Kétszer mentem a klotyóra hányási ingerekkel, már lassan én is terhesnek érzem magam, vagy totál hülyének néznek a kórházban és legszívesebben az orvosok kitiltanának az egész területről, de még a mentőautóból is, még jó, hogy ehhez nincs joguk. Mélyen le kell hajolnom, hogy elcsavarjam a nyikorgó csapot és vizet igyak belőle, elég bénán nézhetek ki, mint a macskák, akik lefetyelik a vizet én meg pont leszarom, hogy ki kerüli ki a seggem a piszoárhoz sietve. Öt óra van még a munkaidőmből, tuti ki fogok készülni.
Kifele battyogok a telefonom kijelzőjét bámulva, majdnem rányomok Natalie nevére, hogy felhívjam, de utolsó pillanatban inkább úgy döntök, hogy csak üzenetet küldök neki. Nem hiszem, hogy tudnék úgy beszélni vele, hogy ne érezze meg hangomon a bajt, aztán jönne a kérdés, hogy ugyan mi a gond, én meg mi a szart mondanék? Jó lesz az üzenet...


Szinte remegnek az ujjaim. Lehet jobb lenne, ha visszamennék a budira. Amikor visszajelez Diane, kábé bőgni tudnék. Már-már azon gondolkozok, hogy milyen virágot vegyek neki, vagy milyen étterem van nyitva abban az istentelen időben.


- Aston, gyere már, bazdmeg! - felkapom a fejem társam hangjára, lemaradtam a többiektől, márpedig nem kellene lazsálnunk. Zsebembe dobom a telómat és meggyorsítom lépteimet, bár most a koncentrációm teljes csőd.


Mélyet sóhajtok a vezetőülésben, majd amint jelzi a telefonom, hogy elküldte az üzenetet, kikapcsolom a biztonsági övemet és a házunkat kezdem bámulni. Szép. Normális, olyan igazi családi ház. Néha még nehéz felfognom, hogy tényleg a miénk, mi vettük, mi alakítottuk ki ilyenre, nem másé, nem a szüleinké. Mi vagyunk a szülők már, vagyis hamarosan. Gombóc nő a torkomban, szemeimet erőltetem, hogy ne csillogjanak meg a könnytől, ahogy rájövök, hogy ma mindent elveszíthetek, ami számomra a legfontosabb.
Látom ahogy kigyullad a bejáratnál lévő lámpa, szóval megemberelem magam, eltüntetem arcomról a félelmet és a rettegést, s kiszállok az autóból.
- Szia! - nyúlok gyengéden orcájához és csókot lehelek ajkaira. - Bocs, hogy nem hagylak ma este aludni - azzal lejjebb csúsznak kezeim a hasára és megsimogatom a kisfiamat is. Minden olyan gyönyörű, szép az éjszaka, nyugodt és békés a levegő, még a hold is ezüstben fénylik. Mondjuk randizhatnánk...
- Csüccs be - kinyitom neki az anyósülés ajtaját, tökre úriember vagyok. Én is beszállok, bár nem indítom azonnal az autót, de a világítást felkapcsolom.

***

A túrabakancs láttán megdermed bennem a vér, aztán szép lassan újraindul. Honnan veszi? Aztán visszaolvasom amit írtam előtte és hát ha már azt írtam, hogy melegbe jöjjön, akkor végül is jogos a megállapítás, hogy jó lenne egy laposabb cipő. Okos nő Natalie, ennyiben hagyom a dolgot.

Ergo nem topánka, nem tűsarkú, meg még faszom se tudja micsoda, mondjuk akkor is ezt mondanám neki, ha felfűtött lenne az étterem, mert baszki, hajnali fél egykor ugyan hányan látják? Nem  gondolnám, hogy sokan.

