Van valami elemi Amarilla szavaiban, és valami szinte önerősítő. Ő nem színlelt, nem akart másmilyen lenni, és nem sok ilyen ember van - erre gondolok. Mégis nehéz szívvel hallgatom, amit mond. Ismételten kerüli a szemkontaktust, bár észrevehetően csak harmadszorra teszi; a visszafogottsága új rekordjaként értelmezem. Szeretnék mondani valamit, de aligha lenne létfontossága, vagy súlya. Cáfolnom nem érdemes, kérdést pedig nem hallottam.
Egy pillanatig hallgatok a felvázolt angyal-ördög hasonlata után, azután: - Azt mondják, hogy aki jó előre aggodalmaskodik a gondok és problémák miatt, általában kétszer szenved. Nem lenne elég akkor szorongani, amikor éppen történik a baj velünk? – kérdezem, az eddigi hangnememen nem változtatva. Erényeként legyen jegyezve, hogy valóságba lépett nyitott könyvként viselkedik, pedig jól tudom, hogy számára mekkora nehézséget okoz a törésvonala közelében lenni... Hagyom bátorkodni, engedem és kísérem, de figyelek. Figyelem, ha megremeg, vagy csak rezzen a lelki-biztonsága...
- Ennek két oka is lehet, már a bocsánatkérés mellőzésének... Vagy nem fontos számára a másik ember és-vagy a kapcsolat ahhoz, hogy magára vállalja a hibázás beismerésével és a bocsánatkéréssel járó kényelmetlenségeket... [...] Vagy úgy gondolta, hogy a bocsánatkérése mit sem számít, veszett ügyről van szó, amin mit sem változtat az, ha elnézést kér vagy sem... Gyenge jellem... – legyintek kissé fellengzősen - Az ilyen emberekkel szemben vagy megpróbáljuk megérteni a másikat, és elfogadni azt, hogy így működik és megváltozni nem tud, ezáltal a bocsánatkérésének hiányát talán könnyebben dolgozhatjuk fel... Vagy, ha számunkra elviselhetetlen már a helyzet, mindig dönthetünk úgy, hogy minimalizáljuk vagy esetleg megszakítjuk a kapcsolatot, ami úgy sejtem már rég meg is történt – alig észrevehetően vállat rántok. Direkt nem hangsúlyoztam kérdést, nem akartam konkrét lenni. Bizonyos, hogy megbontja a falakat, ha mesélni akar az árulásról, ami érte őt... Ami még mindig foglalkoztatja, traumatizálta.
- „Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni” – sóhajtom, ahogy asszociálok Hervé Joncour, Alessandro Baricco Selyem című könyvének főhősétől, kinek szavai jól tükrözik a viszonzatlan szerelem hiábavalóságát. - Vagy elég bátornak lenni ahhoz, hogy egy lépcsőfokként, vagy lehetőségként tekinthessünk vissza. Olyan lehetőségként gondolni rá, amely, miután tudatosította bennünk, hogy ez hiábavalóság, közelebb vihet minket a valódi és kölcsönös szerelem megéléséhez, és az ezzel együtt érkező hús-vér kapcsolat örömeihez... – a döntés nem az enyém, de úgy vélem, kardoskodnom kell, hogy meg tudja tanulni és érteni a különbséget fantáziavilág, felületes kapcsolat, mély barátság és vonzalom között, tehát megtanulja felismerni és helyesen értelmezni az emberi viszonyait, a legbelső vezetését, akkor majd nagy valószínűséggel közelebb kerülhet egy valós kapcsolat kialakításának lehetőségéhez.
- Ha sem megélni, sem elengedni nem tudja, Ön szerint milyen opciók maradtak a szíve számára? – kérdezem tudatosan hagyva pár másodpercet előtte.
