Egyre inkább múlófélben lévő kellemetlenségeim mellett valami megmagyarázhatatlan nyugalom jár át ezekben a percekben. Talán a közelsége teszi ezt velem, talán a szavai éreztetik mindezt, mindenesetre egyszerűbb általa nem engednem a bennem lévő félelmeknek, amik percekkel ezelőtt még egyszerre vették uralom alá a gondolataimat. Annyira egyszerű a legrosszabbra gondolni ilyen helyzetben. Arra az életre, a jövőre, amit eddig természetesnek vettem, ami a mindennapjaim részét képezte, most viszont minden pillanata megkérdőjelezhetővé vált. Sosem gondolkoztam azon, hogy mást is csinálhatnék a mostani hivatásomon kívül, így ennek elvesztése csak még jobban felőrölte a megmaradt tartalékaimat.
Apró sóhajjal fojtom el kikívánkozó gondolataimat, hogy csak arra összpontositsak helyette, ami elviselhetőbbé teszi a fürdőben töltött perceket. Arra az emberre, akinek szavakba nem tudnám foglalni a hiányát még magamnak sem, hiszen számára bevallani még mindig helytelen lépésnek érezném. Mintha nem lenne igy is eléggé komplikált már az egész helyzetünk és rendületlenül arra vágynék, hogy csak még inkább zavarosabbá váljon. Most viszont, hogy valami ismerőssel találom szembe magamat, olyannal, ami már egykor az életem részévé vált és boldognak éreztem magam mellette könnyebbnek tűnik az elénk váró nap végigcsinálása.
A kutyák jelenléte mosolyt csal az arcomra és az én négylábú lakótársamat juttatja eszembe, akit szivem szerint magammal hoztam volna, hogyha kezdetben rendesen átgondolom utazásom tervének lépcsőfokait. Most viszont be kell érnem azzal, hogy Jared gondoskodik róla a távollétemben és remélhetőleg nem cipel fel senkit sem a lakásomra, hiszen jól tudja mennyire nem tolerálom, ha valaki hozzányúl a dolgaimhoz. Mellesleg nem vágyom arra, hogy bútorokat kelljen cserélnem az ő meggondolatlan légyottjai után.
- Határozottan nagyobb kitartás és minden bizonnyal nagyobb szeretet is lakozik bennük mint néhány emberben. - gondolkozom el ezen, miközben Jake arcvonásaira téved fel a tekintetem. - Egyszerűen csak visszakapod tőlük azt a törődést, ahogyan te bánsz velük. Jó csapatot alkottok. - pillantok Samirára ennek hatására, de most én is igyekszem ugyanezt az elvet követve a gazdájukkal törődni. Nem boldogít, hogy egy percet sem aludt és bár az oka számomra még mindig ismeretlen, ezt leszámítva nem válok kevésbé aggódóvá attól, miszerint a későbbiekben majd egy kávéval letudja mindezt. Enyhe fejcsóválással fejezem ki nemtetszésemet, hiszen ebben a témában kétlem, hogy egyet fogunk akár egy percig is érteni. Lehet most még úgy érzi a koffeinnel kibírja, de amilyen gyorsan felpörgetnek azok a vackok, olyan gyorsan merítenek is le, hogyha végül elmúlik a hatásuk.
- Ha jobban megnézlek, annyit nem ront majd a piaci értékeden egy kis borosta. - viccelődök vele, de talán túlságosan is elfogult vagyok ebben a témában. Amúgy sem lenne szívem áruba bocsájtani őt, de ha már mégis ez lenne a feladatom, valahogy keresnék egy kiskaput és inkább megtartanám magamnak. Az odakint leselkedő veszélyek mellett biztonságosabb megoldásnak tűnik.
Már korábban az ébredésemkor sem tudtam volna megsaccolni az időt, de valahogy mostanra a nagy negyed órás számolgatásom is a semmibe veszett, azonban abban egyetérthetünk, hogy nem lenne szerencsés az egész napot a kád mellett ücsörögve tölteni. Ugyan a rosszullétem már alábbhagyott, de a segítségét elfogadom, hiszen ismertem már a szédülés nevezetű mocskot, aki az egyik pillanatban a javulás illúzióját kelti, a másikban pedig már csak azon kapod magad, hogy a legközelebbi biztos pontot kutatod, amibe kapaszkodhatsz. És bármennyire is örülök annak, hogy a szokásos kalamajka első felvonásán túl vagyok, attól még nem kockáztatnám meg a lépcsőzést egyedül.
A reggelivel kapcsolatos kérdése elgondolkoztat, mert bár próbálnék valami egyszerűt választani, valahogy egy hozzávaló nem igazán akarja elhagyni a képzeletbeli kívánságlistámat.
- Máskor gondolom kétszer is megfontolod majd, hogy kit bízol meg a reggeli kiválasztásával. - halk nevetés hagyja el ajkaimat, mielőtt a kanapéra helyezkedve elcsenhetnék egy párnát a még nagyobb kényelem elérése érdekében.
- Tudod, azok a különböző zöldségturmixok, petrezselyemmel meg salátával, amik kinézetre annyira nem bizalomgerjesztőek, de közben meg nagyon egészségesek. - próbálom elmagyarázni, habár sosem éreztem késztetést arra, hogy bármelyiket is önként és dalolva megkóstoljam. Azon emberek csoportját erősítettem, akiket jobban lázba hozott egy kiadós hamburger  vagy egy jól elkészített gyros gondolata, mint bármelyik saláta-mix úgy általában.
A kérdésére a fejemet ingatom, ezzel is kifejezve, hogy bármit is készít ott, nekem tökéletesen meg fog felelni. - A teának most jobban örülnék. - válaszolok időközben a feltett érdeklődésére, majd fejemet a kanapé támlájának hajtva figyelem őt kicsit oldalasan szemlélve így a konyhában történő ügyködését.
- Csak nem? - kérdezem lelkesebben és bármennyire is szórakoztató volt ez az új perspektíva, ennek hatására már képtelen vagyok ugyanúgy maradni. - Le akarsz nyűgözni? - kulcsolom össze ujjaimat a szám elé helyezve őket, miközben enyhén beharapom alsó ajkamat, hogy szórakozott mosolygásomat elrejtsem.
- De ha már így állunk, engedd, hogy viszonozzam a szívességed. - állok fel eddigi helyemről és miközben feltologatom két karomon a rám kissé nagyobb pulóverét, a konyhába sétálok át hozzá. - Csinálok neked kávét és nem állíthatsz meg! - figyelmeztetően szegezem rá mutatóujjamat, majd először az egyik szekrényhez sétálok, hogy enyhén lábujjhegyre állva megszerezzek egy bögrét neki. - És már jobban vagyok, te viszont megígérted, hogy iszol kávét és nem szép dolog megszegni a szavadat. - csukom be a szekrény ajtaját és csípőmmel játékosan meglököm őt, miközben a kávéfőzőhöz helyezkedek és nekiállok az újabb adag előkészítésének.
- Ígérem, nem öntöm tele annyi cukorral, amennyivel én szoktam inni. - fűzöm még hozzá, hiszen emlékszem, hogy legutóbb amikor itt voltunk és felfedezte a kávéivási szokásaimat, mennyire kiakasztotta őt az izésítésre adott válaszom. Miután mindent rendbe találok, be is kapcsolom a kávéfőzőt, a várakozási folyamatban pedig önállósítva magamat felülök a pult szabadabb felületére és két kezemmel megtámaszkodva annak szélében figyelem a reggeli készülődések folyamatát.

.

Igazából az aggodalmam csak az egyik fele annak, hogy nem aludtam az éjjel. A másik fele ott kezdődik, hogy nem tudok mit kezdeni a jelenlegi helyzettel. Maddie beteg és felbukkant a semmiből, azonban nekem elkezdődött egy életem ideát is, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. Leti nemcsak egy sima szomszéd volt, annál egy kicsivel több is. Nem mondtuk ki, hogy kavarunk, de a felnőttek általában erre már nem is térnek ki, ha ügyesen képesek összelogisztikázni a feladataikat és a magán életüket. Nem tartoztam elszámolással a nálam vendégeskedő szőkeségnek, mégis felszólalt a lelkiismeretem, hogy mi lesz, ha napvilágot lát a másik életem, és arcul csapja a felismerés, hogy továbbléptem. Megilletődtem az éjjel, mert egyértelmű volt számomra, hogy még mindig többet érez irántam, ahogyan bennem is voltak lezáratlan ügyek vele kapcsolatban, mégsem állíthattam volna azt, hogy szerelem ez. Nagyon fontos szerepet töltött be az életembe, de én már jó ideje nem láttam rózsaszínben a világot, ahogyan ő, vagy nem is tudom...nem léptem még át azon a tényen, hogy beleszólt az életembe, és az öcsémmel helyre akarta hozni a kapcsolatomat. Ilyen szintű beengedésre még nem álltam készen, egyik nőnek sem adtam rá esélyt, hogy vájkáljon a családi viszonyaimban, de Maddie úgy érezte, hogy ehhez már elég erős a közöttünk lévő kapocs. Nem kívántam megsérteni, de egy dilemma kellős közepén álltam, benne bíztam a legjobban és jobban lett volna szükségem egy barátra, mintsem egy szeretőre, vagy egy olyan nőre, aki a mentális egészségemet górcső alá vette. Valahogyan meginogtam benne, és kár lenne tagadni, hogy aznap éjjel, amikor szakítottam vele, akkor véglegesnek véltem. Más a helyzet úgy, hogy eltelt két hónap és a feltűnése összekuszálta a békésnek hitt belső világomat. Mindig is hatással lesz rám és felkavar, ha látom. Tulajdonképpen el sem képzeltem őt más férfival, de az sem ment, hogy kimondjam...velem kell lennie. Furcsa kettősség munkált bennem, és éreztem, hogy nála is van egy határ, amit nem akar átlépni, de valahogyan egyikünknek sem sikerült megtartania az elcsattant csók fényében. A reggeli rosszulléte felülírja az elképzeléseimet a mai nappal, hiszen úgy gondoltam, ha pihen egyet, akkor talán a szervezete nem bosszulja meg, de ez nem így működik. A fürdőben eltöltött percekben meg is feledkezem másokról, csakis ő szerepel a középpontban és a köztünk lévő bizarr, de jóleső frusztráltság. Micsoda kavarodás lesz belőle, ha kiderül, hogy esetleg komolyabb a baja és mint orvos kell, hogy fölé kerüljek. Képes lennék professzionálisan kezelni a szituációnkat, vagy ő képes lenne rám hallgatni, és nem a saját feje után menni a gyógyulása érdekében? Mindenesetre most félreteszem ezeket a dolgokat és a reggeli elkészítésére koncentrálok, de úton-útfélen visszaköszön a nosztalgia és vele együtt a kellemes emlékek, amit az ő társaságában éltem meg New Yorkban. Az együttélés nem volt borzalmas, szerintem én sokkal kiállhatatlanabb vagyok, ha nem érzem a helyemet...de erről ő maga nem tehetett. A lépcsőn sokkal lassabban közlekedünk lefelé, nehogy lezúgjon, vagy elboruljunk, mert annak nem lenne jó vége. A kanapéra segítem le a hölgyeményt, én magam pedig száműzetésbe megyek a konyhába, hogy ne haljunk éhen. - Sosem támogattam az egészséges étkezést. Húzzál le egy huszonnégy órás műszakot és rádöbbensz arra, hogy mennyire finom tud lenni egy automatás csoki is. - helyeselek, de közben járnak a kezeim és már a kenyeret meg a serpenyőt készítem elő. - Fel is teszem a vizet hozzá. A választékot majd eléd teszem. - most nem tudok ránézni, mert ezerfelé járnak a kezeim is, meg sürgök-forgok a konyhában, de a fülem még ott van. - Öhm...lehet. - riposzt érkezik felőlem, de egyáltalán nem örülök neki, amikor felemelkedik a kanapéról. - Maradj a helyeden, és a kávé megvár. - Nem szegem meg Maddie, de az előbb majdnem elájultál, és szerinted mennyire lenne nekem jó, ha megint a földről kellene, hogy összeszedjelek? - kérdezek vissza, de mintha a fülén ülne. A morgás egy dolog, de mégsem csípem, ha az utasításaimat figyelmen kívül hagyja a közönség. A serpenyő meg is lesz, nem mondom, hogy nem ártana egy rendszer idelent, de még sincs annyi felszerelésem, hogy elveszne benne minden. A tűzhelyet bekapcsolom, és nekilátok a toastkenyér héj projektnek. A kés a kacsómban és már szelem is le a szélét, miközben sikerül úgy helyezkednem, hogy Maddie a közelemben legyen, és engem fürkésszen. - Mi az? - érdeklődve lesek fel rá, de csak az alapokra figyelek. A tojásokért nyúlok a pulton, és egy kisebb tányérba ütöm bele, a kézi habverőt megtalálva pedig szakavatott mozdulatokkal verem fel, sőt egy kis tejjel dúsítom az alapot, amikor kinyílik a bejárati ajtó. - Hahó...Jake itthon vagy? Tegnap akkora hóvihar volt, hogy már nem mozdultam ki a házból, de hívtalak is, de egész éjjel foglaltat jelzett a hálózat. - nem kell sok, hogy a hanghoz a tulajdonos is megjelenjen. Leti a semmiből bukkan fel, és rázza fel a hangulatot. - Szia... - meg is torpan az előtérben, ahogyan végignézi az idillikus reggelikészítési jelenetet. - Zavarok? - először rám, aztán meg a szőkeségre futtatja a barna szembogarait. - Nem. - vágom rá túl gyorsan, és egy kis távolságot tartok Maddie-től, ahogyan beljebb merészkedik a lány, és megválik a csizmájától. A következő percben odasétál hozzám és egy puszit nyom az arcomra, aztán kezet nyújt Maddie-nek is. - Leti vagyok, Jake barátja, és te? - kérdez rá, bár szerintem tőlem várná a választ, de valahogyan nem jönnek azok a szavak. Bassza meg.  

Sosem voltam igazán szakértője az érzéseimnek, azt viszont tudtam magamról, hogyha egyszer engedek nekik, attól a ponttól kezdve nehezen vagyok csak képes kitörölni onnan őket. Nem olyan múltat hagytam a hátam mögött, amit a kapcsolatokból kapcsolatokba ugrálás jellemzett, azt viszont könnyedén észrevettem mennyire képes vagyok ragaszkodni a másik félhez. Nehezen nyílok meg valaki előtt és adom ki magamat teljesen, hiszen valahogy a bizonytalanság minden kapcsolatomat végigkísérte amiben ezidáig részem volt. Tipikusan az a fél voltam, aki mindig jobban ragaszkodott a másikhoz, mint ahogyan ő hozzá ragaszkodtak. Talán létezett erre valahol egyszerű magyarázat. Az is lehet, hogy csak félek elengedni azokat az embereket, akik egyszer már boldoggá tettek korábban. Tartok attól, hogy egy olyan dolgot vagy esélyt szúrok el, amiben többet már nem lesz részem és ha mégis, túlságosan is óvnám magam, hogy újra megpróbáljam. Tudatában voltam annak, hogy nem helyes, amit most Vele teszek, hiszen azzal, hogy itt vagyok mindkettőnket nehéz helyzetbe hoztam. Két hónap egy örökkévalóságnak hatott, főleg ha napjában többször is azokkal a gondolatokkal üti el az ember lánya a mindennapjait, hogy mit tenne másképpen annak érdekében, hogy ne veszítse el azt a személyt, aki fontos számára. Kételyeim ellenére mégsem tudom figyelmen kivül hagyni mennyire megnyugtat a közelsége vagy a szavai azokban a percekben, amikor úgy érzem a velem történtek bármelyik pillanatban kihúzhatják a lábaim alól a talajt. Félelmetes volt belegondolni is, hogy mit tartogathat számomra a jövő ebben az állapotban. Eljátszani az eredményekkel, annak az egész rosszullét sorozatnak a következményeivel, ami hetek óta velem van, mégis most kezd csak igazán valóságossá válni az, amit eddig bőszen tagadtam még magam előtt is. És bár ez nem ment fel az alól, hogy mit okoztam a jelenlétemmel, attól még nem változtat azon a tényen sem, hogy sehol nem lennék szívesebben mint itt, Jake közelében.
Egy ideig még a kád mellett ülünk és így várjuk ki, hogy csillapodjon a szédülésem. Az ő keze néha a hajamat érinti, olykor pedig a gerincem vonalán állapodik meg, én pedig az enyémet az arcára vezetem mihelyst lehetőségem nyílik rá, hogy így fürkésszem a kék íriszeket, melyek egy ponton zöld árnyalatokkal is keverednek. Megmosolyogtat ez a kis kitérő a minket körülvevő valóságból és azokat a napokat juttatja eszembe, amikor egy ilyen mozdulat miatt nem kellett úgy éreznem, hogy kétszer akkora fájdalmat okozok majd vele magamnak, magunknak, mint amekkorával ideérkeztem. Amit nem kísért bűntudat és egy nagyobb adag meggondolatlanság, aminek csak akkor fogom az utóhatását érezni, amikor egyedül ülök majd a hazafelé tartó járaton. Szeretném, hogy az ami közöttünk volt, az a fajta kapocs, barátság, mely egykor jellemezte a kapcsolatunkat újra a részesévé válna az életemnek. Ahol tudta, hogy számíthat rám és bízhat bennem, és ahol még nem szúrtam el teljesen a dolgokat ezekre a fránya érzésekre hagyatkozva. Éveken át kerültem ezt, a kötődést meg a velejáró macerát. Úgy vigyáztam a szívemre, mint a legféltettebb kincsemre, mert mélyen belül biztosra tudtam, hogy csak bajom származna abból, ha az ellenkezője szerint cselekszem és tessék, most nyakig ülök abban a zavaros rengetegben, amit mások annyira akarnak maguknak. Nyugodt szívvel nyújtanám át ezt bárkinek, ha ez azt jelentené, hogy cserébe újra visszakaphatnám vele az annyira hiányolt hónapokat.
Az emeletről lejutás már csak az Ő segítségével megy, de eszembe se jut elengedni a karját már csak akkor, amikor újra stabil pontot érzek magam alatt. Közben viszont igyekszem a segítségére lenni a reggeli ügyben valahol azzal is, hogy megtoldom a válaszomat egy olyan információval, amit inkább hanyagolnék. Legyek bármennyire is rosszul, egy olyan ital csak még súlyosabbá tenne mindent.
- Ezzel nem vitatkozom. Rémlik az a kék csomagolásos mogyorós csoki, ami valahogy senkinek sem akart kijönni az automatából, mert félúton megakadt? - mosoly kerekedik arcomra a gondolat miatt, hiszen sokaknak az okozott bosszúságot, melynek kósza pillanatait néha sikerült nekem is elkapnom, amikor a kórházba szólítottak a kötelességeim.
A kanapé kényelme csak egy darabig nyújt menedéket, mert sosem tudtam csak tétlenül ülni még akkor sem, ha nem éreztem magamat túlságosan fényesen. Most viszont, hogy a szédülésem elmúlóban volt és a fejfájás is csak tűrhető mértékben okozott kellemetlenségeket, szükségem volt arra, hogy valamivel viszonozzam mindazt, amit értem tett, amióta mindent felkavaró meteorként csapódtam ismét az életébe. Túlbuzgott bennem a tettvágy, mely most lelkesen keveredett az érte érzett aggodalommal, amiatt, hogy egész éjjel ébren volt. Képtelen lettem volna csak ülni és arra várni, hogy tovább gondoskodjon az igényeimről, háttérbe szorítva ezzel a sajátjait, ezért meg se fordult a fejemben, hogy letegyek a kávé elkészítéséről. Nem egy megerőltető tevékenység és ismerve a koffeinnel való kapcsolatomat bizonyára akkor se mondanék le róla, hogyha éppen négykézláb kúszva is kellene megtennem az oda vezető távot.
- Nem fogok összeesni és látod.. - helyezkedek fel a pultra. - .. ülök. Ebben pedig nincs semmi megerőltető. Jól leszek, Jake. - fűzöm hozzá nyugtatóan, de komolyan gondolom az elhangzottakat. Ismertem már jól a határaimat a kellemetlenségek szempontjából. Tudtam, hogy a lassan járj, tovább érsz elv nagyon is jól működik, ezért biztosan nem kezdenék nagytakarításba vagy futnék le egy maratont, mert az biztos a padlóra küldene. Sorjában háromszor is. Egy kávé bekészítése viszont a felsoroltakhoz képest semmiségnek hat.
Apró fejcsóválással reagálok eleinte a kérdésére, szavakban viszont már csak akkor nyilatkozok, amikor lemászok a pultról, hogy az elkészült koffeinbombát a neki szánt bögrébe töltsem.
- Csak eljártak a gondolataim, ennyi. - pillantok fel arcának vonására, majd a bögrét közelebb tolom hozzá a pulton. - Én nem olyan orvos vagyok, de ezt vedd úgy, mint az én orvosságom. - ellépek tőle, ám mielőtt visszaülhetnék előbbi helyemre, egy számomra ismeretlen hölgytársaságunk akad, aki viszont úgy tűnik nagyon is jó kapcsolatot ápol a doktorúrral. Kell egy szikrányi idő, hogy magamhoz térjek a fejemben lejátszott gyors logikai kirakósból és udvarias módon fogadjam a felém nyújtott bemutatkozást.
- Maddie. Barát.. ex-kolléga és tegnap óta váratlan vendég is. - közlöm a lánnyal a nem túl szokványos bemutatkozásomat, ezzel egyben magyarázatot adva szegényes öltözködésemre, mielőtt félreérthetővé válnának itt a dolgok hármunk között. Nem mintha történt volna bármi is, mármint a csókot leszámítva, ami azt hiszem igenis valami, ha ők..nem, nem akarom ezt végigjátszani itt előttük!
- Megyek is magamra kapok valamit. - mentem a menthetőt kikerülve ezzel együtt a lányt is egyben. Ha eddig nem émelyegtem, most úgy érzem kezd a korábbi rosszullét egy második hulláma végigsöpörni rajtam. A korábbival ellentétben ez viszont az egész testemre kihatással van. - A kávé most lett kész. - fordulok egy fél pillanatra még vissza, de direkt kerülöm, hogy Jake arcára nézzek. Ezután viszont sietősebb léptekkel veszem az irányt az emelet felé, kezemmel azért a biztonság kedvéért a felfelé vezető korlátot átfogva, amit már csak akkor vagyok hajlandó elengedni, amikor beérek a nekem szánt szobába és becsukom magam mögött az ajtót. A hátammal dőlök neki és a fejemet is a lapjának hajtom, hogy egy szusszanásnyi időt hagyjak magamnak a lent történtek felfogására. Madelaine, mégis hogyan lehettél már megint ekkora hülye?!

