Talán csípős a stílusom, talán csak borzasztóan nem bírom, ha mellettem magatehetetlenek az emberek, utálom, mikor senki sem képes figyelni a környezetére, magára, vagy az ellenkező sáv szélén guruló turbótolókocsis anyukára, aki még négy kerékkel is elesni készül, rühellem, hogy csak vállukat rántják a tizenhét éves tinik és unott hangon ecsetelik a rendőröknek, hogy ők bizony nem látták a mellettük lévő mercédesz tetején landolt, tizenkettedik emeletről kieső szerencsétlent, vagy a másik oldalukon hirtelen lángra lobbanó benzintartályt, hát persze, hogy nem látták mikor még a zebrán is facebookot nyomva gyalogolnak át, miközben fülükben ordít ötmilliárd decibellel a rock, ugyan semmiből sem tartott volna felnézni a felhőkarcolóra és meglátni, hogy épp kimászik az erkély korlátján egy elkeseredett. De hát a lustaság, a nemtörődömség ott van körülöttünk, él és valós, ahogy nekem is sok barátomat kell kihúznom a csávából, pedig aztán én sem vagyok egy zseni.  
Ahogy nem vagyok egy romantikus alkat se, de vágyom a békés, nyugodt életre, s igencsak jól esik kényelmesen hátradőlni reggel hatkor a konyhaasztal székében és nem gondolni semmire sem amíg le nem fő a kávé.
Csak próbálok talpon maradni és szabadidőmben jól érezni magam azokkal, akiket szeretek. Nem töltök fel izompacsirtás képeket a világhálóra, holott nem vagyok szégyellős sem, nem próbálok meg csini lenni egy fotón, mert tudom, hogy úgyis hülye fejem lesz, mint aki drogos, gyilkos vagy őrült, pedig mindössze csak arról van szó, hogy isten a rám eső fotogén tulajdonság-adagot másnak adományozta. Egyesek királynak gondolják hosszú hajamat, mások javasolják, hogy vágjam már le, de teljesen mindegy, miről karattyolnak, mert úgysem érdekel a mai trend, ha majd le akarom vágatni, úgyis le fogom, aztán a lányok meg sírhatnak, hogy többször nem tudják befonni és csini rózsaszín masnikat helyezni bele, amíg én terpeszkedve hullákat megszégyenítő fizikummal a tévét nézem este tízkor, és mielőtt kérdezné valaki: nem vagyok meleg, csak van humorérzékem!

- Édesanyja neve?
- …
Merthogy huszonhat évesen is roppant fontos ez, mi? Biztosan tök király emlékeztetni csilliómodjára is, hogy mennyire elcseszett családban nőttem fel, egy apró fészekben, ami ötéves koromtól egészen biztosan bűzlött az alkohol- és dohányszagtól. Szülőkkel és más rokonokkal együtt nőni fel, kiknek a leggyakrabban használt kifejezések listáján első soron szerepel a „nekem mindegy”; egy kóceráj volt már mióta elkezdtem hordani a több kilós iskolatáskát, melyre helyzetjelző lámpákat kellett volna szerelni, hogy kilátszódjak mögüle; egy olyan hely, ahol tizennégy évesen is üvöltött az alternatív, én meg már azt se tudtam, hogy alfában vagyok vagy omegában a mexikói fű és az aluljáróban vett vasárnap ebédre szánt pizza szagának keverékétől, oh igen, még tizenhét évesen is én kapartam le a csészéről a szart, hisz apám nagyon faszán fel tudja gyújtani a vele kikezdő szomszéd autóját, de nehéz lenne maga után sikálni. Elegem lett ebből, nem bírtam tovább, nekem égett a pofám a világunktól, attól, hogy minden gimis csaj házibulit szervezett, én meg még azt is elhazudtam, hogy ráérnének bejönni szülőire az ősök. Ahogy súrolni kezdtem a tizennyolcas karika belső peremét, kilőttem oldalamon húgommal, pát intettem nekik, mert bassza meg talán azóta többet dolgoztam, mint ők egész életükben; többre vágytam, többet és jobbat, vagy csak kevésbé undorítót, elvégre mit ér a világ, ha mindenki legfeljebb a szülei szintjét ütné meg, netán még azt se, hát biztosan gyorsan leamortizálódna a világ...

