Bad vibrations

Life of sin and life of lies

A becenevet hallva, aminek vagy ezernyi formáját hallhattam az elmúlt napokban, legszívesebben elsüllyednék a föld alá, vagy a bőrömet kaparnám le magamról. Vetek egy bizonytalan pillantást Főni és Bobby felé, akik közül az utóbbi olyan szarevő vigyorral bámészkodik, hogy öröm lenne nézni, amennyiben nem felém irányulna. Remek, most kereshetek új munkahelyet, ugyanis a nyakamat teszem rá, hogy ezt soha többé nem fogom lemosni magamról. Mondjuk nézzük a jó oldalát, nem áll neki Row itt mindenki szeme láttára nyálat cserélni, amit egészen addig a pontig jó jelnek veszek, amíg el nem kezd hablatyolni sütikről meg egy csövesről. Reggel úgy hagytam otthon, hogy repesztett, mint egy ma született bárány – végre-valahára –, amihez talán egy egészen kicsi köze volt annak is, hogy szórtam az éjjel benyakalt sörébe egy kis nyugiport. Nem szívesen tettem, de kezdett aggasztani, hogy nem alszik, amitől meg egyre lazábbak lettek a kerekek az agyában. Miután pedig nem rohamoztak meg a mindenféle üzenetei egész nap, reméltem, hogy kialussza magát, és kicsit lecsillapodik. Hát kibaszottul rosszul gondoltam.
Ennek ellenére kiszökik belőlem egy horkantás a „dagadt pöcs” főnök lehetőségére, mert én is pontosan ilyen alakra számítottam, amíg Cosi az egészen hosszúra nyúlt szopatásom után ki nem bökte, hogy amúgy ő az üzletvezető. Amikor viszont meghallom Főni jelző értékű köhintését, rendezem a képemet.
- Ő a góré – bökök a hüvelykujjammal a számolgatásba látványosan kamuból merülő főni asszonyságra. - Elmegy, nem olyan vészes – ismét elvigyorodok, továbbra is Cosette-et figyelve, mert érdekel, mennyire fog felháborodni a nyílt hazugságon. Asszem azt még ő is tudja, hogy bírom a fejét. Azonban túl sok időm nem marad a kedvenc dirigálóm - Répafiú után - bemutatására, mert Vöri már teljesen másra koncentrál. Ez is elég sűrűn előfordul mostanság, jobbra-balra csaponganak a gondolatai, és hol ebbe kezd bele, hol abba, de semmit sem követ végig. Általában nincs ezzel bajom, mindig is egy csodabogár volt, akit úgy szeretek, ahogy van, de most éppenséggel a nagy nehézségek árán megtartott munkahelyemen köhögi körbe a korábbi üzelmeimet, és tervez intézkedni. - Baszd meg, azt nem akarod körbekiabálni, hogy most szabadultam a börtönből? - sutyorgom neki pikk-pakk átcsapva magamat a szigorú seggfej állapotomba. - Jézusom, Row, nyugodj már le, még kurvára tart a munk- hé! - utána tapsolok, mint egy zabolátlan goldinak, aki suttyomban benyakalta a konyhában elrejtett édességeket, és most teljesen megbolondult tőle, hátha megkapom a figyelmét, azonban hozzá kellene szoknom, hogy ostobaság lehetetlen ábrándokat kergetni. Arra mindenesetre még ezek fényében sem számítok, ami következik. Jééézus kibaszott ereje…
Oké, ha nem az állásom múlna rajta, most tuti kétrét görnyedve vihognék a sok barmon, akik hirtelen pánikba esve kezdenek menekülni két ugyanakkora pánikba kerülő emberkétől, meg azon, milyen egyedi módszerei vannak ennek az angyalképű sátánfajzatnak, de valahogy nem röhög a vakbelem. Vetek egy szúrós pillantást a közbeavatkozó Főnire közben, mert bár a helyében tuti én is így cselekednék, azért csak ne morogja le az emberemet. Az az én feladatom, meg a képe átrendezése is, ha nagyon hülye. És most nagyon hülye.