.

A gondolataim egészen máshol járnak, és bár szeretnék teljes mértékben jelen lenni Maddie-vel, valahogyan mégsem megy, hogy elkergessem a fekete felhőket a fejem fölül. A betegsége számtalan végkimenetellel kecsegtethet, még az sem biztos, hogy én vagyok rá a megfelelő személy, akinek sikerül kiderítenie, hogy mi állhat a háttérben. Nem szoktam bizonytalan lenni, általában tudom, hogy mi a következő lépés, de olyan ember tekintetében elkap a kétely, aki fontos és akiért tenni akarok. Nem szimplán a betegem lenne, régebben volt közünk egymáshoz, nekem meg éppen szabadság van előírva, így nem is műthetek, sőt nem tudom, hogy a szerződésem meddig fog így élni. Jamie járt már hasonló cipőben, amiben most én, mégis más mindkettőnk helyzete. Önként vonultam félig-meddig száműzetésbe, de abban nem voltam már biztos, hogy vissza is akarok-e menni a kórházba, mint osztályvezető főorvos. Az elmúlt két hónapban ráleltem egyfajta lelki békére, és mindennél jobban vágytam rá, hogy meg tudjam őrizni a mentális épségem miatt. A mostani szituáció felkavar érzelmileg is, mert Maddie jelenti egyszerre a múlthoz és a jelenhez való hidat, amit fel akartam égetni, de mégsem ment. Kedveltem őt, és ha nem ismertem be előtte, akkor is sokat jelentett nekem, hogy ott volt a szükség órájában. A családomat éreztem a legnagyobb tehernek, és senki nem értette meg, hogy min megyek keresztül, csak ő. Túlságosan belevontam a magánéletembe, és egy kicsit az is megrémisztett, hogy mennyire függeni kezdtem tőle. A hétköznapjaink úgy teltek el, mint egy párnak, és nem egy olyan férfinak, akinek gondjai vannak. Látszólag minden klappolt, de belül éreztem, hogy én nem állok készen arra a kapcsolatra, mint a szőkeség. Maddie azt hiszem, hogy túljutott a múltbéli elszakadásunkon, de nekem nem ment ilyen könnyen, és a bizalmam is megingott benne. Mit kellett volna tennem? Megsérteni? Nem olyan fából faragtak, aki a másik fejére olvassa a hibáit, már az öcsémet sem szerettem volna bántani. Egyedül akartam lenni, és rendbe tenni az életemet, de ahhoz az kellett, hogy elszakadjak a régi emberektől és szokásoktól is. A múltam az ajtómon kopogtatott. Minden hülyeség ellenére azért örülök neki, hogy megtaláltam a hóban, és nem esett nagyobb baja, különben sosem bocsájtottam volna meg magamnak, ha odakint megfagy. Nem tudtam arról sem, hogy meglátogat, így meglepett, és eleinte rosszul reagáltam le, de mégis elcsattant közöttünk a csók, és nem tehettem úgy, mintha nem jelentett volna semmit. Két tűz közé kerültem, de igyekeztem távol tartani a két pólust egymástól. Nekem általában ezek a dolgok nem jönnek össze, és miközben a reggelit készítem és azon járnak az agytekervényeim miképpen vigyem be a kórházba a lányt, és milyen vizsgálatokat végezzünk el, amikor a semmiből tűnik fel Leti is. Teljesen elfelejtettem, hogy szólnom kellett volna neki is, de egész éjszaka Jamie-vel beszéltem, és azt akartam, hogy Maddie jobban legyen, bármibe is kerül ez nekem. A konyhában megfagy a levegő is, amint belép az előtérbe és levetkőzik. A hiányos öltözet egészen másra utalhat, mint ami valójában történt közöttünk a szőkeséggel, de Leti arcán sem látom, hogy mit gondol. Az egyik hátránya az volt, hogy nem olvastam benne, nem úgy, mint a másik félben, akit kezdtem kiismerni. A bemutatásukat nem is én ejtem meg, hanem elintézik egymás között, mint a felnőttek, csak én érzem úgy magam, mint egy rossz gyermek, akit éppen tetten értek. Leti most a betolakodó és nem a másik fél. A serpenyő a tűzhelyen ég, miközben a nekem szánt kávét majdnem kiborítom. - Öhm most jött ide. - mentegetőzöm, bár tudom, hogy nem kellene. Maddie azonnal menekülőre fogja, és egy jó tanáccsal, hogy még kávé is maradt nekünk azzal felrohan az emeletre. Elzárom gyorsan a tüzet, nehogy kárt tegyek az otthonomban és a kissé érdeklődéssel figyelő barnára siklanak a kékjeim. - Nem mondtad, hogy az ex-kollégáid ennyire, hogy is mondjam, de csinosak. - tekint az eltűnt irányába, de nekem nem sok hozzáfűznivalóm van ehhez. - Maddie nemcsak a kollégám volt, hanem a barátom is. Segítségre van szüksége, és nem szokásom hátat fordítani olyan embereknek, akik hozzám jönnek. - áthatóan pillantok át a barna íriszekbe, de máris a magasba lendül a keze védekezőleg. - Nem kell magyarázkodnod Lester, csak mondtam, hogy szerintem csinos. Nem kell egyből leenned a másik fejét. Úgy tűnik, hogy megint nem aludtad ki magad. Légy szíves hívj fel majd, ha megint a régi leszel. Megetettem a kutyákat a pajtában, bár szerintem Ceaser nem sokáig bírja a kedvence nélkül. Samira nagy hatással volt rá, ezt vedd figyelembe. - kacsint egyet és a pulton lévő bögrét elhappolva nyom a számra egy puszit és már ott sincsen. - Este csörögj, ha nem gond. - még búcsúzik a szúnyoghálóval védett ajtón és egyedül maradok a konyhában. Kell egy kis idő, hogy megtámaszkodjak és ne káromkodjam el magam. Szépen beégtem mindkettő előtt, de most nem agyalhatok azon, hogy mennyire rosszul esik a tudat, hogy többen vannak, vagy hogyan is mondják ezt. A toastkenyereket megforgatom a sajtban és kiteszem egy tálra a késznek nyilvánított reggelit, utána beízesítem a teát is, és tálcára pakolom az egészet. Fogalmam sincs, hogy milyen állapotban lehet a másik fél az emeleten, de bízom benne, hogy nem pakol, különben nagy szarban leszek. Samira és Dózer leszaladnak az ajtón és már mennek is kaparni az ajtót, de nincs még egy kezem, hogy kiengedjem őket. Szépen a lábammal rúgom ki, kapva egy kis havat az arcomba, de nem törődőm vele. Felcammogok az emeletre a kezemben lévő kajával együtt és megállok a vendégszoba ajtaja előtt. - Maddie....hahó itt a reggelid. Nem szeretném, ha kihűlne így légy szíves nyisd ki az ajtót. - kérlelem kedvesebben a kelleténél. - Leti már elment. - fűzöm hozzá, bár talán ezt nem kellett volna. Nem az erősségem a magyarázkodás, de nem kerülhetem ki, ha már itt van nálam.  

A munkámból kifolyólag rengeteg emberrel, pontosabban életúttal hozott össze a sors, ahol akaratlanul is részesévé váltam számomra idegenek hétköznapjainak, nehézségeinek és érzéseinek is egyaránt. Tudatában voltam aznap mi nyomja a lelküket, milyen gondolatok miatt nem alszanak éjszaka és azzal is tisztában voltam mennyire könnyebbé válik a teher számukra azzal, hogy mindezt megosztják velem. Mindannyian vágyunk arra, ami felszabadít, amitől úgy érezhetjük, hogy a vállunkat nyomó teher elviselhetőbbé válik, ezért minduntalan keressük azt, ami lehetővé teszi ezt számunkra. Valaki akkor talál rá, ha kiadja magából a gondolatait, mások épp egy hobbi űzésébe ölik bele a bennük lappangó kellemetlenségeket. És olyanok is akadnak, akiknek egy másik személy ölti magára ezt a szerepet. Én magam mindig is kerestem azt az egyet, ami átsegít a hétköznapok nehézségein. Nem volt bonyolult az életem, különösebb tragédiák sem értek, amelyek kihatással lettek volna rám vagy a jövőmet érintő eseményekre, de mindig szerencsésnek tartottam, ha egy-egy rossz napon is tudtam valami olyat találni, ami pozitívan érintett. Legyen az bármennyire apró vagy másoknak épphogy lényegtelen, attól még a jelentőségük igenis fontossá válhatott akkor, mikor úgy éreztem maga alá kerítenek a rossz érzések. Egyre viszont kifejezetten vigyáztam; nem lehettem az, aki az utolsó csoportba tartozott, aki egy másik személybe kapaszkodott a saját boldogsága érdekében. Híján az életembe lévő emberi kapcsolatoknak tudtam jól, hogy bármennyire is fontosaknak is ígérkezzenek, ugyanolyan átmenetiek is lehetnek. Abban az esetben pedig, ha valaki a biztos pontot keresi a mindennapjai során kétségkívül nem szerencsés egy másik embert választania, mert meglehet a kezdeti időszakban minden jól alakul, de mihelyst az az egy kilép az életéből, pótolhatatlan hiányt hagy maga után. Olyan űrt, melynek begyógyulását csak az idézheti elő, aki a kiváltó oka is mindennek. Saját magamon tapasztalhattam meg ezt az elmúlt két hónapban, ahogyan most azt is, mennyire egyszerű illúzióba ringatni magunkat, ha egy darabot visszakaphatunk a múlt könnyed eseményiből. Jake még mindig olyan személy az életemben, aki fontos szerepet tölt be a szívemben, ez pedig legyünk bármilyen viszonyban, válasszon el nagy méreteket öltő távolság, soha nem is fog változni. A mi kapcsolatunk nem egy megszokott tündérmese ihletődése, mindazonáltal semmire nem cserélnék el egyetlen percet sem, amit a megismerkedése óta vele tölthettem. Örömöt, kalandot és egyfajta természetességet hozott az életembe, egy olyan kizökkentő egységet a megszokott rutinból, amibe könnyű volt beleszokni, megértetni magammal az ellenkezőjét viszont annál nehezebbnek hatott. És bár minden egyes másodpercben érzem az érem két oldalát, a helyes megfogalmazását és a helytelenségét mostani tetteimnek, tudom jól azt is mellette, hogy ez csak egy átmeneti kitérő ami a hazautazásommal véget is ér majd. Mégis a tudat, hogy a haragja irányomba már elmúlt és boldogabbnak tűnik legutóbbi találkozásunk óta, némileg könnyebbé teszi mindezt. Ugyanis képtelen lettem volna megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy olyan szakadékot képeztem közénk a múltban történtekkel, amelynek megugrására egyikünk sem lesz képes. Elveszíteni őt teljesen pedig minden változó közül a legrosszabb végkimenetellel ért fel.
A reggeli rosszullétemnek a konyhába érve alig akad már bármi nyoma, mégis inkább ülőhelyzetbe fészkelődök, nehogy újabb meglepetések érjenek általa. Azonban arra magam sem számítok, hogy nem az én állapotom hozza magával az újabb fordulatot reggelünkben, hanem annak a számomra ismeretlen nőnek a megjelenése, aki úgy tűnik egészen otthonosan mozog a házban. Nem kell sok idő ahhoz, hogy az archoz név is társuljon, ám viszont nekem pont elegendőnek bizonyul azon döntésemhez, melynek során visszavonulót fújok és inkább visszatérek a szobámba, mintsem olyan eseménynek legyek szemtanúja, ami még nehezebbé tenné jelenlegi kusza érzéseimet. Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel, olyan volt a valóság megtapasztalása. Ugyan arra számítottam, hogy már csak a gépen kell szembesülnöm vele, úgy tűnik a kegyetlen sorsú humornak más tervei akadtak velem. Tegnapi ruháim összeszedése nem okoz olyan nagy bajlódást és hiányában a többi dolgaimnak most külön örülök a táskámban talált plusz pulóvernek, melyet még a motel elhagyása előtt tuszkoltam bele. Nem az a kifejezetten fázós típus vagyok, de Alaszka még az én határaimat is különösen megforgatja. Elmondhatatlan módon a rosszullét kerülget és ami túlságosan nem segít, hogy mellette annyira hülyén érzem magamat. Szívem szerint összekapnám az összes magammal hozott dolgomat és még ma visszautaznék, de mivel ígéretet tettem Neki, hogy megejtjük azt a vizsgálatot, nem akarok az utolsó pillanatban elállni tőle. Ugyanakkor számomra se lenne mellékes, ha tisztában lennék mire számítsak a saját életemmel kapcsolatban. Ettől függetlenül lehetetlennek érzem, hogy félretegyem azt a kellemetlenséget, mely odalent Leti megérkezésével ébresztett rá, miszerint ideje lenne észhez térnem. Felébrednem, elengednem a múltamat, hogy pusztán a kérdéses jövőmmel foglalkozzak. De amit leginkább megtanultam a munkám során, hogy amíg szavakkal könnyű lezártnak felcímkézni az életünkben felmerülő problémákat, addig gyakorlatban sokkal nehezebb azt kivitelezni.
Kopogások hangja zökkent ki cikázó gondolataimból, melyet egy ismerős hang követ. Élesebben szívom be a levegőt, de már csak ezután vagyok hajlandó szembenézni vele.
- Gyere. - tárom szélesebbre az ajtót, miközben a táskámhoz megyek és egy hajgumit előkeresve belőle kezdem egy magasított copfba rendezni szőke tincseimet. - Gondoltam nekiállok készülődni. Nem vette volna ki magát jó néven később, hogyha olyan lengén jelenek meg a kórházba. - fűzöm hozzá, de még mindig nem vagyok hajlandó leülni. Helyette rendbe szedem a szoba azon részeit, ahol nyomát hagytam reggeli készülődésemnek.
- Sok vizsgálatot fognak majd elvégezni? - kérdezek rá, miközben az ágyra helyezkedek és most először nézek fel arcának vonásaira. Szavakba sem tudnám önteni hogyan érzem magamat jelenleg és az sem biztos, hogy szeretném. Mármint okom sem lenne őt hibáztatni vagy bárki mást magamon kívül attól a ponttól kezdve, hogy tegnap felszálltam az idetartó gépre.
- Leti..aranyos lánynak tűnik. Maradhatott volna azért reggelire. - lepillantok a nekem hozott finomságra és egy párnát helyezek a hátam mögé.
- Biztos jutott volna neki is, mert amilyen ideges vagyok a vizsgálatok miatt, az se biztos, hogy képes leszek egy falatot is leerőltetni a torkomon. - elfintorodok ennek hatására gyorsan terelve a barátnőjével kapcsolatos véleményemet. Azt hiszem egyszerűen csak időre van szükségem, nehogy valami gyerekes válasszal éljek, amiért sikerült túllépnie, miközben én még mindig ugyanúgy abban az ábrándképbe ragadtam.

.

A kellemetlenebbik részén már túl voltam, hogy a két lány összefutott és ezzel egyenesbe hozták a szívgörbémet is egy rövid másodpercre. Minek kell nekem állandóan bajba sodornom a kis testemet és elmémet? Miért nem lehetek amolyan magányos farkas, aki eléldegél a hóval szimbiózisban, esetleg még a kutyákat is erre a lapra tenném fel, de nőkről szó sem lehet. A problémáink nagy részét ők teszik ki, erre élő példa a barátom is, aki most szakított a kapcsolatnak sem nevezhető nőjével. Ha engem kérdeznek, akkor nem volt az sosem, mert bármennyire is szeressem Jamie-t és Tessát, a lány hasonló természet, mint én és irtózik az elköteleződéstől. Egyszer már majdnem igába hajtottam a fejemet, és annak sem lett jó vége. Beláttam, hogy a nősülés nem egyenlő azzal, ha mások igényeit helyezzük előtérbe és ez alapján hozzuk meg a sorsszerű döntéseinket. Mia nem illett hozzám, még az öcsémet sem volt képes elviselni, akkor mégis mit vártam tőle? Nem kellett még több bonyodalom, és hiába törekedtem a nyugis életre a világ másik végén, valahogyan rám találtak ama tényezők, akiktől nem tudtam elszakadni, vagy nem is kellett volna. Madelaine Riggs már egy ideje az életem részét képezi, de hogy milyen státuszban? Voltunk már haverok, kutya tulajok, aztán barátok, végül szeretők, aztán lakótársak. A skála széles, és nekem még mindig nem sikerült beskatulyáznom őt annak ellenére sem, hogy Leti csak a szerető fogalmába fért bele. Nem szándékoztam együtt élni vele, vagy hosszabb távon elképzelni a jövőnket, ahol közösen vezetünk egy éttermet, vagy kutyákat tartunk. A lelki fejlődésemet nem segítette elő, csak akkor volt jó, amikor ágyba kellett vinnem, mert ott aztán működött a kémia, de még mennyire. Nem kellett semmit sem kérnem, mert azonnal rátalált a gyenge pontjaimra és perceken belül padlóra küldött, ellenben az emlegetett szőkeség sokkal összetettebb érzelmeket váltott ki belőlem. Pontosan ez volt az oka annak, hogy zavart a találkozásuk, mert láthatólag nem volt jól a szöszi, és nem is hibáztattam érte. Gondolom nem a rosszullétek miatt utazott ennyit, de kibukott a baja, és nekem kutya kötelességem volt, hogy megtegyem érte a minimumot…de miért is? Barátok vagyunk, kisegített a bajból, és megörülnél Lester, ha valami baja esne, és te nem lennél ott? Ez összefoglalta az aggodalmamat és a kifogásokat is, melyeket magamnak gyártottam az éjszaka folyamán. Maddie eliszkol a kellemetlen találkozás után, én meg kettesben maradok az új jelölttel. Könnyedén leráznám Letit, de nem lenne fair vele szemben sem, ha nem tennék említést a Maddie-vel eltöltött közös múltra, mégsem jönnek a szavak a számra és csak annyival zárom le, hogy este felhívom, vagy nem. Előrébb való nekem jelenleg, hogy bejuttassam a másikat a kórházba és kiderítsem a fejfájásának az okát, vagy legalább közelebb kerüljek a valósághoz. Nem mertem felvázolni, amit az éjszaka közepén dumáltam le a haverommal, így csak magamban latolgattam az esélyeket a legrosszabbra. A barna távozását követően egy tálcára pakolom a reggelit, és azzal együtt megyek fel az emeletre, de mindvégig árgus szemek követnek. Bevallom, hogy néha félelmetesek a kutyáim, mert ráéreznek, ha vaj van a fülem mögött. A kopogással próbálkozom első körben, hátha nem kell áriát adnom, hogy beljebb léphessek, de csiga lassan telnek el az óra mutatói, és konkrétan nem történik semmi. Megfordul a fejemben, hogy rosszul lett, esetleg annyira berágott rám, hogy ezek után még kommunikálni sem fogunk, de aztán megtörik a jég és kinyílik előttem Aladdin csodabarlangja. A torkomat megköszörülve lépek be és az ágy szélére helyezem a tálcát, de aztán egyből rásiklanak a kékjeim.
- Senki nem fogja rajtam kívül nézni, hogy miben vagy, ha nem gond. – vonom meg a vállamat, de valahogyan az is nehezére esik, hogy megálljon és egy kis figyelmet szenteljen nekem. Megértem, hogy baromi kínos egy másik nővel találkoznia, de ha őszinte akarok lenni, akkor nem is tartoznék neki elszámolással. Nem vagyunk együtt, de akkor miért érzem, hogy nem kellett volna megbántanom őt? Megtámasztom a kezemet az ágy szélén és a nagy frizurakészítés rejtelmeiben merülök el. – Igen sok vizsgálat lesz. Laborba megyünk először. – közlöm vele a tényeket, de olyan hirtelen váltunk témát, hogy én is beleszédülök ebbe a fene nagy érdeklődésbe. – Leti valóban kedves, de nem kellett maradnia reggelire, és csak a kutyák miatt szólt, hogy nézzek ki a pajtába, mert odalent már káosz uralkodik, ha nem engedem ki a nagyságos asszonyokat. – sóhajtok egyet és idegesen túrok bele a hajamba, aztán a tarkómra fektetem a karomat. – Maddie kérlek…enned kell valamit. Most nem olyan vérvizsgálat lesz, ahol vércukrot nézünk, valamit enned kell, vagy legalább egy-két falatot, nehogy összeess nekem. Veheted parancsnak is…és ami Letit illeti, ne törd a fejed rajta, mert a mi kettőnk dolgához semmi köze. – emelkedem fel az ágyról és úgy döntök, hogy jobb, ha most adok neki egy kis időt az egyedüllétre. – Felöltözöm én is, és megetetem a jószágokat. – búcsúzom el a kilépés előtt, aztán a szobámba zárkózom be, de iszonyú pipa és zavart vagyok. Az egyik kedvenc szürke pólómba bújok bele, és hozzá egy farmerba, meg egy sötétkék North Face cipzáras pulcsiba. Nem forgolódom sokat, egy gyors fogmosás és arcmosás után máris az ebekkel foglalkozom. A kinti légkör baromi hideg, a seggem is befagy, amint elhúzom a pajta ajtaját és négyen támadnak le egyszerre. – Ne…. – kiáltok fel, de már késő, mert a hóban kötök ki, és úgymond a legnemesebbik szervem is piciny méretűre zsugorodik össze. Ceaser rám se hederít a szagok után menve keresi máris Samirát….