Az ember próbálna megállni saját lábán, de hogyan, ha mindig van, ami kísértse, mi ott van a víz tükrében, a vonat ablakában, az utcasarkon kitett reklámtáblák képernyőjén, egyszerűen minden ez a város, csak biztonságos nem, pedig nem keresem a baj, ha a helyi maffia elkeríti az általam használt útszakaszt és jelzi, hogy jobbra fordulj, én szót fogadok, ha a rendőrség hívat be az őrsre, mert én már megint jókor voltam jó helyen, akkor is elmondom amit láttam esti kocogásom közben, aztán közlik velem, hogy nagy alibi lettem, én meg csak bosszankodva bólintok, hogy de fasza.
De próbálok egyensúlyomat megtartva egy kötélen táncolni két felhőkarcoló között kifeszített lóseggszőr átmérőjű cérnán, de hogy mindig van, ami megtalál…

Hajnali háromkor csörög a telefon, viszont kiütött a fáradtság annyira, hogy húgom a szoba túlvégéből pontosan becélzott támadással fejbe vágjon egy párnával, csakhogy végre felkeljek és felvegyem. Tesómmal és másik két barátunkkal élünk egy lakásban, közösen fizetjük a lakbért meg a rezsit. Rohadtul szívesen elköltöznék már, de cirkusz lenne, ha itt hagynám őket, én meg nem házasodom, szóval minek mennék, max kirúgom a szobából a többieket, ha megunom, hogy mindig én alszok barátnőmnél, akivel én sem tudom, hogy mi van, a veszekedések mindennapossá váltak köztünk, rohadni látszik a kapcsolat.
- Nagyon remélem, hogy komoly indokkal hívsz - szólalok bele telefonomba elcsukló hangon és valóban azt feltételezem, hogy már megint azért hív, hogy segítsek neki, Ezrának visszaráncigálni haverját az értelmesek világába, vagy ha ez nem jönne össze, legalább valami fekvőalkalmatosságra helyezzük.
- Aston, emlékszel még az ígéretedre, amit végzős nyarunkon tettél? - Hangja a vonalon túlról nem tűnik se részegnek, se szórakozottnak, és ha a tartalom nem ébresztene fel, akkor az átszűrődő ijedt rekedése tenné.
- Igen?!
- Nah, most nagyon jól jönne!
Aznap már nem is alszok vissza, de álmatlanság gyötör a következő hetekben végig. Gimiben kimentett a rendőrség karmaiból, mikor majdnem lecsuktak drogos ügyeim miatt. Azóta tiszta vagyok, azóta megkomolyodtam és rájöttem, hogy húgommal csesznék ki, na meg magammal, ha egyszer nem haza, hanem a sittre mennék.
Megígértem, hogy meghálálom, de nem hittem volna, hogy valaha is ekkora sületlenségre vetemedik.
Egy hulla a külváros menti erdőben. Azért vagyok nagyon kiakadva, mivel fogalmam sem volt, hogy bármilyen kapcsolatban áll haverom az egyik drogos bandával. Most hogy így kérdezem, elárulja, hogy komoly bevétele származott drogok forgalmazásából, míg bele nem ütközött az egyik olyan személybe, akibe nagyon nem kellett volna. Irtó nagy szerencséje volt, hogy előbb lőtt, mint a faszi, de ezzel mindketten érezzük, hogy hatalmas fenyegetés ül rá vállunkra.
Mire a többes szám?
Elástuk. És igen, már megint itt vagyok. Nyakig a szarban, de hát mit lehet tenni, fel a pókerarcot és éljük az életünket, nem? De!

