtanultam főzni, és tudok is, de nem verem nagydobra, és ha tehetem, akkor nem itthon vacsorázok. Arra szolgál a közelben működő étterem.  
- Sosem gondoltam arra, hogy esetleg nem volt kibékülve magával, de ha már felhoztad, akkor ez rá biztosan hatványozottan igaz. - érdekes, hogy mennyire másképpen lát minket egy külső szem, mint ahogyan mi vélekedünk magunkról, vagy a kapcsolatainkról. A fakanállal bajlódom, mert az egyik hagyma letapad.  
- Az vagy, de én sem vagyok jobb, nekem ez a sors jutott. - lököm meg oldalról, de közben beavatom, hogy nekem kettő tojás fog kelleni, ha már felcsapott kis kuktának.  
- Andy az egyik kedvenc szerencsecsomagom.. - nevetek fel, és biccentek, hogy hozza ide nekem a sonkát is, meg a zöldségeket. - Nem gondolod, hogy tökéletes nincsen, csak annak, aki úgy lát? - érvelek, ha már belementünk ebbe. - Nem merném neked felsorolni, hogy mennyi hibám van, de ha lesz olyan, aki így elfogad, akkor nem is érdekel igazán. - a törzsemmel felé fordulok, és összeakad vele a pillantásom. Hosszan bámulom meg az ajkait, és valamiért a csend beszédesebb lesz, amíg el nem pillant másfelé ő is. - Te mit gondolsz erről? - töröm meg a kínossá váló szekundumot.  

Előbbi zavarosan viselkedő perceim után úgy érzem kezdem némiképpen helyrerakni magamat és a gondolataimat egyaránt. Ugyan rengeteg kérdésemre még nem találtam választ és az állapotommal kapcsolatos aggodalmam sem csillapodott le teljesen, de jobban leköt, hogy azt a személyt fürkésszem, vele együtt pedig minden egyes mozdulatsorát, aki jobban felkavarta az egész életemet, mint amire akkoriban úgy igazából felkészülhettem volna. Ez látszik is jelenlegi viselkedésemből és az azt megelőzőből, melyeket kezdetben mind helyesnek véltem, majd utólag kiderültek, hogy talán mégsem voltak teljesen azok. A meggondolatlan, magyarázatokból épült monológok nélküli ideérkezésemet, melyet szorosan a kusza érzelmeim alkotta vallomásom követett míg nem olyan ponthoz nem érkeztünk, amelyre úgy érzem talán mindkettőnknek valahol szüksége lehet. Kezdetben csak a pult másik felénél találok kényelemre és tartom a tisztes távolságot tőle. Ismerem már jól magamat, ahogyan azt is milyen hatással bír a közelsége, ezért biztonságosabbnak érzem, hogy a pult közénk ékelődve választ el minket egymástól. A tekintetem viszont továbbra sem tudom elvonni róla csak akkor, mikor észbe kapok mennyire helytelen is elveszni benne, de mentségemre szóljon, sosem tudtam kezelni igazán azt, ami a lényemként lakozott bennem. Felfogni a másik személy hiányát majd megtapasztalni milyen az, amikor hosszas kihagyások után a benned keletkezett űr lassan egésszé formálódik. Kedvelni valakit azzal a tiszta őszinteséggel, amibe nincsen semmilyen kényszer, csak az idő lenyomata, amit a közös percek hagynak hátra. Fontosnak érezni minden pillanatot vele és elfogadni, hogy valaki képes ennyire meghatározóan a részünkké válni. Mindez számomra egy csodával ér fel, mellyel szemben olyanná váltam, mint egy kislány, aki próbálja felfedezni az útjába keveredő új dolgokat. Megismerni minden oldaláról és szorosan magához vonni, hogy attól a jótól senki ne fossza meg, amit az újdonságtól kap. Talán így tudnám megfogalmazni azt, amit jómagam is tapasztalok azokban a percekben, amikor az államat támasztva a tenyerem belsejében veszem szemügyre Jake Lester arcának vonásait és töretlen figyelemmel veszek el hangjában és a szavainak jelentőségében egyaránt mint egykoron tehettem a közös lakásban eltöltött hétköznapjaink során. Élete egy részletébe enged be, ami kihallatszik hangjából mennyire nehezen is érinti. Kegyetlenül nehéz tud lenni amikor érzelmileg kiadjuk magunkat a másiknak és egy olyan aduászt helyezünk a tenyerükbe, mint a feléjük vetett bizalmunk reménykedve abban, hogy sose élnek vissza azzal. Ő viszont úgy tűnik csalódást halmozott csalódásra, ennek tekintetében pedig különösen még jobban érthető miért hadakozik magával, ha arról van szó, hogy bárkit is közelebb engedjen magához. Figyelmesen hallgatom őt és merülök el a múltjából kiragadott történetekben, emlékekben. Időközben már magam is a segítségévé válok, nem túl zavaróan pusztán mint egy szárnysegéd, aki ott van ha a szükség megkívánja a közbeavatkozását. Először a hagymát kerítem kezei ügyébe, majd a tojásokkal kötöm le figyelmemet, ha nem éppen arról magyarázok mennyire is kiakaszt mindaz, amit megtudtam Mia szerepéről Jake életében. Egy fintor költözik ajkaimra az elhangzottak tükrében és csak egy másodperc erejéig pillantok fel rá, amíg az előző kiakadásomtól eltérően, némi higgadtsággal a hangomban osztanám meg vele riposztomat. - Ebben igazad lehet. Valakik egyszerűen csak meglépik, másoknak meg lehet egy élet nem lenne elég arra, hogy felkészüljön rá igazán. - apró vállvonással foglalom össze saját véleményemet a témával kapcsolatban, de most félreteszem haragomat, hogy egy őszintébb gondolatot juttassak el irányába. - Attól még sajnálom, hogy nem volt ott neked. Jobbat érdemeltél volna, Jake. - komolyabbá válok ennek hatására, hiszen még belegondolni is szörnyű érzés abba a valóságba, amibe neki volt része. Abban igaza van, hogy lehetetlen megjósolni a jövő alakulását, de azt biztosra veheti, hogy maximálisan felkészülök a találkozásra és nem fogom egyetlen ellenérzésemet sem elrejteni előle.
- Az esetek többségében nagy akadálya ez két ember kapcsolatának, de van, hogy csak engednünk kell egy kicsit a másiknak. Hátha általa képes leszünk kibékülni önmagunkkal is. - játszok el egy kis időre ennek gondolatával és még egy halványabb mosolyt is megengedek magamnak mellé.
Halk nevetéssel reagálom le, amikor enyhén meglök és még egy 'hé' is kiszökik ajkaim közül, de nem vitatom az elhangzottakat. Sosem vallanám magamat egyszerűnek, mert az nem fedné le a valóságot. Nekem is vannak rossz szokásaim, megrögzött hülyeségeim, amikről aligha tudnék letenni és ehhez még pluszba hozzájön az is, hogy néha még az érzéseim is ellentmondanak a saját akaratomnak. Így épülne fel valami, ami egyszerű? Erősen kétlem.
Kissé elkalandozok a saját életem pasi-ügyeibe, amiket ugyan öt percben össze tudnék foglalni és nem is lenne túl érdekes a mondandóm, de egy kis részébe én is beavatom, ha már ő is korábban megtette. Egy hasonlóságra hívom fel figyelmét, de a nevetése egy röpke pillanatig kizökkent összeszedettségemből, mert jobban elvonja a figyelmemet az a heves szívdobogás, mely ennek hatására jön létre. És nem, nem valami probléma, amiről még nem tudok, hanem Ő váltotta ki ezt belőlem, az áruló szívem pedig előszeretettel reagált.
Kérdése közben megszerzem a kért hozzávalókat és miután egy apró szusszanás elhagyta az ajkaimat, már csak akkor adom tudtára saját elképzelésemet az elhangzottakról.
- Igen, ezzel én sem tudok vitatkozni. Mindenkinek más jelenti a tökéleteset csak hát az a fene nagy megfelelési kényszer csak ott él az ember lányában, hogy ne szúrja el a dolgokat és megadjon mindent a másiknak, amire csak vágyhat, még ha ezzel saját magát is hazudtolja meg. Ez a kényszerből is, de szeretnél kötődni valakihez, tartozni valahová, ezért megtesszük a lehetetlent is, az elméletileg tökéletes alakítást, de ez persze tudjuk jól, hogy nem így működik. - kezdek bele valami magyarázkodásba a saját példámat felhozva. - Azt hiszem egy kicsit elkalandoztam. - vallom be, de ez akár tekinthető kétértelműnek is. Mármint kinek nem járna egészen máshol a maradék józan esze is, hogyha az a férfi, aki felkavarta az érzéseit így nézne rá? Ezért elvonom róla tekintetemet és már csak ezután folytatom.
- Hidd el nekem, aki elfogad téged a jó és rossz dolgaiddal egyaránt, azt a személyt az állítólagos hibáid sem fogják megállítani abban, hogy kitartson melletted. Márpedig hibái mindenkinek vannak és ahogyan te is mondtad az a tökéletes, ami mindenki számára ugyanolyan mértékben megfelelő nem létezik. Az, aki elkezd hozzád kötődni másképpen fogja ezeket látni. Meglehet azokat amiket nem kedvelsz magadban ő értékelni fogja a szokásaiddal együtt és lenyűgözőnek fog találni minden apró mozzanatot, amit te természetesnek vélsz. Annak, aki tényleg oda van érted annak csak arra lesz szüksége, hogy önmagad légy mellette, mert ő így talál teljes egészében tökéletesnek. - kalandozok el ismét gondolataimban.
- Mellesleg nézzünk szembe a tényekkel, ki lenne képes nem elfogadni egy olyan férfit, aki szereti a kutyákat, törődik másokkal, tud főzni és..lehet itt kellene megállnom nehogy még a végén tovább fényezzelek? - nevetek fel halkan a mellkasába bökve egyet, de aztán visszafogom magamat és végül egy apró félretekintés után mélyedek el újra a szemeiben. - Viccet félretéve, Jake, te egy nagyszerű ember vagy, akinek a hibái eltörpülnek amellett amit életében véghezvitt. Egészen biztos vagyok benne, hogy rátalálsz majd arra, aki maximálisan értékelni fogja ezt benned és elfogad mindennel együtt. - teszem hozzá őszintén, egy biztatóbb mosollyal toldva meg mondanivalómat, majd a készülő vacsoránkra téved a tekintetem. - Szükséged lenne még valamire? - célzok itt az ételre, közben viszont feltalálva magamat töltök egy pohár vizet, hogy elejét vegyem a gyengén ugyan, de érződő szédülésemnek.

.

Igazából örültem annak, hogy messzire kerültem a zajos metropolisztól, attól az élettől, mely már nem elégített ki. Nem szerettem csak félig csinálni valamit, egyszerűen nem vallott rám, hogy ne adjam bele a szívemet a hivatásomba, vagy a magánéletembe. Kiürültem az érzelmekből, és képtelen voltam belátni, hogy segítségre van szükségem. Nem időben érkezett a segítség, aztán később a tükör megmutatta, hogy egyedül én lehetek az, aki kihúz a gödörből, és tovább lép a sérelmein. Nem lehettem az a férfi, aki az öccse támasza, hiszen az a kis srác felnőtt, és megtalálta magától a helyes utat. Nem akartam beleavatkozni a húgom életébe sem, így eljött az idő, hogy a magam ura legyek, és elfelejtsem a kötelességeimet. Eleget vigyáztam Dorian-re, elmúlt a varázs, és be kellett látnom nekem is, hogy nem minden róluk szól. Elfelejtettem élni, és magamért is tenni. Az állandó nyomozgatások, a karitatív munkákra szánt periódus letelt, és emiatt jelentett nekem könnyebbséget eme zord vidék. Alaszka a maga nemében egyszerű, és mégis bonyolult. Kevesen szeretnek elvonulni a világ zajától, és önmagukkal szembenézni. Nekem is el kellett telnie néhány hónapnak, hogy lehiggadjak, és megtaláljam a bennem lévő kisfiú kívánságait. Pellengérre állítottam az akkori énemet, és a mostanit is. Tanulni vágytam a múltban elkövetett hibákból, és új emberként valami jót tenni a jövőben, mely szívből jön. Megtanulni irigynek, és önzőnek lenni, hogy teljesen átadhassam magamat a gyógyításnak, ha még ez volt megírva a csillagokban. Minden végletesnek tűnt eme messzi távolból, és valahogy mégsem éreztem úgy, hogy megrekedtem volna. Alaszka megadta a hiányzó válaszokat, eléldegéltem a havas buckákon, a szánon. Nem akartam már sok pénzt keresni, vagy egy egész napon át a rezidenseket, és a nővéreket útba állítani, egy egész osztálynak megmondani, hogy mit tegyenek. Belefáradtam, hogy a betegekről szólnak a hétköznapjaim, az éjszakáim. A veszteségeket a helyén kezeltem, de mégsem éreztem jobban magam, ha valaki meghalt a kezeim között. Kevesebb voltam általa, és nem növekedett az emberi értékem. Az erkölcsi mércémet is sutba vághattam volna miután megmentettem a legjobb barátomat, hazudtam élete szerelmének. Túlságosan hosszúra nyúlt a lista, hogy miért ne legyek már orvos, és miért váltsak élethelyszínt, meg munkát is. Nem vártam senkinek sem az engedélyére, nekem kellett odaállni a nagy közönség elé, hogy befejezem a pályámat, és mással kezdek el foglalkozni. Felmerült bennem annak is a lehetősége, hogy kutyákat fogok képezni, vagy menhelyet nyitok, mert jobban éreztem magam az állatok közelében, mint az emberekkel kapcsolatban. A katonai múlt megtette a hatását, nem bírtam elviselni a halált, és ezért döntöttem úgy, hogy életeket akarok menteni. Most meg ott tartok, hogy ez sem elégít ki, mert az juttatott oda, hogy megálljt parancsoljak a kis lelkemnek. Összetörtem, és már nem tagadtam le, hogy nem vagyok jól. Maddie felbukkanása azonban összezavarta a kis terveimet, és a jövőre szövögetett álmaimat. New York szóba sem jöhetett, elhagytam, és nem akartam még az ő kedvéért sem visszamenni. A testvéreim ott vártak rám, de ha döntést hoztam volna, akkor egyszerűen felhívom, és meginvitálom őket, de ez nem történt meg, ami azt jelentette, hogy nagyon is jó helyen voltam itt.  

