Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

Horkantok egyet a megjegyzésére, amire még viccből sem tudok megsértődni, mert jah, én sem tudom elképzelni magamat a szituációban, ahol homornyák ruhákba bújva ütögetném a golyókat. És nem azért, mert nem tudnám élvezni a távolságok és szögek előre számítását, ebből a szempontból nem különbözik a fegyverrel lövöldözéstől, viszont asszem a flincflanc világban nem díjaznák, ha egy rosszul becélzott ütés után a térdemen törném ketté az ütőt… Arról nem is beszélve, hogy az én fejemben az a kép él, amit a filmekben látni; gazdag, unatkozó barmok cseszik a rezet, miközben olyan hülyeségekről nyekegnek, mint a világgazdaság és a lóversenyek. Mindamellett, hogy hozzászólni nem tudnék ezekhez a gyökérségekhez, tuti előbb-utóbb benyomnám valamelyiknek a képét a sokadik „tőzsde” vagy „árfolyam” vagy „olasz borok” után. El is tűnődök egy momentumra, ahogy Cosira vezetem az enyhén gyanakodó pillantásomat, hogy ő vajon mennyire élvezi ezeket a találkozókat. Vagy, hogy egyáltalán olyanok-e, mint azt én hiszem, vagy tulajdonképpen náluk sincs más téma, mint a nők vagy a pasik. Mondjuk arra a nyakamat tenném, hogy nem kurva anyáznának fennhangon percenként.
Viszont elengedem a témát, mert egyrészt megtartanám magamnak az illúzióimat, másrészt már tudom, hogy Főni is úgy preferálja a magáról való beszélgetést, mint én; leginkább sehogy. Harmadrészt megérkezünk az egykori törzshelyemre, ami hiába romos, telegraffitizett és szemetelt, magához ragadja az ember figyelmét. Vagy azért, mert majd beszarik tőle, mikor ugrik elő az egyik sötét sarokból egy patkány, netán rögtön egy őrjöngő gyilkos, vagy, mert a szabadság fellegvárát látja benne, ahol nem kell megfelelni semmiféle köcsög szabálynak. Itt sohasem kellett magam után elmosogatnom, hülye német sört vedelnem, hallgatnom Onkel fejtágításait vagy ami rosszabb, a szüleim baromságait, amelyek a legapróbb semmiségektől, mint a „mire basztad már megint el a pénzünket, Ava?” a húzósabb szarokig terjedt, mint a „kár, hogy egy dollárt se kapnánk egy ilyen nyeszlett, semmirekellő kölyökért”. Itt magam lehettem, azt csinálhattam, amit szerettem volna, később pedig Vörinek is megmutathattam, hogy néha nagyobb biztonságot jelent egy ilyen romhalmaz, mint a kinti világ.
- Kurva szerencsés vagyok – forgatom meg a szemeimet drámaian, amint széles vigyorral közli, hogy engem ért a megtiszteltetés, hogy mindenáron az életemben akarjon vájkálni. Franc se tudja miért érzem úgy, hogy egyébként bármit is meg kellene válaszolnom neki, akár kussban is maradhatnék. Így is lenne, ha egy pillanatra is megneszelném rajta, hogy bármiért elítélne, de Cosi egy furcsa létforma, aki ha meg is rökönyödik a dolgaimon, legtöbbször kíváncsisággal fordul feléjük. Fene se érti. - Ki fogsz csinálni – nyögök fel bosszúsan, amikor ismét elhangzik a szájából a „cuki” szó. Erre is csak ő lehet képes, hogy cukinak nevezze azt, amire más fintorogna. Lökött nőszemély.
- Ott ismerkedtünk meg – felelek a legkevésbé necces kérdésre, miközben megdörgölöm az orromat a hüvelykujjammal kínomban. - A miért… Röviden és tömören szar gyerekkor? - vonom meg a vállaimat, mielőtt sóhajtanék egy nagyot. - Én elvertem egy kölyköt. Mármint kórház szinten – bököm ki, mindenfelé nézve, csak rá nem. - Utána meg a családomnak segítettem a fegyverüzletükben – újabb vállvonás, mintha semmiség volna. Eddig az is volt, nem is értem, most miért érzem kellemetlennek, hogy ezekről beszéljek Cosinak. Az viszont biztos, hogy Rowan dolgait megtartom magamnak, nem árulnám el a bizalmát azzal, hogy bárkinek is kilocsogjam a múltját. - Tudja a franc, sokat csavarogtunk – ingatom meg a fejemet, és nem hazudok, halovány gőzöm sincs arról, tulajdonképpen mennyi időt töltöttünk itt el összességében. Ha nem a pia vagy a drogok, akkor az éhség vagy az egymásba csavarodás vitte el a józan eszemet, mosta össze a napjaimat. Nem mondom, hogy nincsenek emlékeim, nagyon is sok van, mindössze az időszakok meghatározása esik a nehezemre. - Pár évet voltunk hol itt, hol ott, mielőtt… tudod… börtön – nyögöm ki nehézkesen. - És ezzel bezártak a locsogó pillanatok! - csapom össze hirtelen a tenyereimet, ugyanis a zárásról már sokkal rosszabb emlékek idéződnek fel bennem, és rohadtul nem akarok most rájuk gondolni. Vagy arra a tíz évre, amit tudja a franc, hogy sikerült túlélnem ép tudattal. Hozzávetőlegesen éppel.
A fegyverek biztonságosabb téma és elfoglaltság, legalábbis én naiv idióta így gondolom, de persze Cosinak valami veleszületett képessége van arra, hogy beletenyereljen a legszaftosabb dolgokba. Lőni tanulni hoztam ide, nem jogi továbbképzésre vagy olyan kérdések megválaszolására, amin jobb, ha senki nem töpreng inkább.
- Nem is mondtam, hogy játék – vonom össze kissé értetlenül a szemöldökeimet. - És mit tudom én, az önvédelem az önvédelem, nem? Ha nem a másik, akkor te mész a föld alá. Szerintem egyszerű – ingatom meg a fejemet, mert részemről nem sűrűn mélyedek bele a részletekbe, vagy csak akkor, ha valamilyen okból kifolyólag nagyon szeretném megfájdítani a fejemet. Most nem szeretném. - Túl nagy feneket kerítesz a dolognak – sóhajtok fel. - Mármint, hacsak nem tervezel engem kilőni, nincs miért aggódni egyikünknek sem – oké, asszem nem ez a legjobb módszer a megnyugtatására, de annyira feszeng, hogy rossz nézni. Mintha nem is tudom, egy pohár mérget terveznénk meginni, ami után ki tudja, életben maradunk-e. Nők meg az aggodalmaik.
- Senki sem akarja Bobyt – vigyorodok el. - Oké, két hét, csak hogy ne mondd, hogy nem lehet velem üzletelni – nézek rá továbbra is az arcomon egyensúlyozva a szarevő vigyoromat, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a fogadást én fogom nyerni. Nos, nemsokára be is bizonyosodik, hogy Főni nem fegyverrel a kezében született, és ezzel még csak finoman fogalmazok. Kissé lesápadok attól, ahogyan a földre hajít egy kibiztosított pisztolyt, de nem szedem le érte a fejét vagy kezdek el hőbörögni, mert mégis csak az én ötletem volt olyasmit a kezébe adni, amitől ennyire fél.
- Úgy, hogy ha őt bántod, engem is, hát banyek, tuti lett rajta karc – húzom el azért a számat, félig-meddig viccelődve. - Oké, megígérem. Tudod miért? Mert ilyen hülyeséget csak azok találnak ki, akik meg akarnak úszni egy gyilkosságot, vagy basznak karbantartani a fegyvereiket – puffogok a filmes tudományra, miközben segítek neki pozícióba helyezkedni. Viszont másodszorra sem éri találat egyik üveget sem, ami bár azt jelenti, hogy se kötény, se Boby, mégsem erre koncentrálok, hanem, hogy megtanulja használni, ami egyszer talán hasznára lesz.
- Japp. És ühüm, természetesen. El sem tudnám képzelni, hogy lenne bárki, akinek a fejét szívesen képzelnéd oda – mosolyodok el szélesen, elvégre hiába egy talány Főni, azt azért már sikerült megfejtenem vele kapcsolatban, hogy mindig többet kell kinéznem belőle, mint elsőre tenném. Máskülönben nem lenne itt velem egy elhagyatott romhalmaz épületegyüttesben, és lövöldözne üvegekre. - Ha a fegyver irányít téged? Akkor bekerülsz a hírekbe – vigyorgok tovább, figyelve, ahogy céloz és koncentrál. Kíváncsi lennék, kire gondol most, bár a korábbi szűkszavú elbeszélései alapján volnának tippjeim. Viszont a lényeg nem ez, hanem, hogy végre sikerül neki!
- Tudtam, hogy be fog jönni a gyilkolási hajlam! - kiáltok fel lelkesen, elismerően megpaskolva aztán a vállát. - Látod, innét már nincs megállás a bankokig – közlöm lazán, de hamar elröhögöm magamat. - Csak viccelek – teszem hozzá, majd átveszem tőle a fegyvert. - De most őszintén, nem jó érzés? Mármint eltalálni az üveget – kíváncsiskodok, közben pedig egyelőre csak próbából célra tartok. - Mondjon bárki bármit, pusztítani néha kibaszottul jó érzés – mosolygok szakadatlanul, hallgatva aztán a humorizálását. - Jepp, igazi vérbeli huligán leszel. Trógerek királynője – rotyogok az orrom alatt, és minekután ő hozza fel a sznobokat, végül csak nem bírom ki, hogy ne faggatózzak én is valamennyire.
- Meséld már el, hogy néz ki a sznobokkal golfozás. Egyáltalán szeretsz golfozni, vagy csak mész, mert jól néz ki? - vonom meg az egyik szemöldökömet, aztán a másikat is a következő kérdése végett. - Remélem ez nem volt kérdés. De nem veszem el a lehetőséget a további gyakorlásra – öltöm ki rá a nyelvemet, mielőtt ellőnék egymás után kettőt az általa kihelyezett, mostanra homályossá vált, koszos üvegekből. Utána felé nyújtom a pisztolyt, mintegy némán érdeklődve, van-e még kedve próbálgatni, vagy neki ennyi elég volt?

zene: Role Model xx credit: •

Komolyan jól esik, hogy a maga módján, de igyekszik a tudtomra adni, hogy kedvel. Pontosan mondjuk nem mintha érteném, hogy mit ért az "agyhalott" jelző alatt, de úgy hiszem, hogy épp valami olyasmit, aminek nem örülnék, ha nevezne. Szóval lényegében így saját magát is megkíméli attól, hogy durcáskodni kezdjek, ráadásul még a lelkemnek is jót tesz vele. Pontosan azért nem szeretem előre eltervezni a napjaimat, mert ha úgy teszek, akkor legtöbbször vagy más sül ki belőle, mint amit remélek, vagy pedig monoton lesz minden, engem pedig jobban csábítanak a kiszámíthatatlan helyzetek. Lambert ráadásul egészen jó idegen vezető, na meg szórakoztató társaság is, szóval minél több időt dekkolok Bronxban az Ő társaságában, annál biztosabb vagyok abban, hogy jó ötlet volt ide jönnöm. Az pedig csak még viccesem szerintem, hogy lényegében semmi közös nincs is bennünk, bár azt hiszem, hogy engem vele ellentétben sokkal inkább vonzanak az Ő hobbijai, mint fordítva. Már ezt abból is gyanítom, amilyen értetlenkedéssel kezeli azt a tényt, hogy néha napján el járok golfozni a kedves férjem társaságában. Oké, nem azt mondom, hogy imádom azt a sportot(?) - vagy nem tudom minek lehet nevezni -, de legalább pillanatnyi unalom űzésnek megteszi. Meg közös programnak sem olyan túl rossz egyébként. Legalábbis az esténként tartott üzleti vacsoráknál százszor izgalmasabb.
- Nem is nézném ki belőled amúgy. - legyintek is, és bár eszembe jut, hogy feldobjam neki az ötletet, hogy egyszer menjünk el közösen kipróbálni a golfozás adta örömeit, de végül ezt az ötletemet el is vetem, mert akárhogy is próbálom elképzeli Lambit egy golf ütővel a kezében, miközben koncentrál arra a bizonyos lyukra, nem sikerül. Na meg egyébként is már ha vele akarok közös programokat, azok had legyenek már sokkal vagányabbak annál, mint amit az unalmas hétköznapjaimban egyébként is csinálni szoktam. Mondjuk az, hogy épp lövöldözni menjünk egy kicsit még az én képzelőerőmet is felül múlja, sőt egész úton biztosra is vettem azt, hogy csak szivat és nem igaziból gondolta azt úgy, ahogy, viszont amint megérkezünk egy különleges, de mégis olyan számomra kissé rideg helyre, rájövök, hogy mindez a valóság. Vagyis tényleg azt szeretné, hogy megtegyem a lehetetlent. Én és a fegyverek valahogy teljesen távol állunk egymástól, de végülis... én akarok egy magát rossz fiúnak mutató férfi barátja lenni, aki úgy ahogy van számomra egészen izgalmas figura. Ez meg ha azzal jár együtt, hogy puffogtassunk... nem bánom. Vagyis dehogynem! Még szép, hogy félek ettől. Szerecsére, hogy a gondolataimat sikerül mégis egy kicsit elterelnem azzal a képpel, amire rá bukkanok és naná, hogy minél többet meg is akarok tudni róla. Egy hatalmas vigyorral az arcomon bólintok, mert lényegében tényleg mindig érdekel mások élete. De egyáltalán nem azért, hogy holnap el pletykáljam mindenkinek, akinek csak tehetem. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok.
- Azért nem mindenki élete érdekel. Csakhogy ezt tisztázzuk! De a tied véletlenül pont igen. - kezeimet a hátam mögé rejtve ringatózok hol a sarkamra, hol pediga lábujjaimra helyezve a saját súlyomat, és valami elképesztő izgatottságot érzek, amikor nagy nehezen mesélni kezd, bár azt azért nem mondhatom el, hogy sokkal okosabb lettem, de legalább most már tényleg megállapíthatom, hogy romantikus a szerelmével való kapcsolata. Vagyis olyasmi. Nálam persze a romantika nem épp ezekből áll, de nagyon helyesek lehetnek.
- Ez írtó cuki... - kezdek bele, majd kicsit megpróbálok komolyabb arcot vágni, és fejben kivállogatni a további kérdéseimet, amelyeket olyan szívesen fel tennék. Bár annyi minden érdekelne, hogy szerintem holnap reggelig is eltartana, főleg mert belőle mindent harapofogóval kell kihúzni. - Miért kerültetek oda? Mármint abba a börtönbe. Oké... vannak elképzeléseim, de úgy mégis. Gyerekként milyen nagy bűnt lehet elkövetni, hogy be zárjanak titeket? Ott ismerkedtetek meg, vagy együtt kerültetek be? - tudom, hogy csak egyet akartam feltenni a rengeteg fejemben felmerülő érthetetlenségemből, de valahogy több csúszott ki a számon. És még mindig egész visszafogott vagyok. - Vagyis itt éltetek? Mégis mennyi időt? - hitetlenkedve pillantok körbe ismét, és eldönteni sem tudom, hogy sajnáljam-e azért, mert még nálam is rosszabb múltja van, vagy inkább veregessem vállon, mert nem semmi túlélni ennyi mindent. Azt hiszem, hogy az utóbbit jobban díjjazná, de én inkább mégsem teszek semmit, csak próbálom kevésbé kimutatni azt, hogy miket gondolok. Én még egy éjszakát sem tudnék itt eltölteni, nemhogy egy ilyen helyen lakjak. A szőrnyűlködésem mégis felváltja az, ahogyan a fegyverrel szórakozik a jó ég tudja épp mit művelve vele, és természetesen annak ellenére is, hogy tényleg nem kéne már meglepnie semmi vele kapcsolatban, én mégis nagyokat pislogva próbálom felfogni ezt az egészet.
- O...oké. - és itt szeretném is befogni a számat és nem kérdezősködni többet, deee...mivel mindig ott bújkál bennem az a gyermeki vágy arra, hogy mindent is akarjak tudni, így nem sikerül abba hagynom, pedig tényleg nem biztos, hogy mindent tudni szeretnék. - Na és ha önvedelemből mondjuk rossz helyen puffantod le az illetőt és az meg is hal? Tudod nekem nem tűnik az annyira játéknak, ami a kezedben van... - nézek ismét a kezében lévő fegyverre, majd kissé félve rá, de még mindig nagyon úgy tűnik, hogy komolyan gondolja azt, hogy nekem is lőnöm kell vele. Végülis ez sokkal jobb elfoglaltság, mint bármi más, ami a monoton napjaimban történik, viszont a bátorságom is kezd egyre jobban alább hagyni. Főleg, mikor megkezdi Ő a lövést, én meg ha tehetném és nem tartanám cikinek, meg nem tudnám, hogy nincs mitől félnem, minden bizonnyal fejveztve menekülnék el. Sokkal hangosabb, mint amit a filmekben láttam, és így teljes egészében látva az egészet, még ijesztőbb is. Szeretném azt mondani, hogy inkább hagyjuk, ez úgyse nekem való, de az ajánlata túlságosan vonzó, még akkor is ha számára az enyém nem annyira. Szerencsére, hogy kezd életre kelni bennem a bizonyítási kényszer is, na meg szívesen csinálnék majd egy közös szelfit vele úgy, hogy kötényben van.
- Hmm... két hét kötény! Ha már Bobyt nem akarod. - még a kezem is felé nyújtom bízva abban, hogy állni fog ez az alku, majd neki is állok a feladatomnak, ami kívülről nézve egyébként olyan tök egyszerűnek tűnt, csak épp bezavar az a tudat, hogy, amit a kezembe fogok nagyon is valódi, és valóságos pánikot is okoz bennem, amint kilövöm belőle a golyót. Az elismerem, hogy nem láttam még soha senkit becsukott szemekkel lőni, de valahogy ezt hozta ki belőlem a helyzet. Meg hát kicsit cikisnek is gondolom, hogy nem csak hogy valóban nem találom el, de még bugyutáskodva a kezemből is ki ejtem. Nem hinném, hogy Lambi azért nem nevet ki, mert megijedt volna a fenyegtésemtől, de arra azért rá eszméltet, hogy valóban nem becsukott szemekkel kéne ezt tennem. Hát nyílvánvalóan nem árt nézni azt, hogy hová akarok lőni.
- Hogy érted, hogy vannak érzései? Te figyelj... én hallottam a filmekből azt, hogy a fegyverek el tudnak sülni....maguktól? Akkor te meg azt ígérd meg, hogy ilyesmi nem fog előfordulni! - annak ellenére, hogy kételkedek még mindig nem csak magamban, de ebben az egész hülyeségben is, azért ismét neki fogok, remélhetőleg úgy, hogy közben megnyugtat, hogy a filmeket ne keverjem össze a valósággal, és mégis hiába minden igyekezetem, sem a kezem remegésével nem tudok mit kezdeni, sem pedig azzal, hogy csukódnak be még mindig a szemeim. A félsz ezt váltja ki belőlem, bár ezúttal legalább arra vigyáztam, hogy ne ejtsem el a kezemben lévő szőrnyet, ami jól ki fogott rajtam már megint. Bár ezúttal szinte azonnak ki is nyitom azokat, és csalódottan veszem tudomásul, hogy ez sem sikerült. Kicsit bosszant, és hiába nem tetszik ez az egyesek számára hobbiként megélt elfoglaltásg, a csak azért is érzése azt sugallja, hogy újból próbáljam. Muszáj sikerüljön.
- Hogy érted, hogy mitől félek? Hát ettől.. - legyezek felé a kezemben tartott tárggyal, és sóhajtok is egyet, de még mindig nem úgy, mint aki feladni akarja. - Képzeljek oda valakit? Hát végülis... Nehogy azt hidd nekem, hogy vannak ilyen gyilkolási hajlamaim. Csak tényleg képzelegni fogok, és egyáltalán nem azért, mert amúgy a valóságban bárkit is képes lennék kinyírni. Még azt sem, aki megérdemelné. - veszek egy mély levegőt, és annak a kifújásával egyszerre emelem is ismét a kezem. Esküszöm Lambi most pont olyan, mint az a kis ördögöcske, amelyik felül az ember vállára és folyamatosa a fülébe duruzsolva próbálja bele vinni valami turpisságba. - Azt inkább meg sem kérdem, hogy mi történik, ha a fegyver kezd irányítani engem... - nem, határozottan nem akarom tudni a választ ezúttal, csak igyekszem minden koncentációmat bele adni abba, hogy sikerüljön ez a küldetésem. Lelki szemeim előtt felbukkan az apám, aki sosem volt rest kezet emelni rám csak azért, mert más életet akartam élni, mint amit Ő képzelt el nekem, és minden szőrnyűség is, amiket tett annak érdekében, hogy megfosszon a fiatalságomtól és szabadságomtól, aztán egyszer csak meghúzom a ravaszt és a legnagyobb üveg, amelyikre fókuszáltam, darabjaiban hullik szét. Néhány másodpercig csak értetlenül nézem az üveg helyét, a kezem még mindig úgy tartva, mintha megmeredtem volna, aztán amint tudatosul bennem, hogy végülis sikerült, egyszerre válok izgatottá és büszkévé. Mint valami kisgyerek, akinek sikerült megoldani végre egy nehéz feladatot, úgy kezdek ugrálni boldogságomban.
- Ezt láttad ugye? Harmadik volt az Isten igaza. - vigyorgok felé lelkesen és közben a fegyvert is felé nyújtom, mert még csak az hiányzik, hogy itt a nagy ugra-bugrálásomban valahogy tényleg elsüljön. - Még a végén ki képezel engem valami bronxi gengszternek. - még mindig szemforgatva vigyorgok, bár azt még én is tudom, hogy ahhoz azért ennél több kell, hogy lelőjjek egy üveget, de mindenki elkezdte valahol. Na nem mintha hosszú távon azért vonzana ez a sok minden. De jelenleg ez a rengetek újdonság adrenalinnal tölt fel. - Ezek után tuti, hogy soha többet nem fogok golfozni járni a manhattani sznobokkal. Szerintem neked tök izgalmas életed van. Jó lehet azt csinálni mindig, amit csak akarsz. - sóhajtom el, majd ismét a még fent maradt üvegekre felé pillantok, aztán vissza a kedvenc futáromra. - Kíváncsi lennék, hogy hányat tudsz így egymás után eltalálni? - ha tippelnem kéne azt mondanám, hogy mindegyiket, valamiért úgy fest, mint aki a kicsi ujjából rántsa ki ezt az egészet.       

