Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.
- Nem akarok beleszólni a dolgaidba – kezdte a lakótársam, akire rögtön vetettem is pár kíváncsi pillantást – De meg kéne nézned, hogy végülis miért vagy itt. Akkor nem tobzódnál minden nap úgy, mint valami hisztis kis picsa. - Nem vagyok hisztis picsa. – tiltakoztam rögtön, aztán visszafordultam a papírokhoz, hogy újra belemélyedhessek a színház feltételeibe a munkaszerződésünkkel kapcsolatban – Most is tök nyugodtan reagáltam arra, amikor te ismét okos próbáltál lenni. Talán mégis luxuslakosztályba kellett volna vonulnom. Erre ő is csak rángatta a vállát, mert pontosan tudta, hogy nem tennék ilyesmit. Az első nap volt szerencsénk annyit beszélgetni, ami alapján kiismert egy picikét. Én magam mivel soha nem éltem annyi pénzzel, amennyivel most rendelkezem, nos... Lényegében nem voltam biztos abban, hogy mire kéne elköltenem. Nagy igényekkel nem rendelkeztem egy kéróval kapcsolatban, lényegében nekem elég volt az, ha tiszta és kényelmes, ezeknek a feltételeknek pedig az, amiben most éppen tanyázok teljesen megfelelt. Olcsó is volt, ami valamilyen szinten még mindig szempont, nekem pedig arra nincs szükségem, hogy a wc-m lényegében helyettem elvégezze a dolgom. Ahogy számomra nem szempont az sem, hogy közel legyen a munkahelyemhez, mert konkrétan amúgyis állandóan dolgozom. Vezetni szeretek, és van egy naptáram, ami alapján tudom, hogy mikor hányra kell mennem a stúdióba. Viszont tény, hogy még nem voltam képes azt a bizonyos dolgot megejteni, amiért lényegében jöttem. Féltem is, nem is szerettem volna magamnak kellemetlen pillanatokat okozni, és lényegében azt sem tudtam, hogy miként kéne állnom a húgomhoz. Mert amúgy baromi jól elvoltam az egyetemi életemmel és a zenélgetéssel Sydneyben, de ettől függetlenül ott van tényként az a láda, amire csak annyit írtam, hogy „Aicha”. Az a láda, ami tele van a húgom születésnapjára vett ajándékokkal, a levelekkel, amiket neki írtam, hogy mindegyikben a „szeretlek” szóval zártam le az élményeimet és tapasztalataimat. A sok kis cetli arról, hogy mennyi lányt láttam egy bizonyos rúzst használni és úgy gondoltam, hogy talán neki is jól állhatnak. A plüssmackók, amiket teljesen fekete ruházatba burkolva vásároltam neki, és a pénztárosok általában meg is jegyezték, hogy milyen szerencsés a barátnőm velem. Az alkalmak, amikor helyesbítenem kellett, hogy mindezt a húgomnak vásárolom, nem pedig egy lánynak... És a mosolyok, amik kiszélesedtek ennek hallatán... Most egyszerre kavarogtak ott bennem, és jöttem rá arra, hogy lényegében borzalmas testvér vagyok. Pont az Aicha nevű doboz tesz azzá, mert azokat el kellett volna küldenem neki, de lényegében talán pont azért nem tettem meg, mert... Annyira nem is érdekelt az egész? Tudtam, hogy a szüleim nem fogják kidobálni őket, mert nem az a fajta család voltunk soha. Innentől kezdve csak a saját önzőségem gátolt meg, és a szituációban is talán csak én voltam a hibás... Még ha mindezt nehezemre is esett beismerni. Viszont tény az is, hogy ezt az egészet nekem kell helyrerakni, amihez elengedhetetlen az is, hogy meglátogassam végre a kisebb testvéremet. Elsőkörben nem tudtam, hogy mire kéne számítanom tőle... De úgy voltam vele, hogy talán jobb felkészülni a legrosszabra, és készítem az arcomat a pofonra, amiért hat év elteltével jelenek meg újra küszöbén. - Majd jövök valamikor – sóhajtottam fel halkan, ahogyan felemeltem a seggemet a székről – Hozzak valami kaját? - Nem szükséges – vigyorodott el, én pedig kivettem a tartómból egy szálat normál cigik közül, a fülem mögé pakoltam, aztán megindultam a bejárati felé. Még mielőtt beszálltam volna a kocsiba, elszívtam azt a szálat, és csak utána pattantam a volán mögé... Nem mintha az a két perc valamit segített volna rajtam, lényegében teljesen befosva fordítottam el a kulcsot, miután sikerült bepötyögnöm a húgom címét. Gondolkoztam azon, hogy talán kéne neki virágot, csokit, vagy valami hasonlót vinnem, de hamar el is vetettem az ötletet. Mindezt nem úgy este tizenegy fele kellett volna kitalálni, és akkor valamivel felkészültebben indulhatnék az utamra. Viszonylag hamar – talán túlságosan is – érkeztem meg a címre, szóval elgondolkoztam még egy szál cigin, de végül csak háromszor odavertem a kormányhoz a fejem. Miért érzem ennyire veszettül kínosan magam? Az anyósülés felőli tükörben megszemléltem a vonásaimat még gyorsan – még mindig fáradtnak tűntem, mert lényegében a landolás után szinte azonnal bele is vetettem magam a munkába – igazítottam valamennyit, a most természetesen göndörödő, szőke tincseimet, aztán kiszálltam a kocsiból, hogy elindulhassak a ház felé, ahol pontosan lakik a lány. Csak az ajtóban állva jöttem rá, hogy lényegében házipapucsban meg „játszós ruhában” sikerült ideállítanom hozzá, de hát... Na. A jelenlegi szituációban ez lesz a legkevésbé kínos... Azt hiszem. Végül csak összeszedtem magam, és egy kis időre ráfeküdtem a csengőre, pont azért, ha esetleg aludna, akkor is megébredjen. Azt hiszem, hogy ha most elmegyek innen, akkor soha többé nem leszek képes visszajönni. A tény pedig, hogy jelenleg a kb. 163 centis húgomtól rettegek a legjobban, akinek olyan spagetti karjai voltak világ életében, hogy egy közepestestű kutya felemelése néha gondot jelentett neki... Nos több, mint nem normális. Amikor meghallottam, hogy szöszmötöl a zárral, igyekeztem valamennyire kihúzni magam, és egy viszonylag normális arckifejezést felvenni, viszont... Ebben a helyzetben mi a normális? Ha flegma vagyok megüt, ha vigyorgok rá lehet, hogy szintén felpofoz szóval csak... Igyekeztem normálisan állni, miközben háromszor helyeztem át egyik lábamról a másikra testsúlyomat. Lassan meg is pillantottam a lányt az ajtóban, és nyitottam is szólásra a számat, de nem igazán tudtam, hogy mit kéne mondanom. A helyzeten pedig csak rontott az, hogy úgy meredt rám, mintha egy idegen lennék. - Hé! – fakadtam ki végül, amikor sikerült magamhoz térnem a sokkból – Értem én, hogy valószínűleg utálsz, mint a szart, de azért... Ne viselkedj így Chacha! Ha már idáig eljöttem mondjuk... Megölelhetnél? Ki is tártam a karjaim, de mind a két tenyerem izzadt. Tartottam tőle, hogy talán az, amiről apám beszélt amnézia is lehet, és nem ismert fel... Hogy kap tőlem most egy pánikrohamot, vagy kihívja a rendőröket, amiért zaklatni akarom. - A bátyád vagyok – nyögtem ki végül zavartan, miközben a füleim baromi vörösek lettek – Gyere már ide, ez baromi gáz így... Csak óvatosan szemléltem a vonásait, miközben próbáltam eldönteni, hogy mennyi ideig kell így állnom előtte... És melyik teszi majd még rosszabbá az egész szitut? Ha az orromra csukja az ajtót, vagy ha ridegen beinvitál magához? Én pedig rögtön szétcsaptam a karjaimat, mint valami hülye.
I left my home with any hesitation, I left it all behind me Nothing in my pocket, only my dream for music Feeling horrible especially when l know I wasn’t good enough But “I'm fine, no worries, all good, I’m not lonely”
I was the worst, and deep in my heart I was trapped by something like a wall, when loneliness came to wake me up, I pleaded for it to stay away, you were the only one in my life, yet I bury you in darkness
"Ha a testvérünkkel bújócskázunk, azzal az a gond, hogy időnként megunja, és nem keres tovább bennünket."
Már jó ideje annak, hogy kiengedték a kórházból, ám ő mégis bizonytalan. Mégpedig az életével kapcsolatban. Hiszen eddig tök jól élt, szerette a munkáját, még ha az nem is volt egy leányálom, de így… Így most vissza se mehet, de ha nem mehet, akkor meg megkattan a semmittevésben. Ő a pörgéshez, a rohanáshoz van szokva, nem a semmittevéshez. De hát, most egyrészt, vendégként van itt, így hivatalosan nem is dolgozhatna, másrészt milyen munka lenne az, amit szeretne is, a képességeihez megfelelőek, és nem zavarja annyi ember. Hiszen ha még párral van dolga azt megoldja, de egy bizonyos létszám felett hamar összezavarodik és nincs meg az a rendszer, amitől megtudná különböztetni az embereket. Legszívesebben hazamenne, de akkor tudná, hogy ebből soha nem mászna ki, illetve itt kezdték el a kezelését, így nem lenne célszerű mindent elölről kezdeni Párizsban. Meg valamilyen szinten hiszi, hogy itt jobb ellátásban részesül, igaz drágábban, de egy barátja kisegíti. Igaz, Aicha számára ez is bosszantó, amiért az albérletet és a kezelési költségeket is Aiden állja, hiszen sosem volt az a fajta, aki szerette, ha sokat költenek rá. Így hiába gazdag Denny családja, ő akkor is visszafizeti az utolsó fagyiig azt, amit kapott. Vagyis, szeretné, de előbb munka kéne hozzá. Hosszas gondolkodás után talált pár kiskaput, ami mindenszempontból jó neki: nyelv korrepetálás. Azt nem tartják számon, csak egy emberre kell figyelni és addig is ismerkedik. Minden szempontból jó, habár még elég kevés kliense van ahhoz, hogy ebből eltartsa magát. Így is csupa leakciózott cuccot vesz magának, amit mások már talán kidobnának, csak azért mert 1 hét vagy pár nap múlva lejár. Pedig van abban annyi tartósítószer, hogy kibírjon még utána pár napot. Vagy pedig zacskós levest, ha nagyon szűkén van a dolgoknak. Tudja, hogy milyen egészségtelen, de az mégis csak olcsóbb és laktatóbb. Száraz pékárut se ehet mindig csak azért, mert este a kidobásra ítélt árut pár centért dobálják, vagy akár már ingyen is hozzád vágják, csak vigyed alapon. Legalábbis múltkor valahogy nem számolták hozzá, ahhoz a kis tésztához, meg tojáshoz sem. Persze ő mindig azt mondja Dennynek, hogy megoldja és, hogy nincs semmi gond sem. De az biztos, hogy nem engedné, hogy a hűtőben vagy a szekrényben turkáljon nála, mert hamar látná, hogy nagy az üresség. De nem akarja, hogy még a kajáját is más fizesse, mert azt már tényleg gáznak érezné. Így is fáj a szíve, azért mert egy nagyon drága telefont kapott a régi széttört helyett. Jobban is vigyáz rá, mint a hímes tojásra, és ha elejti és reccsenést hall, akkor reméli, hogy az a nadrágja vagy a térde volt és nem a telefon. Mivel nem szeret a négy fal között ülni ezért elég sokat mászkál, főként a parkokba és a könyvtárakba, természetesen inkább választja a kisebb, kihaltabb utcákat, mintsem a forgalmas utakat. Azt még szoknia kell és nem egyedül. A nagy jöszmékelésben pedig meglátta, hogy az utca sarkán lévő kis virágüzletbe keresnek kisegítőt. Így hát tett egy próbát vele és innen majd csak alakul valami. Oda úgy is kevés ember tér be egyszerre és a virágokat könnyebben megkülönbözteti legalább. A tulaj még azt is megengedi, hogy egy-egy szálat hazavigyen magának. Persze ezt is maga sírta ki, miután meglett dicsérve már a második napon. Talán nevetségesnek tűnik, de legalább ennyi öröme had legyen. Kicsit feldobja a lakást is és jobb kedve lesz tőle, így végülis csak teljesíti azt, amit a pszichológustól kapott háziként. Miután bezárt a virágbolt, útnak is indul, hogy bevásároljon, ha sokáig bolyong, talán talál is valami olcsót magának, amit remélhetőleg nem kunyiz ki egy hajléktalan sem, mert voltaképp, most ő is az lenne, ha nem kapna támogatást. A nagy beszerző körút után miután megjárta a boltot és a zöldségest is mászik is haza, hogy megfőzzön és még időben ágyba kerüljön. Dobja is le magáról a cuccot, hogy felvegye a pizsamáját, ami igazából egy túlméretezett férfiing, amit még otthonról lovasított meg, mondván, azt úgy sem hordja senki. Miután feltűrte könyékig az ujját a konyha felé veszi az irányt, hogy valami ehetőt varázsoljon a mai szerzeményből. Amint felrakta a –kivételesen nem zacskós – levesét főzni és felvette a szürke kis cicafüles hajpántját megy is megmosdani, hogy a napi koszt és sminket eltüntesse végre magáról. Észre sem vette, hogy már eltelt az idő, csak akkor mikor valaki ráfekszik a csengőjére. Homlok ráncolva pislog az órára. Ki az és mi a francot akar ilyen időben? Óvatosan megközelíti az ajtót és a zár kinyitása után kukkant is ki. Reméli nem rablással próbálkoznak, mert akkor rossz helyen járnak. Alaposan felméri a srácot, majd csak kérdőn pillant rá, hogy mégis mi a fészkes fenét akar ilyenkor egy cica hajpántos, pizsamás lánytól, aki éppen enni készült volna. Kicsit a frász jön rá, mikor megszólal a srác. Mi az, hogy hé? Ne hégessen, hanem mondja, hogy mi baja, míg rá nem csapja az ajtót! A neve hallatán még inkább feljebb kúszik a szemöldöke. Szóval ismerniük kéne egymást? Vagy valaki meghallotta, hogy milyen problémákkal küzd, és most próbál neki valamit beadni? Bár kissé ismerős a hang, valahogy nem tudja hova tenni. Csak tudná, hogy mit szellőzteti a másik a hónalját, ő ugyan nem fog a karjaiba ugrani. Már éppen azon agyal, hogy hívja e Aident, hogy most azonnal jöjjön ide mert egy fura fickó tornázik az ajtaja előtt, mikor meghallja a varázsszót. Kai? Hiszen ő nem lehet az, ő a világ túl felén van. Gyanakodva méri végig újból, hátha talál valamit, amiről beazonosíthatja. –Most komolyan elvárod, hogy csak úgy a karjaidba szaladok? Minek nézel te engem? – horkant fel, mert ha igaz is az, hogy ő Kaiden, akkor sem érdemli meg és hiába fáj érte a szíve, a harag nagyobb iránta. –Nyaralni vagy itt és gondoltad beköszönsz? Egyáltalán honnét tudod, hogy itt vagyok és minek jöttél? –teszi karba a kezét, mert ez mondjuk, rohadtul érdekelné. - Tudod te hányszor volt rád szükségem és, hogy te abból hányszor voltál ott? Azt hittem legalább egyszer haza ugrasz beköszönni. Minden év azzal telt el, hogy kifogásokat generáltam arra, hogy miért nem jössz. Erre most itt azt hiszed, hogy egy öleléssel újra minden a legnagyobb rendben lesz? –ugrik is neki mérgesen, mert legalább annyit megtehetett volna, hogy néha ráír, de még ennyit sem. És ezek után még azt képzeli, hogy van joga azt mondani, hogy ő a bátyja? –Csak egy olyan okot mondj, amiért megérdemled azt, hogy beengedjelek a felpofozás, vagy a hasba tenyerelés helyet! Csak egyetlen egyet…
Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.