Ahogyan már legalább az ötödik tiszteletkört teszem a számomra kijelölt szobában, úgy érzem magamat, mint egy haragos kislány, akit éppen most szembesítettek azzal, miszerint a Mikulás nem létezik, ezért most itt az ideje arra, hogy rájöjjön, mégis akkor kitől kapja majd továbbra is az ajándékokat? Oké, ez a hasonlat közel sem felnőttes eszmefuttatásra vall, de az érzés hasonló. Elárulva érzem magamat és nem, egyáltalán nem Jake által, legfőképp magam miatt vagyok ebben a helyzetben. A normális emberek két hónap alatt felfogják, hogy hahó kislány, vége van! Ezzel szemben Madelaine Riggs mit művel? Túlanalizálja a dolgokat. Keresi a képletben a hibát, magában a javítanivalót és próbálja a helyzet pozitívumára fordítani azt a káoszt, ami az életét testesíti meg. Nem vagyok az a nő, aki a szüleit fogja hibáztatni az életében meghozott bakijaiért, mert persze, bűnbakot keresni nagyon könnyed gyerekjátéknak ígérkezik, ám eljutottam abba a korba, ahol már képes vagyok felelősséget vállalni a magam hülyeségeiért. Ettől függetlenül nem fogom azt mondani, hogy nem rengette meg alapjaiban a velünk született végtelen romantikus énemet a szüleim csapnivaló házassága, apám nemtörődöm jelleme vagy anyám félrelépései és hirtelen felbukkanásai. Komolyan, ebből akár még egyike is lehetne azoknak a misztikus filmeknek, mert mintha hallottam volna hasonló című remekművet a múltkor. Nem tudnám kizárni, hogy ez mélyen belül nem ivódott bele valahol a gondolataimba és határozta meg eddig is minden egyes meghozott döntésemet, amit az életembe toppant kapcsolatokkal tettem. Azt sem tudnám határozottan állítani, hogy nincs köze a másokhoz való kötődéshez, ami meglehetősen jól indul a kezdetekben, aztán végül olyanná válik, mint amit félúton elkapott egy macska és azonnal összekuszált, mielőtt én magam is nekiállhattam volna kibogozni azt.
Beletörődően szusszanok egyet és inkább a cuccaimat rendezem el a szobámba. Minden annyira zavaros és kegyetlenül feszélyez. A telefonomra téved a tekintetem és fejben eljátszom a gondolattal, hogy felhívom Jaredet, csak azért, hogy jöjjön el értem, mert elszúrtam. Hülye voltam és tudom, hogy a háttérben próbált figyelmeztetni úgy, hogy ne bántson meg a szavaival, de ettől még nem hallgattam rá. Annyira könnyű volt más életét rendbe tenni, jó tanácsokat osztogatni, majd kettőt lépni és az enyémet totálisan elszúrni. Ő figyelmeztetett, hogy nem jó ötlet, de általában ezt művelte velem. Próbált kizökkenteni a komfortzónámból és hagyta, hogy a saját hibáimból tanuljak. Most az egyszer, csak most ezzel az alkalommal kapcsolatban ne járt volna el így. Mégsem fogom kezembe a telefont, mert akkor tudom jól, hogy lemaradok azokról a vizsgálatokról, amik az életembe kerülhetnek. Már a gondolatától is kiráz a hideg ennek a gondolatnak, de túl kell esnem rajta. Ahhoz, hogy szembenézzek jelenlegi legnagyobb félelmemmel, muszáj félretennem a mérgelődő kislányt, aki elárulva érzi magát és azt a nőt is, aki egy olyan kapcsolatért áhítozik, aminek már nem túl nőiesen kifejezve, de lőttek.
Kell egy másodpercnyi idő, hogy beadjam a derekamat az ajtó kinyitására, utána viszont mást sem csinálok, csak próbálok nem Jake Lester arcára nézni, mert őszintén szólva nem tudom eldönteni, hogy lekeverjek neki egyet vagy…nos, azt hiszem jobb nem eljátszani még fejben sem a másik lehetőséggel.
- Persze..ez remek hír. – kezem a csípőmre téved és egy-kettőt bólintok, mielőtt beharapva alsó ajkamat végül megadnám magamat és leülnék az ágyra, szigorúan megtartva azt a biztonságos távolságot közöttünk. Nem lenne szerencsés túlságosan közel merészkednem hozzá úgy, hogy azt se tudom mit akarnék vele most csinálni. Muszáj a vizsgálatokra koncentrálnom, önmagamra. Milyen tanácsokat is szoktam ilyen esetekben osztogatni másoknak? Bizonyára azt mondanám, hogy a felépülésem a legfontosabb. Az, hogy a reggeli rosszulléteimtől elbúcsúzhassak, mielőtt az búcsúzna el tőlem és akkor tudom, hogy bizonyára én húznám a rövidebbet. Igen, jó lenne innentől kezdve visszatérnem ahhoz az önmagamhoz, ahhoz a biztonságos, előre megtervezett életemhez, amit már jól ismertem. Ott van Jesse, ott a munkám, amit szeretek, a megszokott hobbijaim…léteznek olyanok egyáltalán? Muszáj lesz, mert ha nem teszem, azzal csak még inkább önmagamnak ártok és tekintetbe véve a szívem környékén lévő kellemetlen érzést, talán nem kellene, hogy ez még rosszabb legyen.
- Hosszú lesz, de ha a nap végén okosabbak leszünk ettől, akkor ártani biztos nem fog. Csak legyünk túl rajta. – feltekintek az arcára és habár én kezdtem bele az egész Leti-téma felhozásába, most inkább hanyagolnám azt, ezért szavak helyett bólintással fejezem ki megértésemet. Bármiért is volt itt, bármennyi időt is töltött volna a házában, nem rám tartozik. Végtére is, én tolakodtam be egy olyan életbe, aminek már egy jó ideje nem vagyok a részese.
- Megpróbálok enni, ígérem. – apró mosollyá formálom ajkaimat, majd miután magamra hagy, már csak akkor nézek vissza a tányéromon lévő finomnak tűnő reggelire és kisebb győzködések árán azért mégis nekikezdek. Bármennyire is lett oda az étvágyam az elmúlt percekben, nem kockáztatnám meg, hogy még inkább elhúzódjanak a vizsgálatok, csak mert megtagadtam magamtól mindezt.
Percekkel később hagyom el csak a szobát és mosom el a tányért magam után. Csípőmmel a pultnak dőlök és pár kortyot még iszok a teából, de eme nyugodt pillanatból a kintről beszűrődő hangok vetnek véget, melyet a kutyák feltűnése is követ. Gyors mozdulatsorokkal bújok bele a csizmámba, a kabátomat viszont már csak kifelé menet veszem fel és körbetekintek odakint. A kutyák elevenebbek mint valaha és Jake-t is nemsokára felfedezem a hóban. Odasietek és megállok előtte úgy, hogy ezáltal olyan hatást keltek neki, mintha fejjel lefelé figyelnénk egymást.
- Meg se merem kérdezni mit művelhettél a kutyák ellen, amiért ezt kaptad. – a kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem, majd tovább érdeklődök.  
- Miben tudok itt segíteni? Ketten lehet gyorsabban haladnánk. – ajánlom fel, miközben előhalászom kabátom egyik zsebéből a sapkámat, majd miután eligazgatom a fejemen, akkor egyenként a kesztyűimbe is belebújok a másik zsebemből megszerezve azokat.

.

Az a fajta srác vagyok, aki feltalálja magát a bajban és nem reked meg egy szinten. Az alaszkai élet közel állt a szívemhez, de feladni a hivatásomat sem lett volna egyszerű. Nagyon sokat küzdöttem érte, hogy most ott legyek szakmailag, ahol vagyok. A katonaság és az orvosi nem fért volna meg egymás mellett, de én kibírtam és meglett az eredménye. Milyen érdekes felismerés, hogy az öcsém nem végzett egyetemet és mégis látom rajta a tanultságot. Nem buta, megvan a magához való esze, csak ő sokkal gyakorlatiasabb, mint én. Nekem nem megy az, hogy simán leléceljek, és elfussak a felelősség elől. A szüleink halála óta én viselem ezt a keresztet, de mostanság kezdem átadni, vagyis az egyik részem úgy van vele, mintha valamilyen szerepcsere menne végbe. Az öcsém lett az, aki most teret enged nekem, fenntartja a házamat New Yorkban, mert nagyon remélem, hogy nem adósodott el, vagy lépett le máshová. Nem véletlenül hagytam neki ott, csak a rezsit kell kiegyenlítenie, mert a többi az én nevemen van. Tény, hogy nekem van több pénzem, és adtam is neki kölcsön, de már jó ideje nem találkoztunk és nem is utaltam neki. Magára hagytam, és aggódtam is, de be kellett látnom, hogy most az a legfontosabb, hogy jobban legyek. A magányos hétköznapok átformáltak, egyre erősebb lettem és kifejezetten jót tett nekem ez a szünet és az elszakadás New Yorktól. Az már más kérdés, hogy mit hagytam a hátam mögött, és mire gondoltam én azt, hogy ez így a helyes. Maddie nem így gondoltam és utánam jött a királylány. Sosem feltételeztem volna róla, hogy meg fogja tenni, de most itt van. A kalandjaink nem értek véget, és habár szakítottam vele, mégsem éreztem úgy, hogy erre lezárásként kellene tekintenünk. A rosszullétei egy új fejezetet nyitottak, és bármennyire is ódzkodtam a munkába való visszatéréstől, sajnos nem halogathattam már sokáig. A kórházban is vártak arra, hogy mit fogok mondani, vagy milyen döntést hozok. Abban már most biztos voltam, hogy nem fogom elvállalni a főorvosi asztalt. Nem nekem találták ki a papírmunkát, és a gyakornokokat sem. Belefáradtam abba, hogy tehetségeket engedjek ki a kezeim közül, meg sem várták, hogy mit szólok hozzá, csak leléptek és véget is ért a közös munka. Megannyi sikertelen kapcsolat áll a hátam mögött a professzionális berkeken belül is. Maddie-t is ebbe soroltam az elején, de már most látom, hogy ennél sokkal több lesz. A magánéletemtől nem tudom elválasztani, ami a jövőben bonyodalmat is okozhat. Kinek merne a keze alá feküdni, ismerem már annyira, hogy ő sem bízik meg akárkiben, és ha igazam van, akkor lehet ez sem elkerülhetetlen. Jobb lenne, ha nem festeném az ördögöt a falra, mert a végén beigazolódik a legnagyobb félelmem. Leti felbukkanása nem könnyítik meg a helyzetünket, és szerintem, ha eddig sikerült is megnyugtatnom a szőkeséget, akkor most búcsúst mondhatok neki. Miért nem hagytam egy üzenetet Letinek, hogy ma ne jöjjön át? Késő bánat, és ideje lenne azzal foglalkoznom, ami prioritást élvez, és az nem az, hogy nekem milyen nőügyeim akadtak az elmúlt két hónapban. Gyorsan lerendezem az utóbbi hölgyeményt és a másiknak reggelit viszek fel. Nem repes az örömtől, hogy újralát, de én nálam időzik, és én is fogom megvizsgálni. Jobb lenne túllendülni ezen a kellemetlen beszélgetésen, és mégsem sikerül teljesen. Minek kell neki mindenkit dicsérnie? Nem érdekel, hogy mennyire kedves Leti, mert semmi köze a mi ügyünkhöz. A reggelire már nem is teszek említést, csak megkérem, hogy egyen pár falatot, addig én a kutyákkal foglalkozom odalent. Az öltözködést nem nyújtom el, de a kabátot bent hagyom, amikor kimegyek a pajtához. Ki se kell nyitnom az ajtót, az kinyílik magától is és rám vetődik négy eb is. Megszólalni se marad időm. A hó lep el teljes mértékben azt hiszem, hogy a nemesebbik szervem is minire zsugorodik, ahogyan maga alá temet a hideg fagy. Az itteni időjárás egészen várható volt, de azt nem gondoltam, hogy ekkora vihar kerekedik belőle. Nem sok mindent látok, csak kapálózom, és megpróbálom a számból is kiköpni a nem túl jó havat, de végül egy szőke angyal képében érkezik a segítség, aki a kezét nyújtja nekem. Belekapaszkodom az ujjaiba, de akkora a lendület, hogy a végén én rántom vissza őt. A sapkáját nem tudja felvenni és a kesztyű is mellénk hullik, de ami nagyobb baj, hogy egyenesen a hasamra esik. Nekem újabb bent tartott levegő, neki meg egy hideg zuhany a benti meleghez képest. Az oldalamra igyekszem fordulni, de az nem lenne túl szerencsés, ezért megfogom a fenekét (pofátlan vagy sem), és úgy helyezkedem, hogy a szemébe nézhessek. – Innen nem fogunk tudni felkelni, így keresnünk kellene egy lankásabb részt. – ajánlom fel az ötletet, de nem eresztem el. – Bocsáss meg, hogy magammal hoztalak, de ez ilyen….ha éhesek, akkor nincs menekvés. – az abszurd helyzetre való tekintettel nevetek fel hangosan, és az ő arcvonásait fürkészem. – Minden rendben? Szédülsz…mert ha igen, akkor még nem mozdítalak meg. Nyugodtan mondd meg. – aggódva mérem fel az állapotát.

A menekülőtaktikám a valóság elől, ami egészen a szobába vezet engem egészen sikeresnek hat azokban a percekben, amíg egyedül vagyok odabent. Leti érkezése, sőt az egész létezése felkavar, hiszen eszembe juttatja az elmúlt két napban lévő összes tettemet. Ahogyan Jake-hez álltam, amiképpen viselkedtem a közelében. Azt, hogy mennyire szerettem volna visszakapni valamit a múltból és enyhíteni a maga mögött hagyott hiányt, mellyel még két hónap elteltével sem voltam hajlandó igazán megbarátkozni. Hülyeség lett volna nem számolni azzal a lehetőséggel, hogy Jake a külön töltött idő alatt ne jött össze volna valakivel, de a tegnapi csók összezavart és elegendő volt azokhoz a kételyekhez is, amik előszeretettel gyengítették meg az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Még ha az én nyugtatásomért történt is mindez és semmilyen hátsó szándékot nem tartalmazott, akkor sem tudok elszámolni magamban azzal, hogy mindeközben Leti létezett és a lány szavaiból leszűrve várt is tőle bármiféle üzenetre. Nem vagyok és soha nem is voltam az a személy, aki belerondított mások kapcsolatába. Tiszteletben tartottam és ha még bármilyen érzésekkel is küzdöttem, akkor is inkább letettem róluk, hiszen kevés ahhoz hasonló undorító viselkedés van, amikor a másik úgy dönt, tönkreteszi valaki életét csak mert az övével éppenséggel elégedetlen. Én nem voltam ilyen, mégis most úgy érzem magamat, mint egy betolakodó, egy harmadik fél, aki tudatán kívül olyan helyzetbe keverte magát, ami mások életére kihatással lehet. Örültem Jake boldogságának, hiszen tudatában voltam annak, min ment keresztül. Ott voltam mellette és láttam mennyire nem találja a helyét, még ha át is élt jobb napokat. Ugyan próbáltam segíteni neki, de tisztán látszik, hogy erre az útra, Alaszkára volt szüksége ehhez. Milyen ember lennék, ha tönkretenném neki mindezt? Kedvelem őt, szavakkal nem tudnám kifejezni mennyire fontos Jake számomra, de arra kérni, hogy újra térjen vissza múltbéli önmagához csak hogy én boldogabb legyek olyan önzőség, amit ha meglépnék, sosem tudnék újra tükörbe nézni miatta. Valakinek könnyebben megy a túllépés, valakinek nehezebben és én mindig is a második csoportot erősítettem, ebben nem volt semmi újdonság. Ez viszont az én harcom, az én érzelmi vívódásom, amit magammal kell lepaktálnom és most talán, hogy tudok Letiről, könnyebb lesz szembenézni azzal a valósággal, amit eddig olyan lelkesen tagadtam meg magamtól. Még ha most kegyetlen rosszul is érzem magam tőle.
A reggeli miatt történő újratalálkozásunk csak az árnyéka a fürdőben történő önmagunknak és nem is tart túlságosan sokáig ahhoz, hogy mélyebb elemzésekbe kezdjek kettőnket illetően. A tányéromon lévő étellel szemezek és a vizsgálatok járnak a fejemben, melyeket ő is emlegetett az előbb. Tartok tőlük és bár a hajnalban érződött pániknak már csak az enyhébb verzióján megyek keresztül jelenleg, ettől függetlenül még mindig velem van az az egészséges félelemérzet, ami az eredményekkel kapcsolatban vert gyökeret gondolataimban és hangulatomban egyaránt. Az üres tányérral és bögrével térek vissza a konyhába és bár megfordul a fejemben, hogy nem kellene őt zavarnom odakint, mégis a nem túl biztató hangok elég bizonyítékot adnak arra, hogy valami félresikerült az etetés folyamatában, erről pedig nem sokkal később magam is megbizonyosodok. Felajánlott segítségem azonban abban a pillanatban egy lavinát indít el, ahogyan elvesztem az egyensúlyomat és vele együtt a hóba kötök ki.
- Úristen..Jake.. - eszmélek fel a váratlan eseménysorozatból. - Nem ütöttelek meg nagyon? - a hasfalát tapogatom végig, aztán meg úgy húzom el róla a kezemet, mintha valami bűnt követtem volna el. Mint azok a múzeumi darabok, amihez ki van írva, hogy megérinteni tilos, mégis akad pár vállalkozó szellemű egyed, aki figyelmen kívül hagyja a figyelmeztetést. Most én is úgy érzem magamat vele kapcsolatban. Ám úgy tűnik az ő keze is elkalandozik, ami miatt érdeklődően tekintek fel az arcára.
- Biztos pontra akadtál? - kérdezek rá szemöldökömet enyhén felvonva, miközben azt ecseteli miképpen kellene ebből a kellemetlen helyzetből kimásznunk, amibe sodortuk magunkat. Körültekintek, hogy én is felmérhessen hol lenne a legegyszerűbb mindkettőnknek, de mielőtt bármire is rábukkanhatnék, a nevetése eltereli a figyelmemet ahogyan azzal együtt a mondanivalója is.
- Ne is törődj vele. Igazán üdítő tevékenység a hóban hemperegni veled. - újra keresem a lehetőségeket, a kérdésére viszont válaszként kezdetlegesen a fejemet ingatom.
- Velem minden rendben Jake...te neked viszont teljesen elment az eszed, hogy egy szál pulóverbe jöttél ki? - a vállába bokszolok nem túl nőiesen és tőlem közel sem megszokottan. - A szédülésem legyen a legkisebb probléma, inkább találjuk ki hogyan mászunk ki innen, mielőtt jégkrémmé válsz. - sóhajtok egyet, majd melléktevékenység gyanánt beharapom az alsó ajkamat gondolkozásom közepette.
- Talán ott egy kicsit arrébb jobban összejönne, nem? - morfondírozok, majd tanácstalanul ismételten az arcára vezetem tekintetemet.
- Van valami okos ötleted, Lester? - kérdezek rá, hiszen egyelőre én még mindig nem vagyok biztos, hogy a saját elképzeléseim sikeres ösvényre vezetnek majd minket.

.

