To: Melody

… a gitárok megvadult nyígása, a basszus mély búgása és a dobok dühöngő dübörgése néhány másodpercig még kitartanak, hiába, hogy én már a részemről végeztem és lezártnak tekintem nem csak az utolsó dalt és az egész koncertet, de a szóbeli búcsúzkodást is. Nem fogok órákig hálálkodni és puszikat szórni a közönség felé, csakhogy érezzék a törődést. Köszöntem szépen a jelenlétet, meg egyéb szarságok és lefutni való kötelező körök megvoltak, elégedjenek meg ennyivel, aztán jöjjenek, ha legközelebb is látják a hely különböző platformjain a nevünket és kíváncsiak még a pofánkra.
A hangszerek hangja csak lassan ül el, mintha a srácok még húznák egy kicsit az időt...mintha maradnának még és néhány ráadásra vágynának ők maguk is. Élvezik és akarják, vágyják a szereplést, a sikert. Nem véletlen, hiszen hosszú ideje ez az első alkalom, hogy egész estés koncertet tartottunk a Brisardban; manapság nem volt jellemző, hogy egy banda foglalja le magának, több kisebb váltotta egymást óráról órára. De talán most eljött a mi időnk, és meglehet, ezen a ponton végre beindul a szekér. De ettől függetlenül nincs több ráadás, elég volt az a három, elégedjen meg vele mind.
Ahogy nagysoká’ az utolsó taktusok is elülnek, a cintányér nem csattog tovább és a dobok se peregnek Troy játékától, a tömeg egy emberként visít fel és fejezi ki lelkesedő, kitörő örömét az elmúlt valamivel több, mint másfél óráért. Időben talán hosszú volt, valóban teljes estés koncert értékű, mégis úgy elrepült és valószínűleg nem csak nekünk, de a közönségnek is, mintha csupán fél óra jutott volna nekünk is, mint az előzenekaroknak. Mégis tartalmas volt, kimerítő, fizikálisan inkább, mint mentálisan.
A füst- és a fények játéka egy nagy masszává olvasztja össze a kezükkel a levegőben kapálózó embersereget, csupán az első maximum öt sorból látni valamit, de még innen se látom, nem tudom tisztán kivenni az ismerős- és ismeretlen arcokat. Baszd meg, lassan befigyel egy szemüveg is... Egy kivétel mégis akad: Melody jóformán egymagában nagyobb bulit tart, mint én és a srácok idefent. Ezer éve nem láttam… legalábbis ahogy az idő telik úgy tűnik, mintha több, mint egy emberöltő lenne már a hátam mögött azóta, hogy utoljára lehetőségünk volt egy helyen, egy légtérben megfordulni. Igaz hát, hogy a szórakozás, a zene összehozza az embereket… csak kérdés, hogy most mégis mi okból? És hogy-hogy pont ide jött?
A Brisard messze az egyik legnagyobb szórakozóhely, ahol rendszeres fellépők vagyunk, és ami képes arra, hogy nagyobb lélekszámú koncertet legyünk képes megtartani. Két kisebb, inkább rendezvényteremnek nevezhető helyiség van még az oldalsó szárnyban, és egy külön bár része a nívósabb szórakozásra vágyó vendégeknek. A mi területünk- és vadászterünk a koncertterem, s ha épp nem a színpadon töltöm az időmet és keresem a kenyérrevalómat, akkor annál az oldalsó bárpultnál, ahol a „műsoridő” végeztével egyre többen fordulnak meg, hogy kikérjék italaikat a kiszáradt torku felfrissítésére… na nem, mintha nem osztották volna gallon számra a habzó söröket a koncert ideje alatt is.
- Ez nagyon odabaszott! – Vágódik nekem Drake. Gyerek módjára, fülig érő vigyorral, nyakig csatakosan és izzadtan tapad hozzám letörhetetlen lelkesedéssel, mintha az imént közös erővel váltottuk volna meg a világot. Én pedig még el is hiszem, hogy így volt.
- Állat volt! – Értek egyet még mindig komoly igyekezettel üvöltve túl az őrjöngő tömeget. – Na, jól van! Szakadj le rólam! Nincs undorítóbb két pöcsig izzadt, ölelkező pasinál… - morgom, és míg ő nevetve húzódik el, hogy ugyanezeket a köröket lefussa a többiekkel is, én a közönség felé vetve egy pillantást keresem meg Melody tekintetét. Jó is lenne, ha tisztán látnám ilyen távolságból, ekkora füstfelhőben.
A tömegben már-már dívának tűnő szőkétől kapott pozitív visszajelzésre hasonlóképpen reagálok, felmutatott hüvelykujjal, majd egy kacsintással telefont formálok a többiből és a fülemhez emelem jelezve, hogy hívjon vagy írjon. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt fog igénybe venni, míg lekászálódok innen, váltok egy-két szót a kitartóbb főleg nőneműekkel, majd hátul valamelyest ráncba szedem magam. Nem lenne szar, ha már Melody itt van, tudnánk is váltani pár szót egymással, nem csak a világ két végéről kommunikálnánk mutogatva és tátogva. Sokra nem megyünk vele és ki tudja, mikor lesz még egy ilyen, soha vissza nem térő alkalom.
- Jössz? – Hallom magam mellől végre tisztábban - anélkül, hogy üvöltenie kellene - Troy hangját, mire biccentek egyet és a telefonomat felnyalábolva a dobok és vizesüvegek mellől, elindulok utánuk. Még két intés hátrafelé, hogy mindenki – is - érezze a törődést, a lihegő felé baktatva pedig egy rövid üzenetre futja csupán válaszként: várj meg!
Néhány szó, néhány aláírás – mintha érne is valamit, de talán majd néhány év múlva dollársokezrekért fogják eladogatni – két perc nevetgélés a többiekkel majd egy gyors zuhany - izzadtanbüdösenmocskosan mégse tehetem tiszteletemet Melody előtt - már közeledek is felé tiszta ruhában, tökéletesen felfrissülve.
- És mit akarsz hátul csinálni, ha szabad kérdeznem? – Dörmögöm a fülébe, majd kacér vigyorral, szemtelenül mérve őt végig, ledobom magam a mellette lévő szabad helyre, amiről úgy pattant fel az érkezésem pillanatában az addig ott ücsörgő srác, mintha az uralkodói család egy tagját tisztelné meg a lehetőséggel. - Mondd, hogy hozzám jöttél! Csakhogy érezzem a törődést...

To: Melody

Menekülök...úgy érzem, hogy lassan minden egyes napom egy fejvesztett rohanás a valóság, különböző viszonyok – de legfőképp iszonyok - elől, mind ezt úgy, hogy nem ismerek nálamnál jobban és magabiztosabban a jelenben élő, és a realitás talaját taposó embert. Azt hiszem ezen a ponton kijelenthetjük, hogy az emberiség akkor elveszett… Míg eleinte csak szórakozásból és örömszerzésből ültünk össze a srácokkal tépni a húrokat vagy bosszantani a szomszédokat, ez mára létformánkká vált. Életmód lett a zenéből, a dalainkból és a szórakozásból. Szenvedély. Ide menekülünk egy-egy „faszomat az egészbe” nap után vagy akkor, ha a tele a pöcsünk mindennel, ha ver minket az élet, mert ahogy én, úgy ők se maradnak ki a jóból. De még akkor is a zene mellett tesszük le a voksunkat kikapcsolódás gyanánt, ha nincs különösebb baj, gond vagy ürügy az érvágásra és az elvonulásra. Talán tényleg eljött az ideje annak, hogy a zene... a zenénk ne csak egy kisebb rajongói-és haveri társaságot kössön össze. Ne csak a Brisard falain belül legyünk valakik, kiskirályok, hanem találjunk valakit, aki bebizonyítja és akinek a segítségével mi is bizonyíthatjuk, hogy a rocknak, a hardrocknak és a metalnak ugyan úgy van létjogosultsága a zenében, mint bármelyik más műfajnak.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az előttem vad lekoptatásba kezdő szőke ciklon, aki úgy bulizta végig a dalainkat, mint az összes többi összegyűlt együttvéve. Talán ő általa is képesek vagyunk igazolni és bebizonyítani, hogy tök mindegy milyen műfajt játszik az ember, ha az jó bárkit képes megszólítani.
Szórakozott mosollyal, fejemet ide-oda ingatva figyelem- és hallgatom a félresikerült diskurzust, és nem vagyok benne biztos, hogy annak végeztével a ruhám szegecseinek és láncainak csörgése, a bakancsom dobbanásai vagy a szimpla jelenlétem- és kisugárzásom adta jelzésül az ipsének, hogy talán ideje távoznia. Megvonagló, lesajnáló arccal, amolyan „ki a fasz vagy te?” grimasszal mérem végig és tartom szemmel egészen addig, míg el nem tűnik a tömegben.
- Igen? – Költözik a hajam tövébe a szemöldököm s képtelen vagyok elnyomni egy szélesedő vigyoromat. - Ha engem kérdezel, én is... és akkor én még nem is ittam... olyan sokat – biccentek az előtte lévő poharakra – de te mindenre valószínűleg mégsem, ha a bájgúnárképű macsót lekoptattad. Nem tűnt elég jó partinak a kényes ízlésednek? – Kíváncsi tekintettel veszem át a poharat, majd koccintom az övéhez. Jól van szépségem, kérésed számomra parancs!
Komoly, kicsit lélektelen tekintettel kortyolok az italba, míg a pultos ténykedését figyelem. Kurva idegesítően áll minden a kezében szerencsétlennek… én meg kezdek úgy viselkedni, mint Nancy, aki mindig mindent jobban tud mindenkinél. A fejemet rázva sóhajtok. A siker az mindenhogy siker, mégse mindegy a mértéke...lehetne ez messze jobb is. Több és értékesebb. Egy kis szerencsével. De hol van az én szerencsém?!
- Hazai terepen ez alig nevezhető sikernek... – mélyül el a hangom két korty között. – Ez az elvárt és a megszokott – hangsúlyozom ki. Nem akarok telhetetlennek tűnni – pedig az vagyok – de többre vágyok, hiába ér fel egy kisebb csodával az, hogy mögöttes stáb közreműködése nélkül jutottunk el önmagában addig, hogy ezres nagyságrendű közönségünk legyen. Ennél viszont nem jut több.
- M-m – rázom a fejem. – Ismersz! Örök telhetetlen vagyok, soha nem elég semmi...ezek még csak tízen-húszan, nagyon max pár százan vannak, de lehetnének sokkal többen – majd eljön ennek is az ideje. Egyszer. És remélhetőleg majd annak is, hogy az igazi, vérbeli műfajszerelmesek is meghallanak bennünket, és nem csak arra verik a nyálukat, hogy néhány csinos arc lézeng a színpadon, hangszerrel a kezükben. „Mert az menő.”
– De kösz a bizalmat, rám bármikor számíthatsz, ha kell egy kis „plusz”. Olyan estéd lesz, hogy kívánni nem tudnál jobbat – vonogatom meg a szemöldökömet. Értse ahogy akarja... hogy én miként? Minden különösebb hátsószándék nélkül... na ja hazudni meg bűn. Nyilván nem vagyok vak, látom, hogy gyönyörű... nem tart sokáig felcsigáznia a fantáziámat, ami elég élénk ahhoz, bőven eltudjam képzelni, hogy mi mindent lehetne tenni a testével. Egyetlen érv szól ellene, az viszont elég nyomós: a saját szabályom, miszerint nem kezdek haverok, barátok csajával. Ilyen jófejnek is születni kell! De úgy is mondhatnánk, hogy van egy igen kellemetlen tapasztalatom ebben a témában... a bosszúvágyam pedig nem olyan kicsinyes és primitív, hogy mást büntessek a saját bukásom és szerencsétlenségem miatt. Főleg nem a haverokat. Mocskos és rohadt életű vagyok, de ennyire azért mégse.
- Néha úgy érzem, hogy ennél a helynél messzebb soha nem fogunk jutni. Hiába érdemelnék... – megrázom a fejem - érdemeljük meg.  Nem lenne szar a srácokat eljuttatni az igazi sikerig. Egy kis név... – lesek feléjük. Ki a tömegben vegyül, mások pedig egymás társaságában csavarják a cigit a jól megszokott helyünkön. – Talán idővel. Nem hiszek a csodákban, úgyhogy újévi fogadalmat tettem. Lássuk meg azzal mire megyek – vonok vállat hanyagul, majd a bőrdzsekim belső zsebéből előveszem a fémházas cigisdobozt.
- Jól válassz! Gondolom nem hagynád ki – tartom felé. A döntése és válasza függvényében én magamhoz veszek egy szálat és a számba biggyesztem, meggyújtom majd visszateszem a dobozt a zsebembe.
- Szokásos. „Szar az élet.” Próbálsz túlélni és életben maradni, miközben nullhuszonnégy’ robotolsz, kidolgozod a beled és még heti szinten koncertezel is – kezdek bele fennkölt szónoklatomba a világ legunalmasabb, legflegmább hangjával - de még így is leteszed az arcodat, hogy kitudod csengetni a lakbért vagy tudsz enni valamit – unott sóhajjal intek a pultosnak, hogy jöhet még egy kör. Akár több is. – Velük élem túl. Ha ez nem lenne valószínűleg most a gyogyóban látogatnál vagy a rácsok mögött, mert hirtelen felindulásból kinyírtam valakit – ez az én helyzetemben, pontosabban Odeya és Cameron helyzetében kibaszottul rossz vicc. - És ha ez még nem elég, beugrós basszeros vagyok egy másik csapatnál, míg találnak valaki állandót – fújom ki a cigi kesernyés füstjét, ami lusta pamacskent száll felettünk egyre magasabbra és vegyül el a korábban gépek által pöfékelt, mostanra ködszerűvé váló réteggel.
- Azt hiszem a túlterheltséggel nem vagyok egyedül... hogy bírod? – És úgy hiszem, hogy sejti, mire utalok...