Ha rajtam múlt volna, soha semmilyen körülmények között nem jutok el arra a szintre, hogy összeszedjem magam, és a húgom elé álljak. A tény, hogy hogyan hagytam őt hátra és miként tűntem el annak érdekében, hogy a saját malmomra hajtsam a vizet... Nos hát ha úgy vesszük a világ egyik leggusztustalanabb dolgát követtem el, de valahogy mégsem érzek ez iránt megbánást. Soha nem voltam olyan ember, aki könnyen megtette azt, amit mások várnak tőle. Nem hódoltam be, dacos voltam, és sokat veszekedtem emiatt a szüleimmel. Ilyenkor mindig Chacha volt az a kis szalmaszál, amibe kapaszkodni tudtam. Aki hitt bennem és éreztette velem, hogy nem járok rossz úton. Viszont ebben az esetben sajnos erőteljesen érvényesült az „inkább mindenki más vesszen, mint én” elv. A szüleimmel rossz lett a viszonyom, ezt pedig megsínylette az Aichaval ápolt kapcsolatom is. Talán jobban kellett volna vigyáznom a húgomra, talán be kellett volna hódolnom a család akaratának, hogy megvédhessem őt. Én mégsem tettem és most úgy állok itt lent, mint egy rakás szerencsétlenség. Olyanok lettünk egymás számára az elmúlt évek során, mint az idegenek... Mert én magam sem tudom azt, hogy mit érzek vele kapcsolatban. Leginkább zavart és azt, hogy nem tudom őt hova tenni magamban. Mert nyilvánvaló tény, hogy csak azért loholtam idáig, mert baja esett neki, viszont én magam már fontolgattam, hogy visszazuhanok az édes kis magányomba rögtön, miután elvégeztem itt a feladatom... Mert a saját családom megvált tőlem, ezért alkottam magamnak egyet Sydneyben. Talán önző dolog volt tőlem az, amit jelenleg csináltam, de most mégis azt éreztem, hogy az egész életemet hátrahagytam... És nem vagyok benne biztos, hogy megérte az áldozatot. Rossz ember lennék ettől? Mert a tény is ott van, hogy Aicha sem törte össze magát soha azért, hogy keressen engem. Én vagyok az idősebb meg minden bullshit tudom, de... Ettől függetlenül egy kapcsolat két emberen bukik. Szóval ez a mi bukásunk, amit közösen okoztunk. Én pedig őszintén nem tudom jelenleg, hogy érdemes lenne-e megoldani... Vagy egyáltalán kísérletet tenni a megoldásra. Viszont amint elindultam az ajtaja felé, és végre rászedtem magam arra, hogy bekopogjak hozzá, hirtelen az egyetlen dolog, amit érezni kezdtem az a félelem volt. A torkomat való félelem és emiatt legszívesebben hangosan felröhögtem volna a helyzet komikusságán. Ha most megkérdezte volna tőlem bárki azt, hogy mi az a dolog, ami jelenleg rettegéssel tölt el, akkor így írtam volna le: 160 centis, pufi arcú, frufrus szörnyeteg... Aki bár cukinak tűnik, ettől függetlenül valószínűleg egyetlen jól irányzott rúgással úgy tökön tudna rúgni, hogy a későbbiek során már többé nem lenne szexuális életem. Viszont valahol elöntött egyfajta ismeretlen melegség is, amiért megláttam... És úgy tűnt, hogy látszólag nincsen rajta sérülés, ezeknek az egyvelegétől pedig olyan szinten zavarba jöttem, hogy lényegében teljesen idiótát csináltam magamból a húgom előtt, aki már időtlen idők óta nem látott. - Nem... Nem várom el – tettem el végül a kezeimet, miközben igyekeztem rendezni a vonásaimat – Csak azon gondolkoztam, hogy mit kéne tennem. Valahogy ez tűnt a legjobb megoldásnak. Persze én magam sejtettem, hogy valószínűleg az fog történni, ami az imént lezajlott, de ettől függetlenül örültem volna annak, hogy ha be tudtuk volna söpörni a szőnyeg alá a dolgokat. Mindez nem lehetséges, most már én is felfogtam, szóval inkább csak leengedtem a karjaimat, és szemlélni kezdtem az arckifejezését. Valami az előbb fura volt nekem... - Viszont szerintem még ha utálsz is, van miről beszélgetnünk... Miért tettél úgy, mintha egyszerűen csak nem ismernél fel? Lehet, hogy szőke lettem és jobb göncöket hordok, mint anno, de az arcom semmit sem változott – és mivel a húgommal egyáltalán nem hasonlítottunk... Lehetetlenség volt az, hogy ezek miatt nem ismer fel. Lehet, hogy ő teljes egészében anyánk szépségét, én meg apánk baltaképét örököltem, de pont ezért gondolom azt, hogy egy hajfestés miatt nem fogja elfelejteni azt, ahogyan kinéztem korábban. Viszont időközben realizáltam, hogy most nem full fancybe vágva állok előtte, hanem házipapucsban meg „játszós ruhában”, de... Mindegy. Ezt már elengedtem. - Apától tudom – mondtam neki el egyből az igazat. Ez az a helyzet, amikor teljesen felesleges lenne füllentésekkel bepróbálkozni, mert a szüleim végül úgyis kiszúrnának velem, azzal pedig csak még lehetetlenebb helyzetet okoznék magamnak... magunknak – Ő mondta, hogy bajod esett, ezért jöttem, semmi más egyéb oka nincs. Mit keresnék amúgy meg New Yorkban? Soha nem járogattam el csak úgy nyaralni. Bár az utóbbi időben beindult annyira a zenei karrierem, hogy néhány európai országban már szívesen láttak és Ausztráliát sikeresen körbe tudtam járni, de Amerika számomra mindig érintetlen terület volt... És soha nem akartam felfedezni ezidáig. - Jó persze. Nyilvánvalóan kereshettelek volna – bólintottam egyet belátóan a saját hibámra – Viszont áruld el nekem, hogy mi a picsából mentem volna haza annak idején? Nagyjából örültem ha kajára volt pénzem és meg tudtam tartani az ösztöndíjamat az egyetemen. Viszont ha már itt tartunk és személyeskedünk, te ugyanúgy kereshettél volna és nem tetted, ahogyan anyáék sem. A saját szemszögemből én magam is áldozat vagyok, akit a családja kvázi magára hagyott, szóval ha ezt a kört letudtuk és sikeresen egymás fejéhez vágtuk a sérelmeinket, mondjuk... Be is engedhetnél, hogy legalább a szomszédok ne hallgassák végig az eszmecserénket. Nem kell kiteregetni a családi szennyest, húgocskám. Egyáltalán nem volt számonkérő a hangom, nagyon nyugodtan beszéltem vele. Tárgyilagosan, a szavakat érthetően artikulálva, hogy tiszta legyen számára a saját oldalam is. Mert talán én mentem el otthonról, de ettől függetlenül ugyanúgy a sorsomra lettem hagyva. Legalábbis az én szememben a helyzet az ilyen képen formálódott, ő pedig ezt vagy elfogadja, vagy nem. - Egy ok? – vontam fel a szemöldököm, majd elmosolyodtam és a zsebembe nyúlva rántottam elő a tárcámat, majd dobtam oda a kezében – Itt az egyetlen ok. Azért jöttem, mert hallottam, hogy bajod esett és hajlandó vagyok segíteni. Nyilvánvalóan ez nem teszi semmissé a külön töltött éveinket, de talán kompenzációnak megteszi, nem? Mondhatni az okom, amiért itt vagyok... Hogy felelősséget vállaljak az egészségi állapotodért Aicha. Hogy megkapd a legjobb kezelést és lényegében a lehető legjobb állapotodba hozzunk téged, viszont ehhez el kéne magyaráznod, hogy mi történt, mert apa annyit mondott, hogy baleseted volt és jól jönne a pénz, amit megkerestem. Az ajtófélfának dőlve billentettem félre a fejem, az egyik lábamat készenlétbe helyezve. Lehet, hogy fekete öve van taekwondoból, de kettőnk közül még mindig én vagyok az erősebb. Szóval ha az orromra akarná vágni az ajtót, akkor egyszerűen fogom magam és bemegyek. Próbáltam játszani itt a nagymenőt meg a férfit, de én magam is tudtam, hogy a füleim és a nyakamon levő foltok szinte perzselnek, annyira vörösek lehetnek, a saját zavaromtól. Egyetlen hajszál választott el attól, hogy földhöz vágjam magam előtte és nekiálljak könyörögni... Én pedig minden idegszálammal azon voltam, hogy ezt elkerülhessem.
I left my home with any hesitation, I left it all behind me Nothing in my pocket, only my dream for music Feeling horrible especially when l know I wasn’t good enough But “I'm fine, no worries, all good, I’m not lonely”
I was the worst, and deep in my heart I was trapped by something like a wall, when loneliness came to wake me up, I pleaded for it to stay away, you were the only one in my life, yet I bury you in darkness
"Ha a testvérünkkel bújócskázunk, azzal az a gond, hogy időnként megunja, és nem keres tovább bennünket."
Teljesen letaglózta, mikor meglátta, vagyis hallotta, hogy a bátyja áll az ajtóba. Mégis mit keres itt, ráadásul éjnek idején? Tudtával errefelé nem voltak sosem tervei, bár mit tud már ő? Semmi! Régen is azt hitte, hogy ismeri, egészen addig, míg le nem lépett, és ennek már sok éve, azóta azt sem tudta mi van vele. Fogalma sem volt arról, hogy mit is gondoljon róla. Minden évben reménykedve várta haza. Számára olyan volt, mint egy kisgyereknek a mikulás. Mindig izgalommal várta, hátha megjelenik, míg ki nem nőtt ebből a gyerekes reményből és be nem látta, hogy erre ugyan semmi esély nincs. Erre most itt áll előtte. Először kissé le is sokkolódik és kedve lenne a karjaiba rohanni, de aztán megembereli magát, hiszen nem bocsáthat meg ilyen könnyen, nem lehet gyenge, igen is ellent kell állnia és csúnyán kell rá nézni, hogy eltűnjön az a nagy vigyor a képéről, mert ez most nem az a helyzet! Tény, hogy ő is megkereshette volna, de először a kora miatt nem engedték, utána meg azért lett stewardess, hátha egyszer lesz lehetősége feljutnia arra a repülőre, amivel meglátogathatja. Hiszen először pénze, utána meg ideje nem volt rá. Meg már az is megfordult a fejében, hogy mit szólna ehhez a másik? Egyáltalán érdekli még őt? Fogadná szívesen? Tény, hogy testvérek és régen sosem volt semmi baj köztük, de azért az idő és a távollét eléggé el tudja hidegíteni az embereket egymástól. -Gondolkoztál? Olyat is tudsz? -néz rá ámulattal. Szinte hihetetlen számára, hogy a másiknál ez ismerős tevékenység. -Azt kifelejtetted, hogy nagyképű…. Tuti emiatt van, szöszikém. Bár ahogy látom nem sokat lehetsz napon, vagy az is kerül téged. -még, hogy jobb göncök… nevetni támad kedve ettől. Bár furcsája, hogy ilyen fehér maradt, pedig tudtával Ausztráliában erősebbek a nyarak, mint Franciaországban. Mindenesetre most nagyon kellett ide neki a bátyja fárasztása. Emberibb időben nem lett volna egyszerűbb ide fáradnia?