Ráfüggesztem tekintetem és kíváncsian követem a megvilágosodástól a zavarodottságáig, ahogy arcának minden egyes barázdája reagál rá - amíg lehajtja a fejét és takarva marad előttem. Mély levegővel erősítem belső vázamat, kihúzom magamat és csendben fürkészem tovább. Biztosan határokat téptünk fel az imént, főként én, de most először beszélt a számára legfontosabb kapcsolatáról, meg kellett ragadnom.
- Hogyan segítsem vissza a stabilitásába? Az volt, ha el tudtam bizonytalanítani? – sztoikus nyugalom árad minden pórusomból, pedig minden sejtem pezseg mellkasomban, ahogy - a már jól megszokott - lélekbúvárként feltérképezhetem hol találhatóak sérülékeny, leggyengébb pontjai.
Meghőkölve húzom hátrébb egy egészen keveset fejem, nedvesítek torkomon emellé. Amarilla arca szomorú, szinte fájdalmasan igyekszik rejtegetni előlem érzéseit... Résnyire elnyíló ajkakkal kapom el végül róla a tekintetem, hogy az asztal egy már sokat látott sarkát kezdjem el kivételes kíváncsisággal tanulmányozni helyette.
- Nem kell többet beszélnie róla, ha nem akar – felkelek ültőhelyemből és egy pohár mentes víz társaságában az ablakhoz lépkedek -, bármikor kérhet szünetet, válthat témát, de abba is hagyhatjuk, mert ez nem vallatás. [...] A kérdéseimmel nem bántani akarom, segíteni csupán, hogy abból a helyzetből, amiben mozog most és amely ennyire nyomasztja Önt... [...] Nekem valamerre mozdítanom kell, ez a dolgom – ivással szakítom félbe magamat, háttal állok neki. Az őszinteség, a lecsupaszított valóság feltárásával olykor rásegíthetünk arra, hogy az emberek ne csak értsék a helyzetüket, de megértsék és általunk új, eddig fel nem fedezett perspektívákat is megismerjenek...
- Ne hajtogassa soha azt, hogy jól van, ha nincs jól... – felé fordulok féloldalasan, hasam előtt tartva a poharat, közben a másik kezemet zsebbe csúsztatom - Kérem – igyekszem felvenni a szemkontaktust, ha engedi.
- Az emberi szív és lélek, pláne az agy megértése nagyon nehéz... A tulajdonosai számára főként, ami már-már nevetséges és abszurd. Ha mi nem érthetjük meg a saját működésünket, más hogyan is lenne képes rá? De elárulok egy titkot, senki sem képes rá. Csak útmutatókkal és rávilágításokkal, olykor éppen ennyire tapintatlanul, mint most voltam... – bocsánatkérőn nézek rá, ahogy lépek párat a teremben  - Az igazság az, hogy mindannyiunknak vannak démonai, nekem is... – ha jobb kedvre deríthetem, vagy csak elterelhetem önmaga marcangolásától - Képzelje csak el micsoda botrány és nehezen emészthető felfedezés például, hogy negyvenkét évesen éreztem azt először, hogy tetszik nekem egy másik ember mibenléte –  hetyke félmosoly, laza vállrántás.

Normális reakció a trauma egy abnormális eseményre! - szerepel egy felfüggesztett keretben valahol a fejem mögött. Az életünkben az az ocsmány, hogy személyiségeink kereteit a ráhatásunktól függetlenül szerezzük meg, még valahol csecsemőkorunkban. Igazságtalan, nem igaz? Más emberek viselkedésétől függ az, hogyan, miféle emberré cseperedünk, milyen kapcsolataink és reakcióink lesznek később... Viselkedésterápia, általános terápia, hangulatjavítók, önismereti kurzusok és vagy könyvek kellenek hozzá, hogy változtathassunk rajta. Legfőképpen a miértek megértése. Ahogy általában szintén más emberek drasztikus, határszegő viselkedésének köszönhetően érkeznek el hozzám összetört elmék, gyakran lelkek és testek is...