Az éjszaka nyugodt, én már kevésbé. Nem vagyok színésznek való, de most megpróbálom eljátszani legalább az elején, hogy talán vannak bennem azon csírák is elveszve. Persze kit akarok becsapni? Magamat, vagy Nataliet? Éppenséggel pont erről lenne szó, nyilvánvalóan senkit sem. Fogalmam sincs, hogy mi lesz, mi vár rám, vagyis ránk, csak azt tudom, hogy valami történni fog. Tulajdonképpen egy célom van: azt akarom, hogy holnap is tükörbe tudjak nézni, lehetőleg a saját otthonunkban. De változás lesz, még nem fúj a szél, de majd fog, óránként. Vihar előtti csend ez, amiben várom Nataliet.
- Éjszakás kölyök lesz. Tudom kire ütött... - mosolyodom el meglepően őszintén. Babakoromban én is mindig éjszaka voltam aktív, futkároztam a lakásban, amíg el nem estem a küszöbben és sírva nem mentem aztán aludni. Anyámék meg pontosan tudták, hogy baleset lesz a vége és majd a sírás elaltat, szóval nem törték magukat, hogy megállítsanak. Nos, én nem pont ilyen szülő akarok lenni, de lehet ez is közrejátszott, hogy talpraesett gyerek lettem. Mindent saját bőrömön tapasztaltam és tanultam a saját hülyeségemből.
Meggyőződöm afelől, hogy jól bekötötte-e magát, ezt már azóta megteszem, mikor még a gyűrű sehol sem volt, egyszerűen ilyen vagyok, most meg plusz okaim is vannak a fokozott odafigyelésnek. Számítottam kérdésére, mégsem tudok rá könnyedén válaszolni, kezdetben mindössze megnyalom ajkaimat miközben elindulunk az úton, mint egyetlen jármű. Ezért szeretek éjszaka vezetni.
- Hamarosan megtudod - pillantok rá egy másodperc erejéig meglehetősen biztató nézéssel. - Ne aggódj! - simítok végig combján. Újból görcsölni kezd a gyomrom, s a kacsát hallva kezdek biztos lenni, kurvára csalódni fog bennem!
- Azért ettél, igaz? - Még maradt a tegnapi kajából, nagyon remélem, hogy azt megette, mert kell az energia neki és most nem csak azért, mert kettejüket eteti, hanem mivel a mai program eléggé sok energiánkat fogja elvenni.
Gyorsabb tempóra váltok, ahogy kiérek a főútra. Innen már gyorsan ott vagyunk, vagy legalábbis relatíve gyorsan, mivel nincsenek sokan az utakon, nincs dugó, szóval lehet haladni.

Nem akarom mondani Dianenek, de ha éjszakai műszakos vagyok, akkor nekem nem lesz lehetőségem álomba ringatni a kicsit, pedig oly szívesen megtenném! Most viszont nem vagyok olyan hangulatban, illetve helyzetben, hogy ilyenekről csipkelődjek a feleségemmel.
- Szerintem egy műszakot sem élveztem még annyira, mint amennyire azt fogom. - Bízok benne, hogy nagyon diplomatikusan meg fogjuk egymást érteni a fiammal és jókat fogunk majd játszani, na meg aludni együtt.
Még nem akarom elmondani neki az úti célt, nem mondhatom el, mert itt helyben kitörne a káosz és lehet nem hagyná kibontakozni a szándékaimat. Ezt most tényleg nem előlegezhetem meg neki, de egyelőre úgy tűnik, hogy nem erőlteti.
Örülök, hogy próbálkozik a főzéssel, vagy sütögetéssel, ez nekem nagyobb érdem, mint szomorúság, hogy a kutya az egyetlen, aki jóllakik a kacsából, mert annyira rossz nem lehet az a hús még szárazon sem, hogy egy kutya vagy macska ne enné meg. Napokban megyek úgyis Quinnhez, majd átnyújtom a csaholósnak.
Megnyugtat, részben legalábbis, hogy jóllakottan ül mellettem, remélem most már kezdi elengedni ezt az örökös buta fogyózás dolgot. Anyukáknál már annyira nem menő, szerintem, de az is tény, hogy nem fogok újabb kört veszekedni vele erről a témáról. Értelme se lenne, ő nyer mindig.
- Majd ismét el fog jönni az az időszak, mikor már nem fogsz szoptatni. - Feltéve, ha nem nyújtja be addig a válópapírokat. Pár nap múlva erre is választ kapok, addig meg igyekszem úgy hozzáállni az életemhez, hogy nem lesz baj, noha rohadtul érzem, hogy márpedig de.
- Igen - csak egy újabb tömör válasz. Nem folytatom, mert ha folytatnám, akkor kiderülne, hogy hát nem igazán. Mondjuk úgy, haraptam valamit, egy kórházi büfében vett szendvicset próbáltam magamba tömni, de nem sikerült, a kávét is majdnem kihánytam. Már-már azon gondolkoztam, hogy a fehér koffein pórt oldatba viszem, az izotóniás oldatot leengedem a zacskóból és helyére beleöntöm a kávét és magamba kötöm infúzióként. Senkinek se tűnne fel, ez tuti.
Ahogy egyre közelebb érünk, a sötétség is kezd nyomasztani. A tettes mindig visszatér a helyszínre. Ez igaz, de nem én vagyok a gyilkos. Szeretném azt hinni, hogy tudom mit csinálok, átgondolt tervről van szó, de folyton azt érzem, hogy elbizonytalanodom. Most egy kicsit úgy érzem, hogy egy vétkes vagyok, aki ellen dolgozik az ügyvéd, én meg pont neki vallok és nem tudom, mennyire tud megvédeni az, hogy ő a feleségem.
Baromi kócos lehetek, én tudom miért, de igazából mindegy, mert általában szanaszét áll a hajam. Néhány kilométer van vissza, mikor Natalie ismét megkérdezi, amitől féltem. Szerintem lassan ő is érzi, hogy nehezedik a levegő.
- Hamarosan odaérünk, már csak egy kicsit kell kibírnod - felelem, s már nem mosolygok, nem is nézek rá, hanem az utat bámulom, ahogy szép lassan elhagyjuk a várost és immáron teljesen beérünk az erdőbe. Egy kis úton haladok nagyjából tíz percet, aztán egy földes útra térek rá. Most biztosan jól szórakozik a döcögős úttól bent a pocakban a fiúnk.