- Héé, csak viccel! Ne fussatok már, mint akiknek elmentek hazulról, baszdki! – integetek a kisietők után, hátha sikerül megállítani a szarlavinát, illetve megelőzni, hogy ránk hívják a SWAT-ot, de nincs megállás nekik, sőt, Cosit is majdnem felborítják. Vékony vonallá préselt szájjal próbálom elhúzni az útjukból, hogy ne tapossák már el. Faszomat. - A kurva életbe is, gyere már le onnét – ráncigálom meg a felsője aljánál a drágalátos vörösömet, aki még mindig azt hiszi magáról, hogy cirkuszban van, és csak azért nem borítom fel asztalostul, mert amekkora langaléta, biztos kettébe törne, mint egy szaros faág. Szerencsére nem kell sokat imádkozni neki, lemászik magától is, az más kérdés, hogy addigra jó pár vendég mínuszba kerülünk, akik esélyesen tele is szarták a gatyájukat. Ő neki meg még energiaital kell, aztán meg ölelget, akárha mi se történt volna.
Kibújok a karja alól, érezve, hogy a fülem és a nyakam is belevörösödik a szituációba. Kivételesen nem abba, amelyikben mások szeme láttára puszilgat, hanem amibe az éttermet és engem sodort. De aztán emlékeztet az egyik legnyomasztóbb történésre a jócskán mozgalmas életünkből, és végül nem jön ki belőlem több mint egy megadó, gondterhes sóhaj. Sose voltam úgy beszarva, mint amikor a nagy szökésünket követően a javítóból végül egyedül kellett mindenféle csipogó gépek között és idegen emberekkel eltöltenem a soron következő heteimet, csak hogy aztán szembesülhessek vele, hogy Répafej lelépett, és az ígéretei is kibaszottul üresek voltak.
- Baromságokat álmodsz. Itt vagyok és virulok – nyugtatgatom meg csöppet esetlenül, ösztönnel simítva a tenyeremet a nyakára. Megcirógatom a bőrét a hüvelykujjammal, mondjuk, amikor ismét közbelép Cosi, megkérdőjelezem, meddig fogok még virulni… Hát ennyi, eddig tartott a szerencse-szezon, most következik a fostenger, ami azelőtt fog maga alá temetni, hogy akár kettőt pisloghatnék. Mégsem húzom be fülemet-farkamat, hanem morcosan nézek Főnire.
- Úgy nézek én ki, mint aki idehozta?! - kérem ki magamnak a dolgot, mert nehogy már én legyek a fekete bárány ezért is. - Ó fogd be, Bobby! - mordulok a közbeszóló seggfejre, és bár eddig visszafogtam magamat vele szemben, ez alkalommal szemrebbenés nélkül mutatom be neki a középső ujjamat, és kap egy „következőnek kitépem a torkodat is” pillantást. Biztos vagyok benne, hogy ezután páros lábbal leszek kirúgva, szóval mit számít egy kis Bobalfasz beszaratás? - Jézusom – fordulok el egy momentumra, ahogy Cosi is elkezdi kiteregetni a dolgaimat. Nem mintha sokat áradoztam volna neki Rowról, azért megvannak a határaim, de nyilván ezt se fogom lemosni magamról. Beletúrok a hajamba, aztán némileg összeszedve magamat nézek vissza rájuk. Kibaszottul remek, nem elég, hogy kirúgnak, még a maradék fizetésem is karcsúbb lesz. Sokáig élvezhettük az albérletet, mit ne mondjak.
- Jól van, nyugodj már le, kifizetem – kiábrándultan tárom szét a karjaimat, természetesen bevédve Vöröst, mielőtt megint sóhajtanék egyet. -  Legalább visszakaphatom az igazoló papíromat…? - nyújtom ki Főni felé a tenyeremet, utalva az eheti aláírós baromságra, amit be kell majd mutatnom a pártfogó tisztemnek. Ez van, hozzászoktam, hogy semmi sem tart örökké. - Te pedig húzd ki a beled baszd meg és várj meg ott, a faszomat is – a tehetetlen megadásból két másodperc alatt váltok vissza az elszabadult tigrisét helyrepakoló sátánivadékká, mert ezért kapni fog a seggére. És nem úgy, ahogy szereti. Az érzést pedig, ami azt sugallja, hogy ez alkalommal nem lesz felette semmiféle irányításom, egészen mélyre száműzöm magamba.