Válaszára csak horkant egyet. Na, csak meg ne szakadjon itt az aggódásban. -Hát persze, apa...Tudom is én… már régen nem tudok rajtad kiigazodni… -motyogja az orra alatt az utolsó mondatot, miközben egy pillanatra félre sandít. - Ki mondta, hogy indulj neki annyi pénzzel? Vagy ki mondta, hogy csak arra az időszakra gondoltam? Ha jól hallom, mostanság telt volna miből rá. Tudod te anya mennyit aggódott érted te tökfej?! -emeli meg egy kicsit a hangját, mert hiába is a másik nyugodt hangja, ő nem tud nyugodt lenni. Legszívesebben már most rávágná az ajtót, hogy ne lássa azt, ahogy küszködik azon, hogy ne sírja el magát. - Mert szerinted anyáék csak úgy elengednek egy olyan helyre ahol mindenhonnan lesbenáll valamilyen veszélyes állat? Egyébként hidd el, terveztem, csak nem tudtam, hogy őnagysága fogad is e, vagy legalább az intenzíven meglátogat majd mikor megcsíp egy aranyos kis pókocska. - próbál lehiggadni, mert ő sem akarja, hogy a szomszédok kinéznek hozzájuk. -Amúgy is tudod jól, hogy nem hagytunk magadra, csak te nem kértél belőlünk. Szóval nem kell játszani a sértettet drága bátyám! És majd tudom én, hogy mikor engedlek be, egyelőre nem látom az okát. - húzza is be az ajtót, hogy legalább a meleg ne szökjön ki, míg tart az eszmecsere. Egy okot kért azért, hogy értelmét lássa annak, hogy bent folytassák, de amit kap, az nem éppen olyan, mint amire számít. Bár, Kairól van szó, nem is tudja miért lepődik meg rajta. Csak egy grimasz jelenik meg az arcán, mielőtt a földre dobná a tárcát. - A pofám leszakad… Idejössz azért, hogy a pénzeddel hencegj? Ezért felesleges volt ide fáradnod. Hidd el, ha pénz kéne, megoldanám. Eddig még csak az üzeneteimre sem válaszoltál, most meg idejössz megmutatni, hogy megtömted magad...Gratulálok hozzá, de nekem nem emiatt lett volna szükségem a bátyámra. - fordít is hátat, hogy bemenjen, de még azért visszafordul, mert eszébe jut, hogy valamit elfelejtett. Igyekszik felvenni a szemkontaktust, majd egy ártatlan mosoly keretében célozza is meg a másik sípcsontját. - Sosem hallgattál apára, most sem kellett volna. Megvagyok, köszönöm. Annyit elmondok, hogy nem súlyos, szóval nincs szükségem a szánalom pénzre.
Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.
Ahogy az ajtóban álltam, minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy még véletlenül se tegyek olyat, amivel elárulnám magam. Számomra sem volt egyszerű az az időszak, amikor a húgomat magára hagytam. És talán ezt egyszerűbb lenne ezt elmondani neki, még mindig vagyok annyira mártírkodó, hogy a saját sebeimet nyalogatva, felöltsek az arcomra egy viszonylag pókerarcnak mondható maszkot, amivel azt próbálom neki sugallni, hogy teljesen kiegyensúlyozott vagyok jelenleg... Holott ez távolról sem igaz. Folyamatosan próbálom rányomni a kis dobozkámra a tetejét, amibe az évek alatt ért összes fájdalmamat pakoltam, és a mindennapjaimban igyekeztem megfeledkezni róluk. Tehát mondhatni a felszínességem abból fakad, hogy nagyon félek a fájdalomtól, így lényegében nem vagyok hajlandó arra, hogy szembenézzek ezzek az egésszel. Közben pedig próbálom magamban azt mantrázni, hogy Aicha eléggé utál jelenleg... Mert még mindig jobb, mintha miattam szenvedne. - Áh, most vagyunk abba a fázisban, hogy amiért fájdalmat okoztam neked, vissza akarod adni, ugye? – kérdeztem tőle olyan lágy hangon, ahogy csak tudtam, miközben az arcomat igyekeztem egy érzelemmentes maszkba rendezni – Hány perc kell ahhoz, hogy savazz? Mert adok elég időt hozzá, nem arról van szó, meg tőlem aztán mondhatod a magadét máskor is, viszont örülnék neki, ha a szomszédságod ezt nem hallgatná végig... Nem miattam, hanem magad miatt. Ami meg a színemet illeti... Úgy csinálsz, mintha bármikor képes lettem volna arra, hogy lesüljek. Annyi változás történt velem, hogy kiszeplősödtem itt... Ahogy oldalra fordítottam az arcom, meg is mutattam neki a területet amire gondoltam. Korábban azok nem voltak ott, de a sok nap lényegében megtette a hatását. Nem túl észrevehetőek, de ha éppen nem lépek fel vagy megyek valami olyan eseményre, ahol hat kiló alapozót kéne viselnem, akkor rendesen látszanak a kis pöttyök az arcomon. Mondjuk jelen esetben nem hinném, hogy ez a húgomat nagyon érdekelné, de én már képtelen voltam arra, hogy normálisan viselkedjek ebben a helyzetben. - Ha nem indulok neki, akkor minden bizonnyal már egy pszichiátrián fetrengenék és még most is azzal kéne foglalkoznod, hogy engem pesztrálj, holott van elég bajod – mondtam neki ki az igazat. Mindenki tudja a családból, hogy volt eszem az egyetemhez és tovább kellett tanulnom... Csak éppenséggel nem úgy, ahogyan azt a szüleim gondolták. Mert pszichológiailag alkalmatlan lettem volna arra, hogy olyan munkát végezzek, amiben túl nagy felelősség vonja a vállamat. Lehet, hogy el tudtam volna végezni egy orvosit, vagy egy jogi kart, de utána a nyomáshoz a saját kis porcelán lelki világom kevés lett volna. Most nem igazán tudom, hogy mi van velem, de akkoriban biztosan nehezen viseltem volna azt, ha valaki a kezem alatt hal meg, vagy ha éppenséggel egy nyomasztóbb ügy szakadt volna a nyakamba. Habár elég jól titkoltam mindenki elől, ennél jóval törékenyebb lelki világom van. - Mire már megszedtem magam, azért már hogy mondjam... Nekem sem igazán volt hova hazamennem. Ha nem történt volna az a dolog veled most, ami akkor te is tudod, hogy apa az orromra csapta volna az ajtót – mondtam ki azt, amit ténylegesen gondoltam. Én nem vártam soha anyagi támogatást, de egy „baszd meg hülyegyerek, mi van veled?” néha napján azért jól esett volna. Nyilvánvalóan apa volt az, aki miatt ez az egész helyzet kialakult... Nem mondom, hogy anya nem akart keresni, vagy nem aggódott értem. Viszont rá ugyanúgy haragudtam, mert felnőtt emberként, a nőként aki megszült szerintem nem lett volna szabad hagynia, hogy ez idáig fajuljon... És akkor még mindig én voltam a gyerek, aki csak annyit érzékelt a dologból, hogy a családja magára hagyta. Aicha haragját meg tudom érteni... De a családom többi tagjáét nem. - Akkor legyen az egész az én hibám – sóhajtottam fel beletörődve a dologba – Ha ezt mondom, megnyugszol? Tisztában vagyok azzal, hogy te miért haragszol rám és nem mondom azt sem, hogy mindez nem jogos, viszont... Anyáék más helyzet. Nekik nem hiszem, hogy valaha meg fogok bocsájtani, viszont veled szeretném letisztázni és rendbe tenni a dolgokat. Teljesen jogos lenne a részéről, hogy mi lenne akkor, ha ez a bizonyos helyzet nem alakul ki. Én pedig ha őszinte akarnék lenni, akkor azt mondanám neki, hogy nem jöttem volna. Leéltem volna úgy az életemet, hogy soha többé nem keresem a családomat és örökké csak a saját sebeimet nyalogatom... Ami valószínűleg nem a helyes út, ugyanis az élet elég csúnyán szólt közbe a kis önsajnálatomba. Viszont ahogy felgyorsultak az események, hirtelen én is elkezdtem pánikolni, ami miatt csak egy pillanatra hagytam, hogy megcsillanjon egy kis szomorúság a szememben. Nem csak az fájt, amit mondott nekem, hanem az egész szituáció... Hogy lényegében idegenek lettünk egymás számára és én magam is tudtam, hogy képtelenek lennénk arra, hogy leüljünk egy asztalhoz beszélgetni... Kínos lenne, mert már semmi közös nincs bennünk, holott annak idején folyamatosan rajtam lógott a lány, én pedig ezt nem éreztem tehernek. Most már attól elfáradtam, hogy tíz percnél többet kellett beszélgetnünk... Ez pedig annak ellenére okozott fájdalmat, hogy lényegében számítottam rá, mert magamnak generáltam a dolgot. - Azért jöttem, hogy segítsek rajtad – mondtam neki, miután elhallgatott és nagyon figyelnem kellett arra, hogy ne remegjen meg a hangom. Ha most kinyílik a dobozom, akkor össze fogok omlani, pedig most kéne erősnek maradnom, hiszen ha rám nem is, a pénzemre szükségem van. - Nem kell tartanod a kapcsolatot velem. Nem kell helyreraknunk ezt a dolgot, ha számodra kényelmetlenséget okoz, vagy úgy érzed, hogy helyrehozhatatlan. Nem kell a testvérednek tartanod, vagy rám nézned... Nem kell ismerned. Elkerülhetsz, viszont mind a ketten tudjuk, hogy ha nem lenne komoly az, ami veled történt, akkor apa nem rohant volna Ausztráliába. Fogalmam sincs, hogy mit dolgozol és mennyire változott a családi helyzetünk, de a szüleink soha nem voltak pazarló típusok, jelen esetben pedig egy olyan kiruccanás határozottan a pazarlás kategóriába esett volna, szóval... Nem hencegni jöttem hanem azért, hogy ezt odaadjam. Még mielőtt odaadtam volna neki a tárcámat, egyetlen kártyát vettem ki belőle, amit az Államokban igényeltem magamnak, majd úgy ahogy volt az egész eddigi életem munkáját tartalmazó vagyonomat átadtam neki. - Nem kell elmondanod, hogy mi történt, ha nem szeretnéd, viszont... Úgy érzem tartozok neked annyival, hogy legalább a kezeléseidet ki tudd fizetni. Nem akarom, hogy éveket kelljen arra várnod, hogy minden rendben legyen veled, ha megkaphatod akár most is... És ez nem hencegés, lekenyerezés, vagy hasonló... Nem fogok olyan dolgokat kimondani, amiket valószínűleg sosem hinnél el nekem, csak arra kérlek, hogy a magad érdekében tedd félre a büszkeséged és fogadd el azt... Én pedig innentől kezdve úgy fogok cselekedni, ahogyan az szerinted neked a legjobb szóval most... Megyek, mert elég egyértelműen a tudtomra adtad, hogy jelenleg ezt szeretnéd. És én is. Mert nagyon nehéz visszatartanom mindent, amit az évek során úgy hittem, hogy eléggé mélyre sikerült temetnem ahhoz, hogy minden gond nélkül létezni tudjak. Szóval nincs mit tenni, még mielőtt kinyílna a kis szemetesdobozom, mélyebbre kell ásnom azt. Ahogy megfordultam, ökölbe kellett szorítanom a kezem azért, hogy az ne remegjen meg túlságosan és kényszerítenem kellett magam arra, hogy tenni tudjak egy lépést. Mert erős volt a késztetés jelenleg ahhoz, hogy sírva húzzam a karjaimba, de jelenleg ehhez nem volt energiám és hangulatom.
I left my home with any hesitation, I left it all behind me Nothing in my pocket, only my dream for music Feeling horrible especially when l know I wasn’t good enough But “I'm fine, no worries, all good, I’m not lonely”
I was the worst, and deep in my heart I was trapped by something like a wall, when loneliness came to wake me up, I pleaded for it to stay away, you were the only one in my life, yet I bury you in darkness
"Ha a testvérünkkel bújócskázunk, azzal az a gond, hogy időnként megunja, és nem keres tovább bennünket."