Megáll az autó, a világítást is lekapcsolom. Kicsit para a helyzet, tudom, végtére is egy sötét erdőben vagyunk ketten az éjszaka közepén, bár itt a legnagyobb szörnyeteg az én vagyok, csak ezt ő még nem tudja.
A csomagtartóhoz megyek, felnyitom azt és elsőként kiveszek belőle három elemlámpát, ebből egyet Natalie kezébe adok, egyet zsebembe nyomok, harmadikat meg markomban szorongatom. Gyors és dinamikus a mozgásom, nem akarok vacakolni, mert ha itt rajtakapnak a zsaruk, akkor gáz van. Most elsőként attól tartok, hogy esetleg már rábukkantak volna a holttestre, mert ha igen, az ciki, ha én nem találom meg, az megint ciki, de ez nem olyan, amit egy civil ember ne jegyezne meg.
Kiveszek három nagyobb szerszámot, egy ásót, egy csákányt meg egy lapátot. Nem lesz könnyű meló. Mindeközben pedig, amíg le nem zárom a kocsit teljesen néma maradok, akár kérdez Natalie, akár nem, ennek oka pedig az, hogy most nem akarok itt hagyni semmi fontosat, másrészt mert mindjárt ideokádom a gondolattól, hogy egy hullát fogok látni.
Mielőtt útnak indulnék, komoly arccal megállok Natalie előtt, s mély levegőt veszek, hogy megszólaljak és beavassam őt ebbe a kicseszett történetbe.