A konyhában állva csak mesélek, én se értem, hogy mi ütött belém, de a nappaliban megsajnáltam a szőkeséget. Sosem voltam még hasonló helyzetben, hogy az egészségem legyen a tét. Közeli barátokkal, vagy rokonokkal sem közöltem még rossz híreket, vagy bizonytalan jövőképet. A rosszullétei, a fejfájások nem biztattak semmi pozitívval, de mégsem árulhattam el neki annyira nyíltan és őszintén, hogy valószínű agydaganata van. Ez nem vallott rám, optimista voltam a páciensek körében, én adtam a hitet és a reményt is. Maddie viszont más, ő látott engem rossz bőrben, a földön kuporogva, és nem érdemelte meg, hogy hazudjak neki, mégsem jött a számra, hogy megmondjam neki...az esélyeket. A terelés beválik, a múltam felfedése sokkal könnyebb választás volt, mint hittem volna. Az aggodalma elszáll, a kíváncsiság és a harag ül ki az arcvonásaira, amikor mesélek neki Miáról, vagy másról. Nem szoktam a nőügyeimet kiteregetni, maximum akkor, ha részeg vagyok, és vonalban vannak a legjobb barátaim. Hiányzott Jamie, John...a sok gyerekkacaj. Maddie okoskodása, a pikírt megjegyzések, valahogy a kettőnk közötti fura barátság iránt tápláltam óriási sóvárgást. A doktornő a háttérben maradt, és két ember csevegett az életben átélt tapasztalataikról. Elmosolyodom azon, hogy mennyire az én pártomat fogja, és mindenkit negatívan tüntet fel, holott mindketten tudjuk, hogy egy kapcsolat mindig két emberen múlik. Nem ellenkezem a szavaival, néha felkérem, hogy hozzon ide pár dolgot a vacsorához, én meg bekapcsolom a főzőlapot, és a tojásrántottára gyúrok rá. A kinti időben nincs lehetőségem mást is behozni a raktárból, ezért a hűtőből kell okoskodnunk. Az idő telik, és a végére már egészen feloldódunk egymás társaságában. Meglepődőm azon, hogy elrugaszkodik a pulttól, és mellém telepszik a tűzhelyhez.  
-Maddie én bízom benne, hogy így van, és valaki a hibáimmal együtt fog szeretni. Sosem állítottam az ellenkezőjét, de az ember még nem jött el, vagy még nem vettem észre. - meredek mélyen a kéklő íriszekbe, de valamiért túlságosan közel lesz hozzám, és egyfajta nem túl ismerős érzés kerít a hatalmába. A pulzusszámom megemelkedik, és a légzésem is felgyorsul. - Elég lesz, mert zavarba hozol. - suttogom kettőnk közé ékelve a legutolsó szavakat, és inkább a főzésre koncentrálok, nehogy odaégessem a vacsoránkat, mert akkor marad a hideg szendvics, és az nem olyan feltöltő. - Igen, arra, hogy elpakolj, és megteríts...mondjuk befejezhetnéd a kakaót, vagy ha teát akarsz inni. Az evőeszközöket a második fiókban találod. - köszörülöm meg a torkomat, és hátat fordítok neki, én meg egyet rottyantok rajta, és lehúzom a lapról. Két tányérba osztom el az ételeket, és szelek melléjük két veknyi kenyeret. Nem vagyok valami nagy aduász, de azért ez még megy. A kezemben lévő adagokat porciózom ki, és sétálok át a nappaliba, ahol a srácok is a nagy álmukból felébredve ülnek. - Nincs kunyizás, mert akkor holnap ti is kint fogtok aludni. - rivallok rájuk, és helyet foglalok a kanapén. A távirányítót szedem elő, és kapcsolom be a tv-t, de nem sok minden megy, errefelé amúgy sem lehet előfizetni semmire jóformán. - Talán még működik a DVD, és fent akadnak filmek, megnézem vacsora után, ha akarod. - ajánlom fel, és nekilátok az étkezésnek.  

Vegyes érzelmekkel gazdagított perceknek nevezném azokat melyeket Jake közelében tölthetek és ezek úgy tűnik meglehetősen széles skálán mozognak minél több mindent tudok meg magamról, az állítólagos állapotomról vagy éppen róla, amely egy időre képes elterelni a figyelmemet az első kettő probléma duójáról. Jól esik, hogy életének egy olyan részébe avat be, amivel kapcsolatban úgy tűnik nem annyira szeret kibontakozni most mégis megteszi. Csendben követem végig azoknak a nőknek az összességét, akik eddig mély benyomást tettek rá, mégsem alakult túl jól a történetük. Olykor idegesebbé válok, többnyire tettre kész állapotba kerülök és megvédeném bármilyen külső hatástól a velem szemben állót, máskor viszont próbálok valami értelmes magyarázattal szolgálni számára. Nem az ő kielemzése most a célom vagy az, hogy bármilyen véleményt is formáljak a munkám ártalmaiból kifolyólag, egyszerűen csak úgy beszélgetek vele, ahogyan rám aligha jellemző, mégsem érzem kényszeresnek ennek menetét. A fejfájásom és a szédülésem csillapodott már azóta és most ki is használom azzal, hogy nem csak egy helyben ücsörgök, hanem mikor megkér, akkor a segítségemet nyújtom neki a vacsoránk elkészítésében, amihez minél több hozzávaló tevődik hozzá, annál finomabb illatokkal tölti be a konyhát. Jól érzem most magamat, nyugodtnak és bár a háttérben ott motoszkál minden aggasztó gondolat, most mégsem szeretnék túl nagy jelentőséget keríteni nekik, hogy elrontsanak mindent. Hetek óta most először érzem magamat teljesnek, olyan embernek, akit nem feszítenek ketté a kételyeivel és félelmeivel kapcsolatos gondolatok, melyek pusztán egy ember körül forogtak, Ő pedig jelen pillanatban itt van velem. Biztonságban és boldogan. Ahogyan korábban szerettem volna, hogy legyen, ez pedig bennem is képes eloszlatni minden kellemetlenséget, ami kellemetlen kísérőként volt jelen minden egyes lefekvésemnél vagy a napom folyamán.
Kitérünk a meghiúsult kapcsolatok terén arra a vallomásra is, ami ő benne már egy ideje megfogalmazódott. Arra az igazán lényeges reményre, hogy bárki is képes lesz elfogadni őt olyannak, amilyen és együtt élni mindazokkal a problémákkal, nehézségekkel, amik egy csomagban kaphatóak ezzel a férfivel.
- Talán igazad van és lehet egyszerűen csak nem vetted észre. Szokása az embereknek a nyilvánvalón csak így huss, átnézni. - egy mosollyal nyugtázom az elhangzottakat, miközben kifejtem számára a saját véleményemet is anélkül, hogy egy reménytelen nőnek tűnjek. Olyannak, aki szinte könyörög, hogy vegyék már észre őt anélkül, hogy heves integetésekbe kezdene, ez viszont mégis valahogy nem akar összejönni. Ha tehetném és nem keltene feltűnést, csak egy csalódott sóhajtásra futna tőlem, ehelyett viszont a kék szempár fürkészésével foglalom el magamat, hogy őszinteségemet ezzel is kifejezzem. Lebecsüli magát, hihetetlen módon és ez zavar. Persze, a fejemhez lehetne vágni, hogy egy ködös képen keresztül látom a dolgokat és már most befolyásolnak azok az érzések, amelyeknek nem kellene jelen lenniük az életemben, mégis eléggé ügyesen elkényelmesedtek ott, de ez közel sem így van. Korábban sem vélekedtem róla másképp, még ha sok időt nem is töltöttünk egymás közelében. Párszor összefutottunk a kórházban, egy-két szót váltottunk is a másikkal, de ennyivel lényegében kifújt. Mégsem kerülték el figyelmemet miképpen vélekednek róla a kórházban és ez ahogy megismertem, csak még nyilvánvalóbbá vált számomra. Jake egy összetett ember, egy olyan aki rengeteg mindenen ment keresztül és folyamatosan ostorozza magát a múltban történtek kapcsán, amelyek tönkreteszik a jelenét is. Ezt azonban próbálom anélkül is kifejezni számára, burkoltabb megfogalmazással, hogy úgy hatna neki az egész, mintha ismételten mélyebb elemzéseim egyikével próbálnám őt az őrületbe kergetni. Nem szereti, megjegyeztem és vissza is fogom magamat. A kapott válasszal kapcsolatban viszont mindenre számítok, kivéve azt az egyet, amit valójában kapok és ami akaratlanul is halk nevetést csal ki belőlem. Ezzel egy kicsit magamat is kizökkentem abból a megbabonázott pillanatból, amit a közöttünk lecsökkent távolság okozott.
- Zavarba hoztalak? Ah, ezt se hallottam még tőled. - kikerülöm őt, hogy egy pohár vizet magamhoz vegyek, de közben érdeklődésem a továbbiakkal kapcsolatban nem marad el. Nem akarom őt kényelmetlen helyzetbe hozni vagy olyan beszélgetésbe belevonni, amire egyikünk sem áll készen. Legfőképpen már csak azért sem, mert itt ragadtunk és hihetetlen hosszúnak ígérkezne a reggel, ha bármilyen feszültség is kialakulna közöttünk.
A tányérokat előszedem és közelebb helyezem hozzá, majd a kapott instrukciók szerint az evőeszközöket is sikerül megtalálnom, de kakaó helyett most a korábban kapott bögrémet magamhoz veszem és neki is kiszedve egyet töltök bele teát, amit meg is melegítek egy kicsit.
- Teljesen ráérsz vele. Nagyon ritkán veszem rá magamat, hogy bármilyen filmet is megnézzek vagy egyáltalán végignézzek. - a pultnak támaszkodok, miközben a teákra várok, majd már csak azokkal és a saját ételemmel együtt térek vissza hozzá. A két bögrét a kanapé közelében lévő kis asztalra helyezem, én pedig törökülésben helyezkedek el most már mellette a kanpén, hogy megkóstoljam a remekművet, amit Jake hozott össze. Az illatok pedig nem hazudtolták meg magukat, mert az íze is isteni.
- Újabban a főzés világát igyekszel kitapasztalni? - kérdezek rá elmosolyodva, de egyúttal tovább is folytatom. - Mert ez nagyon jó lett. Kicsit emlékeztet arra az ízvilágra, amivel fiatalabb koromban találkoztam utoljára. Említettem már, hogy úgy egy-két évig volt egy dadusom? Mrs...ühm, Mrs. Linard. Apa sokszor utazott és mikor csak három napra ment maximum, akkor az ő felügyeletére bízott, ha viszont egy hétre, akkor én is vele mentem. És ez a nő.. - helyezkedek egy kicsit a helyemen elmerülve az emlékeimben. - ..emlékszem, hogy volt egy étkezdéje nem messze a sulinktól, ahova mindig mennem kellett, amikor végeztem az iskolában. Reggel onnan indultam, délután pedig meg kellett várnom, amíg letelik a műszakja. És ő isteni ételeket tudott csinálni. Ha valamiért megérné visszamennem Philadelphiaba az ez az egy hely lenne. - osztom meg vele csak úgy mellékesen, mert talán akkor volt az utolsó alkalom, amikor szigorúan tartanom kellett magamat a rendszeres étkezéshez. Manapság a reggeli általában úgy alakul, hogy valami péksütemény a munkahelyem felé vezető úton, mellé pedig egy kávé, aminél azért fohászkodok, hogy ne boruljon az ölembe. Néha beválik, néha viszont örülök, amiért tartok magamnál váltás-ruhát a rendelőm szekrényében.

.

 Kicsit talán mindketten elfeledkezünk arról, hogy mi történt ma este, hogy Maddie mennyire ki volt borulva, és hogy a betegsége mit jelent a jövőre nézve. Rágódhatnánk még a miérteken, de akkor az egész esténk kárba menne, és ha már úgy alakult, hogy én találtam rá, és szállásolom el, akkor nem akartam rossz vendéglátó lenni, ezért minél hamarabb meleg étellel kívántam a kedvére tenni. A kinti hideg nem könnyítette meg a helyzetünket, nem mozdulhattunk ki, és azt sem lehetett előre megjósolni, hogy meddig leszünk itt. A tűzhely mellett otthonosabban mozgok, és megosztok magamról pár dolgot, nem éppen a legfelemelőbb azzal a nővel szemben, aki a következő lehetett volna, vagy volt is, ezt neki kell eldöntenie, mindenesetre egészen nyugodtan beszéljük az exeimet. Nem tagadom, hogy nem vagyok túlzottan jó a párkapcsolatokban, de azért mégsem lehetek a legrosszabb férfi. Elhessegetem a kellemetlen feltételezéseket, és megsütöm a rántottát, meg a hozzávalókat is beleszórom. Egészen jó a kedvem, mármint aggódom érte, de valahogyan visszatér az az érzés, amit csakis Maddie közelében tudok érezni. Amolyan baráti, és biztonságot keltő, hogy a közelemben van, és egyfajta rutinunk is kialakult már, amikor nála laktam. A teával még megbirkózom, és együtt megyünk át a nappaliba, hogy megegyük az általam kreált étket. A kutyákat most sem kell meghazudtolni, mert ott vannak a közelünkben, és be sem áll a nyelvük, úgy kérnek a szemükkel, hogy simán bedőlnék, ha már nem laknának egy ideje velem. Rájuk szólok, de ez korántsem izgatja egyiket sem, mert a szőkeség mellett ülnek le, és vernek sátrat. A szememet forgatom meg a jelenetre, és felhozom a filmet is, ha ahhoz lenne kedve. Mondjuk későre jár, és nekem is el kellene mennem már zuhanyozni, de még nem sietek annyira, hogy félbehagyjam a vacsorát, különben is szerintem eltűnne, ha letenném az asztalra. - Akkor maradok, de nem kell magadban tartanod, ha mégis ahhoz lenne kedved. Nem vagyok egy szálloda, de az alapvető szükségleteket ki tudom elégíteni. - bele sem gondolok, hogy miket mondok neki, mert elég zavarba hozós a téma, és félre is lehet érteni. Kettőnknek nagyon jól megy, hogy félremenjenek az információk, de most nem mennék bele a sűrűjébe, ha nem muszáj. Csendben étkezem, és iszom mellé a kis teámat is. -Dehogy új, attól mert nálad nem főztem. - pillantok felé, és ott hagyom a mondatom jelentőségét, de elmosolyodom inkább, hogy oldjam a feszültséget, ha esetleg rosszat hoztam fel, és felrémlenek az emlékek. - Nem vagyok kezdő, hiszen jó pár évig egyedül éltem, de ne hidd el rólam, hogy akkora szakács lennék. Orvosként többet ettem az automatákból, meg a menzáról, mint máshonnan.  Neked volt dadusod? - elfordítom a törzsemet felé, és úgy tekintek végig a testén, de nem túl feltűnően, aztán megállapodom a kék lélektükröknél. - Nekem ekkora mákom nem volt, inkább nekem kellett az öcsémre vigyáznom. Ki nem állhattam akkor, apa mindig rám szólt, és egy csomó buliból maradtam ki a kis szaros miatt. Most már más a helyzet, de tudod, hogy nemet mondani egy kis királynak? Mindenem megvolt, rám sem ismertél volna akkoriban. Ferriraval jártam suliba, még egyszer börtönbe is kerültem, mert betörtünk egy boltba. Az apám hozott ki, és intézte el fű alatt. Ügyvéd volt...anya meg. Nagyon régen volt, de azért szerettem őket, ha nem is tudtam kimutatni. -  merülök el a saját gondolataimban, aztán felocsúdok. - Ezek azért jó emlékek. Mi volt a kedvenc ételed? Kinéz azt is belőled, hogy ott dolgoztál, mikor nagyobb lettél. Nem meséltél sokat eddig a szüleidről. Mi a helyzet az édesanyáddal? - érdeklődöm tőle, ha nem vagyok túl tapintatlan. Én sem hittem volna magamról, hogy egyszer magamtól fogok a szüleimről beszélni. Érzékeny pont, őket nagyon védtem, nem szerettem, ha mások faggatóznak róla, de ha már túl voltunk az exeken, ez sem okozhatott nagyobb törést bennem. - Fiúk... - Samira és Dózer érkezése szakítanak félbe, mert a kanocskám van annyira pofátlan, hogy belenyaljon a tányéromba, és magáénak sajátítsa ki a vacsorámat. - Elég lesz. - tolom el az orránál fogva, de nem hallgat rám, és már csorgatja is a nyálát a tojásra. - Ez szép. - állok fel, de akkor rám ejti az egyik falatot. - Nem hiszem el, hogy nem bírjátok ki. Mi ez valami vicc? - akadok ki, de behúzza a fülét, és rám mereszti a boci szemeket. - Ez most nem fog működni. Sipirc innen. - rivallok rá, és úgy döntök, hogy akkor most ezt itt hagyom. - Nemsokára jövök, ha már olyan lettem, akkor én is lefürdök. Nem leszek sokáig távol. Ott van valahol a távirányító is neked. - mutatok a kanapé melletti kis tárolóra, aztán összekapom magam, és felmegyek az emeletre, hogy szerezzek magamnak egy alsót, és egy pólót is. A törölközőm úgyis bent van, szóval le is megyek, és bezárkózom a fürdőbe. Az előző használat óta még van pára, a hőmérséklet is nagy, de nem gond, gyorsan levetkőzöm, és a szennyesbe hajítom a mai szettemet. A forró víz azonnal megteszi a hatását, szinte ellazulok alatta, és átgondolom, hogy mennyire fura és örömteli, hogy itt van a szőkeség Alaszkában. Két hónapja nem láttam, és mégis olyan volt ez a pár óra, mintha ott folytattuk volna, ahol abbahagytuk. Miután sikerül elfogadható állapotba hoznom magamat, csak az alsót veszem fel, mert orbitálisan meleg van idebent. Kitárom az ajtót, és a pólót a karomra akasztva csatlakozom hozzájuk, de a két eb már a helyemet is befoglalta. - Mi ez? Komolyan? - rázom meg a fejemet, mert egyszerűen képtelenség, hogy minden az övéké legyen.  