zene: Free animal xx credit: •

Ez a nap sem különbözött a többitől, csak talán annyiban volt másabb, hogy rá eszméltem: egyre több időmet töltöm a férjem által nekem ajándékozott étteremben. Rájöttem, hogy megfelelő társaságban igenis lehet élvezni, sokkal jobban, mint az unalmas üzleti vacsorákat, amelyekre mindig tökéletes kibuvó az a szöveg, hogy dolgozom. A dolgozom szó alatt pedig annyit értek, hogy az irodámban ülök a mindenféle papírok előtt és játszok a telefonomon, vagy épp instázok, máskor pedig az alkamazottaimmal pletykálgatok, de már ez is több, mint a semmi. Főleg, ha azon kapom magam, hogy már megint a konyhában vagyok és a frissen sült krumplit majszolom, amitől megint az a hülye érzésem lett, hogy egészen biztos híztam a sok magamba tömött kalóriától. Olyankor próbáltam vissza fogni magam, de az onnan áradó illatok azért még közbe vissza csalogattak, és áldom az eget, hogy egy kényelmes Dior ruha van rajtam - amit az emberek inkább szórakozni használnak és nem dolgozni -, mert ha a kedvenc farmerem vettem volna fel, akkor egészen biztos, hogy mostanra szűknek érezném az eltorzult alakom miatt, amilyennek örökké látom magam, ha túlzásba esek az evéssel. Így történt meg az is, hogy zárás előtt egy kicsivel az irodámba zárkóztam, hogy a mosdóban az ujjam lenyomva a torkomon könnyítsek egyet magamon, és mire végzeztem, máris jobb szívvel sikerült bele néznem a tükörbe is. Kicsit megígazítom a sminkem, a hajam és máris emberek közé valónak érzem magam a tükörbe pillantva, csakis a saját hazugságaim azok amelyek eltorzítsák a képet rólam, de azokat már legalább megtanultam kezelni. Kisebb nagyobb sikerrel.
Odakint máris egy óriási mosoly ül az arcomra, amint megpillantom, hogy milyen összhangban működik a munka, még Lambert is kiveszi a dolgát a feladatokból, pedig nem is lenne neki muszáj. Úgy hiszem, hogy sikerült megbarátkoznia a gondolattal, hogy tisztességes munkát csinál, Bobbyval is egyre jobban elviselik egymást - nem mintha lenne más választásuk -, bár igaz, hogy előszeretettel törnek borsót egymás orra alá. Vagyis Bobby leginkább csak duzzog azon, hogy Lambi már megint beszólt neki valamit, Ő meg ahelyett, hogy vissza szólna, legtöbbször hozzám szalad panaszt tenni, mindig azzal a reménnyel, hogy a legújabb futáromat majd elbocsájtom. Mégis miért tennék ilyent? Azóta élvezem az itt léteimet, amióta Lambert csatlakozott hozzánk. Nem vagyok ostoba, hogy valaki irigykedései miatt kirúgjak bárkit is. Nekem ez így tökéletes, ahogy van. Meg szórakoztató. Nyílván az a legfontosabb szempont. Úgy bele merülök közbe a pénz megszámolásába, hogy fel sem tűnik, hogy valaki belép az ajtón, csak akkor, amikor Lambert - magához egyáltalán nem illő stílusban - megpróbálja barátságosan elküldeni. Esküszöm még büszkének is érzem magam, hogy ilyen nagyot fejlődött az első nap óta. Rá vigyorgok, és a hüvelyk ujjammal egy "oké" jelzést is mutatok felé, majd a makacs esti vendég irányába nézek, aki ahelyett, hogy kicammogna olyan könnyedén, ahogyan be is, csak tovább sétál. Még rám is kacsint. Kicsit hunyorogva nézem, és esküdni mernék, hogy ismerem valahonnan az illetőt, és ez akkor be is bizonyosodik, amikor Lambertet valami vicces