Hazugság lenne, ha azt mondanám, nem félek. Nem, én rettegek attól, hogy egyszer majd engem is megtalálnak és helyben megölnek, vagy talán rosszabb és meg sem ölnek, esetleg laktársaimat, barátaimat, húgomat sújtja majd az, mit én elkövettem, de hát mit tehettem volna, a barátom és ő tenyerelt bele a szarba, én csupán koszos lettem míg őt kihúztam onnan, nem mintha ez bárkit is érdekelne a drogos csoport tagjai között, csak titkon merem remélni, hogy pedig de. Kerülöm a rendőröket, kerülöm a maffiát és próbáljam meg így is teljes hidegvérrel végezni a dolgomat, hisz bassza meg, de mentős vagyok és ha már a vér és életveszély mindennapos látványa, az utolsó percek kattogása a mentőautóban a kórház felé gázolva, miközben mi is már csak imádkozni tudunk valamelyik istenhez a sok közül, hogy ne nyiffanjon meg a sérült... még akkor is félve pillantok a mellettünk bőszen sántikáló nyomozókra, s próbálom magamnak bemesélni, hogy semmi gáz, ártatlan vagyok, csak hát izé, itt egy szétszakadt test, ott meg egy üvöltöző csecsemő, én meg itt csak a munkámat végzem.
Azt mondják, jó mentős vagyok, mert nem kapok pánikrohamot és még a legádázabb pillanatokban is higgadt tudok maradni, el tudok vonatkoztatni arról, hogy a vértócsában fekvő eszméletlen emberi testhez érzelmekkel és megannyi átélt emlékkel teli személy tartozik, nem tehetem, mert én roppannék bele a teherbe, bizony, még akkor is nyugodtnak kell maradnom, amikor a világ omlik össze körülöttem és beigazolódna az a rohadt természetfilm, melynek lassan megjelenő harmadik változata már szörnyen unalmas kezd lenni, meg világvége is csak első látásra az igazán izgi, utána már ha ki kell mennem pisálni, nyugodt szívvel megteszem.

Attól hogy felém közeledik még nem biztos, hogy meglátott, olyan tömött napokkal, mint ami neki van biztosan már rég elfelejtette, hogy milyen autóm van, vagy keverheti össze bármely másikkal, sok ilyen rohangál még az utakon. Abbahagyom lehúzott ablakomon való könyöklést és meghúzom magam, egy elcseszett várakozó vagyok az út mentén, aki várja lassan tizenöt percet késő barátnőjét, ugyan már Kevin, minden második autós ezt csinálja, mellettem is pont ilyen könnyedén fogsz elsétálni...
- Aston!
Na bassza meg... Mocskos rendszám.
Unott fejjel nyitom ki az ajtót és szállok ki kocsiból, nem kell titkolnom, hogy nem örülök a találkozásnak, tudja ezt jól maga is. Túl jól ismerjük egymást, ezt teszi az együttélés.
- Figyelj, adj már egy húszast, épp nincs nálam semennyi...
- Megint elszórtad a pénzt?
- Nem, tényleg, az irodában ki kellett fizetnem pár késési díjat, a főnök mondta, nem tehettem mást. - Talán igaz, de szemeim meg se rebbenek, már vágok is szavába.
- Totál beégtél.
- A franc se látta a dátumot azokkal hangyafos méretű betűkkel!!!
- Totál beégtél és még nyomorék is vagy.
- Egy hónapja kezdtem baszod, alig telt le a próbaidőm - üvöltözik már szinte, de lepereg rólam, mert ez nálunk mindennapos.
- Totál beégtél, nyomorék vagy és ezt első látásra tudja mindenki - fordítom lassan már nagyon unalmas szavait kabátzsebembe mélyesztett kezekkel, ahol elkezdek kutakodni, míg nem fanyar pofával húzom elő pénztárcámat. Már tartja kezét, de én még egy utolsó szúrós pillantást vetek rá, mielőtt kezébe nyomnám a pénzt. Tudja, miért teszem, csak én vagyok olyan ádáz jó ember, hogy már megint, sokadjára is megszánom.
És most, hogy ezen is túl vagyok, valamint Kevin is elviharzott egy vállveregetést követően, hol van már Natalie, hát eszem megáll!