Örökkévalóságnak tűnik az odavezető út, pedig nincs olyan messze, nem annyira legalábbis, mint kellene azon kívül, hogy jócskán kiérünk már a városból és a sötét erdőbe veszik az autó és nem mellesleg, mi magunk is. Most már nem teszek úgy, mintha minden rendben lenne, bár eddig sem nagyon erre hajtottam, inkább mindössze próbáltam elérni, hogy amíg felesleges, addig ne idegeskedjen Natalie. Néha kicsi a különbség a szar ember és a jó ember között, de mielőtt ezen hosszasan elgondolkoznék, az autó megáll, s Natalie is magához tér szendergéséből. Ha most megfutamodnék, biztos vagyok benne, hogy sohasem lennék képes újra ilyen tettre vetemedni.
Gyors és határozott mozdulatokkal veszem elő a szerszámokat, illetve az elemlámpákat. Még mielőtt becsuknám a csomagtartó fedelét, egy kulacsnyi vizet is elteszek, biztos vagyok benne, hogy kelleni fog, elsősorban Natalienak, de még az sem kizárt, hogy nekem. Fogalmam sincs, hogyan fogok reagálni, azt jobban meg tudom sejteni, hogy feleségemtől milyen reakciókat kapok. Most kel kurva erősnek lennem és már önmagában ez is megrémiszt. Nem csak ő fél jelenleg, én is, de nem tehetem meg, hogy elgyengüljek, vagy meglássa rajtam, hogy nem vagyunk teljesen ura a helyzetnek.
Hallom őt. Tudom, hogy fél, mégsem jön ki hang a torkomon. Mintha elsötétedett szemekkel, tompult hallással rendelkeznék, végül veszek egy mély levegőt és Natalie előtt megállok.
- Ne ilyen hangosan! - tulajdonképpen ez a legfontosabb. - Amit most fogok mutatni, az nem egy vicc. Kedden bevallottad nekem a titkodat, most pedig rajtam a sor, mondjuk ez nem egy titok, inkább egy rossz emlék, amit próbáltam elfelejteni, de máig vannak álmatlan éjszakáim miatta. Gondoltam, ha nem beszélek róla senkinek, akkor az én fejemben is szép lassan homályba borul az eset. - Nem hagyom, hogy peregjenek a percek, közben elindulok a fák közé, közel Natalie mellett és egyik kezem a felkarjánál van, hogyha rosszul lépne, akkor tartani tudjam, vagy éppenséggel kapaszkodni tudjon belém, ahogy neki megfelel, bár ez mit sem vesz el a helyzet kritikusságán.
- Egyik ismerősöm szarba keveredett, gyilkossá vált akarata ellenére. Engem hívott, hogy mi az istent tegyen, én pedig rohadtul jó barátként jöttem is és segítettem elrejteni a testet. Ha kiderült volna az eset, őt lehet évtizedekre lecsukták volna. Ismersz jól, nehezen tudnám a magukra hagyni a barátaimat, ha rám szorulnak. - Nem igazán merek ránézni és csak reménykedek benne, ha útközben nem áll meg, jó lenne minél előbb letudni ezt az estét.  
- Gondolom, most azt kérdezed magadban, hogy ezt miért nem tudtam egyszerűen az ágyunkban elmondani egy finom vacsora után... - megnyalom kiszáradt ajkamat. - Nem sok mindent tudok a gyilkosságról, de azt igen, hogy egy banda része volt az áldozat, aki elvileg szintén lőni készült az ismerősömre. - Gondolom már érti. Megtorpanok, leteszem a szerszámokat és ismét elé lépek, hogy kezeimet felkarjára helyezve megvédhessem mindentől, már ha tudom.
- Nem tudom ki az áldozat és azt sem tudom, hogy van-e valódi vétkes, vagy egyszerűen csak az egyikük jött ki rosszabbul, de azért hoztalak ide és mondom el most mindezt, mert ha van bármi esélye is annak, hogy talán az öcséd lehet az, akkor most itt vége lesz a nagy kérdéseknek és meg tudjátok gyászolni. - Nos, én elmondtam. Innentől rajta áll, hogy ezentúl hogyan viszonyul hozzám. Közben pedig nem véletlenül álltam meg. Megérkeztünk, bár önmagában semmi sem jelzi ezt, legalábbis azon szemeknek, amik nem tudják, hogy milyen jelet kell keresni.

Jó, hát akkor nagy levegő és nincs más hátra, mint mindent elmondani, vagyis majdnem mindent. Nem könnyű, de Natalieért teszem és érte erős leszek, habár tudom, hogy vele megértetni magam legalább akkora megpróbáltatás, mint kiásni egy hullát, sőt mi több, látni egy hullát, aki nem biztos, de lehet, hogy a testvére. Erről szerintem már csak a DNS-elemzések tudnak egyértelmű választ adni.
A legjobb taktika, ha járás közben beszélek, így érthetően nem rá nézek, különben hasra esnék, ezért is örülök, hogy belém kapaszkodik, én könnyen felállok egy-két karcolással, de neki nem kellene csak úgy elhasalni. A történetem nagy részét sikerül elmondanom megszakítás nélkül, azt nem tudom, hogy ez jót jelent-e, viszont megállok, vagy épp ő állít meg, talán kettő egyszerre, tudja a franc, úgyhogy elé lépek, hogy megfogjak kezét, de nem hagyja, távolabb lép és így már világos, hogyan állunk. Tulajdonképpen a legrosszabbul.
Nyugodtnak látszom, de nem vagyok az. Nem válaszolok kérdésére, mert szerintem csak magának teszi fel, ha érdemleges reakciót várna, akkor újra el kellene mondanom mindent az elejéről, ez pedig feltehetőleg nem menne.
- Azt nem mondom el - csapom le egyből a kérdését, ehhez elég erősen ragaszkodom. Ezrát nem fogom bemártani.
Túl okos nő. Pedig sok ismerősöm van, aki ilyen tettre vetemedhetne. Túl sok, barát, ismerős és családtag egyaránt, kicsit erős kinyilvánítania, hogy pont Ezra, de baszki, beletalált. Meghűl bennem a vér, nem tudok reagálni ismét. Nem fogom bevallani, hogy ő az még akkor sem, ha a szótlansággal pont ezt teszem.
- Nem fog kiderülni! - nézek rá szúrós szemekkel, jelezvén, hogy ő sem fog butaságot csinálni. - Nem azért vagyunk itt, hogy a banda tudjon róla, hanem hogy te megállapíts, ki az áldozat és ha az öcséd az, akkor mint nővére, meg tudd gyászolni. - Erős és higgadt a hangom. Értem, hogy elöntik az érzések, de most tisztázzuk magunkat és ne akkor, mikor már látszik a holttest, mert a bajból ne csináljunk nagyobb bajt.
- Kiásom, ha megígéred, hogy nem köpsz be. Se a tagoknak, se a zsaruknak. Most már gondolom érted, miért akartam ennyire, hogy válassz a banda és köztem, vagyis nem, nem is erről lenne szó, mert mondtam, hogy nem kell nélkülöznöd őket, miközben együtt éljük az életünket, viszont nem gyűlölheted a tesód halálához köthető személyeket, miközben engem szeretsz. - Ugyanis a kettő egy és ugyanaz, de még mindig ott van az a bizonyos talán.