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

- Jah. Te nem vagy agyhalott, van különbség – nézek rá kissé értetlenül, hogy miért olyan nagy dolog ez. Azt már nem kötöm persze az orrára, hogy élvezem a betanítását, és azt is, hogy a szabálykövetőnek és a visszafogottnak tűnő énje mögött egy sokkal szórakoztatóbb Cosi rejlik, aki unalmában inkább csavarog Bronx utcáin a kétes megítélésű beosztottjával, minthogy nemtom, golfozna vagy amit burzsujéknál szokás. Nem egy beszari cicababa, amivel kivívta a szimpátiámat és az elismerésemet. A legtöbb barom itt hiába adja elő a kemény arcú vadállatot, a zömük a necces szituációkban inkább olajra lép fülét-farkát behúzva, minthogy beleálljon. Nyilván Főniben megvan a józan belátás, mikor térjen ki egy nehézkes helyzetből, de például hiába alakoskodott vele a kocsmai gyökér, szemrebbenés nélkül borította le a piájával. Van benne spiritusz.
- Nem…? - válaszolok kissé zavartan a golfozós kérdésére. Rendben, ő nyert, rohadtul nem próbáltam soha, de el sem tudom képzelni, mit lehet azon élvezni, hogy egy lyukba gurítgatják a golyókat. A lyukak és golyók kapcsán vannak izgalmasabb elképzeléseim is, ha meg valaki fejét be akarom verni, azét beverem, nem egy labdát képzelek az arcának. Mi a szar? A zavarodottságom hamar megrökönyödésbe csap át, ahogy leülepszik bennem a kijelentés bizarr volta, de inkább nem húzkodom még ezzel is az oroszlán bajszát. Ha ő labdák helyére képzeli mások képét és ezen éli ki magát, ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Inkább mutatok neki erre sokkal jobb megoldást a lövöldözés képében.
Amire nem számítok, hogy a régi törzshelyemre érve egy csöppet kínos, de egyébként szép emlékeket idéző képet talál rólunk Vörössel, miközben én a lőgyakorlat előkészületeit végzem. Jézusom, ha ezt meglátja Répafej, kitér a hitéből. Hogy lehetett annyi idősen olyan feje, mint egy csecsemőnek? Hiába sárgult meg a papír és töredezett meg itt-ott, tisztán kivehető, hogy a babasegg arcával még az óvodába is visszavették volna. Horkantok egyet a gondolatsorra, mielőtt a nadrágzsebembe süppeszteném a bizonyítékot, na persze Cosi nem adja fel ilyen könnyen a vallatómunkáját. Szerintem kibaszottul pályát tévesztett, beleillene a mindent körbeszimatoló nyomozók körébe.
- Hát vedd is be, mert így van – puffogok tovább, kötve az ebet a karóhoz. Be nem vallanám, hogy már tizenéves korunkban is magasabb volt nálam mister űrlény. - Jah, jah, kösz, biztos egyedül is ment volna – forgatom meg a szemeimet, de azért biccentek felé egyet, mert tényleg hálás vagyok neki. - Jézusom, imádsz mások életében vájkálni, ugye? - sóhajtok fel megadással, ahogy sorolni kezdi a kérdéseit. Van egy olyan megérzésem, hogy addig fogja rágni a nyomorult fülemet, amíg meg nem kapja, amit akar, szóval jobb megelőzni az idegeimen táncolását. - Akkor készült, miután kiszabadultunk a fiatalkorúak börtönéből. Mittomén, húsz évesek voltunk? Talán annyi se – vonom meg a vállaimat, mert ha évek szerint kellene lebontanom az akkori életemet, hamar beletörne a bicskám. - És sokszor itt csöveltünk. Ez volt a búvóhelyem – újabb vállrándítás, mintha ez semmit sem jelentene. Attól nem félek, hogy elítélne, amiért az utcán éltünk, inkább az nehéz, hogy kiadjam magamat. A tényt, hogy ez volt a biztonságos rejtekhelyem, ahova elvonultam, ha beütött otthon vagy bárhol a szar. - Nem igazán volt hol élnünk, a családom már tudod, hogy seggfejek gyülekezete, az övéről meg jobb nem beszélni. Szóval üdv a kecómban, engedd meg, hogy körbevezesselek – vigyorodok el, kicsit elmélyítve a hangomat, hogy felidézzem azt a gagyi tévés műsort, amiben kőgazdag faszok verték magukat a képernyő előtt a milliárdokat érő házaikkal. Nyilván nem gondolom komolyan a túrát, helyette folytatom a fegyverrel való bíbelődést. Japp, néha elfelejtem, kinek is osztogatom a okosságaimat.
- Ne mondd, hogy meglep azután, hogy láttad a nagybátyámat – horkantok fel. - De nem kényszerítették rám, érdekelnek – sokadszorra vonom meg a vállaimat, és attól félek, a nap végére konkrét izomlázam lesz tőle. - Olyat meg ne kérdezz, amire nem akarod tudni a választ – pillantok fel rá, félig-meddig ezzel is megfelelve a kérdését. Persze, hogy lőttem már meg embert. Más kérdés, hogy a seggarc engem lőtt meg előtte. - Ne aggódj, nem ez a hobbim. Maximum önvédelemből puffantanék le másokat – jegyzem meg, hogy azért megnyugodjon, és ne kezdjen meredek elméletek gyártásába. Viszont nem rugózok a témán, helyette beavatom az alapokba, aminek a végén hozzám hasonló könnyelműséggel legyint. Kénytelen vagyok elvigyorodni, mielőtt megtartanám a bemutatót, amit a sikítása követ. Nem nevetem ki, de még csak megjegyzést sem teszek, a legtöbb ember így reagál elsőként a valódi cuccra. Sokkal hangosabb, mint a filmekben, és ijesztő annak, aki nincsen hozzászokva. Tökömet, az első alkalommal még én is majdnem beszartam, más kérdés, hogy utána álmélkodva tátottam a pofámat. Valahogy úgy, mint ahogy most Főni néz rám.
- Azt hitted, hogy csak a számat jártatom? - mosolygok rá magabiztossággal, majd átadom neki a terepet, ne csak nekem legyen buli. Sőt, hogy ne csupán a fosásra koncentráljon, alkut ajánlok neki, olyat, ami józan eszemnél fogva biztosan nem tennék. És amit természetesen tovább színez az álomvilágával. - Na nem, Bobyra nem vagyok hajlandó. Másfél hét kötény és semmi Bobesz – felkínálom az utolsó lehetőséget, aztán rajta áll, hogy él-e vele vagy sem. De nincs az a kurva világ, hogy azt a nagyképű pöcsöt meghívjam bármire egy pofonon kívül. Elviselem és jót szórakozok egymás oda-vissza baszogatásán, de tudom, hogy velem ellentétben ő nem unalmában szopat, hanem, mert ki nem állhatja a fejemet. Komoly törést jelentett neki, hogy már nem tud hatékony Cosi-lábnyaló lenni. Tököm, ha most tudná, mit csinálunk, felforrna az agyvize az irigységtől.
Vagyis félig-meddig, mert miután látná Főni szerencsétlenkedését, szinte a lelki szemeim elé idéződik a megrovó pillantása, amivel kristálytisztán azt üzenné; hogy csak a bajt jelented, Schultz. A nevedet se lehet kimondani baszdmeg. Elismerem, ahogy a földre zuttyan a fegyver, csöppet én is megakadok, mert nem a legszerencsésebb mozdulat egy éles pisztollyal dobálósat játszani, de szerencsére mindketten megmaradunk kínos magyarázkodni való nélkül a mentősöknek.
- Ühüm. Előbb nyisd ki a szemed és fogd meg a fegyvert is – vigyorodok el szarevően, de nem baszakodok vele sokat, elsőre lehetett volna nagyobb katasztrófa is a próbálkozása. - Oké-oké. De ígérd meg, hogy nem dobod el még egyszer, vannak érzései – jelentem ki fapofával, figyelve, ahogy ismét felveszi a korábban mutatott pozíciót. Valamivel már ügyesebben áll be, és a lövés sem olyan szörnyű, bár eltalálni most sem talál el semmit sem. - Mitől félsz? - kíváncsiskodok, mert süt róla, hogy be van tojva. - Ez is csak egy eszköz, és nem megölni tervezel valakit. Bár ha van olyan, akinek az arcát az üveg helyére tudod képzelni, ne fogd vissza magadat – somolygok mellőle. - Ha nem vagy vak, ahogy mondtam, fegyverrel lőni simaliba. Amíg te irányítod és nem a fegyver téged – bölcselkedek, mint valami tibeti szerzetes. Bár asszem ők nem a pisztolyok megfelelő használatáról papolnak, basszák is meg ott, ahol vannak.

zene: Role Model xx credit: •

Egy hatalmas kő esik le a szívemről, amiért megértette, hogy semmi kedvem a szerelmi életét hallgatni, mert sem kíváncsi nem vagyok arra, hogy ki kit tologat és hogyan, ráadásul még a képzelőerőm sem elég hatalmas ahhoz, hogy még mindazt el is tudjam képzelni magam előtt. Így részemről le is zárom ezt a fajta beszélgetést, de azért remélem, hogy legalább egy kicsit kellemetlenül érzi magát amiatt, mert ilyen nagyon elszólta magát éppen előttem. Hiszen annak ellenére, hogy itt kalandozgatok vele, azért még mindig a főnöke vagyok. Vagy valami olyasmi. Nem vagyok abban biztos, hogy helyeselné a férjem azt, hogy az egyik alkalmazottammal Bronx legrémisztőbb környékén motorozgatok. Bízok abban, hogy soha nem is fog ez kiderülni. De, hogy még egy normális szórakozóhely sincs itt... hát az elég felháborító. Mondjuk így jobban bele gondolva, nem is néz ki olyan embernek, aki mindenféle diszkókba járkálna, egy cseppnyi szórakozást keresve. Pedig az az élmény sem különbözik sokban attól a kocsmától, ahonnan nem olyan régen leléptünk.
- Oh... szóval szívesebben töltöd az idődet velem, mint azokkal az ismerőseiddel, akiket nem kell megtanítanod arra, hogy milyen is az élet Bronxban? - emelkedik fel a szemöldököm, és nem tagadom azért ez egy kicsit melengeti a szívem. Komolyan, az első nap amikor találkoztunk nem is sejtettem volna, hogy ilyen messzire eljutunk. Akkor bevallom őszintén, hogy azt gondoltam, hogy pár nap után majd úgyis kiesik, mert ki nem néztem volna belőle, hogy képes ennyire ügyesen alkalmazkodni. Talán hivatalosan is kijelenthetjük, hogy munkán kívül lehet egy ici-picit szorosabb a kapcsolatunk... amolyan barátias. - Hát nem ilyen. - bökök rá a vállára vigyorogva, és azt hiszem, hogy ebből sejtheti, hogy nem véletlenül a fene nagy kalanvágyam. Az üzlet emberek nem igazán szeretik a kihívásokat, és többnyire csak az asztal mellett ücsörögve, unalmas beszélgetéseket megejtve telnek el a közös programjaink, ami nem teljesen az, amire vágynék, de hát ez van. Még jó, hogy Lambert tiszta véletlenül is éppen az én éttermembe keveredett be azon a napon, mert nem titok, hogy azóta a munkát is jobban élvezem, meg hát az életet is.
- Mi bajod a golfozással? Egyáltalán próbáltad? Igazán szórakoztató, főleg, ha oda képzeled a labda helyébe valakinek a fejét, akire nagyon haragszol. De... nekem semmi bajom amúgy a fajtáddal. Csak nem mindig értem, hogy a ti köreitekben mi történik. De egész jó tanár vagy. - dícsérem azért meg még mindig vigyorogva mielőtt a hátára vágnék, és a megjegyzése miatt azért kicsit felkuncogok, mert biztosra veszem, hogy nem is igazán érezte meg azt sem, hogy hozzá értem. A jó kedvem viszont hamar szerte is foszlik, amint tudatosul bennem, hogy igazából nem is tréfálkozik és tényleg lőni fogunk menni. Igaziból. Nem viszipisztollyal, vagy bármiféle játék fegyverekkel. Közben pedig nem feledkezek meg arról sem, hogy szorosan kapaszkodjak belé, miközben megindulunk a motorral a fene sem tudja hová. Mert bizony mindenre fel voltam készülve csak épp arra nem, hogy valami bomlásnak készülő helyre hoz, reményeim szerint nem olyan céllal, hogy eltetessen valakivel láb alól. Csak bízok abban, hogy Ő is hasonlóan a barátjának tart, és eszébe sem jut semmi olyasmi. A kérdéseimre adott válasza pedig még csak meg sem nyugtat igazán, bár ezen nem is tudom miért lepődök annyira meg. Bizonyára nehezére esik néha valami olyasmit is mondani, ami ki űzi belőlem a negatív gondolatokat.
- Bocsi, hogy nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy ilyen helyekre járkáljak lövöldözni. - fintorgok sértődötten, hiszen valóban felháborít egy kicsit, hogy az zavarja, hogy félek valamitől, ami nekem újdonság. Gondolom Ő sem az anyjában tanult meg dolgokat. Mondjuk néha olyan érzésem van, mintha direkt így született volna. Mindegy is, mert a figyelmem hamar eltereli az, hogy annak ellenére, hogy nem szimpatikus ez a hely, megpróbáljam felfedezni, és meg is találok egy írtó helyes képet róla, meg a mit tudom én kijéről. Miközben megmutatom Lambertnek, abban is reménykedek, hogy valamit azért mesél róla, de nem éppen olyan reakciót kapok cserében, mint számítottam. Csak azt sajnálom, hogy nem vagyok elég gyors ahhoz, hogy vissza húzzam a kezem mielőtt elvehetné tőlem a képet, mert egy kicsit megviccelhettem volna azzal, hogy addig nem adom vissza, amig nem meséli el, hogy milyen alkalom miatt készült a fotó. Tuti van valami története arról is. Mi a fenének ez a nagy titokzatosság?
- Na persze. Azt hiszed, hogy ezt be is veszem? Egyébként szívesen, hogy megtaláltam neked és örülnék, ha valamit mondanál is a fotóról. Mikor készült? Hány évesek vagytok ott? Na és, hogy került ide? - nem várok válaszokat a kérdéseimre, de azért a szívem mélyén mégis reménykedek abban, hogy nem feleslegesen jártatom a számat, hanem valamennyire mégis csak kielégíti a kíváncsiságomat. A tekintetem közben nem veszem le a kezében lévő fegyverről, és ha eddig nem is paráztam eléggé, hát most már kezdek. Hiszen az tényleg valódi. Ráadásul éppen úgy is tűnik, mint aki ért ahhoz, amit csinál.
- Fegyverekkel nőttél fel? És lőttél már le... - itt elhallgatok egy apró pillanatig, és a füléhez közelebb hajolok, hogy oda suttogjak, mintha bárki is lenne itt rajtunk kívül, aki meghallhatna. - ...embert is? - még ennek a gondolatába is bele borzongok, és bár kérdezek, de lehet, hogy jobb lenne nem tudni a választ. Ugyanakkor mégis...jogom van tudni, ha az a hobbija, hogy embereket lőjön le. Mondanám, hogy azt nem nézem ki belőle, de igazából kinézem. Vagyis olyan titokzatos a Lambert egész személyisége, hogy a fejembe vettem már az első napon, hogy addig biztosan meg nem halok, amig meg nem fejtem Őt. - Ahaaa... - bólogatok, mintha érteném, hogy mi a fenéről is beszél, mert soha életemben nem hallottam még azt, hogy Sig Sauer vagy mit magyaráz. A jobb lábammal türelmetlenül dobogtatok, miközben Ő tovább ügyködik a fegyverrel, és közben próbálom is felfogni a szavait, amik a taníttatásom céljából történnek, de sajnos túlságosan sokkolva érint már maga az a tudat is, hogy mire készülünk, ahhoz, hogy értelmezni is tudjam azokat. Mire a végére ér, többnyire elfelejtem az elejét, de azért mégis úgy bólogatok még mindig, mint aki megértette, hogy mi a dolga.
- Simaliba... - ismétlem utána egy legyintéssel és közben követem is Őt, bár azt már elég bizonytalanul. Basszus... ez komolyan beszél. - Te könnyen beszélsz. - ha olyan könnyű lenne megfogadni ezt a pár jó tanácsot, amelykkel ellát, akkor gondolom minden ember hobbija a lövöldözés lenne. Nyelek egyet, miközben azt látom, hogy célba veszi az egyik üveget, és amint kilövi a golyót, a füleimre rászorítva a két tenyerem sikítok fel, mert soha életemben nem hallottam még egyetlen fegyvert sem elsülni. Sokkal hangosabb, mint gondoltam volna. És még el is találja az üveget. Tátott szájjal bámulom hol Őt, hol pedig azt a helyet ahol nem olyan régen még egy egész üveg volt, miközben kezeimet le veszem a füleimről és ismét bólintok, mert ez nem csak látványos volt, de igazán hangos is. Végül mégis annak ellenére, hogy nem hiszem, hogy ezt ki akarnám próbálni a helyére álláok, és a kezeim azon nyomban el kezdenek remegni, ahogy ide adja a fegyvert. Bizonytalanul nézek rá és hagyom, hogy segítsen normálisan elhelyezkedni, de érzem, hogy a légzésem egyre szaporább lesz. Basszus... mi lesz ha hírtelen valaki felbukkan és én lelövöm? Bár nagyon tetszik az ajánlata, de annyira azért mégsem hiszek abban, hogy ezt a feladatot képes leszek teljesíteni.
- Oké, de akkor mivel kezdő vagyok ebben, az első lövésem csak próba, mert... azt te is tudod, hogy semmi esélyem. - kezdek bele végül az alkudozásba, igyekezve vissza nyerni önmagam, elvégre is... nem lehet ez olyan nehéz. - Aztán ha következőre sikerül, akkor egy hétig csak kötényben dolgozol és... zárás után meghívod Bobyt egy sörre. - vigyorgok rá ezúttal pimaszul, és a jó kedvem miatt egy kicsit lejjebb is ereszkedik a kezem, így kénytelen vagyok újra célba venni azt az üveget, bár a kezem remegése még mindig nem múlt el, így a másik kezemet a fegyverre rakom, csakhogy biztosabbra menjek, bár a bennem lévő pánik is csak egyre fokozódik. Veszek egy mély levegőt, és annak a kifújásával körülbelül egyszerre szorítom össze a szemeimet és húzom meg a ravaszt is, szintén egy sikollyal megpecsételve, és még a fegyver is kiesik a kezemből az ijedségtől, ahogyan szó szerint érzem, hogy kilövöm a golyót, bár halvány ibolyám sincs, hogy hová. Félve nyitom ki a szemeimet végül és csalódottan veszem tudomásul, hogy az üveg még mindig egyben van, ráadásul pont ott, ahol eddig is. Mérgesen hajolok le a fegyverért, hogy össze szedjem a földről, és morcosan nézek Lambertre, pedig nem az Ő hibája, hogy béna vagyok.
- Ne is szólj semmit... és úgy merj kinevetni, hogy téged puffantalak le ezzel a Sig mit tudom én mivel. - puffogok még mindig, bár leginkább saját magamra. - Oké... csináljuk újra. Már csak azért is. Ne legyen Cosette Delgado a nevem, ha nem találom el azt az üveget! - szólalok meg újból úgy téve, mint aki sokkal jobban felkészült erre az őrültségre, bár becsukott szemmel nem biztos, hogy lehet ezt csinálni. De mégis muszáj valamit csinálnom, mert mit meg nem adnék, ha látnám Őket Bobbyval közösen pletykálkodni egy egy sör mellett. Ismét becélzom az üveget, de annyival ügyesebben próbálkozok, hogy csak az egyik szemem csukom be ezúttal, és az ajkamra is rá harapok, hogy majd erős koncentrálások közepette meghúzzam a ravaszt, bár mire a golyó kirepül már megint azon kapom magam, hogy a másik szemem is össze szorítom, mert a fenébe is félek ettől a fegyvertől.       

