Every day's a new day

On the edge of darkness

A kérdésére megvonom a vállaimat, ugyanis nem hiszem, hogy szerencsés lenne azt ecsetelni, ha humoros bosszantó nőszemély helyett egy benga állat lenne, akinek egy szemöldökvonás is derogál, nem az orrom alatt morognék vagy a szemeimet forgatnám látványosan, hanem nekiesnék, és akkor nem csak, hogy munkahelyem nem lenne, ellenben mehetnék vissza az „asztalosműhelybe” is. Vagy, hogy nőt nem ütök, utalgatva arra, hogy mindenki mást előszeretettel... És ember, már-már büszke vagyok arra, hogy sikerül befogni a lepénylesőmet, és nem elbaltázni a vélhetően egyetlen lehetőségemet egy viszonylag normális munkahelyre. Lehetne elvégre sokkal rosszabb is, például egy építkezés, ahol a pár éve meghúzott hátammal biztos fél éven belül rokkant lennék, vagy valami szaros raktári meló, ahol a kifizetetlen túlórák után még jól beléd is rúgnak. Itt meg egy csini pofit nézegethetek, aki a főnököm, cseszegethetem Bobyt, legalábbis azon a határon belül, amíg nem sírja éjjel tele a párnáját miattam, és talán még ingyen kaja is biztosítva lesz a futárkodás mellé. Szóval egyik fülemen beengedem, másikon kiengedem a kíváncsiságának szemforgatós tárgyát, úgy téve, mintha éppen rohadtul lefoglalna a pulóverem elakadt cipzárja. Asszem meg tudok birkózni alkalmanként a házi sárkány énjével…
- Ne vedd zokon, de pont úgy beszélsz, mint akinek még sosem kellett megverekednie a kajájáért – pillantok rá már odakint, két slukk között. Tudnék vitatkozni azon, hogy tíz évesen szívesebben törölgettem volna a könnyeimet George Washingtonnal, minthogy a boltból kelljen lopnom, vagy, hogy ha tizenöt évesen kerülsz kis híján a föld alá, pont azért, mert semmid sincsen, akkor valahogy nem vigasztal a tudat, hogy odaát sincs szükség lóvéra… De nem teszem, mert két kibaszott külön világ vagyunk, és ahogy én nem tudnám megérteni az ő életét, ő úgy az enyémet. Nem mintha akarnám egyáltalán. - Amire céloztam, hogy ha már egyszer valami a kezedbe került, arról nehéz lemondani, főleg, ha az alternatíva rohadtul távol áll tőled - hiányzik például a minden mindegy életérzés, ahol legfeljebb Vöri hülye fejéért kellett aggódnom, nem pedig azon, hogy ha visszasüppedek vele a régi életünkbe, mennyi időbe fog telni újfent a rácsok mögé kerülni. Vagy azon, hogy bevágódjak egy idegen csajnak, akitől munkát remélek, és hogy el ne felejtsem bekapcsolva hagyni a szaros telefonomat, mert ha nem ér utol Fred vagy Greg vagy tudja a tököm, mi a neve a tisztnek, megint csak szívhatom a fogamat. - Legalábbis nekünk, földi halandóknak, szent Cosette – vigyorodok el, enyhítve a téma élén, bár lehet, pontosan ezért fog fejen csapni. Amúgy nem is tudom, mit várok, hogy majd igazat adjon? A helyében én sem tenném, elvégre azzal azt mondaná; meg se próbáld ezt az életet. Szóval inkább terelem tovább a témát rá, meg a rejtélyes szerencséjére ezzel az étteremmel.
- Ahha… Főleg, hogy most már itt vagyok – jegyzem meg egy újabb, szarevő vigyorral, de attól még nem hiszek neki. Viszont nem is vagyok az a fajta, aki majd harapófogóval fog információkat kihúzni – mármint képletesen, gyakorlatilag egyszer megtettem –, mert annyira azért nem érdekel mások drámája, másrészt azok az esélyek szerintem még ingatag lábakon állnak. Előbb-utóbb úgyis kiborul a bili. - Tudod, csak azért érdeklődök, mert ha kiderül, hogy fekete üzelmeket folytatsz, és neked dolgozok, megüthetem a bokámat – jelentem ki fapofával, megvonva mellé az egyik vállamat is némi mímelt szégyenlősséggel, és ez alkalommal nem kínálok felé egy műmosolyt sem annak érdekében, hogy tudja, viccelek. Kíváncsi vagyok a reakciójára, ha már bosszantásokról van szó. Még, hogy nem szívatott, csak tréfált… Bár mi tagadás, kis híján elnevetem magamat azon, hogy a nevemen kívül semmi más elolvasására nem vette a fáradtságot.
Viszont ahelyett, hogy mindezt magunk mögött tudnánk, és aláfirkantanám a hippi papírjait, csak nem ereszt. Kis híján belefintorodok a „pár apróságba”. Most fog jönni az a rész, ahol közli, hiába futárkodok, buzis kötényt kell hordanom vagy valami kínosan röhejes sapkát. Esetleg, hogy nem bagózhatok munkaidőben vagy ezekhez hasonló hülyeségekre számítok, ehhez képest azonban mondhatni praktikus megközelítésben húzza meg a határaimat. Az elsőre szimplán bólintok, de Boby felemlegetésekor drámai sóhaj hagyja el a számat.
- Megint ez? - mormogom az orrom alatt, ám még folytatja, és a végére nem tudom megállni, hogy el ne nevessem magamat. Mármint úgy őszintén, teljesen spontán, mellőzve minden színpadiasságot. - Ne aggódj, Főni, nincsenek gengszter meg semmilyen barátaim, és nem is Boba Fett lesz a kivétel ez alól – közlöm, miután hellyel-közzel lecsillapodtam. Még, hogy barátok. Az én világomban az a barát, aki ha arra kérem, lőjön szét velem egy boltot, megteszi, de ha lebuknánk, kapásból ott is hagyna. A börtönben az volt a barát, aki előre figyelmeztetett, mikor ne menj a zuhanyzóba, ha nem akarsz belefutni a C-blokkos köcsögök portyájába, akinek szappant se kell ejtegetni, de ha kapott volna egy doboz cigit azért, hogy hasba szúrjon, megtette volna. - Túlliheged, semmi baja nem lesz Bobynak… - forgatom meg végül a szemeimet. - A pénzed megmarad, és a többi és a többi, nem vagyok hülye – pillogok rá jelentőségteljesen, nem mintha az aggályai nem lennének maximálisan validak. És afelől sincs szemernyi kétségem sem, hogy előbb-utóbb csalódni fog, mert ez a világ nem rózsaszín Barbie- földje.
- Nekem is lenne kérésem – bököm ki arcátlanul. - Semmi buzernyák egyen sapka vagy kötény. Komolyan beszélek – rugaszkodok el én is a faltól, felkészülve arra, hogyha lefektettük végre a szabályainkat, bemehetünk alápingálni bármit, amitől éjjel nyugodtabban alszik.

zene: Sitting on top of the world xx credit: •

Nehezen tudom vissza tartani a belőlem feltörő nevetést, amint elképzelem magamban, hogy milyen vicces lenne az arca, ha a kérdésére csak simán rá vágnám, hogy a szigorú szabályok közé tartozik az is, hogy elfogadjuk, megértsük és tiszteljük egymást munkatársakként. Mintha csak az apám prédikálna a templomban az emberiségről és arról, hogy lényegében mind testvérek vagyunk, Ádám és Éva gyermekei. Nem azt mondom, hogy örülnék, ha egymást mardosnák, sokkal könnyebb  úgy mindenkinek, ha nem ítélkezünk a másik felett, ugyanakkor ahhoz nincs jogom, hogy megszablyam, hogy ki kit kedveljen. Ezt mindenki saját maga érzi, bár nem örvendenék túlzottan, ha verekedés, meg hasonló csínyek történnének.
- Nem. Nincs ilyen szabály. Csak a saját érdeketekben könnyebb, ha megbarátkoztok egymással. - válaszolok éppen olyan lazán, még mindig nem tudva, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. Tartom magam ahhoz az elméletemhez, hogy mindenkinek jár az a bizonyos esély, minden más pedig a sorson múlik. Meg természetesen rajta is. Az a baj, hogy sokkal jobban szeretem a kihívásokat ahhoz, hogy érdekeljen mindaz, hogy a végén megszívom-e. Persze nagyon nem örülnék, ha csődbe vinné az üzletet, vagy ami még rosszabb, kifosztana, meg hasonlók, ugyanakkor az is bennem van, hogy mi lesz akkor, ha kideül, hogy sokkal jobb munkaerő lesz, mint eddig bárki más, aki itt megfordult. Végülis nem lehetetlen. Rossz fiúkból még váltak jóságossá. Na nem mintha Ő olyannak tűnne, aki majd épp a lehetőség miatt törik meg, de sosem lehet tudni. Már akkor tudtam, hogy fel akarom venni, amikor először meghallottam Bobyval balhézni. Melyik nő ne szeretné a rossz fiúkat? Aki azt állítja, hogy csakis a jóságra vágyik, az hazudik, mert mi nők úgy vagyunk bekódolva, hogy szó szerint akarjuk az izgalmat. Lambert pedig elég izgalmas ahhoz, hogy ne kockáztassak vele.
- Mert a női hisztit jobban bírod, mint a mogorva, kétajtós szekrényeket? - szemforgatva igyekszem ismételten a tudtára adni, hogy azért mert nő vagyok még nem biztos, hogy jobban is járna velem, mondjuk legalább attól nem kell félnie, hogy felsapkázom, mint ahogyan az általam kitalált főnök tenné. Még mindig bánom, hogy a korábbi beszélgetésünket, amikor még nem tudta, hogy ki is vagyok, nem vettem fel videóra, mert olyan szívesen nézném vissza, ha épp szar napom van. Tényleg a mai napom megmentője, de ezt természetesen nem áll szándékomban a tudtára adni, mert nem akarom, hogy  túlságosan elbízza magát. Mégis csak én vagyok itt a főnök vagy mi a szösz. Az embereknek tartaniuk kéne tőlem. Tyson szerint legalábbis, bár Ő elfelejti, hogy nincs ott a véremben az üzletasszony. Én is egy átlagos embernek születtem, akinek egyáltalán nem volt normális élete, de mindent félre téve, még mindig nem megy a szigorú szerep, mert én alapjáraton ilyen barátkozós tipus vagyok. Mindaddig legalábbis, amig fel nem ébresztik belőlem az alvó oroszlánt. Mert bizony, ha sokat kell tűrnöm, akkor előbb utóbb az érzelmeim ki törnek belőlem, és azt az szívja meg, aki épp a közelemben van.
Nem zavar az, hogy a múltjában miféle hibákat követett el, különösebben az sem érdekel, ha még mindig csínytevésekben jár az esze, mindez az Ő dolga, viszont annak azért örülnék, ha az üzletemet ebből kihagyná, bízok abban, hogy van annyi esze, hogy bármi amit csinál, azt úgy teszi majd, hogy a hírnevem - vagyis inkább a férjemét -, ne rontsa el, na mert akkor aztán jó nagy galibában lennénk mindketten. Ő félhet tőlem, én meg hallgathatnám heteken keresztül azt, hogy: "én megmondtam, és ez van, ha sosem hallgatsz rám. Nem mintha szoktam volna bárkire is hallgatni igazából. Az a tipus vagyok, aki szeret a saját feje után menni és a hibáiból tanulni, lázadni, és néha fittyet hányva mindenre, dönteni.
- Üzletvezetőként bármi benne van a pakliban. De kit érdekel? Úgysem viszi magával senki a sírba sem a vagyonát, sem pedig a hatalmát. - immár odakint a falnak dőlve, tökéletesen értem, hogy miről beszél, szerintem Ő azt gondolja, hogy bele születtem mindebbe a luxusba és nem tudnék boldogulni pénz nélkül a nagyvilágban. Hát az van, hogy megtanultam, hogyan kell megélni a jég hátán is. Hazudnék azonban azt mondani, hogy nem lenne baromi nehéz a férjem támogatása nélkül, hisz az Ő segítségével sikerült kitörnöm és azzá válnom, aki ma vagyok. Ez a megjátszott élet épp csak egy hajszállal jobb annál, mint amibe születtem. A családom mellett boldogtalan voltam az apám miatt, most pedig azért, mert rájoöttem: a pénz valójában nem is boldogít. Legalábbis nem minden esetben. Az újdonsült alkalmazottam ígérete elég gyenge, viszont ahhoz épp elegendő, hogy még mindig ne hátráljak ki az elhatározásom mellől. Kockázat nélkül nem lehet nyerni. Nem igazán tudom, hogy a figyelmem elterelése-e a célja azzal, hogy rám tereli a szót, vagy valóban kíváncsi, de igyekszem csak annyit a tudtára adni, amennyi elegendő. Ha nekem fog dolgozni és meglátja majd a korban nem hozzám passzoló férjem, akkor minden bizonnyal nem fog Ő sem többnek látni, mint mások. Egy felkapaszkodó, számító fruska, aki pénzért ment férjhez egy apja korú férfihoz. Ja... mert ez annyira buli. Szerencsére legalább jól választottam, és ez a gazdag, öreg férj nem erőszakos, sőt...néha túl türelmes is.
- Jól gondolod. Soha még csak eszembe sem jutott drogokkal kereskedni. Sem semmivel. Hoztam egy jó döntést évekkel korábban, és most itt vagyok. Nézd... minden csupa élvezet körülöttem. - tárom szét a kezeimet és még fintorgok is mellé, hogy hatásosabb legyen, hogy mennyire vagyok megelégedve az életemmel. Igazából vannak nálam rosszabb helyzetben lévők is, mondjuk azok, akiket a férjük mindennap félholtra ver. Úgyhogy nincs okom a panaszkodásra.
- Az önéletrajzodat nem olvastam, csak úgy csináltam, hogy bosszantsalak, amiért vissza akartad kérni tőlem. - vallom be szemrebbenés nélkül, hiszen valamiért volt egy olyan megérzésem, hogy nem számít mit ír azon a papíron, hiszen biztosra vettem, hogy úgysincs túl sok igazság alapja. Azok alapján amiket megtudtam eddig róla, és amiket tapasztaltam vele kapcsolatban, szerintem soha életében nem volt még tisztességes munkája. Így hát tök mindegy, hogy mit ír a lapon. A kérdésére azonban nem válaszolok rögtön, úgy teszek, mintha át kéne gondoljam, hogy tényleg ezt szeretném-e, vagy az utolsó pillanatban inkább hátráljak ki belőle. Bár azt tudom, hogy mit akarok, de azt már nem mondhatom el magamról, hogy biztos is vagyok a döntésemben.
- Tényleg. Viszont... lenne pár apróság még. - tartok egy kisebb szünetet, hogy át tudjam gondolni azt, amit közölni szeretnék vele, na meg a frászt sem lenne rossz rá hozni. Én tényleg nem szivatni akarom, de muszáj, hogy azt lássam rajta, hogy komolyan akarja ezt a munkát. - Először is: nem szeretném ha az étel kihordáson kívül bármi mással is kereskednél. Addig amig munka időben vagy természetesen. Azonkívül nem érdekel mit csinálsz. - ismét elhallgatok, sóhajtok egy aprót, majd ellököm magam a faltól. - Aztán meg ott van Boby, akivel nem indult jól a kapcsolatotok... tényleg örülnék annak, ha valahogy megpróbálnátok jóban lenni. Na meg természetesen tilos több pénzt el venned, mint amennyi borravalót kapsz és nem szeretném, ha a gengszter vagy mit tudom milyen barátaid folyton itt lógnának és azt a legkevésbé sem akarom, hogy balhékat rendezzenek...vagy rendezzetek. Fogalmam sincs, hogy szoktátok. - egy újabb sóhaj után aztán mégis rá mosolyogok, mert isten bizony nem azt akarom, hogy azt gondolja, hogy csak ezeket nézem ki belőle, de... - Szóval csak annyit akarok, hogy ne csalódjunk egymásban. - nem mondom, hogy nem lenne izgalmas valami motoros, agyon tetovált fene gyerekeket látni ezen a helyen az öltönyös és márkás ruhások helyett, de na...    