- Igen - felelem határozottan és meglehetősen gyorsan. Jogom van nem beköpni a barátomat. - Jogom van megőriznem a saját erkölcseimet - Ha az életem összeomlik, akkor legrosszabb esetben tiszta lelkiismerettel megyek halálba szerek által. Inkább élek kidobott elcseszett sorsú emberként, mint szaros lélekként. Ha ezt nem fogja fel Natalie, félek nem tehetek sok mindent. Nagyon szeretem őt, a szívemet neki adtam, de a lelkemet nem fogom. Vannak elvek, amikhez ragaszkodok akár vele, akár nélküle, hiába tudom, hogy talán, igen, még mindig csak kibaszott talán az öccséről van szó. Teljesen elveszítette az eszét. Mégis hogy állapítaná meg?
- Vizsgálatokkal. Lefizetek egy szakembert, hogy mondja meg ki az - Ugyan már, ügyvéd, bármit el tud intézni, ha akar, de most nyilván a kész reménytelenség az egyetlen ami eszébe jut amellett, hogy nyilván kurvára szar ember vagyok és most valahogy elfelejtjük azt, hogy pár napja ő az, aki eltitkolta, hogy milyen helyeken lengeti magát és gyermekemet. Mintha csakis én lennék egy bűnös alkat azzal, hogy nem hagytam a szarban barátomat. De már megszoktam, hogy Natalie képes a földbe döngölni az embert, ki vétkez, mialatt elfelejti, hogy ő kicsoda.
Ahogy hallom, még csak lefizetni se kell senkit. Nyaklánc megmondja majd, hogy ki az. Összeszorítom fogaimat, mert így már én tudom a választ. Tisztán emlékszem arra az éjszakára.
- Akkor ki fog derülni. - Nem mondom el most az igazat, mert őrültséget csinálna. Így is sérteget, bár hozzászoktam ezekhez, nem olyan közegből származok, akik ne dobálnának meg ironikus és gúnyos megjegyzésekkel, ugyanakkor nem tudom mennyire gondolja őszintén, amit most mond.
Ha most csak egy sima barátnőm lenne, megragadnám karját, betuszkolnám a kocsiba és kitenném a lakásánál, de ehelyett csupán hagyom, hogy kivegye az ásót a kezemből, mert ha ellenkeznék, azzal egyikünk sérülne meg.
- Diane, honnan a kibaszott életből állítod, hogy hidegvérrel megölte? Olyanokat képzelsz be, ami nincs, csak mert elszállt az agyad. - széttárom karjaimat és idegesen kezd nekem is elpattanni valami. - Én pedig biztos hidegvérrel elástam vele, mi? Hát nem! Az öcséd is lőtt volna, de lassabb volt és az eset után rohadtul senki sem volt nyugodt, mert egyikünk sem egy eszelős gyilkos. Azt hiszed ennyire fekete és fehér a dolog? - Tőle nincs jogom talán szívességet kérni, de van valaki a hasában, aki nem csak őt illeti meg és ha a kisfiamról van szó, nagyon is van jogom dönteni felőle, legalábbis bizonyos mértékben.
Kibaszottul makacs egy nő! Ingerülten kifújom a levegőt, aztán elveszem tőle az ásót. Mit gondolt, hogy majd ő egyedül ki tudja ásni? Szárszámmal a kezemben odamegyek a tényleges helyre, nagyjából három méterrel távolabb ahol ő nyesett bele a földbe. Nemrég esett az eső, egészen könnyen lehet fejteni a talaj, de így is beletelik öt-tíz percbe, mire szép mély gödör alján megakad a lapát egy ruhafoszlányban. Biztosan félig műanyagszálas volt. Felegyenesedek és megtörlöm verejtékező homlokomat.
- Biztos látni akarod?