Többször is azon kapom magamat az elmúlt percek leforgása alatt, hogy elidőzik rajta tekintetem. Nem túl feltűnően vagy zavaróan, csak olyan természetes módon, mintha az elmúlt két hónap csak egy véget nem érő álomként hatott volna és mi ugyanott folytatnánk kettőnk hétköznapjainak ritmusát, mint azelőtt. Ám bármennyire is akarok ebben hinni, attól még nem válik valóra. Nem tehetek úgy, mintha nem éreztem volna hetekig rosszul magamat a hiányától vagy ne történt volna meg az a veszekedés, ami már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kettőnket elszakítson egymástól. Nem áltathatom magamat azzal, hogy a hiba amit vétettem sose volt igazi amikor ez a szűnni nem akaró fura érzés, a helytelensége az ittlétemnek nyugtalanságban tart. Most mégis ahogyan a konyhában történő ténykedését követem végig odaadó figyelemmel ezek a kételyek háttérbe vonulnak bennem, hogy helyüket valami kétségbeesett remény vegye át. Az, ami legszívesebben Jake arcának két felére vezette volna tenyeremet és elmélyedve az őt annyira fogságban tartó íriszekben a tudtára hozta volna, hogy mennyire is vágyik arra, hogy észrevegyék. Arra, hogy az a férfi, aki idestova hónapok óta felkavarta az életét olyan fontos szerepet tölt be az életében, mint még soha senki más azelőtt. Tudatni vele, miszerint én úgy kedvelem ahogy van. Őt, az egész lényét, a jó és rossz dolgokat egyaránt, mégsem tehetem. Nem lenne helyes, számára biztosan nem és őrültség lenne még inkább megnehezítenem kettőnk amúgy is ingatag lábon egyensúlyozó kapcsolatát.
Az általa készített vacsorával lelünk a kanapén kényelemre, de most nem is igazán érzem szükségét bármiféle plusznak a társaságán kívül. A kapott válasz viszont akaratlanul is megmosolyogtat és egy bólintást is megelőlegezek, mielőtt bármit is mondhatnék.
- Szerintem egészen jó értékeléseket tudnál bezsebelni egyes szükségletek kielégítésével. - nevetek fel halkan, ha már így felhozakodott ezzel, de most nem célom őt ismételten zavarba hozni, ezért nem sokkal később felnőttesebb viselkedést öltök magamra. - Szólni fogok azért, ha bármi eszembe jutna. - teszem hozzá mellékesen, közben viszont a vacsorámról sem feledkezem meg, aminek az ízvilága teljesen magával ragad és amit aligha tudnék bármiféle vélemény nélkül hagyni.
- Ó, értem. Kíváncsi lennék milyen rejtett tehetségesekkel is rendelkezhetsz még. - a teámért nyújtózok, de most szándékosan nem akarok eljátszani a korábbi közös életünk gondolataival. Inkább beavatom őt múltam egy szeletébe, mégpedig olyanba, amit kedves helyen őrzök és őrizni is fogok a szívemben.
- Volt bizony. Emlékezetes hónapok voltak azok. - teszem még hozzá ezzel kapcsolatos gondolataimat, ám felvetésének kapcsán csak a fejemet ingatom.
- Én pont ellenkezőleg voltam ezzel. Sosem tudtam volna azt a pörgést követni, amit ő nap, mint nap megtett. Annál én nyugisabb természet vagyok és voltam is, de otthon igyekeztem segítőkész szárnysegéd lenni. - vallom be neki, miközben párszor ismételten arcának vonásait fürkészem. Jobban örültem volna természetesen a szülői törődés akár egyetlen szikrájának is, de utólag belegondolva talán jobb is, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan az normális körülmények között kellett volna. Meglehet sosem kötöttem volna ki a pszichológia világánál, ha olyan emberek vesznek körül, akik önmagukon kívül aligha értékeltek bárkit is.
A továbbiakban a jó hallgatóság szerepét öltöm magamra már csak azért is mert nagyon is érdekel a fiatal Jake Lester élete. Meglepetten tapasztalom az általa elmondottakat, amiknek egyik feléről, pontosabban ami a testvéréről szól már korábban is tudomást szereztem általa, a többi viszont nagyon is új.
- Börtönben voltál? Ugye most csak szórakozol velem? - részben hitetlenkedve, részben viszont szórakozottságomat megőrizve fejezem ki felé érdeklődésemet. - Ez annyira szürreális. - fűzöm hozzá halkabbra véve hangomat, de közben szokásos mosolyom, amit a kíváncsiságom festett vonásaimra továbbra is igyekszik felszínre törni, ami alighanem elég nehezen tudja csak befogadni ezeket az információkat.
- Annyira nehéz úgy elképzelni téged. Mármint nézzenek rád, igazi jófiú lett azóta belőled. - tör ki belőlem a hitetlenkedésem után történt felismerés, ám bizonyára szükségem lesz egy kis időre, hogy fel is fogjam az elhangzottakat.
- A szüleim? - fészkelődök egy keveset, mintha szó szerint neki kellene készülnöm ennek a témának. - Hű, ők nem voltak valami szülőnek nevezhető emberek. Apa bróker volt és rengeteget utazott. Alig láttam még akkor is mikor magával vitt, mert amíg az ügyeit intézte, addig engem az szórakoztatott, amit egy szállodai szoba kínálni tud. Aztán mire észbe kaptam már mentünk is tovább. Ezért örültem, ha inkább itthon maradhattam a dadussal, mert ő legalább próbált a kedvemben járni és foglalkozni is velem. - elmosolyodok egy pillanatra, majd csak ezután folytatom. - Összességében nem volt ő rossz apa, csak a munkája elsőbbséget élvezett nála. - apró vállvonással reagálok, mielőtt a nehezebb félre is kitérhetnék.
- Ami anyát illeti ő már keményebb dió...így szokták ezt mondani? Nehezebben élte meg apa távollétét és számtalan alkalommal csalta meg őt, majd különböző drogokkal enyhítette a bűntudatát. Ő az a személy volt, aki három havonta egyszer hazatévedt, eljátszotta, hogy tiszta és elvitt ruhát venni nekem, elmentünk a parkba, majd másnap reggelre eltűnt, miután az apám elutasította őt a kicsapongó élete támogatásában. Egyik sem valami jó példakép. - elfintorodok, de a beszélgetésünkben úgy tűnik a kutyák is próbálnak szerepet kapni és meglepik gazdájukat azzal, hogy a megmaradt ételét borítják rá, ezzel kizökkentve mindkettőnket közös pillanatunkból.
- Feltalálom magamat, ne aggódj. - szólok még utána nyugtatóan, mielőtt eltűnhetne a fürdő ajtó mögött, én pedig közelebb kúszok Samirához és egy kiadós simogatásban részesítem.
- Szóval ilyen módszerrel lehet kiimádkozni a gazdit a ruhájából. Jó tudni. - jót mosolygok ezen és mivel az eszem sem ment el teljesen, ezért választ sem várok a kutyáktól. Helyette a távirányítóért nyújtózok és valami zenecsatornát keresek háttérzajnak, mielőtt a tányérjainkat összepakolva kezdenék rendet tenni magunk után. Közbe beiktatok egy mosogatást is, amelynek folyamatában Halsey egyik dalát dúdolgatom, melyben éppen azt ecseteli mennyire próbálta is megmenteni a szeretett férfit és valahol igazságtalannak is érzi, hogy ő az aki szomorú a férfi helyett.
Mire Jake kiér a fürdőből már sikerül nekem is végeznem a rendrakással, így az első sorból nézhetem végig az alsónadrágban történő bevonulását, amitől egészen biztos, hogy a légzésemmel együtt a szívverésem is kihagyott egy ütemet. A kérdése bennem is hasonlóképpen megfogalmazódott, ugyan én nem feltétlenül a kutyákra értve tettem fel magamban mindezt. Mármint az ember lánya honnan kergesse vissza a józan eszét, hogyha ilyen látványban van része?
- Bizonyára csak tudatták veled, hogy ki az úr a háznál. - szórakozottan megvonom a vállamat, miközben magamhoz veszek egy párnát, neki meg helyet szorítok közöttünk. - Befurakszol ide? - elmosolyodva kúszok még egy leheletnyit arrébb, fejemet pedig a kanapé támlájának hajtom. - Nem találtam semmi érdekeset a tv-ben, szóval most próbálom kitalálni melyik évből származhatnak ezek a zenék. Kétszer is egy évet tévedtem. - teszem hozzá úgy, mintha büszkének kellene lennem az eredményeimre, de jelen pillanatban ezt a programot érzem elfogadhatónak, hiszen kezd számomra is nyilvánvalóvá válni, hogy az utazás utáni utolsó tartalékaimba kapaszkodok a fáradtságomat illetően.
- Megmutatnád majd később melyik szobát foglalhatom be? - érdeklődésem közepette tekintetem szigorúan csak arcának vonásait fedezi fel, hogy még véletlenül se fűzzek olyat mondandóm közé, amit nem lenne helyénvaló kimondani.

.

 A vacsora elkészítése után nincs más hátra, mint az evés, és egy kis pihenés a mozgalmas események kereszttüzében. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy normális ez, ha engedem neki a mászkálást, de mégsem foghatom ágynyugalomra, ha már ennyit utazott, miért is? Nyilvánvaló volt a részéről, hogy nem vagyok közömbös neki. Már New Yorkban sejtettem, hogy Maddie elkezdett érezni irántam valamit, csak akkor még nem fogtam fel, hogy mennyire erősen kötődik hozzám. Nem láttam mást, csak egy nyomorék férfit, aki ráakaszkodott egy másik lényre, és még annyira sem képes, hogy jó legyen hozzá. Napokig emésztett a bűntudat és a harag egy különös egyvelege, amiért elmentem és magára hagytam. Nem így kellett volna lezárnunk, de akkoriban annyira sérülékenyek voltak a határaim, hogy nem viseltem el, ha valaki ugyan jó szándékkal, de beleszólt az életembe. Maddie-nek meg kellett volna értenie, hogy Dorian értesítése nem volt jó döntés. Az öcsémmel bonyolult helyzetben vagyok, de vagyunk annyira felnőttek, hogy idővel megoldjuk majd. Nem először válunk el egy hosszabb időre, miközben én őt kerestem évekig, annyira nem vette a fáradságot, hogy értesítsen a létezéséről. Most én vagyok abban a szituációban, hogy könnyebb távolságot tartanom. Egészen furán hat rám, hogy ott van a húgom, és a bácsikám is, akiről egyáltalán nem meséltem a szőkeségnek. Nem tartottam fontosnak, mert ami Los Angeles-ben történt, az ott is maradt. Nem válaszoltam neki semmilyen levélre, azt nem tudom, hogy az öcsém felvette-e vele a kapcsolatot, de nekem túl sok volt, hogy éveken át abban a hitben léteztem, hogy nincs senkim a testvéremen kívül, aztán hirtelen lett egy nagybácsi, egy húg. Felborult az életem, és már nem akartam úgy tenni, hogy minden rendben van. Gyáva ember az, aki menekül, de néha hasznos is. Az egyetlen ember, akivel mostanában kommunikáltam az egyik legjobb barátom volt. Jamie-nek köszönhettem, hogy itt vagyok, és a kutyákat is magammal hozhattam egyetlen füst alatt. Alaszka mindig az a hely lesz számomra, mely megnyugvást hoz, és egy igazi felemelést a sötét napok után. A hó, és a végtelen semmiség jelentették nekem az igazi kikapcsolódást, nem feleltem senkinek sem az életéért, és eljátszhattam a gondolattal, hogy egy másik életet építek fel, ahol nem számít a múltam, és nem kell amiatt aggódnom, hogy valaki elítél. Letizia beleillett volna a képbe, mert itt nőtt fel, tudja, hogy mi a dörgés, és sosem várt többet tőlem, mint amit adni voltam képes. Nem állítanám, hogy kapcsolatban léteznénk, de közel állok ahhoz, hogy valami társnak nevezzem, de olyan nehéz, ha jön egy szőkeség, és felborít mindent. Foghatnám arra, hogy a csók csak az ő megnyugtatására szolgált, de akkor magamnak hazudnék. Éreztem iránta valamit, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi az. Maddie szép, és néha makacs nőszemély, de aranyból van a szíve, néha átlépi a határokat is, de az ember számíthat rá. Leti laza, és szókimondó, sokkal üdítőbb, hogy nem játszik egy másik szerepet előttem. A szőkeség mutatta már egy másik oldalát, eltolt, mikor Edna meghalt. Tudom, hogy zárkózott jellem, és nem szeret a középpontban lenni, de akkor is most jólesik, hogy ennyire őszinte velem. Neki is megvannak a kis korlátjai, nem szereti kiadni magát, de meg is értem, már amennyit tudok a múltjáról, vagy megosztott velem a kis érzelemvilágáról. A dadus szóba kerülése elgondolkodtat, mert nálunk nem volt jellemző, anya mindig szívesen vállalta, hogy otthon marad velünk, csak apa volt az, aki mindig ment, és szinte nem is láttuk odahaza.
-Várj elképzelem, hogy mit műveltél. Segítettél neki egyből a suli után, és egyszer sem emelted fel a hangodat. Nem tudlak elképzelni a múltban, mint egy lázadó személyt. - mosolyodom el, de közben tovább hallgatom, hogy miket oszt meg velem az emlékeiről. Valahogyan elkanyarodunk a kamaszkori éveinkhez, és nem tudom mire vélni ezt a nagy lelkesedést. - Bizony ott voltam. Nem gondolhattad rólam, hogy mindig én voltam a jó? Nem is ismernél rám, ha akkoriban meglátsz, akkor nagy ívben elkerülsz. - ismételten eluralkodik rajtam a vidámság, hogy mennyire könnyű vele önmagamnak lenni, de közben a kutyák is tesznek róla, hogy ne legyen azért minden fenékig tejfel. A szüleiről eddig nem sokat mesélt, éppen emiatt tesz kíváncsivá, hogy milyen lehetett például az édesanyja, mert az apja már szóba került, de őt sosem említette. - Csak egy kérdés, ha már felhoztad az édesanyádat. Miatta mentél pszichológiára, vagy volt benne része, hogy itt köss ki? Mindenki múltja egy állomás, ami kihatással van a jelenre...csak szeretném megérteni, hogy mi vett rá, hogy te másokon segíts? Tudod, ahogyan belőlem orvos lett a katonaság után. Néha az egyensúly nem jó, ha ott van az élet és a halál is. - időzöm el, de fellöknek, és rám borul a rántotta egy része is. Úgy döntök, ha már későre jár, akkor elmegyek zuhanyozni, és felfrissítem a testemet. Fel kellene vennem a pólót is, de még meleg van, és a pára miatt szükségem van egy kis szünetre, de nem kerülheti el a figyelmemet, hogy amint kilépek a fürdőből, Maddie a kelleténél jobban mér végig. - Aha, nem hiszem, hogy jó utat választottak hozzá. - fűzőm mellé, és bemegyek a szobámba, de nem időzöm sokat arra, hanem csatlakozom hozzá a nappaliban. Lekuporodom mellé, és az egyik takarót a lábamra húzom, csak utána nézek rá a képernyőre. - Zeneévekre mész rá? Sosem játszottam ilyet. - vonom meg a vállamat, és megtámasztom a kanapénak a háttámláján. Nem mondok semmit, csak elveszek a pillantásában, de még időben tereli el a figyelmemet, mielőtt ostobaságot követtem volna el, és a kezem véletlenül a combjára csúszik. - Természetesen, de ne várjunk addig. - mondom neki, mert látom rajta, hogy már álmos. - Elég kalandban volt már részed ma, és nekem lenne még egy kis dolgom, amit el kellene intéznem, ezért felkísérlek. - vetem fel az ötletet, és nem tökölve sokat már fel is kelek a kanapéról, és a kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem onnan. Nem akarom sokáig, hogy egymáshoz érjünk, mert érzem, hogy közel állok valami visszafordíthatatlanhoz, ezért felmutatok a lépcsőre, és el is indulok, de útközben felveszek egy paplant, és egy párnát is. Az emeleten nem keresgélek sokat, hanem a mellettem lévő szobába nyitok be, és engedem előre a vendégemet. Felkattintom a villanyt, és megállok nem messze az ágytól. - Egy szekrény is van itt, ha szeretnéd a kabátodat beakasztani. Holnap elmegyünk a szállodába, hogy elhozzuk a többi dolgodat. Itt korán kelnek az emberek, nekem is muszáj lesz, mert meg kell etetnem a kutyákat, és egy kört is kell mennem velük. Itt van a plusz paplan, és ha valamire szükséged lenne, akkor itt leszek a másik szobában, de úgy gondolom, hogy te már nagylány vagy, és nem félsz a szörnyektől. - adom át neki az ágyneműket, aztán megvárom, hogy elhelyezkedjen, vagy hozzak még valamit, ha arra van igénye.