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

A helyre rakást illető kérdéskört taktikus hallgatással kerülöm ki, mert van egy olyan bolhafasznyi sejtelmem, hogy Cosi nem igazán vágná, mi a különbség egy alapos, dühből fakadó verés meg egy okító jellegű jobb egyenes között. Persze a nagy pofámat nem tudom állandóan visszatartani, így csúszik ki az, amit leginkább senkinek az orrára sem terveztem kötni soha. Örülök, amiért valószínűleg nem látja, hogy még a nyakam is belevörösödik a tettenérésbe, főleg, amilyen reakciót lezavar itt nekem. De megértem, engem se érdekelne, hogyan tologatja otthon a tata, akit a férjének nevez, ugh… Remek, most én is kiégettem a képzeletemhez tartozó retinámat.
- Biztos van, ne kapj a szívedhez annyira – forgatom meg a szemeimet a szórakozóhelyeket illetően, miután ismét elkapja a szörnyülködés, bár ezt is magamnak köszönhetem, amiért az idegeivel játszok a túlzásaimmal. Vagyis a félig-meddig túlzásaimmal, mert bőven tudnék olyan helyeket sorolni, ahol a szórakozás nem a tuc-tucban merül ki, hanem egészen másfajta elfoglaltságokban. Hogy azokat a placcokat pedig miért ismerem jobban, inkább ne kérdezze senki. - Miért hiszed, hogy akkora társasági ember vagyok? - vonom meg az egyik szemöldökömet értetlenül. - Oké, ismerek jó néhány agyhalottat, de a franc akarja az idejét velük tölteni – mormogom, de ha már itt tartunk… - De az érzés kölcsönös. Milyen a te társaságod? - pillantok rá hátra, hogy ne csak ő faggasson mindig. Mondjuk előnyben van velem szemben, mert alapból nem vagyok egy érdeklődő fajta, sokkal inkább játszok a megfigyelésre, ha szökő évente egyszer kíváncsivá tesz valaki, minthogy vallatásba kezdjek. Ő viszont nem fukarkodik a kérdéseivel.
- Golfozni – horkantok fel óhatatlanul, mert elég tipikus egy burzsuj szokás. - Jól van már, nem kell mindent a szívedre venni. Te is éppúgy fintorogsz kétpercenként a fajtámra – vonom meg a vállaimat, jelezve, hogy engem annyira nem hat meg. Az mindenesetre kissé szomorú, hogy még ennyi szórakozás sincs a magafajta életében, minthogy eljárjon lőni. Hogy nem unják magukat halálra? - Áú! Egy vadállat veszett el benned, Cosette – vigyorodok el a hátcsapkodását és a mímelt fájdalmaimat követően, még azelőtt, hogy ismét útnak indulnánk a legújabb állomásunk felé. Az már meg sem lep, hogy nem vette komolyan az ajánlatomat, és most azon hüledezik, hogy tényleg lőni megyünk. Még akkor hogy el fog sápadni, ha meglátja, hova is tartunk pontosan.
A valóság nem áll távol a feltételezéseimtől. Amint megérkezünk és leszállunk a motorról, elég vetni egy pillantást az arcára, hogy tudjam, nagyon nem erre számított. Félszeg mosollyal csóválom meg a fejemet, és őszintén szólva el sem tudom képzelni, miért majrézik annyira. Lehet még mindig arra vár, mikor fogom előszedni azt a felemet, amit lefestett rólam az állásinterjú alkalmával, és milyen válogatott módszerekkel fogom eladni az orosz vagy akármilyen maffiának.
- Romos épületeknél – felelem meg a kérdését roppant elmésen. - És mit tudom én. Nincsen lezárva, biztos néha ideeszik a fene pár drogost vagy csövest – jegyzem meg némi értetlenséggel, elvégre ez is magától értetődőnek tűnik. - Nyugi már, nem akar mindenki megölni vagy kirabolni vagy mittomén. Sokan akarnák megtenni, de nem mindenki – bólogatok magamnak, ahogy felkaptatunk a lépcsőkön, majd folyosókon kanyargunk át a hely ezernyi emléket őrző falai között. Ha kell, segítek Cosinak, mert nem akarom, hogy éppen itt törje ki a nyakát vagy rándítsa meg a lábát, aztán a nap további részében valami puccos kórházban kelljen dekkolnunk szórakozás helyett.
Aztán lassan megérkezünk a törzshelyemre, ahol a kosz és a pókhálók mértékét leszámítva olyan, mintha megállt volna az idő. Biztos vagyok benne, hogyha alaposan körülnéznék, még a szétszórt töltényekből is találnék egy-kettőt, amiket Rownak szereztem az első fegyveréhez. Mondjuk hála a kurva égnek, hogy sohasem kellett élesben használnia, mert annak idején tuti előbb lőtte volna pofán magát, minthogy bárkit kiiktasson.
- Mi? - kérdezek vissza kissé zavarodottan, miközben már az elrejtett fegyvert tartom a kezeim között. Hunyorogva mérem végig az orrom előtt lóbált képet, aztán sebtében ki is kapom a kezéből. Viszont ahelyett, hogy nagyon zavarba jönnék, inkább a mosolyomat kell visszatartanom Vörös kölyökképét látva. Jézusom, csoda, hogy túlélte a javítót meg az utcát. - Vele – ismétlem el egy bólintás kíséretében. - És kapd be, csak a kamera szöge miatt tűnik úgy! - háborodok fel két másodperc alatt a magasságomat ért sérelem oltárán, és azt már meg sem akarom fejteni, honnét szedi, hogy Répacukor egyébként magasabb nálam. Faszomat is, ennyire nem vagyok alacsony! Puffogva süppesztem a gatyám hátsózsebébe a megviselt fotót, aztán visszakanyarintom a figyelmemet a fegyóra. A zughelyen szerencsére a snickersek között még megtalálom a tisztító szettemet is, aminek az állapotát ugyan meg lehet kérdőjelezni, de a munkára elég lesz.
- Pff, ezzel nőttem fel – nézek fel Főnire kiábrándultan. - Mármint nem pont ezzel, hanem a fegyverekkel. Mindenkinek van valami hobbija – osztom meg vele az érdeklődésem mibenlétét, mielőtt még itt elkezdene elméleteket gyártani a szörnyűséges gyerekkoromról, ahol rágóka helyett stukkereket harapdáltattak velem a fogzás idején. Igaz, túlzottan nem lőne mellé a feltételezéssel, ismerve az idióta szüleimet. Közben nem győzök megint azon szórakozni magamban, hogy „csudának” nevezi a fegyvert. Ha nem lenne egyértelmű, innét már biztosan tudom, hogy kényelmetlenül és bizonytalanul érzi magát. - Ez a csuda meg egy Sig Sauer. Már régóta porosodik itt, szóval előbb kipucolom – tudatom vele, és leseggelve a matracra, neki is állok a műveletnek. Egyesek azt nem felejtik el, hogyan kell biciklizni, én meg, hogy miként kell pikk-pakk szétkapni egy maroklőfegyvert és kikupálni, hogy szebb legyen, mint újkorában. Mondjuk ha már itt tartunk, a faszom se tudja, hogyan kell biciklizni.
A munka alatt nagyjából Cosit is beavatom abba, melyik része mit szolgál, hogyan működik egyáltalán egy fegyver, és persze abba is, hogyan kerülje el, hogy magát vagy mást véletlenségből lepuffantson.
- … szóval csak akkor biztosítsd ki, ha használni is fogod, és a ravaszt is csak akkor fogd meg. Simaliba – pattanok fel a helyemről, amint végeztem, és elsétálok a helyiség túlvégébe, jó pár méterre a felállított üvegektől. Intek Főninek, hogy kövessen a bemutatókörhöz. - Ne feszengj, ne szorítsd úgy, mintha az életed múlna rajta. Tartsd egyenesen a hátadat, engedd le a vállaidat, és ne szard össze magad attól, hogy visszarúg egy kicsit. És mert hangos – vigyorodok el, majd becélzom az egyik kisebbik üveget, ami a következő pillanatban már ripityára törve zuhan a mélybe az ablak túloldalán. - Látod? - fordulok felé lelkesen, aztán odébb lépek, hogy a helyemre állhasson. A kezébe adom a fegyvert, és segítek neki felvenni a megfelelő pozíciót, ha a kurta instrukcióimból és az imént látottakból nem sikerült volna neki egyből elsajátítani.
- Célozz egy nagyobb üvegre elsőnek. Ha sikerül, akkor... mit tudom én, felveszem azt a hülye kötényt a következő munkanap - horkantok fel, mert biztos vagyok benne, hogy azt szívesen megnézné.