To: Melody

- Természetemnél fogva. Legalább nekem nem kell mindig bebaszni, vagy bármi mást csinálni egy kis őrülethez – széles vigyorral a képemen akasztom be a cipőm orrát a bárszék egyik lábába és húzom kicsit közelebb magamhoz, és egyúttal hozzá is, mielőtt letenném rá magam. – Ja! És felfogadtad azt a nyálképű nyomorultat, hogy melegítse elő nekem? – Vonogatom meg a szemöldökömet játékosan, és még utoljára vetek egy pillantást abba az irányba, ahol korábban az említett fél köddé vált. Nem is tudom, hogy mi zavart inkább vele kapcsolatban? Az a bárgyú, részeges vigyor a képén, vagy az, hogy Melody nemtetszése ellenére se tágított? Miért ekkora fasz mostanában mindenki?
- Nem igazán… - ráncolom az orromat - és eddig még fel se tűnt. Nem számít, nem én tanítottam, de örülnék, ha nem málnaszörpöt csinálna koktél helyett – nincs mindig lehetőség arra, hogy már profira képzett, hosszú évek óta bartenderként dolgozó személyekkel bővítsük a hely személyzetét. Jelentkezők hiányában elég nehéz válogatni, főleg, amikor lehetetlen összegeket kérnek el azért, hogy napi néhány órákat ácsorogjanak a pultban, a vendégekkel kommunikáljanak és keverjenek néhány pohár valamit. Persze, nagy munka, főleg több napot lehúzni egymás után, de a fix emberek már évek óta itt vannak, mi csak néhány beugróst keresünk, akik ideig-óráig besegítenek, felszolgálnak és kiszolgálnak. Ha pedig nehezükre esik felfogni, hogy ez nem ér annyi pénzt, mint amit a többi teljes állású kap, akkor lehet menni tovább oda, ahol jobban perkálnak. Így maradnak a nyomorultak.
De ahogy mindenki más, hiszen a mai világban zsebpénzből megélni lehetetlen, úgy én is elégedetlen vagyok a jussommal… csak nem épp az anyagiakkal, hanem a zenei lehetőségekkel.
- Azonnal? – Horkantok értetlenül, és úgy keresem meg a csinos arcot, hogy jobban lássam a rajta átfutó érzelmeket, a fel nem tett kérdéseket. Szemforgatása az, aminek láttán magasra szökik a szemöldököm. – Több, mint öt év, az szerintem nem azonnal van – Freddie halála óta jóformán lehetőségünk se volt a nagyobb sikerek felé kacsintgatni, nem is reménykedhettünk abban, hogy majd jön valami félkegyelmű menedzserfajzat, aki úgy gondolja – a többivel ellentétben – hogy tökéletes alapanyaga vagyunk a jövő rocker nemzedékének. Az esetek többségében arra játszottak, hogy majd mi is elbuzulunk és megyünk az aréna-rock vagy a pop-rock irányába, hogy minél több emberhez eljussunk és maradandót alkossunk náluk, amivel nem is lenne baj, kis mennyiségben. Egy-két ilyen dalt vagy albumot talán még ki is tudnánk adni, valószínűleg még élveznénk is, nem okozna problémát, nem esne csorba a hű „hard” szemléletünkön. De tudjuk jól, hogy az ilyen „kikacsintgatásokat” mi szokta követni… ha visszatérnénk a gyökereinkhez, arra már nem lennének vevők az emberek, mert elszoktak a zúzósabb, kemény hangzástól, amit amúgy képviselünk. A mai világban már tényleg csak maréknyi olyan ember van, aki ilyen zenéket hallgat és még kevesebb olyan, aki nyitott az új generációra, nem pedig a régi nagyokat hallgatja nap, nap után rongyosra. Őket kell nekünk elérnünk és megszólítanunk.
Összehúzott szemekkel fürkészem az arcát.
- Jól van! Kezet rá! – Nyújtom felé az ő karcsú kis kacsójához mérten péklapát méretű praclimat. – A próféta szóljon belőled, Sharp! Ha öt év múlva ott tartunk, akkor mindig ott lehetsz az állandó VIP szekcióban! Az első leszel, aki megkapja a nyakba akasztóst hozzá. De ha nem, akkor nagyon sokáig fogod hallgatni, hogy „csak hitegetni akartál, mi?” – Szeretnék pozitív lenni és az is maradni, de amilyen jól indult minden Freddie idejében, ahogy kapkodott utánunk és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy márpedig ő eljuttat minket oda, ahol a helyünk van, úgy baszódott el minden és rekedtünk meg a Brisard ősöreg, málladozó falai között. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fejlődtünk, nem lettünk évről évre jobbak vagy nőtt a rajongóink száma és lett időről időre nagyobb a közönségünk, mégse jutottunk még el oda, ahol lenni szeretnénk. Öregszünk. Én is és a többiek is. Nem leszünk már fiatalabbak, márpedig nem vén rókaként akarunk a legnagyobb színpadokon ácsorogni, amikor már annak is örülünk, hogy lyuk van a seggünkön és szelel. És ha már itt tartunk, jó lenne, ha sikerre tudnánk váltani a tehetségünket, amiből meg is tudnánk élni és mind jobban élveznénk, mint pultosként, felszolgálóként vagy a családi vállalkozás egy alkalmazottjaként elbaszni az életünket, mikor többre vagyunk ennél hivatottak.
Egyetértően bólintok.
- Vagy dolgozol, vagy éhen döglessz, választhatsz – morranok elégedetlenül. Sajnos ilyen világot élünk. -  Keress egy Sugar Daddy-t szépségem, szerintem kismillió jelentkező állna hosszú, tömött sorokban hozzád. Minden problémád megoldódna. Vagy légy te is influenszer vagy mi a faszom, reklámozz krémeket, ruhákat, tudom is én, ti csajok mikről szoktatok idegesítően affektálva meg sejpítve dumálni a Tik-tokon… - a mai napig nem értem, hogy csinálják és miért csinálják, mikor jött el az az idő, amikor ez vált a biztos munkává és pénzkereseti lehetőséggé, de az, hogy az elmúlt két hétben minden második csaj, akivel keféltem influenszernek vallotta magát, az azért egészen ijesztő.  
- Feltörünk, mint a talajvíz. Ez a fogadalom – jelentem ki határozottan, hogy aztán mosolyogva megrázzam a fejem. – Jó esetben nem nekünk kellene menedzser után futni, azok keresik meg a csapatokat, énekeseket. De próbálkoztunk már. Nem mindig jönnek be az ember számításai – mint egy „erre szívni kell” grimasszal veszem elő a cigisdobozt és kínálom meg annak tartalmával őt is.
- Sokan mondták az utóbbi időkben – értek egyet vele és sok másik emberrel is, miközben eljátszadozok még egy kis ideig a gyújtóval, ami aztán visszakerül a kabátzsebembe. – Kösz, de ettől függetlenül kihagynám. Épp elég van már a rovásomon ahhoz, hogy odakerüljek, de… még azért egészen jól tartom magam – nyomok el egy szórakozott mosolyt, csakhogy lássa ő is a helyzet komolyságát. A droghasználat már épp elegendő ok arra, hogy a zsaruk a nyakamba szakadjanak, úgyhogy Damoklész kardja mindig a fejem felett fog lógni. – Szeretek, csak nem tudok. De viccet félretéve, nekem a zene a levegő, tök mindegy, hogy mikor és hol vagy hogy csinálom. Az meg, hogy most sikerült egy ilyen csapathoz, ha csak beugrósként is de becsatlakoznom, talán lendít a szekeremen is. Alig vagyok közöttük egy hónapja, de triplázódott a követőszámom is. Ez azért jót fog tenni a jövőben, úgy hiszem… ha pedig ez kell ahhoz, hogy előre haladjak és ne hátra, ha meg kell kicsit döglenem a meló miatt, akkor megteszem. És nem morgok meg sopánkodok miatta, mert én vállaltam… csak néha… amikor sóhajtozni kell valakivel, hogy „mennyire szar az élet”… mint most. Mert tudom, hogy te is fogsz, máskülönben nem lennél most itt. És igen – bólintok komoly tekintettel. – De nem szarul nézel ki, csak nyúzott vagy. Gyönyörű és nyúzott – nyúlok az arca felé, hogy megtámasszam az állát, a hüvelykujjammal pedig megcirógassam azt. Azt viszont a hátam közepére se kívánom, hogy kellemetlenül érezze magát miattam, így még az előtt visszahúzom a kezemet, hogy bárkinek feltűnne a lopott érintés, vagy esetleg ő venné tolakodónak a mozdulatot.
- Úgyhogy, ki vele! Ne csak én jártassam feleslegesen a pofámat a túlterheltségről – szívok egy mélyebbet a cigarettából, és amint elnyomom az egy-két centis, összenyomorgatott csikket, már bányászom is elő a dobozt, hogy egy újabbat vegyek elő.
Nagy sóhajjal fújom ki a levegőt, a felmerülő kérdéseimet viszont nem teszem fel, csak magamhoz veszem az érkező poharat, s némi grimasszal húzom le annak tartalmát. Torok köszörülve fordulok újra felé.
- Tehát Brian – szűröm le a lényeget a mondandójából. - Ugyan olyan „nehéz” – eset – mint volt? – Próbálkozok érdeklődő lenni, de valószínűleg ő is kihallja a hangomból, és láthatja az arcomon az érdektelenséggel keveredő pillanatnyi haragot. Sok minden történt azon az éjjelen… túl sok, és részben én is hibásnak érzem magam a balesetért, bár ezt soha nem mondtam volna ki egyiküknek se. Nagy valószínűséggel én lennék a mártír, aki ebből is a saját szerencsétlenségét hozza ki problémaként, mintsem Brian állapotát. Viszont engem vitt haza aznap éjjel. Ha akkor nincs ott, ha elkerüli azt a kereszteződést és a megszokott úton ment volna haza, talán még mindig járna és még mindig világi nagy haverok lennénk. A baleset óta viszont konok lett és makacs, elzárkózott tőlünk és hiába próbáltuk meg őt kirobbantani a lakásból, ha kell a hátunkon cipeltük volna ki, végeredményében sose sikerült. A végtelenségig pedig nem könyöröghetünk neki és vehetjük rá arra, amit nem akar csinálni. Így szépen lassan, az elmúlt hónapok leforgása alatt lemorzsolódtunk...

To: Melody

- Szőke - vágom rá azonnal, ha már egyszer van választási lehetőségem. – Ennyi erővel akkor – biccentek felé – akár helyet is cserélhetnénk – vonogatom meg a szemöldökömet némi szórakozott pimaszsággal, majd egy drámai sóhajjal leszegem a fejem. – Amúgy meg a vörösektől kíméljen meg az ég. PTSD-m lesz miattuk – ha akarnám se tudnám elrejteni a semmiből kerekedő pillanatnyi feszültségemet. Mély fújtatással, és az alsó ajkam szélének rágcsálásával próbálom elűzni a kérdéses gondolatokat, melyek Odeyához kötnek. Faszért nem tudok szabadulni tőle azóta se?! Rosszabb, mint a drogok! Bár tagadhatatlan, hogy nagyon könnyű másokat okolni a saját gyengeségem miatt, de hiába, ha egyszer ismét baltával rontott be az életembe és neki hála ismét csupasznak, védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam. Megrogyott a határozott, kőkemény magabiztosságom, és kijelenthetjük, hogy hiába, hogy nem akarta – vagy fasz tudja, hogy mit akart – de kirántotta alólam a talajt, bele se gondolva abba, hogy mit kér tőlem, mit vár el? Ezek pedig nem csak, hogy szembe mennek a saját elveimmel, de ezzel együtt még a törvénnyel is ütköznek. Hülye vagyok tudom, nekem is van bűnlajstromom, már a drogokért is elővehető lennék. De ennél nagyobb szarba nem akarom ártani magam csak azért, mert derogál neki a szüleivel megbeszélni a problémát. Ráadásul, ha a helyében lennék, nekem a pofámról is lesülne a bőr, ha a múltunk tudatában hozzá mennék segítségért fohászkodni.
Talán nem véletlen, hogy azóta se találom a világomat. Eleinte betudtam ezt a rohadt kábaságot az alkoholnak vagy a túlzott szerhasználatnak, miután offoltam magam arra a néhány napra. De most? Most mi a mentségem?
Először fel se tűnik a Melodyval szemben megütött hangnem. Az, hogy ha támadási szándék ugyan nincs is benne, de harapós védekezésnek már bátran nevezhető szigor ott van, s mint egy megdorgált kiskutya, akinek rákoppintottak az orrára a papucslopás miatt, hátra hőkölve sütöm le a szememet.
- Bocs, csak… azt hiszem kezdek beleőrülni már ebbe – és nem csak ebbe. - Mindenki csak bátorít meg nyugtatgat, de mintha senki nem látná azt a melót, ami az egész mögött ott van… vagy nem vesznek komolyan, hogy ebből bármi lehet, csak próbálnak biztatóak lenni, vagy pedig betudják annak, hogy nem keresünk eléggé, nem küzdünk eleget azért, hogy ez változzon. De ennél már hova több küzdelem? Ezen a ponton a legtöbben már bedobják a törülközőt – évekkel ez előtt annyival könnyebb volt elfogadni azt a bizonyos „majd egyszer” idő megközelítést. Freddie itt volt, letudott tenni elénk az asztalra terveket, neki is voltak elvárásai irányunkba, és fordítva is. Akkor ott volt az az irány, ami szerint haladnunk kellett. Most viszont nincs ő se, és nincsenek irányok se, csak egy vágyott cél, egy átszakításra váró szalag, míg mi egyhelyben toporgunk. A kettő pont között pedig nehézségek, buktatót… és egy vakon megközelített út, ami per pillanat nem visz bennünket sehova. Mondjuk ki, van egy kiindulási pont és egy végpont.
- Persze – bólintok határozottan, majd a „tombolda” felé pillantok. – Részben ezt is Freddienek köszönhetjük, mint egyfajta hagyaték, ami jó. Elindított minket egy úton, a haverja azóta se vette le rólunk a kezét, ez a hely mindig itt lesz nekünk. Így, ha már feldobta a talpát, van mit csináljunk és egy helyszín is, ahol csinálhatjuk. Itt tényleg szeretnek bennünket és van is kiknek zenéljünk, ami… megint fasza – főleg, hogy nem csak a szélütött fiatalok járnak a koncertjeinkre, de a nagy veterán rockerek is, akik a műfaj királyain nevelkedtek és szocializálódtak. – De úgy ismersz, akinek mindez elég? Kapzsibb, falánkabb, önteltebb vagyok annál, minthogy ennyivel beérjem. Addig meg, amíg nincs eredmény, még elégedetlen is. Meg sértett…
Törékenységére fittyet hányva, határozottan rázom meg a kezét.
- Csak egy baj van ezzel, ha már derogál elfogadni, hogy pattanás leszek a formás kis seggeden. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném… - csettintek egyet a nyelvemmel. – Még keményebben kell melózni.
Félrebillentett fejjel nézem végig a mozdulatot, mikor felkapja a tequilával teli poharat, és ahogy megemeli azt, hasonlóan teszek én is. Horkantva fojtok el egy kikívánkozó röhögést, és csak az időre hallgatok el, míg kézfejemmel letörlöm a számon ottmaradt italmaradványt.
- Nem is értem, hogy mi bajod? Manapság nem minden nő Influenszer meg milliárdos akar lenni úgy, hogy közben egy fűszálat nem akarnak keresztbe tenni, mert büdös a munka, csak élnek bele a világba és megkapják a kurva jó anyagi javakat? De nem – rázom meg a fejem. – Addig a szemétig már nem küldenélek el, értékesebb vagy annál. Viszont nem mondhatod, hogy nem törődök a jövőddel, vagy nem látok benned lehetőségeket ezen a területen. Bár… felvilágosíthatna valaki, hogy mint is csinál pontosan egy ilyen… Influenszer. Soha nem fogom megérteni, hogy ebből nekik, hogy a búbánatos faszomban lesz tele a bukszájuk, meg honnan lesz nyolc szobás villájuk, öt különböző sportautó a garázsban, vagy jutnak el kéthetente a világ legdrágább országaiba egy „kis” luxusba? De látod, sokaknak mégis sikerül, csak én vagyok ennyire „visszamaradott” értelmű, hogy nem érem fel ésszel… - valaki kiokosíthatna, hátha nem csak gúnyt űznék a látszólag magukat ostoba libák szintjére süllyesztő hölgyneműek illusztris társaságából, hanem látnám is a belefektetett melót, ami túlmutat azon, hogy: jó genetika, plasztika, tömnivaló külső és bugyuta heherészés meg idegesítő vigyorgás a kamu fogsoraikkal. Némelyik a beszéddel is hadilábon áll...
A fogadalomra csak mosolygok. Volt egy időszak amikor naivan hittem abban, hogy képes leszek megugrani az általam felállított mércét, mégis mindig kudarc lett a vége, ami miatt eszembe nem jutott jó ideig, hogy újra olyan faszságokkal hitegessem magam, hogy most majd sikerülhet; többek között leszokni bizonyos dolgokról. Tudom, hogy csak áltatnám magam.
- Tényleg ezen a fronton mi a helyzet? – Soha nem akartam belefolyni a családi hátterének kérdéseibe, nem érzem magam kompetensnek a témában. Kíváncsiskodni nem akartam, beszélni meg gondoltam, senki nem szeret ilyen kérdésekről a családjával kapcsolatban. Azt is, hogy a rokona a rácsok mögül lesi a Holdat éjjelente, csak Briannek köszönhetően tudhatom...
- Túl nagyokat mondasz ma, Sharp... ne ígérgess felelőtlenül és meggondolatlanul! Várjuk ki a végét! Nekem szent meggyőződésem, hogy még az előtt feldobom a talpam, hogy bármire is vihetném... nemhogy sokra – ered meg az alkohol vezette őszinteségnek köszönhetően a nyelvem. – Bulizni? Akkor miért itt ülsz a hely legnagyobb gyászhuszára mellett, ha ott vár rád kismillió party képes félnótás? – Billentek a nép felé.
A lopott érintés hiába tudom, hogy ha másra nem is, hát a kapcsolatunkra való tekintettel nem illendő, mégse szégyellem magam miatta. Ha valaki, akkor ő világ életemben az a tiltott gyümölcs volt és lesz is, akit hiába akarhatok bármennyire, soha nem fogom megkapni. És ez talán így is van rendjén. Rá nézve mindenképp.
- Igyekeztem – kacsintok rá – de akkor egyezzünk ki abban, hogy... – téved a tekintetem egy pillanatra az ajkaira, majd vissza a szemeire - ... hogy a pókhálósodásodat figyelembe véve, nem teszek meggondolatlan mozdulatokat, te meg nem tartod ki ilyen tényekbe burkolva elém a vörös posztót – mondhatnánk, szívesen lepókhálóznám és megtennék bármit, hogy újra nőnek érezze magát, de vannak határok, amiket nem akarok... nem szabad átlépni. Főleg nem Brianre való tekintettel.
- Mindig makacs volt és csökönyös szamár – bár azt hiszem neki nem kell őt bemutatnom. Viszont a balesetével még Melodynak is meg kellett ismernie az új, már-már idegesítő és frusztráló énjét.
Nagy sóhajjal vakarom meg a tarkómat, majd a pultra könyökölök, mikor a bartender kölyök szó nélkül elénk löki a következő adagot. Nem vagyok benne biztos, hogy szükségem van még egy adagra. Kezd megártani.
- Amikor hagyta, de legalábbis voltak jelei annak, hogy szüksége van a haverjaira. Néhány hete...hónapja – én magam se vagyok biztos benne. – De amikor már mindent megpróbálsz, igyekszel ott lenni, ha más nem akkor hívni vagy írni neki, de minden alkalommal csak a lepattintást kapod, „hogy mit kezdenék én ott?” vagy „minek menjek?” „nem kellek én oda közétek”, egy idő után kurvára belefárad az ember – vallom be, és valószínűleg ő is tudja miről beszélek. Mégis belekapaszkodok abba a pohárba és legurítom a tartalmát, de már koránt sem csúszik olyan könnyen, mind eddig. Fintorogva emelem kézfejemet a szám elé. – Van nekem egy ebből eredő baszott nagy sebem, Melody. Felelősség érzetem... és nyilván nem ekörül kell, hogy forogjon senkinek se az élete, hogy én mit gondolok, de hibásnak érzem magam azért, hogy oda jutott, ahova. Tudod ez a... „ha akkor én nem...akkor ő most...” szitu. Mehettem volna gyalog is, nem szakadt volna le a lábam, de mégis hazafurikázott. Emiatt sokáig próbáltam, ha jóvá tenni nem is, mert ezt nem lehet, de éreztetni vele, hogy mellette vagyok és számíthat rám pont, ahogy a többiekre is. Aztán felvilágosítottak, hogy ne szánalomból akarjak vele lenni, hanem mint barát. Ahogy eddig. Megtettem. Viszont, ha minden egyes próbálkozásnál egy faszom masszív falba ütközik az ember, megunja... ha ő nem akar jobban lenni, ha nem akar már a társaságba tartozni úgy se, hogy próbáltuk megértetni vele, hogy senkit nem érdekel, hogy hátrányos lett, mert nekünk ugyan azt jelenti, mint eddig, akkor le fog morzsolódni. Nekem meg főleg nem volt plusz kapacitásom még arra is, hogy pesztráljam vagy emésszem magam. Próbáltam, Mel... tényleg, de nem kért belőlem... – vallom őszintén, mintha rosszat tettem volna, vagy a bocsánatára várnék. De ez már részben az alkohol hatalma...