Every day's a new day

On the edge of darkness

- Jah? Erre is van valami szabályzat? - kérdezem szkeptikusan, amikor számonkér a Bobyval szemben mutatott „érdeklődésemen”. Remélem nem mondja, hogy még rá is mosolyognom kell mostantól, meg kedvesen bánni vele, mert nekem is megvannak a határaim. Ott húzódnak, hogy nem fogok becsicskulni csak azért, mert bárkinek kényelmetlen a mímelt ellenszenvem. - Amúgy meg semmi – rándítom meg a vállamat érdektelenül, de legalább őszintén. Mármint az leszámítva, hogy csámpás, meg olyan típus, akit odahaza hatan rabolnának ki egyszerre az utcán, mert rá van írva a homlokára, hogy; buzi vagyok és még futni sem tudok. A véremben van az ilyenek kipécézése, ugyanakkor Bob-hercegnőnek nem kell tartania tőlem, hacsak nem ugat be és teszi kellemetlenné a munkát, nem nyomom be azt a csálé orrát. Sőt, ha jól viseli magát, talán még megkímélem a hozzám hasonlóaktól is, noha leendő-Főni elmondása alapján errefelé nem igazán kell tőlük tartaniuk.
- Hát, még mindig jobb, mintha egy kétajtós, mogorva szekrény alakoskodna, akit belengettél. Asszem' – oldalra pillantva nyomok el egy, az arcomra kéredzkedő mosolyt, ugyanis nem tagadom, kedvelem a hozzá hasonló nőket. Bár lehet el kellene gondolkodnom azon, mennyit változtam a börtönben, ha egy ilyen kis vihogi nem talál eléggé ijesztőnek ahhoz, hogy alkalmazzon. Annak idején kizárólag kétfajta ember létezett az ismeretségi körömben; azok, akik mellettem akartak golyót növeszteni, és azok, akik inkább menekültek előlem. A csajok maximum az izgalmat keresték. Aztán lehet, csini pofi is kizárólag ezért hajlandó kockáztatni az üzlete hírnevét velem. Ez némiképp megnyugtatja az önbecsülésemet, még ha emlékeztetnem is kell magamat arra, hogy cseszhetem azt, miközben tiszta lappal tervezek indulni.
Belesajdul ebbe a sok szarságba a fejem, és az sem segít rajta, miután kisétálunk a kedvemért, hogy elszívhassak egy cigit. Eddig a pontig egészen kötetlen volt a beszélgetésünk, kicsit persze beleturkált a múltamba, amivel a megfelelő hallgatóságnak máskor szívesen villogok, ilyen kontextusban viszont köszönöm, kibaszottul megvagyok a dr. Phil show nélkül is. De elfogadom a feltételeit a munkához, és ennyi engedményt, illetve előzékenységet követően azt hiszem, jövök neki a szövegeléssel. Hogy tudja, nem egy gyilkossal beszélget, még ha a dutyiban meg is voltak a magam pillanatai némi pénz fejében.
Tulajdonképpen már az is kész csoda, hogy se a futárkodáson, se a fuvarozó cégen nem akad fenn, hanem lerázza magáról az információt, mintha a lehető legtermészetesebb volna az ő világában ilyesmiről beszélni. Kivéve, ha tényleg az, mert ő sem Csodaországból indult. A végén még komolyan kell vennem a korábbi megjegyzését, miszerint még nem akar lelövetni senkivel.
- Nem is a szégyen az érdekes. Hanem ekkorát esni – világítok rá a kérdésem mögött húzódó tartalomra és magyarázatra, noha meglehet, nem igazán tudja hova tenni, ez mit jelent az én vonatkozásomban. A törvény megkerülése szabadsággal jár, jobbára kötetlenséggel, viszonylag könnyű pénzzel, de a hangsúly a szabadságon van. Vannak ugyan szabályaink, csak épp szöges ellentétben állnak az övéikkel, és nem csak viccből követjük őket, hanem mert nem ismerünk igazán mást. Szívem szerint nem is akarnék, de már láttam, hova tud vezetni az az ösvény, ezért muszáj leszek megerőltetni magamat.
- Igyekszem nem elbaszni – biccentek felé, éppen annyit kínálva, amit tartani is tudok. Igyekszek, mert kell a meló, és mert tündéreket nem szívesen baszok át. Bennem is van tartás, meg valami becsületkódex-féle, és a sok burzsujjal ellentétben ő nem azzal kezdte, hogy fintorogva rám köpött. Jövök neki ennyivel, aztán meg mi lehet olyan kurva nehéz a kajaszállításban? Hamburgerszósz vagy hamburger, egyre megy. A pontosságommal lehet, hogy lesznek gondjaink, de alapvetően komolyan veszem, ami mellett elkötelezem magamat. Részemről viszont meguntam, hogy rólam csacsogjunk, és ha már ilyen hippi hangulatban élnek, dolgoznak itt az emberek, kijár, hogy én is tudjak ezt-azt Főniről.
- Nos, mifelénk nem szokott akadálya lenni annak se, hogy húsz évesen kacsalábon forgó palotád legyen, de gondolom nem drogpénzből élsz – jegyzem meg, bár a reakciói alapján beletenyereltem valami szaftosba. - Ahha, szerencse – bólogatok magam elé, aztán tudálékos fejjel szívok egy mélyet a bagómból. - Oké, oké, nem kell ennyire magadra venni – legyintek egyet, amikor a válaszát követően visszavágással kínál. Nem mintha különösebben a szívemhez kapnék tőle, mondjuk aranyos, hogy azt hiszi, nálam nincsenek fiatalabbak, akik életfogytig tartó vakációt intéztek maguknak.
- Ahogy olvasható az önéletrajzomon – bökök az állammal a hátsója irányába – nem vagyok annyira fiatal. Az ősöket figyelembe véve már ki is jöttem a korból – horkantok fel, majd egy utolsó slukkot követően elnyomom a falon a bagómat, a csikket pedig a korábbi kavics után pöccintem.
- Szóval tényleg papírozni akarsz? - fordulok felé egy szemöldökvonás kíséretében.

zene: Sitting on top of the world xx credit: •

Az egyedüli szép ebben a csillogásban, amiben élek az, hogy úgy tehetek, mintha lenne bármiféle hatalmam bárkivel szemben is, holott a férjem nélkül aligha lennék több, mint ez a Lambert fiú. Annyi külömbséggel, hogy az én sorsom talán valami apácáknak való zárka lett volna, szóval ennél még mindig jobb egy 25 évvel fiatalabb férfi feleségének lenni, akinek még a fia is idősebb nálam, ráadásul a fiatalabbik Delgado férfival sokkal jobban is érzem magam, mint ahogyan az illendő lenne. Úgy gondolom, hogy a magam módján én is épp elég nagy bűnbe estem, bár engem nem valószínű, hogy lecsuknának ezért, viszont pillanatok alatt véget érhet az álom, amibe csöppentem. Már annyira megszoktam, hogy másnak mutassam önmagam a külvilág felé, hogy nem is esik nehezemre az újdonsült alkalmazottam előtt sem a makulátlan szerepét eljátszanom, aki meg van elégedve önmagával és az életével is. Ja... mondjuk, ha egy film főszereplője lennék, és tudnám, hogy happy end lesz ennek az egésznek a vége, akkor talán valóban élvezném ezeket az Isten adta lehetőségeket. De így csak megmaradok a szerepem melett, az álarcom mögé rejtőzve. Már egyébként is egyre jobban megy.
- Tulajdonképpen neked mi is a problémád Bobyval? Ugye tudod, hogy munkatársak lesztek...? - mondhatnám, hogy mulatságos ahogyan rá van akaszkodva ennyire valakire, akit nem is ismer, de egy kicsit most már kezdek aggódni Boby miatt, simán kinézem ebből a másikból, hogy képes lenne este megvárni szegényt és ellátni a baját. Lényegében a semmiért. A múltamra és az apámra vissza gondolva, nem igazán szeretem az erőszakot, néha önkéntelenül annyi is megrémiszt, ha valaki csak felemeli a kezét, viszont azt beismerem, hogy van olyan, hogy első látásra valaki valakinek nem túl szimpatikus. Ezzel nincs is semmi baj, de nem örülnék, ha az alkalmazottaim egymás torkának ugranának akár itt, akár munkán kívül.
- Én nem nevezném ezt szivatásnak. Inkább csak megtréfáltalak. Azért a kettő nem ugyanaz. De valld be, hogy tetszik ez neked is a lelked mélyén. - ismét felnevetek, mint valami dilis, aki örül annak, ami a lába között van, de ezúttal csak egy rövid időre, mert kövezzenek meg érte, ha akarnak, de az elmúlt hetek óta ma szórakoztam a legjobban lényegében a saját nyomoromon. Semmiképp sem az övén, bár egyértelműen kettőnk közül Ő van nagyobb bajban. Én is, csak azt luxus körülmények között élvezhetem. Senki el nem tudja képzelni, hogy mennyire szeretnék szembe menni mindenféle elvárással és egy vendéglőben kézzel enni, vagy turkálóban vásárolni meg valami idétlen, gagyi szettet, amiben csak az tetszik, hogy le van árazva, de valószínűleg sosem venném fel, vagy csak úgy, busszal menni dolgozni, mert nincs pénzem taxira, és.... normális, átlag életet élni. Szóval nagyon is jó érzéssel tölt el valami mást mutatni magamból, még ha én magam sem igazán értem, hogy mi is az egésszel a célom. Sosem volt egyébként titok, hogy vonzottak a veszélyes alakok és helyzetek. Sokkal izgalmasabbak, mint azok az öltönyös sznobok egy egy koktél partyn, ahol mindenki azzal van elfoglalva, hogy jóval nagyobb embernek mutassa magát, mint amekkora valójában.
Megkönnyebbülök azonban, hogy a Lambert kezében lévő cigi nem kerül meggyújtásra, mert attól, hogy nem szeretem a főnökasszony szerepét betölteni, még díjjazom ha betartják a szabályokat.
- Nagyon szeretnél durcásnak látni? - kérdem értetlenül, bár természetesn nem hiszem el, hogy ez egy tesztelés akart volna lenni. Éppen ezért könyökölök fel az asztalra és lobogtatom meg látványosan előtte mind a tíz ujjamat, hogy a nagy, rózsaszínre festett körmeimmel megismekedjen, egyenlőre csak távolról. Na jó... én tényleg nem tudok sem szigorú, sem agresszív lenni, de ez nem jelenti azt, hogy ha muszáj lenne ne tudnék ki állni magamért. - Oh, szóval úgy... oké, értettem. És köszönöm a tanácsodat, de egyenlőre nem tervezek elköltözni sehová. - ha költöznék sem lenne semmim, amit magammal vihetnék. Persze ezt csak gondolatban fűzöm hozzá, hiszen minden, amim van, az azért lehet, mert a férjem megteheti, hogy bármit megvegyen. Nem azt mondom, hogy nem megy jól az üzletem, ami hivatalosan az én nevemen van, viszont ha valamiért mégis odáig jutnánk, hogy külön váljunk, lenne bennem annyi büszkeség, hogy azt is vissza adnám, mert semmivel mentem hozzá, és  azzal is távoznék.
- Nem áll szándékomban lelövetni senkivel. Még... - forgatom meg a szemeimet, mintha ismernék én olyan embereket, viszont valamiért szeretném, ha tartana tőlem, bár be kell látnom, még egyenlőre nem igazán néz ki úgy, mintha ijesztőnek találna. Ezt fordítva én sem gondolom, addig legalábbis, amig nyüzsgés van körülöttünk. Nem tudom, hogy annyira bízhatnék-e benne, hogy bármikor bárhol kettesben merjen maradni vele. Na és ha neki van fegyvere? Áh...kizárt, hogy olyan céljai lennének, hogy ártson nekem. Szerintem csak jó útra szeretne lépni, ami valljuk be: nem hiszem, hogy könnyű lesz. Odakint a kérdésemre feltett válasza sem győz meg igazán, így csak csendesen sóhajtok bele a levegőbe és fintorgok egyet azon, ahogyan a vágyát kielégítve gyújtja meg a cigit, ami valljuk be, hogy undorító egy hobbi. Bár még mindig jobb, mint az, ha valaki az alkoholtól bűzlik.
- Ha a helyzet úgy hozná, miért is ne? Nem szégyen a munka. - vonom meg a vállamat rezzenéstelen arcot vágva, de véletlenül sem nézek rá, csak előre egy képzeltbeli pontot bámulva, hiszen így sokkal könnyebb megtartanom a magabiztosságomat. Nem születtem én sem arany kanállal a szájamban, így tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sok ember verejtéket izzadva kell, hogy dolgozzon azért, hogy a mindennapija meglegyen. Bár mindenki azt gondolja, hogy a pénz miatt mentem férjhez, és, hogy egy felkapaszkodott kis liba vagyok, de mindez már régen hidegen hagy. A valóságot elég, ha a férjem és én tudjuk.
- Tőlem megkapod az esélyt. De csak egyetlen egyszer! Nagyon remélem, hogy nem fogok csalódni benned. - túlzás lenne azt mondanom, hogy bizalmatlan lennék, én szeretem minden embernek megadni a lehetőséget, és nem csak ha munkáról van szó, viszont nagyon nehezen bocsájtok meg, ha egyszer valaki átver. Bár nem látom még egyenlőre, hogy hogyan működhetne a közös munkánk együtt, de azért reménykedek abban, hogy kellemes meglepetést fog okozni. A megegyzése azonban annyira váratlanul ér, hogy azt is elfelejtem közben, hogy még mit is akartam hozzá fűzni a korábbi monológomhoz. A fejem oldalra fordítva pillantok rá, és mióta csak szóba álltunk egymással, most először fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak. Pedig szeretek beszélgetni.
- Mióta van korhoz kötve az, hogy saját éttermed lehessen? - kérdezem végül, hiszen nem nagyon tudom, hogy mire is akar kilyukadni pontosan, de ha a figyelemelterelés volta  célja, akkor sikerrel járt. - Mondjuk úgy, hogy szerencsém volt. - ez részben igaz is, és sokkal könnyebb is kimondani, mint azt, hogy egy annyi idő férfi elesége vagyok, hogy akár az apám is lehetne. Nem mintha épp neki lenne joga elítélni, de akkor is.
- Most akkor mondjam azt, hogy te is túl fiatal vagy ahhoz, hogy börtönökből járkálj ki és be? - vágok vissza aztán, holott halvány ibolyám sincs, hogy hány éves lehet. Nem is igazán szoktam én azzal foglalkozni, hiszen az csak egy szám, és igazából nincs is túl sok jelentősége. De nagy kár egyébként, hogy iylen fiatalon megpecsételte az életét, ez már az egész útja során végig fogja Őt kísérni. Azonban ez sem rám tartozik természetesen.     