zene: Role Model xx credit: •

A mogorva nagybácsival való találkozás még akkor is az elmémbe van, amikor már jócskán magunk mögött hagyva Őt szeljük át az utcákat. Habár szeretnék én is Lamberttel együtt kiáltozni az adrenalin miatt, amit a motoron való utazás vált ki belőlem, de valamiért sokkal jobban lefoglal az, hogy a lehető legjobban kapaszkodjak a kedvenc futáromba, és a túlzott koncentrálásom miatt nem sok hangot sikerül kipréselnem sem magamból a sikításon kívül. Nem azt mondom, hogy nem élvezetes, csak valahogy így elsőre úgy képzeltem el, hogy csiga tempóban fogunk haladni. Nem mintha akkor meg nem attól tartanék, hogy a motor eredeti tulajdonosa elkap minket és a jó ég tudja mi mindent tudna csinálni velünk, hogy megbűnhődjünk a tetteink miatt. A lényeg, hogy végül rám hallgatva lassít fokozatosan, amig aztán meg nem állunk. Még egy ideig akkor is kapaszkodok, amikor már régen nem érzem magunk alatt burrogni a kétkerekű csodát. Nehéz lenne megállapítani, hogy mi az, amit érzek jelenleg. Mint valami kamasz, aki először csinál valami őrültséget és jár tilosban, nem tudva azt, hogy hogyan kéne kezelje a benne dúló érzelmeket. A fenébe is, ez a szabad élet sokkal jobb! Na nem mintha el tudnám magam képzelni törzsgyökeres bronxinak, de így néha át ugorni ide unalomból nem is olyan rossz. Főleg ha jó a társaság. Lambi mellett szinte képtelenség az unatkozás. Nem mintha érteném, hogy miféle különös család az övé, és, hogy a kedvenc vagy kevésbé kedvenc unokaöccs jár jobban a szeretett nagybácsivál. Csak a fejemet megvakarva bólogatok, mint aki érti az egészet, és örülök, hogy háttal van nekem még mindig, mert nem látja az arcomra rá telepedett értetlenséget. Furcsa észjárása van az öregnek, aki azzal fenyegette a kedvenc unokaöccsét, hogy megöli.
- Helyre rak? Azt, hogyan is kell érteni pontosan? - először ez az, ami megragadja a füleimet, néha úgy érzem, mintha teljesen más nyelven beszélnénk. Aztán leesik, hogy következőkor mit köt az orromra, és akaratom ellenére is megjelenik a fejemben egy olyan kép, ahol Ő meg az a cuki arcú srác, akit a képen mutatott.... fúj. Feltételezem a vörös haja miatt, Őt szólítja úgy ahogy, hacsak nem vagyok lemaradva valamiről és nincs valaki más is a képben. - Oké... erre nem voltam kíváncsi. Nem kell a szerelmi életedbe ilyen mélyen beavatnod. Annyira ne legyünk barátok. - szólok rá, szinte felháborodva, mert már eleve elég fájdalmas annak a gondolata így is, hogy két egészen jó pasi egymásra bukik a legjobban. Nem is tudom miért lepődök meg ezen ennyire, hiszen 2024.-ben már mindent lehetséges csinálni. Egyszer olvastam valahol, hogy élnek olyan emberek is, akik azt hiszik magukról, hogy kutyák... és úgy is viselkednek. Ezt nem csak elképzelni nem tudom, hogyan működhet, de még csak megérteni sem. Szerencsémre nem is kell sokat filozófálnom ezen, mert hamar választ kapok az imént feltett, talán sotobának tűnhető kérdésemre. Ez van, ha az ember nem jár ilyen elveteműlt helyekre. El is engedem a fülem mellett a gúnyos megjegyzését, bár valahol van benne valami... tényleg gyakran szoktam filmet nézni, és jelenleg valóban csak azokból tudok elképzelésekbe bocsájtkozni.
- Komolyan nincs ezen a környéken egy normális szórakozóhely sem? Nem mintha már lenne kedvem bulizni, de... csak, hogy tudd, nem nyugtattál meg azért annyira. Elképzelni sem tudom, hogy a társaságod úgy egyébként milyen emberekből állhat. - valamiért úgy tűnik, mintha sok mindent tudna az alvilági világról, és hiába fűtt belülről a kalandvágy, azért nem szeretnék megismerkedni olyanokkal, akik veszélyesek.
- Te figyelj már... mi bajod van az én fajtámmal? Nem tudom, hogy a sznob üzletemberek mit csinálnak, ha nem unalmas megbeszéléseket tartanak épp, de az ezer biztos, hogy engem a férjem sosem akart semmilyen lőtérre el vinni. Maximum golfozni járunk el, ha tényleg nagyon nincs más mit tennünk. -  ábrándítom ki, egyre kellemetlenebbül érezve magam, és az, hogy kinevet még szó szerint rosszul is érint, pedig így bele gondolva tényleg nem mondhattam valami túl nagy okosságot. De Ő kérdezte, hogy lőttem-e, ami legalább annyira butaság volt, mint a vizipisztolyos válaszom. Nekem nem tűnik biztonságos elfoglaltságnak a lövöldözés, így persze, hogy vannak kétségeim miatta. A további gúnyos megjegyzései miatt, csak felháborodva vágok rá a hátára, de a másik kezemmel azért még mindig a derekát fogva kapaszkodok, mert jobban meggondolva, nem szeretném megtudni, hogy milyen érzés innen levágódni. De könyörgöm! Hogy gondolja, hogy kezdjünk lövöldözni? Nem kell ahhoz valamiféle engedély? Jó... nyílván tudom, hogy nem egy tisztességes mintapolgár társaságában vagyok.
- Vagyis tényleg megtanítasz lőni? Te jószagú ég! - zsörtölődök, mintha annyira ellenemre lenne a dolgog, viszont, ha jobban bele gondolok, azért valahol mégis csak jónak hangzik ez az ötlet. Újra megkapaszkodok belé mindkét kezemmel, arcomat a hátába rejtve, mert ez a pozicíó még mindig biztonságosabbnak tűnik, a szemeimet össze szorítom, és onnantól kezdve fogalmam sincs, hogy hol járunk. Persze élvezem eléggé azt, hogy száguldozunk, de annyira mégsem tudom össz szedni a bátorságomat, hogy felegyenesdjek mögötte és az útat figyeljem. Talán majd követezőkor. Már ha nem tart túlságosan gyávának és még részesíteni fog ilyen kalandokban. Tényleg Ő az egyedüli olyan ember az életemben, aki egy kicsit megszínesíti azt. A gazdagsággal egyáltalán nem jár együtt a kaland. Akkor nyítom ki résnyire csak a szemeimet, amikor megérzem, hogy nem egyenes talajon közlekedünk, a kíváncsiság annyira eluralkodik rajtam, hogy végül óvatosan emelem fel a fejem és a csodálkozástól még a szájamat is elfelejtem becsukni. Valahogy nem így képzeltem el egy lőteret... vagyis én szó szerint gondoltam azt, hogy olyan helyre visz, ami direkt arra van, hogy az emberek gyakrolják a lövési technikájukat. Ehhez képest pedig valami elhagyatott épületnél járunk, ami ráadásul nem is túnik annyira barátságosnak, ha egy idegen hozott volna el idáig, akkor komolyan azt gondolnám, hogy a kivégzésem a cél.
- Hol vagyunk? - kérdem kicsit bátortalanul amint megáll a motor, aztán a Lambi derekáról a vállára vezetem előbb az egyik, majd a másik kezem hogy nagy nehezen lekászálódjak a motorról. Áldott egy szerencs, hogy a magassarkúmat lecseréltem egy kényelmesebb cipőre, mert akkor lennék igazán bajban, ha a tű sarokkal kellene itt lépkednem.
- Általában? Ez azt jelenti, hogy azért néha napján mégis csak előfordul, hogy valaki járkáljon itt? - nem szándékosan forgatom ki a szavait, de annyira tényleg nem tűnik nekem viccesnek az ok, amiért idáig jöttünk. Mármint fegyverekkel lövöldözni eléggé veszélyes. Akadékoskodni azonban nem áll szándékomban, így csak csendben követem Őt fogalmam sincs hová, és magamban imádkozom azért, hogy ne omoljon ránk az egész épület. Időnként meg meg botlok egy útamba kerülő deszkába, vagy épp nagyobb kőbe, mert megfeledkezek arról, hogy a bámészkodás közben azért a lábam elé is figyeljek, de szerencsére nem sikerül elvágódnom. Aztán megállva egy másik épületben, még mindig megdöbbenve legeltetem a szemeimet mindenfelé, és közben azon gondolkodom, hogy mi a csudát keres itt egy matrac, na meg, hogy ki képes abban aludni? Meg, hogy egyáltalán hogy fogunk innen vissza jutni az emberek közé? Remélem nem áll szándékában itt hagyni, mert igazából ha figyeltem volna az útra, akkor sem tartom valószínűnek, hogy haza tudnék keveredni. Ekkora azonban megakad a tekintetem egy falón lógó képen, ami felkelti az érdeklődésem, így amig Lambi mással van elfoglalva, oda is lépek ahhoz. Először megfújom, hogy valamennyire le jöjjön róla a por, aztán körbe nézek, hogy pókot láthatok-e a közelben, mert ahol hálója van, ott bizony valahol az a gusztustalan nyolc lábú szörnyeteg is - nem mintha számoltam volna, hogy tényleg annyi lába van-e a pókoknak -, de mivel nem látok egyet sem, így végül leemelem a falról a képet, és lehajolok, hogy a matracról felvegyek egy ruhadarabnak kinéző koszos rongyot, amivel le is törlöm a fotót, legalábbis annyira, hogy ki lehessen venni a rajta szereplőket. Nagy meglepetésemre pedig mintha az egyikőjük épp Lambert lenne csak egy kicsit fiatalabb verzióban, a másik meg ugyanaz a vöröshajú srác, akit a telefonján mutatott, bár nem vagyok abban annyira biztos. Egyedül a haj az, amiből ezt a következtetést tudom levonni, mert ha őszinték akarunk lenni, akkor nincs minden második ember megáldva ilyen színű  frizurával. Még meg is mosolyogtat miközben a kopott fényképet bámulom, de közbe össze is zavarodok, mert nem igazán értem, hogy hogy került az ide. Olyan, mintha Ők éltek volna itt, vagy nem is tudom. Gondolataimból a Lambi hangja térít vissza a valóságba, fel is kapom a fejem, mert nem igazán értem, hogy mi az, amit megtalált, de végül a képpel a kezemben lépek közelebb hozzá, kissé meghökkölve attól, amit a kezében tart.
- Ez is megvan. - vigyorgok rá, felemelve a képet a kezemben és még meg is lóbálom előtte, majd felé nyújtom. - Ha nem tévedek ezek ti vagytok a... szóval Vele. - kicsit furán hangzik azt mondani egy férfinek, hogy a pasiddal, így inkább kijavítom saját magam, azt hiszem, hogy érteni fogja így is.
- Értettem, őrmester! De... biztos vagy ebben? Mármint abban, hogy tudod azzal a csudával mit kell kezdeni? - bökök közben a kezében lévő fegyverre, még el is állok előle egy kicsit, hogy nehogy nekem itt elsüljön a kezében. A filmekből azt is láttam, hogy olyasmi is tud történni. - Egész helyesek vagytok egyébként a képen. Úgy látom, hogy mindig Te voltál az alacsonyabb. Ez valahol olyan aranyos. De tényleg. - továbbra is az arca elé lóbálom a fotót, ami miatt valószínűleg rendesen figyelni sem tudhat arra, hogy mit csinál, és ha kiveszi a képet a kezemből akkor megindulok néhány üvegért, amelyek között egyszerre akad törős és műanyag is, sorba helyezem fel őket az ablak helyén lévő üres helyre, még arra is figyelek, hogy katonás sorrendben legyenek.  Elől a legnagyobbak, hátul meg a kicsik.
- Azt hiszem, hogy ez volt a feladat könnyebbik része. Hogyan tovább? - tárom szét tudatlanul a kezeimet, mert esküszöm nem tudom pontosan mi is lehet a terve. Hátha a szerelmes fotója eléggé elvonta a figyelmét arról, hogy tényleg szó szerint az üvegekre lőjjünk. De vajon most már én is ki akarnék hátrálni? Igazából eléggé lázba hoz az egész, mindamellett, hogy félek a fegyverektől. Nem is láttam még soha eddig egyet sem, ami igazi.      

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

Úgy nézek rá, mint akinek a képébe a világ legnagyobb sértését vágta az imént, pedig oké, félni még én is szoktam. Többször, mint ahogy kimutatom. A túl közel elhaladó rendőrautók például rendszerint rám hozzák a szart, de ez? Ebben nőttem fel, mégis mitől kellene félnem? Inkább másoknak kellene tartania tőlem. Onkel, a szüleim, az intézetek és az utca megtanított arra, hogy félni felesleges időpocsékolás, az elkerülhetetlent úgy sem tudod kijátszani. Például az öklöt a képedbe, amennyiben hülye voltál, vagy a golyót a lábadba, ha voltál akkora fasz, hogy egy túl kemény arcot fossz ki. Félni hülyeség, a legrosszabbra felkészülni? Az már kevésbé. Akkor lesznek terveid és nem érhet semmi igazán váratlanul. Se a pénz nélkül maradás, se a börtön, se Vörös felszívódása egy szó nélkül…
Végül megrándítom a vállaimat, és halovány zavarral megdörgölöm az orromat a hüvelykujjammal, mert jah, az ő szemszögéből nézve tényleg bunkózok. Viszont engem sem buksisimikkel és megértéssel tanítottak meg túlélni, szóval jobb lesz, ha lenyeli a békát, és összekaparja magát, ugyanis a pánikja kibaszottul ragadós, nem utolsósorban pedig feltűnő. Ennyi erővel egy vörös táblát is a nyakunkba akaszthatnánk a felirattal, miszerint: rosszban sántikálunk vagy lopni jöttünk.
Kész csoda, hogy mindezek fényében csupán a művelet végén bukunk le a nagybátyám előtt, aki válogatott szidalmakkal kiabál utánunk teli torokból, és valószínűleg csak azért nem hozza a puskát, hogy beszaratás címszóval utánunk lövöldözzön, mert szeme még az öregnek is van, és a nőket ő is tiszteletben tartja. Egyelőre kikerültük a legnagyobb bökkenőt, így hát széles vigyorral repesztek Cosival az utcákon, élvezve az arcomba csapódó forró levegőt.
- Basszátok meg mind! - kiabálok azért a vakvilágba, hogy teljes legyen az élmény, még mielőtt lelassítanék Főni majréja miatt – na meg, mert én is aggódok valahol a képességeimet illetően –, majd megállnék egyeztetni vele a következő úti célunkról. Hallva a megkönnyebbült sóhaját, tovább gyarapodik a jó kedvem - ezekszerint a hatás megvolt.
- Azzal valószínűleg nem beszél – horkantok fel a saját poénomon, aztán újfent egy érzékletes fintor ül ki az arcomra, amikor felteszi az újabb kérdését. - Megint ez a bántás… Senki nem bánt senkit, csak… helyrerak, nem ugyanaz – vonom meg a vállaimat. - Nem rossz arc, ha jó napja van, és vicces is tud lenni. Viszont a franc akarja naphosszat hallgatni a picsogását, és asszem abból tényleg bántás lenne, ha előtte tologatna Vörös – tűnődök el, mielőtt még eljutna az agyamig, hogy mit köhögtem itt ki. Jézus kibaszott ereje, Lambert… - Khm, szóval ne miattam legyenek álmatlan éjszakáid – zárom a kellemetlenné váló kitérőt a beszélgetésünkben, még ha szerintem azokat a virrasztással töltött éjjeleket már bőven elintéztem neki. Legközelebb alaposan meg kell gondolnom, mennyit iszok a társaságában, feltéve, ha ezek után lesz legközelebb. Lehet, olyannyira mély nyomokat hagy benne a bronxi katasztrófaturizmus, hogy többet szóba se kerül, hogy munkán kívül érintkezzünk. Hát, elnézve a felvetéseimre adott reakcióját, erre egyre nagyobb esélyt látok.
- Oké, túl sok filmet nézel – nevetek fel, aztán azzal a lendülettel abba is hagyom, mert jobban belegondolva bőven tudnék olyan helyeket, ahol az ilyen-olyan drogüzletben érdekelt személyek szoktak megfordulni. De hülye azért nem vagyok, sőt, amióta bevarrtak, várom, mikor fog betalálni a banda, akikkel üzleteltem, és akik jó nagy veszteséggel zártak azon az ominózus napon. Szóóóval japp, nem kísértem a sorsot azzal, hogy még be is integetek hozzájuk vagy mutogatom köztük az arcomat. - Nem, nem ilyen helyre gondoltam, hogy megnyugtassalak. Bár azt nem garantálom, hogy nem tolnak majd ezt azt az emberek. És amúgy is, kinek a homlokára van ráírva, hogy gyilkos? - tűnődök el egy pillanatra a kérdéskörön, majd legyintve egyet magamnak, ajánlom fel az újabb lehetőséget az unalmunk űzésére.
- Jézusom, bocs a feltételezésért Szűzmária. Nem a burzsujok szórakozása mindenféle lőterekre járni, hogy elmondhassák, mekkora arcok? - vonom meg az egyik szemöldökömet, néha-néha azért visszafordulva, mert kezd kitörni a nyakam. Ám ha volt is bennem némi feszengés, amiért ezt is úgy kéri ki magának, mintha kisgyerekek legyilkolásával vádoltam volna meg, a következő megjegyzésén őszintén felnevetek. Vízipisztoly! Nem akarom én kigúnyolni, de ez volt eddig a legjobb replika, amit hallottam. - Ne legyél már ilyen drámai, és végkép ne vágd hanyatt magadat. Úgy értem, bukósisak nélkül szerintem betörik a koponyád a betonon – nézek rá hátra ismét, leplezetlen szórakozottsággal. - Látom ez eldőlt, a bulihelyről nem faggattál ennyit – vigyorodok el ördögien. - Kapaszkodj – fordulok vissza, és amennyiben eleget tesz a kérésemnek, ismét útnak eredünk a meglehetősen kihalt utcákon. Errefelé az emberek a napot szokták lopni, nem ide-oda furikázni a járgányaikkal.
Ennek köszönhetően, és mert nem olyan tempóban repesztek, mint egy nyugdíjas öregember, akinek már a látása sem az igazi, viszonylag hamar eljutunk a törzshelyemre, amit eddig csak Rownak mutattam meg. Van is bennem némi feszengés, mert egyrészt már régen nem jártam erre, másrészt, mert nem terveztem ilyen mélységeiben bemutatni Cosinak a világomat. De haljak meg, ha nem látom egy pisztollyal szenvedni, ehhez pedig az egyetlen hely, amit biztonságosnak vélek, az az elhagyatott épületek.
Ameddig nem áll az utunkban semmi, motorháton közelítjük meg a helyszínt, hol a port verve fel magunk körül, máskor meg a kavicsokat. Itt-ott ledőlt, telegraffitizett falak fogadnak minket, és töménytelen mennyiségű szemét. Az első, ajtó nélküli bejáraton besuhanva végül leállítom a járgányt, és megvárom, hogy Főni szálljon le előbb. Aztán kitámasztom, és én is hátrahagyom a fedélzetet, körülnézve a beázott, növényekkel benőtt és abszolút romos helyen.
- Gyere, senkit nem kell kinyírnod, és téged se fognak. Általában senki se jár erre – jegyzem meg, és hacsak nem akad le újabb hisztirohamot rendezni, útnak eredek vele a belsőbb részek felé, ahonnét kopott és töredezett lépcsőkön, folyosókon át haladunk, míg át nem érünk egy teljesen másik épületbe, csak hogy még egy pár kört kanyarogjunk az egykori rejtekhelyem felé. Mosolyt csal a vonásaimra az emlék, amikor először hoztam ide Vörit vaksötétben, leharcolva, frissen meglógva a javítóból. Akkor úgy háromszor eddig tartott eljutni a viharvert placcra, amit a mentsváramnak tekintettem.
A koszos matrac még mindig ott hever az egyik sarokban, körülötte mindenféle kacatokkal, üres sörös dobozokkal és az egykori holmink egy részével. Fel sem tűnik, hogy a vakolatlan falon még ott van egy rettentően megsárgult és pókhálós kép is kettőnkről kispöcsös korunkból. Nem veszem észre, mivel a helyiség egy másik részébe sétálok, ahol kipiszkálva az egyik meglazult téglát, éppen ott találom a vésztartalékaimat, ahol hagytam őket. Istenem, milyen seggfej voltam, hogy snickersekkel tömtem tele a lyukat. Mondjuk nem is gondoltam, hogy tíz évig fogom itt rohasztani őket. A lényeg nem is ez, hanem egy stukker, ami hűen várta a visszatérésemet.
- Megvan! - jelentem ki, mintha egyébként tudattam volna korábban Cosival, hogy mi a szart keresek. - Szedj össze néhány üveget, hogy legyen mit eltalálni – bökök a szeméttenger felé, miközben elkezdem szétkapni a fegyvert. Nem tudom, milyen állapotba került azóta, azt meg nem akarom, hogy belerobbanjon valamelyikünk arcába.