To: Melody

- Mhmm meg persze… - szemeimet forgatva pattintom elő sorra a cigarettákat a dobozból, s mint egy szerfüggő – szomorú, hogy nem áll távol az igazságtól – kicsit szétszórtan, reszkető ujjakkal veszem alaposabban szemügyre a megjelölt szálakat. Van, amikor nem érdekel… márpedig többnyire nem érdekel, hogy mit veszek ki a dobozból, „jöjjön, aminek jönnie kell”, maximum választásom függvényében lesz jobb a kedvem, vagy épp letargiába esek. De leginkább a szokásos nikotinmennyiségtől ugyan azon a szinten tendálok tovább, mint x szállal az előtt. Vagy belenyúlok a tutiba, vagy sem, mit ad Isten. Mint egy orosz rulett.  Most viszont, és főleg a legutóbb történtek tudatában, igyekszek bölcsen, de legalábbis megfontoltabban választani. – Kezem-lábam összetenném, ha olyan lenne az mind, hogy csak szellemként kísértenek. Azzal még tudnék mit kezdeni… mondhatni, a teher súlya alatt felnőnék a tényhez, hogy vége lett és ahhoz, hogy hogy lett vége. Talán még tovább is lépnék – emelem egy pillanatra a tekintetemet a plafon irányába, mintha onnan várnék egyfajta segítő jobbot, egy fényt, ami irányt mutat. - De az enyém, mert nyilván ez is az én szerencsém, kipattant a föld alól. És nem ez szórakozott velem – fogom két ujj közé a cigit magunk közé tartva azt, és bár ez épp nem „vicces cigi”, de sejtheti mire gondolok. - És ismét rajta hagyta a kéznyomát az életemen, amihez nem mellesleg már kurvára nem lenne semmi joga – morgolódok, de már fordulok is Mel felé, hogy lássam az arcán, ha esetleg túlzottan belelovalltam magam a témába, és ideje lenne behúzni a kéziféket. Bármit is látok rajta, sóhajtva ingatom meg a fejemet, szívok egyet a cigiből, majd a füstöt nem is annak feleslegessége végett, inkább, mint „fáradt gőzt” kiengedem. Kár lenne még egy kört lefutni ezzel, épp elég volt, hogy szerencsétlen Lumie megszenvedte velem azt az egy-két napot, kezdve onnan, hogy a maga apró termetével hazacipelt. Jövök neki egy masszázzsal. – Mindegy…  - intek, és ujjaimmal átfésülve a hajamat, csak ide-oda ingatom a fejemet; nem ismerek magamra manapság. Annyit siránkozok, morgok, dühöngök, mint egész életemben eddig együttvéve. De talán ez is jól leírja, hogy milyen őrült szopóroller van manapság.
- Na! – Szólok rá határozottan, mire a pultos gyerek is összerezzen, kezemet pedig a lányéra simítom. – Ne verd szét magad! És a pultot se, még új! A srácokkal pakoltuk össze néhány hete – némi késleltetéssel húzom vissza magam elé a karomat, mikor megbizonyosodok afelől, hogy felhagy az ön és közveszélyes műveleteivel. – Javaslom, hanyagoljuk a témát… és addig fogadd meg, amíg ténylegesen megvannak a napi bölcs gondolataim és nem ezek valamelyike lesz a hajtóerő – morzsolgatom meg a cigiszálat, és ugyan úgy utalok a poharunkra, de főleg annak tartalmára is. - Nem egészséges, ha mi együtt dühöngünk vagy kesergünk – mindkettőnknek megvannak a magunk sérelmei, fájdalmai a „feladás” témában, csak valóban, basszon szét bármennyire is az ideg, utáljak bármennyire is bizonyos helyzeteket vagy azt, hogy csak totyorgunk egyhelyben, mint egy csapat kibaszott galamb a pályaudvaron, én nem fogok tágítani. Nem tudom, hogy Mel esetében mik a pontos hátterek, vagy ő mihez tudna kezdeni, hova tud fordulni a tánc nélkül a jelenlegieken kívül, honnan merít vagy honnan nem, de számomra tényleg csak ez az egy van. Ebben hiszek egyedül, ez éltet, ehhez értek, de tudom, hogy ehhez nagyon. Nincs „B” vagy „C” verzióm az életre, csak a zene, csak az ének. A színpad.
- Le se fogsz tudni koptatni – szórom rá a sötét idők jóslatait, mikor már azért fog imádkozni, hogy valaki tüntessen el az életéből, mert a lófasznak is van vége, és ő ezt már nem bírja.
Ránézésre Melody is hasonló nehézségekkel küzd már az ital eltüntetését illetően, mint én, annyi különbséggel, hogy a csinos vonásain ez jobban meglátszik. Vagy ki tudja, nincs előttem tükör. Talán ideje lenne jelezni a kölyöknek, hogy innentől kezdve ne legyen olyan „jó csapos”, hogy minden egyes szívszaggató vagy „lélekemelő” beszélgetést követően letesz elénk vigasztalásképpen egy pohárkával, hátha az segít. Én meg majd szívhatom a fogamat, ha mindezt levonják a béremből.
- Hát ebben egyet értünk – vágom rá határozottan és gyorsan, hangomban ismerős „kezdek részegedni” mélységgel. Nem, mintha alapjáraton nem lenne mélyebb és ércesebb, de a sok pia egyenesen a pincébe ássa meg neki az utat. – Mmm… - dünnyögve, hümmögve pörgetek végig egynéhány… jó pár… kurva sok arcot a fejemben, végül vállat vonok. – Igazság szerint annyira azért nem érdekel, hogy előbbre vegyem a szexnél. Mit izgat engem, hogy ki, mivel foglalkozik? Tőlem aztán lehet bárki bármi, kéményseprő, állatorvos vagy Instagram sztár, tudja tököm, nem randizni viszem őket, hogy az idegesítő udvariassági körökkel meg az üres fecsegéssel foglalkozzunk. Ha az érdekelne vagy egy kapcsolat, akkor az arra megfelelő platformokon keresgetnék meg üzengetnék, húzogatnám ide-oda az emberkéket, de… - vonok vállat fintorogva - … addig is mást „húzogatok”. Könnyebb itt úgy portyázni, hogy az esetek többségében sorban állnak előttem – de undorító féreg vagy te, Simmons! - Aki ugyan arra vágyik, mint én, az szintén nem fog azzal foglalkozni, hogy elmesélje, ki fia borja. De kösz a tippet, egyszer talán még jól jöhet…unalmas óráimban, ha valaki leül mellém majd rákérdezek, hogy „Influencer vagy e?” – Talán, ha megdob a hóember és úgy döntök, hogy ideje lenne ésszel, emberi mértékkel megismerni a másikat, nem az alapján „rangsorolni” az arcokat, hogy ki, milyen volt az ágyban. De jelen állás szerint erre van szükségem. Beszélgetésre meg egyáltalán nincs... vagy hát, nem akárkivel, mert Lumienne ékes példája annak, hogy a szex és a beszélgetés nem zárja ki egymást. Bár a mi esetünkben egyszerre nem működik a dolog…
- Ó, baszd meg… Elég szar helyzet – azt hiszem a legtöbbünknek volt már olyan ballépése az életében, amiről nem beszél szívesen. Nekem ilyen a drogok és egyéb függőséget okozó szerek használata. Akik tudják, azok nem kérdeznek, akik meg nem, azoknak nem mondok róla semmit, noha az életvitelem jóformán magával értetődővé teszi azt, hogy minden vagyok, de szent, na az semmiképp. És bár van egy határ, amit általában igyekszek és nem lépek át - ennyi józan ész hihetetlen, de szorult az én fejembe is - inkább csak egy kis megkönnyebbülésre vágyok, arra, hogy „könnyebb legyen” az élet néhány óra erejéig, néha mégis túl tudok lőni a célon. Alkalmi fogyasztó vagyok, - mint más kocadohányos - aki ismeri a határokat, csak néha szarik rájuk. – Ezután mihez fog kezdeni? Vagy mihez tud? Ennyi év után, ilyen háttérrel nem lesz könnyű újra építeni az életét – utalok itt a börtönviseltségre, arra, hogy rögtön befogják skatulyázni őt a bűnözők vagy gyilkosok „kasztjába”, ferde szemmel néznek majd rá, tök mindegy, hogy amúgy emberileg nem lenne az illetővel probléma. Egyszer hibázott egy nagyot, amire ettől függetlenül nincs mentség, hiszen a tette emberi életet követelt. De én már csak tudom, hogy alkohol vagy más szerek befolyása alatt milyen az ember. Én például menekültem legutóbb a saját képzeletem és képzelgéseim elől…
- Várni foglak – kacsintok rá – de azért ne siesd el! – Nyilván nekem se áll szándékomba kapkodni, de a sorsok, ha tényleg így van, előre meg vannak írva. Ha nem is lennék képes önkezűleg végezni magammal, - erre azért már egyszer-kétszer rácáfoltam - de ott vannak a balesetek; elég csak Brianre gondolni. "Rossz időben rossz helyen."
- Nagyon büszke vagyok rád! Elég sűrű a program mostanság, ha ki akarod adni magadból a feszót, akkor tudod hol kell keresned – nem azt mondom, hogy mostantól kezdve elvárom, hogy minden koncerten itt legyen, ha túl sűrűn tolnánk és nem lenne elég dalunk, hogy változatosak legyünk, valószínűleg én is megunnám saját magunkat. De ettől függetlenül, ha nem is kifejezetten a koncert miatt, egy-egy ehhez hasonló – kevesebb sóhajtozással és drámával természetesen – dumálós iszogatásra mindig vevő vagyok. Vele meg pláne.
- Az sosem elég – hol állít meg engem, főleg, ha még ittam is, egy kis szóbeli ejnye-bejnye? „Vigyázzak, mert…” „Óvatosan, mert…” oké, tudok én vigyázni és lehetek óvatos más módon is. - Menjünk inkább elébe a dolognak és fektessük le időben az alapszabályokat. Az a biztos – így pedig az, hogy igyekszek kordában tartani magamat és még az előtt megrugdosni a seggemet, hogy meggondolatlanul cselekednék.
- Szembesíteni… – jelentem ki nemes egyszerűséggel, már-már ridegen, kékjeimet le se véve az üvegpoharamról. – Nem lehet mindig úgy bánni vele, mint egy porcelánbabával. Egy nagy pofon… esetleg kettő. Ordítozás, sikoltozás, káromkodás… tudod, amit szoktatok csinálni nők, ha túlságosan felfújtok valamit. Csakhogy, most jogos lenne. És mivel nem vagy egy hisztérika, talán még észbe is kapna, hogy „hopp, ez mond valamit!”… jó ég – rázom meg a fejemet. - Ne hallgass rám… - prüszkölök. Undorító részegség. A lelkem sötét, arrogáns, tettlegességig fajulni képes oldalát úgy engedem szabadjára, mint Aladdin Jinn-t a csodalámpából. Csakhogy ez nem hoz szerencsét, ellenben egyfajta megkönnyebbülést igen, mert valljuk be, ez a baleset is egyfajta béklyó, ami azóta kísér az utamon.
- Sok minden történt aznap este, aminek nem lett volna szabad. Talán a csillagok állása volt kedvezőtlen, nem tudom – fasza, még a rejtett asztrológus képességeim is elő pofátlankodnak.
- Van, ami felett neked se lehet hatalmad. Ha ő elzárkózik a kapcsolatai, a barátai, de főleg a barátnője elől, csak azért, mert mozgássérült lett, azon te nem biztos, hogy fogsz tudni segíteni. Mondta már neki bárki az életben, olyan, aki ért is hozzá, hogy ettől még nem lett kevesebb? Mert látszólag mi ehhez úgy, hogy van használható lábunk, talán nem vagyunk elég meggyőzőek. Dobálózhatnék azzal, hogy keresni kell valakit, aki elsődlegesen rendesen kezeli az agyát, de gondolom egy ilyen trauma tudatában kirendeltek mellé valakit. Ha nem, akkor itt lenne az ideje. Vagy, keresni egy olyan csapatot, mint a... fasz tudja, az anoním alkoholisták klubja, csak mozgássérült kiadásban. Van olyan? Biztos van. Talán plusz löket vagy hajtóerő lenne a számára, ha hozzá hasonlókkal találkozik. De amikor én valami hasonlót bedobtam, akkor kiröhögött, és majdnem elküldött a picsába. Talán az volt a vége. Szembesültem vele, hogy nem tehetek semmit érte… - vonok vállat, majd félre billentett fejjel nézem végig ahogy a feje a pult lapjára billen.
- Ha kell segítség, szólj! Nem ígérem, hogy tökéletes lelkitámasz tudok lenni, de igyekszek. Azt pedig – simítom a hátára, onnan a nyakára és a tarkójára a kezemet, amilyen hideg talán még jól is fog esni neki ebben a fülledt, teleszuszogott párás hőségben – nem hagyjuk, hogy feladja – hacsak nem adta már fel réges-régen.
- Adsz egy vizet? Hideget! – Lesek a pultosra, majd felállok a székről, s közelebb lépve a lányhoz, finoman noszogatni kezdem. – Gyere… mára elég lesz! Menjünk haza – tartom felé a kezemet, hogyha szüksége van rá, meg tudja fogni. Közben a pultra letett hideg vizet is felmarkolom. Azt nem garantálom, hogy az ő lakásukig elfogom tudni juttatni, de az enyém itt van egy köpésre. Talán Jada se fogja a fejemet venni, ha plusz egy fővel bővülünk.