Jó embernek tartom magamat? Megüt a ménkű, hogy nem tudok úgy állni a másikhoz, ahogyan megérdemelné. Rengeteg kapcsolatom ment tönkre azért, mert én voltam a balfasz, és itt nemcsak a szerelmi vonalra gondolok, hanem a barátira, vagy éppen családira. Az egyik részem például az öcsémet bünteti, holott örülnöm kellene neki, hogy életben maradt, és megtaláltam. Évek estek ki egymás nélkül, és amikor lenne lehetőségünk építkezni és energiát, időt áldozni egy erősebb kapocs kiépítésének az érdekében, akkor elmenekülök egy másik helyre, ahol felfedezhetem saját magamat. Önismereti tréningen vagyok, de sosem jutok el a felismerésből a cselekvésig. A kérdésre nem tudnék felelni. Régebben szemrebbenés nélkül rávágtam volna, hogy az vagyok, de most, ahogyan Alaszkában vagyok, és azon töprengek, hogy kinek ártottam, és kivel lehettem volna őszinte…hirtelen megremeg alattam a föld, és rádöbbenek, hogy egyik sem vagyok. A rossz döntésekből születnek a rossz tapasztalatok is. Megérdemlem, hogy szeressenek, hogy valóban elköteleződjek egyetlen nő mellett? Irigykedtem az öcsémre, és ezért kerültem a társaságát. Hannah ajándék volt, nekem meg nem volt még nőm sem, nemhogy gyermek a láthatáron. Erőseb érződött bennem a késztetés, hogy apává váljak. Nem másét szerettem volna dajkálni, hanem a sajátomat. Egy aprócska életet, ami belőlem fogant, és engem szólít annak…és nem az öcsémet. Igazságtalannak tartottam, hogy neki összejött a baba és különösebben nem kellett érte tennie semmit sem, én meg azon küzdődtem, hogy megtaláljam őt. Úgy lett volna jogos, ha lerója a tartozását. Önzőség kimondani, nem merem felvállalni, hogy egyfajta adósságot halmoztam fel. Felneveltem őt, az apja helyett voltam az, aki támogatta és elment a világ másik felére is, hogy harcba szálljon. Eltűnt…önzően felszívódott…és ezt nem tudtam neki teljesen megbocsájtani. Mindent azért tettem, hogy neki jobb legyen, azért dolgoztam és robotoltam, hogy egyetemre mehessen, ne kelljen azt átélnie, mint nekem. A szüleinket elvesztettük, de neki nem kellett volna a drogok felé fordulnia, ha már volt egy bátyja. Mit ért az a sok évnyi felvigyázás? Mélyeket sóhajtok, ha egyre jobban belemerülök az érzelmeim kuszaságába. Madelaine mit ártott nekem? Baráttá fogadott, foglalkozott velem, befogadott a házába, és azzal háláltam meg neki, hogy elhúztam a csíkot? Őszintén szólva nem úgy tűnt, hogy én lennék a neki való férfi. Nem érdemeltem meg, hogy engem szeressen, mást kellett volna találnia, és másban keresnie a partnert. Pisztollyal fenyegettem, elment az eszem, és szexre használtam. Maddie boldognak érezhette magát, de arra nem lehetett büszke, hogy milyen férfi volt az oldalán. Könnyebben meneteltem ki a kínos helyzetünkből, mintsem megmondtam volna neki, hogy mi a bajom. Pszichológus, bárkinek tudna segíteni, de én nem akartam, hogy ő oldja meg a problémáimat. Választanom kellett, és akkor úgy láttam, hogy ő egyszerre orvos, és barátnő is igyekszik lenni, de a kettő nem lehet. Nekem a barátomra volt szükségem, aki megért, de nem avatkozik közbe. Elrontottam én is, nemcsak ő, és tartoztam neki annyival, hogy elmondom.
A szobában hagyva az jár a fejemben, hogy erre a beszélgetésre nem a vizsgálatok előtt kellene sort keríteni, mert most fontosabb az egészségügyi állapota. A rosszullétek nem fognak maguktól elmúlni, és a végére akarok járni, hogy mi okozza neki a fejfájást, és az ájulásokat. Az ajtót kinyitva aztán egy másik égetőbb bajforrásra kell figyelmet fordítanom, pontosabban négy kutyára, akik észre sem akarnak venni, és belelöknek a legközelebbi hókupacba. Nem esik jól a hideg érintés a bőrömön, de még kimászni sem tudok rendesen a szűz rétegből. Ott fekszem, mint egy darab fa, de hamarosan a szőkeség személyében érkezik meg a felmentő sereg. A kezét nyújtva már érzem, hogy nem fogja elbírni a súlyomat, szóval rántom magammal, és sikerül úgy elterülnünk, hogy onnan egy egész csodával fog felérni, ha kimászunk. Helyezkedem jobbra is meg balra is, de aztán nem jutok dűlőre. – Én nem ütöttem meg magam, de érted jobban aggódom. – adom a tudtára, miközben a mellkasomon tapogat végig, de kvittek leszünk, mert ekkor fogok rá a fenekére is. – Ahogyan te nálam az előbb. – szemezek vele egy sort, hogy vegye a lapot. Nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, de nekem se megy könnyebben a mozgolódás, és arra is vigyáznom kell, hogy neki ne essen bántódása. – Nem gondoltam bele, hogy mekkora kár fog érni. Ceaser nem bírt a vérével, és már keresi Samirát. Nem tudom, hogy mi ütött belé, de állandóan védelmezi, nem mintha rászorulna. – mélyedek bele a kéklő lélektükrökbe. – Egy pulcsi…nem fogok megfázni. – bizonygatom az igazamat, de jó lenne, ha nem időznénk sokáig ebben a pozitúrában. A szélső oldalon van egy lejtő, és jobb ötlet híján arra sandítok. – Mi lenne, ha legurítanálak ott, és utánad mennék? Ez beválhat. – egyre erősebben hajlok efelé, és már nem kérek engedélyt, hanem meglendítem és máris gurul lefelé. – Tartsd vissza a lélegzeted. – kiáltom utána és már nem kell sok idő, hogy én is kövessem. Arccal lefelé érkezem meg a hóba, és prüszkölve állok fel a földről. A kezemmel oszlatom el a fehér lepelt, és nyújtom a karomat, hogy felsegítsem őt, de a mozdulat annyira jóra sikeredik, hogy a mellkasomhoz vonom a törékeny testét. – Így már sokkal jobban festesz. – pillantok le rá, de valahogyan elkalandoznak a kékjeim a szirmai környékén. – Fázol? – suttogom közénk, aztán elszorul a torkom is. Az illata megcsapja az orromat, és nagyot kell nyelnem, hogy ne kezdeményezzek egy csókot. Mekkora ökör lennék vajon?

Bárhonnan is nézem, ez a reggel több részben is felülmúlta minden elképzelésemet. Noha nem éppen minden részleteit a saját kis vágyálmaim testesítették meg, de több szempontból tanulságosnak bizonyult. Olyannak, ami elegendő volt ahhoz, hogy visszazökkenve általa a valóságba megtanuljak egyet s mást önmagamról és azokról a határokról is, amiket már nem szabadna átlépnem.
A reggeli rosszullétemen már rég túl vagyok és most éppen a zavaros érzések epizódon igyekszek túllendülni, mintha valami rossz sitcom részese lennék. Sok megválaszolatlanul maradt kérdés merül fel bennem és sok kimondatlan gondolat, amelyeknek se helye, se ideje nincs ebben a minutumban. Tudom jól, hogy attól a ponttól kezdve mikor elhagyom ezt a szobát másra se koncentrálhatok majd csak a gyógyulásomra, hiszen azon felül minden más csak helytelen kitérőnek bizonyul majd. A jövőmmel és a jelenemmel kell foglalkoznom, amik épp elég bizonytalanok ahhoz, hogy még egy olyan érzéssel is megkínozzam magamat közben, amit a két ember közötti kapcsolatok bonyolultsága testesít meg. Hittem abban a kijelentésben, hogy az emberek társas lények és szükségük van a másikra, mégis egy olyan ponthoz érkeztem el érzelmileg, ahol egyedül az járt a fejemben, hogy a nap végén csak önmagunkra számíthatunk. Ha túl akarjuk élni, végig akarjuk csinálni, szükségünk van erre, önmagunk megmentésére.
Az odakint uralkodó időjárás számomra még mindig szokatlan és zord ahhoz, hogy ne vágyjak vissza egy puha takaró melege alá. Ehelyett viszont még több havat kapok és egészen testközelből tapasztalhatom meg, amikor segítségem félresikerül és Jake mellett kötök ki. Pontosabban rajta, ahogyan a kezeim is, amik előszeretettel kalandoznak el a másik mellkasát feltérképezve és felszínesen nem észrevehető sérülések után kutatva. Mintha egy percig is hittem volna valaha is a kézrátétellel történő gyógyításokba.
- Kutya bajom, tényleg. Akkorát nem estem. - erősítem meg állapotomat nyugtatásképp, hiszen én vagyok az aki szinte ráesett és kilapította mégis miattam aggódik? Bár kezének elkalandozásából ítélve kétlem, hogy maradandó sérüléseket okoztam volna neki vagy csak szimplán kezdi elveszíteni a kontrollt a fájdalom miatt.
- Aham, szóval ez ilyen adok-kapok módon működik?  - tovább érdeklődök, mert ugyan annyira nem ébreszt bennem zavart, hogy rajtam pihenteti a kezét, de szerintem a helyzetünket figyelembe véve ez annyira nem megengedett lépés lenne.
Miközben ő a kutyák viselkedését elemezgeti, én a körülöttünk lévő tájjal teszem ugyanezt, hogy rátaláljak a kijutási pontokra, de ettől függetlenül figyelek rá is.
- Biztosan oka van annak, hogy ennyire védelmezi. Régóta csinálja már ezt amúgy? - veszem fel vele a szemkontaktust érdeklődésem közben, de azért nem hanyagolom el azt a pillanatot sem, ahol nemtetszésemet fejezem ki az időjárásnak nem megfelelő öltözködésével kapcsolatban. Amit persze ő hanyag módon le is reagál, ezzel közel sem meggyőzve engem az igazamról. Egy percig sem tudok nyugodtabb lenni az ilyesfajta hősködéstől, még akkor sem, ha velem ellentétben ő már jobban beleszokott ebbe az időjárásba. Attól még kegyetlen hideg van és ezen semmi nem változtat.
Tanácstalanul fordulok felé és az ő segítségét kérem a továbbiakkal kapcsolatban, hátha neki jobb ötlete támad. És bár egy nem annyira messzebb lévő pontra felhívom a figyelmét, mégsem tudok a felvetésével vitába szállni. Már csak azért sem, mert mire úgy igazából szólásra nyithatnám az ajkaimat már egy nagyobb lendülettel együtt sodródok a 'kijutásunk' felé, nem túl kellemes élményeket hagyva ezzel magam mögött. A leérkezésem után arcom elől igazgatom el szőke tincseimet, melyeket hiába rendeztem korábban még egybe, most mégis úgy néznek ki, mintha nem is törődtem volna velük egy percet sem. Megadva magamat sóhajtok egyet, ám ahhoz túlságosan is a hideg és a pillanat hatása alatt vagyok, hogy egyedül felálljak innen, ezért Jake segítségével kerülök újra egyenesbe, meg ami azt illeti, túl közel is hozzá.
- Mihez képest jobban?  - elmosolyodok egy pillanatra. - Annyira nem nyerte el a tetszésedet a közös hóangyal készítés? - fürkészem kérdésem közben az íriszeit, de ő neki észrevehetően más helyen jár a tekintete és le merem fogadni, hogy a gondolatai is. Emiatt pedig én is kedvet kapok arra, hogy beszálljak ebbe a játékba.
- Ha most megcsókolsz Jake, én esküszöm visszavonszollak magammal a házba és megszabadítalak attól az irtó vékony pulóveredtől is. - rájátszva erre harapom be finoman alsó ajkamat, ha már úgyis annyira lekötötte a figyelmét, de hangomból enyhe figyelmeztetés hallatszik ki. - Szóval jól gondold meg mit csinálsz, mert kétlem, hogy képes lennék téged kiengedni utána a nap további részében. - vázolom fel neki őszintén a gondolataimat. Nem tehetek róla, egyszerűen ha így néz rám, azzal teljesen kiforgat a józan gondolataimból.
- De mi ilyet sajnos nem tehetünk, hiszen azzal összekuszálnánk mindent és a vizsgálatokról is lemaradnánk, ugye? Pedig annyira szeretnélek megcsókolni. - lemondóan sóhajtok egyet, majd elvonom róla tekintetemet.
- Ami azt illeti, most már nem is igazán fázok. Kezd egy kicsit talán melegem lenni. - újra a csábító kékségbe merülök, de még nem mozdulok a közeléből, ha már úgyis döntési helyzetbe kényszerítettem.

.

A hóban fetrengésre új sportágat állítok fel, ahol még nehezített pályának meghagyom azt is, hogy kettes csapatokban küzdjenek meg a versenyzők az első helyért. Nem akartam nevetségessé válni már az első reggelen, de a kutyák állandóan felülírják a fejben elképzelt napomat. Nem történhetett volna ez ma se másképpen, hiszen Ceaser-t kizárni felér egy büntetéssel, és emiatt engesztelhetem ki a délután folyamán. Az alfahím le sem szállt a szukámról, és bosszantott, hogy nem hallgat rám. Samira esetében már legalább elértem az évek alatt, hogy nem ellenkezik, de ha valamihez nincs kedve, akkor ő is sipít, meg vonyít...na meg szépen hátat fordít nekem, és úgy ül le az ajtó elé, mintha a világ legrosszabb gazdája lennék. Az éhes vagyok módszer még nem hatalmazza fel őket arra, hogy fellökjenek és következmények nélkül megússzák, de az jobban idegesít, hogy magammal rántottam a szőkeséget is, aki csak segíteni jött ki. Maddie alig egy órája volt rosszul, és a földön fetrengett, nem hiányzott neki, hogy még beüsse a fejét, vagy ráessek. Hiába minden észérv, valahogyan annyira összegabalyodunk, hogy még megmoccanni is alig tudok. Mentegetőznék, ha nem keresném a megoldást, de sajnos ehhez mindketten kellünk. Az egészben az a furcsa, hogy Leti felbukkanása óta kerültük a testi kontaktot, de most három perc alatt pótoljuk be a hiányosságokat. A mellkasomra vezeti a kezét, aztán én markolok bele a fenekébe, hogy ne maradjak adósa. A közelség új értelmet nyer, de más lehetőség híján még el kell viselnie, amíg fel nem tudok állni. A közelben észreveszek egy lankásabb területet, és oda száműzöm őt. A tekintetem többször veszik el az övében, és ha most rendes lennék, akkor felkészíteném, hogy nem lesz kellemes, ha átlendítem a másik oldalára, de a meglepetés ereje mellett teszem le a voksomat. Szépen elszámolok magamban háromig, és ellököm magamtól. Hallom még, hogy befogja a száját, aztán követem én is. A hátamat nyaldossa a hideg, arra sincs időm, hogy normálisan levegőt vegyek, mert orral előre érkezem meg a hóba. Az egész arcomat belepi, és úgy kell leráznom magamról, de nem megy akkora sikerrel. A kezeim is fáznak, meg a felsőtestem is. Majdnem sikerül megfeledkeznem róla, hogy nem vagyok egyedül, de ha már egyenesbe jöttem, akkor a kezemet nyújtom a másik félnek is, és felrántom a hóból. A lenyomatunk ott marad, de nekem az az elsődleges szükségletem most, hogy megbizonyosodjak Maddie állapotáról. A mellkasomhoz vonom és keresem a sérülés jeleit, a pupilláját fürkészem, de semmi rendkívülit nem látok benne. Ellenben hamar kalandoznak el a kékjeim a szája tájékán. Egy-két hó megtapadt rajta, de ami jobban kiemeli, hogy a hidegtől csak rózsaszínesebb lett. A kedvem is megjön, hogy leteperjem, mégsem vagyok tapló és csak nagyokat nyelek, hogy befogjam a számat, és ne kövessek el még egy hibát a tegnap este után. Leti kimondhatatlan falat emel közénk, de ami jobban meglep, hogy Maddie ezt ellenem fordítja. Régebben sosem tudtam volna olvasni belőle, egyszerűen egy talány volt a lány, de most úgy ontja magából a szavakat, hogy nekem is fel kell fognom. Nem szemérmeskedik, csak úgy a pofámba vágja az igazságot. Nem tagadhatom le, hogy megfordult a fejemben a csók eshetősége, de ahogyan előadja mosolyra fakaszt.
- Nem annyira vékony az a pulóver, és a végén azt hiszem, hogy csakis azért jöttél ki, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk. – közel van hozzám, nem is tartom fent a távolságot, de a szája helyett most a kékjeiben keresem a válaszokat. – Micsoda feladvány. Egész délelőtt az ágyban tartanál, ha most engednék a vágyaimnak? – kérdezek vissza, hogy érezze nemcsak ő van őszinteségi rohamban, hanem én is. – Ó, igazán nem kell aggódnod, nem fog sokáig tartani a vizsgálatsorozat. Megsaccolva is másfél óra alatt végzünk, és utána jöhetünk is vissza a házba, szóval nekem ez nem akadály. – halkítom le a hangomat, mert akkor beismeri, hogy ő is ugyanúgy szeretné, ha nem jobban, mint ahogyan az előbb mondta. Az ajkait harapdálja, ami egy jel. Régebben is ezt csinálta velem folyton, nem kellett sokáig néznem, mert egyértelmű volt, ha szex előtt álltunk, akkor bizony nem voltam ostoba és felcsaptam a női lexikont. A viselkedésük, az egyértelmű hívogatások, el sem tudnám mondani, hogy mennyire nyilvánvaló volt. – Meleged van, igazán? – suttogom bele a fülébe és egy kicsit fel is tüzelem, mert megfújom a porcfelületet. A haját a füle mögé tűröm el, a sapkáját sikerült időközben elhagynia, de most senkit sem érdekel, hogy merre van az a ruhadarab. – Maddie… - elmélyült, már-már rekedtes hangon engedem el a gyeplőt a kezeim közül, és határozottan markolok bele a hajába a tarkójánál, hogy úgy tapasszam a saját szirmaimat az övére. Tetszett, hogy ennyire vagány, és másképpen viselkedik, mint általában. Nem volt rá jellemző a szókimondás, de sosem késett el a változással. A nyelvem hegykén tapad a szájpadlására, majd keveredik össze az övével. Még érzem a teának az ízét, de a két karomat összekulcsolom a derekán és a felsőtestemhez préselem őt. Nem fogom hagyni, hogy elmeneküljön, ha már mindketten akartuk.

Nem tartoztam sosem azok közé, akiket annyira éltettek a rejtvények, a bonyolult utakon keresendő megoldásaikkal együtt. A vázlatszerűen beosztott napjaim mellett mindig is az egyszerűségre esküdtem, amik nem hagytak maguk mögött a nap végén bennem több kérdést, mint választ. Mégis mostanában én is eggyé váltam a rejtvényekkel, ha az érzéseim kibogozásáról volt szó. Mi sem jobb bizonyíték erre, mint ahogyan Jake-el ezt a közöttünk lévő káoszt kezelem. Egyszer a múltra vágyom, másszor a jövőmet kergetem. Arra keresek megoldást, hogy lezárjam magamban ami közöttünk volt és csakis arra koncentrálhassak, ami még vár rám. Sosem szerencsés egy olyan emlékbe vagy élménybe kapaszkodni, amit már aligha van lehetőségünk visszakapni. Egy kis ideig talán újra boldognak érezhetjük magunkat tőle, de aztán a végén ráeszmélünk, hogy az a sztori lezárult és a folytatást már nem kaphatjuk meg. Mint egy film, amit már számtalanszor láttunk és jól tudjuk miképpen végződik. Mégis annyira kedves a szívünknek, hogy minduntalan újabb esélyt adunk neki attól tartva, hogy talán a folytatás már meg sem közelíti majd az irányába történő elvárásainkat, azt az érzést, amit társítottunk hozzá. Valahol én is megrekedtem ennek az egy filmnek, a közös sztorinknak a közepén és ahogyan memorizálom Jake nézésének váltakozását az ajkaim és a szemeim között, rá kell jönnöm, hogy most az egyszer még igenis kíváncsi vagyok a sztori folytatására.
Túlontúl nem kellemes, ahogyan a hideg átjárja testem minden porcikáját, de azt hiszem némiképp kárpótol az, ahogyan társaságom felsegít a földről és minimálisra fűzi a közöttünk lévő távolságot. Egy ideig csak Őt fürkészem, a szándékait keresem a kimondatlan szavak mögött, melyek mellett az arckifejezése beszédesebbnek tűnik. Az lenne talán a helyes, ha most kibújnék a karjai közül és visszamennék a házba, mégsem teszem. Helyette azonban véleményemet nem szívesen tartom magamba, habár a választást az ő kezébe adom a folytatást illetően, felvázolva neki közben a lehetőségeit, a lehetőségeinket. Jelen helyzetben valahol úgy érzem nem sok vesztenivalóm akadt és őszintén szólva annyira felülírta minden egyes meghozott döntésemet mostanában a vizsgálat eredményének gondolata, hogy egyszerűen úgy vélem, minden pillanatot muszáj megragadnom, ami az utamba akad. Jól tudom, hogy nem gondolhatok a legrosszabbra, de az is egy lehetőség a sok közül és nem lökhetem csak úgy félre, mintha számításba se kellene vennem, csak mert nem akarom. Azonban bármi is legyen azon a vizsgálaton, most úgy érzem még egy kis ideig megengedhetem magamnak, hogy a jelenre koncentráljak, közöttük is arra az egy emberre, aki teljes mértékben kiforgatta önmagából az eddig jól ismert életem minden momentumát.
- Azzal mersz gyanúsítani, hogy direkt estem rád a hóban? - tettetett sértődöttséggel felelek, mégis szórakozottság csillan a szemeimben, miközben tovább merülünk el a részleteiben ennek a témának.
- Egyértelműek a játékszabályok, Jake és ha megcsókolsz, vállalnod kell a vele járó következményeket, még akkor is, ha ennek az az ára, hogy egy szobán is kell osztoznunk. Így csakis rajtad áll, hogy miképpen döntesz. - apró vállvonás követi válaszomat, miközben ő a vizsgálatok időintervallumát veszi számításba, én pedig közben egy másodpercre sem veszem le róla tekintetemet. Elmosolyodok ezen a felvezetésen, mégsem sürgetem őt a döntésével kapcsolatban, de azzal, hogy belemegy a játékba, egyértelművé válik kimondatlan válasza.
- Igazán. Talán egy kicsit közelebb kellene jönnöd, hogy téged is felmelegítselek. - szolid nevetéssel reagálok, magam is eltévedve a saját gondolataim közepette, de nem kerüli el a figyelmem milyen hatást gyakorol rám viselkedésével. Nevem hallatán visszakérdeznék, de a lehetőségem elúszik amikor ajka az enyémet érinti és egy olyan csókba von bele, ami felülmúlja az elképzeléseimet. A szívem ütemesebb dallamra vált, én pedig olyan természetesen simulok közelebb hozzá kezdeményezésének viszonzása közben, mintha a két ember közötti távolság csak egy mítosz lenne, amit bárki könnyedén áthidalhat. Feltérképezően vállának ívein simítok végig, egészen le cipzáros pulóverének aljáig, ahol viszont kezemet felsője alá vezetem.
- Gyorsan sikerült lebuknod, Lester. - jegyzem meg elmosolyodva, ajkaira suttogva a szavakat a pillanatnyi elszakadást kihasználva, mielőtt a kezem most egy kicsit lejjebb vehetné a kalandozást hasfala irányából. Az ajkai után azonban az arcára lehelek egy csókot, végül pedig a nyakára is kap egyet a folytatás előtt.
- Annak a másfél órának várnia kell még egy keveset, mert te most velem jössz. - az övcsatjánál fogva vonom közelebb magamhoz egészen közel hajolva a füléhez, hogy szavaimat a tudtára hozzam, majd teszek egy kezdeti lépést hátrafelé vele együtt a ház irányába, közben vigyázva arra nehogy megint a hóban kössünk ki.
- Vagy még mindig úgy gondolod, hogy tartogatnunk kellene a befejezetlen ügyünket a visszaérkezésünkig? - érdeklődve felvonom a szemöldökömet felvéve vele a szemkontaktust és egyben valahol incselkedően visszatérve korábbi szavaira, majd újabb hátrafelé vezető lépésre szánva el magamat, közben pedig a felsője cipzárját babrálom, ami könnyedén adja meg magát lefelé vezető mozdulataimnak. Ha már ki akartam belőle szabadítani korábban, nem ártana akár nekifognom. Bár sok garancia nincs arra, hogy a vizsgálatok után is ennyire szavatartó leszek, mint most, de jelen helyzetemben jobban leköt, hogy a közöttünk lévő távolságot abban a minimális valójában tartsam, amibe kevertük magunkat korábban. Végül is egy olyan határt feszegetünk éppen, amit talán már nem kellene átlépnünk egyikünknek sem, de mint mondtam: mégis mi veszítenivalóm lehet, ha megteszem?