Every day's a new day

On the edge of darkness

Ijesztő történet. Horkantok egyet, ahogy rájövök, míg valakinek azok az ijesztő történetek a kicseszett mindennapjai, másoknak csak mesék, amikkel a gyerekeket rémisztgetik. Minket azzal tartottak sakkban az őseink, hogy ha nem tanuljuk meg végre, hogyan kell rendesen zárat feltörni, úgy járunk, mint a három házzal odébb élő Adams, akit akció közben kapcsolt le a kirabolandó épület tulaja, és ellőtte a lábát egy shotival. Itt, flanc falván pedig el tudom képzelni, hogy a félemlítések valahogy úgy szólhatnak; írd meg a kurva házi feladatodat, vagy a bronxban kötsz ki. Mínusz a káromkodás.
- Nem is nádszálvirágoknak való – vonom meg az egyik szemöldökömet, de mielőtt még magára vehetné a megjegyzést, jelentőségteljesen elpillantok Boby felé. Hiába, megnyerte magának az ügyeletes áldozat szerepet a Schultz-féle kiképző iskolában, és még kifejezetten erőlködnie sem kellett hozzá. Nincs különösebb okom arra, hogy kitüntetett figyelemben részesítsem, de soha nem is volt szükségem indokra ahhoz, hogy valakit kipécézzek magamnak. A rohadékok ezt csinálják, mióta világ a világ, mert ha nem te csinálod, veled fogják csinálni. Természetes, mint a levegővétel.
- Nemrég arról papoltál, hogy mennyire fontos kedvesen bánni másokkal satöbbi satöbbi. Ahhoz képest szereted szívatni az embert – jelentem ki megadóan, mikor közli, hogy a biztosnak hitt munkám éppen olyan ingatag lábakon áll, mint a háta mögött sertepertélő üdvöskéje. Máskülönben rá kell jöjjek, ez is egy olyan hozzáállás, ami rohadtul távol áll tőlem, mármint, hogy a szavaknak nincsen erejük. Odahaza, amennyiben lebeszélünk valamit, az úgy is van, senki nem ír szerződést arra, hogy x gramm fűért kétszázat fizet, legfeljebb, ha megszegi valaki a feltételeket, néhány törött csonttal lesz gazdagabb. A kibaszott papírt is szét lehet tépni, mitől lesz nagyobb hatalma? Oké, Delgado asszonyság biztos nem tudna elgyepálni megtorlás gyanánt, de a felbérelhető emberek iparága virágkorát éli… - Ehh, ha valamiben jó vagyok… - mormogom el az orrom alatt, miután félig-meddig megnyugtat a pozícióm felől. Ám ezzel sem hazudok, egyrészt az esetek többségében én is jobban szeretem az egyenes viselkedést, másrészt hiányzik belőlem a szűrő, ami meggátolna bizonyos gondolatok és meggyőződések kiböfögésében. És ez így van jól, mert biztosan felrobbannék belülről, ha mások érzékenységét féltve nyeldesném a kurva békákat.
Talán ez az oka annak is, hogy halálos nyugalommal gyújtanék rá az étterem kellős közepén, de elnézve Cosi- Főni arckifejezését, aztán meg hallva a fenyegetését, behúzom a nyakamat, és leteszek eme szükségem azonnali kielégítéséről. Nem, egyelőre nem akarom, hogy pipa legyen, még ha biztosra is veszem, hogy ezzel a baba pofival extra vicces lehet tombolni látni. Mint például, amikor azok a macskaméretű kutyák csaholnak, és közben pattognak a röhejesen tömzsi lábaikon.
- Csak teszteltelek – bököm ki fapofával, elmismásolva a kis botlásomat. Nem vagyok túl jó a szabályokban. - De jah, nem volt semmi vérengzés. A fuvarozós munkánál sem. Annyit mondok, ha valaha költözni akarsz, ötször csekkold le a céget, ha viszont akarod látni a drága holmijaidat – mosolyodok el elégedetten, mert nem fogom tagadni, az volt az egyik legmesteribb ötletem a múltban. A gazdag pöcsöknek vagy biztosítva van a cuccuk, vagy nem esik nehezükre pótolni a cicoma bútoraikat, szóval még csak azt sem mondhatja senki, hogy tönkretettem volna bárki életét. A boldog békeidőkről viszont egykettőre a „közel”múltra terelődik a témánk fonala, és azt bármilyen kemény fából is faragtak, nem tudom olyan könnyedén fél-vállról venni. Nem azért, mert a munka nem egyezett volna az értékrendjeimmel – nem sok van –, hanem mert ott először az életben rájöttem, hogy egyesek nagyon nem szarral dobálóznak.
- Adott volna – igazítom ki. - És ha nem kell közben attól tartanom, hogy keresztbe lövik a fejemet, azt hiszem, meggyőztél kevesebb pénzért is – vigyorgok rá lazán, mintha semmiségekről csicseregnénk. Mióta az eszemet tudom, a fegyverek és a lövések hangja az életem részei voltak, nem egyszer ki is lyuggatták a lábamat vagy a karomat, de ott valami teljesen más szarságot kellett átéljek. Nem, köszönöm, abból még egy kört nem kérek. Legalábbis most még így gondolom.
Rám fér egy bagó, főleg, hogy rávett a dalolásra a múltamról, éppen ezért hálás vagyok neki, amikor kevesebb lelkesedéssel, de belemegy abba, hogy kint folytassuk a csacsogást. Nem akadok fenn azon, hogy nem a főbejárat felé vesszük az irányt, sőt, igazából megkönnyebbedik a mellkasom, amiért nem a nyüzsgést kell hallgatnom és figyelnem, amíg megalázkodom egy szaros munkáért. Szó se róla, jó fejnek tűnik leendő-Főni, de véges az időtartama annak, amit a magamról történő picsogással hajlandó vagyok eltölteni, főleg mások füle hallatára. Mély sóhajjal dőlök csakugyan a falnak, megtartva magunk között a távolságot, hisz az imént olyan fejet vágott a dohányzás gondolatára, mint akinek ciánkapszulát kínáltak, aztán végre-valahára rágyújtok.
- Fogjuk rá, hogy szeretnék – a diplomatikus válasz mellett teszem le a voksom, miután kieregettem a magasba egy adag füstöt. Meg van bennem a hajlandóság, nem akarom elcseszni az esélyeimet sem, de valahol a zsigereim mélyén úgy érzem, ha fejen állva pörögnék, sem tudnék ebbe az életbe maradéktalanul beleszokni. Mi sem ékesebb bizonyíték erre, hogy a pasi, akivel dugok egy nagyjátékos bűnöző, és már is belementem vele egy kisebb munkába. Igaz, az még azelőtt volt, hogy betévedtem volna a Delgado étterembe, és valaki komolyan el nem kezdte volna fontolgatni a felvételemet. Ugyanakkor kit álltatok, Vöriért ölni is tudnék... - Te boldogan lecserélnéd az éttermedet egy mosogatói állásra? – billentem felé a fejemet, hogy szemrevételezzem, miféle érzelmek suhannak át a vonásain. Lehet itt fogja azt mondani, hogy akkor köszöntem, viszlát, de ő kért őszinteséget, én meg nem fogok disney mesét költeni azért, hogy azt hallja, ami neki jobban tetszik. - Mindenesetre hajlandó vagyok megpróbálni, mert se a golyó a fejembe, se még tíz év börtön nem tűnik csábító ajánlatnak – rándítom meg a vállaimat, újabb slukkal edzve a tüdőmet. A cipőm orrával közben odébb rúgok egy árva kavicsot a betonon, ami a szemközti kukának koccan - valamivel le kell vezetnem a feszültséget, ami a dohány ellenére egyre csak gyűlik bennem, míg higgadtságot erőszakolva magamra válaszolgatok a találós kérdéseire. Ellenkezik a nem létező vallásommal az, hogy magamról picsogjak, mint valami vénasszony, de asszem valamit valamiért...
- Amúgy meg elég fiatal vagy egy saját étteremhez – bököm ki hirtelenjében a kérdés-kijelentést, taktikusan terelve magamról a szót. Jöhet bárki a tisztességes polgári élettel, meg a munka szentségével, viszont a kibaszott nyakamat tenném rá, hogy nem önerőből húzta fel mindezt. Szóval az egyik szemöldökömet megemelve nézek rá ismét, mert Amerikában vagyunk, hadd izzasszam meg én is a főnököt. Egyenlő jogok meg ilyen faszságok.