To: Melody

- Hogy? – Fojtott nevetés szakad fel belőlem, miközben az ajkaim közé csípem a választott szálat, ujjaim pedig a remegésből fakadóan némi bénázással próbálnak tüzet csiholni az öngyújtóból. Eredménytelenül. – Van, akinek elég vastag a bőr a képén ahhoz, hogy ne érdekelje a másik nyomora, vagy... Szimplán szarik bele a múltba. Ja, rájött, hogy nem olyan szép és jó az élet azzal a fasszal, akiért ott hagyott – vonok vállat elmerengve, majd kattan a gyújtó, fellobban a kis láng és a pillanatnyi idegesség máris lanyhulni kezd.
– Nem. Szeretem, ha fáj, marasztaltam. Persze, hogy elhajtottam! Illetve... – húzom el a számat megadóan - egy idő után. Faszom, próbáltam, de a drága jó szívem... – nem olyan az, de tényleg úgy álltam ott, mint fasz a lagziban. Tétován, leforrázva, lesokkolva. - Váltottunk pár szót, igyekeztem jó fej lenni és nem olyan módon bánni vele, mint azt ő tette. Tudod, majd Ricky Simmons példát statuál. Értem a baját amúgy – jelentem ki végül, hiába, hogy nehezemre esik. – De a kurva életbe, miért én kellek a megoldáshoz? Aztán... – csapongok. Tekintetem a bárpult lapján időzik, pislogni is elfelejtek pár pillanat erejéig - Próbálta elhitetni velem, hogy megbánta. „Rájött”, hogy hülyeséget csinált, és reménykedik benne, hogy megváltozik a véleményem vele... velünk kapcsolatban és megértem, hogy mit miért tett. Meg a szokásos adjak még egy esélyt sirám – csak ennek végeztével mosolyodok el gúnyosan, és már-már érzem, hogy a szemembe is visszaköltözik a harag, a düh és a megszégyenítettség fénye. Valamiért mániája az embereknek, hogy hülyét csináljanak belőlem.
– De elküldtem. Ez már sok volt. Túl sok – szegem le a fejem, és ezer szerencse, hogy eltereli a saját blamájával a figyelmemet, mielőtt olyan részletekbe menő apróságokat is elkotyognék, mint az utána levő üresjárat, a túl erős alkohol és némi szer vagy annak kedvezőtlen hatásai. Ha valaki, akkor ő biztos, hogy ráverne néhányat a fejemre, csakhogy tudjam hol a helyem.
- Nem baszol fel! – Vigyorodok el és felé fordulva a pultra könyökölök. – Néha nem tudom eldönteni, hogy komédiával vagy tragédiával ér fel az életünk? – Tragikomédia még simán lehet. – Akarom tudni, hogy mennyire volt zűrös a kapcsolatotok? Mert gondolom, ha így mondod, hogy ott fogsz dolgozni – biccentek felé – akkor történt egy s más. De ki tudja? – Fordulok el, hogy újra pöfékelhessek, majd hangomban maró gúnnyal folytatom. – A végén így lesz meg a filmekbe illő happy ended – vonogatom meg a szemöldökömet.
Megkönnyebbülök amikor a pultot békén hagyja és a saját kezét se gyötri tovább.
- Hát... Asszem’ amióta itt vagyok azt csinálom... Bocs, itt ülök, mert fent nem volt erre időm – utalok a színpadra - Úgyhogy én – persze nem ez volt a cél. Túl rég találkoztunk már ahhoz, hogy csak erről szóljon az este, de pont ez a baj: túl régen és túl sok minden történt azóta, amin keseregni lehet. Mert, ha jó élmény nincs, marad ez.
- Na! Ezt nem tudom nem félreérteni – nyomom el a csikket közben a hamutálban, majd összerezzenek mikor az oldalamban érzem a kezét. Homlokráncolva, meglepett tekintettel simítom rá a tenyeremet. Azon az ominózus éjjelen borda- és oldaltájékon is kaptam – ez van, ha rossz emberek közé keveredsz - azóta is színesebbek a kelleténél. Jó lenne, ha nem baszogatná még ő is. - Finomabban, hé! – Dorgálom szigorúan. – De most mit tegyek, ha így van? Szeretik a rosszfiús bájomat – „legimádnivalóbb” mosolyommal rebegtetem meg a szempilláimat. Sokat hallottam már én is erről a „rosszfiús vonzerőről”. Őszintén? Én csak sajnálni tudom azt, aki az én vonzerőmre veri a nyálát. Elég kevés impulzus érheti őket az életben. - Amúgy meg valami azt súgja, hogy szépen lassan én is kinövöm ezt a „csak dugjunk egy jót és annyi” érát – nem mondom, hogy nem jó szórakozás, kikapcsol, felfrissít és emlékeztet rá, hogy élek. Mégis egyre inkább úgy érzem, hogy szükségem van egy biztos pontra az életembe. Valakire, akihez kötődhetek, hiába tudom, hogy abból is legalább akkora pofára esés lehet, mint amin Odeyával mentem keresztül. Utálom, ha fáj, ha kihasználnak és kikezdenek... Mert való igaz, kemény vagyok, mint a kád széle, – legalábbis úgy tűnik - de én is sebezhető vagyok. Lumienne viszont más. Az elejétől kezdve.
- Persze, körbe kérdezek. Talán betudnám ajánlani egy-két helyre. Nem kérdezik ki vagy, mi vagy, honnan jöttél, csak dolgozz – engem se kért számon senki, az számított, hogy melózzak mert abból éltek. És én is. – Nem ígérek semmit, de teszek egy próbát – egy-két volt meló helyem már úgyis csak a múltam részét képezi és bár lehet, hogy tudtak pótolni ilyen rövid idő alatt, de ki tudja? Ezekben a körökben az emberek egymásnak adogatják a kilincset, senki nem marad meg hosszú távon a lanyha bérezés vagy a túl sok meló miatt. Kinek mi jut?
Szolid mosollyal pillantok a mellkasom felé, ahol az imént megbökött.
- Meglátjuk mit tehetek. Talán túlélek – túl sok minden van már mögöttem és túl sokat nyeltem le az élet mocskából ahhoz, hogy felakarjam adni. De pont Lumie mondta, hogy gyenge, szar húzás lenne így elmenekülni. És igaza van. Keményebb fából faragtak annál, minthogy feladjam. És épp ezért kell arra fókuszálnom, hogy a túl sok szarral ellentétben túl sok lehetőség is áll még előttem, tervek és vágyak, ami miatt nem adhatom fel. De az elme nagy úr, én pedig befolyásolható vagyok. Egy rossz pillanat is elég.
- Az néha nekem is jól jönne – értek egyet a plusz órákkal. Soha semmire nincs időm és sokszor úgy érzem, hogy nem más, mint egy végeláthatatlan vesszőfutás az életem. Jada már azt is sérelmezte korábban, hogy ha másra nem is, arra azért fordítsak időt, hogy egyek. A terv és a szándék mindig megvan, a kivitelezés meg... hagy még némi kívánnivalót.
- Szabálykövető... jó, az éppen nem vagyok, viszont vannak elveim és én házi nyúlra sose lövök. Szerinted, de tényleg őszintén! Ha ez nem lenne nekem szent, nem startoltam volna rád már kismilliószor? Engem nem a nagy barátságok kötnek, hogy kár lenne felrúgni szexszel egy jó kapcsolatot, én utána is tudok úgy tekinteni valakire, mint az előtt. Nem vagyok szentimentális fajta, hogy rögtön szerelembe essek meg házasság és örökké együtt, míg meg nem és egyéb faszság – azért voltak megingásaim. – De mindig tiszteletem Briant annyira, hogy ne kezdjek ki a nőjével, mert feláll rá a pöcsöm. Bocs – megint nyers vagyok, de ami igaz az igaz. Nyilván a kezdeti nehézségek mindig megvannak, ez Mel esetére is igaz, de megtanultam együtt élni vele. Viszont az is igaz, hogy az, hogy fontos számomra, mint barát, még nem jelenti azt, hogy nem dugnám meg.
- Nincs más mód, észhez kell pofozni. Szívesen segítek. Sőt, ragaszkodok hozzá – bólintok. És meg is tenném. Más kérdés, hogy az is elgondolkodtató, hogy Melody miért kínozza magát egy ilyen impotens barom mellett, aki képtelen őt megbecsülni?
A szerencsétlenségekre bólintok. Egyetértek vele, de ez nem jelenti azt, hogy ne változtatnék meg bármit, ha lehetőségem lenne rá. Kezdem úgy érezni, hogy az életem az ilyen „bár változtathatnék rajta” sztorikból áll és mindez úgy, hogy a legtöbb esetben nem az én hibámból alakultak úgy a dolgok, ahogy.
- Akkor elvisszük. Nem lesz beleszólása, „ha nem magadért, mindenki másnak az ép elméje érdekében”. Ellenállni úgyse tud. Az meg nem fair, hogy mindenkit elmar maga mellől, vagy mindenkit megőrjít.
Mikor némi unszolásra, de megemelkedik, szinte automatikusan kapok utána, nehogy a billegés és forgás közben tényleg a földön kössön ki. Az hiányzik még, hogy össze is tapossák a tömegben.
- Borzasztó! – Ingatom a fejem széles vigyorral, míg az arcát fürkészve megbizonyosodok afelől, hogy állva marad. – Ne félj, többet nem is ülök le veled sehova! Elzüllök miattad – szívom a vérét tettetett csalódottsággal. - Legközelebb limonádét kapsz vagy haboskakaót.
Sokáig nem jutunk, hiába indulok el vele célirányosan az ajtó felé, olyan erővel és lendülettel ránt vissza, hogy kishíján a kezében marad a karom vállból. Nem is esik jól a mozdulat, főleg nem a fizetési szándéka, amire nemet se tudok mondani, már iszkol vissza a korábbi helyünkre.
- Te hülye vagy – jelentem ki morogva. – Most kifizetted azt, ami nekem csak a felébe fájt volna. De ha már így buzogsz, akkor rábasztál ... Így jártál – húzom fel az orromat, ami átvált döbbenetbe amikor próbál... Táncra invitálni? Na kösz, de kösz nem. - Mel... – sóhajtom és a mögöttem lökdöső, noszogató tömegre reagálva, egészen közel lépek hozzá. Kezemet a karjára simítom, le a csuklójára. – Menjünk! – Nem vagyok táncoslábú, soha nem voltam és valószínűleg nem is leszek. Legjobb esetben, már ha egyszer eljutok addig, majd az esküvőm láthatnak ide-oda lépkedni „tánc” címszó alatt, addig egészen biztos, hogy nem változtatok ezen a „jó szokásomon”.
Meglepetésemre ő az, aki előbb feladja. Az összetoluló tömeg szinte kiköp bennünket és csak akkor tűnik fel, hogy milyen kurva melegben izzadtunk mindeddig, mikor az éjszakai hideg levegő pofán csap, a mosoly pedig vele együtt fagy le… vagy fagy rá a képemre.
- Választási lehetőséged a következő... Haza jössz velem vagy haza jössz velem? – Azaz nem túl nagy. - Kurva biztos, hogy nem fogok utazgatni Brooklynig és az még biztosabb, hogy így nem indulsz el egyedül sehova, úgyhogy – bökök magunk elé, mutatva az irányt – arra van az arra! Van melegvíz, ha Jada nem használta el. Tudok szolgálni egy ággyal... Gondolom reggelig elég lesz – úri pompára viszont nem számíthat. Pont annyira, ami nekem és a lakótársamnak elég: van tető a fejünk felett, kulturált a kéró, igen a melegvíz limitált, mint ahogy a gáztűzhely is makacsabb a kelleténél, de nem megy rá a gatyám.
- Be fog fagyni a segged – morgok az orrom alatt, s mintha kötelező lenne, mert végtére is egy úriember veszett el bennem… hát, de kurva jól elveszett, kibújok a dzsekimből. – Nehogy az én lelkemen száradjon, ha taknyos lesz az orrod – igazgatom a súlyos darabot a vállálra.

To: Melody

Hiába a harag és az elkeseredettség, Mel minden egyes elégedetlen zsörtölődése megmosolyogtat. Vajon tudja ez a nő, hogy mennyire imádom? Szerintem sejtése sincs.
- Gondolkoztam az elmúlt napokban – ami baj – ... mindenki megérdemel egy második esélyt, talán emiatt adtam neki "időt" – vonom meg a vállamat. – Viszont kurva nagy pech, hogy belefáradtam abba, hogy osztogassam az esélyeket. Egyszerűen baszok bele – pöccintem a hamutartóba az addig ujjaim között pörgetett és nyomorgatott csikket. - Tudod, hogy miért van mégis egy rohadt aljas, de "így jártál, anyukám!" érzés bennem? Lehet, hogy megnyomorította az életemet, de még így is ő szenvedte el igazán a saját faszságának a következményeit. Egyedül maradt, mert nem csak engem, de mindenki mást is hátba szúrt, amikor lelépett... – így nem csak engem veszített el, hanem a barátait is egy idióta miatt. Volt értelme?
- Ja – bólintok – valami hasonlóra gondoltam én is – valakinek minden bejön. A páratlan sikerek munkában vagy a hobbiban, megingathatatlan, életre szóló, megmásíthatatlan szerelem. Hát, nem mi vagyunk azok a kibaszott mázlisták, akiknek kijutott ebből.
- Igazán... bájos? – Szűkítem össze a szememet. – De végtére is, valahogy kikötöttél Brian mellett, nem? – Szívom a vérét pimasz tekintettel, majd közelebb hajolva, a karommal meglököm az övét.
- Imádom ezeket a paranoiás balfaszokat. Aztán az esetek többségében pont ők azok, akik félre nézegetnek, meg félre kefélnek – mondhatnám, hogy tapasztalatból beszélek. Na most, hogy milyen irányú, miféle tapasztalat, arról nem akarok többet beszélni.
A mozdulata váratlanul ér.
- Nem fakadok sírva – duzzogok - csak... Volt egy kis afférom – azt hiszem az ahogy, sokkal többet elmond annál, mint amit mondok. De valószínűleg amúgy se kellene sokáig találgatnia, hogy mi a harci fasz bajom van. Mondanám, hogy egy-két maflással még tartozok azoknak, akik elintéztek, de valószínűleg magam kerestem a bajt. Nem emlékszek... Erre pont nem, csak az elmosódott arcokra és torz hangokra.
- Ezzel a kérdéssel amúgy se lenne problémám... – más téma, hogy azokat a személyeket, akikre számíthatok, nem ebben a témakörben kell keresnem.
Az, hogy körülnézek ismerősök körében, akad-e valahol meló, magával értetődő. Hiába, hogy nem ismerem azt a balfaszt, az elmondások alapján viszont pont beletartozik abba a kategóriába, akiknek korábban bizalmat szavaztam. „Mindenkinek jár egy második esély.” Így neki is, hiába, hogy emberi életet követelt a meggondolatlansága.
- Ha úgy van, márpedig úgy van, akkor játsszunk tiszta lapokkal – csak a miheztartás végett. Neki is tisztában kell lennie azzal, hogy hányadán is állok vele azóta, hogy az idióta – mert tényleg az – Brian révén megismertük egymást. Az meg, hogy ilyen nyíltan vallok színt, kizárólag annak a jó néhány kör tequilának tudható be.
- Nincs? Pedig reménykedtem, hogy unatkozol és feldobhatom a mindennapjaidat... – lapogatom meg a kézfejét egyfajta megnyugtatásképpen, hogy bár komolynak tűnnek a szavaim, mégse kell annak venni.
- Nagyon helyes – úgy néz ki, hogy nála nem játszik a „kérlek” vagy a túlzott lelkizés. Ha hatni kell rá, akkor eljött az ideje rácsapni az asztalra, máskülönben baszhatja.
Nála messze gyorsabban üt be a pia, mint nálam, és bár tagadhatatlanul jól bírom – messzire visszanyúló barátságot ápolok már a drága búfelejtővel – azért érzem, hogy az én fejem is kezd kótyagos lenni. Szépen elkezdtem levetkőzni a gátlásaimat, de érzem az ujjaim bizsergését is vagy az egyre erősebb gyomorszorítást, aminek általában róka lesz a vége.
- Nagyon sok habbal fogod kapni. Kipakoljuk Jada éléskamráját, bár mostanában erősen a fejébe vette, hogy a levegőtől is hízik... Én nem értelek titeket nőket, na mindegy.... De találunk neked habot – biztosítom, hiába tudom, hogy kurvára nem fogja kívánni reggel nemhogy az édes ízeket, de semmi mást sem.
- Nézzed már! – Horkantva mérem őt végig. – Micsoda „haszon”! Mindjárt sírni fog a szád, ha itt hagylak a francba és nem lesz ki haza cibáljon... pityereghetsz itt nekem – morgok sértetten, ami kitart akkor is, mikor próbál táncra invitálni.
- Addig állj te féllábon... – szentül hiszek benne, hogy ha valami, akkor a tánc az nem az én terepem.
Odakint kisebb-nagyobb sóhajokkal igyekszek friss levegőhöz jutni. Hiába, hogy jóformán kátrányból áll már a tüdőm, mégis kezdett ijesztően fullasztó és fojtogató lenni bent a füst és alkoholgőz keserű elegye.
- Pont úgy is nézel ki – méregetem az arcát, ahogy próbálja betájolni magát vagy kitalálni, hogy kell a lábait szedni egymás után. – Mhm.... hogy valamelyik csajnál maradtál éjszakára…? Mit tudom én? Ez már legyen a te bajod, az enyém, hogy lehetőleg egyben haza juttassalak – mikor megbotlik, automatikusan kapok a karja után és még engem is meglep, hogy nem nyúlok el mellette a pár pillanat erejéig homályossá váló kép miatt.
– Nem. Tudja magától is, annyira nem hülye... De talán nem fogja számon kérni rajtam, mindig megbízott bennem... Bár... – torpanok meg. – Most már nem lennék ebben teljes mértékig biztos...  – amilyen labilis manapság, hiába a korábbi bizonyosság, miszerint nem fogok kikezdeni a nőjével, mostanra talán érvényét veszítette.
- Legalább nem fúj el a szél – őt se és engem se. – Örülj neki, hogy nem neked kell cipelni meg hordani... - bőrdzseki, tele szegecsekkel...hogy a viharba ne lenne kibaszott nehéz? – Egy kis orrhang meg takony a kutyát nem izgatja. Na, szedd a lábad, nem megyünk messzire! – Biccentek a haladási irányba, kezeimet a nadrág két zsebébe rejtem. Hideg van. Mondhatnánk kurva hideg, a vékony fekete pulcsin keresztül és az egész testemet fűtő alkohol jótékony hatása mellett is érezni. Mázli, hogy alig két utcányit kell csak menni.
- Szombat van... Bocs, már vasárnap, úgyhogy találd ki, mert nem garantálom, hogy felébredek, ha nem muszáj... – van egy furcsa, beépített órám. Ha kell, akkor mindig időben kelek, még az előtt, hogy az óra jelezne. Viszont, ha tudom, hogy aznap nincs más csak fasz verés, nincs az a nagyobb hatalom, ami kiimádkozna az ágyból.
- Sajnálom... Régebben én is Brooklynban laktam, bár ez valszeg’ nem nyugtat... Nancyék még mindig ott vannak, de a faszom fog minden nap órákat utazgatni, ha itt van tőlem néhány köpésre minden melóhelyem – vagy 27 évesen a nevelőszülők házában lakni ilyen életvitellel.
- Nem. Munkaidőben szörpöt vagy meleg tejet iszogatok. Mondjuk úgy, hogy még nem ütött be, de tény, hogy ellenállóbb lettem az évek alatt... – ami szomorú, hiszen ennek tudatában képes vagyok úgy dönteni magamba a piát, legyen az bármiféle, hogy bele se gondolok a következményekbe; így abba, hogy van, amit jobban, de olyan is akad, amit kevésbé tűr meg a gyomrom. Arról nem beszélve, hogyha nem ettem előtte semmit és úgy állok neki hörpölgetni, ott vége is a dalnak már egy pohárka után. Ezért alakult úgy az Odeyával való találkám is, ahogy. Hogy most mi lesz az éjjel? Lehet, hogy felváltva üvöltjük tele a porcelánt.
- Erre! – Kapaszkodok bele a válláról lógó dzsekimbe és húzom őt a másik utca irányába.
Alig néhány ház, és egy takarosnak jóindulattal se nevezhető előudvar fogad, benne kipusztult, talán soha nem is gondozott növényekkel. Ettől eltekintve kifejezetten bizalomgerjesztőnek tűnik... kívülről legalábbis. Muszáj, hogy az utca- és városkép rendben legyen. Na de, hogy bent mi van? A lépcsőházban talán még egy jó kis gonorrheát is összeszedhet az ember. Lift nincs, a lépcsőkön ezeréves por és lerakódott ragacsos kosz. Csupa pompa és fényűzés… tőlünk meg elkérnek érte egy vagon pénzt, a kurva anyjukat!
- Ne nézz körül... – utasítom, és a csuklójába kapaszkodva indulok el felfelé a másodikra. A zár halkan kattan, mikor az előbányászott kulccsal tettre bírom, bentről pedig máris frissen mosott ruha és tisztaság illata áramlik ki, némi kesernyés füstösséggel. Meglehet, szarok a véleményére, mikor Jada a fejemet veri, hogy ne az ablakban bagózzak, hanem húzzam ki a belemet az utcára.
Kékjeim a szobája felé lesnek; biztosan alszik már, ítélve meg abból, hogy nem szűrődik ki fény az ajtó alatti résen, de még a szokásos hangfoszlányokat se hallani. A szomszédos helyiség felé indulok. Fehér falak, ágy, egy szekrény, egy plusz fotel... Itt-ott kint hagyott sötét ruhák, az egyik sarokban két gitár. Tipikus agglegény szoba, ami remélhetőleg egy éjszaka erejéig megfelel majd Melodynak is.
- Ennél nagyobb luxussal nem tudok szolgálni... Megteszi? Ha nem, ott a kanapé – biccentek a világ legkényelmetlenebb ülőalkalmatossága felé.