Valahol mélyen mindig is remélte, hogy egyszer végre előkerül a bátyja. Sokat gondolkozott azon, hogy vajon mi lesz, ha újra találkoznak. Mindig is úgy képzelte el, hogy egymás nyakába ugranak és úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, miközben megvitatnák, kivel mi történt az elmúlt években. Ám, azt sosem gondoltam volna, hogy ilyen sokára jön el az a pillanat, s azt sem, hogy csak dühöt érez majd a másikat meglátva, de jelen esetben muszáj kiengednie a gőzt, még ha ez azt is jelenti, hogy mindenki hallja a veszekedésüket. Mit is érdekli már őt? Így is biztos mindenfélét gondolnak már róla, ez lenne a legkevesebb. – Érdekelnek is engem a szeplőid… - motyogja az orra alatt, legszívesebben a képébe vágná, hogy neki aztán mutogathatja, úgy sem azt látja, amit a legtöbb ember. De egyelőre ezt a titkot még megszeretné hagyni későbbre. Nem kell tudnia, hogy majdnem megvakult, amúgy se hiszi, hogy komolyabban érdekelné a másikat. –Hát most se ártana neked egy szakember azért, hogy kicsit magadba nézz… Valahogy régen egy jobb, egy normálisabb embernek tűntél. Tudod, nekem az a kép maradt meg bennem. Átmosták az agyadat a tengeren túl, vagy mi lett veled? Mert ez valahogy nem te vagy….- sok erőt kell most összegyűjtenie magában, hogy még véletlenül se könnyezzen be a szeme. Nem sírhat, nem gyengülhet el és bújhat oda csak úgy hozzá, mintha mindent megtudna neki bocsájtani most azonnal. – Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy engem nézel annak? Haza se jöttél volna soha, ha nincs a balesetem? Képes lettél volna elfeledni minket örökre? – szinte teljesen ledöbben. Ez, ez nem lehet, ő nem ilyen, miért mond most ilyeneket neki? Egyáltalán honnan veszi azt a butaságot, hogy mindenki utálja a családban. Tudhatná, hogy még az apjuk sem lenne képes arra, hogy a saját fiát csak úgy utcára tegye. Talán ridegnek és szigorúnak mutatja magát az öreg, de biztos abban, hogy egyszer még őt is látta sírni Kai miatt. Hogy lehet valaki ennyire vak, hogy ne lássa az igazságot? -Ugyan már, minek is? Most mondtad ki az előbb, hogy nem érdekel már a családod, hogy sosem jöttél volna vissza, akkor miért játszod most a jófiút? Egyáltalán minek jöttél? Balesetem volt és? Már nem a te dolgod…. – csendül vissza egy picit. Egyrészt azért, mert nem akarja, hogy elmenjen a hangja ennyi kiabálástól, másrészt, már a sírás határán van. Szíven ütötte a dolog, ezt sosem gondolta volna róla, mindig is azt hitte, hogy majd egyszer beállít, de ezek szerint sosem volt tervében sem. Legszívesebben most fel is pofozná és faképnél hagyná, ha már szerinte úgy sincs közük egymáshoz. De talán ad még neki két percet ahhoz, hogy javítson a helyzetén. Bár ezek után egy kedves szónak sem szeretne hinni. Elárulta magát, minek már szépíteni? Jobb is, hogy nem személyesen ment el hozzá, hiszen tervei között volt. Amerika után Ausztráliát szerette volna kipipálni a listáról, ha nincs az a baleset. Bár, ha akkor is nyíltan a szemébe mondta volna ezt, nem is tudná megmondani, hogy mi lett volna akkor. Szinte nevetni támadna kedve most a másikon. Most komolyan így akarja megszakítani a kapcsolatukat? Ad egy köteg pénzt, hogy tiszta legyen a lelkiismerete aztán megint elhúzzon, miközben játssza a megsebzett vadat, mert hát őt senki sem szereti ? Most nem tudja eldönteni, hogy melyikük agya sérült meg jobban, de nagyon reméli, hogy ez valami nagyon rossz vicc, vagy valami szer alatt van a másik, mert ilyet józanon tőle nem szeretne hallani. Egy szót sem szól inkább hozzá, nem is tudna, inkább megvárja, míg befejezi és elfordul. Nem akarta elmondani, de most már kikívánkozik belőle. – Nem a pénz múlik, tudod? – szólal meg végül mielőtt még elmehetne a másik, de már érzi, hogy eddig bírta és átszakadt a gát. Patakokban folyik a könnye, amit igyekszik néha letörölgetni, hogy tisztább képet kaphasson a másikról. Nagy levegőt kell vennie, hogy két szipogás között folytatni tudja. – 15% érted? Ennyi esélyem van arra, hogy sikeres legyen a műtét és ne legyen komolyabb bajom…. Tudod te az milyen kevés? Egy rossz mozdulat és lebénulok, vagy kómába esek, esetleg véglek megvakulok vagy rosszabb…. Nem éppen egy rutin műtétről van szó. Ha csak a pénz lenne a gátja a dolognak már rég túl lennék rajta, mert ugyan most egy koszos lyukban lakom és alig eszek valamit, de lenne kitől kölcsön kérnem a műtétre. De ez nem ilyen egyszerű, érted? – kezdi úgy érezni, hogy végleg elhagyta minden ereje, így csak hagyja, hogy kicsússzon a lába alól a talaj és sírva kuporodik össze az ajtóban, egy szál pizsamában, mert már azt sem érdekli, ha valaki meglátja, vagy netán megfázik. Egyszerűen képtelen még egy lépést is megtenni. Cha nem az a fajta lány, aki képes lenne mások előtt sírni, de most a bátyja szavai eléggé megszorongatták a szívét és az is, hogy ismét belegondolt a helyzetébe. Miért kell még ahhoz is elég szerencsétlennek lennie, hogy úgy sérüljön meg egy balesetnél, hogy az orvosoknak is ekkora fejtörést okozzon vele? Egyáltalán minek is jött ő Amerikába? Ha nem itt lenne a legtöbb esélye a gyógyulásra, akkor az sem biztos, hogy maradt volna, bár akkor már talán soha nem is látná a bátyját, ha újra otthon lenne. – Miért van az, hogy nekem nem megy semmi? Miért utál ennyire a világ, mi rosszat tettem? – motyogja alig halhatóan, miközben a térdein támasztja meg a homlokát. Mindig is hitt abban, hogy minden csak okkal történik és, hogy néha rossz dolgok is kellenek ahhoz, hogy az embernek jóban is legyen dolga, de sosem gondolta volna, hogy ő ennyire rosszat érdemel a jó előtt. Pedig ő sosem panaszkodott arról, hogy nem gazdag családba született és nem vehetett meg minden tetsző dolgot, amit a szeme megkívánt. Arról sem, hogy a legjobb barátja leváltotta őt a saját nemére és, hogy ő azután mennyit bántotta magát és mennyi bántást kapott. Akkor sem szólt egy szót sem, mikor stewardessnek állt és hirtelen mennyi nehézség szakadt a nyakába, csak azért mert újonc volt és nem volt szimpatikus a csapatának. S eddig egy szót sem ejtett arról, hogy mennyire utálja magát, amiért idejött, hisz itt is még alig történt valami jónak nevezhető vele, pedig ő aztán az apróságokat is beleszámítja ám. Most ez a sok évek alatt felgyülemlett és elfojtott fájdalom azonban úgy tört ki belőle, mint egy vulkán. Már, ha akarná se tudná visszafogni az érzéseit, hogy legalább a bátyja ne lássa meg azt, hogy micsoda sírómasina lett a mindig pozitív lányból, mert nem mutathat egy csepp gyengeséget sem mások előtt, ha nem akar eltaposva lenni még ennél is jobban. De ugyan kinek lenne eltaposnia most, ilyen késői órában? Még útjába sincs senkinek sem.
Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.
Egy halk sóhaj kíséretében nyugtáztam a húgom véleményét. Igazából valahol igaza volt, mert elég odaadó és kedves voltam, mielőtt elmentem volna Ausztráliában. Igazából ez sokat nem változott, hiszen ott is rengeteg barátom volt, akik megnyerőnek neveztek, ezért sokan hajlandóak voltak velem tölteni az idejüket anélkül, hogy én erre megkértem volna őket. Meghívtak italokra, ha nem volt cigim, akkor megosztották velem azt is, szóval lényegében egész jól be tudtam illeszkedni az országba szociálisan. Amit most Aicha felé mutatok az nem ez. Lényegében igyekszem lenyelni a saját fájdalmam meg a feltörekvő érzéseimet, mindent azzal kapcsolatban, amivel szembe kéne néznem... Mert egyelőre a saját egom nem áll készen arra, hogy romba döntsem azt. Nem vagyok benne biztos, hogy könnyedén fel tudnék állni egy ilyen helyzetből, ha esetlegesen tényleg képes lennék tönkretenni az önbecsülésem, neki meg minden bizonnyal nincsen szüksége egy félőrültre idegbetegre, így jobb híján maradt az, hogy újra beburkolózom a saját kis leplembe és úgy csinálok, mintha nem érdekelne az egész. - A lakótársam állította, hogy őt is utálják otthon, így valahogy mindig nálaragadtam – vontam meg a vállam – Együtt depresszióztuk végig az életet. Ennek fényében milyennek kéne lennem? A következő kérdésére igyekeztem továbbra is rezzenéstelen arccal állni előtte. Mivel ez az egész nem rólam szólt, így egyelőre nem akartam a saját érzéseimről beszélni vele. Nekem is kényelmesebb volt, ha ő engem hisz a főellenségnek, mert akkor legalább könnyebben elszakadok innen, ha az egész mizériának vége lesz, és élhetem tovább az életemet egyedül. - Itt vagyok, amikor megtudtam, hogy szükség van rá, nem ez a lényeg? – kerültem meg inkább a kérdést, mert én is tudtam, hogy egy egyértelmű igent kimondani túl kegyetlen lenne, viszont mindaz, amit így vágtam a lány fejéhez, igaz volt. Ettől függetlenül is azért eléggé fájt, amikor a balesetéről nyilvánult meg. Én magam már egy ideje összeszorított öklökkel állok előtte, hogy még véletlenül se engedjek teret a saját gyengeségemnek. Nem igazán alkalmas az időpont arra, hogy megmagyarázzam neki a saját oldalamat, viszont fájt az hogy mindez őt nem is érdekelte. Mert talán más színben nézett volna rám, ha megmondom neki az igazat a dologgal kapcsolatban, viszont mindezzel nem addig akartam terhelni, amíg nincs jól. - A saját verziómat még mindig nem hallotta senki, de nem is igazán van már kedvem megváltoztatni a rólam kialakult képet – alig érthetően motyogtam az orrom alatt a szavakat. Ezzel lényegében elfogadtam, hogy akkor jó, legyen úgy. Elviszem egyedül a balhét, mert úgyis már elég sok mindent képes voltam kibírni az évek során. Minden alkalommal, amikor összeszorítottam a fogaim, vissza tudtam fojtani a könnyeimet, ezzel egyidejűleg pedig minden negatív dolgot, ami foglalkoztatott, besöpörtem a szőnyeg alá, és lényegében azóta nem is foglalkoztam velük. Miután naivan azt hittem, hogy a húgomnak csak a tárcámra van szüksége, mert egy drága műtétet soha nem engedhettünk volna meg magunknak korábban, eldöntöttem, hogy elmegyek. Semmi jogom ahhoz, hogy ráerőltessem magam, ha nincs kedve velem lenni, és mivel hozzám csak pénzt kuncsorogni jött apa is, lényegében minden részletet kihagytak a sztoriból. Ha akkor nem szólal meg, könnyűszerrel ott tudtam volna hagyni őt. Viszont a szavai miatt megtorpantam és rögtön gondolkozóba estem, mivel én magam sem voltam biztos abban, hogy mitévő kéne, hogy legyek. Mert ha most elmegyek, azzal ténylegesen végleg cserbenhagyom őt a saját büszkeségem miatt. Tehetek bármit, élhetem az életemet a legjobb emberként is, akkor sem leszek jobb egy szar szemétnél, mert pont azt hagytam cserben, akivel egy családban nevelkedtünk és szüksége volt rám, szeretett, és számított a jelenlétemre. Ha itt maradok, akkor viszont piszok erősnek kell lennem ahhoz, hogy ne nézzek szembe azzal a szarral, amit részben saját magamnak is generáltam. Ennek pedig határozottan nem volt itt az ideje. Soha sem akartam, hogy pont a húgom lásson majd gyengének és ő általa szoruljak rá a támogatásra. Ennek ellenére mégis odaléptem hozzá, leguggoltam mellé, és finoman fogtam meg a csuklóját, mintha csak attól tartanék, hogy majd megijed a jelenlétemről. - Gyere, kelj fel innen – sokkal lágyabb volt a hangom, mint a beszélgetésünk során eddig bármikor – Meg fogsz fázni, ha a hideg földön ücsörögsz. Menjünk be. Még mielőtt óvatosan segítettem volna neki felállni – mert nem akartam rángatni – abban reménykedve, hogy legalább azt hagyja, hogy megvigasztaljam, óvatosan elkezdtem simogatni a hátát és közelebb vontam magamhoz. - Majd... Majd megoldjuk ezt a helyzetet valahogy. – nyögtem ki végül, de az én hangom is reszketett azoknak a tudatában, amit elmondott nekem. Még így sem voltam tökéletesen tisztában azzal, hogy most mi a fasz történik körülöttem, és nem álltam messze attól, hogy én is elveszítsem magam felett a kontrollt. Éreztem, hogy szükségem lenne egy szál cigire, de a saját állapotom az várhat. - Megkeressük a legjobb orvost, aki esetlegesen el tudja végezni a műtétet... És az orvostudomány folyamatosan fejlődik, szóval lehetséges, hogy hamar találnak megoldást a komplikációkra, amivel növelni tudják azt, hogy sikeres legyen a műtét. A 15% nagyon kevés de több mint a semmi. Majd valahogy megoldjuk együtt, jó? – néhol elcsukladozott a hangom, ahogyan vele beszéltem, szóval vennem kellett egy mély levegőt ahhoz, hogy Aicha arcához tudjak nyúlni és letörölgethessem a könnyeket onnan. - Ha szeretnéd, akkor nézhetünk együtt egy normálisabb lakást. Ha teret kérsz, én azt is szívesen megadom neked, csak mondj valamit – a végére már az én hangomban sem volt nyoma magabiztosságnak vagy erőnek, holott az a legelején is hiányzott onnan. Féltem attól, hogy ténylegesen elutasít majd, ugyanakkor eléggé elkezdtem félni attól, hogy ezen az egészen hogyan leszünk majd túl.
I left my home with any hesitation, I left it all behind me Nothing in my pocket, only my dream for music Feeling horrible especially when l know I wasn’t good enough But “I'm fine, no worries, all good, I’m not lonely”
I was the worst, and deep in my heart I was trapped by something like a wall, when loneliness came to wake me up, I pleaded for it to stay away, you were the only one in my life, yet I bury you in darkness
"Ha a testvérünkkel bújócskázunk, azzal az a gond, hogy időnként megunja, és nem keres tovább bennünket."