zene: Role Model xx credit: •

Beismerem, egy kicsit bizonytalanná válok, amikor ezt látom Lamberten is, hisz ha Ő maga sem tudja, hogy mit is kéne tennünk, akkor én honnan kéne tudnom? Már eleve a hideg attól is kiráz, hogy egy ilyen kicsit sem barátságos környéken bóklászunk, csak a jó ég tudja minek. Ha eddig tetszett New York leggettóbb negyede, akkor ezúttal azt vissza is szívom, mert mindenhogy érzem magam, csak épp jól nem. Szóval az a Cosette, aki bátran jártassa a száját, mert megteheti a gengszter alkalmazottjával is, valahol eltűnt belőlem. Semmi másra nem bírok gondolni csak arra, hogy mi lesz, ha valaki ránk támad? Mondjuk egy bicskával... Vagy elrabolnak, hogy aztán a férjemtől váltságdíjat követeljenek? Ha megerőszakolnak? Van itt az embereknek esetleg fegyverük is? Tényleg mindent el tudok képzelni, és csak abban bízok, hogy vagyunk annyira nagy spanok mostanra a kedvenc futárommal, hogy azért ha kell megvéd. Látva rajta, hogy mégis csak vissza tér a magabiztossága, azért egy kicsit megnyugtat, de nem eleget ahhoz, hogy ne nézzek folyamatosan a hátunk mögé. A filmekből mindig azt lehet látni, hogy az áldozatokra lesből támadnak, én pedig szeretném elejét venni a dolgoknak. Vagyis inkább úgy mondom, hogy kurvára nem szeretnék egy bronxi őrült áldozata lenni. Abba bele sem gondolok, hogy ez a reakció esetleg rosszul is eshet Lambertnek. Végtére is ez valahol az otthona, már ha lehet ezt a helyet úgy hívni. Mivel nemrég arról beszélt, hogy nem normális a nagybátyja, így azt végképp nem értem, hogy miért épp az öreg motrára kell szert tennünk. Nincs haverja, aki jó szívvel adna egyet?
- Most meg minek bunkózol? Te talán sosem szoktál félni? - kérdem a már számára ismerősnek tűnhető hisztérikus hangomon, de azért arra még mindig vigyázva, hogy ne legyek túl hangos. Valahol megszoktam már, hogy ilyen a stílusa, de basszus...lehetne kicsit megértőbb is. Életemben nem voltam még ilyen helyen. Nem várhatja el, hogy otthonosan érezzem magam. Végül csak sóhajtok egyet, mint aki bele törődött a sorsába, és minden lélek erőmet össze szedve teszek úgy, mintha született bronxi lennék, aki élvezi a szegénység adta örömeit. Épp ezért a csendben maradás mellett döntök, mert isten a tanum arra, hogy nem szeretném bosszantani Lambertet tovább, ha meg mondanom kéne valamit, akkor azon kívül, hogy horror filmbe illő helyszínen vagyunk, szar lehetőségekkel, nem igen tudnék mi mást kinyögni. Neki pedig azt hiszem, hogy sokkal jobban kell koncentrálnia, mint eddig valaha, bár eskü az utolsó pillanatig hittem abban, hogy azt a motrot kölcsön kéri, nem pedig ellopja. Szó szerint. Szinte már a körmömet rágva izgulok érte, amikor meglátom a házból kilépő mogorva alakot, és elképzelem azt, hogy itt a végünk. Az öreg mindkettőnket egy karóra fog tűzni és élve nyársal fel. Minden bizonnyal, ha rajtam múlna, akkor felvéve a nyúl cipőmet rohannék el olyan messzire, amennyire csak lehet, de Lambi még annak ellenére is véghez viszi a tervét, hogy nyakon csíptek minket. Mivel, hogy nincs túl sok időm normálisan gondolkodni, csak felpattanok mögé, és közben próbálom eldönteni, hogy élvezem-e vagy sem a sebességet. Talán valahol a szívem mélyén igen, mindössze csak a tudat zavar, hogy nem józan és, hogy bármikor le eshetek a hátából. Ez lehet az oka annak is, hogy úgy kapaszkodok belé, mint valami csimpánz. Még annak ellenére is, hogy időközben eleget téve a kérésemnek lelassít. Tök para ez az egész... Meg rohadt izgalmas. Amint megállunk egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, amolyan "még élünk" fajta, de azért biztos, ami biztos alapon még úgy is kapaszkodok belé. Azt hiszem, hogy segítség nélkül még a leszállás sem fog menni. Mert basszus, ennek csak két kereke van. Mi van, ha eldőlünk? Inkább az egy helyben üldögélést választom, mert amúgy is gondolom, hogy nem azért csórtuk el a motrot, hogy 5 perc után abba hagyjuk a vele való közlekedést.
- Akkor, hogy beszél azzal az unokaöccsével, aki nem a kedvence? - pislogok nagyokat értetlenül, mert az oké, hogy az én családom sem normális, de azért az övé határozottan lepipálja az enyémet. Persze, hogy bennem van egy kis aggódás, mert nekem ha szerencsém van, soha a büdös életben nem találkozok többet azzal a rémisztő alakkal, de Lambi egyszer haza kell, hogy menjen. - De most majd bántani fog téged? Azt hiszem értem miért akarsz albérletbe költözni. Én sem tudnék együtt lakni egy ilyen eszelőssel. - nem hinném, hogy megsértődne azon, hogy a nagybátyjáról így első benyomás alapján nem tudok szépeket mondani. Azt hiszem kezdem megérteni, hogy Lambi miért olyan, amilyen. Mármint nem is rossz ember... Csak hajlamos rossz dolgokat csinálni. Azt hiszem, hogy mostanra az már nyílt titok, hogy mennyire szeretem azt a stílust, amit képvisel. Még akkor is, ha néha kedvem lenne felképelni néhány bunkó megjegyzése miatt, bár egész jól megtanultam mostanra kezelni azokat. Mégis, ha azt gondolnám, hogy nem tud már semmilyen meglepetést okozni, tévedek. Tátott szájjal, kimeresztett szemekkel, és hitetlenkedve bámulom Őt, néhány másodpercig csendben maradva, hogy hátha csak rosszul fejezte ki magát. Alvilági szórakozóhely? Fegyver? Hogy miii?
- Na várj... Az mit jelent, hogy alvilági szórakozóhely? Olyan hely, ahová maffiák járnak, meg gyilkosok? Bocsi, de beszélhetnél úgy, hogy egy magamfajta, nem evilági emberke is értsen. - nem akarok hülyének kinézni, de mégis tuti, hogy annak hisz a tudatlanságom miatt. Az egész gyerekkorom a vallásról szólt, a fiatal korom meg az elitek gondatlan életéről... Honnan a fenéből kéne tudnom, hogy az amiről beszél milyen hely is?
- Fegyverrel? Mármint igazival? Úgy nézek ki, mint aki unalmában lövöldözni szokott? - még a feltételezés is sértő rám nézve. Arról nem beszélve, hogy nem is értem mire céloz ezzel. Talán Ő már lőtt? Oké, mikor megismerkedtünk mondott valami ilyesmit, de azt hittem csak viccel. - Vizipisztollyal lőttem, ha az számít valamit... - fűzöm azért még hozzá, hogy egy kicsit javítsak a helyzetem, bár nem hiszem, hogy a két féle érzés hasonló lenne. Vagy ki tudja?
- Csak azt ne mondd, hogy meg akarsz rá tanítani, mert mindjárt hanyat vágom magam! - szőrnyedek el némi felháborodást színlelve, pedig valahol máris izgatja a fantáziámat a dolog. Az ember végülis amíg él, tanul valamit. A férjem egészen biztos, hogy nem azzal a céllal hagyott magamra néhány napra, hogy az idő alatt gengszter váljon belőlem. - Nem akarsz kinyiratni velem senkit, ugye? Mármint nem igazi fegyverekről beszélsz... Azt is a nagybátyjádtól akarsz lopni? - mert biza a legfontosabb kérdés az, hogy honnan a túróból szerzünk fegyvert? Ne már, hogy olyanokkal járkál!     

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

Nem tudok vitatkozni Főnivel, tényleg mázlistának érzem magamat. Tartok is tőle, mikor fogja bemutatni a középső ujját az univerzum megint, és azt mondani, hogy ennek a gyökér Schultznak pont elég volt a jóból, de egyelőre úgy fest, hogy kaptam egy kis szünetet a fostengerből. Nem sok esély volt rá például, hogy tíz év után újra együtt lehessek Vörivel, elvégre ennyi idő alatt, ha nem száll el a feje, akár egy kibaszott családot is alapíthatott volna, elköltözhetett volna a világ végére, és én még csak azt sem tudnám, hogy él-e vagy hal. Oké, idővel kiderítettem volna, mert nem a könnyű beletörődésről vagyok híres, de a hangsúly azon van, hogy semmi sem garantálta a tárt karokat és azt, amit most a magaménak tudhatok. Sikerült egy rendes munkahelyet is lezsíroznom, a főnököm meg történetesen olyan lazán kezeli a dolgait, hogy épp itt sétálgat mellettem becsípve, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Szóval jah, én aztán nem akarok többet, alacsony igényű szobanövény vagyok.
Ellenben Őfelségével, aki a gettó közepébe csöppenve már kevésbé érzi magát az elemében. Valahol meg tudom érteni, én is még mindig úgy járok be az étterembe, hogy út közben legalább ötször elszörnyülködöm magamat a környezetemen és az emberek számomra érthetetlen viselkedésén, mármint könyörgöm, nem tudja senki kiszedni a pofáját a kurva telefonjából, hogy ne menjen neki a másiknak? És mi van azokkal a barmokkal, akik unalmukban futkorásznak, és kiabálnak a hátad mögül, hogy jobbról meg balról, mintha nekem tudnom kéne, kinek melyik jobb és bal? Aztán a kutyasétáltató, aknalehelyező tagokat se vágom, ha már mindenáron akarsz valami dögöt otthonra, akkor az legyen otthon, nem? Lényeg a lényeg, Főninek pont olyan lehet itt most sétálni a szemétkupacokkal tűzdelt utcákon, mint nekem csilli-villi falván.
- Persze, hogy tudom, mit akarok csinálni – nézek rá némi felháborodással keveredett zavarodottsággal. Az egy dolog, hogy kissé én is féltem a seggemet Onkeltől, de a terv az egyértelmű. Becsórni a mociját, és elhúzni a belünket, közben meg azt kiabálni a vakvilágba, hogy „basszátok meg mind!”. - Jesszusom, mi vagy te, a demotiváló osztály csoportvezetője? Vagy nem, inkább a károgó varjúké – sóhajtok fel türelmetlenül, mert nem segít a kétely-tengerrel, amit rám zúdít. Nyilvánvaló, hogy nem jó ötlet ujjat húzni a nagybátyámmal, de igazából akkor utálna a legjobban, ha semmivel nem akasztanám ki soha. A jó magaviseletű kölyköket arra találták ki, hogy elnyomják őket, a papucsoknál meg már csak a szomszédainkat rühelli jobban. Vagy az amerikai sört. Mindenesetre lassan Cosi is megérti, hogy itt nem azoknak áll a világ, akik szétesve pánikolnak az utca kellős közepén – kivéve, ha épp valami drogtól ment el az agyuk –, és ha nem is túl meggyőzően, de összeszedi magát.
- Ez a beszéd – vigyorodok el elismeréssel, hogy öntsek bele némi lelket, utána viszont rajtam a sor, hogy produkáljam magamat a motor elkölcsönzésével. Szigorúan kölcsönzés, nem lopás. A lopás is csak akkor az, ha észreveszik és bejelentik a rendőrségre, nem? Na hát itt ilyen problémáktól nem kell tartani, Onkel előbb nyelne golyót, minthogy beköpjön bárkit a zsernyákoknak, és tőlük várja a megoldást. Itt legfeljebb azok a kékruhások hajlandóak segíteni, akik szívesen várják a koszos tenyerükbe a borítékot, amit kitömnek nekik csinos zöldhasúakkal. Jah, ez nem fog bekövetkezni, ugyanakkor nem is megy probléma nélkül a nagy svindlerkedésünk. A nagybátyám kivételesen nem ütötte ki magát így estére, és természetesen feltűnik neki, hogy valaki a tulajdona körül matat. Egyből a torkomban kezd dobogni a szívem, ahogy Cosit sürgetve felpattanok a kétkerekűre, aztán a sikolyával kísérve „padlógázzal” veszem a nyakunkba az utcát.
Az adrenalin rögvest végigbizsergeti a porcikáimat, és ha tartottam is attól, hogy Onkel le fog nyakazni, most a legkevésbé sem érdekel. Széles mosollyal száguldok a hátam mögött Főnivel, aki úgy kapaszkodik belém, mintha nem lenne holnap, a kérdésére pedig újfent elnevetem magamat. Most szarassam be, hogy én sem ültem még ilyen „izén”? Áhh, ennyire nem akarom kiakasztani, szerintem elég volt neki a nagydarab rokonommal és az átlagos vendégszeretetével szembesülni. Egyébként az is szórakoztat, hogy mihelyt Topmodell asszonyság elbizonytalanodik valami kapcsán, amiről addig nagy szájjal beszélt, hirtelen minden „izé” meg „bizé” lesz. Amennyiben őt is legalább annyira bosszantaná a kifejezés, mint engem, most megkapná, hogy cuki.
- Jó-jó! - kiáltok hátra, és a kérése szerint lelassítok, mert én sem szeretnék felcsavarodni egy villanypóznára. Sőt, miután jó néhány blokkal távolabb kerülünk a házunktól, egy kicsit meg is állok, mert a következő napirendi pontot meg nem fixáltuk. Ehelyett viszont Cosi azon kezd aggodalmaskodni, hogy szó szerint kinyír-e a fater helyett fater. - Csak a pofája nagy – legyintek egyet érdektelenül. Jah, tuti kapok majd pár jobbost meg balost, de nagy megtorlásra nem számítok. - Én vagyok a kedvenc unokaöccse  – vigyorodok el, na nem mintha lenne másik. Legalábbis olyan, akiről tudnék. - Ne vedd a szívedre a dolgot, vele ez már csak így megy – vonom meg a vállaimat. Valahogy nem tudnám elképzelni, hogy én kedvesen és tisztelettudóan elkérjem tőle bármijét is. Seggbe rúgva átkozna ki a házából, mármint ha a feje tetejére fordulna a világ, és én elő tudnék szedni magamból bármennyi kedvességet vagy tisztelettudást. Jó vicc.
- Hova menjünk? Nem járok házibulikba, és már megbeszéltük, hogy nem ismerek túl sok embert, aki nem seggfej, szóval… kereshetünk neked valami alvilági szórakozóhelyet – horkantok fel, hátrabillentve hozzá a fejemet, már amennyiben nem szállt le mögülem. - Vagy… lőttél már fegyverrel? - rándítom meg a vállaimat, mert ehhez értek, és talán meg is tanítanám, ha béna hozzá.

zene: Role Model xx credit: •

Azon a napon amikor megismertem Lambertet, álmomban sem gondoltam volna, hogy itt fogok vele sétálgatni Bronx utcáin és a nem túl kellemes gyerekkori élményeimet kötöm az orrára. Vagyis nem mintha túlzásba vittem volna a mesélgetést, de abban a pár szóban azt hiszem, hogy minden benne volt, ami elegendő ahhoz, hogy felfogja, nem vagyok az a fajta gazdag, akiket Ő annyira nem szívlel. Vagy legalábbis igyekszem nem olyan lenni, de egyre több szokásukat vettem át az évek során, sajnos. Nagyon meg lehet szokni egyes helyzeteket, főleg, ha a jelen amiben vagy, sokkal szebb, mint a múltad, ahonnan fejvesztve menekültél. Talán csak ennyi szolgálhat mentségemre, hogy miért is egy apám korosztályú férfihez mentem hozzá feleségül. Épp Ő volt az első jelentkező, nekem meg kapóra jött. Megesik, hogy az ember kétségbeesésében nem gondolja át a döntése következményeit. Nem mintha okom lenne panaszra, de na. Azt azonban felfogom, hogy esze ágában sincs a saját életébe ennél is jobban bele vonni, már így is elég sok bizalmas információt osztott meg velem, ahol valahol legbelül jól esik, bár nem vagyok abban biztos, hogy egy főnök a beosztottjával lehet-e ilyen kapcsolatban. Milyenben? A fene sem tudja igazából, de talán meg merem kockáztatni, hogy kezdünk azon az úton haladni, ami egy barátságot is szülhet. Már ha egyáltalán létezik olyan egy férfi és nő között. Ráadásul még csak nem is egy világot élünk, de legalább a múltunk hasonlít. Fogjuk rá. Vigyorogva veszem tudomásul a szavait, és egy kicsit a lelkem mélyén még örülök is annak, hogy nem látok rajta semmiféle ítélkezést. Még akkor sem, amikor közlöm vele, hogy tilosban járok, ami az itt létem illeti, és elhiheti, hogy ez apróság, ahhoz képest, amit a férjem hátában még művelek, szóval igen... azt hiszem, hogy nyugodtan fogok aludni. Már ha nem bukok le végül, mert akkor hallgathatom minimum egy hétig azt, hogy milyen felelőtlen vagyok és a többi, és a többi. Talán egy kósza pillanatig el is hiszem, hogy megsértődött amiatt, hogy nem túl karcsú az alkata, de a röhögése hamar rá is ébreszt, hogy valójában egyet ért ezzel a kijelentésemmel. Fura is lenne, ha nem így történt volna.
- Igen... egészen biztos, hogy csak az irigység beszél belőlem. - forgatom meg a szemeimet, de azért vele együtt nevetek, pedig bánom, hogy nem sikerült rá vennem a csajos öltözésre, esküszöm fel dobná a napomat az, ha láthatnám egy rá feszülős miniszoknyában. Na mindegy. Ez azt hiszem, hogy egy olyan ábránd, ami sose fog valóra válni. Mielőtt viszont alkalmam lenne sajnálni, amiért nem túl jó emberekkel van körbe véve, azért emlékeztet ismét arra, hogy van egy pasija, aki legalább jó hozzá. Vagyis azt állítja.
- Akkor nagy mázlista vagy. Van egy cuki pasid meg, vagyok én. Ennél többet mit akarsz? - nem tagadom egy kicsit még jól is esik, hogy oda sorolt a nem seggfejek táborába, ez valami olyasmit jelenthet, hogy bírja a fejem, vagyis olyan rossz főnök nem lehetek. Meg gondolom társaság sem, mert még mindig velem akar lógni. Vagy csak amúgy sincs egyéb dolga. A lényeg úgyis ugyanaz. Szóval a motoros szerkónkban vágunk neki tovább a napnak, én komolyan ajánlom fel a segítségemet is, de mivel nem kér belőle csak megvonom a vállaimat, mert hát Ő tudja. Gondolom elég felnőtt ahhoz, hogy megoldja. Ahogy én is megoldom a soförrel a dolgokat, de eszem ágában sincs bárhová is elfurikáztatni vele magunkat, hiszen nehéz lenne kimagyarázni normálisan, hogy mit is csinálok ezen a környéken a Lambi társaságában. Lényegében még én sem tudom ezt, vagy egyáltalán azt, hogy mi is fog kisülni bármiből is, de mindezek ellenére azért követem a metróig, ami egy hátborzongató környékre visz minket. Számomra legalábbis nagyon ijesztőnek tűnik, mert soha az életemben nem voltam még ilyen helyen. Olyan, mintha mindenki arra várna, hogy lecsapjon ránk. Nem tagadom, egy kicsit inamba is szállt a bátorságom, ezért is karolok bele Lambertbe, mert most aztán tényleg az egyedüli ember jelenleg, akit ismerek innen, és abban csak bízok, hogy eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem épp Ő okozza majd a vesztem. Mondjuk az igaz, hogy sikerül össze zavarnia azzal, hogy közli vele, hogy ez a hely az otthona, mert mintha korábban azt mondta volna, hogy az ki van zárva, hogy hozzá mehessünk. Most akkor mi is van? Inkább jobbnak látom nem rá kérdezni, csak a tempójában haladva mellette, próbálok nem figyelni semmi másra csak esetleg arra, hogy ne botoljak meg semmiben.
- Hát egy kicsit nem vagyok hozzá szokva az ilyen helyekhez ami azt illeti... - magyarázom, mert így jobban hangzik azért, mint beismerni, hogy tulajdonképpen betojtam. De még mennyire. Mi ez a hely? Na és tényleg komolyan itt él? Hogy lehet itt nyugodtan az utcára menni? Én még este aludni sem mernék, mert mi van, ha valaki rám töri éjjel az ajtót? Mutrázok, ahogyan a szavaimmal támad, mert igaz, hogy fel akartam volna hozzá ugrani, de honnan a csudából tudhattam volna, hogy ilyen helyen él?
- A lehetőségeidet? Oké, de... biztos, hogy tudod mit csinálsz? Vagy mit akarsz csinálni? - persze, hogy még mindig bizonytalan a hangom, hisz fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, ahogy azt sem teljesen kapisgálom, hogy mit is fogunk csinálni pontosan. Kerestem az izgalmat, beismerem, de... talán nem ilyenre gondoltam. Vagy fene sem tudja. A lelkem legmélyén izgalmas ez az egész mindenség, de attól még félek. Magam sem tudom mitől.
- A nagybátyád? Aki seggfej? Biztos, hogy ez jó ötlet? Ha rajta kap minket? - egyáltalán nem tudom, hogy mit takar a seggfej kifejezés pontosan, de azt sejtem, hogy a férfi nem lesz elragadtatva attól, hogy lenyúljuk a motrát. Mert egyáltalán nem úgy hangzanak a Lambert szavai, mintha kölcsön akarná kérni. Vagyis de... csak nem szóban. Ez majdnem felér egy lopással is, nem? Jajj, nem értek én ezekhez... - Bocsi, de úgy tűnik, hogy nem vagyok olyan tökös, mint Te. De oké... megpróbálom nem kimutatni, hogy nem vagyok idevaló. - kicsit kihúzom magam és megköszörülöm a torkom ezzel mutatva ki, hogy össz szedtem a bátorságomat, pedig egyébként rohadtul nem. Sőt... minél tovább megyünk, annál kevésbé vagyok biztos abban, hogy jó ötlet amit csinálni készülünk. Megállva egy ház előtt, mérem azt végig, és próbálom annak az udvarán elképzelni Lamertet gyerekként miközben az udvaron focizik, de valahogy ilyen kép nem jelenik meg a lelki szemeim előtt, bármennyire is próbálkozok. Hogy lehet egy ilyen helyen egyáltalán gyereket nevelni? Kérésére bólintok, mert ha arra kérne, hogy menjek tovább, akkor is inkább a maradást választanám. Nem azért, mert ne lennék kíváncsi a helyre ahol Lambert él, hanem inkább azért, mert nem vagyok abban biztos, hogy a nagybátyja vendégszerető lenne. Miközben figyelem Lambit, hogy mit csinál a motorral, idegesen egy helyben toporzékolva számolom magamban a másodperceket, és folyamatosan olyan érzésem van, mintha valaki épp lesben állna rám. Szinte már megkönnyebbülök, amint ki ér a motorral, de ez az érzésem azon nyomban el is múlik, ahogy meglátok egy egyáltalán nem barátságosnak tűnő fickót, akiről feltételezem, hogy az a titokzatos nagybácsi lehet. Igen... határozottan nem akarom megismerni ennél is jobban. Még a vér is megfagy bennem ahogy az idősebbik fickó kiáltozni kezd, és a lábaim szó szerint a földbe gyökereztek, mintha valaki rajta kapott volna valami nagyon rossz dolgon minket. Már meg is fordul a fejemben, hogy oda szóljak kedvesen, bocsánatot kérve és inkább hagyjuk az egészet a francba, de amikor Lambert rám szól, ugyan kicsit félve, de szélsebesen bújok bele a kabátomba, hogy ne kelljen még azt is fognom, majd bele kapaszkodva mászok fel mögé, hogy aztán a derekát átölelve sikítsak fel, amint elindulunk, egyáltalán nem lassú tempóban.
- Ugye tudod, hogy én még nem ültem ilyen izén? - dunnyogom a hátába furva az arcomat, és még a szemeimet is össze szorítom, hogy ne is lássam mi történik körülöttünk. Nagyon remélem, hogy az a gonosz kinézetű nagybácsi nem jön semmivel utánunk, bár nekem elég komolynak tűnt a fenyegetése. Na és ha tényleg megöli Lambertet? Vajon képes lenne rá? Kell néhány perc amig össze tudom magam szedni annyira, hogy felegyenesdjek, de azért még mindig szorosan kapaszkodok belé, bár mintha sokkal jobban élvezném most már. Igazából ez nem is olyan rossz, csak a tudattal van baj, hogy nem teljesen józan a motor vezetője.
- Most már lassítanál? Kérlek... - szólok oda, egy kicsit közelebb hajolva ismét a füléhez, bár  még így sem vagyok abban teljesen biztos, hogy egyáltalán hallja-e a szél süvítésétől és a körülöttünk lévő hangzavartól. Csak akkor szólalok meg ismét, amikor lelassít, vagy megáll.- Lambert... most akkor tényleg ki fog nyírni téged? Mármint szó szerint? - persze, hogy nem tudom, hogy mit higgyek. Ma már így is jóval több hülyeségben volt részem, mint reméltem. De eszem ágában sem volt ilyen helyzetbe hozni, mikor kitaláltam a motorozást.        