To: Melody

Nem tudom, hogy a Teréz anya jelző, vagy a „túl jó szíved van” megállapítás lep meg és borzaszt el jobban, de sokat mond, hogy az értetlenségem grimaszát viszontlátom a velünk szemközt lévő polcok üvegberakásán. Egy pillanatra mintha a minap helyettem dolgozó gyerek is felénk kapná a tekintetét, hogy jól hallotta e?
-   Nekem? – Harsogom túl értetlenkedve a háttérben dübörgő zenét, és felé fordulok, mintha teljes testbedobásra lenne szükségem ahhoz, hogy megértsem őt. - Túl jó szívem? Most rólam beszélsz, vagy elittad már az agyadat? – Hajolok közelebb hozzá, hogy jobban szemrevételezhessem az arcát: a két orcájának rózsás színe tényleg arról árulkodik, hogy már több benne az alkohol, mint szükséges volna, talán már meg is ártott neki. A tekintete fátyolos. Fejemet ingatva pöckölöm meg a homlokát.  – El vagy te varázsolva, Szöszi! De tény, hogy ennek a szarnak soha nem lesz vége. Ezt én is tudom… ezek után meg főleg nem - szegem le a fejemet, tenyeremmel a pult lapját paskolva, és ezzel lezártnak tekintem a témát. Szerintem amíg a szívem ver, magammal fogom cipelni ezt a terhet, de mit nekem? Kellenek a további démonok a pokolba, nehogy hátra dőlve, feltett lábakkal, vigyorogva unatkozzak majd akár egy másodpercig is.
Arckifejezését látva szórakozottan nevetek fel.
-   Jól van, jól van, ne nézz már így! –Tudhatja, hogy én vagyok az utolsó, aki ítélkezne felette, vagy akinek összességében joga lenne ítélkezni bárki felett is. Nem érdekel engem, hogy éppen melyik pasija, hogy került hozzá, vagy ő hogyan verődött melléjük, egymásra untak vagy félrekúrtak, egyéni szocprobléma. Ő se foglalkozik az én nő ügyeimmel… hozzáteszem, jobban is teszi. Talán pont ez az a téma, amit nem kell egy, a miénkhez hasonló barátságban kivesézni, főleg, ha azt vesszük, hogy soha nem volt közömbös a számomra. Ha pasiból lenne, akkor még azt mondom, hogy egy-egy sör mellett bőséggel lehet erről dumálni… A srácaim amúgy is tudnak mindenről, és minden további szégyenérzet nélkül pöfögik el ők is nekem minden szaftos pletykájukat.
Tenyeremet végig simítva a kérdéses területen, elhúzott szájjal rázom meg a fejemet. Nem mondom, még a színpadi jelenlét is nehézkes azóta így, de van az a szint, amikor megfeledkezek róla. Elég az első egynéhány számot kamillázva, kiugró szemekkel túlélni.
-   Erre azt szokták mondani nagy mellénnyel, hogy „látnád a másikat”, nem? – Próbálkozok a szememet forgatva. – Nem igazán vagyok verekedős fajta. De… mondjuk úgy, hogy… voltak már jobb pillanataim, mint akkor… – vonok vállat. Fasz tudja, hogy mi történt aznap. Én kötöttem Connorékba, vagy ők találtak fogást rajtam, és jelentettem vörös posztót a billegéssel, faltól falig közlekedéssel vagy a bukdácsolással? Nem tudom. Megtörtént. Azóta meg nyöszörgök, jajongok és próbálom kímélni amennyire lehet. Nem, mintha egyszerű lenne.
-    Aha. „Ha” – emelem ki én is, de a szemeimet még egy darabig rajta tartom, így csípve el a pimasz kis mosolyát. Borzasztó ez a nő és kibaszottul idegesít, hogy ha akarnék se tudnék csak barátomként tekinteni rá. Egy részem őrülten kíváncsi, hogy mi lenne, ha nem tartanám őt és Briant, a kapcsolatukat, vagy Mel kapcsolatokhoz való hozzáállását tiszteletben… talán egy elvesztegetett lehetőség vagyunk a másiknak, ki tudja?
Rosszallóan ráncolom a homlokomat.
-   És mégis ki a kurva Istent érdekel a kibaszott szomszéd csaj? Ha az érdekelne, azt kefélném esténként, nem a csajomat… - hirtelen hallgatok el már magától a témaválasztástól is, hát még a hév miatt, amivel kiszakad belőlem a felháborodásom. Kezdjük ott, hogy nem én vagyok a hűség mintapéldánya, jó annó az voltam – talán most is az lennék, ha valami komolyra adnám a fejem – ma viszont nem erre játszok… - mondom ezt számos hímnemű fajtársam nevében is. Amúgy meg nem veletek van inkább a probléma, hogy mindig meg akartok felelni másoknak, meg bambuljátok a sok modell macát akik nyúl kaján meg csirke tápon élnek? – Engem soha nem érdekelt, hogy sovány a csaj vagy van mit fogni rajta… legyen nőies, legyen vonzó, de főleg legyen megelégedve magával. Az egészséges magabiztosság és a pozitív önértékelés tesz valakit igazán kívánatossá.
-   Szar vicc volt.
Kellett már a levegő. Neki is és nekem is, kinek mi miatt; a pofátlan hideg ennek ellenére csontig hatol, és másodpercek alatt veri ki a fejemből az alkoholmámort és bár nem vagyok biztos abban, hogy nem üt be majd később, de jelenleg egyedül az foglalkoztat, hogy egyben elnavigáljam Melody-t a lakásig.
-  Ha engem kérdezel, azt mondasz neki, amit akarsz – hagyom rá némi sürgetéssel, de egy pillantást azért vetek azokra a bizonyos cipőkre. – Kell nektek ilyeneket hordani… és ne, ne mondd, hogy nektek egy sportcipő is feltöri! – Nem tudom, hogy ilyen fejjel belement volna a témába vagy sem, mégis jobbnak látom elébe menni. – Ezerszer végig hallgattam már, hogy mennyivel másképpen működik a lábatok, úgyhogy… - legyintek. – De a cipőmet azért már nem fogom odaadni – valószínűleg úgy nézne ki benne, mint egy gyerekzsúrról szabadult félrészeg bohóc. De minimum csónakázhatna a bakancsomban. – Netán vegyelek a hátamra? Vigyelek ölben? – Szívom a vérét alattomos vigyorral…
… és nem állok le vele. A fejemet ingatva, dünnyögve intek nemet.
-  Nálam semmire nincs garancia… az ébredésre, de még az alvásra se. De teszek egy próbát, hátha megtudom erőltetni magam – lesek rá a vállam felett, amolyan „lásd kivel van dolgod!” grimasszal, és tovább szélesedik a korábbi vigyor, amikor elkezd remegni az ígért habos kakaóért.
– Akkor sajnos tényleg muszáj leszek felkelni, de ide a rozsdás bökőt – kocogtatom meg a mellkasomat – hogy nem fogod igényelni azt az édes szart. De csak, hogy tudd kivel van dolgod, lesz! Hab is, kakaó is! – Biztosítom őt is és magamat is a szavahihetőségem felől.
Meghökkenve szisszenek fel.
- Merész kijelentés... Jadaval mondjuk jól kijönnél és perkálni is kevesebbet kellene. Talán a lomos szobát fel lehetne szabadítani... – dünnyögöm az orrom alatt, csakhogy lássa, még ez se megoldhatatlan.
- Csak szarabb arra kelni, hogy éppen sugárban rókázol a saját nyakadba, vagy belefulladsz a hányásodba. Ha engem kérdezel, inkább ébren várnám meg amíg „beüt”... – volt már erre is, arra is precedens és kibaszott szar, főleg ha azt se tudod melyik bolygón vagy, de megfulladni készülsz attól a sok távozni igyekvő szartól, amit legurítottál. Undorító.
Utasításaim ellenére csak kekeckedik.
- Muszáj neked állandóan ellenkezni? Az ágyban is ilyen vagy? – Mérem őt végig, mielőtt kinyitnám a bejárati ajtót, de őszintén komoly erőfeszítésre van szükségem, hogy elűzzem minden ilyen jellegű gondolatomat. Mocsadék egy fantáziám van, te jó ég! Aprót rázok a fejemen, mintha így igyekeznék kiszellőztetni azt, de legalábbis elűzni a korábbi, agyamon átsuhanó képeket. Beállok a kis beépített szekrény kiugrójába, hogy kényelmesen betudjon ő is battyogni.
- De még milyen más világba… - mormogom az orrom alatt, és csak azért nem kezdem el csitítani, hogy vegyen vissza a hangerőből, mert bár nem illik mást felébreszteni, de Jada hozzá van szokva, hogy adott alkalmakkor igazi bejáróházzá válik a lakás. Főleg éjjelente… ha én jövök haza… valakivel. Azt meg majd megmagyarázom neki, hogy ez esetben nem kefélni valót „gyűjtöttem be” valamelyik fellépésünket követően a feltüzet babácskák közül.
- Sok minden jár a fejemben… veled kapcsolatban – vonom meg a vállamat, majd az ajtófélfának vetem, hogy azt támasztva nézzem végig, ahogy egy élettelen krumpliszsák kecsességével az ágyra dől. – De főleg az, hogy úgy nézel most ki, mint egy letakart hulla… - a kabátom jóformán teljes egészében betakarja, épp csak a szőke tincsei és a lábai lógnak ki alóla… kibaszott egy groteszk látvány, mint ahogy önmagában az is, hogy Melody az én ágyamban fekszik, még ha nem is kifejezetten olyan szándékkal, ami rám nézve előnyös volna.
- Ne légy telhetetlen, nem volt elég a mai? – Bazsalygok.
Hogy meghalljam a halk motyogását, fülelnem kell. Hümmentéssel tudatom vele, hogy dekódoltam a köszönetét, mint ahogy a továbbiakat is, noha arról már nem vagyok meggyőződve, hogy hallja is. Nem számít, úgyse kifejezetten értek egyet a meglátásával, de a dörmögésen kívül más reakcióra aligha futotta volna a részemről. Csak néhány hosszan elnyúló másodpercet követően lököm el magam a félfától, s ha engedi, ha nem, leemelem róla a kabátot, aminek ideiglenes helyét az ágy végében találom meg, amíg kihúzom Mel alól a takarót. Pillantásomat lopva végig futtatom a lábain és az alakján, majd hosszabban elidőzök az arcának vonásain. Brian, te mázlista pöcs… idióta azt se tudja, hogy mit veszítene vele.  
- Micsoda pech, mi, Simmons…? - Dünnyögöm, s elszakítva róla a tekintetemet, rá terítem a takarót, magamhoz veszem a bőrkabátot és távozok.
Egy gyors mosakodást, zuhanyzást követően mielőtt még magamat is letenném, egy pohár hideg vizet és fejfájáscsillapítót teszek le neki az éjjeliszekrényre. A ruhásszekrényemből előveszek egy tiszta pólót, az aljából egy plédet, a lámpa lekapcsolását követően a szobaajtót csak arra az esetre hagyom résnyire nyitva, hogy halljam az esetleges, gyanús zajokat. Na meg ő is tudjon tájékozódni, ha felébred.
Időm bőven akad fülelni, ha megerőszakolnám magam se tudnám álomra hajtani a fejem. Nem vagyok benne biztos, hogy az alkohol miatt, a koncert miatt, bár az nem szokott hasonló problémákat okozni, vagy Melody miatt? Frusztrál, hogy itt van… az is, hogy ivott, mert jelen állás szerint fordított esete ez a megszokottnak, mikor mások pátyolgatnak engem és őrzik ébren az álmomat, tartva tőle, hogy belefulladok a saját hányásomba, vagy a szervezetem bemondja az unalmast: „köszönte szépen ennyi elég volt neki!”…  
… fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el a nappali sötétjében a telefonom nyomkodásával, mikor lerúgom magamról a plédet, és a lelkem megnyugtatásának érdekében belesek hozzá. Őrület, meg se mozdult azóta!
Az ajtót nyitva hagyom, hogy ne kelljen lámpát kapcsolni, elég legyen a kintről beszűrődő fény.
- Mel? – Ülök le az ágy szélére, a kezét leemelem a homlokáról. Szerencsétlen visítani fog, hogy „elzsibbadt”. – Élsz? Innod kellene egy kicsit…

A LITTLE PARTY ...