becenével szólítja és a felé való közeledés is egyértelművé teszi, hogy az Ő vendége. Aztán leesik. Ő róla mutatott egyszer egy fotót nekem, és a maga stílusában árulta el azt is, hogy a szerelme. Oké... ezt valahogy másképp fejezte ki, de a lényeg ez volt akkor is. Mondjuk most jelenleg nem úgy tűnik, hogy örülne neki, de inkább megpróbálok úgy tenni, mint aki nem is kíváncsi arra, ami köztük történik, épp ezért sem figyelem Őket, de a füleimet mindenképp hegyezem. Hát mit ne mondjak...nem ehhez a fajta romantikához vagyok hozzá szokva. A szemöldököm mégis az egekbe szökik, a főnökre tett jelzésre. Dagadt pöcs? Azt hiszem, hogy Lambert elfelejtette vele közölni, hogy igazából jó fej főnöke van, akinek még a bronxi életet is megmutatta és akit el vitt még motorozni is. Kicsit megköszörülöm a torkomat, mintha a másikat arra akarnám figyelmezetetni, hogy: vigyázat főnök veszély!, de aztán rá jövök, hogy ez a poénom nem biztos, hogy másodjára is sikerülne. Szóval csak tovább teszem a dolgom, mint egy sima pénztáros is tenné, egészen addig, amig Bobby a könyökével meg nem bök, így ösztönösen kapom fel a fejem és azt látom, hogy a vörös hajú - akire korábban, mikor Lambi mutatta valami olyasmit mondtam, hogy helyes -, fel nem áll az egyik asztalra és kezd valami hülyeséget kiabálni, amit én nem is értek, de ahogy még egy láthatatlan puskával lövöldözik is, arra engednek következtetni, hogy valakinél el mentek otthonról. Hírtelen azt sem tudom, hogy nevessek-e a jeleneten, vagy próbáljak meg szigorú főnök lenni.
- Én mondtam neked, hogy ez a Lambert gyerek bajt hoz a nyakunkra. - szólal meg mellettem Bobby, aki természetesen a fülét farkát behúzva lapul meg a pult mögött, én meg hallgatásra intve Őt, kerülök meg mindent, abban bízva, hogy majd épp az én szavam elég lesz ahhoz, hogy a magát batmannek képzelő pasas észhez térjen.
- Mi az ördögöt csinálsz? Meghibbantál? Ez nem egy bronxi kocsma! - förmedek rá, egyáltalán nem gondolva arra, hogy veszélyes is lehet, legtöbbször aki így viselkedik annak csak a szája nagy. Közelebb férkőzni hozzá azonban nem is nagyon tudnék, mert a tolongó menekülő emberek még engem is majdnem feltaszítanak miközben menekülésre fogják magukat. Itt mindenki megbolondult?! Tuti biztos, hogy ezek az emberek soha többet nem fognak ide jönni.
- Mintha tisztáztuk volna már a legelején, hogy nem hozol ide egyetlen egy fene gyereket sem balhét csinálni! - mindamellett, hogy szórakoztató a tény, hogy mennyire igaz az, hogy: egy bolond százat csinál, azért valóban dühös is vagyok Leginkább azért, mert rontja az éttermünk nevét ez az ostoba jelenet. A vörös hajú meg, mint aki jól végezte dolgát, az asztalról lemászva még energiaitalt is követel, mire Bobby a pult mögül egy hangos nevetésbe tör ki, láthatóan számára vicces az egész, kár, hogy nem mer onnan kijönni. Az én szemöldököm viszont egyre magasabbra szökik miközben valami ostoba álomról mesél, és nem tudom eldönteni tényleg, hogy ez most csak egy vicc-e, vagy komolyan ennyire nem normális. Újból megköszörülöm a torkom miközben a szerelmespár mellé lépek, csípőre teszem a kezem és tényleg nem én akarok lenni az, aki el rontsa a készülő romantikájukat, de írtó pipa vagyok.