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

Megrökönyödve, aztán egy érzéssel az arcomra húzott fintorral reagálom le a kérdését, mert mi az, hogy bántott? Sajátosan nevelt? Jah. Soha nem viselkedett anyaként? Pipa. Az esetek zömében rácsok mögött ült vagy azt sem tudtam, hol van? Szintén pipa, de ha ezt bántásnak nevezem, akkor szinte nincs olyan ember az életemben, aki ne bántott volna, ami elég elbaszottul hangzik. Mintha valami áldozat lennék, akinek szipognia kellene a szar sorsa felett, azonban lássuk be, sok mindent magamnak okoztam, amiért nem lehet a hülye szüleimet hibáztatni. Pofonokat, egy-két verést meg mindenki kap az anyjától, nem? Néha a töketlen fater is kiosztott párat, és egyikük sem ér Onkel közelébe, akit egyébként még bírok is. Viszont ezek szerint őt bántotta az apja, ami már csak azért nem okés, mert Cosi csajból van. Nőket nem ütünk, bassza meg…
De ez az a pont, amikor az én kíváncsiságom is inkább öngyilkos lesz, minthogy tovább vájkáljon Főni múltjában, mert elértünk egy olyan határhoz, amit köszöntem, nem szeretnék átlépni. Amúgy is, már csilli-villi élete van, hülyeség a múlton rágódni, ha az ennyire fos.
- Jól tetted, hogy dobbantottál – zárom végül a gondolatmenetet, mielőtt lerohamoznánk az első ruhaboltot, ami megkapja az érdeklődését. Meg kell hagyni, jó ízlése van az egyen „gazdag vagyok és ezt minden ruhadarabommal mutogatom” stílusa mellett is. Már csak egy igazi, böhöm nagy motor kéne a seggünk alá, és mehetnénk csápolni, hogy indítsanak el velünk egy spinoff sorozatot a Sons of Anarchy-hoz. Viszont se böhöm nagy motorunk, de még egy ép ötletünk sincs arra, mit csináljunk a feleslegessé vált ruhadarabjainkkal. Én meg határozottan kezdek szétfolyni a napon a fekete holmimban.
- Ha ettől nyugodtabban alszol éjszaka – vigyorgok rá vissza a hazugságot illetően, mielőtt még kitérítene a hitemből a nagy ajánlatával, miszerint nyugodtan visszacsámpázhatunk az üzletbe, hogy valami csajosabb formációba vágjam magamat. Újabb fintor ül ki az ábrázatomra, de aztán a megjátszott sértődöttségem is utat talál magának. - Hogy nem karcsúú? Miről beszélsz, csak irigykedsz a vonalaimra – nem bírom ki röhögés nélkül a mondat végéig, mert még az baszna be, ha miniszoknyát vagy valami nőies göncöt kellene felöltenem. Na nem, büszke vagyok rá, hogy nem tart nőiesnek, maradjon is ez így. Ahogyan az a feltételezés sem vág földhöz, hogy esedékesen nincs olyan ember a környezetemben, aki ne lenne seggfej.
- Vöri. Rowan – igazítom ki magamat. - Ő nem seggfej, és amennyire elnézlek, te sem vagy az – vigyorgok rá ismét, és itt be is zárult a kör a közelebbinek tartott ismerőseimet illetően. Mondjuk nem is keresgéltem a kiszabadulásom óta barátokat, de soha nem is volt rájuk szükségem. A barátok azok, akik csak arra jók, hogy előbb-utóbb lehozzanak az életről, szóval ezerszer inkább a seggfej ismerősök, akiktől legalább tudom, mire számítsak. Általában semmi jóra. És ha már másokra való számítás… - Kösz, megvagyok – legyintem le az albérletes ajánlatát, ugyanis ha lehet, magam intézem a dolgaimat. Amúgy is, Cosi biztosra veszem, hogy csak olyan helyekkel tudna segíteni a keresésben, amelyek messze nem az én pénztárcámnak valóak, répacukor meg ki tudja, mikor akar munkát találni. Megértem, hogy halogatja, a helyében én is inkább a golyóimat vakarásznám, szóval nem sürgetem, épp elég szartenger hullott az utóbbi időben a nyakába.
- Zsír! - csapom össze a tenyereimet ruhástól mindenestől, miután nagy kegyesen belemegy abba, hogy igénybe vegye a sofőrjét, ha már van. Arra persze legyintgetek, hogy kinek a lelkén és mi fog száradni, igaz, azon elnevetem magamat, hogy beköltözne hozzánk a nem létező albérletünkbe. Szerintem egy fél napot se bírna ki mellettünk, de ezt inkább megtartom magamnak, mert a végén még kihívásnak venné, vagy páros randit akarna vagy tudja a franc.
Kisvártatva aztán meg is érkezik a fazon a verdával, Főni azonban látványosan odébb ballag tőlem, mire csak a szemeimet forgatom. Elmalmozok a háttérben, nem arról van szó, de arra nem gondolt, hogyha kocsikázni fogunk, ahhoz nekem is jelen kellene lenni? Hát, hamar kiderül, hogy nem gondolt, mert még csak az sem jutott eszébe, hogy kényelmesen elvitessük a seggünket valameddig. Kiábrándultan nézek rá, miután a kocsi elhajt, de mit lehet tenni, marad a szaros metró és a szauna.

Otthon, édes otthon. Vagy inkább romlott, de mégis ismerős és megszokott, ahogy a hol cicomább, másutt jóformán széteső házak között sétálgatunk. Nem kerüli el a figyelmemet Cosi feszengése, azonban ha őszinte akarok lenni, nincs egyedül az érzéssel. Bár míg őt vélhetően az eddigieknél bizarrabb és visszataszítóbb környék készteti arra, hogy végül belém is karoljon, engem inkább az kezd nyomasztani, amire készülök. Onkel rohadtul el fog picsázni, de lássuk be, ez valaha is visszatartott bármitől? Hát nem.
- Haza – vigyorodok el aztán Főni halk kérdését hallva. - Csak nem betojtál? - nézek rá szakadatlan kárörvendéssel, mert tessék, ha igazi Bronx-élményt akart, akkor itt van életnagyságban. Viszont hiába viháncolok, a bátorságom nekem is megingadozik, és észre sem veszem, hogy egyre lassabbakká válnak a lépteim, amíg Őfelsége fel nem hívja rá a figyelmemet. - Pf, nemrég még kávézgatni akartál – horkantok fel. - Semmi nincs. Mindössze a lehetőségeimet latolgatom – húzom ki magamat, mint akinek nem szállt inába a bátorsága. Egyébként ha szerencsénk van, a nagybátyám szokás szerint kidőlt a piától meg a jó ég tudja, hogy mitől, szóval mire feltűnne neki, hogy egy motorral kevesebb van neki, mi már rég visszahoztuk. Bár kezdem megkérdőjelezni az elképzelésemet, ahogy Cosi elkezd nekem itt szétesni.
- Jézusom, vegyél már levegőt, nem a haláltáborba hoztalak – forgatom meg a szemeimet kiábrándultan. - Amúgy meg nem kérünk senkitől semmit. A nagybátyám majd ráér sírni az elkölcsönzött járgányáért, ha rájön egyszer, hogy nincs nála – nyugtatgatom, mert nem tesz jót a helyzetünknek, ha ő itt látványosan feszeng. Szét fogják szedni két másodperc alatt. - Gyerünk, csinálj úgy, mint aki nem szarja tele a nadrágját. Itt nőttem fel és túléltem, neked is menni fog – csóválom meg a fejemet, és mintha ebből én is erőt merítenék, lódulok meg vele a házunk irányába. Nem telik sok időbe eljutni a romos tornácú kéglihez, aminek egyszer volt kerítése is, de mostanra csak egy itt-ott lyukas drótháló szolgál választékul. Ami nekünk kifejezetten jó, elvégre könnyebb lesz elkötni a ház oldalánál az árnyékban letakarva pihenő mocit. Onkel nem szokott túl sokat lihegni a biztonságon, a környéken mindenki tudja, hogyha ellopnak tőle valamit, akkor nem a rendőrségre fog futni, hanem kezébe veszi az AK-ját, és lehet imádkozni, hogy megkegyelmezzen.
- Várj itt – állítom meg a járdánál, aztán átszökkenve a derékig sem érő „kerítésen”, kezelésbe veszem a nem éppen Born to be wild videóklipbe illő, de egészen pofás motort. A ponyvát félredobom róla, és amíg ki nem egyengetem az úttest mellé, be nem indítom. Sőt, ha már itt tartunk, kicsit odébb gurítom a háztól, hogyha esedékesen ébren van a nagybátyám, ne essen le neki rögtön a turpisság. De persze az öregnek valami ezredik érzéke van, mert amint megszólalnék, hogy pattanjon majd fel mögém Főni, nyílik a bejárati ajtó, és egy már előre vörös arcú Onkel bukkan fel mögüle.
- Lambert?! Mi a kurva anyádat csinálsz?! - csattan fel rögvest, ami ahelyett, hogy megijesztene, jelenleg inkább egy széles vigyort csal elő belőlem. - Ezért kinyírlak te kis pöcs! Hozd vissza azonnal! - kiabál tovább, mire felpattanok a mocira, és megpaskolom magam mögött az ülést Cosette-nek.
- Gyerünk, siess! Komolyan beszél! - nevetem el magamat, és amennyiben felült, illetve belém kapaszkodott, már útnak is indítom magunkat. A dög mély hangon morran fel alattunk, aztán a kelleténél talán nagyobb lendülettel lódul meg velünk az úton, remélhetőleg minél távolabb az öregtől.

zene: Role Model xx credit: •

Nem várok igazából sem együttérzést, sem pedig egy hatalmas ölelést azért, mert szar volt a gyermekkorom, nem is azért csúszik ki a számon néhány apró szó ami körül írja a múltamat, hogy majd valami érzelgős szövegeket kapjak válaszul, amik talán vígasztalásként szolgálhatnának. Valahogy úgy voltam vele, hogy ha már Ő is ennyi mindent megosztott velem a saját életéről, akkor miért ne mondhatnék el neki valamit én is? Mondjuk az én életem fele ennyire sem izgalmas mint az övé. Sőt... elég unalmasnak mondanám, nem véletlenül sodort erre a szél, de azért azt nem merném csak úgy kijelenteni, hogy inkább erre a környékre kellett volna beházasodnom a kalandok miatt, mert azt nem biztos, hogy élvezném. Nem a pénz miatt, az az utolsó helyen áll a fontossági listámon. De minden ellenére a férjem jól bánik velem, szóval nem kell amiatt aggódnom, hogy részegen esik be az ajtón minden este, hogy aztán egy-két pofonnal gazdagítson, mert megint tészta a vacsora, mert többre nem futotta, Ő meg elissza amúgy is az árát. Mégis meglep az, amit Lambi mond, és bár egyáltalán nem tartom viccesnek, de azért felé vigyorgok, mert hát igen... mégis csak van valami közös bennünk. Mondhatni.
- Téged az anyád bántott? - azért én vele ellentétben nem bírom ki, hogy ne menjek bele mélyebben a részletekbe, de ha nagyon akadékoskodik majd, akkor természetesen nem fogom erőltetni, még akkor sem ha kíváncsi vagyok. Pontosan tudom, hogy milyen az, amikor nem kívánsz beszélni a saját mocskodról, mert sokkal könnyebb úgy létezni a jelenben, hogy nem rágódsz a múltadon. Vagy legalábbis megpróbálsz túl jutni rajta, hisz vannak dolgok, amelyeken nem lehet változtatni, akkor sem ha nagyon szeretnénk. Meg hát ugye van az a mondás is, hogy az ember a barátait megvállogathatja, de a családját nem... Azt csak kapod ajándékba, és ha szerencsés vagy, akkor örülsz is nekik. Na mi pont nem az a kategória vagyunk. Szerencsére a vásárlás - ami egyébként az egyik hobbim - eltereli minden másról a gondolataimat, és képes vagyok csakis a ruhákra fókuszálni, kis idő múlva meg már úgy is nézünk ki, mint azok a menő motorosok a filmekből. Csak épp motrunk nincs, de gondolom Lambert azt majd megoldja...valahogy. A túl jól sikerült tervünket már csak az apróság határozza meg, hogy az üzlet előtt ácsorogva, fogalmunk sincs arról, hogy mi lesz a levetett ruháinkkal, de Lambertnek még ilyen fejtörések közepedte is sikerül megnevettetnie, és mondanám, hogy az ami ennyire vicces a számomra az a naívsága, de látva azt, hogy komolyan elhiszi egy röpke pillanatig, hogy van udvari bolondunk, belém fojtja a szót, így csak legyintek egyet, mert most mit mondjak erre? Tényleg szórakoztató, hogy kiránynőnek hisz és nem üzletasszonyak.
- Ez nem hazugság. Csak nem mondom el az igazat. A kettő között van külömbség. - azért vigyorgok, mert valljuk be, tényleg nagyooon izgalmas tilosban járni. - Ha gondolod még vissza léphetünk és lecserélheted ezt a ruházatot valami csajosabbra. Voltak például tök jó miniszoknyák... igaz, hogy nem vagy túl.... hmm... karcsú, de azért megnéznélek nőnek öltözve. - mert én biza semmi jónak elrontója nem vagyok. A szavaimmal sem megsérteni akarom, de azért tényleg túl férfias ahhoz, hogy jól álljon a női szerep neki. De mulatni mindenképp tudnék rajta egy jót, előszeretettel csinálnék még egy jópofa szelfit is. Persze tudom, hogy ez egy olyan valami, amire egészen biztos, hogy sosem tudnám rábeszélni, inkább egyszerre falná be a dobozos rágóm tartalmát helyette, amit korábban elutasított. Ez mondjuk még mindig nem megoldás a kezünkben lévő ruháinkra...
- Van olyan a környezetedben, aki nem seggfej egyáltalán? - az oké, hogy néha az ember tapasztal rossz élményeket, de olyan nincs, hogy minden családtagja rossz legyen. Vagy nem is értem pontosan a szavai mögötti lényeget, hogy mit ért a seggfej szó alatt, de kacagni semmiképp sem kacagnám ki. - Albérletet? Ha szeretnéd, hogy segítsek... - vonok vállat, mert azért a férjemnek elég nagy az ismerettségi köre, szóval talán tudnék egy-két jó szót szólni az érdekében, ha már ilyen jól összehaverkodtunk. Ő viszont kinevet engem, amire fintorogva húzom el a számat, hisz értem a szavai mögött bújkáló gúnyt. Nem értem miért olyan nagy baj, ha akarok inni egy kávét? Mindegy is... jobb inkább elengedni a kávézást. Majd talán egyszer.
- Csak gondoltam megkérdem a biztonság kedvéért, de oké... ha te mondod elhiszem, hogy nem lesz baj. - nálam valószínűleg még részegen is jobban vezet, én meg túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy azt mondjam inkább tegyük át egy másik napra a motorozást. Ki tudja lesz-e még egyszer egy ilyen lehetőségem.
- Megpróbálom megbeszélni vele, hogy tartsa a száját, de ha kitudódik és a férjem kirak, akkor a Te lelkeden fog száradni! Osztozhatsz velem az albérleteden. - még a mutató ujjam is rá emelem fenyegetően, habár nem gondolom komolyan egyiket sem. Nyílván nem rakna ki ennyiért a férjem, de cirkusz mindenképp lenne belőle. Végül megállva az árnyékba telefonálok a soförnek, aki mit adj isten épp a környéken kóborol, szinte pillanatokon belül megérkezik, én meg azelőtt el veszem Lamberttől a ruháit, hogy tőle kicsit távolabb álljak, hogy véletlenül se gyártson a soförünk ostoba elméleteket arról, hogy miért is vagyok egy számár idegen férfi társaságában, akivel még össze is öltöztem. Egy kicsit félreérthető lehet azoknak, akik nem ismerik a helyzetünket. Hamar lepakolom a cuccainkat a hátsó ülésre, és közben a sofört arról faggatom, hogy mi a fenét is keres Ő itt - mert én vele ellentétben számon kérhetem ezt rajta -, az pedig megszeppenve bevallja, hogy a szertőjénél volt, ami csak azért szívás, mert otthon felesége van, meg gyerekei, szóval így közös titkok megőrzője lehetünk. Megígérte, hogy Ő sem beszél, ahogyan nekem sem áll szándékomban, mert engem igazából hidegen hagy mások élete. A táskámból is mindössze csak a  bankkárnyámat és személyimet veszem magamhoz, amiket elrejtek a bőrkabátom zsebébe, amit le is vetek magamról közben, mert vagányság ide vagy oda, de iszonyú meleg van. A haspóló is elég lett volna, de talán még később hasznát veszem a kabátnak. Így végül elégedetten ballagok vissza Lamberthez és követem Őt a metróig, ami csak nagy sokára rak ki minket egy egyáltalán nem barátságos környéken, és csak bízni merek abban, hogy Lambi nem valami szervkereskedő, aki így csalt tőrbe. Mégis egyre közelebb araszolok hozzá és próbálok nem nézelődni semerre, hisz nem csak az engem bámuló emberek idegesítenek, de be vallom őszintén, hogy a hideg is ráz ettől a helytől. Az utánunk szóló férfi felé pillantok egy rövid ideig, de most egyáltalán nem érzem magam olyan bátornak, mint a bárban, így csak igyekszem nem szívre venni, hogy annak ellenére is kurvának néznek, hogy át vagyok öltözve. Bele karolok Lambertbe is, mert tényleg nagyon félelmetes minden körülöttem. Sosem voltam még ilyen helyen.
- Hova a fenébe hoztál? - csak nagyon halkan kérdezem ezt meg, hogy nehogy véletlenül más is meg hallja a szavaimat és félre értse, mert amúgy semmi bajom semmivel, csak maradjanak tőlem távol az emberek. Még a gyerekek sem olyanok, mint amilyeneket ismerek. Aztán feltűnik, hogy lassúlunk, amiből eldönteni sem tudom, hogy ez jó-e vagy sem.
- Most meg mi van? Ugye nem akarsz itt maradni? - nézek rá, de még mindig nem engedem el, mintha attól félnék, hogy bármikor bárki lecsaphat rám. Komolyan nagyon para. - Öhm... biztos vagy abban, hogy itt akarunk lenni? Ugye nem állítottál nekem csapdát vagy valami? Azt hittem motort keresni megyünk, de itt... szóval az itteni embereknek van motra egyáltalán, amit kölcsön lehetne kérni? - kicsit zavartan vakarom meg a fejem és pillantok körbe még egyszer, mert én komolyan nem nézek le senkit semmiért, de valahogy nem tűnik úgy ez a hely, mintha az emberek motrokat tartanának. Vagy legalábbis nem olyanokat, amelyeknek meg lehet minden alkatrésze. Szóval olyan... nem is tudom... mint azokban a horror filmekben, mikor valaki rossz környékre keveredik, ahol aztán mindenki rá vadászik majd.        