.

+18

Vannak olyan kapcsolatok, melyek az égben köttetnek. Nekem aztán végképp nem tudom, hogy mit dobott a gép nőfronton, mert be kell vallanom, de a sok sikertelen kapcsolat után megfordult bennem, hogy a férfiakhoz kellene vonzódnom és nem a másik nemhez. Mia még csak egy lett volna a nagy csalódások közepette, de volt nekem egy Meena is, aztán most meg van egy szőke Madelaine. Mondanom se kell, hogy nem éppen az eseteim a szőkék, hiszen régebben csak barna vagy éppen vörös hajúakkal hozott össze a sors, de most itt állt a hóesésben egy igazi talány nőszemély. A viselkedését nem tudtam semmihez sem hasonlítani. Az első időszakokban kedvesen és csipkelődően állt hozzám, aztán távolságtartóan és nyersen viselkedett, az utána lévő periódusban én kezdeményeztem és fektettem is meg egyetlen nem tervezett éjszaka alkalmával. A barátságunk már régen túl volt a filmből ismert extrákon, hiszen kihasználtam a lehetőséget, a háttérben az állhat, hogy nem voltam jó passzban és régen voltam nővel is, hát miért ne azzal feküdtem volna le, akit már ismertem és kedveltem is? Maddie-vel az első pillanattól fogva egy hullámhosszon voltunk, még én magam is meglepődtem, hogy ennyire könnyedén elegyedtem vele szóba. A kutyaimádatunk szerintem az első öt percben kibukott, aztán onnan nem volt visszaút. Okos volt és szexuálisan nagyon is megmozgatta a fantáziámat, de a szakmája úgy taszított, hogy azon még egy fehérnemű sem segített volna. A pszichológusoktól kirázott a hideg, nem szerettem a terápiákat, nem hittem abban, hogy képesek hatásosan dolgozni. A múltamból kifolyólag jutottam erre a felfedezésre, így nem kell karóba húzni a fejemet amiatt, hogy negatív véleménnyel rendelkeztem a sorstársairól is. Tessa még csak-csak elment, de hogy nekem is egy agyturkász legyen a titkaim birtokosa…nem tetszett. A közös esetünk döbbentett rá, hogy mennyire előítéletes vagyok, mert ő is csak emberből van. Meggyászolta a nénit, nem is keresett egy ideig. Fogalmam sem volt, hogy neki is a munkája része lehet a veszteség, aztán egyre több minden derült róla ki, és eljutottam a felismerésig…Maddie nem olyan, mint a fejemben élő pszichológusok. Egy részem mindig kételkedni fog benne, hiszen én sem tudom levetkőzni az orvosi mivoltomat, ahogyan ő sem tud kibújni a bőréből és csak hallgatóságként üzemelni, tudom, hogy elemezni fog. Az analizálás az élete része, még abba is többet lát bele, ha reklámot nézünk. Nem egyszer figyeltem meg az együttélés alatt, hogy milyen szokások rabja. Elkalandoztam, és talán most engem kellene megdobni egy nagy hólabdával, de igenis benne van ez a jellemvonás. Az egészségügyi állapota felkavarta az állóvizet, és ezzel együtt a jövőmet is. Nem akartam visszarepülni, de nagyon úgy tűnt, hogy hamarosan megint New Yorkban leszek. Négy napra jött, ezt mondta nekem. Nyilvánvalóan nem emiatt akart felkeresni, neki az elválás nem ment könnyen az előző kapcsolataiból kiindulva. Szégyelltem, hogy úgy hagytam ott őt, hogy sírva könyörgött, de mennem kellett, nehogy még nagyobb kárt tegyek bele. Maddie sérülékeny és nagyon is ad azoknak az emberek a véleményére, akik fontossá válnak neki, és tudom, hogy benne voltam az első háromban. Kinek van szíve bántani őt, amikor még a légynek sem tudna ártani? Sokat gondolkodtam ezen tegnap éjszaka is. Miért neki kellene betegnek lennie, miért nem másnak? A havas jelenetünk mégsem ezen visz tovább, hanem újabb kérdéseket vet fel. Hogyan képes azon túllendülni, hogy feltűnt egy másik nő is, akinek nemcsak a két szemét néztem? Nem merültem volna bele a részletekbe, de mindkettőjüknek leesett, hogy egyik sem csak egy botlás volt. Leti iránt nem éreztem úgy, mint a szőkeség iránt, és soha nem is fogok. Nem kellett kézikönyv ehhez, de az, hogy tulajdonképpen még előtte is hazudtam…egyértelművé tette, hogy a bizalom nincs meg. Nem adogattam ingyen, és néhány pásztoróra még nem hozta a felszínre az érzelgős oldalamat, hogy megnyíljak neki. A kék íriszeit fürkészem, és a füle mögé igazítom az egyik elálló tincset, mégsem én vagyok a döntéshozó jelen felállás szerint, csak ő hiszi azt, hogy az én kezemben van az irányítás. Ki meri mutatni, hogy megbántottam, hogy többet jelentek neki, mint…? Ott lebeg a megválaszolatlan kérdések hada, és azt hiszem nem is most kezdünk el beszélgetni róla.
- Könnyedén élcelődsz velem. – komolyodok el, és az én hangomból eltűnik a csintalanság. A tarkójára vezetem a mancsómat és belevonom egy kicsit sem gyengéd csókba. Élvezem, hogy a meleg ajka az enyémhez ér, hogy a tea megízesíti mindkettőnk nyelvét. Maddie különleges, most sem az vezérli, hogy üssön, és ez lep meg. Sosem láttam még a jelenben élni, megragadni az alkalmat, de igenis benne van a spontán kislány. Vajon más férfi is képes lenne kihozni ezt az oldalát, vagy csak nekem sikerült eddig? Nehezen szakadok el tőle, és szaggatottan véve a levegőt eszmélek rá, hogy már a keze a felsőm alatt jár. – Sosem bukok le. – mosolyodom el kisfiúsan és hagyom, hogy vigyen az ár. Az övcsatomnál fogva rángat el a hóból és evickélünk a bejárat felé. – Ugye tudod, hogy a kutyák is éhen fognak halni miattunk? – incselkedem vele, ha benne van, de már mindkettőnk gondolatai máshol járnak, egy jobb és mocskosabb helyen. – Nem szeretem a befejezetlen ügyeket. – a cipzárral elbíbelődik, de segítek neki levenni rólam a pulcsit egészen a nappali közelében hagyva. A sálánál fogva húzom bele egy ölelésbe, de ügyesen manőverezve a jobbommal a kabátját igazgatom el a válláról és bújtatom ki belőle. A kutyák a konyha közepén fekszenek, természetesen mindenki Samira körül. – Te még mindig túl vagy öltözve egy vizsgálathoz. – futtatom a medencecsontján végig az ujjamat és merészkedek be a felsője alá valahol a melltartó környékén járva. – A tüdőgyulladást ki kell zárnom, hadd lássam a szabad légutakat. – csattintom ki a melltartóját, enyhén meglazítva a felső alatt és marok rá egy időben az ajkaira is, húzva az alsó részét a fogaimmal.

+18 - Talán a mai vizsgálatok miatt felgyülemlett félelmeim vezérelnek, talán minden más, amik kimondatlanul maradtak közöttünk és amire most nem akarok egy másodpercig sem gondolni, de attól a ponttól kezdve, hogy tekintetem összeakadt Jake íriszeivel, képtelen vagyok logikus döntéseket meghozni. Szeretnék ellentmondani neki, határozott akaratomat érvényesíteni, de jól tudom, hogy vesztettem és minden egyes próbálkozásom csak egy gyenge hang lenne, amellett a hangosan dübörgő ütem mellett, ami a szívem dobbanását szimbolizálja ezekben a percekben. És bárhonnan is nézem, tökre nem lenne tőlem hiteles, ha most hirtelenjében visszavonulót fújnék. Mélyen belül érzem, hogy ez valahol nem helyes és annyi tényező van, ami miatt megálljt kellene parancsolnom magamnak és nem húzogatnom az oroszlán bajszát, mert annak következményei sosem jók a jövőre való tekintettel. Ám félúton a próbálok meggyőző lenni ezzel kapcsolatban és az én szóltam előre között valahol eltévedve másra sem tudok koncentrálni csak a közelemben lévő férfire. Nevetséges és valahol komplikált ez, mert szakítottunk. Oké, ez erős szó a mi esetünkben, inkább csak véget vetettünk a közös projektünknek, amelynek keretei között kevertük a barátságot a hálószoba egyéb rejtelmeivel. Sosem mondtuk ki nyíltan, hogy együtt lennénk. Nem pakoltuk tele a különböző oldalakat a közös képeinkkel és jártunk kézen fogva az utcán vagy éppen estünk neki egymásnak az út közepén, mint azok az idegesítő párok, akiket állandóan kerülgetnem kellett munkába menet. Egyszerűen csak elvoltunk a másik mellett. Kialakítottunk egy közös életet a magunk szokásaival és próbáltunk segíteni a másiknak, hogy annál, amit érzünk, sokkal jobb legyen. Egyszerre volt egyszerű és komplikált, mégsem felcímkézett, de bizonyosan volt valami közöttünk. Egy olyasfajta megmagyarázhatatlan kapocs, ami úgy vonz most is hozzá, mint a mágnes és ami nem törődik semmivel, nem megy neki a következményektől való félelem csak a jelen megélése. Azé a közös, bonyolult jelené, amibe váratlanul belecsöppentünk mindketten és egyre mélyebbre süllyedünk benne még mielőtt úgy igazából felfognánk, hogy mit is tettünk valójában. Sosem írtam bakancslistát vagy terveztem meg túlságosan előre a jövőmet, de az is távol állt tőlem, hogy a mának éljek. Ma viszont minden felborult, amiben eddig hittem és úgy vette át felettem az irányítást, mint még soha semmi más előtte.
A csókja csak még egy bátorító tényezője annak, amit korábban láttam a tekintetében, én pedig örömmel játszottam rá, hogy kihozzam belőle a valódi akaratát. Nem volt szép tőlem, tudom, de egyszerűen nem ment, hogy visszafogjam magamat. Nem tudtam a véleményemet csak úgy félretolni, amikor úgy nézett rám, amitől gondolkozás nélkül adtam volna meg magamat, bármilyen helyzetben, bármilyen körülmények között is lettünk volna egymással. Csak tudni akartam, hogy nem képzelődök és ő is ugyanúgy szeretné még egyszer azt, amit egyikünk sem mondana ki nyíltan, mégis mindketten tisztában vagyunk a létezésével. Eddig a pillanatig azt hiszem egészen jól is ment, hogy ne vegyünk tudomást róla.
Engedek a kételyeimen, az azokkal járó bonyolult gondolatokon és közelebb húzódok hozzá, hogy csókját viszonozva kihasználjam azokat a perceket, amik még maradtak nekünk. A felsőjével babrálok vagy éppen az övcsatjánál fogva csábítom őt a befelé vezető ösvény irányába, noha csak pillanatnyi időkre szakadok el az ajkaitól, mert mihelyst megteszem, fura hiányérzet bontakozik ki bennem és újabbra vágyom. Újabb csókra, újabb érintésre, újra és többre belőle.
- A kutyák jól lesznek, Jake és biztos vagyok benne, hogy jelezni fogják, ha mégsem. - nyugtatom meg őt efelől, habár az én tekintetem is követi az övéit a konyhában elkényelmesedő négylábúak felé. Nem úgy tűnnek, mint akik éppen lázadást terveznek gazdájuk ellen, ám ezek olyan pillanatok kérdése elveken szoktak múlni. - Elnézve őket, elég jól elvannak. - felnézek Jake arcára, de közben nem feledkezem meg arról sem, amibe belekezdtünk. Mosolyra formálódnak ajkaim a válaszát követően és úgy mozdulok, hogy a kabátomtól könnyedén sikerüljön megszabadítania. Még egyszer utoljára talán szerettem volna biztosra menni, a válasza viszont túlontúl egyértelmű ahhoz, hogy ne tegyek fel több ehhez hasonló kérdést.
- Az jó, mert én sem rajongok értük. - egyre több lesz körülöttünk az elszórt ruhadarab, bennem pedig ezzel arányosan nő a késztetés, hogy a rajtunk maradtak is minél előbb elődjeik sorsára jussanak. Enyhén botladozó manőverezésekkel bújok ki a cipőimből, de közben egy percre sem hagyom el arcának fürkészését vagy szavainak memorizálását. A doki oldalát hozza felszínre és bár minden szavából kihallatszik a kétértelműség, még sincs ellenemre, hogy részesévé váljak ennek a szituációnak.
- Alapos vizsgálatot szeretnék. - ha már így felhozta, rá is játszok egy kicsit erre, közben újabb csókot lopva ajkairól, mielőtt én magam bújhatnék ki a rajtam maradt pulóveremből, amit a nadrágom is nem sokkal később követ.
- Még mindig túl öltözöttnek találsz? - tekintek fel rá, érdeklődően kémlelve arcának vonásait a válaszokért, de szavaim mögött szórakozottság bújik meg. Lépek egyet hátra, közben pólójának szegélyét megragadva őt is magammal húzom a kanapé irányába, és mihelyst a közöttünk lévő távolságot újra minimálisra csökkentem, őt is megszabadítom a felesleges pólójától, ami a többi közelébe kerül a földre. Tenyeremmel a felsőtestére vándorolok, simító és felfedező mozdulatokat hagyok magam után a már jól berögzült és annyira szeretett íveken a hasfala mentén és mihelyst a nadrágjához érek, egy könnyed mozdulattal az övcsatját is kioldom, amely után a gomb és a cipzár már gyerekjátéknak bizonyul.
- Mit mond doki, kielégítő eredményeket fogunk kapni a vizsgálat után? - szélesebb mosoly költözik az arcomra, miközben a szemeit fürkészem és akkor sem szakítom meg vele a szemkontaktust, miközben egy a mellkasára mért finom mozdulattal a kanapéra lököm őt, majd az ölébe mászok. - Kérem Dr. Lester, segítsen meggyógyulni.. - arcom a kezére vándorol a fülébe suttogott szavak közben és egy arcára hintett csók után úgy helyezkedek az ölében, hogy ezzel is bátorítsam őt a további 'vizsgálatokra'.

.

+18

A hóban való hempergésnek megvan az a fajta kellemes mellékhatása, hogy felmelegszem, de közben tudom, hogy ennek az az oka, hogy Maddie szemeibe nézhetek. Szerettem vele lenni, és ez most visszahozta azokat az emlékeket, ahol együtt voltunk, megszűnt létezni a világ, és csak az számított, hogy elveszhetünk egymás társaságában. A kezdeti feszültség elillanni látszik belőlem, nem találom rá a szavakat. Még Leti közelében sem éreztem így, és ez baj, mert azt jelzi, hogy nincs meg közöttünk az a plusz, amiből kapcsolat lehetne. Maddie-vel is elrontottuk, de mindig akadtak utak, vagy ösvények, melyek visszavezettek hozzá. A megjelenése nem a véletlen műve, tudom, hogy miattam kelt útra, és nem azzal a szándékkal, hogy megvizsgáljam. A rosszullétekről nem is szólt volna, ha nem vagyok tanúja annak, ahogyan összecsuklik előttem. A racionális énem most nagyon megróna, hogy nem figyelek rá, és jobban izgat a fantáziám szüleménye. Belemegyek a játékba, hogy húzzam az agyát, de fordított helyzetben ő is az enyémet. Kedveltem a kislányos oldalát, ha egyszerűen viselkedett és egy percig sem mesterkedett másban. A színtiszta érzései jönnek át, és egy részem elhibázta, hogy nem ment utána, de akkor nem tartottam helyesnek, hogy vele maradjak. Túlságosan haragudtam rá, csak a rossz beszélt belőlem, és nem sikerült volna helyrehozni. Néha vannak helyzetek, melyekre csak a távolság ad válaszokat. A két hónap olyan, mintha nem is létezett volna közöttünk, mert azonnal fellobban a vágy. Elegendő, hogy hozzám ér, vagy úgy fejezi ki a szavakat, más nyomatékot kap a lényeg. A száját harapdálja, és nekem tetszik, hogy egyszer nem az esze viszi előre. Belehúzom egy ölelésbe, ami hamar válik többé és a kinti levegő hőmérsékletugrása egyetlen perc alatt változik át sivataggá. A tekintetem őt követi, ahogyan beinvitál a saját házamba, és elveszünk a heves érzelmekben. A bőrét érintem, az övemmel együtt húzna az emelet felé, de azt most inkább kihagynám. A nappali is megteszi, a kutyák amúgy sincsenek a közelben, és megnyugodtak attól, hogy nincsenek elzárva. Samira vakkant egyet, de több jelét nem mutatja, hogy nem tetszene neki a döntésem. Néha feltűnt, hogy nem szimpatizál Letivel, olykor meg is harapta, de Maddie esetében azonnal jámbor alkattá avanzsálódik. Ki hinné el nekem, hogy a kutyám jobb tanácsadó, mint a saját eszem. A vetkőztetés neki jobban megy, mint nekem, de még mindig több van rajta, mint az én testemen. Megszabadítom a kabáttól és valahová elhajítom. A kinti hidegben maradt a sapkája és a két kesztyűje is, de majd összeszedjük, nem hinném, hogy bárki is elvinné magával. A felkarommal súrolom meg a hasát, hő árad belőle, de még mindig nem vagyok elégedett a teljesítményünkkel. A lüktetésem azt diktálja, hogy minél hamarabb mutatkozzunk egymás előtt pőrén, hogy ne kelljen foglalkozni az akadályozó tényezőkkel. Belemegyek a szópárbajba, kerülgetem őt, és néha el is lépek tőle, de csak addig, amíg nekem is meg kell válnom egy-egy cipőtől, vagy egyéb problémáktól. – Ennek alapos vizsgálat lesz a vége. – helyeselek a felvetésére, és ha nem is vagyok ott fejben, a tekintetem falja minden négyzet-centiméterét. A férfiak általában azt mondják, hogy a tökéletes adottság a 90-60-90, de nekem azt hiszem, hogy az ideális az, amit most is láthatok. Maddie bőre hamvas, és nagyon fehér, egy időben megfigyeltem, hogy érzékeny is, ha sokat van kint a napon, mondjuk egyszer sem panaszkodott, ha kinti programot szerveztünk. A távolság csak addig él közöttünk, míg úgy nem dönt, hogy a kanapét teszi meg a színhelyül. A kérdésre már nem is felelek neki semmit, minek mondanom bármit is, ha egyértelmű. A csókjába én magam is belemerülök, és a szájpadlásának ütközve teszek egy kört. A felsőtestemen időznek ez az ujjai, én eközben a derekát fogom át, és a térdeimmel lököm szét a két lábát, hogy kényelmesebb pozitúrát vegyek fel. Az ülőalkalmatosság nem olyan nagy, és ha még rajta szeretnénk maradni mind a ketten, akkor kreatívnak kell lennünk a következő percekben.
- Elég lesz… - hallgattatom el, most már nem érdekel a színjáték, csak a puszta vágy ölt egy másik testet, amikor a füle mentén nyalom körbe a kis porcot, és szorítom el a fogammal. Az egyik érzékeny pontját fedezem fel, már akkoriban is ügyesen manővereztem, de most még rá is teszek egy lapáttal. A jobbommal a háta alá nyúlok és a két mellét nekinyomom a mellkasomnak, hogy belenyöghessen a mozdulatba. Reménykedem benne, hogy nem kell utasítást adnom neki, de veszi a lapot magától is. A két combját szétnyitja, így a másik karommal máris a belső felén kalandozok egészen a bugyi széléig. Most felemelkedem, hogy fentről láthassam az arcát, ha már magam alá gyűrtem. Benyúlok az egyik ujjammal és a szeméremdombját csiklandozom végig, de a lényeg, hogy nedves. – Hmm… - mosolyodom el ördögien és a vállára hintve egy-egy kimaradt puszit a nyelvemmel elindulok lefelé, de a másik tenyeremmel már mélyebbre merészkedem és egyszerre ostromlom két részről. Az ujjamat belé mártom, a számmal pedig az egyik mellén körözök, kihagyva a mellbimbóudvart. A nyögései már egyáltalán nem halkak, én pedig a végsőkig akarom felhergelni. Ráfújok, és bekapva most szívom, és immár a csiklóját támadom be.