- Rowan... ha jól sejtem. Lambert sokat mesélt rólad. - jó, ez túlzás azért, hogy olyan sokat árult volna el, például azt sem mondta, hogy a pasija vagy micsodája őrült, de azért ezt azt tudok. Abban mondjuk nem vagyok biztos, hogy szabad-e arról beszéljek, hogy tudok róluk. - Az egyik házaspár nem fizette ki, amit fogyasztott, hála neked. Te fogod kifizetni, vagy vonjam le a Lambi béréből? - szúrós tekintetem hol rajta, hol a kedvenc futáromon legeltetem, és ezúttal tényleg nem viccelődök a levonással. Habár utálok szigorú főnök lenni, szerintem nem is áll jól nekem, de az ilyesmit nem tűröm. - Lambert... nem akarsz mondani valamit? - persze, hogy tőle várok magyarázatot a korábbi jelenet miatt, hisz olyan, mintha megszervezték volna azt, hogy tönkre tegyenek együtt mindent.
- Ajajj... - Bobby csúfondárossága pedig csak egyre jobban idegesít, bizonyára most nyeregben érzi magát.        

Villódzó fények, hangos, olykor fület bántó sziréna hangok és kis kölyök Lambert szomorú arcának távolodó képe. Valami ilyesmi által pattantak ki szemeim, de mire felriadva felültem belőle, Lambert nem volt mellettem.
- Lambert? - kérdem, de még álmoskásan halkan, miközben kócosan körbe pislogok a még elég szellős hálóban.
- Lambuci! - szólalok meg hangosabban, dehát csak nem kászálódik elő, így bizonytalanul kelek fel a matracról és lépek az ablakhoz, amiről így is süt - vagy épp pont, hogy nem - hogy késő van már, ergo, valószínűleg dolgozik. Én is kerestem állást, sőt lehet kettő is lesz, csak még... várom, hogy vissza hívjanak meg ilyenek, de rajta vagyok, mert nem szeretném eltartani magam. Sőt már csak azért is arra mennék, hogy én tartsam el őt. Az, hogy néhány nappal ezelőtt volt egy Lolás eseményünk, nos, jelenleg totál benne se volt a szoftveremben. Ahogy az sem, hogy miért aludtam, annak ellenére, hogy a kinyitott ablaknál befújó hűs, esti szellő igen csak felvillanyoz. Gyorsan össze is szedem magam, ami kimerül egy pisi-kakiban, egy gyors zuhanyban, felöltözésben, s mivel, hogy semmi olyat nem találok a konyhában, amit úgy meg is ennék, így szépen útnak is indulok. Hogy esélyesen semmi sincs már nyitva, ahol sütihez vagy palacsintához valót lehet venni? No para. Majd rögtönzünk. Busszal tervezek menni, még egy szatyrot is magamhoz veszek, amit kb a kilincsre felakasztva el is hagyok, miközben észreveszem, hogy kigombolódott a cipőfűzöm. Leérve pedig 10 perc gyaloglás után sem tűnik fel, hogy két buszmegállót is elhagytam, mert már a boltok kirakatai közt pásztázik tekintetem.
- Meglephetném, Lambambát egy kis szar kupac kinézetű, csokis sütivel. - ötletelek, s hogy miért olyan hangosan? Mert mire eldönteném, hogy fejben kéne ezeket átgondolnom, már ki is mondtam. Neki is feszülök az egyik kis boltnak, ami sehogy sem nyílik többedszerre sem, így elhátrálva tőle pár lépést némi értetlenséggel keresek valakit, akitől megtudakolhatom, hogy mi van az ajtóval. De ilyenkor a madár se nagyon jár erre, így jobbára egy nem messze fekvő vagy hullát játszó hajléktalan láb szárát rugdosom meg finoman. Oda is hajolnék, de már az én magasságomban is megcsap a bukéja, és jó-jó, fétisem Lambert hónapos aromája, sőt, az okoz csak igazán lázba, de azért ácsi, ez csak neki jár, így nem kísérletezem.