Erősen gyanítom hogyha valaki unalmában úgy döntene márpedig ő felfedezi Madelaine Riggs párkapcsolatait az évek során, mást se találna csak kuszaságot majd nyomasztó éveken keresztül húzódó ürességet. Mindig is az a kategória voltam ezen a téren, amit mások furának neveztek. Olykor túlgondoltam, máskor épp az ellenkezője történt és tudni sem akartam a létezéséről. Távolságtartó voltam, apró lépésekben haladtam. Hinni akartam hogy képes vagyok normálisan kezelni mindezt, mégis mire egyáltalán feleszméltem, újra egyedül maradtam. Idejét se tudnám megmondani mikor engedtem közel magamhoz bárkit is Jake előtt. Annyira egyszerű, annyira biztonságos volt létezni a saját világom alkotta buborékban, ahol nem érik az embert az összetört szívvel járó kellemetlenségek vagy az a felismerés, miszerint olyannyira tart attól, hogy megnyíljon a másiknak, hogy inkább minden létező módon azon van amivel tönkreteheti mindazt ami már egyszer kezdett kialakulni. Foghattam volna a szegényes szülői példára, a közel sem mesébe illő házasságukra vagy az összes eddigi próbálkozásaimra, de tudtam jól, hogy amíg ezt magamban nem rendezem el, addig bizony ebben az ismétlődő tendenciában fogok létezni.
Mindazok ellenére mennyire félek attól milyen hatással lesz ez kettőnkre, mégsem tagadhatom le mennyire jól esik a közelében lenni. Beszélgetni vele ahogyan korábban, felfedezni az arcának vonásai közé rejtőzött mosoly jelenlétét vagy egyszerűen hallani a hangját. Hiányzott mindez. Az, hogy minden felmerülő nehézségünket egy lopott pillanatra háttérbe szorítsuk és csakis önmagunk legyünk. Barátokként, akiknek nem esik nehezükre beszélgetni a másikkal, nem érzik kínosnak egymás közelségét.  
Szükségem volt egyfajta visszajelzésre, ami csillapítóilag bír a bennem felgyülemlett aggodalomra vele kapcsolatban és most hogy megkaptam, csak egyszerűen kihasználom azokat a pillanatokat, amik még maradtak nekünk. Mert talán a holnap beköszöntével ez is semmivé foszlik majd és rá kell eszmélnem, hogy többé már nincsen zavarosan nem felcímkézett, de egyben a maga módján fontossá váló mi, hanem csak ő és én.
Valahogy most fiatalkori énünk kerül előtérbe és olyan emlékeket osztok meg vele, amiket eddig senki mással nem tettem. A dadusom létezését, a szüleimmel járó bosszantó és fájó nehézségeket, miközben egy percre se kalandozik el figyelmem az ő mondanivalójáról sem.
- Mrs. Linard nálam jobb segítséget kívánni se kívánhatott volna. - elmosolyodva elevenítem fel az emlékeimet, közöttük a kedves, női arcvonást is. - Persze volt amikor már nyűgösebben vártam műszakjának a végét és olyankor emlékeim szerint inkább hátráltattam őt a véget nem érő kérdéseimmel, melyeknek úgy körülbelül a 90%-a abból állt, hogy mikor is megyünk haza pontosan? - nevetek fel halkan emiatt, hiszen egy idő után jómagam is meguntam a várakozást. Olyankor általában a pulton támaszkodtam vagy éppen Mrs. Linard kötényébe kapaszkodtam és másra sem vágytam, mint az ágyamra vagy valamire, ami nem ennyire kaja-illatú és emberekkel teli.
Meglep, amit róla hallok és talán túlságosan is lelkessé válok emiatt, bár inkább csak a hitetlenkedésem miatt ütöm meg ezt a hangnemet, semmint az iránta érzett büszkeségem okán.
- Szóba se álltam volna veled, ebben teljesen igazad van. - jelentem ki szórakozottan. - Mrs. Linard tuti kitért volna a hitéből, hogyha egy magadfajta rossz fiúval térek haza. - fűzöm hozzá tovább cukkolva őt és játszva ezt a gondolatot, enyhén a fejemet csóválva közben. Szegény nő annyira szeretett volna apám kedvére tenni azzal, hogy megfelelő nevelést biztosít nekem a távollétében, hogy egy ilyen lépéstől biztos az ájulás kerülgette volna őt.
Arról a nőről mesélni neki, akit ugyan hivatalosan az anyámnak kellene neveznem nem esik nehezemre beszélni. Nem azért, mert jobban belegondolva nem érzem még mindig kegyetlenül megfosztottnak magamat az anyai szeretettől, hanem azért, mert tetteivel megölt bennem mindent, ami felhatalmazta volna őt erre a szerepre. Jake kérdésén viszont muszáj egy pillanatra elgondolkoznom és ezt is teszem, amig időt hagyok magamnak a válaszom megformálására.
- Nem is tudom..bizonyára ő neki is köze lehetett hozzá, de ez bennem annyira összetettnek érződik. Tudtam, hogy nem akarok olyan lenni, mint ők. Nem akarok egy önző, rideg emberré válni, aki csak akkor segít, ha abból haszon is születik számára. Több akartam ennél lenni és persze, ő is egy állomása volt ennek, de inkább azt tudom mondani, hogy az vezetett ide, amit éveken keresztül láttam vagy tapasztaltam. A kapcsolataim, a környezetem, az, hogy én tulajdonképpen miképpen reagáltam vagy reagálok le egyes dolgokat. - kezdek bele magyarázatomba, közben viszont őt fürkészem. - Csak szerettem volna másnak megadni azt, amit én ritkán tapasztalhattam meg akkoriban, hogy igenis számíthat valakire. Azt, hogy nem kell egyedül megbirkóznia azzal a fajta tehetetlenséggel, amikor tudatában vagy vele, hogy valami nincsen rendjén, de hiába kerestél volna bárkit is, senkiben sem bízhattál eléggé, hogy ezt elmond. Lényegében ők ébresztettek rá arra mi az, amit nem kívánok senki másnak. - magyarázom el neki döntésemet, amiről a mai napig sem változott meg a véleményem és tudom jól, hogy nem is fog.
Ugyan négylábú társaságaink tesznek róla, hogy ez a beszélgetés ne menjen zökkenőmentesebben tovább, mindenesetre amíg egyedül maradok, megpróbálom lefoglalni magamat valamivel. Nem érzem, hogy még teljesen jól lennék és a szédülésem is csak csillapodott, de nem múlt el teljesen. Már előre tartok a reggeli rosszullétektől, amik hetek óta csak egyre kitartóbban gyötörnek. És bár minden egyes sejtemben félek az igazságtól - most, hogy tisztában vagyok a lehetséges változókkal - valahol mégis azt remélem, hogy ez az egész végre véget érhet én pedig visszatérhetek azokhoz a hétköznapokhoz, amikbe már annyira hozzászoktam.
A tv-ben váltakozó zenék és a kellemes benti időjárás annyira elnyom, hogy már csak akkor figyelek fel, amikor a fürdő ajtaja kinyílik. És bár Jake megérkezése éberebbé tesz, azért ennek igyekszem kevés jelét mutatni társaságom felé.
- Én sem, és ez meg is látszik az eredményeimből. - arrébb húzódok, hogy helyet biztosítsak a kutyák és közöttem, de már kevésbé köt le az előbbi programom. - Mármint tudnom kellett volna, hogy Bruce Springsteen Streets of Philadelphia dala nem '92-es hanem '93-as csak mert Phillyből vagyok? - tanácstalanul vállat vonok és szusszanok egyet. - Biztos tudnom kellett volna. - jutok elhatározásra, ám amikor a kezét a combomon érzem, ő pedig a következő pillanatban már a kezét nyújtja felém, hogy teljesítse a kérésemet, valahol a kettő közötti pillanat totálisan kiesik nekem. Szótlanul fogadom a segítséget és tartok vele a számomra kijelölt szobához, amit a belépésem után fel is mérek, mintha soha nem jártam volna itt azelőtt, majd csak ezután fordulok felé.
- Sűrű napunk lesz. - jegyzem meg sóhajtva egyet és bár leginkább a kórház gondolata az, amit nehezen tudok csak elfogadni, ennek mégsem adok hangot.
- Azért nem lenne kedved benézni az ágy alá? - egyből elmosolyodok ennek hatására, majd a fejemet ingatom. - Megleszek, azt hiszem, de szólni fogok. - nyugtatom meg efelől, de hirtelenjében magam sem tudom miképpen reagáljam le a következő másodperceket. Egy részem örömmel ragadná meg a karját és húzná magával őt az ágyba, hogy reggelig el se engedje, a másik meg csak azt szeretné, ha ezek a kusza érzések csillapodnának legalább egy másodpercre. Észre sem veszem mennyire tudatosan teszek egy lépést közelebb felé, de még azelőtt megállok, mielőtt úgy igazából kényelmetlenné válna a helyzetünk.
- Sokat segített ma, hogy számíthattam rád, Jake. - vallom be, hiszen el se tudnám képzelni mi lett volna velem a mai nap folyamán, hogyha Ő nem lett volna a közelben. - Csak szerettem volna, hogy tudd, hiszen ma már annyi mindent mondtam neked, de ezzel kellett volna kezdenem. - még egy lépés felé, ám mielőtt bármit is tehetnék hirtelenjében sötétségbe borul az egész hely.
- Valahova..szóval emlékszem, hogy letettem ide a telefonomat. Várj.. - emlékeimet felhasználva tapogatózok az ágy melletti kis szekrény felé, aminek sikeresen neki is megyek.
- Auch, ez jól esett. De nem törtem össze semmit.. - szabadkozok, viszont legalább megtaláltam amit kerestem és el is lépek tőle, hogy nehogy megint úgy járjak, mint az előbb, de úgy tűnik most valami másnak sikerül nekimennem. Ösztönösen keresem a kapaszkodási lehetőséget, de amikor megnyomom a telefonom vakuját akkor jövök rá, hogy Jake mellkasán ez nem fog menni, ezért zavaromban gyorsan el is húzom a kezemet.
- Megvagy. - nézek fel a szemeibe. - Bár gondolom ezt már te is észrevetted. - harapom be alsó ajkamat, de a kezemet próbálom minél tisztességesebb távolságban tartani tőle. - Szóval úgy tűnik ez már csak egy ilyen nap lesz, nem? - kérdezek rá aprót elfintorodva, miközben a telefont úgy tartom, hogy legalább valamennyit látni is tudjunk.

.

 Ez a mai este sok mindenre rávilágít, hogy mit csináltam rosszul és jól az elmúlt hónapokban. A menekülés nem éppen a leghumánusabb eszköz, de néha az egyetlen választható út ahhoz, hogy a saját lelki fejlődésünk útjára lépjünk. Nekem Alaszka jelentette a biztos pontot, ezt már azóta tudom, hogy elindultam az öcsém keresésére. Annak idején itt dolgoztam, elvállaltam egy olyan osztálynak a vezetését, amihez nem sok embernek lett volna bátorsága. A neurológia nagy falat, de ezen a környéken kihívás is. Nem mondanám, hogy a legkorszerűbb körülmények között kezdtem, de üdítő volt, hogy nem volt egy csomó diák, akit be kellett volna vonnom a munkába. Leát kedveltem, ahogyan a nagyapját is, de elszólított a kötelesség, és átköltöztem Seattle-be. A városok nem hozták meg a nyugalmat, de akkoriban a keresés nagyobb cél volt. Dorian meglett, azóta szinte jobban kiépítette a kapcsolatait, mint én. Győzködöm magam, hogy nem tehet róla, meg kellene bocsájtanom neki, és fátylat borítani a múltra, de nem megy a mai napig. Nem gondoltam az otthoniakra, önző módon csak azt láttam magam előtt, ami jó volt. Nem akartam tudni, hogy szenvednek-e, vagy milyen problémáik vannak. Maddie-nek pedig...hát vele nem voltam fair. Elmondhattam volna hamarabb is, hogy ez nem fog kettőnk között működni, hiába fogadott be. Szerintem abban a hitben létezett, hogy a javulás bekövetkezett már New Yorkban, de én nem így láttam. A lakásában menedékre leltem, de mégsem éreztem magam férfinak. Ne egy nő tartson el, ne egy nő legyen a támaszom. Nem lehettünk egyenlőek, ha még nekem sem ment, hogy tükörbe nézzek. Alaszkában összeszedtem magam, és erősebb vagyok, mint voltam két hónappal ezelőtt. Az érkezésének okát nem tudtam hova tenni, szerintem nem is mesélt volna arról, hogy rosszullétei vannak. Nem jellemző az a szöszire, hogy magát helyezze előtérbe, mert mindig a másik ember a fontos. A saját munkájának a megszállottja, és nem veszi észre, hogy ez mennyire nem egészséges. Nekem is magamtól kellett rájönnöm, ha ezt így folytatom, akkor idő előtt fogok kiégni. A munkám már nem hozta meg azt az örömöt, mint annak idején, amikor a katonaságtól tértem haza. A halál helyett az életmentést választottam, törleszteni akartam az elveszített csapattagokért, de nem sikerült teljes mértékben. Itt állok most ma este, és mégis azt látom, hogy a küldetésem nem fejeződött meg. Maddie mesél, és valahol elkalandozunk ebben a kis buborékban a vihar miatt. Szívesen osztom meg vele a régi életem darabkáit, könnyíteni szeretnék a mostani helyzetén. Megértem, hogy mennyire egyedül érzi magát, hogy többet érez irántam, és tudom, hogy ezt is félre tudja tenni, mert egy értelmes felnőtt nő, de a betegség nem válogat. Az agyam egy kis része ezen zakatol, amióta megtaláltam a hóban, és elájult a karjaim között. Lehetséges, hogy túl nagy jelentőséget kap, de már számtalan esetet láttam így kezdődni, és egyik sem végződött jól. Neki más kell, hogy megírva legyen, nem engedném neki, hogy rosszabbra forduljon az állapota. Aggódom érte, és ha nem is mutatom ki előtte, de ez már így marad, amíg ismerem őt. Maddie az életem része lett, és ezen nem tudok változtatni. Nem üldözhetem el, nem verhetem ki a fejemből, mert a részemmé vált, csak nehezen látja be az ember, hogy így van. A férfiaknak nem jön az a nagybetűs érzés, hogy a csillagok helyén is a NŐT látjuk, de érezzük, ha feltűnik, hogy ő más, vele dolgunk van, őt védenünk kell még akkor is, ha nem akarunk vele lenni. Talán tévedtem és ő az igazi, talán elszalasztottam az egyetlen lehetőségemet arra, hogy vele legyek...minden lehetséges, de most talán nem ezen kellene zakatolnom.
-Én megmondtam neked előre, hogy nem vagyok jó..és akkor sem voltam az. - nevetek fel azon, hogy bizonyosan nem fogadtak volna nagy örömmel, ha akkoriban udvarolni kezdtem volna Maddie-nek. Szerintem rá se néztem volna, ha megmaradok annak a Jake-nek. Apáék halála döbbenten rá, hogy mennyire nem számítanak az anyagi javak, mert anélkül is lejár az időnk, és hiába vettünk házat, kocsit...már nem fogjuk használni. Az édesanyja egy kényesebb téma, nem is faggattam idáig róla, de örülök neki, hogy megnyílik nekem, és végre egy kis szeletet visszakapok a nekem tett jóságából. - Ez nagyon jól hangzana tőled egy fogalmazás keretein belül, hogy miért is akartam orvos lenni. A mai generáció úgyis azt felelné, hogy azért, hogy sokat keressek. - évődök vele. Nem tagadom, hogy nem vagyok valami jó véleménnyel a mostani orvosokról, akik még csak most gyakorolják a szakmát. Sokat változtunk, és már nem látom azt a tüzet a szemükben, mint annak idején az enyémben, vagy Jamie-ben. Hiányzik belőlük az alázatosság, a kitartás, és még megannyi tulajdonság, mely jó szakemberré tenné őket a jövőben. Egy gyors fürdés után térek vissza hozzá, és kár megkérdeznem, hogy mit csinál. A zenék kitalálása engem nem köt le annyira, nincs kedvem most ezen agyalni, még válaszolnom kellene a haveromnak is, mert láttam, hogy keresett. Jamie néha bejelentkezik, és akkor elírunk egymásnak, de már jó lenne egy személyes találkozót is összehozni. Én magam fújok takarodót, és húzom fel a kanapéról, hogy megmutassam neki a vendégszobát is. A vizsgálatok nem várhatnak, és szeretném, ha előtte pihenne egy jó nagyot. Elmagyarázom neki, hogy mit merre talál, nem filózok sokat, mert zavarban vagyok...amikor viccel üti el ezt is. - Benézhetek, de szerintem nem olyan lány vagy, aki félne a szörnyektől. - kacsintok rá, és már úgy vagyok, hogy mennék ki, de még marasztal azzal, hogy közelebb lép hozzám. - Igazán nem kell megköszönnöd. Bármikor. - halványan mosolyodom el, de akkor hirtelen sötétség lesz a szobában. - Hogy a... - káromkodnék, mert lehet kiment az egyik vezeték. Nem vagyok egy ezermester, de a villannyal állandóan gondban vagyok. - Van a közelben egy elemlámpa is. - vetem fel, de a telefon könnyebb megoldás lenne. Nem megyek sehova, de amikor megérzem, hogy valaki nekem jön, akkor automatikusan pillantok le. Fény gyullad a semmiből, el is vakít vele, de határozottan érzem, hogy Maddie rajtam matat, és nem is akárhogyan. Azt kellene mondanom, hogy ezt nem szabadna, de nem mozdulok. - Nemcsak én vagyok meg, hanem te is. - vigyorodom el szemtelenül, és a derekára vezetem az egyik kezemet, hogy közelebb vonjam magamhoz. - Te állandóan bajban vagy, ugye? Sosem változik meg, hogy felborítasz mindent, és közben meg cukin műveled ezt. - suttogom kettőnk közé, és mikor ráhajolnék, hogy megcsókoljam, akkor visszajön az áram is. Zavartan nézem őt, és úgy döntök, hogy ezt most nem kellene még jobban összezavarni. - Azt hiszem jobb, ha megyek. - köszörülöm meg a torkomat, és elengedem őt. Kikerülve még intek egyet, majd be is csukom az ajtót, és lemegyek az emeletről, hogy ellenőrizzem az ajtókat. A gondolataim még fent járnak, miközben bezárok mindent, és aztán magam is felmegyek. Vetek egy pillantást az ajtajára, és már bennem van, hogy bekopogjak, de végül a sajátomba megyek be, és fekszem le az ágyra, azonban álom még nem jön a szememre. Bámulom a nagy sötétséget, és azon kattogok, hogy ez most mennyire jó helyzet is...