Amarilla sajnos - kérdés, milyen szemszögből vitatva - öntudata akkori, erőtlen pislákolásával nem tette lehetővé az emlékek maradandó, éles rögzítését. Az aktájának - ha átvett páciensről van szó, szeretem tudni, hol jár a gyógyítása folyamata, máskülönben nem papírozok - köszönhetően és rövid, lényegre törő elmeséléséből tudom, hogy bizonyos részletek fennmaradtak az agy erre tökéletesen kifejlesztett szitáján, önvédelmi mechanizmus. Az elme természetes, a túlélést elősegítő válasza volna egy extrém, kifejezetten megterhelő eseményre... Hasznos képesség, kivéve, ha olyan részletektől is megfoszt bennünket a hirtelen traumatizált állapotban, amelyek segíthetnék a felépülés folyamatát... Megfeszített agymunkára lesz szükségünk; érdekesnek bizonyul, hogy hány esetben szeretnének amnéziával lenni átélt nehézségekkel szemben, ellenben most.
Értő figyelemmel hallgatom, aprókat bólintva, mentálisan jegyzetelve, kiemelve a számomra értékesnek tűnő részleteket feleletéből. Ujjaim egymásba kapaszkodnak, szinte mozdulatlanul, már szoborszerűen hallgatom.
- Látszat? – kérdezek vissza hirtelen, amikor szünetet tart. - Nem gondolom, hogy a boldogság, mint érzelem csak megjátszás az emberek részéről. Inkább nevezném átmeneti állapotnak, hiszen a jelen kutatásainak köszönhetően tudomásunk van róla, hogy több, mint kétszáz érzést vagyunk képesek megélni. Az állandó, stagnáló boldogság egy furcsa, már-már ijesztő állapotot teremtene meg körülöttünk, nem gondolja? – derűs mosollyal nézek rá, hiszen nem akarnék csalódást okozni túlságosan szakmai és szubjektív nézeteimmel... - Minden ember sajátja a vágyaihoz, örömeihez való ragaszkodás, amit a tőle telhető legjobb módon próbál megszerezni. Ez egy kicsit többrétegű téma talán – megdörzsölöm állam hegyét, ahogy széles mosollyal fürkészem reakcióját. - Nem gondolom, hogy mind látszatot ébresztenek, szerintem az igyekvésüket látja rajtuk, hogy elérjék ezt a vágyott állapotot. Mindenki szereti boldognak érezni magát – fűzöm még hozzá, a már jól megszokott nyugalmával hangomnak.
Röpke bólintás, talán túlságosan kényesterep, megemelkedik a rizikófaktor, ha még hámozom szerelmi életét... Észben tartanám, de ahelyett, hogy terelne róla, engedi, hogy kövessem gondolatai fonalát emlékei után.
- Régen történt? – direkt elkerülése a pontos feltárásnak, ha beszélni szeretne róla, bizonyos, hogy megragadja a lehetőséget. Ellenkező esetben semmi szükség a felesleges kutakodásra. Egyelőre.
- A színkör elmélet szerint a szerelemnek több faktora van, az egyszerűsített emberi nyelv szereti leszűkíteni ennek az érzelemnek a létezését: szívecskékkel, romantikus filmekkel, amik csak a csókig, vagy esküvőig mesélnek... De nem ás alá – magyarázom finom gesztikulációval - Nem kell a csak és kizárólag sírig tartó rózsaszín illusztrációnál megállnia, semmi baj, ha ahhoz hasonló erősségű érzelmet, kötődést érez valaki iránt, bárki iránt – nem meggyőzni akarom arról, amiről tudomást sem szeretne venni, csak megértetni vele, hogy nincs hiba a gépezetében, ha mégis elkeveredne szívében az emóciók sokaságától.