- Csöver úr, mi van ezzel a bolttal? Nem nyílik az ajtaja. - bökök hátra kezemmel a rácsos kirakatos helyre, miközben a sapkás, büdös bácsi felülve szemügyre vesz engem, majd a boltot, aztán ismét engem, de addigra már úgy, mint akinél most ütne be a fű, épp csak fenn nem akadnak szemei.
- Zárva van. - közölte a bajsza alatt, aminek mérete majdnem egyezett a szemöldökéivel.
- Ouh. - döbbentem rá röviden, miközben magam is szemügyre vettem az ajtót és hát igen, valóban ki volt írva nagy fehér betűkkel, fekete alapon, meg még neon fényekben is. Csípőre is teszem kezem nagy gondolkodás közepette, hogy most mi tévő legyek. Nem mintha ne volna még húszezer bolt a környéken, szóval újra nekivágok az útnak, avagy folytatom a menetet a következő boltig. Találok is egyet néhány perccel később, de csak mert éppen kijönnek rajta és az ajtó feletti csengő hangja odavonzza a tekintetem. Be is megyek és egy gyors bevásárlás után ki is lépek. Egy rekesz energia itallal. Bááár mintha még szerettem volna venni valamit mellé... Hmm, nagy mindegy, majd csak eszembe jut.
- Ah, hát persze! - állok meg egy másik éjjel nappalisnál és belépve oda is, veszek egy doboz cigit és egy szelet csokit. Az, hogy kilépve már nincs a kezemben a rekesz energia ital fel sem tűnik, de valahol a csokiknál tehettem le őket, mikor keresgéltem az utolsó szem snickerst. Szívesen buliztam volna valahol, de hiába léptem oda utcán járó emberekhez, senki sem volt rám vevő, pláne, hogy a legtöbben azt hitték el akarok adni valamit. A kalandos este alatt végül eljutottam az én Medvecukrom éttermébe is, ahol személyesen még sosem voltam, de mindig is érdekelt hol dolgozik. Hát micsoda véletlen, nem?
Eldobva a csokis papírt a földre sétáltam közelebb az épülethez, majd be az ajtón, ahová kíváncsian dugtam be először vörös fejecském, hogy körbe nézzek, mert reméltem, hogy egyből kiszúrom a kis fekete macskám. Nem kellett, ő kiszúratta magát a barátságtalan modorával, ami egyből széles vigyorra huzatta szám széleit. Érdeklődve néztem körbe, és füttyentettem is volna, ha nem feledkeztem volna el róla, hogy már rendben a pofim - mert, hogy akkor nem tudtam fütyülni a hegektől - és megint gyakorolhatnék. Helyette huncut mosollyal fedeztem fel tekintetemmel a bent lévőket. Az étkezőket, a pénztáros kislányt - akinek oda is kacsintottam -, majd alsó ajkam megnyalva néztem el végül a közben felém forduló édes kis börtön töltelékemre.
- Lambaba! - tártam ki karjaim, de inkább üdvözlésképp, mint ölelést kezdeményezve, látva - és felismerve - azt a finom távolságtartást, amit akkor szokott csinálni, mikor égőnek találja, hogy mi ketten együtt vagyunk. Még hozzá a lehető legnyálasabb formában. Nem bántódom meg, mert szeretem, ezért igyekszem tiszteletben tartani. Hát... legalábbis hellyel közzel.
- Akartam neked sütni sütit - böktem hátra a kijárat felé, mintha ez mondana is akármit. - de a csöves szerint zárva volt a bolt. Szóval majd máskor. - engedem le kezem még mindig szélesen mosolyogva, csillapíthatatlan jókedvvel, hogy láthatom, és mert éppen csak nem tikkel a szemem az energia italoktól.