zene: Sitting on top of the world xx credit: •

Végre sikerült meghoznom egy olyan döntést, ami annak ellenére, hogy nem vagyok benne biztos, hogy jó, de elképesztő lázba hoz. Látok valami kihívást az új alkalmazottamban, és én akarok lenni az, aki majd megpuhítsa a látszólag fekete szívét. Azt nem mondom, hogy szeretném jó modorra nevelni, mert nagy valószínűséggel már benne van abban a korban, hogy nem lehet megváltoztatni, nem is az én feladatom, nekem bőven elég, ha bebizonyítom a világnak, hogy a szétcsúszott emberek is megérdemelnek mindig egy esélyt ahhoz, hogy normális életet élhessenek, és nem kell mindenkinek megalázkodni a nagyobbak előtt. Lényegében nem is különbözünk olyan sokban egymástól, hisz én is csak a szerencsémnek köszönhetem azt, hogy részese lehetek ennek a világnak, bár hazudnék ha azt mondanám, hogy néha nincs ki vele a nemlétező tököm is. A gazdagság és fényűzés igaz, hogy csábító, de szabadon szárnyalni még mindig sokkal jobban szeretnék, mint annak a világnak a részese lenni, ahol ilyen sok elvárásnak kell megfelelni. Még csak azért is akarom Őt, hogy szembe menjek a szigorú szabályokkal. Hisz ezen a környéken sokkal megszokottabb a művelt civilizáció, bár akadnak kivételek.
- Igazából ez nem is olyan rossz ötlet. Bár elég sok ijesztő történet kering arról a negyedről. - nem mintha félős lennék, nem olyan könnyű rám ijeszteni, de ha láthatnám a férjem arcát miközben feldobom neki ezt az ötletet, már azért megérné. Az én szememben egyébként sincs külömbség ember és ember között, mindössze csak vannak szerencsésebbek és kevésbé azok, nekem volt lehetőségem mindkettőt megtapasztalni, és inkább erősíteném továbbra is az előbbiek táborát, mint vissza kényszerüljek a beteg elméjű apám mellé. Ha szerencséről beszélek, akkor egyáltalán nem a pénz az, amire gondolok, az csak szükséges jó mellé. Sokkal inkább a nyugodtság az, ami eszembe jut. Hiába nem szeretek a sznob gazdagok közé tartozni, azért még mindig jobb, mint templomba járni minden egyes kicseszett napon. Egy széles mosollyal adom a tudtára, hogy jól döntött, hogy nem szeretne bosszantani, bár azt hiszem, hogy nem az a fajta ember, aki csendben tudna maradni, ha nekem épp havi bajom van és a bennem lévő hiszti felsokszorosodik, az miatt pedig ok nélkül is bele tudok kötni még az élő fába is. Erről mondjuk Boby többet tudna neki mesélni, talán egyszer jóban lesznek ahhoz.
- Még most sem teljesen vettelek fel. Csak szóban. Az meg ugye elszáll. - emlékeztetem ismét egy pimasz mosollyal miközben végig futom tekintetemmel a meggyötört papírt, hogy aztán az csak azért is a zsebembe rejtsem. - De szerencsédre sokkal jobban szeretem az őszinte viselkedést, mint a megjátszottat, szóval nagy esély van arra hogy hivatalossá tegyük azt papír formájában is. - nyugtatom meg, megrebegtetve szempilláimat, mert piszkosul élvezem, hogy az én kezemben lehet a hatalom, és bár kedvem lenne még egy kicsit idegelni mielőtt megírjuk a szerződést, viszont túl érzékenynek tűnik ahhoz. Nem szeretném, ha dühében el menne. Mondjuk az önéletrajzát nem adom vissza semmiképp, abban bízva, hogy lusta újra írni azt. Mivel kíváncsi vagyok, így a kérdésére csak bólintok, miközben a pultot megkerülve, vele az oldalán foglalok helyet egy csendesebb asztalnál, felkészülve arra, hogy elmondja a történetét, holott egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy tényleg hallani szeretném-e. Mivel, hogy börtönből szabadult, gondolom nem élt eddig mintapolgár életet. Türelmetlenül várom, hogy végre bele kezdjen a mondókájában, azonban az elővett cigi láttán, rögtön a magasba emelkedik a szemöldököm. Nem tudom, hogy mennyire tűnt fel neki, de... ide az emberek enni járnak, szóval nagyon nem lenne tanácsos elvenni az étvágyukat azzal a büdös bagóval. Így az arcvonásaim is megváltoznak, és egyáltalán nem azért, amit végül mond, hanem amiatt, mert félek, hogy meg is gyújtsa azt a mérget a kezében, ezért próbálok szigorúnak tűnni, pont olyannak, aki leharapja a fejét, ha megszegi a szabályt. A falra is ki van tűzve, hogy tilos a dohányzás, bár nem hibáztatom azért, ha nem olvasta el, hiszen ha valahová megyek, ott nekem sem szokásom olvasni a falon lógó hülyeségeket, viszont, azt mindenki tudja, hogy ilyen helyen nem szokás ezt tenni. Az már más kérdés, hogy nem mindenki szereti a szabályokat be tartani.
- Legalább nem embert öltél. - próbálom még mindig lazán venni, hisz minden hibánál van sokkal nagyobb bűn is, majd megfeszülök, amint a gyújtó is elő kerül. - Viszont, ha azt a cigit meggyújtod, akkor én nagyon pipa leszek. - figyelmeztetem, és szinte látom magamat kívülről, mint a rajzfilmekben azok a sárkányok, amelyeknek a fülük is füstöl, ha dühösek. Végül aztán megkönnyebbülten sóhajtok egyet, amint a szájából ki kerül a cigi, és felvont szemöldökkel figyelem miközben azért tovább hadonászig azzal a kezében és úgy beszél. Ha Tyson hallaná a történetét valószínűleg elkergetné, mert szerinte a rossz alakok nem tesznek jót az üzletnek, de szerencse Ő nincs itt, engem meg nem érdekel annyira az üzleti élet, hogy ilyesmiken akadjak fenn.
- Hát lehet, hogy én nem tudnék annyi pénzt adni, amennyit az a "munka" adott. - nem mintha tudnám, hogy mennyi az annyi, de gondolom az emberek azért választják azt az utat, mert nem akarnak minimál bérért dolgozni, meg hát valószínűleg sokkal izgalmasabb is, mint tisztességes úton meggazdagodni. - Ha már ennyire leesett a nikotinszinted... - forgatom meg a szemeiemet, majd egy mutrával rázom meg a fejem. Nem dohányzom, még a szagja is irritál, viszont ha dohányoznék sem kérném azt, ami az előbb a szájában járt. Azért annyira nem hiszem, hogy lesz szoros a kapcsolatunk, hogy nyálat is cseréljünk. Látványosan még meg is borzongok, de aztán felállok a helyemről, hogy a kedvében járva menjünk ki a friss levegőre, de azért az asztaloktól is távolabb irányítom, az üzlet hátsó bejárata felé, amelyet az alkalmazottak használnak, hisz az emberek étvágyát továbbra sem akarom elvenni.
- Szóval, Lambert... szeretnél a tisztességes útra lépni tényleg? Vagy csak kell egy tökéletes álca ahhoz, hogy tovább folytasd azt, amiben a rendőrök megakadályoztak? - kérdezem még mindig kíváncsian, miközben neki dőlök az épület falának. Remélem hamar elszívja, mert direkt az miatt nem akartam az irodámba menni, hogy ne legyünk teljesen magunkra, itt meg épp úgy vagyunk. Még ha nem is tűnik olyannak, aki nőket bántana, azért mégis csak a börtönből szabadult, én meg nem ismerem ennél jobban. Mindig szeretem az emberekben megkeresni a jót, hisz az mindenkiben ott lapul valahol... még azokban is, akik gondosan rejtik el.    

Every day's a new day

On the edge of darkness

Általában a legcsekélyebb szégyenérzet sem szorul belém, és úgy érzem, nem is ma fogom elkezdeni a körmeimet rágni azért, mert valami olyat csináltam, amit az átlag emberek nem szoktak. Példának okáért pultot verve követelni munkát magamnak. Nem is csapkodtam annyira, éppen csak, hogy felkeltsem Boby figyelmét, aki bizonyára épp csodaországban járt a fejében, nyálazva a sok mélyen dekoltált csöcsösre a kajáldában. Nem hibáztatnám egyébként, szemeim nekem is vannak, és ha nem töltené ki valaki más a gondolataimat, talán még le is szólítanám az egyiket, bár van egy olyan érzésem, hogy itt a „dugunk?” kérdésre széttárt lábak helyett egy pofon lenne a válasz. Voltaképpen kezdem megérteni, miért olyan Bobalfasz, amilyen, és egy pillanatra meg is szánom.
Mélyen ívelő gondolataim közül a mellettünk húzódó sorban álló plázacicák hangos kacagása ránt fel, és nem tudom elkendőzni a fintort, ami a képemre ül, szembesülve a kidekorált képükkel és a lufira töltött szájukkal. Ehw.
- Nyitnod kéne egy éttermet a bronxban, sok ilyennel találkoznál – fordítom vissza a figyelmemet Főnökasszonyra, aki próbál komolynak mutatkozni a látszat érdekében, de ez a vonat már elment ott, amikor jóízűen kezdett kacagni a nyomoromon és a szerinte mesteri átverő mutatványán. Rendben, elismerem, hogy nem volt ócska húzás a részéről, sőt, ha valakit igazán meg akar ismerni, a lehető legjobb oldalról közelítette meg az interjút, de ettől még nem fogok jobb képet vágni hozzá - örülök, hogy egyáltalán ide eljutottam. Munkakeresés... Onkel tuti képen röhögne, aztán leosztana egy sallert, hogy észhez térjek. Vagy kettőt, biztos ami biztos alapon.
- Nahh, megvagyok – legyintek egyet kényesen, elismételve a válaszomat azzal a kivétellel, hogy ezúttal nem a rizsfelfújtat, hanem az idegeinek edzését passzolom. Ennyire hülye még én sem vagyok, hogy az ölembe hulló csoda-esőt elbasszam valami baromsággal, ami még az egómon se növelne, nem hogy a farkamon.
- Az akkor volt, amikor még nem vettél fel – mormogom megadóan, hagyva, hogy kedvére olvasgassa azt a sok baromságot, amit összeszedtem az önéletrajzomban. Legalábbis akkor, amikor írtam, soknak tűnt, nem volt elvégre egyszerű kiötletelni, drogcsempészés helyett milyen fedőnevet alkalmazzak; pizza házhoz szállítás? Hamburgerszósz fuvarozás? A költöztető céges átverésre IKEA bútorszállítás? Kellett egy spangli, amíg megszállt az ihlet, és ennek ellenére sem lett több az egész így utólag ránézve, mint rohadtul siralmas vázlatpontok összessége.
- Biztos hallani akarod? - forgatom meg a szemeimet, utalva rá, hogy nem feltétlen lesz a kedvére való, noha kénytelen vagyok igazat adni neki, én is rühellem, ha valaki elkezd valamit motyorászni, aztán meg félúton bekussol, mintha tudnom kéne, miről beszél. Nem vagyok gondolatolvasó, más kérdés, hogy az én esetemben célozgatás helyett kizárólag a csúf igazságot igyekeztem elharapni még azelőtt, hogy elbasznám az esélyeimet. Jézus ereje, mikor lettem ekkora picsogó liba? Ha a börtön negatív hatásairól beszél valaki, biztos nem erre gondolna elsőként, de bennem valami határozottan megtört az ezredik pletykadélutánt követően.
Óhatatlanul befeszülök, amikor végre a lényegre térünk, és elhagyja a száját az a bizonyos „csináljuk azt, hogy…” Biztosra veszem, hogy a következő kijelentése az lesz, sétáljak ki szépen az ajtón és felejtsük el egymást, vagy rosszabb esetben hajtogassam össze az igazoló papíromat, és dugjam fel a seggembe, ehelyett viszont kávéra invitál. Én meg úgy pislogok rá, mint egy retardált hal, de miután feldolgozom, hogy nem rúgott ki azzal a lendülettel, ahogy felvett, megereszkedett vállakkal sétálok utána. Nem válaszolok rögtön a kérdésére, így haladás közben elég kényelmetlen lenne, főleg, hogy néhány burzsuj seggfej rögtön felkapja a fejét a börtön kifejezésre.
Azután sem kezdek rizsába, hogy leültünk a sarokba, valamivel távolabb a zsibongó emberektől, amiért kifejezetten hálás vagyok. Kezdett felszökni a cukrom, szóval azt teszem, amit ilyenkor minden esetben; előbányászom a farzsebemből a bagómat, és kihúzok egy szálat belőle.
- Emlékszel arra a poénra, hogy van gyakorlatom a szajré szállításban? - pillantok fel rá egy momentum erejéig, mielőtt a szám sarkába csippenteném a cigit. - Nem poén volt – közlöm hűvös közönnyel, előbogarászva a gyújtót is, ám, mikor már készülnék rágyújtani, feltűnnek az arcán végigfutó érzelmek. Úgy sejtem, flanc-falván már füstölni is bűn, bár lehet a drogszállítás az, amin megakadtak a fogaskerekei. Így vagy úgy, de egy sokadik, megadó sóhajjal kiszedem a számból a csikket, és azzal hadonászva folytatom a pofázást. Ugyanis érzem, ennél több körítésre lesz szükségem ahhoz, hogy ne penderítsen ki két lábbal. - Egy utolsó nagy munka lett volna, sok pénzért. Tudod, hogy megy ez – legyintek. - Nem mehetnénk ki? Rá kell gyújtanom – nyögöm ki, az asztal alatt ugráltatva a lábamat, mint egy rossz drogos. - Ha dohányzol, a vendégem vagy – emelem meg felé a cigit kegyesen, persze nem azt kínálnám neki, amit már jól összenyálaztam, csak az érthetőség kedvéért mutogatom. Mintha lehetne máshogy érteni...