Vékony réssé szűkített szemekkel, gyanakvón fürkészem az arcát.
- Nekem tequila se kellett volna hozzá… – futtatom végig rajta a tekintetemet, amire a pultos gyerek amolyan „vigyázz magadra, Simmons!” fenyítéssel horkant egyet. Szemöldököm kérdőn felfelé ível a ledegradáló arckifejezése láttán, és bár a kezdeti határozottsága kitart még egy rövid ideig, csak hamar „én már itt se vagyok” grimaszba vált, és arrébb csoszog. Jobban is teszi, van még kit itasson a túloldalon, az én arcommal meg nincs bírás, ez van. De tudom, jogos…vigyázzak magamra!
Egy somolygó vigyor és egy halk sóhaj kíséretében megrázom a fejem.
- Viccet félretéve, ne így vizionálj szebb világot magadnak, de főleg nemlétező, jó szívű embereket, mert ha pofán vág a valóság, rohadt nagy lesz a csalódás. Úgyhogy – hajolok közelebb, hogy elég legyen suttogni - … szokj a tequila nélküli jelenhez, az az igazi, és fogadd el, hogy nem vagyok olyan jó, mint szeretnéd… – attól függ, hogy kinek mit jelent ez pontosan? Nem nyúzok meg élve kisállatokat, nem veszem meg az utolsó fánkot a kisgyerekek elől a boltban. Nem verek szét út szélén hagyott autókat se kirakatokat, tisztelem a barátaimat. A munkát is mindig felveszem – persze, mert nyilván kell a pénz – és épp csak a saját életemet keserítem meg annyira, hogy azt mondhassam, „nem fenékig tejfel az élet”… meg a lakótársamét, de az legyen az ő baja, senki nem kötelezte arra, hogy anyai felelősségvállalásra bocsátkozzon az irányomba. Bűnös előéletű is épp csak annyira vagyok, hogy azzal is magamnak ártsak, mint bárki másnak: mégis, ha egy kicsit túllövök a célon, a hozzám közel állók lesznek azok, akik esetleg… - talán! – elmorzsolnak néhány könnycseppet, ha sikerül elföldelnem magam. De ez meg az ő keresztjük, ők választottak. Szar ügy.
A bunkó szó hallatán ciccentve forgatom meg a szemem.
- Most meg bunkó… egyik kezeddel adsz, másikkal elveszel? Előbb még hízelegtél, most meg sértegetsz? – Simítom a tenyeremet a mellkasomra, mintha ténylegesen szíven szúrt volna a megjegyzése. A pimaszságot viszont nemcsak az arcomról, de úgy a hangomból se tudom eltüntetni. – Nem ihatsz többet… – vigyorogva lökdösöm távolabb a poharat előle, csak a miheztartás végett. Ez meg az én keresztem, amiért nem állítottam le őt időben. Látom már mi lesz a vége...
Az, hogy az oldalamat böködi már koránt se hoz úgy lázba, mint az ezt megelőző kis élcelődő civódások és csipkelődések, s bár nem jelentem ki, hogy szépen helyben hagyták az érintett területet, nem is tagadom. Tudnia viszont nem biztos, hogy szükséges… épp elég okot adtam már az aggodalomra a srácaimnak emiatt, nem hiányzik, hogy más is feltegye magának a kérdést: érdemes ezt az idiótát egyedül hagyni, vagy fogadjunk mellé gardedámot?
Felvont szemöldökkel akad meg az arcán a tekintetem, s egy leheletnyit még félre is billentem a fejemet, hogy jobban lássam a vonásait, mikor láthatóan a „nevessek vagy ne nevessek” küzdelmét űzi saját magával.
- Te most rajtam nevetsz? – Sziszegem gyanúsítgatva, bár ki máson? S ha nem lenne ilyen pofátlanul komikus a helyzet, valószínűleg még ki is kérném magamnak, helyette csak egy nagy sóhajjal megrázom a fejem és legyintek. – Csak semmi általánosítás, ez tapasztalat – ami lehet voltaképp általánosítás is, de tekintettel arra, hogy hányuknak megfordultam már az ágyában, - bár egyikükkel se volt szerencsém túl sok időt eltölteni - a legtöbbről üvöltött a  testképzavar vagy a bizonytalanság, és épp így a rettegés is, hogy mi lesz, ha nem tetszik majd az, amit látok? Szerintem magával értetődő, hogy ha valami – ez esetben valaki – nem felel meg az ízlésemnek, azzal nem is fogok kezdeni semmilyen esetben… Az viszont kétségtelen, hogy világ életemben odáig voltam a magabiztos nőkért és talán ez volt az az erő, amivel Lumie is rám rúgta az ajtót.
- Hogy? – Vonom fel a szemöldökömet és ahogy ő megáll, hasonlóképpen teszek én is. – Nem viszek haza sűrűn nőt – vallom be fapofával, és igyekszek ügyet se vetni arra, hogy egyre jobban látszik a leheletünk. Tényleg ide fogunk fagyni. – Próbálok jó fej lakótárs lenni – mondom mindezt olyan drámai sóhajjal, mintha ténylegesen emberfeletti erőfeszítéseket kellene tennem emiatt. - Jada épp eleget szív azzal, hogy kifogott magának, bár még mindig azt mondom, hogy ha komolyan zavarná a képem, akkor elhúzna a francba és keresne más lakhatóságot. De igyekszek minden hibámat és… összeférhetetlenségemet kompenzálni azzal, hogy nem kell végig hallgatnia, míg én valakivel a szomszéd szobában kiélem a vágyaimat. Mondjuk úgy, nem csinálok belőle rendszert, de… akadnak véletlen balesetek – nyújtom felé a kezemet, hogy támasza legyek amíg visszabújik a cipőjébe, már ha elfogadja és nem oldja meg egyedül a mutatványt. Bár ilyen kilengésekkel azt csodálom, hogy még nem bukott egyszer se orra.
Meglepetten lesek le a sajátjaimra.
- Mi bajod velük? Ha nem lenne kényelmes, nem hordanám. Szerinted hülye vagyok én, hogy ennél is jobban megkeserítsem az életemet? Ne kételkedj a nehéz, de fixen célnak megfelelő és praktikus holmikban! Szerencsére nem is úgy járok bennük, mint egy birodalmi lépegető, szóval… - dobolok az egyikkel a betonon. Megvan hozzá a magasságom és a lábméretem is, így még bohócnak se tűnök, aki idétlenül dobálja ide-oda a lábait a néhány számmal nagyobb lábbelijével.
- És én betartom az ígéreteimet – biztosítom őt a szavahihetőségemről épp olyan komolyan, mintha egy vakbélgyulladásról lenne szó. Hogy ki fogja aztán meginni? Az ilyen jellegű fogadásokra most nem tennék nagy pénzeket, az fix, hogy én nem. Lehet, hogy még nem bólintottam be a sok piától, talán nem is fogok annyira mocskosul lealjasulni mint utóbb, de ha valamit, akkor az édes nyálakat aztán rohadtul nem fogom kívánni. Amúgy se vagyok édesszájú, hát pia után aztán végképp…
- Ez esetben nincs ajánlat. Épp elég, hogy Jadanak utánam is állandóan ganéznia kell, legalábbis az ő elmondása szerint, bár… gyanús, hogy valaki más is lakik akkor nálunk, mert túl sokat nem vagyok otthon – révedek el egy pillanatra újfent elmés gondolatokkal, és szükségem van egy apró fejrázásra, hogy ki is tudjak kászálódni belőle. Csak érezteti magát az a tequila...
- Ezt mondd majd akkor, amikor elterülök az ágyon és annak is örülök, hogy levegőt tudok még venni, nemhogy azon gondolkoznak, hogy ide vagy oda forduljak – egy időben rémes alvó voltam. Soha nem találtam a helyemet, mindig fészkelődtem, ficánkoltam. Talán akkor változott ez meg, amikor a jelenlegi lakásba költöztem. Olyannyira, hogy átesve a ló túloldalára, ma már az a csoda, ha egyáltalán megmozdulok és nem úgy kelek fel, hogy elaludtam ezt, azt, vagy amazt. Mellettem kipakolhatnák a házat is, csak engem és az ágyamat hagyjanak békén. Kiemelten igaz ez a részegségem pillanataiban is. Kibaszott egy ördögi kör ez, soha semmi nem jó.
– A látottak és az elfogyasztottak alapján én nem javaslom, hogy holnap dolgozz… de nagylány vagy, majd eldöntöd magad – nekem meg amúgy se osztották lapot, de van az a szint, amikor nem éri meg bevergődni magunkat és végig szenvedni az egész napot. Bár szerintem ezt ő is nagyon jól tudja.
- Ez meg legyen az én problémám… - fűzöm hozzá csendben, ezzel le is zárva a témát. Normális, hogy érzek néminemű sértettséget?
Halk hümmentésekkel, kisebb-nagyobb mosolygásokkal, lopott pillantásokkal és megjegyzésekkel asszisztálom végig a hallottakat, majd hámozom ki őt egy kis segítséggel el a kabátból. Az alvásban viszont, ha akarnék se tudnék segíteni neki, így még az előtt távozok, hogy felverném őt egy óvatlan zajjal vagy mozdulattal.

- Azt a…! – Hörrenek, mikor katapultálja az ágy; felül, és alig egy hajszál választ el attól, hogy telibe verje a homlokával az államat, bár… én vagyok a hülye, megtanulhattam volna már: kába ember fölé nem hajlongunk, máskülönben mehetünk fogat ragasztani. Az hiányozna még az életemből. Néhány hevesebb szívdobbanást követően, tenyeremet automatikusan a takaróra simítom valahol a térde környékén.
- Hé-hé! Nyugi! Bocs, nem akartam rád hozni a frászt! – Csitítom, s nem tudok magamban tartani egy szemtelen kis nevetést, mikor a karját kezdi fájlalni. – Dehogy késtél… hacsak nem ganézni mennél ilyenkor. Még csak… - billenek hátra annyira, hogy az ajtón túl lássam a csendben kattogó faliórát – mindjárt három… - vetek egy pillantást a kezére is. – Gondolj bele, hogy mi lett volna, ha reggelig meg se mozdulsz? Légy hálás! Na, add ide… – ha nem tiltakozik, ujjaim közé veszem a csuklóját, s átmasszírozom a karját, a kézfejét majd a tenyerét, hogy a vér valamivel hamarabb jusson el benne oda, ahova szükséges, és ahonnan a kényelmetlen pózzal kigyilkolta. – Nancy rejtett zseni. Még ő mutatta, hogy ez segít. Mániám volt ugyan ilyen nyakatekert pózokban aludni kölyökként, aztán sírt a szám, hogy nem érezem a karomat vagy a lábamat – lopva lesek fel rá. – Az alkoholt illető kérdésekben viszont már nem akart segíteni, abban nem vette ki a részét… de… - tiltakozása ellenére, miután a kezét visszafektetem az ölébe, belekapaszkodok az odakészített pohárba és a fejfájás csillapítóba – ez életmentő tapasztalat. Sok kíntól fog megszabadítani reggelre, ígérem – kacsintok, és őszintén remélem, hogy komolyan is tudja venni a szavaimat. – Nem kell benyakalni az egészet, csak két korty. Jól fog esni – tartom neki mindkettőt, egyik kezemben a vizet, másikban az apró pirulát.  
- Mi? Ja! Nem, az az én szokásom – biccentek az éjjeliszekrényen lévő telefon felé. Már én se emlékszek, hogy mikor került oda, de mivel nem az enyém, kizárásos alapon az övé lehet.  A szomorú igazság tényleg az, hogy tagadhatatlanul én vagyok az, aki rendszerint versenyt űz a telefonok elhagyásából, és ha nem kell egy évben minimum háromszor újat beszereznem – mintha nem lenne más, amire elherdálhatnám a pénzt – akkor már kijelenthetjük, hogy az én esetemben az egy sikerrel zárt év. Az idei nem lesz az... Jóformán el se kezdődött, de már egy mínuszban vagyok.
- Észben tartom. Legközelebb vizet iszunk, mint a lovak.
Ahogy kezd magához térni, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá az arcára kiülő zavar és az értetlenség. Tétova, aggodalmas pillantása amint „lefelé” siklik, megmosolyogtat. Látom rajta, illetve sejteni tudom, hogy mi aggasztja.
- Azért feltenném a kérdést, hogy magadban, vagy bennem nem bízol? – Na mármost, ha ezt a kérdést nekem is feltennék, én kapásból rávágnám, hogy magamban... főleg, hogy egy fél másodperc erejéig megakad a szemem az ajkain. Tényleg rohadék vagy, te, Simmons!

to: @Melody Sharp
“We are young and we are strong. I raise my heart and say. That I won't believe this lie. I know there's something more inside. When darkness is all you see. This is our Sweet Blasphemy”

a little party

-   Nem – vágom rá – ahhoz se kellene… - talán tényleg nem, de jó fedősztori lenne a pofátlanságomra, amiért minden elvemet telibe szarva, már-már megfeledkezve arról, hogy kihez is tartozik Melody, úgy méregetem, mintha elejthető préda volna. Hiába az elvek, most nincs itt Brian, és amiről nem tud, az… az nem fáj? Majd fáj helyette az én fejem, ha kiszáll belőle az alkoholgőz és eszembe jutnak az amolyan nem épp elhanyagolható apróságok, mint a szégyen...
Mikor visszaint magához, szemöldökeim leheletnyit megemelkednek, fejem félre billen, de „egye fene” alapon a pultra támaszkodva közelebb hajolok hozzá, noha semmi jóra nem számítok. Ellenben rögtön betalál az ellenem elkövetett merénylet. Lehelete cirógatja a fülemet, szinte érzem ahogy a tarkómon és a bőrdzseki alatt a karomon feláll a szőr, és libabőrös lesz. Parfümének illata az orromat csiklandozza. Jókorát nyelve billentem lejjebb a fejemet. -  Akkora szemét vagy... – suttogom a nyakának bőrére vele párhuzamosan. Kurvára nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán el is jutott az agyamig az, amit valójában mondott, vagy mint aki a falnak beszél? Más meghallani, és más meg is érteni... Annyi megvan, hogy „tequila”…
Beletelik néhány nyögvenyelős másodpercbe, mire ráveszem magam, hogy lassan, vontatottan visszahúzódjak a helyemre, és onnan követem le a teátrális mozdulatot, miként győztesnek hirdeti magát. Vigyorogva vakarom meg a szemöldököm szélét a hüvelykujjammal, és kisebb-nagyobb bólintásokkal dobom be a törölközőt: felesleges lenne tovább vitatkozni.
-   Nincs több kérdésem... –  ő nyert. Azt nem tudom, hogy pontosan milyen értelemben; elfogadom és megtanulom osztani a véleményét, belátom, hogy nem vagyok olyan szívtelen és lelketlen, mint amilyennek tartom magam, vagy szimplán győzött és lefegyverzett a közelségével? Talán mindkettő, de végeredményében lényegtelen: az övé az utolsó szó.
A pultra könyökölve támasztom alá a fejemet, és kimérten, némi kíváncsisággal nézem végig ahogy az ellökdösött poharat visszaédesgeti magához.
-   És ebben hol az egyensúly? Megtalálni az ideális középutat a lerészegedés és a józanság között? – Emelgetem meg a szemöldökömet pimasz mosollyal, majd nyelek egyet, mikor az utolsó kis kortyot is eltünteti... Most már csak arra a kérdésre kell megkeresem a választ, hogy mindig ilyen... "ilyen" volt közöttünk a kommunikáció, csak nem akartam észrevenni, vagy tényleg túl távolinak érzem most Briant ahhoz, hogy különösebben zavarjon, hogy amúgy ő is... létezik? Vagy mi történik? Passz.
-   Nem?! – Kérem számon, de ahogy szélesedik az ő vigyora, úgy válik az enyém a tükörképévé. – Tudom...meg mindenki máson. Romlottak vagyunk mind – adom meg magam. – De szerencsére ismerek néhányat, akik kivételt képeznek... – egyet... kettőt. Nem túl sokat ez igaz, de valahogy ki kell állnom a „fajtársaim” mellett.
-   A-a! Többnyire nincs szükségem arra, hogy lerészegedjenek, jönnek ők dalolva – a legszomorúbb az egészben, hogy nincs ebben semmi ködösítés vagy nagyzolás, tényleg így van. A legtöbb nő úgy fekszik be mások alá, mintha kötelező lenne, de minimum verseny. – Te kivételes eset vagy. Ritkán nehezítik meg ennyire a dolgomat... – pöfögök tettetett sértettséggel. Mintha legalábbis az lenne a terv, hogy szobára vigyem... illetve az a terv, csak épp annak hogyanja a nem mindegy.
-    Ki kell ábrándítsalak, az, hogy panaszkodtok, egy alap beállítottságotok... mintha így születnétek, ezzel a páratlan "nőnemű" kompetenciával. Beszélgetés közben, pia mellett, ha minden szép és jó, hazafelé menet... bárhol, bármikor – vonok vállat.
-   Szerintem őt senki nem tudja kényszeríteni semmire – Jada nehéz eset. Karakán, hirtelen és az a fajta, aki minden különösebb szívbaj nélkül a sarokba állít még engem is. Ha valamivel szelídebb jellem lennék, nem is mernék vele vitázni. De így sajnos nagyon élvezem.
-   Nem beszéltünk róla... nem sűrűn esik szó a kapcsolatainkról, talán pont azért, mert mindketten tudjuk, hogy kényes téma és érzékenyen érint mindkettőnket. Az meg, hogy ki, hogy és kivel tölti az idejét egy fix kapcsolat híján? Jóban vagyunk, de nem annyira, hogy egymással vitassuk meg – vallom be, míg megvárom, hogy a kezembe kapaszkodva visszabújjon a cipőjébe. Már csak az a kérdés, hogy ahhoz viszont elég jóban, hogy olykor ő legyen az, aki életet ver belém, mielőtt kinyuvadnék egy túltolt éjszaka után? De hát ki mit vállal?
-   Érdekesen néznél ki egy ekkora bakancsban... Nem hinném, hogy a 12-es a te méreted lenne... – erre mérget vennék. Amúgy se túl sok nőt ismerek, aki ekkora lábon él, ő lenne az utolsó, akiről elképzelném... Nagy lábú balerina? Kicsit szürreális.
-   De ha nem vagyok otthon, rumlizni se tudok – kötekszek, hiába, hogy mind a két meglátás helytálló. – Nancy amúgy erre mondta mindig, hogy „nehogy ott hagyd, ahol kiesett a kezedből! Ezért van rendetlenség, gyerekem!” – idézem fel a kölyökkorom állandó nagy vitájának rá eső részét. Próbálta ő a fejembe verni, hogy soha ne hagyjak szanaszét semmit, mert csak rendetlenség lesz belőle, de feszt nem fogadtam szót. Túl szép lett is volna. Sajnos nem születtem mintagyereknek.
- Nagy szavak – horkantok. Jelen állás szerint nagy összegeket mernék tenni arra, hogy belépünk az ajtón és tíz perc sem telik el, már húzni fogja a lóbőrt és rohadtul nem azzal lesz elfoglalva, hogy esetleg engem ébresztgessen. Amúgy is, jussunk el előbb addig, hogy egyáltalán aludni tudjak….
- Én ne tudnám? – Azt hiszem egy hajóban evezünk ebben a témában. Kurva nagy szívás kihagyni akár egyetlen műszakot is, s ha szeretnéd bepótolni, hápoghatsz amiért a kelleténél több napot kell majd egyben lehúzni a későbbiekben. Ilyenkor hatszor meggondolja az ember, hogy megéri-e a sebeinket nyalogatni, vagy inkább félholtan is becincáljuk magunkat a pult mögé?