- Ez a munkahelyed? - mosolygok még egyszer gyorsan körbe elismerően. - Örülök, hogy már nem drogot meg fegyvereket szállítasz. Na és milyen a főnököd? Jófej? Vagy pont olyan dagadt pöcs, mint a legtöbb? - húzódik a mosoly vigyorrá, és bevallom egyre nehezebb visszafognom magam, hogy ne érjek hozzá. - Ha zártok, miért engeditek, hogy itt zabáljanak még? Küldd el őket a picsába. Fizetnek egyáltalán túlórát? - húzom el a szám, de mielőtt még válaszolhatna le is intem. - Hagyd majd én elintézem... - csóválom fejem, mélyet sóhajtva, majd fellépve az egyik üres asztalra, kezeim a szám köré téve elkezdek kiabálni. - Allahu Akbar! Allahu Akbar! - kiáltom és noha az elsőre csak kajából feleszmélve néznek el felénk értetlenkedve, pláne, mikor még egy képzeletbeli géppuskával még imitálom is a dolgot, a harmadik üvöltésre és az egyik asztalnál ülő, arab kinézetű házaspárra mutogatva, azért meg-meg rettenve kezdenek egy ketten felállni. Azokat látva pedig követ őket a többi birka is, hiába kezdenek el hebegni a szerelmesek. Hát még mikor felkelnek és nem kis akcentussal kezdenek ellenkezni. Már a kezük megadó felemelésekor felsikolt néhány nő és az a pár zabáló is kirohan. A poén, hogy a házaspár is kirohan, és mindenki aki előttük rohan azt hiszi, hogy őket akarják kinyírni, dehát ugye azt mi már nem tudjuk végig nézni. S ha csak közben le nem rángat onnan az én kis lódarazsam, magamtól mászok le végül.
- Hé, pincér! Hol az energia italom?! - kérem ki magamnak, miközben rosszalló pillantást vetek a konyha felé. Végül Lambert felé fordulok és akár beszél hozzám, akár nem, átkarolom a nyakánál - legalábbis teszek egy próbát - és nyomok egy puszit a buksijára, miközben hozzá is nyomon képem. - Hiányoztál. Azt álmodtam, hogy elvisz a mentő a benzinkútnál, de már többet nem hoz vissza. Én meg hiába próbállak megkeresni, még ahhoz is hülye vagyok, hogy megtaláljam a kórházat. Pedig ez baromság, innen is simán odatalálok... - puffogom a szokásos hülyeségem. Mondjuk lehet, hogy innen nem, de a parkolójából már tuti biztos, hogy megtalálnám az ajtót.

Bad vibrations

Life of sin and life of lies

Na ez is egy kibaszott hosszú nap volt. Ha nem tudnám, hogy az emberek amúgy is agyhalott idióták, a melegre fognám, hogy minden második fuvarom végén közel kerültem az emberöléshez. Nem, nem a hirtelen felindulásból elkövetetthez, hanem a különös kegyetlenséggel véghez vitthez, csessze meg. Amúgy is napok óta karcsúsodnak az egyébként sem kötél idegeim, mióta Row-val végre találtunk egy rohadt albérletet - és meg is egyeztünk rajta - a Bronx Highbridge részén, hogy minél kevesebbet kelljen utaznunk a munkához. Őszintén szólva amúgy is rühellem a változásokat, egy költözés meg felér egy öngyilkossággal, és mindezt tetézi a vörös ördögöm, aki mostanában olyan, mint aki kora reggel infúzióra köti magának a kávét, aztán egész nap pörög tőle. Fogalmam sincs, honnét tombol benne ennyi energia, de még a kamasz éveink alatt se merített le ennyire, pedig ott se épp a nyugalom lengett körbe minket, főleg éjszakánként. Mondhatnám, hogy idősödök, de akkor ezzel kurvára egyedül vagyok.