- Ha barátomnak megígérem, hogy nem fogom elmondani senkinek a titkát, legalább minimálisan teljesítem a fogadalmat. Vannak dolgok, amik túlmutatnak azon, hogy ki az áldozat és ne haragudj, de még azon is, hogy ki a felségem. - Irtó gáz, ha pont az öccse a halott, de ehhez semmi köze annak, hogy milyen bűntársi kapcsolatban vagyok és kivel, erős túlzás talán, de a nincs köze a testvére halálának a mi akciónkhoz, elvégre fogalmunk sem volt, hogy ki a tettes. Ezra is csak azt látta, hogy valaki másodpercek alatt lepuffantja, megijedt és azt tette, amit abban a helyzetben tudott: lőtt, mielőtt őt lőtték volna le.
Nagyon nem szeretem ennyire nem-nőiesnek látni Nataliet, kezdve azzal, hogy csúnyán beszél és ez az ő szájából nem úgy hat, mint mondjuk az enyémből. Össze-vissza beszél és már nem tudom eldönteni, hogy akkor most milyen álláspontot foglal, azt állítja hogy hidegvérű gyilkos vagyok, mire természetesen bennem is elpattan az utolsó idegszál, mert van az a szint, az az ócsárolás, amit nem vagyok hajlandó tűrni még tőle sem.
Úgy beszél, mintha én lennék a világ legszarabb embere, aztán kimondja, hogy az öccse viszont hidegvérrel lőtt volna, nos, nekem is valami ilyen képet vázolt fel Ezra, már amennyire ki tudtam venni a félelem gyötört hangjából a szavakat.
- Sejtem milyen lehet neked, ezért vagyunk most itt. Azért hoztalak erre a kicseszett istentelen helyre, hogy találkozhass vele és nem azért mert annyira szeretnék büszkélkedni vele. Azt hiszed élveztem, hogy eláshatjuk? Igen, nekem is van testvérem, talán emiatt is jutottam arra, hogy feltárok mindent előtted, de nem, nyilván a törődés, az együttérzés és a jó tett valahogy szarba vész ha van mellette egy ártatlan vétek... - Ilyen a világ. Tudom. De legalább a feleségem ne legyen ilyen. Legalább ő lássa már meg bennem, hogy nem az vagyok, aki akár még lehetnék is. - Mégis kitől tudnád meg, hmm? Ha nem én személyesen mondanám el, akkor meg az lenne a bajod. Akkor tényleg egy fasz lennék, így ne haragudj, de nem érzem magam annak, gondolj csak rólam amit akarsz. - Kiveszem kezéből az ásót és odamegyek a helyre, ahol tényleg el van ásva a tetem. Eltart egy darabig.
Amint felét látom, hogy közel vagyok a testhez, újra rákérdezek, hogy valóban látni akarja-e. Határozott választ kapok, úgyhogy azt mondom, ám legyen. Nem ások mi teljesen, nem látszik a hulla maradványai. Még az én gyomrom is forrong, hiába láttam már sokat, meglehet nem ilyen állapotban, de szándékosan nem túrom el a felette lévő földréteget. Kiteszem a gödörből az ásót és leguggolok a halott mellé. Gumikesztyűt húzok ki zsebemből és azt felvéve kezdek turkálni vélhetően a nyaki részénél, miközben hallom Natalie kérdését. Testemmel részben takarom a hullát, nem akarom, hogy lássa, míg kezeim közé kerül a nyaklánc. Ezután felállok és nagyot fújok a meglehetősen megrázott élményektől.
- Ő - felelem és átnyújtom neki a láncot, majd kitornászkodom magam a gödörből és Natalie arcát keresem tekintetemmel. - Sajnálom! - suttogom.