Elnémulok, csendes melankólia zuhan ránk. Öngyilkossági kísérlet... Lesüti tekintetét, nem utánzom. Figyelem őt, testbeszédét, a jól látható, észrevehető érzelmeket, amik felszínre jutnak, ha akarja, ha nem, amikor beszél. Nem felelek, hiszen tudom, hogy mekkora bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy kimondja ezeket a szavakat éppen előttem... A szemkontaktus megszakításával tudtomra adta a szégyen és szorongás érzését, amikor szóba hozta. Nem látja, de hallhatja, hogy iszok, még egy kekszet is magamhoz veszek. Nem érdektelen, inkább megnyugtató szándékkal, hiszen, ha én kényelemben érzem magam egy ilyen krízispont közben, talán átsegíthetem őt is... A történet kuszasága ellenére elérkezünk a gyengepontjához.
- Megkérdezhetem, hogy miért érzi - már a nyilvánvaló, korlátolt lehetőségein túl - problémának, hogy szereti őt? – szalvétával törlök arcomon, mielőtt boncolgatnám - Az érzelmek elnyomása vagy figyelmen kívül hagyása veszélyezteti a mentális egészségét, ezért nem javaslom, ha mégis erről van szó... Talán, ha inkább legbelsőjében megélné, hagyná magának megélni ezt az érzést... – elnézek, majd vissza rá bocsánatkérőn. - Azt akarom mondani, hogy az ő szexuális identitása nem befolyásolhatja az Ön érzéseit, akkor sem, ha ezt szeretné pajzsként használni a saját szíve előtt – elnyújtom a szemkontaktust. Magánszemélyként nem tapasztaltam plátói szerelmet, vonzódást az elérhetetlenhez, ezért tárgyilagosan beszélek róla, de más élethelyzetek közben is az vagyok. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy több kollégám is meggyőzné arról, hogy nem érez szerelmet a barátja iránt, de bármit is mondhatunk - voksom a nyers őszinteségé - szüksége van rá, hogy az igazat hallja. Van, amit nem irányíthatunk, de tehetünk érte, vagy éppen ellene.
- Fordítsa meg, kérem. Mi van, ha nem önt szégyelli, hanem őket? Ha Önt egy teljesen más szinten érzi és tartja is, és fél tőle, mit szólna hozzá, ha találkozna velük, megismerné őket, egy másik oldalát... – szűkülnek szemeim, kognitív viselkedésterápia, előhívom. - Ha ennyire erős kötődésük, barátságuk van, miért nem kérdez rá konkrétan? – fejem oldalra billen kissé - A kedvesének talán pont emiatt nem mutatta be, nem akar féltékenységet a részéről... A családja elfogadó? – különösnek tartom, hogy nem mutatja be Amarillat a szeretteinek, de az emberek ahányan vannak, annyi furcsa szokásuk is akad.
- Érthető, hogy azt hiszi, hogy Önt szégyelli, hiszen magát rejtegeti a legközelebbi hozzátartozói elől. De ha így van, biztos, hogy a barátja? Nyolc év után... Ennyi titkolózás? – nem vagyok nyomozó, ha valamit nem látok tisztán, igyekszem kérdezni, rávezetni és az érzelmek után botladozva eljutni a válaszokig.
- Minden esetben negatív vonzata van annak, ha valaki takargat bennünket, kényelmetlen helyzetben érzi magát, hogy beengedjen az otthonába, a családja körébe. Biztos, hogy létezik a család, vagy elég közeliek még hozzá? – a sötétben tapogatózunk ugyan, mégis kissé idegen értetlenséggel hallgatom, hogy egy - bármilyen - barátságba ez belepréselhető legyen ilyen hosszúra elnyújtózott, együtt töltött idő után.

Apró, kurta bólintás. Az emberek fejének tartalma mindig érdekesebb számomra, mint hogy mi van odakint, de a felszínre: a cselekvésre, közben a mikrómimikára és a testbeszédre is figyelek. A mozaik darabkák alkotják a nagy egészet, a helyes értelmezés máshogyan kudarcra ítéltetett...