Szórakozottan horkantok. - Én is meg vagyok lepve – ugyan nem csapott nyakon annyira a tequila, hogy a reflexeim egy döglött macskáéra redukálódjanak, de azért érzek némi vontatottságot és nehézséget a mozdulataimban, de főleg bizsergést a tagjaimban. Ezek összessége akár még eredményezhetné is azt a kellemetlen koccanást.
- Hidd el, nem állt szándékomban, bár… ötletem sincs, hogy lehettem volna tapintatosabb vagy kevésbé… ijesztő? Ja, tudom! Ha hagylak a fenébe. – Értetlenül, amolyan „most meg mi bajod van?” grimasszal fürkészem az arcát pillanatnyi zsörtölődését hallva. – Nem. De ha hagylak aludni, akkor egy, a kezedbe soha a büdös életben nem fogsz életet lehelni – biccentek a karja felé – kettő, úgy fog fájni a fejed, mint a kurva Isten és akkor nincs meló! Arról nem is beszélve, hogy most én mondom, hogy örülnék, ha nem a hátadon feküdnél, a korábban már ismertetett problémák miatt – az, hogy én jelenleg nem vagyok „veszélyeztetett” a „belefulladok a saját hányásomba” rituáléban, ő meglehet, hogy igen. Fasz tudja, hogy milyen hatással van rá az alkohol, olyan sűrűn nem ittunk még együtt, de legalábbis nem töltöttük el ehhez hasonló pillanatokat, hogy kitapasztalhattam volna. Ráadásul jelen állás szerint én vagyok az, aki felelősséggel tartozik irányába; én vagyok a józanabb, és ez arany szabály! Túl sok lesz a szabályból mára...
De ha már így alakult és egy életen át fogom hallgatni, hogy felmertem őt ébreszteni alig két óra alvást követően, igyekszek megkönnyíteni az életét kézzsibbadás fronton.
- Ahha, ezt… hallottam már párszor – jegyzem meg akaratlanul is szemtelenebbül a kelleténél. Értse ahogy szeretné... akár pont úgy.
Mikor megszületik a nagy elhatározás, némi bizalmatlansággal nézem végig ahogy átveszi a poharat. Pár pillanatig még ott tartom a kezem, és csak akkor húzom vissza, amikor megbizonyosodok afelől, hogy nem fogja elejteni vagy kiborítani. És így engem se, mert pótmatrac, na az nincs.
- Balra. El se tévesztheted… maximum az irányt – mint amikor Ed vezetni tanított: "és akkor most elmegyünk balra." Én meg ahogy illik, benyomtam az indexet jobbra és elmentem jobbra. Mondhatnánk teljesen jól csináltam, legalább nem jobbra index-balra irány vagy fordítva… de felveti a kérdést, hogy tisztában vagyok-e a jobb-bal fogalmával, vagy sem?
- Erre nincs jó válaszom. Évente hármat minimum elhagyok vagy szimplán kinyírok… szar ügy. Nem tárolom rajtuk az életemet, nincs szív- meg idegbaj. Ez a titok.
És annál szarabb ügy, hogy szóba jönnek a meredek lehetőségek, ami valljuk be… meredek, de nem elképzelhetetlen úgy, hogy mindketten ittunk. Nem is keveset. Csoda vagy csodálatos, hogy nem éltem vissza a lehetőségeimmel, bár hosszú még az éjszaka, a testem jelzései pedig elég… megfejthetetlenek. Azt hiszem... Hiába tudom, hogy moderálnom kellene magam, képtelen vagyok rá és szinte észre se veszem, hogy a tekintetem elidőzik az ajkain. Csak a megjegyzése és a mosolya az, ami visszaránt a valóságba, kékjeim pedig a pillantását keresik.
- Soha senki nem mondta még, hogy bizalomgerjesztő faszi lennék, szóval… - vonom meg a vállamat inkább szórakozottan, mint beletörődően. Tényleg nem szavaznának nekem túl sokan bizalmat… de bezzeg, ha rákényszerülnek!
A tétova hümmentést egy vigyor követi.
- Miért, mit csinálok? – Tudakolom egészen halkan, ahogy pedig elkezdi lehámozni magáról a takarót, segítek neki benne, mielőtt teljesen belecsavarodna. – Ma meglepően úriember vagyok...vagy nem…? - Somolygok. - Csak itt vagyok és… létezek… - ja, meg egyre közelebb araszolgatok hozzá, karom már az övét érinti. - Próbállak életben tartani. Látod? – Suttogom és a víz felé biccentek. – Hoztam neked vizet… gyógyszert… az ágyamban fekszel. All inclusive ellátás. És még büntetnél érte? – Suttogom már-már a válla bőrére.
Csak meg kellene emberelnem magam és abbahagyni! Egy kis parancs… utasítás. Önuralom! Baszd meg, Simmons!

to: @Melody Sharp

“WE ARE YOUNG AND WE ARE STRONG. I RAISE MY HEART AND SAY. THAT I WON'T BELIEVE THIS LIE. I KNOW THERE'S SOMETHING MORE INSIDE. WHEN DARKNESS IS ALL YOU SEE. THIS IS OUR SWEET BLASPHEMY”

a little party

Nem vagyok egészen biztos abban, hogy mióta ismerjük egymást, összemosódnak már az évek, de az nem változott, hogy Melody amint a kezdetekben, úgy most se közömbös számomra, hiába tettem úgy mindig, mintha… ő volt a „barát barátnője”. A szőke csaj… a kíváncsiságom tárgya. Az, akit lopva szemmel tartottam és szemérmesen elfordultam – igen, én! – ha egy szórakozóhelyen összeborulva láttam őt és Briant. Odeya után az első nő, aki igazán megmozgatott bennem valamit és felébresztette a fantáziámat.
Irigyeltem Briantől, hiába tudtam, hogy barátok között nincs helye az irigységnek és a féltékenységnek. Egy időben pedig ő volt a nő, akiről eltudtam volna képzelni, hogy többet adhatnék neki és ő nekem egy egyszerű, a nevemmel összeforró, futó kalandnál. Ő vált számomra a tiltott gyümölccsé, ami után sóvároghatsz, de meg már nem kaphatod. Édes faszom, mintha az egész életemet zártam volna ebbe a hasonlatba… minden erről szól már évek óta, legyen szó egy nőről vagy épp a karrierről.
Az elfojtás mellett döntöttem, „jobb lesz ez így" – gondoltam és próbáltam nem törődni a testem jelzéseivel. Inkább Briannel kommunikáltam, mint vele, a perifériára szorítottam, mígnem valamikor, és nem tudom melyik volt az a nap, átbillentem: barát lett. Legalábbis ezt gondoltam, mert ezt akartam. Könnyebb volt így. Könnyebbnek hittem. Már nem foglalkoztattak az őt illető kérdések, a „mi lenne, ha…?” jellegű találgatások, így egyszerűbbé, természetesebbé vált a kommunikáció is, ami lehetővé tette, hogy mint embert is megismerjem őt, ne csak a nőt lássam benne… és ne csak egy elszalasztott lehetőséget…
Tartott ez a mai napig. Talán az alkohol befolyására is szükség van, de a szidalmakat szóró kisördög már jó ideje üvölt a vállamon, és ott van a mocskos gondolatok sora is, hogy „Briannel ellentétben én mi mindent tudnék vele kezdeni!”. Csakhogy, és itt a bibi, a puszta szex ténye soha nem váltott ki belőlem olyan, a mostanihoz hasonló reakciókat, mint a libabőr, félreverő szív, gyengeség a tagjaimban, mikor megérzem a teste melegét vagy a kölni illatát a nyakszirtjén. És innen erednek a további, agykapacitásbeli hanyatlások is, többek között a félreértés, amit már csak egy apró mosollyal és egy laza vállvonással kommentálok jelezve, hogy lépjünk túl rajta. Amúgy meg…szemét dolog, hogy kurvára élvezem a megállás nélküli adok-kapok-ot?
- Nézd már! – Horkantok. – Milyen közönséges megfogalmazás… - mégis, számtalan alkalommal tettem már fel magamnak a kérdést, hogy amit én művelek és akikkel összefekszek, az összességében beletartozik ebbe az igen vitatott kategóriába? Azok, akik egy éjszakát eltöltenek velem, máskor talán másokkal, azok kurvák? Én pedig a testük szolgálatának a haszonélvezője lennék? Könnyen lehet és ha így van, nem is tagadnám… annyi a különbség, hogy én nem szedek össze holmi jött-ment, ki tudja honnan előmászott bérnőstényeket az utcáról, csak mert ráugranék valakire. Nem lenne rossz, ha menet közben nem szednék össze egy nem túl barátságos kankót grátiszként már csak attól, ha ránézek valamelyik babácskára.
- Nem tudom mennyi az átlagom, de nem sűrűn kell könyörögjek vagy kérvényt benyújtsak, hogy na, ugyan már gyertek már, na! – Játékosan, szórakozottan hümmentek, majd megrázom a fejem. – De nem fogok ebből roadshow-t tartani neked – amúgy se vagyok én olyan elbűvölő csoda, mint azt sokan elsőre gondolnák, hiába, hogy önmagában már az, hogy valaki fent áll a színpadon, fantáziaindító tényező. Hát még az a bizonyos „sötét, titokzatos kisugárzás.” Nincs ebben semmi varázslat… az, hogy valaki „rossz fiú” típus, titokzatos és mágnesként vonzza a nőket, az egy adottság… de vajon tényleg az lenne? Meglehet, én inkább rossz vérnek nevezem és a nagy részünk elmondhatja magáról, hogy a hátterünknek köszönhetjük azt a jellemet és kisugárzást, amiért a sok kislánynak nedvesedik a bugyija. Mi meg csak úgy tartjuk: túlélünk! Minden egyes nap a túlélésről szól.
– Az nem kifejezés! Megizzasztasz – dünnyögöm, azt pedig nem kell tudnia, hogy a szó szoros értelmében, tényleg így is van.
A Jada-t illető kérdésekben, ha akarnék se tudnék teljes vállszélességgel állást foglalni. – Nem tudom… de tényleg nem! Nem vagyunk összenőve, van, amikor ő nem jön haza este, sokszor én végzem máshol… lehet akkor hoz valakit a házba, amikor tudja, hogy én nem fogok otthon baszakodni meg rontani a levegőt. Én még egy idegen pasassal se futottam össze – vonom meg a vállamat. Talán, ha jobban bele látnánk és bele ártanánk magunkat a másik életébe, az már zavaró és kellemetlen lenne. Így is túl sokat tudunk egymásról és túl sokat láttunk ahhoz, hogy pont elég legyen.
– Bájos – vetek még egy pillantást a lábára és a kényelmetlennek tűnő lábbelire. –  De valljuk be, érdekesen néznék ki, ha ennél kisebb lenne – utalok a sajátomra. Ilyen magassághoz szükség van az alátámasztásra. Még felborulnék.
Vele ellentétben én jól, talán túlságosan is jól mulatok minden egyes haragvó vagy szitkozódó szóváltásunkon. A jókedvem viszont akkor válik őszintévé, mikor végig futtatva a tekintetemet az alakján, jóleső érzéssel tölt el már a puszta látvány is. Furcsa, idegen, de jó érzés. Más kérdés, hogy nehéz a teljes józanságomnak tulajdonítani ezt az elégedettséget úgy, hogy tudom, hány kör alkoholt gurítottam le az éjszaka folyamán. Lehet, hogy még valami lábon tart és nem kóválygok, mint az őszi legyek vagy dőltem ki vele egyidejűleg, de… érzem a hatását.

Szórakozott, talán pimasznak tűnő grimasszal hallgatom végig ahogy dohogva kifejezi nemtetszését. Valahol megértem, én is ütök-vágok, ha valaki felver az álmaimból – más kérdés, hogy sokszor inkább hálát adok érte. De ez most szükséges rossz...
Felvont szemöldökkel, sopánkodó hanglejtéssel folytatom: - Jól van, majd legközelebb emlékeztetem magam arra, hogy mazochista vagy, és szeretsz szenvedni! Én meg majd mondogathatom, elégedetten, hogy „én megmondtam!” – szisszenek mosolyogva. Igen, tapasztalatból beszélek. Kell az a gyógyszer.
Az állapota ellenére, mintha megértené a miérteket és azt, hogy nem jó kedvemben ébresztettem fel őt éjjelek évadján, vagy azért mert vele ellentétben én nem tudtam aludni. Tényleg nem tudtam, talán nem is akartam, de ez más kérdés...
- Ezt nem – jelentem ki olyan komolysággal, mintha halálhírt közölnék vele, mígnem a mozdulatának milyenségén elvigyorodok. Láthatóan ügyel arra, hogy hol böködjön és ütlegeljen, mondhatni már fel van készülve erre is. Nem is ugrok akkorát, mint korábban, hiába, hogy a fenyegetés veszélye még így is fenn áll.  
- Szerintem kevesebbet észlelne belőle, mint az én üvöltözésemből... Olyan, mint az anyák...minden neszre felébred, amit a gyerek okoz... Igen, az vagyok én – két kezem nem lenne elég, hogy összeszámoljam, hány alkalommal nyílt az ajtó, mikor még hozzá se vágtam az öklömet, hogy nyissa ki, mert az én kezem képtelen a kulccsal és a zárral babrálni, vagy repült a felmosó vödör, hogy azt szégyenítsem meg a szőnyeg helyett. Nem is értem, hogy miért vannak nekünk szép meg összekoszolható dolgaink, amikor olyan vagyok, mint egy neveletlen kutya?
- Úgy, hogy nincs életem – vágom rá. Lehetne akár viccnek is gondolni, de nem az. - Alig van néhány marék dolgom, amit számon kellene tartanom, vagy féltve őrizni. Ami van, annak itt van a legjobb helye – kocogtatom meg a halántékomat, de valójában, és ha tárgyiasítani akarjuk ezeket a javakat, elég lenne körülnéznie a szobámban, az is rólam árulkodik. Mintha nem költöztem volna be még mindig, vagy folyamatosan úton lennék, ezért nincsenek egyéb holmijaim se. – Tudod, mint az évszámok: álmomból felkeltve is. Arról nem beszélve, hogy túl sok olyan elfoglaltságom sincs, ami tényleg naptárat igényelne. Ami nekem fontos azt megjegyzem. De az aktokra kíváncsi lennék – teszem hozzá halkan, pimaszul, látványosan futtatva végig rajta a tekintetem, mintha a ruha alá látnék. Talán tényleg kíváncsi lennék, de tudom, hogy van annyi esze, hogy nem tartogat kompromittáló dolgokat a telefonján, amiket felhasználhatnak ellene. Illetve remélem! Engem viszont felcsigáz a puszta ténnyel is, hogy mi van, ha mégis?!
- Teljesen rendben van az önképem... Nem kell félteni... – duruzsolom. Minden egyes mozdulatát követően érzem, hogy itt lenne az ideje visszakozni és feltartott kézzel, mielőbb távozni. Még az előtt, hogy átlépnék egy bizonyos határt... mielőtt szemközt köpöm saját magamat és a sziklaszilárdnak hitt elveimet. De nem megy! Mintha egy kurva nagy mágnessel vonzana magához, és nagyobb probléma, hogy ő se segít elterelni a figyelmemet. Ugyan látok rajta némi tartózkodást, ami jelezheti, hogy távolságra vágyik, arra, hogy magára hagyjam, mert kötik az elvei, ott van neki Brian, aki... - na most ne vicceljünk, tényleg ott van neki? – voltaképp a pasija, mégse érzem azt, hogy a lényének egészével ellenkezni próbálna. Én meg nem vagyok hülye, érzem, látom a teste reakcióit. Az enyém pedig reagál rájuk.
Ezer kérdés, ezer gondolat melynek a vége ugyan az: paraszt dolog lenne visszaélni a helyzettel. Minden szempontból. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni őt, és nem akarom próbára tenni a barátságunkat sem, hogy innentől kerülnünk kelljen egymást, mert kellemetlenné válna a másik társasága, és mert közös titkot őrzünk... Mégis mocskosul vonz a közelsége, a testének melege, a hangja és az illata... Messze bódítóbb, mint azt korábban gondolni mertem.
A közöttünk lévő, szinte nem is létező távolság miatt nem tudom úgy a háta mögé vezetni a kezemet támaszkodás gyanánt, hogy ne simítanám végig a karját. - Mi van, ha... mi van akkor, ha nem vagyok képes megtartani a szavamat? – Kérdezem suttogva, kékjeim az ajkai és a szemei között járnak fel és le. Választ nem várok...ezen a ponton talán felesleges is. Simmons, a pokolban fogsz elégni!
Kezem lassan mozdul az arca irányába és bár egy másodperc hezitálás talán van bennem a folytatás kapcsán, mégis a tenyerem úgy simul a nyakára, mintha mindig is oda való lett volna. Hüvelykujjam az álla alá csúszik, finoman, noszogatva emelem meg, hogy a szemembe nézhessen. Látni akarom a tiltakozás vagy az ellenkezés legkisebb szikráját is. Valamit, ami megállít... nekem ne csak rébuszokba beszéljen, hogy mi a helyes és mi nem... Én is tudom, hogy amit teszek, az nem az... – Mégis, túl sok olyan dolgot tettem már az életem során, ami mellett ez tűnik az egyik leghelyesebb cselekedetemnek... – ujjam begye az álláról az ajkai felé siklik, és éppen csak érinti, cirógatja azt, a levegővételem mégis megváltozik. Kapkodó és nehézkes lesz, mintha minden idegszálamat és erőmet latba kellene vegyem ahhoz, hogy türtőztessem magam. Talán így is van. - Mondd, hogy menjek el... – suttogom rekedten az állkapcsának ívére, a füle tövébe, egészen apró csókokkal hintve a bőrét... Egyedül talán nem menne. Kell a ráhatás.