Valahol kettősség húzódott meg bennem, ha az egyszerűségről volt szó, ez pedig olykor egész erős ellentétekkel társult. Vegyük alapul az életemet. A maga módján rendszerezett volt, mások biztosan azt mondanák monoton, de én így szerettem. Azt ha tudtam mire számíthatok, ha nem éreztem, hogy bármi is kiforgatja a lábaim alól a talajt. Évek óta eszerint éltem és ez így volt rendjén és biztonságos. Sosem gondoltam volna, hogy ennél több kell, hiszen úgy éreztem mindenem megvolt. De ha most ránézek a velem szemben ülő férfire úgy érzem a tűzbe vetném az összes vázlatba szedett naptáramat, mert az egésznek már nem volt értelme. Többre vágytam. Valami újra, az ismeretlenre, vele együtt pedig Ő rá még ha tudtam jól, hogy a mi kapcsolatunk bonyolultabb annál, mint amit mások manapság annak neveznek. Boldog voltam mellette. Valami egésznek a részese, amire sosem gondoltam volna, hogy szükségem van, egészen addig amíg el nem veszítettem azt. És persze, tudom jól, hogy ez az egész ami közöttünk volt nem egyszerű, szavakba önteni meg még annyira sem. Az érzelmeimnek ugyanakkor nem parancsolhattam, hazudni meg még inkább értelmetlennek hatott. Hiszen ez a helyzet velünk, érző lényekkel; ha valakihez vagy valamihez elkezdünk igazán kötődni az kitörölhetetlen részünkké válik. És talán a velejáró érzés szerelmesei leszünk, talán pont az kezdi el belopni magát a szívünkbe, aki kiváltja ezt, attól még ugyanúgy felejthetetlen marad.
A fáradtság már kissé befolyásolja hangulatomat, de ezt nem mutatom kívülre. Az utazás, az eltévedés, a betegségem, mind olyan súllyal nehezednek rám, amire nem akarok gondolni azokban a percekben, amíg lehetőségem van vele beszélgetni. A családunk, a múltunk kapja a főszerepet és bár biztosan rengeteg dolog van még, amit nem tudunk a másikról, ez most egy olyan pont, ahol ezen talán segíthetünk. Szélesebb ívet ölt a mosoly az arcomon, ahogyan rossz-fiús énjéről beszél, akivel akkori önmagam bizonyára sose kezdett volna, de talán ő sem velem.
- Igen, te valóban figyelmeztettél rá. - bólintok egyet, ugyanakkor a szemeimben továbbra is ott lakoznak a szórakozottság egyértelmű jelei. Abszurd elgondolás, mégis örülök, hogy megismerhettem ezt róla.
Anya említése elgondolkoztat, vele együtt pedig Jake kérdése is, amit a magam módján próbálok megválaszolni.
- Az olyan klisé lenne. Ez a verzió jobban megérinti szerintem az embereket. - játszok rá felvetésére, de ettől még minden amit mondtam igaz marad. Semmit sem köszönhetek anyámnak és bármennyire is köze volt ahhoz, hogy ezt a pályát választottam, attól még most sem tartozok neki eggyel. Ez nem fogja felmentesíteni őt a tettei alól, ahogyan semmi más sem.
Ugyan korábban még sikerült győzködnöm magamat az ellenkezőjéről, most mégis egyre erőteljesebben próbál legyűrni a fáradtság, amíg Jake a fürdőben tartózkodik. Ezért is örülök, hogy kiérkezése után nem sokkal később már az egyik nekem szánt szobába lehetek, de valahogy nem érzek késztetést arra, hogy elengedjem őt. Úgy tűnik valami erősebb érdekekkel rendelkezik a fáradtságomnál is. Mellesleg a másnap olyan sürgetően lohol a nyomunkba, ami miatt folyamatosan úgy érzem, hogy tennem kell valamit azért, hogy magam mellett tartsam. Bármit, amit beáldozhatok egy plusz percért cserébe.
- Ebben igazad van. - vállalom be büszkén a bátor lány szerepét, de aztán elkomolyodok, mert habár szülőanyám felé nem tartozok semmivel, Jake irányába viszont az ezernyi módon megfogalmazott köszönet se lenne elegendő. Ám bármennyire is ártatlannak sikerül ez a gondolat és annak felvezetése, amit ezután teszek tönkre is vágja az egészet. Az áramszünet váratlanul ér és persze egyből menteném a menthetőt, csak aztán valahogy a sötétségből átkúszó vaku köztes pillanatában a mentőkötelemet Jake mellkasán találom meg. Magamban mérgelődök emiatt, de mielőtt bármiféle bocsánatkérés kicsúszhatna a számon a túlzott közelsége megakadályoz benne. Persze, bizonyára ő is tisztában van vele, mennyire nem lenne hiteles részemről a szabadkozás.
- Állandóan ott lennék? - a kék íriszeket fürkészem, a szívverésem meg olyan, mintha a Halálos iramban egyik feltuningolt autója lenne. Kösz Jared a felvilágosítást, úgy tűnik a zavart fáradtság kihozza belőlem a filmkritikust. - Azért nem borítottam fel mindent. Csak téged majdnem, de téged sem. - hadarom el, de az utolsó szavakat halkabban tudom csak a tudtára adni, mert leköt az mennyire közel kerülünk egymáshoz. Nagy bajban vagy, Riggs. Most jó lenne valami közönség általi segítség, mert ha még plusz két másodpercet Jake ajkainak flörtölésével töltök, onnantól kezdve nem vállalok további felelősséget magamért. Jake viszont mintha hallotta volna eme eszmefuttatásomat elenged, és már kifelé is veszi az irányt.
- Persze.. menj csak. Jó éjt! - már csak az üres szobának beszélek, ami elegendő indok arra, hogy engedjek a fáradtságomnak. Egy előnye van, legalább kipihenem magamat.
Az óra valahol a hajnal kettő jelzésével gúnyolódik, de én még mindig nem tudtam eldönteni melyik oldalamon a kényelmesebb. A hasamra fekszem, de a melleim ezt nagyon nem preferálják, ezért újra a plafon kémlelése mellett döntök. A fejfájásom is úgy gondolja ideje becsatlakozni, ami egy idő után arra késztet, hogy nindzsákat megszégyenítő észrevehetetlenséggel hagyjam el a szobámat egy pohár víz beszerzése érdekében, ez viszont addig tökéletesen működik, amíg be nem jön elém az egyik kutya, én meg az utolsó pillanatban állok meg, mielőtt áteshetnék rajta. Kezemben a hideg vízzel töltött pohárral terelem vissza a kutyákat addigi fekvőhelyükre, majd jómagam is visszaindulok a szobába, de túl nagy késztetést érzek, hogy a másikba menjek be. Rosszul érint a felismerés, hogy pár hónapja még mellette aludhattam el, most meg egy egész szoba választ el minket egymástól. Beleiszok a poharamban lévő vízbe és leküzdve kellemetlenül érintő gondolataimat bújok vissza az ágyba. Vajon képes leszek valaha megszokni azokat a hétköznapokat, amiknek ő már nem a részese?
Az idővel nem vagyok tisztában, de a szobába beszűrődő fény és a rosszullétem miatt reggelre tippelek. Ötletem sincsen mennyit aludhattam csak az jár a fejemben, hogy minél előbb eljussak a fürdőbe, mert az émelygés túlságosan nem az a türelmes fajta. A szédelgés továbbra sem csillapodik, hiába frissítettem fel az arcomat már többször is az elmúlt 5 percben, amióta idebent vagyok. A kád mellé ülök le és különösen jól esik most a hideg érintése a hátamnak.Talán képzelődök, de mintha napról napra egyre rosszabb lenne mindez ahelyett, hogy csillapodna ez pedig elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a tegnapi beszélgetésünket az eszembe juttassa. Az állítólagos betegség, a mai vizsgálatok. Minden valósággá válik. A fejemet enyhén hátrahajtom és behunyva a szemeimet mélyebbeket lélegzek. Már csak öt perc és könnyebb. 5 perc, aztán véget ér a tíz perces reggeli rutin, ami után minden bizonnyal minden más elviselhetőbb lesz. Csak azt remélem a mai nap egy olyan szakaszában vagyunk, ahol Jake még nincs ébren.

.

Alig pár perce búcsúztam el Maddie-től, és a plafont bámulom, mint valami őrült. Tudom, hogy lehettem volna okosabb is, nem kellett volna megcsókolnom ma, de mit tehettem volna, ha rám törtek az érzések, és másképpen nem tudtam kifejezni, hogy mellette állok? Régebben sem ment nekem ez a kapcsolatféle, most meg aztán meg vagyok áldva azzal, hogy a kötődés egyet jelentsen a meneküléssel. Tudom, hogy más minősítésben kellene tekintenem rá, elvégre két hónapja szakítottam vele, de amikor feltűnt a hóban, akkor bennem is feléledt valami, még akkor is, ha letagadtam volna az egész emberiség előtt. Jake Lester érez, és néha elég fura dolgokat. Nem a farkam vezetett, inkább vegyesen lettem izgatott, és egy régi vágy tört rám, hogy megint itt van az a nő, aki mellett nem kell megjátszanom magam, és elfogadott a hibáimmal együtt. Rádöbbennek arra is, hogy mennyi személyiség lakik bennem. Lehetséges, hogy szerelmes vagyok, de nem sikerült definiálni ezt? Nem merek semmit sem mondani, vagy utalgatni rá. A képbe jött egy másik nő is, akinek még a létezéséről sem tud a szőkeség. Letivel minden könnyű, nem aggatok rá címkéket, és a világ másik felén vagyunk. Sosem gondoltam volna, hogy a semmiből fog felbukkanni az exnek sem egészen mondható nő, akivel hónapokat éltem együtt anélkül, hogy erre rájöttem volna. Megosztottuk a házimunkát, én nála húztam meg magam átmenetileg, de ez most egészen fura emóciókat generál bennem. Nincs kedvem megbántani, és az előbb is olyan közel álltam ahhoz, hogy a karjaimba vonjam, és egyszerűen belé fojtsam a szót, de végül győzött az ész, és magára hagytam. Sejtem, hogy ő sem alszik abból, amilyen hangok szűrődnek át a másik szobából. Át kellene mennem, és bocsánatot kérni tőle, hogy ekkora tuskó voltam? Fel is emelkedem az ágyról, még ülök, de bennem van az elhatározás, hogy elmondjam neki az itteni életem alakulását, de aztán leteszek róla, és visszadőlök. A tarkóm alá helyezem mindkét karomat, és a kinti viharra koncentrálok. Ideát ez gyakori, akik nem laknak itt, azoknak fura lehet, és ijesztő, de nekem már a kedvemre van a hóesés, a hideggel is kiegyeztem. Most kellene okosnak lennem, és látni magamat úgy tíz év múlva? Az öcsém éppen gyereket nevel, és megpróbál jó fiú lenni, de nekem mi jutott? Egy kutyákkal teli ház? A szívem mélyén érzem, hogy szalad az idő, és nekem is nagy álmom, hogy legyen családom. Régóta érlelődik bennem az elhatározás, hogy esetleg, ha nem találok rá arra a nőre, akivel leélném az életemet, hogy örökbe fogadok. Jamie még támogatta is az ötletet, amikor felvetettem előtte. Hasonló cipőben jár, mint én. A szakmájában már sok mindent elért, de itt még nem mondanám, hogy otthon lenne, mármint a családalapításban. Az évek múlásával már nem számít, hogy mennyit keresünk, mert pénzt bármikor tudok teremteni, de ki lesz mellettem, ha megöregszem? Vajon nekem valamikor mondani fogja valaki, hogy apa? Szeretnék sajátot is, de az sem lenne baj, ha másképpen alakulna. Biztosan rosszul vagyok bekötve, hogy nem a szoknyák után menetelek, de úgy érzem, hogy már elég volt a játékokból. A szexet meg lehet oldani, de az a hiány sosem fog megszűnni, ha nem teszek ellene. A másik oldalamra fordulok, és a takarót is átlendítem a törzsemet. Ma este sok minden elhangzott közöttünk, és Maddie-nek sincs könnyű élete, ha a múltját nézem. Egy narkós anyával, és egy apával, aki sosem látta...megértem, hogy ódzkodik a kapcsolatoktól. Ott van neki a munkája, és a kutyája is. Jesse aranyat ér, megértem, hogy miért olyan fontos neki, akárcsak nekem Samira és Dózer. Jelenleg ők jelentik nekem a mindenséget, mert a haragom nem apad a családtagjaim iránt, de rájuk mindig számíthattam, és ott voltak, amikor a többiek nem. Fura, hogy így alakult, és a kutyáknak öntöm ki a szívemet, de valahogyan ez vált természetessé. Az állandóságot kerestem, és bennük találtam meg a társat erre. Felkapcsolom végül a lámpát, és megdörzsölöm a szememet, mert így sosem fogok elaludni. A telefont a kezembe veszem, és írok egy sms-t Jamie-nek. Szinte azonnal jön rá a válasz, én elmondom neki, hogy mi a helyzet, aztán ő folytatja. Megint ott tartunk, hogy szakítottak Tessával, és ki tudja, hogy már hányadik alkalommal. A hátam mögé támasztok egy párnát, és nagyban pötyögök. Természetesen megkérdőjelezi az alaszkai orvosi ellátást, de nem merülök bele. Aggódom Maddie-ért, és nem tudom elrejteni, hogy mire gondolok. Ki is fejtem neki a lehetséges teóriákat. A vita egészen hajnalig nyúlik el, és nem éppen tudom, hogy már mit írok fel, mert az első napsugarakkal együtt az ágyam is tele lesz jegyzetekkel, és már kihangosítva fektettem le a telefonomat. - Nem tudom, hogy mennyire játszana egy glioma...Jamie ez abszurd. Annyit tudok, hogy fejfájás gyötri meg hányinger. Nem akarok erre gondolni, és ahhoz az MRI-n kívül kellene egy PET is, ami szerintem itt nincsen, csak New Yorkban. - sóhajtok egyet, és a szememet masszírozva nézem az órára. - Jesszusom már hat óra. Nem aludtam semmit. - ásítok egyet, és nyújtózva merülök el az elméletekben. - Figyi most leteszlek, mert mintha mocorgást hallanék, és a kutyákat is meg kell etetnem. - fejtem ki neki a véleményemet. - Majd este hívlak. Szia. - bontom a vonalat, és kimászom az ágyból, hogy elhúzzam a függönyöket először. A vihar elállt, de hatalmas hó terjeng a környéken, ami azt jelenti, hogy még lapátolhatok is. Nem sikerült a póló felvétele, már megszoktam, hogy csak alsó van rajtam, és így is megyek ki, aztán becélzom a fenti fürdőt. Nem figyelek semmire, amikor benyitok, de az első dolgom, hogy megeresztem fél kómásan a vizet, és bevizezem a hajamat is. Minden tagom fáj az üléstől, még a szemem alatt is karikák éktelenkednek, mire leesik, hogy nem vagyok egyedül. A pillantásom oldalra vezetem, és egyből leesik, hogy valami nem oké, mert Maddie a kád szélén ül, és nagyon fehér. - Hahó... - szólítom meg gyengéden, és az ujjaimmal végigcirógatom a csuklóját, hogy azonnal a pulzusát ellenőrizzem. - Minden rendben? Nem festesz valami jól. - tűröm el a haját, és a pupilláit lesem, de túlságosan elmerülünk egymás kékjeiben. - Ha szédülsz, akkor jobb lenne, ha itt maradnál egy kicsit, és hozok neked borogatást. - elfordulok tőle, és az egyik kézi törölközőt nedvesítem be, aztán a nyakába akasztom, és leguggolok elé, mintegy a combjaira fektetve a két karomat. - Nézz rám...mondd el, hogy mi fáj. - kérlelem halkan, de én sem nézhetek ki valami jól.