zene: Sitting on top of the world xx credit: •

Sokkal könnyebb úgy magabiztosságot színlelnem, hogy nem kell önmagam legyek. Nem mintha tudnám, hogy milyen is vagyok valójában. Olyan semmiképp sem, amilyennek nevelni próbáltak, viszont ezt az életet sem érzem úgy, hogy igazán nekem való lenne. A gazdagság és az azzal járó szépségek ugyan minden nő álma, viszont így, hogy benne vagyok már látom annak a ridegebb oldalát is. A folytonos megfelelési kényszer és a rádöbbenés, hogy sehová sem tartozok, néha megnehezíti a helyzetemet, mégsem vagyok elég erős ahhoz, hogy kilépjek belőle. Mert van valaki, akiért érdemes minden egyes napot végig mosolyognom és eljátszanom a már megszokott szerepemet. Igyekszem azon lenni, hogy az emberek még mindig annak az ártatlan nőnek lássanak, aki akkor voltam, amikor 21 éves koromba be léptem ebbe a világba, de az igazság az, hogy talán még a pult másik végében lévő férfi is makulátlanabb hozzám képes. Mert bizony, ha egyszer megtapasztalod a bűn keserédes ízét, akkor abból nehéz vissza találnod önmagadhoz. Mégis olyan szívbőljövően tör fel belőlem a nevetés abban a percben, hogy tudatosul bennem, hogy milyen jól sikerült a poénom, hogy ráeszmélek arra, hogy már csak ezért is érdemes volt felkelnem ma. Még eldönteni sem igazán tudom, hogy van-e bármiféle haragja az irányomba, amiért ennyire a csőbe húztam, mégis mutató ujjam az ajkam elé emelve jelzem, hogy befejeztem a kacagást, de nem tehetek azonban arról, hogy az a pimasz mosolyom azért továbbra sem tűnik el rólam. Be kell, hogy ismernem, hogy igazán rendhagyóra sikeredett ez az interjú, de egészen biztos, hogy a lelke mélyén Ő is mulatságosnak találja, csak valamiért olyan, mintha valamiféle szigorú és durcás maszkot tartana maga előtt, nehogy véletlenül lebukjon, hogy tud jófej is lenni. Nyílván sokkal könnyebb az embereket terrorban tartani, bár az a rossz hírem van, hogy engem már a legelején sem igazán ijesztett meg. Mondjuk erre azért rásegített az is, hogy a jelenlétemben nem csapkodta a pultot.
- Nem mintha te nem lennél furcsa munka kereső. Már egy ideje magaménak mondhatom ezt a helyet, de nem találkoztam még olyannal, aki a pultot csapkodva, az alkalmazottakat fenyegetve szeretne közénk tartozni. - emlékeztetem arra, hogy a memóriámmal bizony baj nincs, de éppen ezért is alakult ki már a kezdetkben az a kép, hogy Őt mindenképp alkalmazni fogom. Kell valaki, aki feldobja itt a hangulatot, és aki miatt valószínűleg sok rosszalló megjegyzést is fogok kapni, de... ez lényegében pont nem érdekel. Néha érdemes őrült döntéseket hozni, mert azokból szoktak a legjobbak kisülni. Látom, hogy nem nagyon ijeszti el a fenyegetőzésem - amivel esküszöm mindig próbálok a lehetpő legszigorúbbnak mutatkozni -, így csak legyintek végül, hiszen az sem igazán ijesztette el, amikor azt próbáltam bemesélni neki, hogy a főnök igazából egy alkalmazottai felett zsarnokoskodó, agresszív valaki, akkor nehogy már épp tőlem legyenek rossz éjszakái.
- Valóban? Hát akkor csak tégy próbára... - igyekszem még mindig megmaradni a szigorú vonalon, kicsit még el is komolyodok - mert ezt teszi egy főnök -, és immár az önéletrajzával a kezemben próbálkozok a neve kibetűzésével, áldott egy szerencse, hogy kisegít. Néha a vezetéknevekkel szoktak problémáim lenni, főleg ha először találkozok azzal. Hát senki sem lehet tökéletes.  
- Biztos, hogy nem adom vissza, Lambert Schultz. Hisz nekem hoztad nem? - vonom fel a szemöldökömet és makacsul a fejemet is megrázom mielőtt vissza térnék a papír tartalmához, mintha olvasnám azt, holott engem nem igazán vonzanak az ilyen formális hülyeségek. A lapról azért néha felé is pillantok még mindig jól szórakozva a kialakult helyzeten és azon, hogy milyen kis naív volt, és esküszöm, ha nem lennék abban biztos, hogy dühében nem ront neki valakinek, akkor megcsípkedném még az arcát is, csakhogy még jobban kifejezzem, hogy mennyire gondoltam komolyan azt, hogy cuki.
- Ha? Kérlek fejezd be a mondatot, ha már neki kezdtél. - szólok rá még mindig barátságosan és határozottan nem úgy, mint egy főnök - brrr - , de tényleg nagyon utálom, ha valaki mond valamit, aztán azt nem fejti ki. Kívéncsivá tesz, és ha kívéncsi vagyok és nem kapom meg a megfelelő válaszokat, akkor esküszöm, hogy még aludni sem tudok. Szóval nagyon remélem, hogy nem fog velem mindig ilyen rébuszokban beszélni, mert...Ó. Arra nem voltam felkészülve, hogy a tovább lapozgatás közben valami olyan papíron akad meg a tekintetem, amilyennel eddig még sosem találkoztam, a szavai pedig csak még egyértelművé teszik azt, hogy minden bizonnyal a börtönből szabadult. Szuper. Tényleg Ő az én emberem ahhoz, hogy szembe menjek a normákkal. Mert igazából ki nem szarja le? Mindenki követ el hibákat... Ő lehet, hogy már meg is bánta az övét. Mondjuk nem úgy tűnik, de akkor is.
- Na jó... hát akkor csináljuk azt, hogy.. - össze hajtogatom a már amúgy is nagyon gyűrött papírt, be csúsztatom a farzsebembe, majd egy kecses mozdulattal kerülöm meg a pultot, hogy annak a kis ajtaján kilépve, kikerülve az embereket közelebb léphessek hozzá. -... le ülünk valahová egy-egy kávéval és szépen elmondod az önéletrajzodat te. De nem a kamut, amit írtál. - bökök az egyik asztal felé, majd jelzem Bobynak, hogy csináljon két kávét nekünk, bízva abban, hogy Lambert sem akar még mindig megfutamodni. Én télnyleg nem ítélkezem, bár azért az lehet, hogy a véleményem attól fogg függeni, hogy: - Miért is voltál börtönben? - kérdezem, ha már reményeim szerint az egyik sarokban lévő asztal felé tartunk. Az irodámban mondjuk nagyobb lenne a csend meg a béke, de azért nem biztos, hogy ahhoz is lennék elég bátor, hogy kettesben maradjak vele egy elzárt helyiségben.   

Every day's a new day

On the edge of darkness

„Szerencsére azért még sok olyan ember akad, aki tud emberségesen viselkedni.” Fogalmam sincs, mit takar nála az emberségesség. Műmosolyt valami szarfészekben, ahol bérminimumért robotol a többség és amúgy zsigerből utálja az egészet? A csövesek megsegítését? A gazdag gyökerek pénztárcájának tömését, csak, hogy fontosnak érezhessék magukat? Ha nem szarnám le, talán még érdekelne is, ő szerinte mitől különb az a „sok olyan ember” azt leszámítva, hogy a többségben szemernyi őszinteség sincsen, és majd belefeszül a seggük abba, hogy alkalomadtán ne ugassanak le valakit vagy csapjanak oda. Csak azért, mert így a civilizált. Faszom a civilizációba.
Ennek ellenére én is itt állok sorban, mint egy gyökér, várva a feltételezhetően bérminimumért robotolásra és a műmosolyok gyakorlására, mert az alternatíva még nekem sem fekszik. Nem ilyen hamar, nem ilyen frissen. Viszont van egy olyan elképzelésem, hogy másokat nem a börtönélmények ösztönzik az „átlagos” életre. Kinek mi az átlagos persze; nekem már egészen fiatalon úgy kezdődött, hogy a nagybátyámmal és néhány haverjával megfújtunk egy-egy fegyverszállítmányt, a sarki boltot rendszeresen leraboltuk, a környékbéli idiótákat pedig időről időre elgyepáltuk. Néha indok sem kellett, kizárólag a szórakozás hajtott, és a mások feletti uralkodás vágya. Elvégre otthon kizárólag egyetlen módon lehetett túlélni, ha nagyobb seggfej voltál az ügyeletes seggfejeknél. Szóval nekem a bejelentett munkahely még csak fantázia sem volt, hanem egy megvetendő kalitka, amitől minél távolabb akartam tudni magamat. Vicces, így visszagondolva…
Ugyanakkor nem is tűnik olyan távolinak az emléke, amikor a kis sziporka elkezd itt nekem kacarászni azon, mennyire könnyen rászedett. Elhúzott szájjal, megvont szemöldökökkel nézek körbe, és mindenki kap egy fintort, aki ránk mereszti azokat a rohadtul kíváncsi szemeit.
- Jól van, most már abbahagyhatod – morranok fel fél-lelkesen, inkább süllyedve a kín mételyébe, semmint, hogy valódi dühöt mutassak, érezzek. Talán, ha előtte nincs ez a felvezetés, amivel minimálisan, de sikerült megnyernie a szimpátiámat, már rég sarkon fordultam volna, út közben odébb hajítva egy széket is a hatás kedvéért, ám mindkettőnk szerencséjére sikerült elérnie, hogy ne tekintsem közellenségnek. Átcseszte ugyan a fejemet, de nem azért, hogy jót szórakozzon a bronxi barmon, hanem… tudja a bánatos tököm, miért, mindenesetre felvett, és ez azt jelenti, hogy más indokai voltak. Olyanok, amik egy kicsit szélhámossá teszik, és ezért kap egy kibaszott piros pontot.
- Elég furcsa egy főnök vagy – állapítom meg, látva, hogy még mindig széles mosoly húzza a vonásait. Az én képzeletemben a főnökök zöme szemétláda, ki nagyobb, ki kisebb, de egyik sem azért van, hogy az alatta dolgozóknak szebb legyen az életük. Ezzel szemben Topmodell leszekről lepergett minden éles megjegyzésem, nem kapott a szívéhez attól sem, hogy a beosztottját fenyegettem, és mindezek tetejébe még munkát is ajánl. Vagy szereti a kihívásokat, vagy a hátsó helyiségben szervkereskedéssel foglalkozik, és kapóra jön neki egy idióta veséje. Sosem lehet tudni…
Közben azért megvillogtatja a tudását a főnökösködésben is, ám csak újabb szemöldökvonást kap a felém emelt mutatóujja. Végül aztán egy szórakozott horkantás is legördül a mellkasomról, hiszen még mindig nehezemre esik feldolgozni, hogy mi a franc történt az elmúlt percekben.
- Kein problem, Főni – húzom ki a hátamat magabiztossággal, szándékkal kerülve, hogy a keresztnevén, sőt, annak is a becézésén szólítsam. Túlzottan… baráti, olyat én meg nem csinálok. - Bár őszinte leszek, ezek után nehezen tudnál meggyőzni arról, hogy képes vagy szigorú és hisztis lenni – vigyorodok el, de hamar rendezem a vonásaimat, mert nem tudom, mi fér bele neki ezek után. Aztán meg a papírjaimat is vissza kellene szereznem, amelyeknek gombócba gyűrt pozíciója emlékeztet arra, hogy egy egészen csöppet kikeltem magamból az imént.
- Lambert Schultz. Most már visszaadhatod – nyújtom ki felé a tenyeremet, noha nem a levegőben tartom, hanem kényelmesen rátehénkedek a pultra, és azon pihentetem meg a karomat. Ilyen közelségből biztosan nem kerüli el a figyelmét, hogy a „cuki” kifejezésre a nemrég elképzelt szék mellett néhány asztalt is felborítanék. De csessze meg, nagyon kell ez a munka, és ennél jobb forgatókönyvet nem tudnék elképzelni; gyors felvétel, kevés faggatózás a múltról, és egy hozzávetőleg jó fe- normális főnök. - Van benne igazság – vonom meg a vállaimat egy szemforgatás kíséretében, noha egykettőre megszáll a lelkesedés, ahogy eszembe jut egy valid példa. - Az a része például, ahol bútor fuvarozó céget vezettem. El se tudod képzelni, mennyire nem érdekli az embereket, ha-… Khm, tehát van benne igazság – komolyodok el ismét, mielőtt még túl sokat jártatnám azt a lepcses pofámat.
Egy dologról viszont nem hallgathatok. Igaz, valahol reméltem, hogy tovább lapoz a kamu önéletrajzomon, némán szembesül az igazoló papírral, és minden komment nélkül elfogadja a tényt, hogy egy börtönviselt barmot fog a jövőben foglalkoztatni. Csakhogy nem csodaországban élünk, nekem pedig nehéz megállnom, hogy ne kezdjem el a hüvelykujjamat rágni.
- A végén van egy igazoló papír. A hülye pártfogó tisztemnek kell – legyintek érdektelenséget mímelve, a tekintetemet valahol a kivilágított menü-táblákon fixálva.