+18 - A döntések mindig is a pillanatok kérdésének számítottak, mégis hatalmas változásokat hordozhattak magukkal és még több előre nem látható következményt. Nem hiába mondták azt, hogy pusztán egyetlen egy döntésre vagy egy teljesen új élettől, hiszen elég csak megváltoztatni az irányt, hogy egy vadonatúj forgatókönyvet kapjunk kézhez. Itt és most a mi esetünkben sem történt ez másképp. Dönthettem volna úgy, hogy nem lépem át a határaimat vagy gátat szabok azoknak a vágyaknak, melyeket Jake ébresztett bennem. Elhatározhattam volna, hogy hallgatok arra az elnyomott hangra, mely gyengén igyekszik a felszínre törni és visszatáncolok, de egyszerűen nem ment. Attól a ponttól kezdve, hogy úgy nézett rám odakint, kimondatlanul azt sugallva felém, ami számtalanszor fordult meg az én  fejemben is, valahol azok a határok elmosódtak, hogy helyüket valami igazán elsöprő és igazi vegye át. Mert meddig hazudhat magának az ember? Hol ér véget az önmagunk áltatása, a felesleges tagadás és mikor kezdődik, ami nyilvánvaló? Talán abban a pontban keresendő a válasz, ami arra késztet jelenleg, hogy ma minden eltántorító gondolatot félresöpörjek és éljek a pillanatnak, mely annyira illékony és múlandó. Azoknak a perceknek, amiket ha most engedek kicsúszni a kezeim közül, talán sosem vallhatom újra magaménak őket. Tagadhatatlanul akartam őt, ez pedig minden bennem lakozó bizonytalanság mellett a legbiztosabb pontnak hatott, amit követhettem, amiből erőt meríthettem.
Nehezen megy önmagam tartóztatása, ahogyan korábban tett ígéretemnek kedvezve egyre több felesleges ruhadarabtól szabadítom meg őt, mintegy bizonyítékra hajazó nyomként elszórva őket a földön, miszerint én betartottam a szavaimat. Odakint az őszinteség mondatta ki velem mindazokat, mégsem bántam egy percét sem, hogy végül megtettem. A közelemben akarom tudni őt, érezni, hogy velem van, igazán csak velem, minden elbizonytalanító gondolat nélkül, hiszen azokból bizonyára bőven akad mindkettőnk részéről. Okok, indokok arra, hogy miért ne tegyem ezt vele, mit okozhat számunkra, ha meglépjük, amire készülünk. A csókjaira vágyom, a bőröm mentén hagyott törődő érintéseire, hogy ne maradjanak bennem kétségek és egy kis időre félretegyem minden félelmemet a lehetséges jövőmmel kapcsolatban. Arra a felejthetetlen nézésre, ami azt érezteti velem, hogy én vagyok az egyetlen, még ha mélyen belül tisztában is voltam az igazsággal. Biztosra mentem vele, számtalan kibúvót hagytam neki korábban, de nem élt vele. Ez pedig épp elég egyértelmű bizonyíték és ösztönzés volt a folytatás választására.
Felvéve a ritmust az általa előhozott szituációval a kanapé felé irányítom, időközben viszont magamtól válok meg a rajtam lévő mostanra már zavaró ruhadaraboktól, noha egy percre sem tudom elvonni róla a tekintetemet. Az arcáról, melyet leheletnyi árnyalatú szeplők tesznek még különlegesebbé és ami könnyedén elszalaszthatóvá válik, ha valaki nem szánt elég időt rá. A szemeinek kékeszöld árnyalatáról, amely minden létező érzéket lángra lobbant bennem, ahogyan tekintetünk megtalálja a másikét. Arról az enyhén borostás arcéléről, amit reggel már érinthettem, mégis most eljátszom azzal a nosztalgikus gondolattal milyen érzés lehet, ha nem csak a tenyerem felületén köszönthetem vissza érintését. A szívem üteme hevesebbé válik, egy csapdának érződik odabent követhetetlen ritmusa, és egyszerűen lehetetlennek érzem, hogy akár egy percre is beteljek vele. Sosem tudnék beleunni a látványába, a hangjába és abba a mosolyba, mely még vonzóbbá téve őt tudatja velem, hogy talán itt az ideje új szintre emelnünk azt amibe belekezdtünk. Ajkaival a fülemet környékezi meg, amivel eléri, hogy csak még inkább akarjam őt, ha ez egyáltalán még lehetséges. A közelséget minimálisra fűzi közöttünk és eltérünk az orvos-páciens felállástól, habár kétlem, hogy bármelyikünknek is szüksége lenne még egy kis pluszra a folytatáshoz. Az öléből könnyedén gyűr maga alá, én pedig arrébb mocorgok a szűk területen, hogy jobban egymáshoz férjünk. Noha ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy idővel majd a földön kössünk ki, ám magunkat ismerve elég leleményesek tudunk lenni, ha ez mégis megtörténne.
Elégedett mosollyal nyugtázom a vállamra ejtett finom puszik nyomát, mely lassan fokozódó izgatottságot ébreszt bennem, ahogyan egyre lejjebb halad velük. Ajkainak játéka mellett keze viszont egészen más utakat jár, jóleső sóhajt csalva ki kezdetben belőlem, mielőtt vágyakozó nyögések sorozata követné ténykedését. Hiányzott ez, ahogyan Ő is még ha sokáig nehezen is ment a vallomás magamnak.
Ösztönösen tárom szét jobban lábaimat, csípőm pedig reagálva rá megy kényeztetésének elébe, többet akarva, jobban kívánva azt és Őt is, mint bármi mást. Nevének kiejtése közben ujjaim barna tincsei közé futnak, nem okozva számára ezzel kellemetlen perceket, míg másik kezemmel a közelben lévő párnát markolom, szorosabban kapaszkodva meg benne, ahogyan egyre fokozódik bennem az egész testemet uralma alá kerítő érzés. Hangomat nehezen megtalálva fejezem ki mennyire akarom őt, enyhe követelőzés és könyörgés egyvelegével megtűzdelve az ajkaimat elhagyó szavakat, miközben egyre odaadóbban adom át magamat a pillanat okozta intenzitásnak.

.

+18

Ezernyi szerteágazó pillanat van, amikor elindulhatunk egy új ösvényen, és azzal egészen más jövőt alkotunk magunknak, mint ahogyan azt a jelenben elképzelnénk. Nekem jelenleg az élt a fejemben, hogy itt fogok lakni, nem tudnám megmondani, hogy mennyi ideig. Lassan lemondom a betegeimet és áttelepülök ide, a hátam mögött hagyva a régi praxisomat. A kutyákkal el lettem volna, és meg kell vallanom, de élveztem a hideg zimankót is. Nem idegesített jobban, mint a felhőkarcolók közé ékelődött meleg levegő, a munkába járás hátránya, amikor nem sikerült időben elindulnom és bent ragadtam egy csúnya dugóban. A hektikus életvitelhez képest kezdtem megöregedni és egészen másra vágyni. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogyan képzelem el a jövőmet, akkor biztosan azt mondtam volna, hogy így, ebben a környezetben. Madelaine Riggs mindent átír azzal, hogy utánam jön, és ha ez még nem lenne elég, akkor felborzolja a kedélyeket. A semmiből bukkantam rá, nem is számítottam rá, hogy éppen Alaszkában fogunk összefutni, ahogyan arra sem, hogy a kezeim között fog elájulni. Az éjszakám arra ment rá, hogy keresgéljek, és feléledjen bennem az a vágy, ami kezdett már kihunyni. Az életmentés egy remek szakma, csak senki nem készíthet fel rá, hogy mennyi lemondással is jár, ha igazán ennek szenteled a figyelmedet. Nekem rámentek a baráti kapcsolataim, a családom egy része. Megfáradtam abban, hogy mindig mások érdekeit nézzem, de amikor kiderültek a tünetegyüttesek Maddie esetében, akkor egy percig sem gondolkodtam. Magától jött a felismerés, hogy segíteni akarok, eszem ágában sincs másra bízni, nem akarom elveszíteni, nem hagyhatom így, hogy hazamenjen. Ugyebár vannak azok a dolgok, ahol az a bizonyos út egy másik képet alkot, ugyan én még nem tudtam, hogy ebből mi fog kisülni, de azt már éreztem, hogy a kettőnk sorsa összefonódott. Belül tisztában van vele az ember fia, ha egy olyan lánnyal találkozik, akit nem tud elereszteni, elfelejteni meg végképp nem.
A kinti hóesés még nem is lenne baj, de Ceaser tesz róla, hogy a reggeli etetés csússzon, nekem meg más elfoglaltságom akadjon, mint a velük való vitatkozás. Rendszerint sajnos le kell tolnom őt, de nem is hallgat rám, mert minden rezdülésével a szukámat keresi, aki csak akkor hajlandó kommunikálni vele, ha olyan kedvében van. Samira mostanában még a szokottnál is kényesebb. Nem eszik meg mindent, el is fárad hamarabb, mint a többiek. Már gondolkodtam azon, hogy el kellene vinnem állatorvoshoz, de még halogattam a döntést. A lényeg, hogy most nem a kutyák járnak az eszemben, hanem egy másik fél, aki sokkal nagyobb benyomást tesz rám. Maddie mindig is inkább az a visszahúzódó nő volt, aki igen ritkán kezdeményezett, de most felfordul a világ. A szemezésnél is megállhattunk volna, de valahogyan a házban kötöttünk ki hiányos öltözetben, és ha ez még nem lett volna elég, akkor ott tartottunk, amit hiba lett volna megtennünk, de mindketten sóvárogtunk utána. Az este folyamán is többször megfordult a fejemben, hogy átmenjek a szobájába, megkérdezzem tőle, hogy minden rendben van-e. Nem tettem meg, de azért nem akartam zavarni, mert tudtam, hogy nem érezte jól magát. Ostoba kijelentés lenne, ha azt állítanám, hogy nem néztem volna meg a testét. Maddie az én ideálom, ugyan szőke barátnőm még nem volt, de egyszer mindent el kell kezdeni. Jake…hahó, most ne ilyeneken járjon az eszed! Hamar jutok túl ezen a kis apróságon, de amikor alám kerül a kanapén, és végre a két szemem is láthatja a pólója alatt lévő halmokat, akkor menten elárasztja az agyamat a vörös köd. A gyengéim a nagy cicik, és neki sosem voltak kicsik. Már most közéjük fúrnám az arcomat, de helyette csak a számmal izgatom őt, és az ujjammal élem ki ama kívánságomat, amit mással még nem léptem át. A sós permet a nyelvem hegyén marad, már most azt akarom, hogy összeakadjanak a szirmaink, de jobban leköt a testének a bebarangolása. A lábait szétfeszítve a bugyit tolom félre, és úgy kényeztetem. Elnyújtom a mozdulatot, és néha ki is húzom, amikor már hallom, hogy szaggatottan veszi a levegőt. – Na, akkor ideje megválni attól is. – emelkedem fel a felsőtestéről és az ujjamat kihúzva bekapom, hogy lenyaljam róla a nedvét. Hümmögve érintem meg az oldalát és akasztom be a mutatómat, és egy hirtelen rántással szakítom el a cseppet sem tartó anyagot. Rajtam még ott az alsó, de gyorsan felugrok és lerázom a csípőmről, egyfajta tánclejtésbe ringatózva. – Megyek is. – vetődöm rá, de most ülésbe helyezkedem, és rossz kislány módjára ültetem magamra őt. Lassan vezetem bele, vigyázok rá, hogy magamnak se okozzak fájdalmat (azt hiszem itt kellett volna szólnom neki, hogy védekezzünk, de ez most nekem nem elsődleges szempont). A teljesség pillanata előtt azonban csak kicsit fészkelődöm, a karommal igazgatom el a fenekét, és ha készen áll egy összenézés erejéig, akkor máris átadom neki a stafétát. A vállába fúrom az arcomat és lihegve követem a nyolcas köreit. Lehunyva a szemhéjamat veszek el a mámorban, visszatérek oda, ahonnan indultunk, és ahonnan már soha nem fogok szabadulni.

+18 - Emberi tulajdonságaink egyik főbb jellemzője, hogyha valamit nem szeretnénk megtenni, annyi kifogást vagyunk képesek gyártani, melyeket aligha szégyellnénk. Okokból, melyek visszatartanak kifogyhatatlan tartalékkal rendelkezünk, de egy idő után nem árt megállni egy pillanatra és megnézni miket szalasztottunk el azzal, hogy indokokat kerestünk az elkerülésükre. Mennyi élményt, meg nem történt eseményt hagytunk hátra, csak mert féltünk engedni, féltünk spontán módon viselkedni. Lance mindig is egy tökéletes alibit nyújtott, hogy tönkrevágjak egy kapcsolatot. Vele rosszul alakultak a dolgok. Fiatalok voltunk, ő felelőtlen és menthetetlen, én pedig már akkor is  mélyen azt hittem, hogy képes vagyok mindenkinek a segítségére lenni. A drog tönkretette Lancet és hiába ment elvonóra, két héttel később már újra azt kereste hol juthat anyaghoz. Felelősnek éreztem magamat érte, úgy éreztem, ha erélyesebb vagyok vele megmenthettem volna. Éveken keresztül annyi milettvolnahá-t sorakoztattam fel, hogy minden ezt követő kapcsolatomban a hibát kerestem, amit még azelőtt kijavíthatok, mielőtt túl késő lenne. Az apró tagadhatatlan jeleket, amit Lance esetében elszalasztottam, másodszor viszont már nem akartam elkövetni. De minél inkább a tökéletességre törekedtem és a válaszokat kerestem, annál inkább tűntem a másik félnek távolságtartónak vagy érdektelennek, aki többet törődik egy nem létező dolog kijavításával, mintsem a pillanat megélésével. Alakulhatott bármilyen jól is az elején, minden kapcsolatom kudarcra lett egy idő után ítélve. Belekerültem egy aggodalmakkal és félelmekkel teli ördögi körbe, ahol az egyedüllét természetesnek és biztonságosnak hatott, az évek pedig olyan falat emeltek körém, mely minden próbálkozásom után csak erősebb lett, míg nem teljesen elszigetelt. Lehet, hogy mélyen belül én magam is valami normális kapcsolatra vágytam, családra, de ez épphogy csak pislákolt bennem, ezzel szemben a kötődéssel kapcsolatos félelmek felemésztő tűzként tomboltak. Ennek jelenléte azonban valami olyan egyveleget alkot a lehetséges betegségem esélyeivel, ahol ezek a kifogások elnémulnak, hogy helyüket a jelenem, a jelenünk döntései vegyék át. Jake alapjaiban forgatta fel az életemet és az érzéseimet is azzal, hogy az életem részese lett aznap a kantinban. Mellette önmagam lehettem, felszabadult. Énem egy olyan verziója, amit már oly régen elzártam, hogy a létezése teljesen feledésbe merült. Szerettem mellette lenni, azt, akivé váltam általa, ahogyan éreztem magamat miatta. És bár idővel a Riggs-átok beleavatkozott, ma mégis  félretesszük a múltat, nem foglalkozva azzal mi lesz ezek után. És őszintén azokban a percekben, ahogyan kezével együtt ajkai is birtokba veszik testemet nem is igazán érdekelnek a következmények. Édes nyöszörgésekbe torkollnak az általa felszabadult vágyaim még többet akarva a mámorító gyötrésből. Akarom őt, elmondhatatlanul és bár szavaim összefüggéstelenségbe fulladnak ki, mégis tudtára adom eddig elfojtott gondolataimat. Nincs mit ezen szépíteni, kedveltem őt, kedvelem most is és ezek után sem fog ez változni. A gyengémmé vált, én meg egy zavaros tinédzserré akárhányszor a közelében lehettem. Vallhattam magamat felnőtt nőnek, mégis nem csitíthattam el a heves szívverésemet vagy az elkalandozó gondolataimat, amiknek elegendő volt csak annyi, ha kimondta 'Maddie'. Nem mintha nem hívtak volna így előtte mások, de volt valami különleges mégis benne akkor, amikor Ő mondta. Talán a hangja tette egyedibbé, nem tudom. Egyszerűen sokkal jobb lett. Vagy egyszerűen ez lehet az, amit annyiszor mondtak már. Amikor még a legapróbb dolgok is elvarázsolnak a másikban, még akkor is, ha sosem volt a tiéd vagy már nem a tiéd.
Egy pillanatra akad csak össze vele a tekintetem, ahogyan feljebb helyezkedik, én pedig a légzésemnek próbálok parancsolni, hogy visszanyerje végső normális értékét, de haszontalan. Ma úgy tűnik nem csak a józan eszem, de a testem is ellenszegült.
A fehérneműmtől egy könnyed mozdulattal szabadít meg, mielőtt ő maga is elhagyhatná a felesleges alsóját.
- Gyere csak. - ujjaim jelzésével és egy szolid nevetéssel reagálok a szavaira, mely egy halk sikoltásban végződik a meglepetés erejétől, ahogyan elkapva az ölébe húz. Kezem a vállára simul, bejárja szinte már természetesnek ható mozdulatokkal az ismerős íveket és egy szorítással pecsételi meg, ahogyan magamba fogadom őt. Vágyakozó nyögés hagyja el ajkaimat a nevének kiejtésével együtt, miközben csípőm ösztönszerűen veszi fel egyesülésünk ritmusát. Elengedem a vállát, de csak egy pillanat erejéig, amíg ujjam állkapcsa alá vándorol és egy szemkontaktusba vonom bele őt. Kezem az arcára simul, homlokomat pedig egy másodpercre az ő homlokának hajtom, ám nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el, mielőtt egy csókra invitálhatnám, melyet elmélyítek, miközben csípőmmel egy lassú, kínzó mozgásba kezdenék bele egyre hajszolva ezzel magamat is. Egészen közel simulok hozzá, az ajkaiba sűrítem bele kimondatlan érzéseimet, melyet egy az arcára hintett csók követ, amíg el nem érek a füléhez.
- Ahogyan odakint néztél rám.. csak rád tudtam gondolni, ahogy.. - nem szavakkal fejezem ki magamat, helyette a csípőm intenzívebb mozgásával. -... ahogy a tiéd vagyok. És erre.. - megfogom a kezét, majd összekulcsolva az ujjainkat vezetem a mellemre. A neve újra elhagyja ajkaimat és miközben hatalmába kerít az együttlétünk okozta gyönyör pillanata, elengedem a kezét és a nyakához fúrom arcomat, amíg normalizálódik a légzésem.
- Érdekes hatással van ránk a hóban fekvés, nem gondolod? - a nyakába dünnyögöm szórakozott kérdésemet, de még hagyok magamnak egy kis időt, mielőtt visszazökkennénk a valóságba. Csak pár másodperc.
- Be kell majd mennem a motelba még a vizsgálat előtt átöltözni. Oda vesztek a ruháim. - jegyzem meg ugyanolyan hangnemben, majd kezemet szőke tincseim közé vezetem. - Nem tudsz róla véletlenül, hogy mi lett velük? - felvéve vele a szemkontaktust vonom fel szemöldökömet szórakozottan, majd egy utolsó csókot csenek el tőle, mielőtt nekikezdhetnénk a készülődésnek.

.