A testvérek azok a személyek, akikre bármikor lehet támaszkodni és önzetlenül szeretnek, igaz? Na, hát ő ezt eddig nem így érezte, még csak utol sem tudta érni a másikat. Az egy dolog, ha a szülőktől független akart lenni, na de, hogy még a szülinapokon és ünnepeken sem kapott semmi hírt sem a bátyjáról… Ezek után még a legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy csak úgy megjelenik előtte a semmiből. Kissé már elkésett ezzel, nem gondolja? Annyira kavarognak benne az érzelmek, hogy hirtelen nem is tudja, mi esne neki jobban, ha rácsapná az ajtót, vagy ha a nyakába ugrana? Esetleg ebben a sorrendben? De, miután kinyitja a száját a másik, egyre kevesebb kedve van még csak ránézni is, nem hogy megölelni. Na, szép, ha nincs az apjuk, akkor őt már nem is látja sohasem viszont? Most sem kötelező itt lenni, menjen csak nyugodtan vissza az új hazájába, nem kell neki a szánalma. – Hogy mondod? Ha már mondasz valamit érthetően, ne úgy, mint egy duzzogó gyerek! – motyog itt feleslegesen. Nincs baj a hallásával, de azért már lehetne normál hangerőn is, ha már kinyitotta a száját. Tisztára olyan már, mint az öregek. Nincs sem kedve, sem türelme már a másikhoz. Egyszerűen mintha meg sem hallaná, amit mond neki. Kai úgy dobálja itt a pénzét, mintha valami alamizsnáért állt volna sorba hozzá. Egyáltalán nem erről van szó, sőt! Lehet, hogy ő csak így akarja megnyugtatni magát és úgy tenni, mint aki tett is valamit az ügyért, de Cha számára ez inkább megalázó. Nem sztriptíz táncos ő, hogy a pénzt dobálják itt neki. Már csak ezért sem hagyhatja szó nélkül a dolgot. Úgy nem távozhat a másik, hogy ne legyen tisztába a dolgokkal. Nehogy elhiggye már, hogy az élet ilyen egyszerű. Legalább a bűntudata legyen kicsit nagyobb, ha tényleg el akar menni most. Nem érdekli, hogy rajta kívül még a szomszédok is meghallják, akkor is elmondja neki, hogy nem csak a műtét ára itt a gond. S neki amúgy is a bátyja kell, nem a kártyája, az nem nyújt olyan támogatást, amire szüksége van most. Mit sem törődve azzal, hogy más is megláthatja, vagy, hogy hideg a padló szükségét érzi most annak, hogy leüljön. Egyszerűen nem érez elég erőt már magában ahhoz, hogy talpon maradjon. Nem csak fizikailag, de lelkileg is elég fáradt már ahhoz, hogy erősnek mutassa magát. Pedig ő aztán soha nem szokott sírni más előtt. Nem, mintha szégyenlené, csupán megszokta, hogy neki mindig erősnek kell maradnia ahhoz, hogy mást támogatni tudjon. Talán ennek köszönhető az, hogy már megannyi probléma felgyülemlése után csak úgy átszakadt az a gát. Szerencsére a sminket már lemosta magáról, így pandává nem tudja sírni magát. Azt hitte, hogy tényleg van olyan szívtelen a bátyja, hogy csak úgy otthagyja, de szerencséjére nem. Kissé meg is nyugszik a szíve, mikor megérzi a másik kezeit. Szipogva pislog is fel az idősebbre, majd engedelmesen kel is fel a földről. Na, nem azért mert ő mondja, csupán igaza van. Elég hűvös van itt a folyosón, ő meg egy szál férfiingben ücsörög itt. Aprókat bólintva hallgatja is a másikat. Szinte olyan számára az egész, mintha nem is ugyanaz az ember lenne most vele szemben, mint ez előtt pár perccel. Eddig beszélni se lehetett vele, most meg a könnyei ellen harcolva próbálja őt nyugtatgatni. Hirtelen eltűnt az a rideg és kemény fickó, akinek eddig próbálta kiadni magát. Így már egészen hasonlított is arra a nagytestvérre, akinek az emléke megmaradt benne. Mintha csak visszamentek volna az időben. Utoljára talán akkor látta ilyennek a nagyobbat, mikor kiskorukban kiesett a hintából. Igaz akkor ott volt Kai, hogy figyelmeztesse előre a veszélyről, míg most mit sem tudott az egészről. Legszívesebben beljebb is húzta volna a másikat a hidegről, de most már elkezdett aggódni afelől, hogy mégis mit fog szólni majd a másik, ha meglátja, hogy milyen körülmények között lakik a húga. S, mintha a másik gondolatolvasó lenne, úgy kapja is fel a fejét egyből. Magával a lakással nem is lenne baja, csak egy kis renoválás kéne neki, meg pár bútor, meg egy kis friss élelmiszer. De, ha ez a másikat megnyugtatja, akkor átcuccol máshova is. – Nekem itt is jó… A lakás az nekem nem számít, csak te maradj a közelemben. Ne menj még el egy ideig, jó? – szipogva bújik oda hozzá jó szorosan, jelezvén, hogy bizony nem szeretné hazaereszteni a világ másik felére, hiszen már olyan rég látta. Egészen sokáig így is maradna, ám eszébe jut, hogy már lassan a kajából sem marad semmi, ha nem veszi le a gázról. Megborzolja a másik haját, majd megpróbál elhúzódni. – Remélem tudod, hogy jössz egy vacsival, ha miattad oda lett a gázon felejtett levesem… - húzza egy apró mosolyra a száját, majd most már tényleg bevezeti a másikat a lakásába. – Nincs nagy papucsom, szóval maradhat rajtad a cipő… Elég hideg a padló, még a zokniban felfáznál. – mondja is még mielőtt belépnének, hogy nagyon ne vetkőzőn neki a másik, ha jót akar magának. – Ülj oda ahol szimpatikus… Kérsz valamit? – mutat is körbe, felőle szét is nézhet abba a csepplakásba, igaz nincs sok látnivaló. Belépve szinte egyből a konyhában találja magát az ember, így már rohan is utána nézni annak a levesnek, hogy mennyire főtte el a levét, vagy mennyire nem. A konyhán túl pedig nappali várja, amiből egy fürdő nyílik és véget is ért az egész. Ülőhelyből meg igazából két választási lehetősége van, vagy a konyhában lévő asztalhoz ül le, vagy a nappaliban az ideiglenesen kanapénak (s egyben ágynak) használt raklapokra. Meglepő, de talán az utóbbi kényelmesebb is az egyedisége mellett. Most egy picit azért zavarban érzi magát, mert nem sok ember engedett még be ide és őszintén, eddig eszében sem volt egy barátot vagy családtagot ide meghívni, míg rosszul nem lesznek azon a lowbudget életmódon, amit itt él. –Egyébként, mikor jöttél Amerikába? Meg meddig terveztél maradni? – kérdi őszinte kíváncsisággal, mert hát lehet csak pár nap/hét és minden folytatódik ugyanúgy, mint eddig.
Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.
- Miért kéne mondanom bármit is? – sóhajtottam fel, és egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy fáradok bele a szituációba. Nem csak a húgom helyzetéről van szó, vagy a családról, hanem a saját kis belső játszmámról is. Ettől függetlenül ugyanúgy féltem a jelenlegi helyzettel kezdeni bármit is. Szinte biztos voltam benne, hogy ha mindent kimondok, mindennel szembenézek, az számára és számomra is túl fájdalmas lesz. Én pedig ezt nem akartam. Elég egy embernek szenvednie az egésztől. - Nem hinném, hogy komolyabban bármiféle magyarázat érdekelné anyáékat vagy téged. Szóval csak megtartom magamnak a saját oldalamat, mert úgysem lesz mentségem. Tehát önmagában véve felesleges mentegetőzni – nem is kifejezetten neki céloztam azt, amit mondtam, egyszerűen csak levontam a helyzetünkből adódó következtetést. Még ha ez szomorú is, sajnos az igazságot mondtam ki. Ebben a szituációban már mindenki elkönyvelt engem a gonosznak és ezt nem akartam megváltoztatni. Nem is éreztem azt, hogy meg tudnám változtatni így csak hagytam magam bűnbaknak. Valakinek a rossz zsarunak is lennie kell ebben a szituációban és valószínűleg tényleg én lehettem az, akire a legjobban ráillett a dolog. A veszekedésbe már én is egészen belefáradtam, és határozottan nem voltam ura a helyzetnek, amit teremtettem. Az utóbbi időben nagyon sokat dolgoztam azért, hogy halogathassam ezt a bizonyos találkozást, de már én magam is tudtam, hogy ezt nem tolhatom ki még tovább. Egyszerűbb lett volna a háttérből rendezni az anyagiakat, de végül engedtem a saját gyengeségemnek és a húgom elé próbáltam állni, aminek nagyon rossz vége lett. Az, hogy már így nekem is sokkal nehezebb volt tartanom a bizonyos alap érzelmi állapotomat egy dolog. A tény, hogy őt is megbántottam a viselkedésemmel csak rontott az egész helyzeten. Ahogyan távolabb lépkedtem, kifejezetten nehezemre esett leküzdenem a rám telepedő szomorúságot. Ezt pedig csak tetézte az, hogy meghallottam a testvéremet sírni, ráadásul amikor hátranéztem, a hideg kövön volt. Nem akarok hazudni többet magamnak így be kellett ismernem, hogy nem mozdultam azonnal érte. Ott akartam hagyni, egy részem azt akarta, hogy utáljon, mert azt gondoltam, hogy majd megkönnyíti a dolgokat számomra. Egyszerűbb lesz továbbra is homokba dugnom a fejem, ha a húgom is utál engem. Viszont ahogy néztem ott őt valamiért mégis képtelen voltam egyszerűen csak elsétálni. Én magam is tudtam, hogy nem állok készen a saját magam által kreált problémákkal szembenézni. Ha most itt hagyom, akkor nehéz lesz leküzdenem a saját könnyeimet, amivel egy úton ténylegesen ki kell nyitnom a kis képzeletbeli dobozom... Tehát nem volt más választásom. Neki és nekem is az volt a legjobb ha elindultam felé, bár egyátlalán nem voltam olyan határozott, amilyet a mindennapjaimban tettetek. Egészen meglepett az, hogy Aicha mennyire nyugodtan reagált és végül azt tette, amire megkértem. Számítottam rá, hogy majd megüt, vagy legalábbis elhajt, és ha ténylegesen ezt tette volna, akkor azt hiszem örökké feladom vele kapcsolatban a reményeimet. Elfogadtam volna, hogy soha nem fog már engem úgy szeretni, mint régen. Így viszont nem igazán hagyott más választást, beléptem az oldalán a lakásba, az előszobában már készültem volna néhány hanyag mozdulattal lehámozni magamról a cipőt, de a figyelmeztetése miatt nem tettem. Pedig rosszul éreztem magam amiért összejárkálom a lakását. - Manhattanben van a stúdióm, de Queensben is dolgozom – jelentettem ki halkan arra, amit mondott – De Brooklynban találtam magamnak olcsón egy lakást, amit hárman fizetünk. Így mondjuk benzint pazarolok sokat, szóval talán nekem sem ártana beköltözni. Kivehetnénk együtt egy nagyobb lakást, ha gondolod...? A hangsúly elég bénácskára sikerült, ahogyan a karjaimat is kissé lagymatag módon fontam a teste köré. A hajborzolásra szintén csak pislogtam, de egy vérszegény kis mosolyt megejtettem felé. Amint elfordult, sűrűn kezdtem el pislogni, hogy egy kicsit tudjam csak visszatartani a bennem dúló érzelmi háború következtében elszabadulni kívánó könnycseppeket. Nem, ez határozottan nem az a pillanat, amikor neki kell állnom bőgni, mint egy óvodásnak. Amúgy is szerintem határozottan kikészítettem a lakótársaimat, Jess mondjuk határozottan utálhatott, amiért folyamatosan baszogattam, de hát a gyerek valósággal kívánta, hogy szívassam... Nem az én hibám volt. Végül cipős lábbal vándoroltam egyre beljebb a lakásba, alaposan szemügyre véve azt. Nem kifejezetten tűnt otthonosnak, és a megoldások is elég puritánok voltak, még ha összességében jól is nézett ki a ház. Én a magam részéről nem akartam, hogy ilyen körülmények között éljen a húgom, ezért reménykedtem benne, hogy majd Chacha elfogadja az ajánlatomat. - Megfőzzem amúgy a vacsit? – reagáltam talán egy kicsit megkésve a kijelentésére – Meglepődnél, hogy mennyire otthonosan mozgok már a konyhában. Azt már nem tettem inkább hozzá, hogy a távollétem alatt nem csak magamra, hanem egy másik férfira is főztem. Nem mellesleg kissé aggasztott az a férfiing is, amit a húgom viselt, de nem most akartam elkezdeni játszani az aggódó bátyust. Azzal valószínűleg elcseszném az egész kialakult, szokatlanul harmonikus helyzetet. Majd apáskodom felette, ha már kiérdemeltem annak a lehetőségét. - Na jó, tényleg egy nagyobb lakásba kell költöznünk – jelentettem ki végül határozottan – Én úgyis egy vadbarommal és egy terhes nővel élek együtt. Egyik sem jobb a másiknál, te meg nem maradhatsz ilyen körülmények között. Nem mintha egész eddig annyira nagylábon éltem volna, de Jamievel Ausztráliában ennél jóval kényelmesebb lakást béreltünk. Ilyet egyáltalán hogyan tarthatnak fenn Manhattanben? A mi brooklyni kis lyukunk is nagyobb ennél. Végül a konyhaasztalnál foglaltam helyet és a kérdésére egyszerűen megráztam a fejem. Furcsán éreztem volna magam, ha pont ő szolgál ki, alapvetően az egész szituáció idegen volt. Bele kéne szoknom a dologba, lehetőség szeritn úgy... azonnal? Leginkább egy szűz kisfiú módjára toporgok a konyhában, aki éppenséggel az apósjelölttel próbál ismerkedni. Holott csak a húgom és én voltunk itt. - Határozatlan ideig szól a vízumom – mondtam végül, mert tudtam, hogy ez úgyis jobban érdekli, mint az érkezésem időpontja – Amíg szerződésben vagyok bizonyos kiadókkal, vagy egyéb helyeknek nyújtok szolgáltatásokat, addig nem dobnak ki. Ha ezek megszűnnek, akkor haz... vissza kell mennem. Érkezni pedig nagyjából két hete érkeztem. Azért nem jelentkeztem korábban, mert volt néhány teendő, amit maradéktalanul el kellett intéznem. Gondolok itt lakhatásra, a stúdió berendezésre, a színház esetére – amit azóta is bánok – kocsibérlésre, új telefon beszerzésére... Reálisan belegondolva annyira nem is húztam el ezt a bizonyos találkozást, mert tényleg olyan dolgoknak álltam neki, amik általános szükségletek. - És veled mi a helyzet? – tettem fel a kérdést, a tekintetemben pedig őszinte érdeklődés csillant meg – Az érdekel, hogy valójában hogy érzed magad nem pedig az, amit be akarsz adni másoknak.