zene: Sitting on top of the world xx credit: •

Nem is tudom, hogy mit élvezek jobban. Azt, hogy akadt egy lehetőségem arra, hogy egy röpke ideig kiszakadjak a komfortzónámból, és önmagam lehessek, anélkül, hogy bárki is feszélyezve érezné magát a társaságomban, mert egy üzletvezető felesége vagyok, aki nem szeret főnökösdit játszani, vagy inkább azt, hogy a munkára akaró jelentkező férfinek nem csak, hogy arról nincs fogalma, hogy épp a főnökkel beszél, de még elképzelni sem tudnám őt munka közben, ezekről az idétlen kötényekről, akkor nem is teszek említést. De biztos, hogy most már úgy semmiképp sem szeretnék meghalni, hogy azért mégis ne lássam beöltözve úgy, mint a többi munkást itt. Annak ellenére is akarom Őt, hogy amúgy kurvára nem ilyen embereket szoktunk ide fel venni, de mindenképp ez a legcsábítóbb az egészben. Utálom az elvárásokat és igazából sokkal vonzóbb mindig más döntést hozni, mint amit a társadalom megkövetelne. A férjem például nagyon precíz, mindig megvállogatja, hogy kikkel dolgozik együtt, és számára nagyon fontos az emberek megjelenése is, de én úgy vagyok ezzel, hogy pont leszarom, hogy ki milyen. Az én szememben mindenki egyenjogú, és valahogy az, aki szabadabban játszik a szavaival, sokkal őszintébb is, mint azok, akik mindig azt mondják, amit hallani akarunk. Pont az az üzlet vezetés szépsége, hogy hozhatok olyan döntést, amit senki más nem ért rajtam kívül. Bár legtöbbször még én magam sem.
Egyáltalán nem veszek magamra semmit mindabból amit mond, mert ebből a néhány mondatból, ami eddig köztünk elhangzott, úgy sejtem, hogy a természete önmagában ilyen nyers, szóval talán nem kifejezetten engem akart volna sértegetni azzal, hogy ribancnak akart nevezni. - A ri-ről legalábbis nekem ez jutott eszembe leghamarabb. -  Csak egyszerűen ilyen a stílusa. Amit egyébként bírok is. Mégis örülök, hogy javította magát, és végül mégsem mondott semmi olyat, ami sértő lett volna rám nézve, mert biza akármennyire is úgy tűnök, hogy a nyugodtságot rólam mintázták, tudok ám dühös lenni. Még ha ritkán is.
- Te tudod... de nem szeretnék itt bajba kerülni miattad, mert éhesen kell várakoznod. - szúrok azért még egyet oda, mielőtt bele kezdenénk abba, hogy milyen is egy kevésbé állatias viselkedés. Tisztában vagyok azzal, hogy a világunk mennyire el van zülledve, és, hogy lassan egyébként az állatok sokkal odaadóbbak az embereknél, már régen le mondtam arról is, hogy valaha szebb lesz bármi is, vagy történik valami csoda, amitől a világ megváltódik. A csoda az számomra egyébként is épp annyira semmit mondó, mint a nemlétező istenek, bár ebbe inkább bele se mélyülök jobban, mert a jó kedvemet nem szeretném elrontani semmivel.
- Néztem ki... és szerencsére azért még sok olyan ember akad, aki tud emberségesen viselkedni. - vágok vissza szinte rögtön a megjegyzésére, és ezt még mindig nem sértésnek szánom, hiszen nem szokásom ítélkezni senki felett, csak hát nem éppen megszokott módon próbálkozott elérni engem. Még mindig nehezen tudom megállni, hogy ne nevessem el magam azon, hogy fogalma sincs arról, hogy már egy ideje itt állok előtte. Szegény Bobyval amúgy még mindig nem értem, hogy mi a problémája, de inkább jobbnak tartom elengedni az újabb csípős megjegyzését, mert nem akarok én lenni az, aki még nagyobb ellenszenvet vált ki belőle az egyik alkalmazottam felé. Aki amúgy tényleg kicsit csendesebb a többihez képest, de igazán jó ember... na meg jó munkaerő, ami ugye nagyon fontos. Azon viszont eltöprengek, hogy ha férfi lennék, akkor is ilyen jól bírná-e tartani magát. Szerintem Ő az a fajta ember, aki előbb használja az öklét, mint az eszét. Vaaagy... csak úgy tesz, mintha olyan lenne, mert ahogy azt a mondás is tartja: amelyik kutya ugat, az nem harap. Olyan szívesen húznám még egy kicsit az agyát és tartanék neki további illemtanórákat, viszont látva a sértettségét, jobbnak látom, ha végre színt vallok. Tényleg bánnám, ha faképnél hagyna. Nem csak azért, mert még csak azért is szeretném alkalmazni, hogy mindenki fogja a fejét, hanem azért is, mert sértené a női büszkeségemet. A nevetést is csak eddig a percig tudtam vissza fojtani, mert abban a pillanatban, ahogyan az egész arca elvörösödik, és olyan képet vág, mint akit valaki épp fejbe kólintott, muszáj kiengednem magamból mindazt, amit eddig is nagyon nehezen tudtam vissza tartani. A kacagásommal szinte az egész helyiség megtelik, ami miatt több kíváncsi szempár is felént szegeződik, de szólni szerencsére senki sem szól, meg valószínűleg nem is sokan érthetik, hogy mi ennyire nevetséges a számomra. Nem a férfi... félre értés ne essék. Csak maga az egész napom. Írtó érdekesre alakult.
- Valami olyasmi. Bár a főnök szótól a hátamon a szőr is feláll. Szóval, csak Cosi vagyok, aki ennek a helynek a tulaja. - szólalok meg végül, amint sikerül abba hagynom a nevetést, majd vissza húzom az elutasított kezem, még mindig nem megsértődve, sőt szinte fülig érő mosollyal. Ha tudná mennyire fel dobta az egész napomat, büszke lenne magára. Nem pontosan vagyok tisztában a döntésem lényegével, de mindenképp szeretnék neki esélyt adni, olyan kis kitartóan ücsörög már itt mióta, valami nagy pocakos, kopasz főnökre várva, hogy nem lenne szívem elkergetni. De komolyan.
- Ez most tényleg nem vicc. Holnap kezdhetsz is, mint futár, de... csak próba időn leszel egyenlőre, és ajánlom, hogy ne kelljen szigorú, és hisztis főnökké változnom. - emelem még felé fenyegetően a mutató ujjam is, mintha arról lennék híres, hogy bárkinek is csak úgy leüvöltsem a fejét. Oké, hát vannak bizonyos határok, meg feltételek, de nem vagyok én olyan vaskalapos. Értetlenül pillantok rá először, mert nem értem milyen papírról beszél, majd a tekintetét követve fordulok meg. Ja, hogy az, amivel épp kosarat szeretett volna dobni, csak nem jött össze. Oda lépek hát a papír gomolyaghoz, amit szépen kisímitok, bár annyira össze van gyűrődve, hogy nem túl sok mindent látok belőle. Szemeimet hunyorgatva tartom azt magam előtt, miközben vissza sétálok hozzá.
- Lambert Schu...kicsoda? Bocsi de ezt nem tudom kiolvasni. Sem kiejteni. - nézek rá a papírról, mert biza ha már az én felemre dobta, eszemben sincs vissza adni neki. - Tényleg írtál egy önéletrajzot? Ez igazán cuki. Úgy látom komolyan akarod ezt a munkát. De minden igaz is, amit ezen ír? Vagy csak hülyíteni akarsz vele, meg követni a formalításokat? - ha a férjem állna itt és nem én, akkor Őt valószínűleg érdekelné minden is, de engem hidegen hagy, meg unom is az ilyen idétlenségeket elolvasni. Én az alapján szoktam valakit fel venni, hogy az ember mennyire szimpatikus, és nem azért, hogy hány iskolát, meg egyetemet végzett el épp. Könyörgöm... ez nem egy bank. Nem tök mindegy az ilyesmi?  

Every day's a new day

On the edge of darkness

Újabb bosszantó kérdés gördül le az ajkairól, amitől szívem szerint a falba verném a koponyámat, mégis eltűnődök azon, mégis hogyan viselkednék, ha a főnöke csicseregne nekem itt arról, hogy flancos falván miként mennek a dolgok. Hosszú ideje nem volt részem az átlag embereket érintő kommunikációban, noha lássuk be, annak idején sem volt jellemző, hogy burzsujékkal múlassam az időt. Két egészen más világ, ahonnét jöttünk, és míg ő valószínűleg képtelen megérteni, hogyan lehet valaki ekkora tróger, én attól nem kapok szikrát, hogyan lehet valaki ennyire nyájas és birkatürelmű. Ha otthon tépdesném ekként Onkel idegeit, már rég benyomta volna az orromat, és ha rossz kedvében találom, talán még az ajtón is kihajítana. A szüleimnek nevezett baromarcokról meg már ne is beszéljünk, ha apámon múlik, már egy hónaposan kukázott volna. Szó szerint.
Végül csak megadóan megrándítom a vállaimat, mert a „mi lenne, ha” és „mi lett volna, ha” dolgokban sosem voltam jó. Honnan a picsából tudjam, hogy a főnökét meglátva nem pezsdülnének-e fel az indulataim, mert mondjuk egy csámpás, öltönyös gyökér, aki mindenkinél többnek és jobbnak képzeli magát? Akkor még ennél is magabiztosabban osztanám meg a véleményemet, és fordulnék sarkon, ugyanis nekem is vannak határaim, nyikhaj szaroktól meg nem vagyok hajlandó parancsokat hallgatni.
- Áhh, megvagyok – legyintek egyet az ajánlatára a rizsfelfújtat illetően, rejtegetve a mosolyt, amit valahol mélyen eltemetve felejtettem, mióta az eszemet tudom. Legalábbis azt a fajtát, amit mások őszintének neveznének. De attól még, hogy nem vigyorgok itt, mint egy idióta, szórakoztatónak találom a visszavágóját, és a higgadtságot, amivel lesöpri magáról a tapló megjegyzéseket. Biztos a hónap dolgozója lehet vagy valami ilyen szarság.
Viszont a jóból is megárt a sok, nekem pedig kezd egészen vékonykára karcsúsodni a türelmem. Bár azt el kell ismernem, elég hamar átlátott a szitán, már ami a hozzáértésemet illeti a „munkás emberek életéhez”, de mégis mi lehet olyan nehéz benne? Nálam nagyobb barmok is képesek rá, szóval mint mondtam, nem asztrofizika...
- Nem volt emberi? Néztél már ki az utcán? - horkantok fel, nem tudva elnyomni magamban az észrevételemet. Itt buborékban élnek, vagy micsoda? - Boba- - majdnem megint olyan hagyja el a számat, ami hátrányosan befolyásolná a megítélésemet – Fett meg nem úgy néz ki, mintha összetört volna. El kell ismernem, kevesebbre számítottam tőle – jegyzem meg megemelt szemöldökökkel, mintegy mellékes gyanánt.
Ugyanakkor a csekély elismerésem a baromarc és Topmodell iránt pontosan addig tart, amíg el nem kezd igazán picsáskodni és valóban az idegeimen táncolni. Nem is tudom, miért veszem ennyire magamra az egészet, elvégre mit számít, mit gondolnak rólam csicsa földjén? Inkább a rajtam való szórakozás az, ami felhúz, mert ennyire idióta még én sem vagyok és amúgy is, egyikük sem jobb tőlem semmivel, csak azért, mert a napjuk nagy részében műmosoly húzza a képüket.
Szóval kissé elvetem a sulykot. Egy egészen kicsit.
Már épp készülnék fordulni, hogy fellökve néhány sorban állót kivonuljak ebből a szarfészekből, amikor ismét megjegyzést tesz, és ha valamitől, ettől végkép vöröset látok. Hisztis a tököm, és amúgy is, ki a franc ő, hogy itt ítélkezzen felettem? Adok én neki hiszti-… hogy mi?
Megfagyok a pult mellett, amikor mindenek ellenére bemutatkozik. Most azt hiszi, hogy pajtik leszünk, miss Delgado? Delgado…
- Ó… - bököm ki elmésen, mihelyt igazán lassan, de leesik, hogy a hely neve meg az övé minden bizonnyal nem véletlenségből egyezik. Baaaaaszki. Még kezet fogni is elfelejtek vele. - Te… Te vagy a főnök? - kérdezek rá, mintha nem lenne egyértelmű, ám azt hiszem, szükségem van még néhány másodpercre, míg feldolgozom, milyen érzékletesen és bő szakértelemmel vágtam az utóbbi negyed órában magam alatt a fát. Ennyire seggfej is csak én lehetek. Mély sóhajt szívok a mellkasomba, miközben végigdörgölöm az arcomat a kezeimmel, az újabb meglepetés viszont akkor ér, amikor közli, hogy felvett.
- Mi? - hirtelen kapom el a tenyereimet a képem elől, hogy láthassam, most megint szívat-e vagy micsoda? - Most komolyan beszélsz, vagy még mindig a viccvonaton ülünk? - kérdezem némi elbizonytalanodással, száműzve a hangomból mindennemű gúnyt vagy csípős élt. Őszintén nem tudom követni, hogy mi történik, de ha komolyan beszél… - Ha… Ha az előbbi, akkor lehet, hogy… tudod, szükségem lenne mégis a papírra – vakarom meg kínosan a mutatóujjammal a szemöldökömet, hol őt figyelve, hol pedig az összegyűrt kupacot, ami jelenleg a földön pihen.
Ezek után szükségem lesz egy bagóra. Egy egész doboznyira.

zene: Sitting on top of the world xx credit: •

Nehezen tudom megállni, hogy ne nevessem el magam az arckifejezését látva, kicsit úgy néz ki, mintha valami másik bolygóról jött volna közénk, és bár azt mondja, hogy érti, de szerintem halvány ibolyája sincs arról, hogy miről is beszélgetek éppen. Ha a férjem itt lenne, Ő nagy valószínűséggel azt mondaná, hogy kár időt pazarolnom rá, viszont mivel nincs itt, és ez az én üzletem, én úgy vagyok vele, hogy miért is ne? Gyakorlat teszi az embert mesterré. De mégsem akarom még egyenlőre le lőni a poént, mert kövezzenek meg érte nyugodtan, de iszonyatosan élvezem azt, hogy fogalma sincs szerintem még arról sem, hogy miért is jött ide egyáltalán. Ha nem tartoznék az elitek közé, akkor valószínűleg sokkal gyakrabban adnám önmagam, ami egyáltalán nem az, hogy márkás ruhákban bájologjak a többi elittel karöltve, és közben azon csámcsogjak, hogy ki kinek a szeretője, és, hogy ki szerencsésebb a férjét illetően. Én az vagyok, ha úgy vesszük. Sok nőhöz viszonyítva legalábbis, mindenképp. De az üzleti életet mégsem tudom annyira komolyan venni, mint a férjem.
- Ezt a főnöknek is ki mernéd ilyen magabiztosan jelenteni? - kérdezem még mindig ártatlanul pislogva felé, mert egyre kíváncsibb vagyok, hogy mennyire változtatna a stílusán, ha a képébe mondanám, hogy én vagyok ennek a puccos helynek a tulajdonosa. Legalábbis papíron mindenképp. Persze játszhatnám a hisztis libát a következő megjegyzése miatt, de szerencséjére a mai nap Ő az első igazán szórakoztató társaságom, így csak megpróbálom háttérbe szorítani a sértődöttségem, de az amivel kimagyarázza, azért megnevettet. Tetszik a humora. Még akkor is ha néha kicsit túl merészen használja a szavait. Bár nagyon úgy érzem, hogy Bobyhoz képest azért velem igazán vissza fogja magát. Ez nagyon aranyos.
- Ha éhes vagy kérhetek neked belőle, amíg várakozol. A vendégem vagy. - kacsintok is egyet felé, még mindig nem olyan céllal, hogy felbosszantsam ennél is jobban, de mivel egyszer élünk, úgy hiszem, hogy nem baj ha egy kicsit elengedem magam. Elég unalmas mindig szigorúnak és tisztelettudónak lenni csak azért, mert a társadalom azt megköveteli. És, hogy még inkább az agyára menjek - mert egészen biztos, hogy legbelül őrlödik azon, hogy kéretlen tanácsokat kap egy ismertlentől -, hát felvázolom neki a lehető legrövidebben, viszont annál tömörebben, hogy hogyan is működik az élet a vendéglátásban. Nem csak itt. Igazából mindenhol máshol is.
- Neked az sem jó ha valaki hallgat és az sem, ha beszél. - mormogom eljátszva egy pár másodpercig a durcást, de még mindig nem sikerült el vennie a kedvem. Oh, csak most kezdek igazán bele jönni. Talán ezentúl mindig így tartom meg az állásinterjúkat. Könnyeb az embereknek önmagukat adniuk. - Azért, mert éppen úgy viselkedsz, mint akinek lila gőze sincs arról, hogy hogyan működik a munkás emberek élete. De ha te mondod én elhiszem, hogy menni fog a futárkodás. Bízzunk benne, hogy a felsőbb hatalmak is így fognak vélekedni rólad. - nemes egyszerűséggel vonom meg a vállam, mintha nekem tök mindegy lenne, aztán egy kicsit bűnbánóvá változik a tekintetem, mert az égiek a tanum arra, hogy nem úgy értettem, amit mondtam, mint ahogy az hallatszott. Sajnálom, ha magára vette, bár be kell látnia, hogy valahol azért igazam van mégis. Még ha nem is arra céloztam, hogy Ő maga egy állat.
- Hát ahogy az előbb szegény Boby kollégámmal viselkedtél... már bocsi, de nem igazán volt emberi. - adom alá a lovat még csak azért is, hogy aztán bele kezdjek az újabb szónoklataimba, még mindig piszok jól szórakozva azon, hogy végre adott egy lehetőség arra, hogy ne az legyek, akinek lennem kell. Az azonban egyértelmű lesz a számomra, hogy kettőnk közül csak én tartom élvezetesnek ezt az egészet, de ez még mindig nem elég ok ahhoz, hogy abba is hagyjam a mesémet a kitalált főnökről. Az már más kérdés, hogy ez látszólag Őt meg felháborítja. Hát ez van... tényleg léteznek olyan helyek, ahol olyan szigorúság uralkodik, hogy az ember gyomorideggel vág bele a munkába.
- Úgy nézek ki? - mutatok közben magamra és még a fejemet is megcsóválom, hogy ez bizony nem szivatás, pedig még mennyire, hogy az. Látom az ökölbe szorult kezét is és azt is, hogy az arcvonásai egyre jobban befeszülnek, nekem pedig egyre nagyobb önuralomra van szükségem, hogy ne röhögjem el magam a jeleneten. Ha nem lenne túl feltűnő még egy fotót is készítenék róla, csak azért, hogy Ő is láthassa saját magát. Ezért megérte ma be jönnöm ide. Azt látva azonban, hogy a móka csak az enyém, Ő meg mint egy durcás kisgyerek úgy kezd viselkedni, kénytelen vagyok egy nagyot sóhajtani és megadóan úgy tenni, mintha egy láthatatlan cipzárt elhúznék a szájam előtt, jelezve, hogy többet nem beszélek neki erről a nem létező főnökről, mert túl érzékenyen érinti, ahogy látom.
- És még azt mondják, hogy mi nők vagyunk a hisztisebbek. - jegyzem meg a kirohanására, majd az összegyűrt papírt figyelem, amit eldob mellettem és így ösztönösen fordulok a hátam mögé én is, hogy lássam hová sikerült a céloznia. - Majdnem. - igyekszem oldani a feszültséget a szavammal, így végül vissza fordulva, mintha semmi sem történt volna, nyújtom felé a kezem, mert úgy hiszem, hogy már eleget bosszantottam, ideje bemutatkoznom. - Cosette...Delgado. - a családnevemet pedig még egy kicsit meg is nyomom, bízva abba, hogy leesik neki, hogy ki is vagyok. Bár azt sem bánnám, ha nem, mert sajnálnám, ha hírtelen kezdene befeszülni. - Fel vagy véve! - és a komolyságomat ismét felváltja egy pajkos vigyor, azt meg csak remélem, hogy értékelni fogja a poénomat. Ha nem sem bánom, én jól szórakoztam rajta.  