+18

Évek kellettek ahhoz, hogy bízni tudjak egy nőben. Az édesanyám, mint az etalon, az egyetlen és biztos pontja egy kisfiú világának, nekem tizenhét évesen semmissé foszlott. Egyetlen út, és egy rosszul megválasztott kanyar döntötte el végleg, hogy már nem fogja látni a fiát megnősülni, nem fogja látni az unokáit, ha megadatik a lehetőség, hogy családot alapítsak a jövőben. Sosem meséltem meg senkinek sem arról, hogy mennyire megviselt anya halála, mert mindig én voltam az erős és mindent megoldó testvér. Éjszakánként, ha Dorian mellettem aludt, csak őt néztem, és némán sírtam, mert tudtam, hogy már csak ő maradt nekem. A szüleink elmentek, és már nem menekülhettem egy védelmező ölelésbe, mint annak idején. Rachel Lester halála megpecsételte a sorsomat, ha nőkről volt szó, mert egy anyát elveszíteni sokkal rosszabb, mint bármi más ezen a planétán. Az évek csak teltek és a szívem megkeményedett, de valahol ott abban a bizonyos parkban egy pillanatra felolvadtam, és elképzeltem, hogy milyen lennék normálisan. A lázadó gimis évek után anya elzavart volna egyetemre, és a szemembe mondta volna, hogy addig ne is menjek haza, amíg nem szedtem össze valami csinos és rendes lányt. A történet nem éppen így zajlott le, de végül összeakadtam Miával. A világ megállt körülöttem, úgy tűnt, hogy megtaláltam a másik felemet. Az öcsémmel együtt kibővült a családunk, és már nem éreztem magányosnak minden éjszakát, ahol álomra hajtottam a fejemet. A hónapok múlásával egyre biztosabbá vált, hogy el fogom venni őt. A katonai pályafutásom előtt pedig, ha nem is teljes önszántamból az időpontot tekintve, de eljegyeztem őt, és rábíztam a legnagyobb ajándékomat, az öcsémet, hogy vigyázzon rá a távollétemben. A fronton töltött időben az tartotta bennem a lelket, hogy várnak otthon, nem süllyedhetek bele a szakadékba, és adhatom az életemet, mert megígértem Jason-nek, hogy hazamegyek. Elhúzódott a küldetés, és nem láthattam őket, de a kép ott feküdt a megannyi holmim között elrejtve, hogy az arcuk ne halványuljon el, ha mégis meglegyint a halál szele. Nem akartam úgy elmenni, hogy nem látom őket magam előtt, aztán a vérfürdőnek vége lett, és eljöhettem a pokolból. A repülőgépen végig azon izgultam, hogyan is mondjam el Miának, hogy saját gyermeket akarok. Nem bírtam várni, fel is hívtam, de senki nem vette fel, és végül egy üres lakás várt rám. Hosszú évek következtek, mire egyáltalán feldolgoztam, hogy meg lettem csalva, és ki lettem dobva. Dorian létezése tartotta bennem a lelket, mert nem mondhattam azt, hogy halott az egyetlen élő rokonom. A fél vagyonomat odaadtam volna érte, ha láthattam volna, de évek kitartó munkája vezetett el oda, hogy Los Angelesben ismét egyesüljünk. A történetünk nem ért szép véget, de legalább már nem éreztem úgy, hogy az egyik felem hiányzik, és tőből vágták ki a kezemet. A nők csak addig voltak jók, amíg az ágyamba bújtak, de kötődni nem óhajtottam egyikhez sem. Nem éreztem úgy, hogy megint végigcsináljam az elejétől kezdve, és megálltam egy szinten. Meena megint csak úgy toppant be, ahogyan nem számítottam rá. Meneteltünk előre, de sehova sem tartottunk igazán. Nem illett hozzám, az általam megáldott jövőképhez. Immár harmincnyolc éves vagyok, de nincs gyermekem, ahogyan feleségem se. A tekintetem az előttem szaladó mosolygós szőkére siklik. Anya mintha üzenne a hóban, mintha azt érezném: Fiam, vannak lehetőségek, melyeket nem kell elszalasztani, és ha most nem ragadod meg, akkor örökre bánni fogod! Így volt ez, ha ránéztem Madelaine Riggs-re. A kapcsolatunk nem volt hasonlítható semmihez, mert egyszerre bújt a legjobb barát, egy kolléga, vagy simán egy agyturkász bőrébe, most mégis egyes egyedül a nőt láttam benne. A félelmeit, a vágyait, és a jövő utáni sóvárgást, a jelent megélő lányt, a kislányt, aki nem kaphatta meg, azt, ami járt neki. Maddie ezekben a percekben levetkőzte a régóta őrizgetett falait, megmutatta nekem, hogy tud a mának is élni. Miért éreztem mégis, hogy nem érdemlem meg ezt az oldalát? Mi van akkor, ha valóban ez az utolsó alkalom, hogy így a karomban tarthatom, mert az édes mámoruniverzum kipukkad, és megmutatom neki a valóságot? A betegsége ott lebegett felettünk, mint egy ki nem mondott vég. Két hónapja nem láttam, mégis ezer éve hozzám tartozott. A nappaliban pőrén mutatkozva, ahogyan meg lettünk teremtve, óhatatlanul sütkéreztem a fényében. Maddie-nek megvolt az a fajta emberi tulajdonsága, ami nagyon kevés földi lénynek adatott meg. Úgy tudott szeretni, mint senki más. Elhittem neki, hogy nem akar mást, hogy csakis én vagyok a megfelelő személy. A csókjában elveszve döbbenek rá, hogy mennyire hiányoztak éjszaka a bőre melegének tapintásai, a párnáról felszálló illat, a rá emlékeztető tárgyak sokasága. Nem követelek, hanem megadom neki azt, amire szüksége van, mert másképpen nem működhetnénk most együtt. A nyögéseivel egy ütemben mozdulok én is, nem beszélek, csak a tekintetéből olvasok. A világ sokkal kevesebb lenne egy olyan lénnyel, mint ő. A homlokát az enyémnek dönti, én úszom a jelennel, megélem a várva várt csodát, mellyel édesanyám üzent. Összekulcsolt kezünket a mellére vezeti, és akkor már tudom, hogy nem sok van hátra. A testem robbanni fog, de ami még furcsább, hogy megtaláltam a régen keresett nyugalmamat. Az orgazmus hevében csak a lapockájára vezetem a jobbomat, és halkan nyögök fel, egy olyan igazi állatiast, miközben megkönnyebbülök. Nem értem, hogyan képes még ekkor is megállás nélkül beszélni, de nekem nem megy, hogy ennyi mindenre koncentráljak. – Egy kicsit… - a mutatóujjamat a szájára tapasztom. – Nem érdekelnek a ruháid, pihenj és élvezd. – mosolyodom el, és a karjaim közé vonva hosszan puszilom meg a homlokát, aztán a nyakába fúrva az arcomat csak örülök a jelennek. Bőre melege az enyémhez tapad, én viszont nem eresztem. – Itt van a ruhád, ami tegnap is rajtad volt. Abban megyünk be a kórházba, de csak egy zuhany után, és az út végén a motelt is lerendezzük. – puszilom meg, aztán felsegítem őt, és leültetem az ágyra. – Menjél te előbb, tudod merre találod a fürdőt, én meg összeszedem magam, és megetetem a kutyákat is. – a földről felszedem az alsómat, hogy legalább az legyen rajtam, és ha már belebújtam, akkor a konyha felé veszem az irányt. Még csak most jön a neheze.

Vannak olyan pillanatok mindenki életében, amit nehezen bír csak szavakba önteni. Amikor annyi érzés és gondolat játszódik le bennünk, hogy amit kimondhatnánk vele kapcsolatban, az meg sem közelítené igazából a valóságot. Valahogy ezt tapasztalom én is, miközben próbálom helyretenni magamban mit is érzek pontosan Jake iránt. Fontos számomra, ez tagadhatatlan. Nem hittem volna, hogy egyszer újra átélhetem mindezt, hogy valakihez kötődni kezdek, de mellette megtörtént és azóta sem csillapodott kevésbé. Kedvelem őt, jobban is mint amire önmagam érdekében felkészülhettem volna. Boldoggá tesz, élettel telivé és mintha minden egyes dolog amit mond vagy amit tesz csak még inkább elmélyíthetné mindezt. Talán két hónap távlatából helytelen ezt éreznem, azonban bármennyire is vágyunk néha arra, hogy az irányítás a mi kezünkben maradjon, vannak dolgok, amik túlnőnek rajtunk. Ilyenkor nem tehetünk mást minthogy próbálunk vele együtt élni és reménykedni abban, hogy a nap végén nem tör minket össze teljesen.
Együttlétünk pillanatai még mindig hatással vannak rám, miközben egy másodperccel sem akarok távolabb kerülni tőle. A közénk ékelődött csendben szinte visszahallom áruló szívverésem ritmusát, ami miatt úgy érzem muszáj hangot adnom zavaros gondolatmeneteimnek, nehogy a végén lebukjak előtte, ha már eddig nem tettem túlontúl nyilvánvalóvá számára miképpen is viszonyulok hozzá. A számra helyezett mutatóujj viszont elég bizonyítékkal szolgál arra, hogy ennek most nincs itt az ideje, én pedig engedelmeskedve hallgatok el, ám az arcomon megjelenő mosolyt ilyen könnyedén már nem tudom elrejteni.
- Most már engem sem. - fűzöm hozzá halkabban és elégedetten Jake-hez bújok, hogy kihasználjam még azt a pár egymással töltött bűnös percet, amit magunkénak mondhatunk, mielőtt a valóság újra kettőnk közé állna. Magamba iszom a látványát, az illatát, az érintését. Memorizálom, hogy ez a fajta nyugalom és őszinte érzés amit a közelében tapasztalok a nap további részén is átsegítsen. Belebújok az ölelésébe, miközben mosollyal nyugtázom mindezt, a közelségét és azt, amit ennek ténye kivált belőlem. Újabb percet ígérek magamnak, majd még egyet és egy puszit hintek a vállára, mielőtt kelletlenül ugyan, de végül elengedhetném. Igen, határozottan kedvelem Őt.
Amíg Jake a kutyákkal törődik, én a megbeszéltek szerint a fürdőt foglalom be az összeszedett ruháimmal és egy törölközővel. A forró zuhany alatt eljárnak a gondolataim, de most már a vizsgálatok kapják a főszerepet, melyek nyomasztóan vonják körbe hangulatomat és nem engednek. Eddig igyekeztem őket a legmélyebbre eltemetni és hagyni magamnak egy kis időt arra, hogy a jelen sodrása magával ragadjon. Egyáltalán nem bántam meg egyetlen percét sem, ehhez kétség sem fér, egyszerűen tudom jól, hogy amire tegnap óta készülünk, ami többször is szóba került közöttünk, az éppen itt kopogtat a következő teendőink ajtaján. Szerencsére a szédülésemmel és a fejfájásommal is reggel találkoztam utoljára, de a tény, hogy egyre közelebb kerülünk az igazsághoz egyszerre okoz megkönnyebbülést és olyan aggodalmat, melyhez foghatót sose éreztem még ezelőtt. Az a rengeteg kérdés mely eddig a háttérben meghúzódva várt a sorára most előszeretettel rohamozza meg gondolataimat és jól tudom, hogy a válaszokat csak ott, abban a pillanatban kaphatom meg, máshogy semmiképp, ez viszont nem volt egyenlő azzal, hogy vártam is volna rájuk. Behunyom egy pillanatra a szemeimet és hagyom, hogy a forró víz elfojtsa további aggályaimat. Minden a legnagyobb rendben lesz.
Még egy pulóverbe bújok a másikra ráhúzva azt és eligazgatom magamon, hogy egy szabad felületet se hagyjak a kint tomboló hidegnek, miután a zuhannyal és a készülődéssel is végzek. Jake a fürdőben van, én pedig addig, hogy lekössem magamat, elrendezem azt, amit sikerült korábban szétpakolnunk, hogy ne hagyjunk magunk mögött rendetlenséget, ha nem muszáj. A kanapén lévő párnákat igazítom meg, amelyek édes emlékeket őriznek; a csókját, amit két hónap után újra az enyémnek tudhattam a tegnap este folyamán és a ma reggelt. Elmosolyodok ennek apropójára, habár a gondolataim jelenleg egészen máshol járnak. A magammal hozott táskát is lehozom a szobából, majd miután mindent sikerült eredeti helyére visszarendeznem, teát kezdek melegíteni az egyik bögrébe és megállok egy pillanatra a konyha közepén, hogy termoszt keressek. Kisebb kutakodások árán akadok rá egyre, amibe kávét töltök neki, hiszen fogalmam sincsen meddig leszünk majd ott és ha elhúzódik a másfél órán is túlra, jól fog jönni számára az egész éjszakai ébrenlét után. Szorosan rácsavarom a tetejét és a táskámba mélyesztem, mielőtt visszamehetnék a teámért. A fürdőben elhal a viz csobogásának hangja, én pedig elmosolyodok a bögrém pereme felett annak a gondolatára, hogy hamarosan újra szembe találhatom magamat azokkal a számomra kedves arcvonásokkal. Talán életem egyik legnehezebb másfél órája elé nézek, mindazonáltal sokat segít, hogy nem egyedül kell majd végigcsinálnom.
**
A kórház épülete számomra ismeretlen, Jake viszont sokkal jártasabbnak tűnik itt. Legszívesebben azzal a lendülettel, hogy beértem, ki is fordulnék az ajtón, hiszen tagadhatatlan, hogy inába szállt még az a cseppnyi bátorságom is amit az idefelé vezető úton összeszedtem, mégsem teszem. Ha már idáig eljutottam, értelmetlen lenne visszafelé haladni.
- Sose szerettem a kórházakat. - jegyzem meg mellékesen, valahol a gondolataim elterelésének céljából és úgy, hogy annak csakis Jake lehessen fültanúja. - Lehet, hogy jó pár páciensem odaköt, de határozottan nem okés az érem másik oldalán lenni. - teszem hozzá gyorsan, végül egy egyszerű sóhajtást hallatok.
- Szóval a laborral kezdünk. - nyugtázom a korábbi szavaira visszaemlékezve, de életemben nem izgultam és féltem ennyire, mint most. Ennek jelét kívülre viszont csak a végtelenségig elnyúló beszédemmel tudatom, aminek nagy szerencsétlenségére a társaságom az elszenvedője. - Mielőtt elfelejteném.. - megtapogatom a táskám oldalát, majd csak ezután folytatom. - Hoztam kávét neked, ha kellene. Az automatában lévőek állandóan borzalmasak, bár lehet csak az otthonira jellemző ez, de gondoltam jobb lesz, ha nem kockáztatok és megmentelek tőle. Talán tovább kell maradnunk és akkor jól jöhet. - felmosolygok rá, de a termoszt a táskámban hagyom addig, amíg ő maga nem kéri majd. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a későbbiekben, amíg én a vizsgálaton vagyok, nem vehetné ki onnan, bár gondolom ez jelenleg másodlagos problémának-gondolatnak hat. Mégis úgy érzem jobb minden felesleges nekifutással lekötni a gondolataimat, mint arra az egyre gondolni, amibe egyre mélyebben kerülök bele.

.

A zuhany alatt nincsenek világmegváltó gondolataim, nem érzem úgy, hogy jelenleg lebegnék, de tény, hogy Maddie az a nő, aki megmozgat bennem valamit, és aki iránt érzek is, de hogy mit és ez milyen jelentéssel bír, arra nem tudnék felelni. Leti csak egy állomás, amolyan barátféle, akivel megtaláltuk a közös hangot, de sosem terveztem el, hogy vele fogom leélni az életemet, és szerintem ő ugyanebben a cipőben járhatott. A magánéletünkről nem szavaltunk, nem is mélyültünk el, de mindig is jól éreztem magamat a társaságában. Mindennek a tetejébe sajnos ott van az a szürke és közeledő viharfelhő, ami nem engedi, hogy teljes mértékben átéljem a pillanat varázsát, ahogyan a szőkeség tette odalent a kanapén. Maddie most nem gondolkodik ésszerűen és nem is kell neki, mert tudom, hogy mekkora teher nyomódik a vállára. A tünetek és a rosszullétek nem sugallnak semmi jót, de mégsem akarom azt mondani neki, hogy haldoklik. A végleges szavak az én számból…hiába vagyok orvos, mégis képtelen lennék a két szeme közé nézni, és azt mondani, hogy a legrosszabb a daganat. Jamie rengeteg órán keresztül agyalt velem, nem is értem hogyan képes még ebben a szakágazatban is elmerülni, de nem véletlen, hogy ennyire okos, és az egyik legjobb barátom. Szükségem volt egy pártatlan véleményre is, mielőtt elrendelem a vizsgálatokat, és szépen sorba veszem azokat a lehetséges végkimeneteleket, melyeknek még a diagnózis felállítása előtt egy hosszabb távú gyógyulási esélylatolgatást, és kezelésfolyamatot kell elképzelnem. A betegségek előfordulása sem ugyanaz, minden betegre másképpen hatnak, valaki erősebb alkat, a genetikája jó, és a lelke is a helyén van. Nagyon nehéz azt állítani, hogy nincs összefüggés a mentális épség és a testi épség között. Nem hiszek a tudományon túli dolgokban, ki is lehet kergetni velük a világból, de akkor sem szabad azt mondanom, hogy az egyik nincs hatással a másikra. Maddie félelme nem alaptalan, tudom, hogy sok esetben felfoghatatlan, hogy mi lehet velünk, egyáltalán a jövőnket elképzelni egy bizonytalan helyzetben. Nem cserélnék vele, de nekem most józanul kell gondolkodnom, és száz százalékosan mellette állni, nehogy elvesszen az úton. A hazugság sosem vitt előre, nem tudnék a szemébe hazudni, de attól félek, hogy arra sem lennék képes, hogy az igazságot egyszerűen kimondjam. Túlságosan elhúzódik a készülődésem, nem tűnik soknak az a negyedóra, amíg bent vagyok a fürdőben, de mégis egy örökkévalóság. A cserével együtt a rutinfeladatokra koncentrálok, megetetem a kutyákat, elpakolom az edényeket, és letörlöm a pultot is. A többieket kizárom a pajtába, mert nem hiányzik, hogy arra jöjjünk haza, hogy a kutyák szétszedték a kanapét, vagy eltüntettek néhány párnát. Nem mendemonda, hogy így viselkednek, mert a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mennyire rosszak tudnak lenni. Samira fura magatartást tanúsít a jelenlétemben, de most nem bírok még rá is figyelni. Nem felejtem el, hogy bejelentkezzek vele az állatorvoshoz, de előbb derítsük ki, hogy mi baja van a szőkeségnek, és talán akkor már nem fogok azon aggódni, hogy mi legyen a következő lépésem.
A kocsiban csendesen telik az út, egy ideig várnunk kellett, hogy be tudjam indítani a motort, mert túlságosan hideg volt odakint, és nem tett volna jót a kis szekeremnek, ha kiöltem volna belőle a lelkét. A város nincs messze, a forgalom sem óriási. Kicsit furán érzem magam annak tekintetében, hogy jó néhány hónapot éltem itt, sőt a régi munkahelyemre tartunk, ahol Leevy immár szakorvos lett, és nemcsak jelölt. A múltam azon szakaszát nem fogom felfedni Maddie előtt, ahol vele is összeszűrtem a levet, mert azt már biztos nem fogadná be a gyomra a reggeli látogató után. A kórház parkolója szinte tele van, de volt annyi eszem, hogy idetelefonáltam, és a régi ismeretségre hivatkozva le is foglaltam egy termet, hogy ne zavarjanak. A nevem a szakmában most nem hátrány, ha hivatalosan szabadságon is vagyok, attól még nem lehet elfelejteni, amivel szinte minden egyes nap foglalkoztál azelőtt. A parkolóban hagyva a kis járgányomat, azért kérek egy rendszámos helyet, aztán betérünk a melegbe. Az illatok cseppet sem változtak, és hiába vagyunk a világ másik végén, roppantul modern az épület. A kórház eme szárnyát, ha jól olvastam nemrég újították fel Leevy nagyapjának hála, aki egykoron a főnököm is volt, de azóta cserélődött a bagázs. Egy fiatal öltönyös férfi tart felénk, a társaságában azonban egy ismerős alak bukkan fel.
- Jake… - Leevy láttán lefagyok, de aztán mosollyal az arcomon lépek közelebb hozzá, és karolom át röviden.– Szia…nem mostanában láttalak. Hogy vagy? – érdeklődök a barna íriszekbe tekintve. – Igazán jól. Had mutassam be neked az új kórházigazgatót, Dr. Montgomeryt. – a másik férfinak nyújtom a kezemet, aztán én sem hagyom ki a szőkeséget. – Ő pedig Madelaine Riggs, egy igazán híres pszichológus, az egyik jó barátom New Yorkból. – nem tartozik senkire, hogy miért jöttünk, de amint látom készültek rendesen a fogadásunkra. – Az emeleten kapjátok meg az egyik legfelszereltebb vizsgálónkat. A 215-ös lesz az, és ha nem baj, akkor én is csatlakozom hozzátok. – mosolyog ránk Leevy, miközben a pasi arról kezd el mesélni, hogy milyen projektek és befektetések zajlanak éppen a kórházzal kapcsolatban. Óvatosan Maddie oldalára simítom a szabad tenyeremet és betessékelem a kijelölt terembe. – Akkor vegyük úgy, hogy te leszel az asszisztensem? – érdeklődöm viccelődve, de nem hagyom figyelmen kívül a társaságomat se, és kitárom előtte az ajtót. Az igazgatónak megköszönöm a rövid tárlatot, aztán hármasban maradunk. – Mire lenne szükségetek? – kérdez rám, mire előbb mutatom Maddie-nek hogy üljön le. – Jólesne most egy kis víz, és ha lehet akkor a laborra egy tumormarkert kérnénk. – kezdek bele, aztán mielőtt elfelejtem. – Hoznál nekem egy tabletet is? Köszi. – búcsúzom tőle, és megvárom, hogy kettesben maradjunk. – Köszönöm a kávét. – pillantok rá, ahogyan a táskája mélyéről előveszi a tartót, és lehelyezi az egyik üres asztallapra. – Maddie, amit most fogunk csinálni az egy teljes kórkép, de a tumormarker azért kell, hogy kizárhassam a rákot. – felelem neki halkabban és a mellkasom előtt fűzöm össze a két karomat. – 4-5 fiolával fog levenni tőled Leevy és ezt azonnal le is küldjük a laborba elemzésre. Előtte már jó lenne, ha nem innál semmit. Nyugodtan nézz körül, addig én felveszem a köpenyt is, ha már itt vagyok. – egy kusza mosoly, és átfáradok a köztes terembe, ahol van némi tartalék is, de csak időre volt szükségem, hogy folytatni tudjam a vizsgálatokat, és fejben összeszedett legyek.