Míg én másra sem vágyok a napok végén, minthogy ledőljek a szaros matracunkra, mert hát persze, hogy még bútort sem adnak ezek az ingyenélő fasszopó ingatlanosok, ő már pattog, hogy menjünk ide, menjünk oda, dugjunk, aztán megint, és amúgy is, nem rendelünk pizzát hajnali kettőkor? Eleinte viccesnek találtam, mert még én is hellyel-közzel lelkes voltam az első, normálisnak mondható együttélésünk jövőképétől. Úgy értem, végre-valahára nem egy kocsin, elhagyatott házon vagy romos épületen osztozunk, hanem a saját kecónkon, ami egyszer talán úgy is fog kinézni, mint egy kecó, és nem egy kibaszott galéria a tulaj által felaggatott, ízléstelen képek miatt. Szóval osztoztam a lendületén, hogy adjuk meg a módját a dolognak, de mostanra szégyen szemre bevallom, hogy kipurcantam. Arról nem is beszélve, hogy idő közben le kellett bonyolítanom egy töltény szállítást, és még Onkel baromságaival is megküzdhettem. Nem mintha ezeket nem magamnak köszönhetném. Aztán a Lola - Row lánya - esettől végképp tekintsünk el.
A lényeg, hogy kialvatlan vagyok, nyűgös, de ennek ellenére miután visszaérek az utolsó fuvaromból, áldott jó lélekként segítek be a többieknek elkezdeni pakolni, amíg a még bent lődörgő vendégek végre elcsámcsogják az utolsó falatjaikat is. Hogy akadna a torkukon, amiért még itt eszi őket a fene. Nem, inkább ne, még meg kellene várni a mentőket is.
Túlzásba azért nem viszem a közösségi munkát, amit nem fedez a munkaleírásom – mondjuk el se olvastam –, felpakolok néhány széket, aztán leseggelek a pulthoz legközelebbi, fal menti magasított asztalhoz, hogy benyomjam a maradék vacsorámat. Bobby persze úgy néz rám, akárha maga lennék az ördög, de bekaphatja, legközelebb menjen ki ő a pokolba és süljön meg ő a rozoga kocsimban.
- Ne duzzogj már, Bobby, egyszer még úgy marad az arcod – vigyorgok rá életem legműbb mosolyával, alaposan megcsurgatva a sültkrumplimat ketchuppel. Ekkor hallom nyílni a bejárati ajtót, és mivel egy előnye van annak, hogy én nem szoktam a szívemre venni mások érzéseit, kérni sem kell, hogy lerendezzem a későn befutó balfaszt. Remélhetőleg ez is olyan nyámnyila pöcs vagy picsa, mint a többi, és elég lesz a szokásos kör. - Az étterem mindjárt zár, már nem veszünk fel rendelést – közlöm a begyakorlott szöveget, fel sem nézve a tányéromból, de az ajtó nem kattan újra. Fasza, most még ez is. Mély sóhajjal és egy oltári nagy szemforgatással csúszok le a székemről, vetve egy pillantást a kasszánál ténykedő Cosira, hátha megelőz a baromkodással, de ő épp úgy néz a bejárat felé, mint aki valami rohadtul gyanúsat vélt felfedezni. Megemelt szemöldökökkel sandítok el én is végre a betoppanóra, és mindamellett, hogy jócskán meglepődök, ösztönnel kúszik a vonásaimra egy boldog mosoly. Amit abban a pillanatban le is kaparok róla, még az kéne, hogy itt Bobby rajtam köszörülje a nyelvét a jövőben.
- Faszom… - motyogom az orrom alatt, mert Vöri lett volna az utolsó, akire a munkahelyemen számítottam volna. Mondjuk az utóbbi időben gyanúsan sokat faggatott arról, mit és hol dolgozok pontosan, én meg szakértelemmel kerültem ki a konkrét válaszokat, de asszem, amikor egyik nap a kibaszott Delgado kötényben estem haza a világomról se tudva, az alaphangon elárult. - Mi a faszt keresel itt? - lépdelek hozzá közelebb, igyekezve nem átüvölteni az éttermet, mert még vannak bent vendégek, és Főni letépné a golyóimat, ha itt rendeznék jelenetet. Örülök Rowan fejének, hiába cincálja az idegeimet, attól még az én dilinyós répacukrom, ám nem olvadozhatok csak úgy itt mindenki előtt, mintha én hordanám a szoknyát. Pfff.

zene: Free animal xx credit: •