Every day's a new day

On the edge of darkness

Na jó, kezdem elveszteni a fonalat és nem érteni, hogy mi a franc történik. Mint említettem, kedvesnek, normális embernek tűnik Miss Zen, de halovány gőzöm sincs arról, miért jártatja még nekem a száját és okít ki olyan dolgokról, amikre magasról szarok. Tűrni és mosolyogni, ilyen baromságot sem hallottam még csekély harmincöt évem alatt, elvégre ez a balekok módszere, akiknek jobb eszköz nem lapul a zsebükben. Enyhén emelkedett szemöldökökkel hallgatom tovább, megmutatva, hogy tűrni szkeptikusan és tisztességből is lehet, amíg akad ép agysejtem.
- Értem…? - jelentem ki zavarodottan, mert a szavaival ellentétben egyelőre még nem küldött el melegebb éghajlatra, vagy nem úgy, ahogyan ahhoz szokva vagyok. - Ez mind szép és jó, de nem azért vagyok itt, hogy tündérmeséket hallgassak – jegyzem meg némi türelmetlenséggel, és ha nem lenne elég világos, mit értek ez alatt, hát konkretizálom az itt létem okát, kis híján olyat ejtve ki a számon, amit kivételesen nem akartam. Azt meg kell hagynom neki, nem egy szívrohamos nőszemély, halálos nyugalommal ér tetten a majdnem-sértésemen, de én is éppen ekkora nyugalommal pislogok vissza rá.
- Rizsfelfújt – bököm ki az első eszembe jutó szót, ami még klappol is egy étteremmel, mielőtt még itt vad elképzelései támadnának az elharapott jelzőről… Ám hiába igyekszem a tudomására juttatni lassan fejen állva, hogy nem tanácsokat érkeztem hallgatni, meg kedélyesen elcsevegni vele, bármennyire is bájos a higgadtsága velem szemben, meg a védelme Bobalfasz iránt, csak mondja tovább, milyennek kellene lennem ahhoz, hogy megfeleljek az itteni elvárásoknak. Hát a tökömet is, fizet itt neki valaki a professzorkodásért? Egyre inkább kezdem megbánni, hogy nem kúsztam vissza Rowan lakókocsijába, és hagytam a francba az egész példás életre való törekvést. Már nem is tűnik olyan elvetemült ötletnek shotgunnal fenyegetni másokat szórakozás gyanánt.
- Jézus Krisztus, az egyik meg sem mukkan, a másik meg végeláthatatlan tanácsokat oszt… - mormogom az orrom alatt, miközben a mutatóujjammal megdörgölöm a szemöldökeim között húzódó, egyre mélyülő ráncot. - Jah jah, mindegy, a futárkodás biztos menni fog, kevés szöveg, gyors csere, egy mosoly, ha már ezen múlik itt az élet és ennyi, sima liba. Miért állítod be úgy, mintha valami cseszett űrkutatásra jelentkeztem volna? - nézek vissza rá kissé megütközve. - És megpróbálom nem magamra venni, hogy állatnak tartasz – teszem hozzá higgadtan, visszakínálva a korábbi szavait, bár kár lenne tagadni, egy egészen bolhányi mosolykezdemény a szájzugaimba kucorodik. Keveseknek van bátorsága így beszólni, el kell ismernem neki.
Mielőtt azonban még itt túlzott rokonszenvet szavaznék neki, folytatja az időhúzást meg a tanításomat, mintha egy agyalágyult idióta lennék. Ha pedig valamit utálok, az az, ha ostoba baromnak éreztetik velem magamat, így hát elhallgatok, mert érzem, hogy kezd felszökni a pulzusom. Kiábrándult arckifejezéssel figyelem közben tovább, ahogy egyre jobban élvezi a helyzetet, a megalázást, és a kurva életbe, mégsem venne rá a lélek, hogy neki támadjak. Ehelyett ökölbe szorul az egyik kezem, észrevétlen gyűrve tovább az önéletrajzomon.
- Te most szívatsz, vagy mi a franc? - sóhajtok fel megadóan, miután kivesézte, hogy mekkora féreg a főnökük. Jah, persze, én meg Csipke kibaszott rózsika vagyok, noha nem tagadom, van egy részem, ami fontolóra veszi az elhangzottak igazságtartalmát. De akkor mi van? Nem volt még olyan, hogy ne bántam volna el valakivel így vagy úgy, ha meg a nap java részét nem a közelében tölteném, hanem a nem létező kocsimban, találkoznom se kell vele sűrűn. Legrosszabb esetben mi történhet, kirúg? Csak merjen egy ujjal is hozzám érni…
Észre sem veszem, mennyire eluralkodik rajtam a méreg, csak, mikor már sajogni kezd az állkapcsom a fogaim összeszorításától. Basszák meg. Mindannyian.
- Tudod mit? Kurva jót beszélgettünk, de nem vagyok idióta. Eszedben sincs szólni annak, bárki is vezeti ezt a kócerájt, szóval tartsd meg a levegődet és a jó tanácsaidat – húzom el a pultól a papírkupacot, összegyűrve az egészet úgy, ahogy van, és megcélzom vele a pult, illetve a nőszemély mögötti szemetest. Persze, hogy mellé megy, de nem érdekel, túlzottan el vagyok foglalva azzal, hogy agyvérzést kapjak az önsajnálattól.

zene: Sitting on top of the world xx credit: •

Szinte naponta kerül olyan vendégünk, akivel nehéz szót érteni, erről pedig nem hiszem, hogy az alkalmazottak tehetnek, egyszerűen csak nagyon nehéz emberekkel együtt dolgozni. A most pultot csapkodó férfi viszont valahogy túlszárnyal eddig mindenkin, és nem kételkedek abban, hogy Boby meg tudná védeni magát, ha akarná, de azért jobbnak látom, ha főnökként közbe lépek, mielőtt arra kerülne a sor, hogy bárki bárkinek is ártson. A semmiért? Lényegében nem is értem a problémát, de a Boby némaságát annál is inkább. Az a szabály, hogy mindig a vendégnek van igaza,  és minden bizonnyal erre fogható a szótlansága, vagy csak jobbnak látja, ha inkább elengedi a dolgot. A pult másik végén lévő egyáltalán nem néz ki úgy, mintha kezesbárány lenne, habár azt mondják, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. A férjem egyszer említette, hogy nem ártana biztonsági embereket is keresnünk arra az esetre, ha valaki nagyon megfeledkezne arról, hogy nem állatkert ez a hely, de én feleslegenek tartottam, hiszen normális körülmények között ide az emberek enni jönnek és nem balhét csinálni, de úgy tűnik, hogy mindig vannak kivételes esetek. Ez a mostani is az, mert soha életembe nem jutott még eddig eszembe olyan állásinterjút tartani, ahol titokban tartom, hogy ki vagyok. De be kell ismernem, sokkal nagyobb a lelkesedésem, mint az iménti három személlyel volt. Általában úgy teszek, mintha élvezném az üzletasszony szerepét, pedig eléggé unalmas feladatokkal jár ez az egész, de ugye ajándék lónak ne nézd a fogát. Sokan szeretnének valószínűleg a helyemben lenni és ajándékba üzleteket kapni, én pedig olyan szívesen adnám át bárki másnak az életem.
- Úgy tudom, hogy nem verő embereket szoktak fel venni ilyen helyekre, hanem olyanokat, akik tisztességgel végzik a dolgukat. Itt mifelénk úgy működik, hogy aki a pult ezen részén áll... - elhallgatok egy rövid ideig, közben pedig mutató ujjammal magam köré mutatok - ...az csak tűr és mosolyog. Hiszen a cél ahogyan az előbb is mondtam az, hogy minél több ember ide jöjjön. Az pedig csak akkor történik meg, ha barátságos környezet fogadja a vásárlókat. Persze azért ha gáz van mi is vissza szólhatunk. Én például előszeretettel küldök el melegebb éghajlatra bárkit, aki bunkó. - bár hatalmas türelemmel vagyok megáldva, de azért néha nálam is el pattan a cérna. Mindenestre reméljük, hogy nem kell odáig el jutnunk, hogy egymásra órdítsunk kígyót békát. Mert bármilyen furán is hangzik, de eddig ez a fickó a legszimpatikusabb jelentkező, mondjuk a stílusán van mit fejleszteni. Azt hiszem, hogy éppen ez a kihívás benne, leginkább azért, mert nagyon nem néz ki olyannak, aki bárkire is képes lenne hallgatni. Szerencsére az emberek mindig képesek a változásra.
- Megpróbálom nem magamra venni azt a ri...-t, amit mondani akartál. - sóhajtok egyet szemforgatva, de azért örülök, hogy meggondolta magát és nem mondta ki azt a szót, amire gondolt, bármi is legyen az. Lehet, hogy megsértődnék, és akkor oda a szórakozásomnak. - A futároknak is kedvesnek kell lenniük, különben nem lesz több rendelés. A konyhán is. Ott is emberek dolgoznak és nem állatok. - fűzöm azért hozzá, mert mindenki nem biztos, hogy élvezi ezt a stílust, amit képvisel, még ha én mélyen legbelül igen is. Fontos, hogy az itt dolgozók jól kijöjjenek, attól működik minden tökéletesen. - Azt meg nem biztos, hogy tudni szeretném, hogy hogyan érted, hogy van gyakrolatod. - biza van elképzelésem, elég végig nézni rajta, de azért inkább mégse szeretnék ebbe jobban belefolyni. A magánéletét tartsa csak meg magának, a piszkos ügyleteivel együtt. Mert tutira nem pizzát szokott szállítani.
- Mindenképp szólok az üzletvezetőnek, csak előbb azt hiszem még gyakorolnunk kéne a kedves szavakat. Ugye, hogy nem is olyan nehéz? Egy máris ki csúszott a szádon. - a vigyorom kiszélesedik, mert esküszöm piszkosul élvezem a helyzetet. Fogalmam sincs, hogy milyen elképzelése lehet ha egy főnökre gondol. - Tudod itt a főnök egy kicsit...khm...hogy is mondjam... - a hallagtásom mellé el is komolyodok, de csak azért, hogy hihetőbbnek tűnjek miközben ki találok valami újabb hülyeséget. - Szóval Ő nagyon szigorú. Utálja például, ha valaki elkésik. Azt is, ha nem vagyunk tisztelettudóak. Neki inkább ne meséld majd azt se, hogy valamiket már szállítottál. Tutira egy rossz pont lenne. A kedvesség pedig fontos. Mert kétszer akkora, mint te vagy amúgy és kicsit temperamentumos. Hidd el nem szeretnél össze akaszkodni vele. - esküszöm nem az a célom, hogy elüldözzem, de mit tegyek, ha szórakoztatónak tartom a helyzetet és leginkább azt, hogy egy kicsit képzeletben át adhatom másnak a főnökösdi szerepet. - Boby sem volt mindig ilyen csendes. A minap épp a szájáért kapott egy nyaklevest. Elég nagyot. Szóval most vissza vett egy kicsit az arcából. - miközben beszélek Boby felé nézek, aki szerencsére olyan hűségesen végzi a munkáját, hogy nem hallja a beszélgetésünket, mert egészen biztos, hogy azt gondolná becsavarodtam amig az irodában ücsörögtem.