- Egészségére! – tenyérrel felfelé intek felé, bár szükségtelen, előbb szolgálja ki magát. Elraktározom mentális jegyzeteim között, hogy így tett - hiszen egyértelműen a tudtomra adta ezáltal, hogy kényelemben érzi magát és az első találkozások alatt érzett feszültség, némi rémület az idegentől, tőlem, lecsendesedhetett benne. Komfortzónán belülre kerültünk.
- Nagyszerű! – dőlök hátra, ujjaim egymásba fésülöm az ölembe. A füzet, ahová szokásom felvésni emlékeztető gyanánt a megfigyelt információ morzsákat, ott hever az asztal szélén. Ha elbúcsúztunk, majd feltöltögetem. Egyelőre fontosabbnak érzem minden figyelmem Amarilla köré fókuszálni, ameddig nem érzi zavarónak kíváncsi tekintetem.
Vékony vonallá préselem az ajkaimat, harapdálom. Követem tekintete irányát az ablak felé, szemeim visszatalálnak hozzá. Lezuhan pillantásom valahová kettőnk közé. A mentegetésére figyelek fel, szívügyekben sosem voltam feddhetetlen bölcselkedő, azonban a törekvés ott lappangott bennem rá, hogy megértsem. A kitartásról eszembe jut az a kavargó óceán a múzeumból...  
- Ha a szakmai véleményem érdekli, azt kellene mondjam, hogy igaza van... – kezdek bele közben nedvesítve ajkaimon -, a szerelmet túlértékelik, hiszen egy kémiai reakció, hogyan reagálunk arra a bizonyos személyre: a testünk, az elménk, a sejtjeink... És ez idővel majd persze megkopik. Képtelen ugyanazon a lángon égni, ahogyan berobbant, ez biológia. – vállat ejtek lezserül. Megköszörülöm a torkomat, tudom, vagy sejtem, hogy nem erre a válaszra számít tőlem. Igyekszem más megközelítésre találni, hiszen ahhoz, hogy Amarillaval tovább építkezzünk a hídon, ami engem elvezethet oda hozzá, szükség van érzékenyítésre...
- Ugyanakkor a szerelem, - ha így nevezzük - egy döntés meghozása, mert az érzelmi kötődés, a vonzalom, a kapcsolódás és a képesség az önzetlen gondoskodásra valaki iránt, akinek a jelenléte másféle hormonokat is kivált belőlünk, fontos. Egy nő is belefeledkezhet abba, hogy mit jelent valaki mellett lenni, ez nem a nemek csatája. Szeretnek dobálózni manapság a "biztos pont" fogalmával, hasonszőrű dolog. Ez inkább jellem kérdése, vagy nem? – kérdezek vissza.
- Fontos megérteni, hogy minden kapcsolat különböző... A kapcsolódás mély és összetett dolog. – fűzöm hozzá a magam sztoikus nyugalmával, szelíden. - Érzett már ilyen erős, kitartásra ösztönző szerelmet? – kérdem.

- Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? – kérdi végül majdnem suttogva, azon a hangon, amit a kellemetlen témák megtárgyalására tartogatott. Viszketni kezd a torkom... – Biztos, hogy minden rendben lesz veletek? Nem tudom, hogyan máshogyan kérdezhetném… Tudod, hogy mennyire sebesült és… - mintha nem tudná, hogyan hozakodjon elő a dologgal, vagy hogy előhozakodjon-e vele egyáltalán, mert meg tudom érteni a kétségeit. Engem is meggyötörtek… Hogy ne okozzon bizonytalanságot, addig nem beszéltem róla. Különben sem volt rá okom, hogy nyilvánosságra hozzam a tervemet. Meg ember sem, akinek ezt megtettem volna...
- Tudom – kínos mosolyt erőltetek az arcomra, hiába nem hallhatja a vonal túlsó végéről -, de már jobban van. Hamarosan pedig még jobban lesz, de most otthonra van szüksége… - a szokásos lendület, hogy egy előre kigondolt érvelésem alátámasszam - következetesen, támadhatatlanul felépített - megmagyarázásokkal, egyszerűen lefullad.