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

„Mifelénk így hálálkodnak az emberek.” Nem tudom, hol van pontosan az a mifelénk, de mostantól szeretnék ott futárkodni. Még a legcsinosabb mosolyomat is előszedem, ha kell, amennyiben ezreseket basznak az emberhez, csak mert „jó fej” volt. Nem győzök hüledezni a kitömött zsebűek világán, mert én akkor sem szórnám semmi idióta képűre a lóvémat, ha egyébként már annyira nem tudnék mit kezdeni vele, hogy azzal törölném a seggemet is otthon. Az egyetlen idióta képű, akire két kézzel szórnám, az Rowan. Hehe, szó szerint dobálgatnám rá. Mindenesetre a furcsa pénzkezelési szokásánál jobban érdekel a családi háttere, amit volt szíves önhatalmúlag meglegyintgetni előttem, és ha azt hiszi, hogy majd egy legyintéssel letudom, hát rosszul gondolta.
Elvigyorodok a hangos akadékoskodásán, és igazából azon is csak egy momentumra tűnődök el, amit a szüleiről mond. Ugyanis hamar visszaöltöm magamra a szarevő mosolyomat.
- Nálam pont fordítva, de hé, egy közös pont! - csapom össze a tenyereimet, mintha valami derűs dologról lenne szó, de én leszek az utolsó, aki szipogni kezd a saját vagy más fos helyzetén. Inkább az lep meg, ha valakinek normális szülők jutottak, felénk csak a „rossz” vagy „rosszabb” volt a felhozatal. Sőt, az járt jól, akinek az ősei a sitten ültek, bár a nevelőszülők sem leányálom, de azért nem tagadom, volt köztük néhány értelmes is. Más kérdés, hogy én nem vagyok és soha nem is voltam az, szóval foggal-körömmel küzdöttem ellenük még akkor is, ha jót akartak. Sem akkor, és most sincs szükségem senki segítségére ahhoz, hogy túléljek, köszöntem kibaszott szépen. Ami pedig azt illeti, talán egy kicsit nőtt is a szememben Főni. Aki képes túlélni a családját és kitörni belőle, az előtt a részemről emelem a kalapom.
Az érzelgősködés viszont megint nem az én profilom, a ruhaboltba érve meg jobban leköt, hogy a világ legmenőbb kollekcióját hozzuk össze, minthogy siránkozzunk a múltunkon. Cosi eddig sem bújhatott a szekrénybe a küllemét illetően, most viszont úgy kicsapja magát, hogyha nem lenne egy vörös ördögfajzat az életemben, aki tizenéves korom óta kitölti a fejemben kongó űrt, talán még ki is kezdenék vele. De azon kívül, hogy elismerően vigyorgok rá, nem adok több gondolatot és érzést a megfigyelésemnek, hisz Főni veszteségére – nyilván – a sírig foglalt vagyok. Jézusom, most ezt komolyan kimondtam a fejemben?
- Most mi olyan vicces? - nézek rá értetlenül immáron a bolt előtt ácsorogva majdhogynem tanácstalanul a feleslegessé vált ruháink tükrében. Nem hiszem el, hogy ne lenne valami csicskása, én biztos tartanék egyet. De nem Gregorynak vagy tudja a tököm, minek nevezném, hanem… mondjuk Fricinek. Vagy Buksinak. Néha meg is rugdalnám, hogy érezze a törődést. Közben napvilágot lát a tény, hogy udvari bolondjuk is van. Mármint… komolyan? Gyanakodva méregetem a vonásait, mert kezdem kapiskálni, hogy a bolondját járatja velem – talán én léptem elő az udvarba –, aztán közli is, hogy csak… CSAK sofőrjük van. Pff, kiábrándító. Szusszanok is egy elégedetlent. - Ejnye, Cosette, hazudunk a férjünknek? - vonom meg a szemöldökeimet egy aljas kis mosoly kíséretében. - Ha szóltál volna, beöltözök csajnak – röhögöm el magamat, de hamar elkomorodok, mielőtt még itt komolyan venné az ajánlatot. Mindez azonban nem oldja meg a problémánkat, és így, hogy se Zseráld, se nevenincs sofőr nem jöhet szóba, rendesen meg vagyunk lőve. Vagyis én, mert Főninek beugrik a világklasszis ötlet, hogy hagyjuk a cuccunkat Onkelnél. Ennyi erővel bedobhatnánk az első turkálóba is őket némi pénz fejében.
- Azért, mert a nagybátyám egy seggfej, akivel nem akarsz találkozni. És előbb adna túl a drága gönceiden, minthogy kettőt pisloghatnál. És mielőtt még röhögni kezdenél, épp albérletet keresek – sóhajtok fel gondterhelten, mert az is kurva jól alakul eddig, mit ne mondjak… De aztán kitör belőlem a röhögés, amikor eljut az agyamig, hogy mit is mondott pontosan. Kávét inni! - Bocs, de az öt órai teát már lekéste, őfelsége – nevetek tovább, kissé megszédülve ugyan, de aztán megemberelem magamat, hogy kihívóan a főnökömre pillanthassak. - Az ereimben is sör folyik, persze, hogy látok egyenesen. Minek nézel te engem, valami kezdőnek? - fújtatok egyet kétkedően, miközben elindulok vele az állomás felé. Oké, mi tagadás, a kelleténél már jobbat érzek, amiről mi sem dalol jobban, mint a lepcsessé vált pofám, de ennél durvább állapotban is ültem már volán mögé.
- Biztos nem tudod lefizetni a sofőrödet, hogy tartsa a pofáját? Vagy befenyítem – ötletelek néhány pillanattal később, miután rájövök, hogy a dög melegben sétálgatni nem nekem való munka. Amennyiben esetleg belemegy a dologba, egy árnyékos helyen várakozok vele, de ha nincs más választás, hát elvonszolom magamat az oldalamon a hercegnővel a metróig, ahol talán még nagyobb szauna van, mint odakint. Legalább húsz perces az út, és még onnét is sétálnunk kell, kezeink között a holminkkal. Már csak egy feliratozott zacskó hiányzik, hogy úgy érezzem magamat, mint akit ismét útjára bocsájtottak a börtönből.
Így vagy úgy, ám megérkezünk a Bronx egyik legcsövesebb negyedébe, és ha a sofőrje visz minket, akkor is idejekorán megállítom, mert nem akarok pletykákat a nyakamba. A romos tornácokon, ahogyan az illik, csoportokban ücsörögnek a rosszarcú vagy épp szerencsétlen lakhelyet választó szomszédok, úgy bámulva minden elhaladót, mintha az állatkertből szabadultak volna. Egy-egy kertben slaggal kergetik egymást a felnőttek és a gyerekek, megint máshol meg régi, rozsdás kádakban pancsolnak a kölykök.
- Hé, Schultz! Mennyit fizettél egy ilyen nőért? - szól nekem oda az egyik baromarcú, aki Onkeltől szokta szerválni a kokót. Válasz helyett csak érzéssel bemutatok neki, engedve, hogy megcsodálhassa a "C" betűt a középső ujjamon, és továbbsétálok a forró, a levegőt maga felett hullámoztató járdán Főnivel. Ahogy pedig a nagybátyám házához közeledünk, egyre lassabbá válnak a lépteim, mert valahogy kezdek elbizonytalanodni a zseniális tervemben.

zene: Role Model xx credit: •

Bár nagyon élveztem a biliárdozást, de azért örülök, hogy Lambert sem akarja végig vinni a játékot, hogy az a másik kettő rajtunk röhöghessen a vereségünk miatt, mert valljuk be csúfós vége lett volna a nagyképű hozzáállásunknak, így sokkal jobb, hogy hagyjuk a homályba veszni az egészet és gondolatban győztesként jönni ki a helyzetből. Szerencsére a pult mögött álló srác hűségesen óvta meg a táskámat, és egy röpke pillanatig eszembe jut, hogy le kéne ellenőriznem, hogy mindenem meg van-e benne, de az az igazság, hogy még én magam sem tudom, hogy mi mindent dobáltam bele, hisz kicsit olyan, mintha feneketlen vége lenne, mindig kapok egy kis helyet benne, hogy egy újabb felesleges, de pillanatnyilag fontosnak tűnő dolgot vegyek magamhoz. Mivel tudok borravalót hagyni a pénztárcám meg van, és az a legfontosabb, minden másból valószínűleg van otthon tartalék úgyis. Most sokkal fontosabb az az izgatottság ami kiül rám a gondolatra, hogy motorozni fogok, bár egy röpke pillanatig elgondolkodok azon, hogy ki fogja azt vezetni. Én még egy kocsit sem igazán tudok úgy el juttatni egyik helyről a másikra, hogy minimum két karcolást ne szerezzek rá, Lambert meg ivott, sokkal többet, mint én. Nem is tudom, hogy ez kéne-e a nagyobb problémám legyen vagy inkább az, hogy hogyan szerzünk egy kétkerekű járgányt, de aztán úgy vagyok ezzel, hogy nem stresszelem inkább magam feleslegesen, majd Lambi úgyis mindent megold. Ez az Ő területe, szóval biztosan tudja, hogy mit csinál... vagyis remélem, hogy nem csukat le majd semmi miatt.
- Hát mifelénk így hálálkodnak az emberek. Az a csapos pasas nem láttad milyen hűségesen vigyázott a dolgaimra? Bunkóság lett volna egy köszönömmel lelépni. - vonom meg a vállam olyan természetes könnyedséggel, mert nem igazán értem, hogy mi is a problémája ezzel. Mármint nyílván azért szórom a pénzemet, mert van belőle bőven. Ezt jobbank tartom nem kijelenteni, hisz nem akarom, hogy elrontsam a rólam alkotott képét, jelenleg nagyon is úgy tűnik, hogy élvezi a társaságom, különben nem lenne azon, hogy a létező összes módon a kedvemben járjon. Még vásárolni is képes eljönni velem, csak épp a rágót nem akarja elfogadni. Sóhajtva legyintek egyet, majd vissza dobom a dobozt a táskámba, olyan "nekem aztán mindegy" stílussal, és inkább azzal szórakozok, hogy jó alaposan szemügyre vegyek mindent, ami mellett csak elhaladunk. Bár szeretnék úgy tenni, mintha a magánéletemre vonatkozó kérdéseit meg sem hallanám, de mégsem hagyhatom, hogy valami királykisasszonynak gondoljon, akinek a születése óta ki van jelölve a számára tökéletes férj jelölt. Azért éppen ennyire nem habos-babos még az életem sem szerencsére, mert így is unom eléggé ahhoz, hogy ilyen kalandokra jelentkezzek inkább, mint ez a mai.
- Egyáltalán nem! - szólalok meg egy kicsit hangosabban, mint ahogyan általában az tőlem megszokott lenne, de valahogy még a feltételezés is sértő. Aztán sóhajtok, mert rögtön arra gondolok, hogy így talán még rosszabb az egész, mert minden bizonnyal most meg azt gondolhatja rólam, hogy valami felkapaszkodott liba vagyok, aki szánt szándékkal vetette ki a hálóját egy gazdag üzletemberre, aki ráadásul az apám is lehetne. Ez utóbbiról mondjuk nem biztos, hogy tud, de igazából mindegy is. Ez mit sem változtat a tényeken.
- Mindent. - válaszolok végül a kérdésére egy röpke pillanatig rá szegezve a tekintetem, és adok magamnak néhány másodpercnyi szünetet, hogy kigondolhassam mennyit mondjak el a múltamról. - Agresszív apa, és ez felett szemet hunyó anya. - fűzöm végül hozzá, bízakodva, hogy kellően kielégítettem a kíváncsiságát és, hogy a válasszal meg is elégkszik annyira, hogy ne faggasson hülyeségekkel. Mármint minek elrontani ilyesmivel a hangulatot most nem igaz? A múltat amúgy is feleslges szerintem boncolgatni, már úgysem változtat rajta semmi, én viszont fel tudom magam cseszni rendesen, ha rá gondolok. Még az a szerencse, hogy hamar rá bukkanok egy ruha boltra, amibe be lépni olyan, mintha a Paradicsomban találnám magam. Esküdni mertem volna, hogy Lambert nem fogja díjjazni azt az ötletemet, hogy öltözzünk össze, nagy meglepetésemre viszont nincs semmiféle kifogása, ami csak még nagyobb lázba hoz. Vigyorogva bólintok, és máris választok egy piros haspolót a bőrnadrágom mellé, meg egy bőrkabátot, ami szintén szegecselve van, nem beszélve a menő bakancsról, amit felpróbálva sokkal kényelmesebb is, mint a magassarkúm, bár elég fura érzés benne lépkedni. Gondolom csak megszokás kérdése.
- Én intézem a ruhákat, te meg a motrot. - ki is fizetek mindent és azon töprengek, hogy ha ezt Manhattan bármelyik üzletéből kellett volna beszereznem, akkor minden bizonnyal a triplájába került volna. Még jól is jártam ha úgy vesszük. Az üzlet előtt állva tanácstalanul vonom meg a vállaimat, mert arra sajnos nem sikerült semmiféle tervet kitalálnom, hogy mit csináljunk a kevésbé menő ruháinkkal, sajnos ahhoz még a táskám sem elég nagy, hogy bele tudjuk fértetni az egészet. Mondanám, hogy dobjuk el, de... kicsit kár lenne érte. Több hetet vártam erre a ruhára, amit az internetről rendeltem, ráadásul még korábban egyszer sem volt rajtam. Aztán mégis elnevetem magam az újabb hülyeségén és rá jövök, hogy Lambert minden bizonnyal komolyan azt gondolja, hogy valami palotában élek mindenféle alkalmazottal karöltve, akik lesik minden kívánságunkat. És még meg van sértődve, ha azt találom rá mondani, hogy "cuki".
- Ez egy nagyszerű ötlet... szólok neki, hogy egyúttal hozza magával az udvari bolondunkat is, hogy a jó hangulat biztos legyen. - válaszolok végül fintorogva, mert egyszerűen nem tudom elhinni, hogy hogyan jut eszébe egy ilyen ostobaság. Még, hogy komornyik... - Csak sofőrünk van, neki meg ha nem baj inkább nem szólok, mert nem véletlenül jöttem el idáig taxival. A férjem úgy tudja, hogy moziba mentem a barátnőimmel. - meg nem hiszem, hogy el lenne ragadtatva attól, hogy végül Bronxban kötöttem ki, a legújabb alkalmazottammal, akivel  vad motorosoknak beöltözve készülünk valami vagányságra. Egészen biztos, hogy egy hétig kéne azt hallgatnom, hogy ez miért nem helyes és, hogy milyen veszélyekkel jár ez a környék. Én még nem is találkoztam itt semmi veszéllyel igazából. Miért csinál úgy mindenki, mintha itt ősemberek laknának, akik nem tudnak viselkedni?
- De Te nem itt élsz valahol? Miért nem ugrunk fel hozzád, és pakkolunk le ott? - dobom fel a saját ötletem, ami egy kicsit az övénél normálisabbnak tűnik, na meg mókásábbnak is. - Sőt, még egy kávét is megihatnánk legalább, hogy ki menjen belőled az alkohol valamennyire. Egyáltalán látsz egyenesen? Csak azért kérdem, mert nem keveset ittál. Motrot tudsz így vezetni? - kérdem hitetlenkedve, de azért követem Őt bármerre is menjen, mert kettőnk közül Ő tudja egyedül, hogy merre van az arra.        