Every day's a new day

On the edge of darkness

- Most ne tátogj már úgy, mint egy oxigénhiányos hal – pillantok le egy momentum erejéig az előttem ácsorgó névtáblájára – Boby – meredek rá kiábrándultan, pedig még egy kés vagy pisztoly se került elő, és már is úgy sápadozik itt nekem, mintha levágtam volna a kisujját. Jézusom, sose fogom megérteni, egy férfi hogyan lehet ennyire homokos. Bár elnézve a küllemét, jóformán a szél is elfújná, szóval nem csoda, ha kislánnyá avanzsál, amennyiben valaki olyannal találkozik, akinek sikerült a testén kívülre növeszteni a golyóit.
Megemelt szemöldökökkel és egy szarevő mosollyal figyelem aztán, ahogy egy, az alkatában meghasonuló nő veszi át a helyét, és éppen csak le tudom nyelni a kényszert, hogy ne tudassam hangosan Boby barátunkkal; mostantól elkezdhetne magassarkút és szoknyát is hordani, akkor legalább úgy kezelnék, ahogyan megérdemli. Ettől függetlenül kifejezetten jól szórakozok a riadtságán, valahogy mindig is élveztem az ilyen anyámasszony katonáit a végletekig csesztetni. Amolyan, ha már otthon nem vágták pofon elégszer, én önzetlenül segítek jelleggel… Búcsúzóul azért beintek neki, nehogy még elhanyagolva érezze magát, majd egyik pillanatról a másikra ejtve el a vigyort a képemről, fixálom a figyelmemet a friss husin.
El kell ismernem, jól döntött a cserével, mert nőt elvből nem bántok, és szóban is csak akkor, ha eleget tett érte az illető. Előveszem hát a kulturáltabbik felemet, már, ha rendelkezem olyannal, és ennek előcsalogatásában a hölgyike is sokat segít a burkolt megfeddésével. Lenne ugyan pár szavam ahhoz, hogy mennyire szeretem, ha a sohanemvolt anyámnak képzeli magát valaki, de emlékeztetnem kell magamat arra, hogy munkát keresni jöttem ide, nem pedig sorban belekötni mindenkibe, akit csak meglátok. Bármennyire is jó mókának hangzik.
- Nem…? - vonom meg a vállaimat érdektelenséget mímelve, holott a rajtakapottak halovány szégyenét igyekszem lesöpörni a vállaimról. - Nem. Kivéve, ha nem tud egy ép mondatot kinyögni, mint ez az előbbi, komolyan ilyen embereket alkalmaznak itt? - mutatok el Bobalfasz felé hitetlenül, és már vennék egy nagy levegőt, hogy folytassam a színes és bő lére eresztett véleményem hangoztatását, ám még időben észbe kapok, és máskülönben Topmodell leszek is folytatja a kioktatásomat. Remek.
Mély sóhajt eresztek le a mellkasomról, oldalra vetve a pillantásomat, közben pedig edzem a tudatomat arra, hogy hagyjam a szavait messzire szállni valahova oda, ahol érdekel is valakit. Csakhogy az utóbbi megjegyzése magához ragadja az érdeklődésemet, és rögtön lefelé billentem az államat, hogy ellenőrizzem a sliccemet.
- Fel van húzva – vágok értetlen képet. - Figyelj, te egy kedves embernek tűnsz meg minden, de nem kötényben parádézni jöttem ide, mint egy ri- - elharapom a szót, remélve, hogy bármit is képzel a helyére, az nem ribi vagy ringyó lesz. - Szóval ott – bökök el a hüvelykujjammal az ajtó felé. - az áll, hogy futárt és konyhai kisegítőt is keresnek. Az előbbit jobban preferálnám, van gyakorlatom a szajré szállításban, ha érted, mire gondolok – jegyzem meg egy féloldalas, elégedett mosoly kíséretében –, de a konyhában sem lehet nehéz majomkodni. Lényeg – köszörülöm meg a torkomat, ráébredve a tényre, hogy úgy pofázok itt a semmiről, mint valami agyhalott –, hogy méltányolnám, ha szólnál az üzletvezetőnek. Kérlek – bököm hozzá, nehogy még az a vád érjen, hogy képtelen vagyok az udvariasságra.

zene: Sitting on top of the world xx credit: •

Szemeimet megdörzsölve, ásítok egyet az iróasztalom mögül, és már számolni sem tudom, hogy hányadik kávémat iszom épp. Még ennyi év után sem sikerült megszoknom azt, hogy van egy hely, ahol én vagyok a főnök - vagy valami olyasmi lenne a feladatom -, így mondanom sem kell, hogy mennyire nem nekem való az, hogy eldöntsem ki lehetne a megfelelő néhány üres poszt betöltésére. Szerencsére igazán jól megy az üzletem, annak ellenére is, hogy még mindig nem teljesen értek hozzá, nem is érdekel annyira, mint kellene, de arra még én is rá jöttem, hogy plusz emberekre van szükség, mert az a néhány, aki van már nem igazán bírja a tempót. Bár senki nem tudja, de a papíros dolgokat még mindig a férjem intézi, az én dolgom többnyire annyi, hogy néha napján be nézzek a helyre, mint annak a tulajdonosa, és megpróbáljak úgy tenni, mint akire rá illik szigorú főnökasszony szerep. Nem mindig sikerül ez, például ahhoz ragaszkodtam, hogy mellőzék az asszonyozást, vagy Mrs. megszólításokat, mert egyenesen feláll a hátamon a szőr attól, ha valaki túlságosan is illedelemes, főleg ha azért az, mert attól fél, hogy másképp elveszítehti az álllását. Így maradtunk mindegyikükkel abban, hogy barátként tekintenek inkább rám, és nem egy zsörtözs üzletember feleségének, akinek az ölébe pottyant minden pillanatok alatt. Kivéve, ha Tyson is felbukkan. Olyankor sokkal jobban tudjuk mindannyia, hogy hol is vana helyünk, mert a férjem kicsit régivágású, és bár óriási lelke van, de azért nem szereti az üzletet a magán életével keverni. Velem ellentétben. Én nem hiszem, hogy bármi bajom lenne abból, ha le ülök kávézni az alkalmazottaimmal, vagy épp be zárunk egy fél órára, hogy közösen ebédeljünk.
Már három ember járt bent annak reményében, hogy felvesszük, de valahogy egyikőjük sem volt túl meggyőző. Nem szeretem, ha valaki úgy adja elő magát, mintha a mindenható lenne aki mindenhez is ért, az ilyen emberekről legtöbbször az szokott kiderülni, hogy semmit sem tud azon kívül, hogy jártassa a száját. Az sem túl szimpatikus, hogy öltönyben meg nyakkendőben jelenik meg valaki és még azt is benyögi, hogy szívesen elvállal bármit, közben pedig úgy néz ki, mintha valami irodai vagy banki állást várna el tőlem. Arról a lányról pedig inkább nem is teszek említést, aki a képembe mondta, hogy nem is igazán a pénz miatt van szüksége a munkára, hanem azért, hogy közelebb kerüljön a férjem fiához, mert valami őrült plátói szerelem félét érez iránta, azóta, hogy meglátott róla valami ostoba cikket az újságba. Egyből elkergettem és ezzel igazából fel is adtam az egészet, arra hivatkozva, hogy holnap is van egy nap, bár a hülye ember másnapra sem lesz normálisabb. Ez tény.
Mivel meguntam az egész ücsörgést, de még haza menni sincs kedvem az üres lakásba, így a lehető legnagyobb mosolyt magamra erőltetve állok fel a helyemről, hogy egy az jtóra felakasztott kötényt magamra hámozzak és olyan minden mindegy alapon, ki is lépek az ajtón, a lehető legjobb pillanatban, mert nem csak, hogy óriási sorok vannak, de még úgy tűnik, hogy akad egy türelmetlenebb férfi is, aki úgy csapkodja a pultot, mintha otthon érezné magát. A háttérből hallgatózva teszek úgy, mintha épp azzal lennék elfoglalva, hogy az elő készített ételeket csomagolnám, de azért közben a szemöldököm az egekbe ugrik, és eldönteni sem tudom, hogy örüljek-e annak, hogy az illető engem keres, vagy sem. Arra fordulok óvatosan, hogy szemügyre vehessem, és hát mindent el tudok képzelni róla, de azt nem igazán, hogy türelemmel lenne képes a betévedő embereket kiszolgálni. Akkor érzem szükségét annak, hogy közbe avatkozzak, amikor a hangja át megy olyan fenyegető formába, így végül oda lépek a Boby hátába, mintha tudnám, hogy hogyan kezelnek egy ilyen embert. Talán csak  neki is rossz napja volt.
- Át veszem. Segíts a többieknek. - szólok oda neki, Ő meg engedelmesen bólint, bár az arcáról tisztán leolvasható, hogy nem igazán érti, hogy mit akarok kezdeni ezzel a fura férfival. Valóban gőzöm nincs. Próbálom ide képzelni a férjemet, és azt, hogy Ő mit tenne ebben a helyzetben. Hát semmiképp sem azt, amire én készülök. De úgy meguntam már azt a sok felesleges párbeszédet az irodába.
- Ha ide hívnám az üzlet vezetőt, vele is így beszélnél? - egyenlőre csak kíváncsi vagyok, hogy miképpen viszonyulna hozzám, ha csak egy alkalmazottnak gondolna. Mert a főnökasszony jelző az valahogy olyan pánikot kelt az emberekben. Így sokkal mókásabb. Persze nem akarom itt húzni a drága idejét, nyílvánvalóan nagyon szeretne már túl esni az egészen, de már ez van. Majd kivárom a legmegfelelőbb alkalmat és bemutatkozok mindenképp.
- Először is... egy ilyen helyen a kedvesség a cél, hogy minél több embert ide csalogass. Nem pedig az, hogy elüldözz. Másodszor pedig... lehet, hogy jobban díjjaznák, ha legalább a cipzárt rendesen felhúzod magadon. Persze ez csak egy jó tanács. - védekezően emelem meg magam előtt a kezem, megforgatva a szemeimet, és abban csak bízok, hogy nem harapja le a fejem. Bármennyire viccesen hangzik, de az eddigi jelentkezők közül, eddig Ő tűnik a leginkább úgy, hogy önmagát adja. .

Every day's a new day

On the edge of darkness

- Jééézusom, hol a picsában van ez a kurva hely – morranok fel az orrom alatt, körülnézve puccos negyed flancos épületei között. Jó érzésű bronxi be nem teszi a lábát ficsúr vidékre, de most mégis kénytelen voltam, miután a pártfogó tisztem finoman jelezte, ha nem találok egykettőre munkát, problémák lesznek az életemben. Nagyobbak, mint a kilyukadt farmerem vagy a részeges nagybátyám odahaza. Végül aztán némi picsogás után megszánt, és egy gyorséttermet ajánlott, ahol már foglalkoztatták az egyik pártfogoltját, és aminek a neve alapján nem számítok többre mint kibaszott kukoricazabálókra. Hát pont rájuk van szükségem…
Mély sóhajjal csippentem a szám sarkába a bagómat, csapom a hónom alá a java részt kamu önéletrajzomat, és túrom elő a zsebemből a telefonomat, amit néhány napja sikerült beszereznem. Szitkozódva ellenőrzöm a címet, arra viszont nem fogok vetemedni, hogy felcsapjam a térképet, mint valami agyhalott buzernyák. Éppen elég frusztráló csili-vili falván flangálni a szaros elviteles kávéjukat szürcsölgető barmok között, még az kéne, hogy én is a képernyőmbe borulva lézengjek idióta zombiként.
Őszintén szólva végigfut az agyamon, hogy a papírjaimat összegyűrve hajítsam az egész marhaságot a kukába, és magam keressek munkát, lehetőleg olyat, ahol némi verés fejében boldogan igazolják a napjaimat, utána pedig megkönnyebbülten álljak tova Vörit csesztetni, ám valami bosszantó hang a tudatom mélyén arra noszogat, hogy kivételesen ne basszam el az esélyeimet. És az sem utolsó szempont, hogy némi hunyorgást és keringést követően észreveszem az utca túloldalán a helyet, amin baszom betűkkel virít, hogy Delgado.
Ám legyen.

Magabiztossággal tépem fel az ajtót, kifújva az utolsó slukk füstjét az első szembejövő gyökér arcába, aztán magasról szarva a nyifogására, igazítok egyet a pulóveremen. Rendben, lehet nem ártott volna legalább egy inget felvenni, de ha már ilyen túlzó elvárásaik vannak, rég rossz helyen járok. Vetek inkább egy pillantást a környezetemre, kis híján elfintorodva a patyolat renden és tisztaságon – bár valahol megnyugtat, hogy a feltételezéseimmel szemben nem mexikóiakkal van tele -, aztán egy nagy sóhaj kíséretében realizálom, hogy mindegyik kötényes baromnál mérföldes sorok húzódnak. Na meg a tökömet fogom kivárni.
Beelőzöm az egyiket, újabb elégedetlenség-hullámot hagyva magam mögött, majd mit sem törődve a kisebb káosszal, amit okozok, csapom a pultra a már most megviselt papíromat.
- Hé – szólítom meg az első rám meredő szempár tulajdonosát. - Az üzletvezetőt keresem vagy mit. Munka ügyben, ha nem lenne egyértelmű – vonom meg az egyik szemöldökömet, majd a hűvös márványlapon kezdek dobolni az ujjaimmal, hátha veszi a lapot és hátramegy szólni a kóceráj tulajdonosának. De nem, ehelyett bambán néz rám, és már épp nyitná a száját, feltételezem, hogy kioktasson, azonban megelőzöm az okoskodását a mutatóujjam megemelésével.
- Nem, nem. Most fogod azokat a csámpás lábaidat, és teszed, amit mondok, balfaszkám, vagy benyomom az orrodat és még imádkozni fogsz, hogy ennyivel beérjem – szűröm a fogaim között elcsöndesedve, bele sem gondolva, hogy jelenleg az esélyeimet kurtítom.

zene: Sitting on top of the world xx credit: •