to: @Melody Sharp

“WE ARE YOUNG AND WE ARE STRONG. I RAISE MY HEART AND SAY. THAT I WON'T BELIEVE THIS LIE. I KNOW THERE'S SOMETHING MORE INSIDE. WHEN DARKNESS IS ALL YOU SEE. THIS IS OUR SWEET BLASPHEMY”

a little party

Elégedetlenségét hallva és látva, akaratlanul is elvigyorodok. – Mindenkinek vannak bűnei, senki nem szent... – kezdek bele a részeges életbölcsességeimbe és bukott, saját véleményen alapuló erkölcsi szónoklataimba. – Egy idióta egyszer valami olyasmit mondott, bár lehet csak részeg voltam már akkor is és behallucináltam, hogy minden egyes bűnnek kikiáltott érzésünk vagy tettünk alkalmával maga az Ördög súg a fülünkbe – ó te jó ég, nekem tényleg elmentek hazulról. Igaza van a srácoknak amikor azt mondják, hogy fontoljam meg mennyit és mit iszok... Az elmúlt alkalom már intő jel lehetett volna. Kezdek megtébolyulni. – Aztán valaki befolyásolhatóbb, „vevőbb az Ördög szavaira” valaki meg nem. De tudod... – húzom el végül keserű grimasszal a számat, elengedve minden addigi szórakozottságomat, mintha visszakészülnék kanyarodni a bő fél, háromnegyed órával ez előtti „fos az életem, valaki öljön meg!” depresszióhoz. Halkan hümmögök, és a föld irányába lesek egy marék kavics felé. A bakancsom orrával rúgom szét a halmot. – Elég sokan vagyunk, akik ilyen-olyan okokból kifolyólag, akár különösebben értelmes magyarázatok híján is, de egész életünkben csak botladozunk… – ember, te egy zseni vagy! Sikerül egészen költői keretek között jellemezni a megcsalást. Azt hiszem, erre is születni kell, de való igaz, az én bűnlajstromom se rövid, noha én a megcsalásban pont nem jeleskedek – ebben nem – na nem úgy a különböző függőségeket okozó dolgokban, mint az alkohol... fű, egy-két drog... cigi... szex... miegymás. Más bezzeg a csokira függ rá. – Arról nem beszélve, hogy mindenhez két ember kell – mutatom fel előtte "V" alakban a két ujjamat, ha esetleg nem értene a számok nyelvén. De ettől függetlenül továbbra se megmagyarázható vagy megbocsájtható a dolog azzal, hogy ez csak egy „botlás” volt. Senkit nem lehet mentesíteni egy ilyen vétek alól, csak mert botladozni támadt kedve...
Vigyorát egy, az övéhez hasonlóval viszonzom. Tényleg rohadt nehéz vele annak tudatában, hogy hány év kínlódás áll már mögöttem miatta, és mennyi elfojtás, titkolózás, néma vágyakozás vagy hiú ábrándok. Nem mondom, hogy kinőttem belőle az elmúlt időkben, vagy volt ki „kárpótolja” a hiányt, egyszerűen mindig volt okom nem vele foglalkozni... Mindig jött valami szar, valami, ami teljes figyelmet és odaadást igényelt, ami mellett lehetőségem se volt azt a bizonyos barátságot újra túlgondolni. Hogy mi változott ma az eddig jól működő és bevált képletben? Talán minden.
- Várj... – lassítok le, hogy mellém érjen. – Megsúgom, hogy valójában rettegek a csajtól és jobbnak látom tartani a két lépés távolságot és jóban lenni vele. Talán nem nyír ki álmomban – játékos kis bazsalygással pislogok néhányat, szerintem csak az venné komolyan a szavaimat, aki tényleg hülye. Egyszerűen a téma komolyságáról kívánom elterelni a figyelmét, és talán a sajátomat is, amiért felismertem a tényét, hogy ismét veszélyes vizekre tévedtem és sebezhetővé tettem magam. Túl közel kerültem valakihez mind emberileg, mind barátilag... túl nagy támadási felületet hagytam magamon és újabb személynek adok lehetőséget arra, hogy ártson, fájdalmat okozzon és elhajítson, mint egy elnyűtt kabátot. Mint ahogy azt eddig a legtöbben tették.

Őszinte leszek, már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy csupán a jó szándék vezérelt, mikor felajánlottam neki lehetőségként az ágyamat. Az a bizonyos Ördög sosem alszik, főleg nem az enyém, aki pofátlanabb bármelyiknél. Sunyi, alattomos és mindig azután jövök rá, hogy mekkora faszságot műveltem – természetesen miatta - amikor már... mindegy. Talán épp ezért próbálom törődéssel és odafigyeléssel enyhíteni a saját bűntudatomat egy pohár víz és gyógyszer képében. Sokan talán odáig lennének meg vissza a marcona, agyontetovált rocker látványától, ahogy ellágyuló pofával ücsörög az ágy szélén, miközben a lány vadul osztja, amiért fel merte ébreszteni. Csoda romantikus… Velük ellentétben Melody láthatóan nincs odáig, és a vonásait látva mintha el is bizonytalanodna a készséges és törődő cselekedetem miatt. Meglehet, én se hinnék magamnak...
- Soha ne mondd, hogy soha... – vonom meg a vállamat. – Talán a duma helyett fektethetnél energiát abba, hogy túl ess rajta, nem? – Biccentek a gyógyszer-víz páros felé. Ennyi szövegelés és morgolódás mellett már az én szám is kiszáradt... az övé helyett.
Az oldalamat továbbra is úgy védem, mintha Mike Tysonnal lennék összezárva, aki, ha hirtelen felindulásból odacsűrne egyet, akár szeretetből is, valószínűleg a sürgősségin végezném. - Tudom. És bocs, csak... nem vagyok a bénasághoz hozzászokva – hümmentek a szememet forgatva. És tényleg nem... Életemben egyszer tört csontom, akkor is „csak” a karom. Kapott egy gipszet, néhány hét kellemetlen viszketés és szorítás után levették. Na de most egy bordát? Azt, hogy gipszeljék be? Sehogy... „Vigyázz magadra, pihentesd, ne ugrándozz!” kaptam jó tanácsként, mint egy szertelen gyerek. Én pedig pont így, többé kevésbé be is tartom a játékszabályokat... Kivétel a színpadon, mert aztán kurva élet, hogy ott nem fogok egy helyben ácsorogni, csak mert bibis lett az oldalam. Ilyenkor viszont, face to face másokkal, egy-egy hirtelen mozdulatnál akaratlanul is feléled bennem az önvédelem szelleme. Ha már egy-egy koncert erejéig kínzom magam, mert muszáj, azon túl már nem teszem. Jobb a békesség.
- Ne próbáld, csináld! – Nyilván mindenki úgy akar inni és szórakozni, hogy az nem árt meg, hogy a fejfájás és a hányinger vagy a hányás elmarad, és főleg úgy, hogy nem érzi napok elteltével is úgy magát az ember, mintha eltaposta volna egy elefánt csorda... vagy mint én a legutóbbi alkalommal. Ez viszont tipikus vagy-vagy helyzet. Vagy nem iszol, maximum mértékkel és nem lesz bajod, józanul végzed a napot és jó esetben egészben, vagy iszol, akkor viszont számolj a következményekkel.
– Még szerencse, hogy az én életemben katonás rend van és mindig olajozottan működik a gépezet – vágom rá szarkasztikusan. Valószínűleg negyed annyi dolgot se kell megjegyeznem, mint neki, és hiába, hogy igazából csak egy igazi kötelezettségem van, a mindennapi meló, és minden mást én alakítok, ettől függetlenül nem... soha nem volt és nem is lesz „tökéletesen működő gépezet” az enyém. Teszek róla.
- Ha szent lelkű lennék, azt mondanám, hogy „mennyi esze van ennek a csávónak! Jól is teszi!” De ha a pia a feltétele, akkor... – olyan reflex-szerűen vonogatom meg a szemöldökömet, mintha tervezett lett volna, holott eszembe nem jutott, hogy a méregetésen túl még át is menjek azokba a tipikus „úgy pofán basználak” fajta fazonokba, akik a pultot támasztva ciccegnek meg fütyülgetnek a nők után.
Látom rajta, érzem a mozdulatain, hogy tétovázik… mintha maga se tudná eldönteni, hogy pontosan mit akar vagy mit nem: azt, amerre tartunk, aminek a lehetősége egészen fülledté teszi a levegőt, vagy nemet inteni az elvei és a lelkiismerete miatt? Azt hiszem ennek kellene lennie számomra is az intő jelnek, márpedig nekem kellene észnél lennem most és nem neki! Mondhatnánk hogy, nála valamelyest józanabbul én még képes vagyok ésszerű, vagy ahhoz közeli döntéseket hozni, de egyáltalán nem érzem magam józannak… részegebb vagyok, mint valaha: megrészegít a közelsége. A tekintetében rejlő pillanatnyi bizonytalanság, egy halovány ijedtség, és utalás arra, hogy talán abba kellene hagynom épp elégnek kellene lennie: mennem kellene. És egy másodpercre még el is hiszem, hogy képes vagyok rá… megállni és eltávolodni tőle, nyelni egy nagyot és folytatni onnan, ahol egy barátság még barátság marad.
Ezzel párhuzamosan mégis, mintha elveszíteném a kapcsolatot saját magammal vagy a jelennel, már simítom a nyakára a tenyeremet a létező legminimálisabbra csökkentve a távolságot közöttünk. Az egész bensőm megremeg, mikor érinthetem a bőrét, szinte forr a vérem, a testem feszít és lüktet, mintha robbanás közeli állapotba kerülne Melody közelségétől és főleg attól, hogy nem ellenkezik, sőt… minden mozdulatában, halk sóhajában érzem a vágyakozást és a néma könyörgést.
Nem él a felkínált lehetőséggel, visszahárítja rám, ami mosolyt csal az arcomra. Talán jogosan tiltakozik, nehogy már egyirányú döntéssel kelljen folytatni vagy épp lezárni ezt az éjszakát. Tudjuk, hogy egyiknek se lesz kellemes a vége vagy a végeredménye. Szemeim megakadnak az ajkain: ölni tudnék egyetlen csókjáért.
Aprót rázok a fejemen… mindent akarok, csak távozni nem. – Eszemben sincs… - suttogom. Ha tehetném, inkább ideláncolnám magam, csakhogy ő se tudjon elküldeni, de a tettei s nem sokra rá a szavai is azt jelzik, hogy nem kíván megválni tőlem. Még nem. Ez pedig, de főként a marasztaló suttogása az ajkaimon, mint bikának a vörös posztó: nagyot nyelek, ujjaim a tarkójára csúsznak, ott a szőke tincseket markolják, s leheletnyit talán határozottabban vonom magamhoz, hogy az addigi suttogásokat, a becézgető érintéseket egy határozott csókra váltsam. Szinte bele nyögök a mozdulatba, a pillanatnyi hévbe, az addig elképzelhetetlen közelségbe és a puha ajkainak érintésébe. Másik kezemet az ágy matracáról a derekára simítom kapaszkodóként. Ujjaim a bőrébe vájnak, és úgy tartom őt, mintha az egyetlen olyan pont lenne az életemben és ezzel együtt ezen a Földön is, ami még a valósághoz képes láncolni. És talán jobban kívánom magamnak ezt a valóságot, mint bármelyik más alternatívát valaha.
Ha nincs ellenére, de legalábbis nem ellenkezik, egy hosszan elnyújtott csók közben az ölembe segítem. Tenyeremet a feneke fölött nem sokkal a hátára simítom, és minimálisra csökkentve a távolságot húzom még közelebb magamhoz. Csupán néhány másodperc erejéig húzódok el tőle annyira, hogy megkeresem a ködös pillantását. Egy-két kósza, addig az én arcomat cirógató hajtincsét a füle mögé igazítom, hogy a kintről beszűrődő, derengő fényben jobban láthassam a vonásait, majd tartom meg határozottan a hátánál, mikor előre dőlök, hogy arcomat a nyakába temetve öleljem magamhoz a karcsú testét…  Minden izgalmam és vágyakozásom ellenére mégis milliónyi, amúgy tagadhatatlanul kétségbeejtő gondolat fogalmazódik meg bennem: mi a baj velem? Hol marad a szokásos „dugjuk meg és szórakozzunk egy jót”, jól ismert heve? Vagy úgy általánosságban, hova kellene tennem ezt a fajta óvatoskodást és egyáltalán a választás lehetőségének felkínálását? Mióta nem én irányítok, ha a választási lehetőségekről van szó és, hogy létezik, hogy nem gyűrtem még magam alá a második pillanatban, szaggattam le róla mindent, mikor lehetőségem volt rá? Én mindeddig nem ilyen játékszabályok szerint játszottam. Ellenben a szívem vadul zakatol, a gyomrom meg-megremeg akkor is, amikor egy újabb csókot követően az ajkaim elszakadnak az övétől, hogy a nyakának ívét becézgessék tovább, vagy érintsem a bőrét a nyelvem hegyével egészen a kulcscsontjáig haladva. Idegen és szokatlan az érzés, mégis kellemes és magával értetődő. Talán az első és egyetlen olyan nő ő, akit nem akarok és talán nem is tudok szórakozásnak, testi vágyaim kielégítésére megfelelő szexpartnernek tekinteni… mi a picsa bajom van?!
Jobbom a derekát öleli át, balom a térdhajlatába kapaszkodik, majd, jóformán fittyet hányva az oldalamba nyilalló fájdalomra, megemelkedek vele. Nyöszörögnöm is csak akkor sikerül egyet, de még azt is elfojtom, mikor arcomat a nyakába temetem és fordulok egyet, hogy a paplan és párnakupacok közé fektessem…

to: @Melody Sharp

“WE ARE YOUNG AND WE ARE STRONG. I RAISE MY HEART AND SAY. THAT I WON'T BELIEVE THIS LIE. I KNOW THERE'S SOMETHING MORE INSIDE. WHEN DARKNESS IS ALL YOU SEE. THIS IS OUR SWEET BLASPHEMY”