Nem sok érzelmet mutatok ki, mert reménykedem abban, hogyha erősnek mutatom magam, akkor talán az is leszek, de ez kurvára nem így működik. Fájnak a szavai, bőgni tudnék mindegyik után, s tudom, hogy ő is így van ezekkel a percekkel. Egy dologra hajtok: csak éljük túl ezt az éjjelt lehetőleg együtt és minél előbb. Nem érdekem felbontani a kapcsolatunkat, házasságunkat, többek között pont ezért teszem ezt. Ha tudná, mennyire nehéz volt elköteleznem magam erre, de megértem, ha nem akarja elfogadni amit mondok, bár zavar, hogy olyan szar embernek mutat be, amilyen nem vagyok. Hisz ismer, ha hibát követek el, azt bevallom, ha rosszul cselekszem, bocsánatot kérek és nem kell kést szorítani ezért a torkomhoz. A mostani eset mindazonáltal sokkal komplikáltabb.
Én kiásom. Eleve ez volt a tervem, s az én kezemben is meg-megremeg hol az ásó, hol pedig a lapát. Feszült a csend, holott nem ez az első ilyen erősen összeütközésünk, volt már jó párszor kapcsolatunk során, hogy a kanapé két sarkában ültünk némán míg az egyikünk el nem hagyta a nappalit. Egy kicsit bízok benne, hogy most is ki fogunk békülni, meg fogjuk tudni beszélni majd másnap, de ha nem, akkor ez az a momentum amit a kapcsolatunk már jogosan nem lesz képes kibírni, így hát a gyomorgörcs ott van hasamban és nem oktalanul.
Tudom mit keresek a tetem nyaki részénél és tudom, hogy ott van, csak meg kell találni. Őszintén szólva nincs nehéz dolgom, amint kezembe akad a medál, felállok és együtt érzően átnyújtom. Számítottam rá, hogy így fog reagálni Natalie, az is csoda, hogy csak most patakzanak könnyei. Átkozom magam, hogy ilyen helyzetbe kerültem, de mégis mit tehettem volna mikor Ezra felhívott? Tettem, mit barátként tennem kellett és most is teszem, amit férjként tennem kell. Ha valaki emiatt utál, legalább tegye azt azért, mert ilyen vagyok, inkább, minthogy megváltozzak csak azért, hogy szeressenek.
Odaérek Natalie mellé, miután leveszem a gumikesztyűket és a zsebeimbe dugom. Leguggolok mellé és hátára teszem kezemet. Aggódom érte, hiába várható volt minden. Elhatározom, hogy itt leszek vele, amíg megnyugszik, ám neki hallhatóan más elképzelései vannak. Ijedten nézek rá, testem egy szempillantás alatt kihűl.
Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötletet vázol fel, de nem vitatkozom. Amíg engem nem szándékozik beköpni, addig én ráhagyom. Némán bólintok, a bizalom legmagasabb állapotával együtt állok fel, hisz mást nem tudok tenni. Ma ki fog derülni, hogy mennyire jó ügyvéd, ha el tudja adni az esetet úgy, hogy közben engem megvéd, netán eltitkol, akkor lényegében bármire képes lesz az elkövetkező karrierre során. Hányinger kerülget, hogy a sorsom a kezében van, bár ezzel tisztában voltam akkor is, mikor idehoztam. Remélem ő is tudja, hogy milyen döntést kell most meghoznia és mit, illetve kit veszíthet el, ha elbukik.
- Megvárom, amíg biztos lesz, hogy úton van idefelé, utána elmegyek. - Ehhez ragaszkodom. Nem fogom az erdő közepén hagyni a terhes feleségemet, bár csak a vadak miatt sem, nem mintha annyira bűnözésmentes lenne a környék, hisz bárhol el lehet ásva egy hulla és a tettesek bármikor visszajöhetnek a helyszínre.
Míg telefonál, én összeszedem a szerszámokat, főként néma csendben. Talán jobb ez így, hogy feltárásra került a sír. Attól a naptól kedve mindig eszembe jutott, nem hagyott nyugodni, remélhetőleg ezzel lezárul egy korszag, s kitárul egy új. Hogy az az új mennyire lesz üldözéstől és veszekedéstől mentes, ki fog derülni.