Két hónappal ezelőtt, amikor Ő kisétált az ajtómon mást sem kívántam csak hogy visszaforgathassam az idő kerekét. Azokat az órákat akartam véglegesen eltörölni, amikor úgy döntöttem átlépek egy bizonyos határt, amihez egyikünk sem volt még elég erős. Ami közöttünk volt, azt törékeny burok vette körül. Sérülékeny, óvatosan fejlődő burok, amit az egymás felé irányuló türelem és bizalom tett szorosabbá az együtt töltött idő során. Lassan közeledtünk a másikhoz, de szükségünk volt egymás társaságára, holott mindkettőnkbe ott lakozott a menekülés kimondatlan fogalma. Valami azonban mégis összekötött és amiről én magam azt hittem, hogy elég erős a segítségemhez, arról később derült ki csak az ellenkezője. Azt gondoltam ez a kötelék túléli majd, jót tesz neki az unszolásom, de nem így lett. Korábban is szúrtam már el a kapcsolataimat. Ez a velejárója annak, ha az ember lánya Riggsnek születik - valahogy képtelenek vagyunk nem szabotálni a saját boldogságunkat. Nem volt sok párkapcsolatom vagy olyan, amihez azt a kimondatlan paktumot hasonlíthatnám, de mindig én voltam az, akinek kacifántos gondolkozása egy idő után visszavonulót fújt. Nem akart többet, feszélyezve érezte magát és a kifogásokat kereste, hogy kibújjon az őt kényelmetlenül érintő kötelesség alól. Mert egy idő után úgy éreztem ez a feladatom és nekem meg kell felelnem az elvárásainak. Valahogy mindig kicsúszott a kezeim közül a lehetőség, hogy egynek érezhessem magamat azok között, akik képesek normálisan kezelni egy kapcsolatot. De ez volt az első alkalom, amikor lehetetlennek éreztem azt, hogy túltegyem magamat rajta. Nem volt ismeretlen a viselkedésem vagy az egésznek a végkimenetele, csak az az üresen sajgó érzés volt új, amit maga után hagyott. A felismerés, hogy talán olyat szúrtam el most, ami pótolhatatlan és amihez nem lesz többé fogható.
A sötét szobában feküdve többször is lejátszom magamban a beszélgetésünket, miközben próbálom rávenni magamat az alvás gondolatára. Érzem magamon a fáradtság felismerhető tüneteit, de mintha az ami helyes és az amit szeretnék két külön utakat járnának. Mert amit igazán akarok, az az hogy ne érezzem helytelennek a gondolatot vagy az érzéseket, amik a fal túloldalán lévő férfi körül forognak. Ne találjam magamat ennyire reménytelennek, mint aki képtelen felfogni a vége fogalmát és még mindig egy hetek óta elmúlt emlékbe kapaszkodna. Mert bár a józan eszem tisztában van mindezzel, attól még ezt teszem. Erőt gyűjtök a beszélgetéseinkből, a korábban barátságként elkönyvelt kapcsolatunk megmaradt pillanataiból, hogy ezáltal készen álljak minden másra. Mert ő neki ez a hely az otthona, ahol jobban érzi magát és ahol végre önmaga lehet. Nekem pedig muszáj lesz visszamennem az életemhez. A pácienseimhez, a nagyvároshoz, mégsem tudok egyszerűen megbarátkozni ennek gondolatával. Mintha egy kislány bőrébe bújnék erre a gondolatra, aki morcosan veti magát a földre amiért nem kapta meg azt amit igazán akar, nekem pedig fogalmam sincsen hogyan kerekedjek ezen felül.
A reggeli szeánsz nem különbözik a hetek óta tartó elődjeitől, mégsem tudom megszokni. Nem tudok kibékülni vele, elfogadni, amikor olyan elemi erővel küld padlóra, amire sosem vagyok képes felkészülni. A mosdót támasztom és a hideg vízzel itatom át többször is arcomat. Szorosabban hunyom be szemeimet, hogy kizárjam a fájdalmat, de csak még rosszabb lesz. A halántékomat masszírozom és kezdek ebbe belefáradni, amire a mai kórház látogatás gondolata is csak rásegít. Mármint nem vagyok komplett idióta, tudom hogy ez több, mint csak a katasztrofálisan szeszélyes időjárás következményei. Tudatában vagyok annak, hogy valami nincs rendjén, hiába akarom görcsösen az ellenkezőjét elhitetni magammal. De bármennyire is akarom, hogy vége legyen, félek szembesülni a valósággal. Az esélyeimmel, legyenek azok bármennyire komolyak vagy kevésbé megoldhatatlanok. Mert mihelyst rájövök az igazságra, onnantól kezdve nem lesz több magamnak unásig feltett mi van ha kérdés, hanem egy konkrét jövőkép, amit úgy kell elfogadnom, ahogyan az az életembe bombaként robbant.
Ujjaim szőke tincseim közé futnak és hálát adok most a kád hideg felületének, hogy lehűti zavaros idegrendszeremet. Pár nyugtató lélegzetvétel, berögzült gyakorlat, amiből Jake érkezése zökkent ki. Felpillantok arcának vonásaira, de ő se fest túlságosan jól. Fáradtnak hat, olyannak aki egy szemhunyásnyit se aludt és bizonyára ez lehet az oka annak is, hogy csak később vesz észre.
- Pár perc és az lesz.. - újabb mély levegőt veszek, miközben ő az állapotomat próbálja felmérni. Bizonyosan egy egész tünetegyüttest produkálhatok most, aminek végeredményeire nem is igazán vagyok kíváncsi.
- Könnyedén a padlón kötnék ki megint, ha megpróbálnék most felállni, szóval ez menni fog. - elfintorodok, de a vizes borogatás érzete kellemesen érint, azonban már csak akkor emelem tekintetemet a kék szemek vonzásába, amikor letérdel elém.
- Aludtál te egyáltalán valamit? - aggódva simítom végig borostás arcélét, mielőtt válthatnék előbbi pozíciómon. Térdeimet felhúzva karolom át magamat karjaimmal és miközben őt fürkészem, próbálok választ is adni a kérdésére. Mégis ki kell választanom azt a lélegzetvételnyi állapotot, amikor jelenlegi állapotom nem keseríti meg teljesen ennek lehetőségét.
- Csak a fejem próbál ismételten szétszakadni, ami úgy tűnik sose akar már elmúlni. - nyugtázom, majd újra a hajamba túrok, de a tekintetem a számomra kedves vonásokat kutatja. - Mármint mi van ha soha nem fog elmúlni? Ha minden reggelemet így kezdem majd, fejfájással meg rosszulléttel? - pánikkal telik meg a hangom bennem felmerült kérdéseim közepette, de elhallgatok, mert a sajgó érzet újra közbeavatkozik.
- El fogom veszíteni a munkámat. Így nem dolgozhatok. Ilyen haszontalan módon nem segíthetek másokon. - a fejemet csóválom hangomat enyhén halkabbra fogva, és könnyekkel telnek meg szemeim. Nem akarok ebbe belegondolni, ennek esélyeivel eljátszani, de másra sem tudok gondolni. - Nem akarok így érezni...nem akarok rosszul lenni már, csak azt akarom, hogy ez az egész elmúljon. - a kézfejemmel törlöm le könnyeimet, melyek nyugtalanságom miatt egyre inkább elhomályosítják látásomat. Mert mi van, ha az eredmény megismerése, a betegségem kiléte rosszabb, mint maga az, amit most érzek?
- Félek Jake.. - vallom be, de már csak a hátramaradt percek végigcsinálására koncentrálok. A kevésbé kellemesekre, amik után a nap hátralevő része jobb lesz és amelyeket jelenleg csak Jake jelenléte tesz elviselhetőbbé.

.

Nem igazán tudtam kiegyezni a tényekkel, hogy még nem volt a kezemben a vizsgálatok eredménye, és holmi szimptómákra kellett hagyatkoznom. A rosszullétek bármitől lehettek, de a fejfájás nem játék, pont emiatt aggódtam annyira. Jamie lelkesen vett át velem minden lehetséges tünetet, és produkált belőle valami értelmezhető diagnózist, de nagyon kevés anyag állt a rendelkezésemre, hogy megnyugtathassam a szőkeséget, és ne mondjam ki a bennem érlelődő problémát, hogy talán ez az, amitől a legjobban fél. Felvezetni egy orvosnak, aki a lélekkel foglalkozik, hogy a teste ellene fordult, és meg kell majd küzdenie vele. Nem az lesz a legnagyobb baja, ha felkel reggel, hogy bemenjen dolgozni, hanem hogy például mérgező anyagokkal bombázzam az ép sejtjeit is. Nehezen emésztettem meg, hogy nem először járok ebben a cipőben, és a legjobb barátom után esetleg mást is meg kell majd műtenem. Az orvosilétben egyedül az volt a rossz, hogy olyan emberekkel nem foglalkozhattunk, akik közel álltak hozzánk, nehogy befolyásolja a józan ítélőképességünket. Madelaine nekem fontos lett, és nem véletlenül virrasztottam át egy egész éjszakát azzal töltve, hogy megfejtsem a baját. Az elmúlt hónapokban kevés embernek engedtem meg, hogy a közelemben legyen, érzelmileg szinte el is határolódtam, de akadtak kivételek, akik utat találtak hozzám, és ő közöttük volt. Nem fordíthattam hátat neki, és mondhattam, hogy nem érdekel az esete. A világvégén is lehettünk volna, a tényeken akkor sem változtat. Nem kell, hogy egy lakáson osztozzunk, ha bajban érzi magát, akkor meg kell értenie, hogy az sem számít, ha két hónapja nem látott. Nem feltétlenül ezért utazott ide, de biztosan tudatalatt tartott tőle, hogy mi lesz, ha komolyabbra fordulnak a rosszullétek, és nem derül ki, hogy mi okozza azokat. Az emberek képesek az utolsó utáni pillanatig tévhitben tartani az agyukat, és azt mondani, hogy nekik semmi bajuk nincs. Láthatólag ez nem volt így, és ha nem találtam volna rá a hóban, akkor ki tudja, hogy mi történhetett volna azok után. Nem mertem belegondolni, hogy milyen állapotban találják meg, mert ettől csak a hideg rázott ki. A papírok körülöttem hevertek az ágyon, és azt kerestem, hogy melyik az, ahol minden egyértelműen látszik. Jamie még mindig vonalban volt, én meg észre se vettem, hogy kezdett feljönni a nap, és a kutyák hamarosan felforgatják a pajtát, ha nem megyek át, és ellenőrzöm őket. Szerettem itt élni, de a múlt most csúnyán settenkedett vissza a jelenembe, és tehetetlennek éreztem magam. Jake Lester nem adja fel, ez állt az önéletrajzomban, de mi van akkor, ha egy olyan személy felett kell döntést hoznom, ami rám is kihatással lesz? Maddie nem az a nő, akit ott hagyhatok, még Letinek sem igazán meséltem róla. Tudta, hogy menekülök, ez lerítt a viselkedésemből, de nem osztottam meg vele, hogy miért. A szex jól működött közöttünk, de nem az a férfi voltam, aki kiönti a szívét egy meghitt estén, aztán meg másnap feleségül veszi a lelkitársát. Megégettem magam Mia esetében, és nem kívántam még egyszer úgy oltárhoz állni, hogy nem vagyok biztos a saját érzéseimben is, na és ha itt tartunk...minden egyértelműbb volt, mint az, hogy mit érzek a szőkeség iránt. A fürdő felől mocorgást hallok, ezért berekesztem a rögtönzött konzultációt, és meglesem, hogy melyik kutya támadta be az emeletet annak ellenére is, hogy nem szeretem, ha feljönnek ide. A tekintetem egészen fáradt, valahogyan az egész testemre rátelepedett ez az ólmos fáradtság, nem ártana majd csinálnom egy kávét, ha nem akarok elaludni a volán mögött, bár abban sem vagyok biztos, hogy el tudjuk-e hagyni a házat a reggel, vagy éppen a nap folyamán. A fürdőig nem tart sokáig az út, és amint átlépem a küszöböt, előbb a tükörben lesem meg magamat. A karikák nem sok jóról árulkodnak, és csak percekkel később esik le, hogy nem vagyok egyedül, sőt ami azt illeti Maddie nincs jó bőrben. Odafordulok hozzá, és szakszerűen egyből a csuklójáért nyúlok, hogy megmérjem a pulzusát. Szakmai ártalom ez, de nem tehetek róla, tegnap láttam elájulni, aztán meg többször meginogni egy sima területen. A vérnyomása egy kicsit magas volt, de nem olyan vészesen, így nem gondolnám, hogy annak ingadozásából adódna a baj. Csendesen számolgatok magamban, de annyira falfehér, hogy félek még a kád sem fogja tudni megtámasztani, ha eldől.  
- Nem is kellene, hogy most felállj. - erősítem meg, és azonnal cselekszem, hogy egy törölközőt bevizezzek, és a tarkójára fektessem némi hőháztartás egyensúly visszanyerésének érdekében. A tekintetem őt pásztázza. - Nem aludtam sokat, de most ezzel nem kell foglalkoznod. - adom a tudtára, hogy nem értem kell aggódnia, hanem azért, hogy ne kerüljön örvénybe. A fejfájásra csak bólintok, és elraktározom későbbre. Pontosan tudnom kell, hogy mikor kezdődtek ezek, nehogy megint zsákutcába kerüljek miatta. A hangja kezd elváltozni, érzem, hogy közel áll az összeomláshoz, és ez hamarosan be is következik, ahogyan belelovalja magát a gondolataiba, és teret enged a félelmeinek. Mit kellene mondanom neki? A végén kimondva egy kicsit összeráncolom a homlokomat, és ahelyett, hogy szavakkal plántálnám belé a nyugalmat, egyszerűen leülök mellé, és a hátamat a hideg felületnek vetve, szépen áthajlítom a kezemet a válla felett, és magamhoz húzom. Az ölembe fektetem a fejét, és csitítgatom, miközben nem bátorítom arra, hogy fejezze be a sírást. Jót tesz, ha kiengedi a gőzt, én meg csak a szőke tincsekbe fúrom az ujjaimat, és úgy cirógatom őt, a kezemet a lapockájára eresztve. - Maddie meg fogok tenni mindent, hogy ne kelljen elveszítened a munkádat, és megszűnjenek a fájdalmaid is, de ahhoz nem szabad ennyire engedni a rossznak. Nem vagy egyedül. - suttogom felette, mire valakik az orruk hegyével bökik meg az ajtót, és pofátlanul másznak be a kis helyiségbe. Samirában feléled a védelmezőösztön, és erőszakosan fúrja az orrát Maddie az arcába, Dózer meg a másik oldalról bástyáz körbe bennünket. - Én mondtam, hogy nem vagy egyedül. - halványan mosolyodom el, és a gerince mentén húzom végig a jobbomat.  