- És ha ő nem akar hozzád költözni? – mosolygok, próbálom egy kiegyensúlyozott, tudálékos és bölcs doktor tapasztalatával megválaszolni ezt a kérdést, mert kétségkívül az vagyok.
- Akkor nem fogom erőltetni, természetesen a döntés az övé. – túl elfoglalt voltam Christine pesztrálásával ahhoz, hogy olyan hétköznapi kérdéskörrel is foglalkozzak, mint hogy „ő akarja-e?”.
- Nagyon a szíveden viseled a sorsát, pedig tudjuk mindketten, hogy ez nem tartozik a hatásköreink közé, meg azt is, hogy... – üres lesz a gyomrom, már ha volt is benne valami most kongani kezd, megsüllyed. Ha valakitől, tőle nem számítottam hasonló hozzáállásra, pedig tudom, hogy foglalkoznom kell azzal, milyen véleményt formálnak majd rólam a környezetemben, ha Christine elfogadja a segítségemet…
- Sarah, itt szakítanálak félbe! – sóhajtom. Lelki szemeim előtt megjelenik méltatlankodó arckifejezése, ahogy csóválja a fejét a hátam mögött, talán még a szembogarait is megforgatja miattam. Ezek szerint én maradtam Christine számára az egyetlen mentsvár, nekem kell megpróbálnom egyben tartani őt… Beszabályozni, mielőtt belesüpped a társadalom sötétebb mocsaraiba, vagy még azelőtt, hogy újra a pengén megcsillanó bordó pettyek jelentik majd az egyetlen kiutat számára. Tudnia kell, hol vannak a határok. Magam is tudom, hogy nem ölelhetem fel a világ összes sérült emberét… Nem is tettem. Vagy legalábbis eddig nem.
- Páciens? – nem is feltételezi, hogy a félbeszakításának máshonnan eredő oka lehet.  
- Hm? – hirtelen a tudatára ébredek, hogy valóban nem sokára érkezik hozzám egy az emberi durvaság fertőzésétől szenvedő, másik lélek… A koponyám hátsó zugaiba üldözöm minden hirtelen előkerült gondolatomat, hogy Amarilla felé fordíthassam a teljes figyelmemet. - Igen, igen – lerázom.
- Hazudsz – azt hiszem, hogy nem csak bennem törik meg valami a kollégám iránt. Egyik ujjam finoman végigfuttatom halántékomon, most először, nem is tudom, mit mondjak a nőnek. A nőnek, aki az utóbbi években legközelebb került ahhoz, hogy barátomnak nevezzem.
- Megyek! – a vonal megszakítása után még bámulom pár másodperc erejére a kijelzőt, mintha válaszokat nyerhetnék ki onnan. Végtelen adatbázis, de arra nem tudja a válaszokat, hogy Sarah most mit gondol… Folytatom a megkezdett utam a fotelhoz, ahol helyet foglalok. Miss Woodruff beinvitálja hozzám Amarillat. Elterülő mosollyal üdvözlöm, ahogy mindig szoktam.
- Rilla! – derűs, apró lélegzetvételekkel biccentek felé -, milyen napja van? – kezdem. A hangom mélyről jövő, megnyugtatónak szánom, általában ezt a hangszínt használom hozzá. Ha már ő is kényelembe helyzete magát, intek a gondosan előre kikészített ilyen-olyan válogatott italok és nasik közé. Úgy szólítom, ahogy kérte tőlem. A komfort megteremtése lehet az első kapcsolódási pont a bizalomhoz... Dolgozom rajta.
- Befejezte a könyvet? – kíváncsiskodom. Minden alkalommal kívülről építkezem befelé - most sincs ez másképpen. - Azt mondta, hogy letehetetlen... Ha jól emlékszem a főhősnő éppen megsérült – próbálom megragadni a társalgásunk elejtett fonalát, hátha folytathatjuk onnan.