I left my home with any hesitation, I left it all behind me Nothing in my pocket, only my dream for music Feeling horrible especially when l know I wasn’t good enough But “I'm fine, no worries, all good, I’m not lonely”
I was the worst, and deep in my heart I was trapped by something like a wall, when loneliness came to wake me up, I pleaded for it to stay away, you were the only one in my life, yet I bury you in darkness
"Ha a testvérünkkel bújócskázunk, azzal az a gond, hogy időnként megunja, és nem keres tovább bennünket."
Érdekes módon, mióta beléptek a lakásba kínosabban érzi magát, mint mikor csak az ajtóban veszekedtek. Talán azért, mert senkinek sem akarta megmutatni azt, hogy milyen körülmények között is él. Mindenkivel azt próbálta elhitetni, hogy jól van és nem kell neki segítség, sem pénzbeli támogatás, de az igazság az, hogy nagyon szűkösen él, mióta elment az édesanyjuk. Előtte még próbálta jó kislány módjára eljátszani a törhetetlen és felnőtt nőt, aki egyedül képes talpra állni egy idegen országban, de mióta elment, mást sem csinál, mint túlél. Borzasztóan drágák az albérletek, így nem is várhatta el, hogy a legolcsóbb emberi lakhatásra is alkalmas legyen. Ráadásul a bevásárlással is vannak gondjai, mert még mindig elfelejt, hogy amit a kosárba rak, annak az ára nem egyezik meg a végösszeggel. Így is alig mer beletenni, hogy ne legyen kínos a kasszánál, mikor vissza kell rakni valamit. A lejárós dolgok meg tény hogy olcsók, ahogy a kuponokkal is lehet zsonglőrködni, de az előbbi nem is túl jó az egészségre nézve, meg összességében elég gáz, hogy fiatalon ilyen fukarnak tűnik. Fogalma sincs, hogy mikor evett utoljára egy jót, hiszen étkezésre lebontva, alig van pár dollár a zsebében, így ha jobban bele akar nyúlni, akkor valamelyik nap bizony léböjtre van ítélve. Ezzel az életformával pedig senki sem szeret dicsekedni, így ő is tartott ettől a helyzettől, de most már nincs visszaút. Kai bent van a lakásában és mindent lát, vagyis azt, hogy semmi nincs. - Az jó lenne… De jelenleg még ennek a bérletidíjára sincs pénzem. – sóhajt fel miközben óvatosan elhúzódik, hogy megnézze a levesét, mert hiába tudja, hogy most jól mennek a bátyja dolgai, arról szó sem eshet, hogy mindent ő fizessen ő pedig ingyen ellegyen. Azt úgy nem érezné kellően tisztességesnek, de ki tudja mire lesz munkája? Mármint, ha lesz egyáltalán. Takarítónőnek csak alkalmazzák majd valahol. Túl sok szakmai képzettsége nincs és diák munkára sem jelentkezhet. Így is örül annak, hogy legalább a virágboltban kisegíthet egy csekély kis összegért. – Ne fáradj, már mindjárt kész van. Mondjuk túl sok mindent nem tudnál itt csinálni, mert most végeztem egy hűtő takarítást, hogy úgy mondjam… - azaz olyan üres a hűtő, hogy felesleges bedugva tartani. Éppen ezért van szerencséje Kainak, hogy a levessel nem lett semmi, mert akkor bizony elég morcos lett volna rá, hogy oda az egyetlen kajája. -Tudom, nincs benne hús, szóval nem férfi étel, de biztos nem kérsz? Vagy rendeljek neked pizzát? Bár, ilyenkor nem tudom van e még kiszállítás. – gondolkozik el az órára nézve, hiszen nem számított vendégre, de szeretné, ha a másik is kényelembe érezné magát. Ugyan igaz, hogy nincs sok minden, amit megoszthatna vele, de szívesen tenné. Igazából a válaszát meg sem hallgatva teszi is az asztal közepére kimchis szójabab levest, - amiben ugyan recept szerint nem kell, de tett egy kis tofut is, hogy jobban laktatóbb legyen - és két mélytányért kanállal. Igazából összesen ez a három dolog volt a hűtőjében, vagyis a még édesanyjától kapott házi kimchi, és még a tegnapról megmaradt tofu egy marék szójabab csírával. Bár, ennél talán még a zacskós ramen is hívogatóbb lehet a másik számára. Ki tudja, lehet még az is van valamelyik szekrény mélyén. A lakótársai hallatán csak egyre tágabbra nyílik a szeme. Kicsit sem hangzik normálisan ez a felállás. -Miért laksz egy terhes nővel? – vonja fel a szemöldökét miközben végre ő is helyet foglal, hogy enni lásson. Még nőként is fura lenne ez a felállás, nem, hogy egy férfi szájából hallani ilyet. Érti ő, hogy sok a független nő manapság, meg a diszkós balesetek, de ez számára nagyon furán jött ki. A vadbaromra inkább nem mer mondani semmit sem, csak szed magának és enni lát, több vitát nem akar. -Az jó… - motyogja halkan, de azért kicsit megnyugtatóbb számára a tudat, hogy akkor hosszabb ideig tervez maradni. -Remélem itt is olyan szerencséd lesz, mint Ausztráliában. Ott elég jól beindult neked az élet, ahogy olvastam. – mered egy pillanatra a tányérjára és megpróbálja összeszedni magát, mielőtt bármi meggondolatlant tenne vagy mondana. Fáradt már és elege van a mai napból, nem akarja ezt újra kezdeni. Kérdésére viszont, csak elgondolkodik egy picit, majd úgy dönt, hogy feláll. Ám, ahelyett, hogy otthagyná inkább csak a másik ölébe mászik át, mert már nagyon régóta szüksége lenne valakire, akihez néha oda tudna bújni, hogy levegye a lelkéről azt a nagy fájdalmat, de mostanában senki nem ér rá ehhez eléggé. Így kihasználva, hogy végre itt a bátyja úgy tesz mintha még ugyanolyan kislány lenne, mint akit otthon hagyott anno. – Fáradt vagyok Kai… Nagyon fáradt és magányos. Nincs egy darab ismerősöm sem itt, aki foglalkozhatna velem. Vagyis, hát egy volt osztálytársam itt van, csak ő éppenséggel nem ér rá sokszor. – motyogja a másik nyakába ahogy a vállaira támasztja a fejét. -Anyáékkal rendszeresen videóchatelek, jelentést adok nekik arról, hogy élek és jól vagyok. A könyvtárból lopom olyankor a netet, meg háttérnek is jobban néz ki, ha a váróban csinálom. Bár olyankor is inkább az ablaknál, hogy a fények miatt ne tűnjön fel neki, ha kicsit soványabb, vagy nyúzottabb az arcom. Folyton csak hazudok nekik, hogy ne érezzék annak a szükségét, hogy ide jöjjenek, vagy pénzt küldjenek. Néha nyelv korrepetálást tartok a diákoknak, néha meg egy utca béli virágkötőnek segítek ki. Alig van egy vasam így is. Aiden, azt mondta, hogy szívesen kisegít, mert neki nem számít, ha tartozom, de… bűntudatom lenne, ha más pénzéből élnék. – mormogja erőtlenül, miközben a másik pulcsiján lévő díszt kezdi el piszkálni, hogy lefoglalja magát zavarában. Sosem senki előtt nem akart így mutatkozni, viszont most már nincs kedve tovább mosolyogni és tovább hazudni. Meg talán a bátyjában bízhat meg a legjobban az ügy tekintetében, neki úgy sem tudna úgy színészkedni, mint másnak. – Néha elgondolkozom azon, hogy vajon mikor elmentél otthonról, neked is ennyire szar volt? Hogy te is ennyire egyedül voltál-e és volt-e gondod a pénzzel, vagy te ügyesebb voltál, mint mindig és már az elején jobban megoldottad a helyzetet? Sokszor szidtalak, hogy miért nem engedted, hogy utolérjelek, de sokszor sajnáltalak is. Csak remélni mertem, hogy egyszer felbukkansz végre. Ígérd meg, hogy többé nem csinálsz ilyet, és nem lépsz le szó nélkül. – húzódik is el, hogy kérlelve pillantson rá, miközben az arcát vizsgálgatja és cirógatja. Aztán csak a lelke megnyugtatása érdekében nyújtja is felé a kisujját, hogy arra kéri az esküt. – Ha megszeged, tényleg levágom az ujjad! – vigyorodik el végül, mert hát illő lenne, ha tartanák magukat az eredeti kisujj eskühöz és nem csak üres ígéret lenne az egész, amit csak úgy megúszhat a másik, ha a kedve úgy tartja.
Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.