Annyira természetesnek hatott, hogy mások életének a része legyek és ezáltal olyan segítséget nyújtsak, amikre a nehéz időkben szükségük volt. Egy esélyt, hogy aminek közepén megrekedtek még nem feltétlenül a véget jelenti, csak egyszerűen akadályba ütköztek, amit még legyőzhetnek, én pedig itt leszek velük addig a pillanatig, amíg ez nem sikerül. Azonban mikor magamról volt szó, ez sosem ment ennyire könnyedén. Szembenézni a saját gyengeségeimmel, problémáimmal olyan távolinak hatott. Mintha képtelen lennék felfogni azok létezését, elfogadni, hogy igenis megtörténhet az a pillanat, amikor nem én nyújtom a segítséget, hanem jómagam kapaszkodok kétségbeesetten érte. Annyira természetes volt egy idő után rávezetni a pácienseimet arra, hogy minden félelmüket félretéve engedjenek az őket segítő körülményeknek, de mikor magam irányába kellett volna alkalmaznom ezt, egyszerűen kudarcot vallottam. Tiltakoztam, hitegettem magamat, de attól, hogy nem vettem róla tudomást a probléma még ugyanaz maradt, sőt bizonyos szempontból csak még nagyobbá nőtte ki magát. Ez a baj a szőnyeg alá söpört problémákkal, hogy az ember lánya egyszer csak orra bukik bennük.
Közel sem így képzeltem el azt a pillanatot amit újra Jake közelében tölthetek, már ha egyáltalán bármilyen logikus gondolat meg is fordult mostanában a fejemben. Valahogy az elmúlt időszakban meghozott döntéseim mintha kezdtek volna sarkossá válni, többnyire már-már őrültséggé, ami sose volt igazán jellemző rám. Persze, voltak húzásaim, olyanok amiktől a fejemet fogtam, de ennyire túlzásokba sose estem. Ugyanakkor a sok fejemben megfordult helytelen mellett mégis helyesnek éreztem, hogy repülőre ülve meglátogatom és az is ugyanilyen hatással volt rám, amikor minden elbizonytalanító gondolat nélkül beszélgethettem vele. Mégsem érzem tőlük most jobban magamat, főleg hogy ilyen állapotban kell látnia. Ennyire gyengének, összezavarodottnak és szétesettnek. Olyannak, aki pánikkal telve tekint a jövőjére és úgy érzi, hogy homokszemcsékként csúsznak ki ujjai közül a tervei. Aki tart az igazságtól vagy inkább annak következményeitől. Egész életemben arra törekedtem, hogy a saját problémáimat megtartsam magamnak. Ha bántott valami, inkább ötvenszer átgondoltam mielőtt ügyet csináltam volna belőle. Hiszen tudjuk hogy megy ez: valaki megbánt, te elmondod a véleményed, aztán meg a bűntudat emészt fel amiért megtetted, ezzel még inkább tetőzve az eredeti problémát. Korán megtanultam azt is, hogy csak magamra számíthatok az életben, ezért nehezen fogadtam el bárki segítségét is, inkább a saját megoldásaimra, ötleteimre hagyatkoztam. Talán ezért is esik nehezemre most is ilyennek mutatkozni Ő előtte, de minden más problémmal ellentétben ez egy olyannak hat, ami már jócskán felülkerekedett rajtam.
Egyre zaklatottabb vagyok és szinte egyszerre törnek rám a nyugtalanító gondolatok. Kérdések, melyekhez nem tartoznak válaszok vagy ha mégis, azok megismerése túlontúl félelmetesnek tűnik. Érzem, hogy a torkomban keletkezett képletes gombóc kellemetlen mivolta könnyeket csal a szemeimbe és elég csak az ismerős kék szemek fogságában elvesznem ahhoz, hogy teljesen a hatalmuk alá kerítsenek.
- De..ez fontos. Aludnod kellene. - ellenkeznék vele, legszívesebben sürgetően az ágyba követelném őt, hogy kialudja magát, ahelyett, hogy itt időzik velem. Én kis idő múlva reményeim szerint úgyis jobban leszek, ő viszont attól még ugyanúgy fáradt lesz. Azonban a szavaim kevésnek bizonyulnak, hiszen neki úgy tűnik egészen más tervei vannak a folytatást illetően. A másik oldalamra helyezkedik és az ölébe húz, én pedig nem ellenkezek tovább az elkerülhetetlen ellen. Egyszerűen csak engedek annak az érzés-halmaznak, annak a rengeteg felgyülemlett félelem képezte frusztrációnak, ami hetek óta ott lakozott bennem. Behunyom a szemeimet, olykor letörlöm a könnyeimet arcom felszínéről, közben viszont Őt hallgatom. Azokat a nyugtatásként szánt szavakat, amik felszínre hozzák bennem azt az érzést, hogy mellette biztonságban vagyok. Ez pedig elmondhatatlanul sokat jelent most számomra.
- Tudom Jake, bízok benned. - szólalok fel minden hezitálás nélkül, ugyanakkor hagyok némi időt, mely alatt képes vagyok összefüggő mondatokra kényszeríteni magamat. - Csak annyira zavaros ez az egész most. Annyira bizonytalan és ez őszintén megrémiszt. Sosem éreztem még ilyet korábban. - kicsivel összeszedettebb már a hangom elődjénél. - Fogalmam sincs mi lesz holnap, mi vár rám egy hét múlva. Mennyivel lesz ez rosszabb, mit fogok még kapni mellé pluszba, mert mintha fokozatosan változna az egész. - folytatom tovább gondolataim kifejtését, apró fintorral reagálva erre, de nem mozdulok jelenlegi helyzetemből, pusztán csak egy keveset helyezkedek, hogy ne legyen számára sem kényelmetlen.
- Sokat számít, hogy velem vagy. - pillantanék fel Jake arcára, de a kutyák, pontosabban Samira megakadályoz ebben, amikor arcom az orrával ütközik össze, és Dózer is bekuckózza magát valahol a közelünkbe.
- Így azért már még jobban elviselhetőbb lett az egész. - sóhajtok egyet mosolyom után. Jesse sokáig nem igazán találta a helyét, miután Samira nem volt a közelében és le merem fogadni, hogy még mindig hiányzik neki. Ahogyan nekem is elég sokszor hiányzott és jutott eszembe a két kutya gazdija.
Jake minden egyes érintése jólesően hat rám és elvonja a figyelmemet egyéb kellemetlenségeimről, ahogyan most a kutyák is ezt teszik. A szédülés kezd alábbhagyni, de a fejemet támadó kellemetlenségek szokásukhoz híven tovább is velem maradnak. Arcomat futólag Samira fejéhez érintem és még inkább elmélyed a mosolyom, ahogyan tovább fészkelődik törődően, mielőtt elkényelmesedve ülhetne le mellettünk.
- Sosem tudnám ezt megunni. - vallom be, mielőtt én magam is pozíciót válthatnék annak érdekében, hogy felnézhessek Jake vonásaira bármiféle kellemetlenség utóérzete nélkül. Igyekszem beszédesebb énemet minimálisra venni, amíg nem leszek teljesen önmagam, de ettől függetlenül némely alkalmak elég motiválóak ahhoz, hogy megszegjem magamnak tett kimondatlan ígéretemet. Ösztönösen érintem meg az arcát, hogy felhívjam ezzel magamra a figyelmét, majd csak ezután folytatom.
- Miért nem sikerült aludnod? Minden rendben? - kérdezek rá érdeklődően, enyhe aggodalom jeleivel a hangomban. Ahogyan ő is törődik velem jelen pillanatban, úgy engem is hasonlóan nyugtalanít mi tarthatta őt ébren egész éjjel. Mellesleg bármit is érezzek most, még mindig nem tettem le arról az elszánt tervemről, hogy mihelyst jobban érzem magamat ennél a megfogalmazhatatlan valaminél, abban a pillanatban gondolkozás nélkül vissza is parancsolom őt az ágyba.

.

A reggel általában mindig valami újnak az esélye, vagyis egy kezdet, mely elég sokfelé billentheti el a mérleg nyelvét. Nem akartam ennyire filozofikus lenni, de azt hiszem az, hogy nem aludtam túl sokat, és állandóan azon járnak az agytekervényeim, hogy mi baja lehet a házamban időző szőkeségnek, már egészen új szintre emelte a kialvatlanságot. Nem panaszkodtam, voltam már sokkal rosszabb helyzetben is, amikor a kórházban dolgoztam, de a mai napnak súlyos titkai vannak, és mielőbb a végére akarok járni. Jamie mindenben segített nekem, amiben tudott, úgy éreztem, hogy a távolság sem lehet akadály, ha egyszer valaki a barátod, és nekem ő az volt. Nem mindig menekültem hozzá, de az elmúlt időszakban sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Szükségem volt a szakértelmére is, hátha átsiklottam egy kisebb részlet felett. Nem tagadhattuk le, hogy számtalan verziója létezett a diagnózisnak, és biztos adatok nélkül egyik sem fogja megállni a helyét, ha nem kelek ki az ágyból, és nem kelünk útra hamarosan. Az időjárási viszonyok még keresztülhúzhatták a számításaimat, de bíztam benne, hogy az éjszaka folyamán lecsengett a vihar, és most már be tudunk menni a városba. Letti eszembe sem jutott egész éjszaka, pedig a telefonomon ott várt tőle két nem fogadott hívás is, de mindegyik hangpostára ment Jamie miatt. Az ágyból végül sikerül kikerülnöm, és betelepednem a fürdőbe, de eleinte nem veszem észre, hogy nem vagyok odabent egyedül. Magamban morgok, hogyan nézek ki, és meg is mosom az arcomat, de amint a tekintetem a kád közelében állapodik meg, azonnal feltűnik, hogy baj van. Maddie arca falfehér, és nem igazán stabil, mondjuk sokat segít abban a kád széle, hogy ne essen össze. Hiába érdeklődöm első körben tőle, valahogyan nem elég összeszedett, ezért magamra hagyatkozom, és megmérem a pulzusát. Nem túl egyenletes, és a pupillája sem a legjobb. Meg kellene mérnem a vérnyomását, de jobb híján egyelőre csak egy törölközőt csenek el, és vizezem be, hogy aztán a tarkójára helyezze, és úgy maradjon a földön. Leguggolok elé, és megfogom a kezét, hogy éreztessem nincs egyedül, de még ez sem a legjobb. A szeme megtelik könnyel, és színt vall a félelmeiről. Nem könnyű így látnom, mikor hónapokkal ezelőtt meg ő volt az, aki segített nekem. Nem voltam valami jól akkoriban, és a kocsiban lévő fegyver sem oldotta meg az ügyemet, de ő bátran odaállt mögém, és jött velem. Nem érdekelte, hogy merre kocsikázunk, csak vigyem el magammal. Láttam a kék íriszeiben, hogy nagyobb a pánik, mint ahogyan mások előtt bevallaná, és ebbe belefacsarodott a szívem. Nem mondtam neki semmit, egyszerűen leültem mellé, és kivonva az előbbi pozícióból, a fejét az ölembe fektettem. Nem értettem olyan jól a női szívekhez, de ő fontos volt nekem, és nem akartam, hogy már most eltemesse magát, mikor nem tudtuk, hogy mivel állunk szemben. Hogyan fogok neki elmondani bármit is, ha ennyire kiborul? Nem mertem eljátszani a gondolattal sem, hogy esetleg ez daganat, mert akkor nekem is lesz egykét keresetlen szavam az égiekhez. Nem tudtam, hogy beválik-e, amit művelek, de igyekeztem a legjobb segédje lenni a nehéz percekben.  
- Nem vagy egyedül ezzel. Nemcsak te érzed így, hogy nem tudod mi lesz holnap. Nekem számtalan ilyen nap áll a hátam mögött, és tudom, hogy nem vigasztal, de mindenre van megoldás. Nem fogom hagyni, hogy ez téged bármiben is hátrányosan érintsen. Nem fogod elveszíteni a munkádat sem, rendben? - túrok bele a szőke hajtincsekbe, és lepillantok a szemébe, ha éppen rám emeli az övét, de akkor hirtelen nyílik ki az ajtó, és két újabb vendéggel bővül a csapatunk a fürdőszoba közepén. Samirából kikel a védelmező ösztön, és azonnal odadugja az orrát Maddie arcához, a másik oldalról meg Dózer támad be bennünket. Nem mondom, hogy nem aranyosak, de hirtelen szökik fel a hőmérséklet, és a szőkeségnek szüksége lenne a térre, hogy ne szédüljön meg jobban. Az egyik kutyának az orrára koppintok, de hasztalan, amit teszek, mert csak egy morgást kapok cserébe, és egy csúnya nézést, hogy miképpen merészeltem én közbeavatkozni.  
- Örülök, ha neked nem okoznak gondot. Akárhányszor rémálmom volt régebben, nem tudtam Samirát elvonszolni a közelemből, és egész álló nap a seggemben volt. Készülj fel rá, hogy te sem leszel különb. - mosolyodom el, és a homlokából elsimítok egy odalógó tincset, miközben észreveszem, hogy legalább a levegőt már normálisan veszi, és nem kapkod, mint az elején, amikor észrevettem, hogy itt ül a földön. Maddie nem tudja abbahagyni, amihez ért. Egyből hozzám ér, de ettől nem menekülök el, hanem az arcélemet a kezébe fektetem, és úgy veszek el a szeme világában. - Miért van az, ha veled van gond, akkor is másokért aggódsz, hmm? - tudakolom tőle meg, de egyértelmű választ erre nem fogok kapni, hacsak nem erőszakoskodom vele. - Most nem számít, hogy én mennyire vagyok fáradt. Iszok egy kávét, és elfogadható megjelenésem lesz. Nem vagyok jeti, hogy ne ismerj rám, vagy szúrok? - egy kicsit a tenyerébe temetem az arcomat, és mindketten felnevetünk erre a csínyre. - Szóval azt akartam mondani, hogy ne érdekeljen ez most. Lemegyünk eszünk valami jót, te addig leülsz a kanapéra, és megiszol egy pohár citromos vizet, ami segíteni fog az emésztésednek is. Sosem mondtam még neked orvosi tanácsokat, de most ezzel fogunk indítani, ha már nem fogsz szédülni. - helyeselek, és nem tűrök ellentmondást. Amennyiben már jobban érzi magát, akkor szépen úgy helyezkedem, hogy fel tudjon ülni, de ott vagyok neki támasztéknak, majd, ha ez megtörtént, akkor elzavarom a két kutyát, de ez sikertelen. Samira és Dózer odaülnek mellé, és engem fürkésznek, mikor felállok. - Rendben, akkor maradjatok itt, de mi kimegyünk. - nyújtom a karomat, hogy fel tudjam húzni a földről a kisasszonyt, de a kezem már ott van a lapockáján is, mert az első lépések bizonytalanok. - Van olyan, amit szívesen ennél? - érdeklődöm, és átölelve a derekát indulunk meg a lépcső irányába, amint kitártam előtte az ajtót.  