Még az egyetemi éveim során sikerült elbeszélgetnem egy igazán kimért, de egyben lenyűgöző gondolkozással megáldott nővel, Dr.Renée Gibbsonnal. Az a fajta személy volt, akivel ha lehetőséged volt leülni egy asztalhoz vagy végighallgatni egy előadását, már többnek érezhetted magadat. Olyan átéléssel ragadott meg minden témát és osztotta meg másokkal a saját véleményét, ami számtalan kérdést és választ is hagyott hátra maga után. Laurennel egy csoportos beszélgetés során találkoztam először, de még a mai napig emlékszem milyen lelkesedéssel vártuk, hogy egy szeletet kaphassunk az ő világából. Egy inspiráció volt, egy olyan elmondhatatlan energialöket, amire mindenkinek szüksége van az életben legalább egyszer ahhoz, hogy úgy érezze jó úton halad az életében, még akkor is, hogyha elveszve is érezzük magunkat azon az ösvényen. Ő mondta, hogy mindig lesznek olyan mellékutak, amelyek elbizonytalanítanak és ami miatt egyszerűen másra sem vágyunk, csakhogy kizárjuk azt, ami akadályt állított elénk, de ahogyan azt ő vallotta, behúzott függönyön keresztül ritkán szűrődik be a napfény, ezért el kell döntenünk, hogy megragadjuk a jelen mindenségével együtt érkező pillanatát, - legyen jó vagy akár rossz, - és belekapaszkodunk a jövőnk érdekében vagy hagyjuk, hogy egy a biztonsági háló amelyet néha olyan szorosan fogunk, hogy félő elszakadhat újra és újra megtartson minket. Elmondta mennyire egyszerű ebben a kényelmes és ismerős buborékban létezni, visszatérni hozzá úgy, mintha egyszerűen csak hazamennél legfőképp akkor, hogyha valamitől félünk. De attól még, hogy megpróbálunk kizárni valamit és tudomást sem venni róla, abban a hitben élve, hogy képesek vagyunk a végtelenségig kizárni azt, attól még velünk marad. A félelem türelmes egy rohadék - használta pontosan ezeket a szavakat -  és abban a pillanatban, hogy kibújunk a biztonsági hálónk rejtekéből, ő egyből lecsap ránk kihasználva pillanatnyi gyengeségünket. Szerinte csak úgy élhetünk igazán, ha összeszedjük minden bátorságunkat és szembenézünk az irányunkba szegődött akadályokkal, mert addig, amíg csak elbújunk abban az ismerős kényelemben, az életünk semmilyen irányba nem halad és ennek a gondolata még a biztonságos rejtekünket is belülről mérgezi meg. Szerettem Laurent hallgatni és sokszor emlékeztem vissza szavaira azon évek alatt is, amikor már én magam voltam az, aki próbált egy számára ismeretlen személynek segítséget nyújtani. Sosem volt kérdéses mit akarok majd kezdeni a jövőmmel, hogy mi az, amitől úgy érzem ténylegesen élek, mégis tagadhatatlan, hogy ezekben a bizonytalan pillanatokban, amiket jelen pillanatban élek az, amit eddig szerettem, amit szinte már természetesnek vettem is meginogni készült. Próbálom felidézni magamban Lauren gondolatait a félelmeinkkel kapcsolatban és a magam hasznára váltani azokat. Tudom jól, hogy én is most igyekszek minél kitartóbban kapaszkodni abban az úgynevezett biztonsági hálóba, de attól még a tény, a betegségem ténye továbbra is velem marad. Nem fog elmúlni, megoldódni varázsütésre csak mert úgy érzem egy olyan erődöt építettem magam köré, amely elég erős ahhoz, hogy kívül hagyjam az ezzel kapcsolatos félelmeimet. Le kell zárnom ezt, tisztáznom egyszer és mindenkorra, hogy kellő mértékkel tovább léphessek. És hogy ez melyik irányba fog majd vezetni? Nem tudhatom, de egyre inkább ösztönöz félelmeim ellenére is, hogy a végére járjak, hiszen ezzel esélyt kaphatok arra, hogy magam mögött hagyjam ezt a belülről felemésztő bizonytalanságot, ami már hetek óta gondos része lett az életemnek.
A kórház épületben újra és újra átveszem magamban elhatározásomat, ebben pedig az is sokat segít, hogy elég csak oldalra pillanatom Jake-re, hogy tudjam; a legjobb kezekben vagyok. Megbíztam benne már az ismeretségünk kezdete óta, ezzel kapcsolatos véleményem pedig azóta sem változott. Mégis könnyebb kívülállóként véleményt alkotni, mint azon a bizonyos másik oldalon lenni.
Egy kezdeti bemutatkozást követően én is kifejezem mennyire örülök a találkozásnak, ám leginkább a csendes kíváncsiskodó szerepét veszem fel, aki próbál minden elhangzott szónak megtalálni az értelmét és saját magának értelemszerűen lefordítani. Jake otthonosan mozog ebben a környezetben, míg én próbálom egyre jobban palástolni mennyire nem vagyok kibékülve ezzel a rám váró helyzettel, még ha meg is értettem szükségességét. A magammal hozott kávéról kezdek el beszélni, amikor kettesben maradunk a teremben, de utána minden figyelmemet neki szentelem a fontosabb dolgok érdekében, közben pedig helyet is foglalok.
- Elég árulkodó neve is van, ami azt illeti. - félmosolyt ejtek, közben viszont a vállamon lévő táskám pántjával babrálok, majd kérésére egy apró bólintást is kicsalok reakcióim közül.
- Tudod, teljes mértékben elhagyom bármiféle tiltakozásomat és beleszólásomat, hiszen ez a ti területetek és bízom a tudásotokban. Cserébe igyekszem nem borzalmas páciens lenni. Azért köszönöm a felvilágosítást, most tényleg sokat segít, ha kicsit jobban képben vagyok a dolgokkal. - a múltbéli emlékeimet tekintetbe véve elég nehezen ment mindig is, hogy türelemmel tűrjem, ha én voltam a beteg, de talán így a harmincas éveimet taposva képes leszek már jobban uralkodni magamon.
A kabátomat a teremben lévő fogasra akasztom, a táskámat pedig egy szabad székre helyezem és próbálok minél kevesebb pulóvert magamon hagyni, hogy ne okozzanak azok problémát a vérvétel közben. Még az indulás előtt sikerült elolvasnom Evan és Jared üzenetét, amiben lényegében mindketten azt szerették volna, hogyha a mai nap során felhívnám őket, választ viszont egyiküknek sem írtam még erre. Egyszerűen még magamnak is nehezemre esik összefoglalni mit mondhatnék, hiszen az, amit az indulásom okáról vallottam nekik mostanra már teljesen kifordult önmagából, megmagyarázni pedig még nehezebb lesz. Személyesen is, telefonban meg főleg.
- Az ivás elkerülésén kívül van még valami jó tanácsod vagy amit be kell a későbbiekben tartanom? Át is kell majd öltöznöm? - teszem fel Jake-nek a bennem megfogalmazódott kérdéseket, mielőtt visszakaphatnánk társaságunk harmadik  résztvevőjét is. Nagy vonalakban képes vagyok logikusan felvázolni magamban ennek folyamatát, jelen helyzetemben viszont úgy érzem, mintha az összes gondolatom egymást követően válna semmissé. De talán jobb is így, mert legalább minden figyelmemet a vizsgálatok elkezdésének szentelem. Sosem voltam kibékülve a tűvel, ellenben világgá sem menekültem tőlük és még komolyabb problémám sem volt ami miatt hosszabb ideig kórházban kellett volna lennem. Mindezek ellenére most is csak az jár a fejemben, hogy minél gyorsabban végezzünk és idővel tisztábban láthassam mi is történik velem valójában. A vérvétel csak elősegíti a szédülésemet, de nem elviselhetetlen mértékben, mindezek ellenére tartalékolok a hirtelen mozdulatokkal, ahogyan a felesleges beszéddel is. Határozottan ellentmondana a korábbi jó páciensekre vonatkozó elszólásomnak az, ha már a kezdetekben megismétlődne a tegnapi összeesésem és ezzel oda lenne a korábban ígért együttműködésem is.

.

Roppant mód változik az ember hangulata, ahogyan más szerepet vesz fel. Nekem például most nem a szerető, vagy a gondos hozzátartozó szerepében kell tetszelegnem, hanem az orvoséban, aki megállapítja a diagnózist. Az úton odafele nem sokat beszélgettünk, néha megmutattam egy-egy épületet, ami látszódott az ablakból, de külön túrát még nem tartottunk. Az idő lassan telik, de tudom, hogy várnak ránk, és ez be is bizonyosodik, ahogyan belépünk, és máris két ember közeledik felénk. Leevy-t azonnal felismerem, az egyik régi tanítványom, aki mára szintén egy híres neurológus lett, viszont a másikról csak akkor derül  ki, hogy kicsoda, amikor odaérünk és bemutatkozik. Számíthattam volna rá, hogy az igazgató is jelen lesz, elvégre nem szokásom szívességeket kérni, de ez rögtönzött volt. Maddie tegnap óta tartózkodik nálam, de ennyi idő is elég volt, hogy lássam nincs jól. Az állapota most sem kielégítő, csak ő hiszi magáról, hogy a szex segít, maximum abban, hogy a benne gyűlő feszültség csökkenjen, de nekem megállás nélkül zakatol az agyam, hogy mi lehet vele a helyzet. Miért nem szólt arról, hogy ezek ismétlődő epizódok, és az ájulás nem először történt meg vele? A fizikális vizsgálat egy fontos része lesz a mai napnak, és bízom benne, hogy annyira komolyan veszi a témát, mint én. A rossz zsaru sosem ment, de ha kell, akkor az orrára fogok pirítani, hogy megértse, ezen most az élete múlhat. A bemutatkozás nem nyúlik hosszúra, arról is kapunk egy kis információt, hogyan állnak most a kórházzal kapcsolatok projektek, de jobban érdekelne, hogy melyik termet kapjuk meg. Nem vagyok rest személyesen is bemutatni a mellettem állót, de túl sok mindent nem árulok el róla. Végül az igazgató hamar elbúcsúzik és hármasban maradunk. Sokkal nyugodtabb vagyok, ha lesz egy jobb kezem is, aki ért a szakmájához. A felvetéseim nem jók, de nem akarok senkire sem ráijeszteni. A tumormarkeres vérvétel az első állomása annak, hogy egy kisebb képet kapjak a testében zajló változásokról. A tekintetem többször időzik el rajta, miközben tudom, hogy Leevy folyton engem bámul. Megkérem, hogy hozzon fel néhány dolgot, ez meg elegendő idő lesz ahhoz, hogy néhány szót váltsak a szőkeséggel is. A másik terembe suhanok át, miközben az értésemre adja, hogy becsempészett egy kis kávét. Most sem azzal van elfoglalva, ami a lényeg lenne. A kisebb szertárban megállok egy pillanatra, és kifújom az eddig bent tartott levegőt. Rosszat érzek, de nem láthatja rajtam, hogy aggódom érte, és az eredmények miatt is. Levetem a kabátomat és belebújok a fehér köpenybe, hogy ne tévesszenek össze, és csak utána csatlakozom hozzá.
- A későbbiekben át kell majd öltöznöd, de mindent el fogok mondani, ha odaérünk. Maddie… - akaszkodom meg az ujjaimmal az asztal sarkában. – Szeretném, ha erre most úgy tekintenél, mint a szükséges rosszra. Meg kell tudnom, hogy mi van a hátterében az ájulásoknak. Nem feltétlenül lesz kellemes minden része a vizsgálatnak, de szeretném, ha a cél lebegne a szemed előtt. Tudom, hogy mennyire ideges vagy, és ez teljesen normális. A beteg szerepében lenni sosem könnyű, ha általában a másik oldalon állsz. – sugallom felé az együttérzésemet, és máris nyílik az ajtó. – Meghoztam, amit kértél. A laborok készen állnak a fogadásra, és akkor neki is kezdhetünk a csúnya szúrásnak. – a füle mögé tűr egy tincset Leevy, miközben lepakol az asztalra, én meg elveszem a sztetoszkópot, és hálásan mosolyodom el. – Igazán kedves vagy. Maddie nézd…leülnél oda? Nem fogsz belehalni. – kacsintok rá, és amíg ők ketten ismerkednek egymással, és megcsinálják a vérvételt, addig én helyet foglalok. A tableten életre keltem az adatokat, és ki is töltöm, amiket tudok, de lesznek itt még érdekes körök. A háttérben eközben zajlik a vizsgálat és Leevy elég professzionálisan látja el a feladatait, nem panaszkodik, hogy megalázó lenne neki a segédként funkcionálnia. Mindig is szerettem benne, hogy alázatos, ami igencsak kevés egyedben van meg, és ha a mostani generációt nézem, akkor lehúzhatom őket a klotyón. – Végeztünk is. Itt hagylak titeket, ha az MRI következik, akkor szólj, mert ott már nemcsak mi leszünk jelen. Az a szárny még új, ahogyan a gép is. – helyesel és egy bólintással együtt maradunk ismételten kettesben. – Mi lenne, ha helyet foglalnál velem szemben? Még sosem kutattam a családfádban, de most ideje lesz. – megnyitom az új jegyzetet, és a nagyszülőkkel kezdem. – Tudsz bármilyen mentális betegségről a nagyszüleid esetében, mint a skizofrénia, mániás depresszió, epilepszia? Tudod, itt összegyűjtöm az alapokat. Mit bármi jöhet, ami eszedbe jut, vagy csak a gyanúja. Anyukádnak vagy apukádnak nem voltak ilyen tünetei, esetleg öngyilkosságra való hajlam? – kérdezősködök tovább, de érzem, hogy ezzel egy kisebb problémát idézhetek elő, vagy kellemetlenül érezheti magát előttem. – Itt nyílt lapokkal játszunk, nem fogom elmondani senkinek, és hidd el, hogy nálunk is van elég defekt a családban, lásd az öcsémet. – humorizálom el a végét, de az a célom vele, hogy egy kicsit felengedjen, és meglássa, ez nem a kivégzése. – Ha jobb, akkor jöhetnek a rák fajtái is, ha ez most így elsőre túl sok neked. – jegyzem meg és most pillantok fel rá a tablet felett. – Nem szédülsz? – hajolok előre a székemben.

Merőben más érzéssel jár, amikor orvosként vagy jelen a kórház életében és amikor a páciens szerepét töltöd be. Utóbbit sosem szerettem. Még emlékszem, hogy a Lance-el történtek után apa jó párszor győzködött arról, miszerint nem ártana felkeresnem egy pszichológust, elvégre ő maga sosem volt az, aki két percnél több időt tudott volna áldozni a családjára és meghallgatni őket bármilyen problémával is szembesültek korábban. Nálunk nem volt visszatartó erő, hogy egymást ismertük a legjobban, mert ha időt szánok egy kis visszatekintésre, azt kell mondjam, mindenki mást jobban ismertem Phillyben, mint a saját családomat. Talán három alkalommal jártam Dr.Martin rendelőjében, többre egyszerűen nem voltam képes és meglehet, igy évek távlatából kitartóbban kellett volna küzdenem azért, hogy jobban legyek, de akárhányszor arra kértek, hogy idézzem fel Lancet vagy beszéljek róla, úgy éreztem nem jutok rendesen levegőhöz. Nem segített az, hogy újra meg újra át kellett élnem azt az estét, szembesülni azzal, hogy tehetetlen voltam egy olyan helyzetben, ami más életét mentette volna meg. A második kórházban tett látogatásom egy gyerekkori balesetemhez volt köthető, amikor ketten akartunk faházat építeni Jareddel. Egy csuklótöréssel és egy kisebb a vállam környékén ejtett vágással ugyan megúsztam, de az utóbbi még a mai nap is leheletnyi nyommal emlékeztet a történtekre. A mostani helyzetre viszont egyik sem tudott felkészíteni, mert egy olyan problémával álltam szemben, mely esetében képtelen voltam indokokat találni. Nem tudom mi okozhatta, minek a következményeivel kell számolnom majd ezek után és talán a bennem lévő félelmek mellett ez az, ami igazán dühít. Az, hogy amíg az első két esetben tisztában voltam miért is kerültem közelebb a kórházhoz, ebben a pillanatban mégis csak a találgatások maradtak, a kiváltó-ok pedig már egy más lapra tartozott. Ezzel szemben bíztam Jake-ben. Hittem benne, hogy vele a legjobb kezekben vagyok, ahogyan abban is, hogy bármi is legyen a végeredménye a vizsgálatoknak, ő tőle őszinte választ kaphatok. Erre pedig most mindennél jobban szükségem volt, hogy valaki ne próbálja szépíteni a valóságot, hanem inkább felkészítsen arra, ami most és ami ezek után fog várni rám.
A dolgaim lepakolása után a hellyel próbálok megbarátkozni. A falon lévő plakátokat nézegetem, a berendezést és egy biztos pontot keresek, melyre koncentrálhatok, ha úgy érzem a gondolataim nem kívánt fordulatot vesznek. Ami visszazökkent a jelenbe, mikor szükségem van rá. Leevy egy kis időre magunkra hagy, ezért Jake-hez fordulok a bennem felmerült kérdésekkel, a válaszát viszont első körben egy egyszerű bólintással fogadom, mielőtt én magam is megszólalhatnék.
- Persze, ez várható volt, de mint ahogyan te is mondtad, ez egy szükséges rossz és ha többet sikerül megtudnod, akkor a kellemetlenségek már nem is igazán számítanak. Igazából nem is ez része az ami kiakaszt, hanem a bizonytalanság, amikor sejtesz valamit, de mégsem vagy biztos benne, hogy az lenne a végleges válasz. Az a borzalmas köztes szakasz, amitől olyan, mintha csapdába kerültem volna, érted mire gondolok? - pillantok fel a kék szempárba, de mielőtt elfordíthatnám róla tekintetemet, el is mosolyodok mellé. - Tessék, eljutottam arra a pontra, ahol már magamat elemezgetem. - teszem hozzá, de most már az érkezőre - a harmadik felünkre - vezetem fel tekintetemet, mely a későbbiekben néha egyszer Leevyt keresi, egyszer pedig Jake-t fürkészi. Most eszmélek csak rá igazán mennyire jó lenne még többet megtudni Jake múltjáról, de talán nem ez a megfelelő alkalom, amikor teret kellene engednem az érdeklődésemnek. Azért éget a kíváncsiság, hogy megtudjam vajon hány nővér vagy kollégája fejét csavarta el Dr. Lester akkoriban vagy lehet inkább jobb ha ezt nem is firtatom?
- Most, hogy így ezt külön kiemelted, kétszer is meggondolom leüljek vagy sem. - szólok még vissza, ennek ellenére elhelyezkedek az ülőalkalmatosságon és feltűröm a mostanra már lecsúszott pulóverem ujját, hogy jobb odaférést biztosítsak a vérvételhez, mely közben jobban leköt egy a falon lévő plakát, ami az egészséges életmód alapjaira hívja fel a figyelmet különböző rajzokkal szemléltetve azt, egyik oldalán a helytelen utat szimbolizálva, másikon pedig az ellenkezőjét. Lehet meg kellene kérnem Evant, hogy távollétemben kutassa elő művészi vénáját és díszítse ki a rendelő előtérét, bár kétlem, hogy pont ilyen végeredményt kapnék. Az évek során ha valami távol állt Evan Marks jellemétől az a kreativitás.
Leevy hangja hoz vissza a jelenbe, pontosabban az, amikor kijelenti, hogy elkészült. A vérvétel területén tartom egy kis ideig a kapott vattakorongot, majd csak ezt követően ülök át Jake kérésére, ám a lépteim úgymond eléggé bizonytalanok a korábbihoz képest, így örülök, amikor újra a szék kényelmére támaszkodhatok. Kevésbé ingatag és sokkal stabilabb.
- Lehet mert sose volt jó ötlet azon a területen kutatni? - teszem fel a költői kérdést, habár ez nem zárja ki azt, hogy ne próbálnék meg válaszokat adni a feltett kérdésére. Még ha elég erős gondolkozást is igényel, hogy összefoglaljam mit tudok róluk. Kicsit úgy érzem magamat, mint amikor egy gyerek befejezi az iskolát és évekkel később mikor rátör a nosztalgikus hangulat akkor jön rá, hogy egy árva képet sem készített el az osztálytársaival. Talán most nekem is a segítségemre válhatna egy kósza fotó.
Jake szavait figyelmesen követem végig és én már csak ezután fejtem ki saját gondolataimat, melyek reményeim szerint összeszedettebbnek bizonyulnak majd, ha kimondom őket.
- Most egy kicsit szédülök, de nem annyira vészes. - válaszolok először erre, majd kitérek arra a bizonyos családi összekuszált kötelékekre. - Korábban már említettem, hogy apa esetében ilyen nem állt fent és anyánál se ez volt a viselkedésére a magyarázat. Törzsvendég volt már a kórházba az életmódja miatt, de sosem úgy engedték el őt, hogy komoly problémát diagnosztizáltak volna nála, egyszerűen csak sorra hozta meg a hülye döntéseit. - keserű mosoly költözik arcomra, közben pedig a szék karfáján dobolgatok ujjaimmal. - A nagyszülők, mhm. Nehéz dolgod lesz velem. - a fejemet csóválom, de a folytatást ettől nem hanyagolom el. - Anyai ágon ilyen probléma sose merült fel, ellenben apa sokat mesélte, hogy nagyapám rendszeresen panaszkodott fejfájásra. Michiganbe élnek, nagyon ritkán találkoztunk, ő viszont folyamatosan tartotta a kapcsolatot velük. Ez segít valamit? Pontosan sosem említették, hogy ezek mire utalhattak nála vagy egyszerűen csak engem nem tájékoztattak, de többet talán akkor tudnék mondani, ha felhívnám apát. - nem igazán rajongok ettől az ötlettől, de ha előrébb tudunk ezzel az információval jutni, akkor természetesen megteszem.
- Mint láthatod, az én családom sem egy leányálom, de még szerencse, hogy nincsenek a közelemben. - fűzöm hozzá azért egy mosollyal az arcomon.
- Ami pedig a többit illeti, nyugodtan mehetünk majd tovább is, nem sok, tényleg nem. Minél többet tudok meg, szerintem annál jobban fogom tűrni. - húzom ki magamat a széken, mintha ezzel azt a nagy határozottságomat próbálnám bizonygatni, de tényleg így érzem. Még ha kezdetben bizonyára pánikszerű érzés lesz belegondolni egyes végkimenetelekbe, de később a nagyobb kép érdekében elkerülhetetlen lesz több információval gazdagodnom.