Ahogy körbenéztem a lakásban, eléggé igyekeztem elrejteni azt, hogy a magam részéről nagyon nehezen tudnék ilyen szegényes körülmények között élni. Ugyanakkor hihetetlenül elszomorított az a tény is, hogy egy ennyire rideg környezetben kell lennie a húgomnak. Itt nem arról van szó, hogy én a magam részéről a luxusra vágynék. Meglepő, hogy nagyon sok mindent megengedhetek magamnak most, amit régen nem tehettem meg, viszont tartottam magam ahhoz, hogy a lakásom otthonos legyen, ne pedig attraktív. Pont ezért is költöztem össze két másik emberrel Brooklynban. Ha hazamegyek, akkor otthonosságra van szükségem, azt pedig ki a francot érdekel, hogy más mit mond a környezetről? Én élek ott, nekem kell tudnom azt, hogy pontosan mire van szükségem. Nem azt mondom,hogy Aicha rosszul rendezte volna be ezt a kis fészket. Inkább arról van szó, hogy nekem sosem lesz otthonos egy raklapból összeeszkábált bútor, hiszen nem az eredeti funckiója alapján van felhasználva. Lehet, hogy jól bírja a strapát, de ettől függetlenül az biztos, hogy nem lenne kellemes, ha az éjszaka közepén törne el a húgom alatt. Nem kicsit éreztem magam zavarban, hiszen a rajtam viselt, házinak titulált, giccses – ellenben nagyon kényelmes – göncök valószínűleg drágábbak voltak annál az ágynál, amit ő minden bizonnyal a saját kezével eszkábált össze. Pont ezért is vontam fel a szemöldököm a válaszára, aztán sóhajtottam fel halkan. - Ki mondta, hogy neked bármit fizetned kellene? – lágy hangon kérdeztem meg a nyilvánvalót. Ha már itt vagyok és ő képes volt bevezetni a jelenlegi életébe, nem szimplán kegyetlenség lenne efelett elsiklani, hanem egy újabb mulasztás a részemről. Még egyszer elvesztegetném annak a lehetőségét, hogy rendezzük a viszonyunkat. Én egyáltalán nem erre akarom felhasználni a jelenlegi helyzetet. Sokkal inkább újra kezdett magába keríteni az a törődés, amit a húgom iránt sosem tudtam teljesen elnyomi. Nem szeretnék tovább egy olyan testvér lenni, aki mellett nehéz sorsa van. A következő megjegyzésére megint csak elhúztam a számat, de nyugton maradtam. Ettől függetlenül a fürkésző pillantásomat nem igazán tudtam elrejteni. Hamar lesütöttem inkább a pillantásom és úgy szólaltam meg, hogy egyikünknek se legyen túl kényelmetlen a dolog. Mikor váltunk mi ilyenné? - Inkább gyere át hozzám valamikor és akkor ehetsz valami jót is egyszer – nálunk legalábbis mindig tele van a hűtő. Sokban hozzájárul mondjuk ehhez, hogy Cecile eléggé szeszélyes mostanában és nagyon sok olyan ételt eszik, amitől én leginkább öklendezek. Ez csak azért durva, mert soha életemben nem voltam válogatós. - Ettem mielőtt eljöttem – mondtam neki mosolyogva. Ezek tudatában meg főleg nem akartam megenni azt az ételt, amit ő talán napokig ehet – Ha meg lenne kiszállítás, nyilvánvalóan nem te fizetnéd ki. Eldöntöttem, hogy mostantól nekem csak anyám meg a barátnőm fizethet ki bármit. Nagyon mély elhatározást kötöttem az biztos. Barátnőm nincs, anyám pedig minden bizonnyal látni sem akar, tehát innentől kezdve a húgomnak nem igazán lesz lehetősége arra, hogy ellenkezzen ha vásárolni akarok neki valamit, vagy meghívni úgy bármire. Viszont az előző mondatom kétértelműsége végett sajnos kénytelen voltam tovább folytatni a szövegelést. Csírájában el akartam fojtani a fantáziálását. - Asszony nincs, anya meg nem hiszem, hogy bármit venni akarna nekem – vontam meg a vállam végül – Tehát bármi történik, legközelebb én fizetek. Mivel nincsen kinek vinnie a pénzemet jó lenne, ha egyáltalán tudnék valamire költeni. Mivel a növésem egy ideje már megállt, és annak idején a nagy siker és a sok pénz miatt sok mindent felhalmoztam magamnak, jóval gyakorlatiasabb vagyok már, ami a pénzköltést illeti. Így is megveszem magamnak azt, ami tetszik, legyen szó kocsiról, ruháról. Akadnak Versace és Calvin Klein alsógatyáim, azonban férfiasan tartom magam ahhoz, hogy ha megjelenek valahol, maximum kölcsönzöm a ruhákat és mindent rongyosra hordok. Nincs szükségem hat autóra sem, és ha valamit találok, ami nekem már nem tetszik vagy sosem viseltem őket igazán, akkor azokat általában csak belököm egy second handbe. Biztosan örül neki az, aki végül megtalálja a drága darabokat. - Akkor mégis enni fogok? – mosolyodtam el, miközben megcsóváltam a fejem. Elég hamar bűntudatom lett emiatt – Ez esetben holnap velem kell ebédelned. Majd elküldöm a címet. Gondoltam itt első körben a stúdióra. Kényelmesebb volt az, mint a lakásom Jessel és a nőszeméllyel a nyakamon. Nem igazán fűlt a fogam ahhoz, hogy a két bolond közül bármelyik megismerje a húgomat, főleg nem a hímnemű egyed. - Így alakult – vontam meg a vállam és miután a húgom merített magának az ételből, valamennyit én is kitettem a nekem kikészített tányérba is – Nem olyan rossz. Egészen békénhagy, csak néha a sarokból kell dobálni a csokival. Csak egy kicsit félek a terhes nőktől. Határozottan nem szeretnék felcsinálni senkit a közeljövőben. Érdekes, hogy a magam részéről mindig szívesen gondoltam arra, hogy egyszer majd apa leszek. Nagyon családcentrikusnak neveltek minket, azonban az utóbbi időben annyira egyedül éreztem magam, hogy szinte már képtelen lennék arra gondolni, amiről régen olyan magabiztosan beszéltem. Fiút és lányt is akartam... Most még barátnőre sincs szükségem, ami azt illeti. - Sokat segítettem nekem és sokszor voltam jókor jó helyen – mondtam végül neki. Tényleg nem az én sikerem volt egyedül a karrierem, hiszen talán a legnehezebb része az volt, amit én a legkönnyebbnek éreztem. Viszonylag hamar felfedezett valaki, aki által nem volt túl nehéz eljutnom egy nagyobb céghez. Mindenesetre nem most volt itt az ideje annak, hogy az én sikereimet megvitassuk. Egészen meglepődtem amikor a húgom végül felállt. Automatikusan csúsztam hátrébb a székkel együtt és emeltem a kezem védekezőleg magam elé. Azt hittem, hogy meg fog ütni, pont ezért ült ki teljes döbbenet az arcomra, amikor végül az ölembe kucorodott. A testem megmerevedett és csak az arcát, amit lassan a nyakamba fúrt. Ezek után nem mondhatom el neki a teljes igazságot, ami a vízumomat illeti. Csak figyelmesen hallgattam a szavait. - Gondolkoztam rajta, hogy nem jövök – egészen halkan mondtam csak ki a szavaimat, a kezem pedig olyan természetességgel simult a hajára, mintha az a hat év meg sem történt volna. Mintha tényleg mindig itt lettem volna neki – Eléggé sértette a büszkeségem, amiért apa közölte velem, hogy csak a pénzemre van szükség. Nekem nem mondott semmit, ezért magamnak kellett megnéznem, hogy pontosan mi történt. Ahogy folytatta a többit egészen összeszorult a szívem. Megnehezítettem számára azt a pár évet, amíg eltűntem, ugyanakkor saját magam számára is. Hiszen nem ahhoz voltam szokva, hogy egyedül vagyok. Rengeteg barátom volt, lényegében a családom is körülöttem forgott, és én mindezt úgy hagytam magam mögött egy új élet reményében, mintha semmit sem jelentene. Azóta már eléggé megtanultam, hogy könnyű elhagyni a szeretteinket, ugyanakkor azt az űrt, ami egy ilyen lépés után keletkezik az emberben, egyszerűen lehetetlen feldolgozni. Ez egy olyan dolog, amit szépen el kell zárni és soha többé elő nem venni. Akkor az embernek lehet boldog élete, azonban nagyon sok minden mástól ezáltal automatikusan megvonja magát. Én már soha többé nem akarok másokhoz kötődni, nem akarok senkit sem annyira szeretni, hogy később ne tudjam elhagyni. Pont emiatt költözött egy szomorú kifejezés – még ha csak egyetlen pillanatra is – az arcomra. Nem álltam készen arra, hogy szembenézzek a múltban elkövetett legnagyobb hibámmal, ezért most is erőt vettem magamon és úgy mosolyodtam el, mintha a világon semmi problémám nem lenne. - Sokszor voltam boldog - mondtam neki végül ki a legnagyobb hazugságot, amit évek óta mindenki torkán lenyomok – Jó barátokat és emlékeket szereztem. Nem voltam túl magányos. Ezt pedig te ugyanúgy megérdemled, tehát szeretném, hogy együtt lakjunk a továbbiakban, innen pedig csak a legfontosabbakat hozd el. Először csak a felemelt kisujjára pillantottam, aztán a húgom szemeibe. Egyelőre nem álltam készen arra, hogy egy ilyen gyerekes dologgal adjak egy biztos pontot az életébe. Ki kell harcolnom magamnak a saját albumomat annak érdekében, hogy meghosszabbítsák a vízumomat, tehát őrültség lenne neki bármit megígérni. Tudtam, hogy ő ezt komolyan gondolja. - Kiválasztunk együtt a környéken egy szép lakást, amit rendesen berendezünk. Olyanra festjük a falak színét, ahogyan neked tetszik – finoman játszadoztam a kezével és képtelen voltam a szemébe nézni – Te pedig keresel munkát, és amint be tudsz majd szállni a költségekbe, ezt megteszed. Ha pedig szeretnéd, visszaadhatod majd a pénzt, amit addig költök, amíg nincs rendes munkád. Viszont ilyen körülmények között nem maradhatsz. Onnantól kezdve remélem, hogy anyáéknak sem kell majd hazudnod, mert tényleg boldog leszel. Csak a mondatom legvégén akasztottam a saját kisujjamat az övébe, majd mosolyogva megborzolgattam egy kicsit a haját. Igazából elég sokat dolgozom. Viszont amióta beljebb kerültem a lakásba én magam is tisztában vagyok azzal, hogy egyszerűen képtelen vagyok ilyen körülmények között hagyni a testvéremet. Főleg nem úgy, hogy nekem bőven van mit a tejbe aprítani. - Nem vághatod le az ujjam – jelentettem ki végül felháborodva. Szinte észre sem vettem, hogy a kezem időközben finoman átfogta a derekát. Úgy rántottam el a saját mancsomat tőle, mintha legalábbis megégetett volna az érintése – Szükségem van rá a munkám miatt, ne légy buta! Ha levágod, akkor nem fogok tudni dolgozni. Azt már nem akartam megmondani neki, hogy lényegében ebből a partizásból és a nőzésből áll az egész életem. Ezt a részét annyira mondjuk nem bántam, mert szerettem így létezni. - Tehát akkor... – kezdtem bele végül halkan sóhajtva, miközben óvatosan hátradőltem a széken. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg stabilan tartja a súlyunkat – Holnap átjössz hozzám ebédelni, utána pedig megnézünk néhány lakást... Akár vehetünk sajátot is, ha szeretnéd. Pakold össze a legszükségesebbeket, mert a héten ki fogsz innen költözni, az biztos. Elég ellentmondást nem tűrő volt a hangom ezzel a témával kapcsolatban. Én úgy éreztem, hogy elég jó ajánlatot tettem a számára, és nekem is kényelmesebb lenne, ha nem kellene folyamatosan Brooklynból rohangálni Manhatttanbe, onnan pedig Queensbe. Baromi sok benzint tudnék spórolni.
I left my home with any hesitation, I left it all behind me Nothing in my pocket, only my dream for music Feeling horrible especially when l know I wasn’t good enough But “I'm fine, no worries, all good, I’m not lonely”
I was the worst, and deep in my heart I was trapped by something like a wall, when loneliness came to wake me up, I pleaded for it to stay away, you were the only one in my life, yet I bury you in darkness
"Ha a testvérünkkel bújócskázunk, azzal az a gond, hogy időnként megunja, és nem keres tovább bennünket."
Tudja jól, hogy a jelenlegi albérlete mindenre megfelel csak éppen lakhatásra nem. Nem hiába nem volt szokása embereket hozni ide. Mégis ki vállalná fel azt, hogy ilyen körülmények között él? Az ilyet bevallani nem egyszerű, főleg, ha családtagról van szó. - Hát… csupán ezt úgy illik. Tudom, hogy bírnád egyedül is fizetni, de a közös lakás ne csak attól legyen közös, mert mindketten ott élünk, hanem attól, hogy egyenlően felosztva vesszük ki a részünket belőle. – most talán a legtöbb ember kapkodna Kai ajánlata után, - hiszen ki ne örülne egy ingyen lakásnak? – viszont Aicha lelkiismerete az ilyen kedvességeket nem nagyon tudja kezelni. Valahogy szeretné kivenni a részét ő is és nem csak élősködőt játszani. Nem a bátyján tervez meggazdagodni, hanem saját erőből! Talán már túlságosan is független és felnőtt nőt szeretne alakítani, de azt szeretné, ha büszke lehetne magára és a környezete is rá. -Talán…- harapja be az ajkát az ajánlatra. Nem szeretne alamizsnáért sorba állni, de azt is tudja, hogy ezt még a testvére úgy sem hagyná annyiban. A következő kijelentésére pedig csak durcásan felfújja az arcát, majd nyitná is a száját, hogy visszakérdezzen a barátnő dologról, de még mielőtt megtenné, Kai minden kíváncsiságára választ ad. – Jó… legyen! – nagy sóhajok közepette egyezik bele végül abba, hogy Kai álljon mindent. Később még úgy is visszafizeti az utolsó centig, szóval már most nem árt vennie egy füzetet, amibe jegyzetelheti majd a tartozásait. Úgy tűnik valamiben mégis csak megegyeznek, ha már testvérek. S bár nincs sok mindene most, amit az idősebbnek felkínálhatna, azt is szívesen teszi és nem csupán vendéglátói kötelezettségből. Ő bárkivel megosztja a falatjának a felét, így ez alól a bátyja sem kivétel. Amúgy sem kérdezte, hanem mondta, hogy eszik! -Enni bizony! Addig innen fel nem állsz, míg legalább egy tányérral nem edtél! – mosolyodik el, miután az anyjukra jellemző szigorúsággal kiadta a feladatot. A férfiak amúgy is szeretnek enni nem? Egy kis leves bármikor bárhova befér, kitölti az üres helyeket. – Látom tényleg nem nyugszol addig, míg meg nem etettél…-horkan is fel beleegyezés képpen, hiszen tudja jól, felesleges lenne ezen is vitatkozni, hogy ki mit hol és miért vesz a másiknak. Na meg míg nem valami drága kajáról van szó, addig végül is szükségtelen tiltakoznia is nem? Annyira csak nem akar felvágni most előtte, hogy kaviárt vagy rákot dugjon az orra alá a másik. -Ugyan már, annyira csak nem lehet vészes…- elképedve hallja is azt, hogy egy kismama ennyire ijesztő lehet egy ekkora férfi számára. Ugyan mit tudna csinálni vele egy nagy pocakos nő? Meg annyira csak nem lehet agresszív a baba miatt. De hát még nem nagyon volt terhes nőkkel dolga, így nem tud véleményt mondani a jelenségről. Reméli, hogy legalább addigra megedződik Kai, mire neki is eljön az ideje. Amit, ha jól hallott, nem mostanában lesz. Az anyukájuk pedig biztosan örülne annak, ha újra babázhatna, de hát ezzel még várnia kell pár évet. Mostanában amúgy sem szokás harminc előtt megállapodni és családot alapítani. Ahhoz pedig még mindketten kellően messze vannak. -Akkor legalább neked nem volt gond a szerencsével. Bár, ha tehetséges vagy, akkor nem is kell szerencse. – persze az a legjobb, ha van mindkettő, mert úgy a biztos, de alapvetően biztos nem a semmiért jutott el idáig. Otthon sokszor szurkoltak és aggódtak érte, ezek szerint nem hiába. Vicces, hogy a bátyja mennyire fél a nőktől. Előbb a kismamától, most meg a saját húgától. Egészen el is mosolyodna a reakcióján, ha nem lenne már ennyire elszontyolodva. Huppan is le az ölébe, mintha csak mi sem történt volna és bújik is hozzá, mert most már szeretné kihasználni azt, hogy van egy bátyja. Bár sosem szokása panaszkodni, mivel most kifejezetten erre kérték, így nem hazudhat többet. Talán úgy a fair, ha dióhéjban összefoglalja a lényeget, még ha ez kicsit szomorúbbra is sikerült, mint ahogy tervezte. -Tudod jól, hogy apa nem a szavak embere… De ő is ugyanúgy szeret téged ő is mint én vagy anya. Attól mert ideje előtt repültél ki a fészekből még nem jelenti azt, hogy utálnak. Sokat aggódtak érted a maguk módján. Csak nyilván kicsit nehezebben fejezik ki magukat. Nem rád haragudnak, sokkal inkább magukra. – igyekszik is tisztázni itt az esetlegesen felmerülő félreértéseket. Érdekes módon, mindig is ő volt az, aki mindkét oldalt megértette, így mindig is igyekezett közvetíteni a szülők és a bátyja között, hogy ne legyen belőle mellébeszélés. Igyekezett mindenkinek lefordítani a másik oldal szavait és a megfelelő köntösbe csomagolni. Most sincs ez másképp. Az a célja, hogy végre egy igazi családdá álljanak össze újra, ehhez pedig elengedhetetlen helyre tenni a kobakokat. Előbb Kainál kell megtörnie a jeget, utána jöhetnek az öregek. Nem tervezte a szemére hányni a múltat, így kicsit rosszul is érzi magát azután, hogy ezeket elmondta. De talán nem is baj, hogy kijött belőle. Másképp nem lehet megoldani a problémát. Nem a felszínt kell kezelni, hanem a gyökeret, hiába fáj az jobban. Bár örül a sikereinek és a boldogságnak, valahogy jobban örült volna, ha ő is mint a húga részesedik ebben, már az elejétől. Legalább néha írhatott volna arról pár szót, hogy mi van vele, él e még? Figyelmesen hallgatja a nagyobb szavait és látja rajta, ahogy zavarban van. Reméli ezeket most nem muszájból teszi meg érte. Akkor már most hagyják a fenébe, nem ér annyit! – Most egészen úgy is hangoztál, mint egy igazi nagy testvér. Emellett anyáék hogy is haragudhatnának rád? – mosolyogva billenti is meg a fejét örül, hogy az ujját is ráígérte ezekre a szépen hangzó feltételekre. Talán kettejük közül, csak Aicha veszi ezt ilyen komolyan, de nála a kisujjeskü még mindig egy komolyabb ígéretnek számít. Aki megszegi, az majd egy hiányzó ujj után rájön ennek a lényegére! Na nem mintha annyira a csonkítás híve lenne. -Oh, dehogy is nem! Szóval, ha még szeretnél dolgozni, akkor szépen betartasz mindent, amit nálam erre ígérsz. Nálam a régi szabályok játszanak erre az esküre. – nevet is fel gonoszan, pedig tényleg nem tudná bántani sem ezt a nagy mamlaszt. Mármint jó, ha hülyeséget tesz vagy mond nyilván megcsapja, de azt túléli és nem káros a jövőjére nézve, még akkor sem, ha a fejét éri a csapás, hiszen már így is kellően tökkelütött a srác. -Rendben, csak aztán meg ne bánd később! A lakáshoz tartozó szabályokat, akkor holnap ebéd közben lefektetjük. Addig gondold végig, hogy mit szeretnél, hogy szeretnél és ne utána akadjunk össze bármin is. Előbb fektessük le az alapokat, hogy időt és energiát spóroljunk! – teszi is meg az utolsó ajánlatot, aztán már mászik is ki az öléből, hogy végre elfogyaszthassa a már talán túlságosan is kihűlt levest. Hihetetlen, hogy még enni sem lehet tőle nyugton!
Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.
- Jó, akkor majd kiszámolom a kaució felét és a havi törlesztőket meg a rezsiket visszamenőleg, és ha találsz munkát, akkor majd kitaláljuk hogyan fizeted ki – csak megvontam a vállam, mert nem igazán érdekelt a dolog. Majd jó lesz eltenni azt a pénzt arra az esetre, ha valamilyen módon vissza kellene forgatnom a húgom műtétjébe, vagy esetlegesen ajándékot, ételt, vagy hasonlót vegyek neki. Tényleg nem szorultam rá arra, hogy ő akár egyetlen dollárt is a zsebembe dugjon, mert az éves bevételem már lassan a milliókat verdeste, de ha ő így érzi jobban magát, akkor én nem fogok leállni veszekedni vele azon, hogy mire mehet el az a pénz, amit megkeresett. Az pedig, hogy én mit csinálok vele, már megint más kérdés. Éppen ezért volt számomra tökéletes módszer az, ha rá költöttem el, mert így vagy úgy, de ezáltal az ő hasznára vált a saját keresete. Számomra pedig ez így volt fair, mivel soha nem akartam rászorulni arra, hogy a húgom tömje a zsebem. Neki szimplán csak nem kell tudnia mindenről. - Ne vágj ilyen fejet, mert úgy marad az arcod! – az arcomon mosoly volt, és nagyon finom mozdulattal koppintottam csak az orrára – Akkor pedig majd megnézheted magad, Aicha! Cserébe elfogadom majd, hogy hétvégén főzz rám, jó? Különben el fogok hízni a mekis kajától. Igazából ebben a mondatban volt némi költői túlzás, mivel azért ettem mást is a Big Mac-en kívül, de sajnos sokszor megesett velem az, hogy ugyan nagy bűntudattal, de le kellett gyűrnöm azt a szemetet a torkomon. Ennek leginkább az volt az oka, hogy tényleg sokszor nem maradt időm arra, hogy negyven perces delivery időket kivárjam, a három kedvenc gyorséttermünknél meg mindenkinek van egy aktuális kedvence, amit olykor nem tud megállni, hogy ne nyomjom le a torkán ha úgy van. - Igenis, Anyu! – egészen meglepetten pislogtam a húgomra, mert tényleg képes lettem volna kinézni belőle jelenleg, hogy egy fakanállal a fejem mellett álljon és tuszkolja belém a kaját. Szóval nem volt mit tenni, hagytam, hogy merjen nekem valamennyit a levesből, aztán nekiláttam az evésnek. Ha rajtam múlna, akkor tényleg itt maradnék végig beszélgetni vele az éjszakát, de sajnos a zeneiparban minden munka határidős, és nem nagyon érdekli a kiadókat az, hogy éppenséggel kinek van vagy nincs ihlete. Így nekem, ha lefektettem aludni ezt a lányt, otthon folytatnom kell azt, amit elkezdtem, különben megesznek a rendezők, amiért nem tudnak haladni a darab összepróbálásával. - Nem hát, az előbb te fenyegettél engem! – két falat között, a számat eltakarva mondtam mindezt, mert ha illetlenül az arcába csámcsognék, akkor talán megismerkedhetnék azokkal a rúgásokkal, amiket a taekwondo óráin tanult – De ha az megfelel… Mit szólnál, ha inkább együtt főznénk valamit majd? Nem voltam az a fajta pasi, aki a főzőtudásával nyűgözte le az aktuális nőjelölteket, de tudtam ezt azt a konyhában azért. Nyilván Aicha vagy anya közelében sem érhetek, ami a spatulák használatát és a tökéletes technikákat illeti, de Jamie nem halt éhen, és én ezt annak jeléül vettem, hogy talán ehető az, amit csinálok. Reményeim szerint nem volt annyira éhes és kimerült a srác, amikor hazajött az egyetemről – vagy éppen a kórházból – hogy lényegében bármit megegyen. Így utólag visszagondolva, csak reménykedni tudok abban, hogy egyetlen alkalommal sem kellett gyomorrontással harcolnia, meg nem volt egy kupacnyi szarral egyenlő az, amit elé raktam olykor. Most már sokkal kevésbé voltam magabiztos, mint amikor kijelentettem, hogy főznék a húgomra. - Maradjunk annyiban, hogy néha egészen jó napja van – talán ez volt a tökéletes leírása a helyzetnek. Nem szerettem azokat a nőket, akik akaratlanul el tudták sírni magukat, és furcsa dolgokat esznek, le kell őket beszélni arról, hogy esetlegesen lakásfelújítási projektekbe fogjanak… Sajnos voltak itt olyan helyzetek, amiket veszettül nehéz volt kezelni, de mindennek ellenére is igyekeztem megtenni a lehető legtöbbet annak érdekében, hogy a jelenlétem ne legyen kényelmetlen a lakótársam számára. Ha ehhez az kellett, hogy talicskával toljam be neki az édességet a nappaliba, akkor megtettem. Csak ne zaklasson és sírjon… - Azt hiszem, hogy ha nem lennék tehetséges, akkor tényleg nem jutok el idáig – halk sóhaj szakadt fel a torkomból, mert ez egyrészt nagyképűen hangzott, viszont igaznak is gondoltam – Ugyanakkor sok olyan helyzet volt, ahol valóban mellém állt a szerencse. Leginkább a baráti köröm kialakulásában, ami később az életemet is megkönnyítette. Mert igaz, hogy ha annak idején Archie szülei nem lesznek annyira jóindulatúak, hogy beköltözhessek a vendégszobájukba, akkor ugrott is volna minden, amiért az eddigi életem folyamán megharcoltam. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy a sikereim csak az enyémek lettek volna, mert lényegében rengeteg ponton voltak segítőim… Mind Archie, mind Jamie személyében, de voltak olyan haverjaim is, akik segítettek rászoktatni egyes káros szenvedélyekre – khm, Levi – ami elviselhetőbbé tette annak a súlyát, hogy a családom így vagy úgy, de lemondott rólam. - Nekem időre van szükségem ahhoz, hogy ezt rendezni tudjam velük – a karommal óvatosan öleltem át Cha derekát, mert egyáltalán nem állt szándékomban összeroppantani a lányt. Valahogy kisebbnek és vékonyabbnak tűnt, mint amire emlékeztem, de hát évek óta nem találkoztunk már, emiatt pedig én is reagálhatom túl a helyzetet. A lényeg az, hogy nem mostanában fogunk birkózni, mert én magamra pakoltam legalább huszonöt kiló izmot, és szerintem, ha nagyon elragadtatnám magam, akkor sérülés is lehetne belőle. Épp elég probléma egyelőre az, hogy nem ismeri fel az arcom… Meg úgy senki másét se. - Nem tudom én… Még csak nem állok készen arra, hogy rendbe tegyem velük a dolgokat – ezen a ponton már képtelen voltam a szemébe nézni – Kell egy kis idő. Nem akartam mesélni neki arról, hogy pontosan miként oldottam meg a negatív feszültség levezetését, mert annak minden bizonnyal az lenne a vége, hogy engem hatalmába kerítene a saját keserűségem, ami már annyi ideje gyűlt bennem és akkora mértékű volt, hogy minden bizonnyal képtelen lennék tovább cipelni a rossz kapcsolatunk terhét, ha valaki előtt úgy igazán meg kellene nyílnom ezzel kapcsolatban. Egyelőre tök jól tartottam még ennek ellenére is magam, és amíg nem dől össze a kis birodalmam, addig nem kell azon elgondolkoznom, hogy talán rossz alapra építettem azt. Egy ideig még élhetek behunyt szemmel, és viselkedhetek úgy, mintha minden rendben lenne, nem? Csak még egy kicsit. - És te az ígéretek megkötése előtt ezt nem lett volna kedved közölni velem? – egészen ártatlanul pislogtam rá, a szék támlájához lapulva – Én komolyan kezdek félni tőled. Az biztos, hogy a szerelmi életedbe inkább bele sem szólok majd, mert te ijesztőbb vagy nálam. Mert ki a fene gondolná, hogy egy ilyen kicsi lány képes összebeszélni mindenféle galádságot? Én biztos nem számítanék rá, hogy egy húgom kaliberű csaj majd valakit ujjlevágással fenyeget meg. Aztán lehet velem van amúgy a probléma, de én azt hiszem nála… Kevésbé erőszakos lányokkal randiztam eddig. És lehet, hogy majd az asszonyom valami igazi diktátor lesz, aki papucsállatkát csinál belőlem, mert majd félek elválni tőle. - Nekem amúgy nincsenek nagy igényeim, csak legyen otthonos a hely – a vállamat rángattam, és mivel időközben ki is végeztem a levest, amit kaptam tőle, lepakoltam a lányt is az ölemből – Meg a közös területeken kerüljük a rózsaszínt és az egyéb csajos árnyalatokat meg cuki kiegészítőket. A szobádat úgy rendezed be ahogy akarod. Abba sok beleszólásom amúgy sem lenne. Felkaptam a tálamat és a mosogatóhoz sétáltam, ahol én magam öblítettem el azt. Hiába volt ő a lány, minden bizonnyal ilyenkor már fáradt lehetett, de nekem is mennem kellett a dolgomra, mivel még haladnom kellett a darabbal… Majd holnap mesélek neki róla. - Nézd csak, itt hagyom a telefonszámomat – találtam a konyhában egy tollat, illetve egy jegyzettömböt is, amire fel tudtam írni a céges és a magántelefonom számát is – Ha esetleg elvesznék holnapig, akkor csörögj rám. Még nem végeztem azzal, amit ma elkezdtem, és most határidőre dolgozom… Majd elmesélem, csak tényleg rohannom kell, mert kicsit még foglalkoznék vele. A tömb tetejéről letéptem a papírt és egyszerűen a hűtőre ragasztottam azt. Az erősebb tartás miatt az egyik kopott mágnest is ráraktam, majd a húgomhoz léptem és a két kezem közé vettem az arcát, hogy nyomhassak a homlokára egy puszit – Holnap találkozunk oké?
I left my home with any hesitation, I left it all behind me Nothing in my pocket, only my dream for music Feeling horrible especially when l know I wasn’t good enough But “I'm fine, no worries, all good, I’m not lonely”
I was the worst, and deep in my heart I was trapped by something like a wall, when loneliness came to wake me up, I pleaded for it to stay away, you were the only one in my life, yet I bury you in darkness
Kezdőlap
~ 1050 ~ 
~ 1082 ~ 