Minden egyes másodperccel amit a fürdőbe töltök csak arra a bizonyos pillanatra tudok koncentrálni, amikor ez az egész elviselhetőbbé válik majd. Jól ismertem már ennek a menetét, hiszen hetek óta minden reggelemet így köszöntöttem. Szinte már mantraként számoltam magamban az elmúlt perceket, hiszen egyre közelebb kerültem általuk a javuláshoz, erre pedig fontosnak éreztem emlékeztetni magamat. Arra, hogy ez egyszer majd elmúlik és bár a köztes időszak akkor sem túl kellemes, de ahogyan sok minden más, nos ez sem tart örökké.
A hideg kád érzetét már csak az múlja felül, amikor kis idő múltán Jake az ölébe húz és nyugtató érintések nyomát hagyja a bőröm felületén. A fejem még mindig kavarog és nem csak a fájdalom nehezíti meg az odabent eluralkodó körülményeket, hanem az aggodalmamból fakadó gondolataim is, melyeknek nagy részét Vele is megosztom. Félek, ez nem titok. El se tudom mondani mennyire tartok az eredményektől, ettől az egész mihaszna helyzettől és úgy érzem most ennek hangot is kell adnom. Otthon legtöbbször egyedül kellett mindezt átvészelnem, jóllehet Jared sokszor töltötte az én kanapémon az éjszakát. Nem kellett tudományos magyarázat arra, hogy miért volt jelen többet az én lakásomban, mint az átmeneti szállásán. Egyedüli családtagomként aggódott értem és bár győzködtem őt az ellenkezőjéről, hiszen nem köthettem le ennyire az életét, ő megmakacsolta teljesen magát. Az utazást sem pártolta, de mivel ebből pedig én nem engedtem, sok esélye nem volt arra hogy visszatartson. Mondjuk úgy az aduász ott volt a kezemben, hogy én egy idő után nem nyaggattam őt a távozással, ezért most az egyszer tartozott nekem ennyivel.
Jake szavait elraktározom magamban és egy kezdeti bólintással fejezem ki azok megértését. Magam sem értem, hogy miért zúdítom rá mindezt, de egyszerűen képtelen vagyok megálljt parancsolni kételyeimnek. Mindezek ellenére elmondhatatlanul jól esik a törődése, aminek hatására úgy érzem muszáj egy keveset helyezkednem, hogy felvehessem a kontaktust a kék íriszekkel.
- De igenis vigasztal. Egy percig se gondold, hogy nem segítesz ezzel. Sokkal jobb most már. - nyugtatóan jegyzem meg számára ezt bebizonyítva szavakkal is milyen hatást gyakoroltak rám az elhangzottak. Ugyan a szédülés még mindig kitartó társaságot nyújt, de legalább a gondolataim rendeződtek.
Samira viselkedése mosolyt csal az arcomra és a saját kutyámat juttatja eszembe, aki hasonlóan tudja kifejezni jelenlétének fontosságát. Közelebb merészkedek a szépséghez és hagyom magamat legyőzni attól a szavakba nem önthető boldogságtól, amit a kutyák nyújtanak minden egyes alkalommal.
- Mert okos. Tudta és mindig is tudni fogja, hogy szükséged van rá. - simogató mozdulatokat teszek Samira oldalán, hogy ő se maradjon ki a jóból. - Jesse is nagyon szeret bújni, legfőképpen akkor hogyha rossz napom van. - fűzöm még hozzá előkutatva ezt a számomra kedves emléket, majd úgy fordulok, hogy most a gazdival is törődhessek egy keveset, aki határozottan nincs formában. Ezzel kapcsolatos aggodalmaimat pedig ki is fejtem neki, miközben arcára vezetem kezemet és ott is tartom egy kis időre.
- Te nem pont ugyanezt teszed most? - teszem fel neki a nagy kérdést, mégis egy mosoly rajzolódik arcomra, ami egy könnyed nevetésre változik szavai által. Létezhet, hogy valaki ennyire fontos legyen számomra? Mert úgy érzem ettől az apró mozzanattól is ahogyan a tenyerembe fekteti az arcát a szívem képes lenne a duplájára növekedni.
- Nekem számít. - érkezik a válasz a részemről, mint valami durcás kislánytól. - Ahogyan neked is az én hogylétem, úgy nekem is a tiéd. - teszem hozzá magyarázatomat, de közben hagyom, hogy továbbra is az arca az én tenyerembe pihenjen. Hetek óta ez az egyetlen pillanat aminél azt tudom mondani, egy kis kellemetlenséget még én is elviselek, ha ezt kaphatom cserébe.
- Egy kicsit talán szúrsz, de egyáltalán nem kellemetlen. A jeti formához pedig még sok nem alvás lenne szükséges, arról meg hallani sem akarok. - finoman csípem csak meg az arcát, mielőtt az ölembe ejthetném vissza a kezemet a másik mellé.
- Ez még egészen jól is hangzik, Dr. Lester. - elmosolyodok, hiszen talán utoljára akkor neveztem őt így, amikor a kantinba beszélgettünk. Tisztán emlékszem mennyire kérte ennek a megszólításnak az elhanyagolását, most viszont elengedhetetlennek éreztem újra megismételni.
Egy kicsit a hajamba túrok amikor ülőhelyzetbe keveredek, de tudatában vagyok annak, hogy semmilyen hirtelen mozdulat nem ajánlott még ezután. Halk nevetéssel reagálom le a kutyák közreműködését, majd egyszer az egyikre majd a másikra téved a tekintetem.
- Ennél jobb felvigyázói senkinek sincsenek, ez tuti. - apró vállvonással fejezem ki a helyzet körülményeit, mielőtt kezemet az Ő tenyerébe helyezhetném. Kissé talán szorosabban kapaszkodok meg benne, mielőtt a karjának biztonságába húzódhatnék.
- Azt hiszem most már megmaradok. - teszem hozzá, azonban szeretnék inkább biztosra menni ennek érdekében. Mellesleg a közelségétől sincs kedvem panaszkodni.
A kérdésére figyelek csak fel és miközben a konyha felé vesszük az irányt, egy hümmögés hagyja el ajkaimat gondolkozásomat kifejezve ezzel. Túl sok mindenre nem tudok gondolni még, hiszen kell egy kis idő, hogy visszanyerjem az étvágyamat, de azért próbálok némiképp a hasznára lenni.
- Valami esetleg, amihez sajt szükséges? - pillantok fel az arcára válaszom közepette, enyhe kérdő hangsúllyal egybekötve válaszomat. - Nem nagy segítség, tudom jól, de most komolyan megkívántam. Egyébként nem vagyok valami válogatós. - magyarázom el választásomat, de már csak akkor engedem el őt, amikor a kanapéhoz érünk és tudom, hogy nem az első dolgom lesz padlót fogni. Egy párnát veszek magamhoz, térdeimet pedig felhúzom és egyik kezemmel átkarolva őket figyelem Jake-t.
- Ameddig nem próbálsz meg különböző gyógyításra alkalmas turmixokat lenyomni a torkomon, tojással meg ki tudja még mivel összekeverve, addig azt hiszem bármivel ki tudok békülni. - figyelmeztetem őt többnyire szórakozottan.
- Egyszer Jared állított be olyannal még évekkel ezelőtt hozzám. Elvileg az akkori partnerétől akit előző este szedett össze kapta reggeli energiának a futáshoz, de nem merte még felbontani sem. - a fejemet csóválom erre az emlékre. Nem mintha én nála jobban ráfanyarodtam volna a zöldségre hajazó italra.

.

A kettősség érzése uralta el az elmémet, amikor arra vetemedtem, hogy egy kicsit enyhítsek Maddie fájdalmain, és lelki terhein, amikor az ölembe húztam a fejét, és a kezem önálló életre kelve simította végig az aranyra emlékeztető fürtöket. Az első találkozás alkalmával izgatónak találtam, hogy ennyire más, első ránézésre begerjedtem rá, és alig bírtam levenni róla a szememet. Az automata mellett álltam, és vártam a soromra. Valami hozzátartozónak tippeltem volna meg, vagy egy arra tévedt nővérkének, de még álmomban sem gondoltam volna, hogy ő is orvos, ugyan más szakterületen dolgozott, de voltak közös érdekeink. Az intelligencia megnövelése úgymond még csábítóvá tette nekem, és elhatároztam, hogy egyszer nem kegyelmezek neki, és az ágyamba fogom vinni. Egyértelműen vonzódtam hozzá, egy percig sem állítottam volna az ellenkezőjét. A munkatársaim fele megveszett tőle, ahogyan én is, aztán megismertem a másik oldalát, és hirtelen felfedeztem azt is, hogy mi lenne, ha nekem lenne egy lánybarátom? Ezekben a kapcsolatokban egyáltalán nem hittem, úgy gondoltam, hogy férfi és nő között csakis szexen alapuló viszony lehet, mert utána találkozni, és nem érezni semmit a másik iránt nem lehet, aztán tévedtem. Elkezdtem benne bízni, és a vonzalmam egy sokkal magasabb fokra jutott el ennek hála. Nemcsak a nőt láttam benne, hanem egy olyan társat, akinek elmondhatom a bajaimat is. A szakmája miatt egy kicsit kételkedtem benne, és voltak olyan helyzetek, amikor az élet engem igazolt, de Maddie nem tartozott azon nők közé, akik egy éjszakát érdemeltek volna. Lestem nagy szemekkel, hogy mi ez a dolog, ami ennyire hozzákötött, de nem tudtam volna megmondani. A mostani minősítésem kuszálódott össze tegnap este óta, mert egyszerre kellett orvosnak, barátnak, és valami másnak is lennem. A szőkeség kezdett megnyugodni a simogató mozdulatok alatt, csak az én lelkem kavarodott fel, és most először vetített elém egy olyan jövőképet, ahol elveszíthetek ismételten egy fontos személyt. A reggeli órákban jönnek a legnagyobb felismerések, és ez most azok egyike volt. Mit kezdenék a ténnyel, ha valóban annyira beteg, hogy nekem kell megmentenem, és mondjuk nem tudom? A kudarctól féltem a legjobban, és az érzelmek bezavarásától. Sosem kezelhettünk olyan személyt, akivel előtte volt ismeretségünk, ha esetleg nehéz döntést kell hoznunk, akkor ne befolyásoljon semmi. Maddie mindennek ellenére nekem elég fontos volt, de miatta képes lettem volna hallgatni a nagyérdemű előtt. A másik tény, hogy a kényszer szabadságom idő előtt fog véget érni, ha kikérem a kórházi alapokon nyugvó tartozást, és beviszem néhány kivizsgálásra a mai nap folyamán. El kell számolnom New York felé is, és hamarosan vissza kell térnem. A családomat nem értesítettem róla, hogy mennyi ideig szándékozom a hideg féltekén maradni, de azt hiszem, hogy ez az élethelyzet most felülír mindent, és akár el is kezdhetek csomagolni, mert egyedül biztos nem fogom engedni, hogy repülőre üljön. Bármikor elájulhat, és akkor az is az én lelkemen száradna, abba meg épeszű orvos nem egyezne bele. A tekintetem néha letéved, és a kutyák is társaságként csapódnak mellénk. Samirából árad valamiféle nyugalom, amit nem tudnék megmagyarázni. Imádom őket, és bármit megtennék a két lókötőért, ha ezen múlna a gondjuk. Hülyeség, hogy emberek elé helyezem az állatokat, de ezt csakis az képes megérteni, aki átérzi, vagy volt már hasonló helyzetben, mint én.

Maddie mondatai rántanak vissza a jelenbe, és a tudat, hogy egy picit enyhítettem neki a reggeli rosszulléten, de a félelem ott lesz, nem lehet elnyomni. Bízom benne, hogy nem adja fel idő előtt, főleg nem akkor, ha az lesz, ami már most riadalmat kelt bennem, de csak hallgatok, mert jobb ötletem nincsen. Megsimogatom az arcát, és elveszek a kék íriszekben.
- Valahogyan a kutyák mindig megérzik, ha baj van, és nem adják fel. El nem hinnéd, hogy mekkora energiát ad nekem, hogy ők ketten itt vannak velem a mindennapokban. - mosolyodom el halványan. Néha kicsapják a biztosítékot, de ez a két eb jelenti nekem a második családot, és úgyis tekintek rájuk, mintha azok lennének. Samira már most az orrával böködi a szőkeséget, miközben a testvére a teste melegével védelmez bennünket. Összhangban vannak mindketten, nem is tagadhatnák le, hogy közük van egymáshoz. - Ez a legkevesebb, hogy én fáradt vagyok. - a keze az arcomhoz ér, és most, mintha a világ is megállna egy pillanatra. Szeretem az illatát, ahogyan rám tud nézni, megáll a szekundum, és csak ketten létezünk. - Szúrok azt mondod? Nem ártana néha borotválkoznom is, de annyira lusta tudok lenni, a hidegben meg nem rossz, ha van. - közlöm vele, de most én vagyok az, aki a kezéhez dörgöli a kis borostáját. Nem időzök már sokat, azt hiszem jobb lenne, ha megmozdulnánk. Ennek megfelelően ülök fel, és húzom magammal őt is, nem akarom, hogy megfázzon a tetejébe. Mindvégig mellette állok, ha esetleg megszédülne, és visszaesne. A kezem az oldalán pihen meg, én vagyok jelenleg a mankója is, de amint egyenesbe kerülünk máris terelem a szót a reggelire. - Sajtosat? Hmm...nem könnyíted meg a dolgomat, nem vagyok egy konyhatündér, de ezzel még megbirkózom. - teszem mellé, és a lépcsőn óvatosan lépkedünk lefelé, mert nem éppen stabil még. Egy kicsit meg is kell állnunk, de nem teszem szóvá, mindent az ő tempójához igazítok, és ha már épségben lent vagyunk, és a talpunk alatt egy másik helyszín van, akkor odasegítem a kanapéhoz. - Milyen löttyökre gondolsz? - kérdezek vissza, és a pult mögé lépve egyből a hűtőből pakolom ki a sajtot meg a tojást is, de csak a toast miatt. - Remélem nincs ellenedre egy kis szénhidrát is. Kakaó vagy meleg tea? - vázolom fel a választékot, aztán a tartóból két tojást veszek ki, és töröm szét a héjukat az egyik kisebb tányér felett, hogy belemenjen az egész. - Az egyik specialitásom, ami most fog készülni, nem rémlik? - emelem fel a toastkenyeret, hátha rájön, hogy mire készülök. Időközben odahelyezek egy kis vizet is forrni a tűzhelyre, és a serpenyőt keresem, de majdnem kiszúrja a szememet a csöpögtetőben.