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

Burzsujok, meg a szokásaik. Itt maximum akkor jár jobban az ember, ha a meggyőződése ellenére szépet mond a másikra, ha az illető legalább három fegyvert magánál tart és híres a cérnavékony idegeiről, amik után rendszerint hullani szoktak az emberek. Vagy, ha nem akar a jövőben orrplasztikára költeni, mert egy hozzám hasonló suhanc tahó benyomta az arcát a véleményéért. Mondjuk, ahogy elképzelem, amint az Onkeltől három utcára lakó Sittes Joe a sörétes puskája előkapása helyett azzal kezdene fenyegetőzni, hogy ezért meg azért feljelenti az ellenségeit becsületsértésért, röhögnöm kell. Mert az egész kibaszottul röhejes. Néha úgy látom a kettőnk világát, mintha a miénkben farkasok élnének, az övében pedig ölebnek nevelt kis szőnyegcirkálók. A mieink morognak, fenyegetnek, és aztán szét is tépnek, ha nem tetszik nekik valami, míg az övéik csak ugatnak és ugatnak, meg pattognak, aztán befutnak a gazdáik mögé, hogy ők intézzék el a konfliktusaikat. Apám, becsületsértés…
Mindenesetre nem érzem a kényszert, hogy mindezt megosszam Cosival, mert sértegetni nem akarom, annak ellenére, hogy nem fosok attól, hogy bíróságra futna miatta. Az este még fiatal, és a picsogás helyett jóval több elfoglaltságot találunk nem csak a kocsmában, hanem aztán azon kívül is. Bár azzal az ezressel, amit hátrahagy a semmiért, asszem más napját is sikerült bearanyoznia. Ha tippelnem kéne, éppen az egész napi bevételét pakolta le a csapos elé Főni holmi táskamegőrzésért. Lehet, ebből kellene üzletet csinálnunk Vörivel. Biztonsági szolgálat csilliárdoséknak. Vagy szimplán nyitunk egy kocsmát gazdagföldjén, és túlárazott szarokkal fogjuk kiszúrni a szemüket. Oké, a miből még egy kérdéses tényező, de nem arról vagyunk híresek, hogy ne találnánk fel magunkat.
- Mondhatjuk így is – vigyorgok rá, már ami a motor-kölcsönzést illeti. Nem tervezek lopni, ennyire hülye és felelőtlen még én sem vagyok, de ha a saját családtagodtól kötöd el, az nem számít megfújásnak, nem? Lehet, észre sem fogja venni Onkel, mert kiütötte magát valami cuccal és a naponta benyakalt piájával. - Jah, valóban. Főleg, ha híre megy, hogy itt jár Csodanő, aki felcsapott jótékony szakszervezetnek, és két marokkal szórja a pénzét – röhögöm el magamat, húzva egy kicsit az agyát. Nem mintha sok kedvem lenne shoppingolni vele, mert a ruhavásárlásnál feleslegesebb és csajosabb elfoglaltságot el sem tudnék képzelni, de azért tényleg nem akarom, hogy kilopják a szemét is, vagy folyamatosan arra kelljen figyelnünk, ki csorgatja rá a nyálát a külleme vagy a pénze miatt.
- Neeem – nézek elhűlten a közben felém nyújtott rágóra, mintha legalábbis cián kapszulát kínálgatna. - Erre nem veszel rá, vannak elveim – tudatom vele továbbra is sápadva a feltételezésen, hogy én majd még itt arra gyúrjak, hogy illatozzak az autóillatosító mentától vagy tudja a tököm, mitől. Blehh. Gyorsan meg is szívom a cigimet, hogy elűzzem a szörnyű gondolatot magamtól. Elterelem egy másik rémesre, de legalább ez Cosi rovására történik. Megvonom a vállaimat a visszakérdezésére, mert mit tudom én, mi fér bele az ő világnézetébe vagy sem, ha a felső tízezer szokásairól van szó.
- Áhh, szóval azt mondod, nem ezüst kanállal a szádban születtél? - némi megilletődöttséggel emelem meg a szemöldökeimet, bár inkább azért, mert a vallomása egészen úgy hangzik, mint aki azért pedálozott, hogy minél gazdagabb faszihoz mehessen hozzá a kényelmes élet reményében. De közben eszembe jut az is, amit a megismerkedésünkkor mondott, szóval nem nézném ki belőle az aranyásó életérzést. Nem mintha amúgy ítélkeznék felette, mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Ő legalább nem szopott tíz évet a börtönben abban a hitben, hogy a másik fele szarik a fejére. - Gondolom, nem fogod elmondani, mit utáltál az előző életedben…? - kíváncsiskodok, ha már így elhúzta az orrom előtt a mézes madzagot.
Aztán megérkezünk egy bolthoz, ami nekem még így is drágábbnak tűnik a kelleténél, de besétálva Főni biztosít róla, hogy itt fillérekért vásárolhatjuk degeszre magunkat. Erre ugyan még nem ráncolom a homlokomat, viszont a felvetésre, hogy beöltözőset játsszak vele, határozottan. Csakhogy az agyamat az alkohol kocsonyássá teszi, és ahogy elképzelem, hogy motoros szerkóban vagy valami menő bőrcuccban feszítsünk, kiül a képemre egy széles vigyor.
- Na jó, nyilván te fizetsz – öltöm ki rá a nyelvemet, nézelődve a felhozatal között. - Néhány ilyen gönc – bökök az állammal a nadrág felé, amit épp magához méreget –, egy motor és utána torkunk szakadtából kiabálhatjuk a Born to be wild-ot – vigyorgok tovább, leemelve egy ujjatlan, cipzáras bőr mellényt, ami itt-ott szegecsekkel van kirakva. Jézusom, úgy fogunk kinézni, mint akiknek elment otthonról, de végül is nem ez történt? Nem is kérdés, mert miután kijutunk a boltból, kezeink között az eddig viselt ruháinkkal, teljesen dilinyósnak érzem magamat.
- Ezekkel most mi a szart fogunk kezdeni? - emelem meg a cuccaimat. Oké, a szakadt farmerem, ami helyett egy, a Cosiéhoz illő bőrnadrágot újítottam nem fog hiányozni, ellenben a hawaii ing már a szívemhez nőtt. És gondolom az ő fél életembe kerülő gönceit sem kukázná szívesen. - Eljöhetne értük a komornyikod – jut eszembe, ugyanis részegesen meggyőződésemmé válik, hogy Főninek otthon olyanja is van. Egy saját bejáratú Zseráld vagy Mr. Fritz, esetleg Sir Gregory. A hülye neveket sorolva a fejemben elnevetem magamat, mint aki elhagyta az utolsó kerekét is.

zene: Role Model xx credit: •

Kicsit csalódott vagyok, hogy a kérdéseimre csak egy váll rántást kapok válaszul, de úgy vagyok vele, hogy még hosszú a nap, szóval, ha most nem is avat be az élete minden egyes részébe, majd talán később. Elvégre nekem nagyon úgy tűnik, hogy semmi más dolga nincs egyébként sem, mint élvezni a társaságomat. A kezdeti feszültség, ami benne volt fokozatosan tűnt el, és ez számomra azt bizonyítja, hogy azért annyira mégsem lehetek rossz ivó cimbora, és annak ellenére, hogy nem sok közös van bennünk, azért igazán jól feltaláljuk magunkat. Aztán egy röpke pillanatig eszembe jut, hogy mi történne akkor, ha viszonzásul - mert ennyire be avat az itteni gengszter életbe -, én is meghívnám a mi környékünkre, hogy kapjon egy kis ízelítőt abból, hogy hogyan működik az élet a gazdagok vidékén. Valahogy nem tudnám Őt elképzelni öltönyben, egy helyben ülni egy asztal mellett és valami olyan vacsorát enni, aminek még a nevét kiejteni sem lehet rendesen, sőt mire a végéhez érsz rá jössz, hogy nem is annyira finom, mint amennyire drága volt, és bánod, hogy nem mentél valami olyan helyre inkább, ahol isteni finom kebabot csinálnak. Mégis, ahogy megjelenik lelki szemeim előtt egy olyan kép, ahol Lamberttel közösen vacsorázunk, valameylik menő, puccos étterembe, csak úgy, mert unatkozunk, érzem, hogy nevetnem kell, és csak azért tartom vissza, hogy ne gondolja senki, hogy megbolondultam, mert magamban röhögök a semmin. Aztán ismét megpróbálok teljes mértékben a szavaira koncentrálni, de valahogy úgy érzem magam, mint mikor iskolás koromban a matek tanárom próbált meg elmagyarázni valami hülye képletet, és hiába mondta el századszorra is a lényegét, én még akkor sem tudtam felfogni. Na az, amit próbál megértetni velem is pont valami ilyesmi.
- Oké...megértettem. - bólintok, de azért az arcomon azt hiszem, hogy ennek épp az ellenkezője lehet kiülve. - Tudod, ez amúgy valahogy mifelénk is hasonlóan működik. Annyi különbséggel, hogy ha valaki szarul néz ki, akkor is inkább jobban jársz, ha azt mondod, hogy jól áll rajta a legújabb Zara kollekció, mert másképp, ha az illető épp rossz kedvében van, képes lehet arra, hogy feljelentsen becsületsértésért. - magyarázom a nálunk lévő szokásokat, ami amúgy sokban hasonlít az ittenihez ezek szerint. A lényeg mindkét helyen ugyanaz: tartsd meg magadnak a valódi véleményed, a saját érdekedben.
Az elmélkedésemből csak a billiárdra való koncentrálás zökkent ki, mert utálok veszíteni, és szemmel láthatóan a másik csapat áll jelenleg jobban, amit én személy szerint semmi esetre sem szeretnék hagyni, de be kell látnom, hogy nem is olyan könnyű ezt a játékot játszani, főleg úgy nem, hogy nem sok tapasztalatom van, az ellenfélnek viszont láthatóan épp elég. Ilyen az, mikor az ember minden szabadidejét a kocsmában tölti, mert megteheti. Az viszont még akkor sem jogosítja fel egyikőjüket sem, hogy mindenféle lejárt slágerű becenevekkel illessenek, és egyáltalán nem esik nehezemre vissza szólni, bár beismerem, hogy ha egyedül lennék, azért nem lennék ennyire magabiztos és bátor. Na nem mintha amúgy félős lennék, de ez a hely nem tartozik azok közé, amikhez hozzá vagyok szokva, és sosem lehet tudni, hogy kiből és mi telik ki. Az viszont már tetszik, hogy Lambi valamennyire be hozza a lemaradásunkat, a másik kettőnek ez meg egyértelműen nem is nagyon tetszik, de én mégis kisgyerek módjára éljenezek, és ismét látom a reményt magunk előtt, ami azt sugallja, hogy van esélyünk. Csak nem akkor, ha én ütök, így természetesen át adnám azt a megtisztelteő feladatot inkább a társamnak, mert azért mégis csak jobb benne. Kicsit meglepődök, hogy annyiban akarja hagyni inkább, de az izgatottságom annál sokkal nagyobb, hogy azt mondjam, hogy inkább maradjunk. Meg egyébként is el ment a kedvem attól, hogy az a hülye gyerek, akit nem olyan régen le öntöttem vissza jött. Itt az embereknek nincs más dolguk csak a kocsmában időzni? Végül csak vigyorogva bólintok, majd el veszem a felém nyújtott italomat, és Lamberthez hasonlóan én is megpróbálom egyszerre meginni a poharam tartalmát, de nekem nem megy egy húzásra, nem is értem, hogy hogy a túróba fér el neki mind egyszerre a szájában? Legyintve teszem visza a poharat az alján maradt itallal az asztalra, és mielőtt követném Őt, le hajolok a cipőmért, hogy azt a kezemben tartva ballagjak mögötte vigyázva arra, hogy le ne maradjak véletlenül se. Amig Ő jó szokásához hűen a pultot ütögeti, addig én megállva mellette, megint bele kapaszkodva a karjába bibelődökk azzal, hogy a cipőm vissza kerüljön a lábaimra, majd elégedetten egyenesedek ki és veszem el a pultostól a táskámat, aki úgy néz még mindig rám, mintha valami istennő lennék, vagy mit tudom minek lát. Tényleg zavaró, így csak hálásan biccentek neki egyet mielőtt távoznánk, és a táskámból elő kotorászva a pénztárcámat rakok le elé egy ezrest. Ha már ilyen hűségesen vigyázott rá...
- Gondolom ezt úgy érted, hogy valakitől kölcsön kérsz egyet, nem? - kilépve az utcára kicsit tényleg zavaró a hírtelen ránk villogó napsugarak, de én azért jobban élvezem, mint a benti kocsma szagot. Erre most jövök rá, hogy a friss levegőn lehetek. - Azt mondtad, hogy ebben a ruhában sehová sem mehetek veled. Szóval igen... tényleg szükségem lenne valami kényelmesebbre és olyanra, amitől kevésbé tűnök ki a tömegből. - bólintok határozottan, majd elindulok arra, amerre Ő is, mert itt Ő mozog otthonosabban, nekem meg fogalmam sincs, hogy mit merre kéne keresnem. Közben pedig újból a táskámba kutakodok, vigyázva azért arra, hogy figyeljek az útra és ne menjek neki senkinek, majd mire nagy nehezen a kezembe akad a rágó, amit tudtam, hogy itt kell, hogy legyen, kiveszem és Lambert felé nyújtom. - Ha már velem lógsz, akkor ne érezzem annyira azt a bűzt, ami a cigidből árad. - boci szemekkel nézek rá végül bízva abban, hogy egyet mégis csak kivesz a dobozból, aztán akárhogy döntsön is, végül vissza dobom a táskám legaljára, és közben az jut eszembe, hogy ha új ruhákat is veszek itt, akkor mit fogok csinálni azzal, ami rajtam van? Itt mégsem hagyhatom... nem kevés pénzbe került. Gondolataimból csakis a Lambert kérdése térít vissza a valóságba, és értetlenül nézek rá, mint aki nem is érti, hogy miről beszél.
- Szerinted engem bárki is rá tud venni bármire, amit nem akarok? - kérdezek vissza, holott az apám megtehette volna, ha nagyon akarná, de neki egyértelműen más céljai voltak velem. - Nem tudom másoknál hogy működik, de én szabad akaratomból mentem férjhez. Vagyis... mondjuk úgy, hogy az egyedüli menekülési út volt az életemből, amit utáltam. - teszem azért még hozzá, de innen tovább már tényleg nem szeretnék erről beszélni, már így is többet mondtam, mint azt általában szoktam. Talán a bennem lévő alkohol miatt lehet. Vagy csak jól esik néha beszélni, még ha nem is vagyok abban biztos, hogy éppen Lambert a megfelelő ember ahhoz, hogy elvárjam, hogy a lelkemig lásson. Ő tutira nem szereti az érzelgős beszélgetéseket. Meg amúgy annyira én sem.
- Szerintem itt találunk valamit. - megpillantok egy kirakatot, ahol mindenféle ruha van kipakolva, így fellelkesülve a gondolattól, hogy shoppingolhatok egyet, be is lépek az ajtaján, és egyből célba veszem az első részleget. - Itt nagyon olcsók a ruhák. Ha tudtam volna mindig ide jönnék vásárolni. Te figyu... mi lenne, ha neked is vennénk valami mást? Mármint bírom ezt az inget rajtad, dee... milyen vicces lenne már, ha egyforma szerkóba öltöznénk, nem? - miközben beszélek kezemmel a ruhák anyagját tapogatva próbálom kiválasztani a legjobbat, de egyértelműen egy bőrnadrág mellett döntök, amit ki is emelek a helyéről és magamhoz mérek. Igeeen... a motorozáshoz valami ilyesmire van szükség.       

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

Talán azért ennyire jó- kezdjük újra. Talán azért viselem el a Főnivel való beszélgetést, mert lépten-nyomon képes valami olyat mondani, amitől helyben lefosom a bokámat. Még akkor is, ha azok a dolgok általában olyanok, hogy ha nem a vérnyomásom, akkor a szemöldökeim szöknek az égbe. De azt közel sem állíthatnám, hogy unatkozok. Újra és újra rá kell jönnöm, hogy ami nekem normális, az neki nem és fordítva, például eszembe sem jutott volna az, hogy valaha is virágot vagy csokit vegyek Vörösnek. Mein Gott, ennél buzisabb dolgot el sem tudok képzelni, de azért nem tagadom, megnézném a fejét, ha az arcába nyomnék egy fűszálat. Lehet bevinne a sürgősségire, hogy agyvérzésem van. Mindenesetre ezt bölcsebb nem tovább pedzegetni, ami meg a szüleimet illeti, érdektelenül megvonom a vállaimat.
Röhöghetnék a feltételezésen, hogy ők valaha is a képben voltak, vagy hogy „mit és mennyire” engedtek, mert inkább „mire és hogyan” kényszerítettek volt az kispöcsös koromban, de ha valamiről, erről végkép nem fogok Cosinak beszélni. Az egyetlen, aki a családomon kívül tisztában van azzal, mennyire elbaszott a családom, az Vörös. Az meg, hogy mit tettem a javítós kalandjaimért… Jah, majd ha hajlandó beszélni a saját sötét titkairól, ami a válaszát hallva nem most fog megtörténni.
Nem arról vagyok híres, hogy mindenáron tudni akarjak az emberekről mindent, és ennek érdekében harapófogóval húzzam ki belőlük az információkat, ezért megkímélem a kellemetlenségektől, és helyette beavatom a gettó élet rejtelmeibe, amíg felspanoljuk magunkat biliárdhoz. Megemelkedik az egyik szemöldököm a visszakérdezésére, mert nem, nem épp ezt akartam kihozni a történetből.
- Nem...? A hazugsággal általában megkíméljük magunkat a szopástól, ez inkább… Nemtom, valami agyturkásznak nézek ki? - megadással tárom szét a kezeimet, mert fingom sincsen, minek nevezzem a bevett gyakorlatot. - Olyan, mint hogy mondhatsz igazat olyan fejjel is, mintha hazudnál – vonom meg a vállaimat, ugyanis kezdek belezavarodni a témába, főleg ennyi kör sörrel a hátam mögött, amin nem segít a kibaszott meleg sem. Szinte ezer százalék biztosra veszem, hogy nagy hülyeséget bölcselkedtem itt az előbb, de engedjük el, Cosi se fog ennyitől átváltani vagy inkább lesüllyedni az én szintemre. Elég, ha csak nekem nem mond kínos dolgokat, mint a cuki, meg furi meg a tök tudja. Brrr.
Közben becsatlakozunk a biliárd bajnoksághoz, ahol egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem a helyi részeg lődörgők liga kispados csapatához csatlakoztunk be előadni a kurva nagy szakértőket, hanem éppen, hogy a kurva nagy szakértőkhöz társultunk. De ennek ellenére jól szórakozok - még ha néha ki is akad a szemöldököm Főni replikáin vagy megjegyzésein -, és be kell látnom, ez tényleg jobb időtöltés, mint egyedül koptatni a pultot és szürcsölni a sokadik kör sört. Nem mintha bajom lenne a magányosfarkas életérzéssel, vagy mindenáron le akarnék állni másokkal picsogni csak azért, hogy ne unatkozzak, mert annak az elűzésére vannak jobb ötleteim is, azonban Cosi jelenléte beismerem, jót tesz a hangulatomnak. Ki hitte volna, hogy ekkora szája van másokkal is!
Határozottan elröhögöm magamat, amikor beszól a faszinak, aki hirtelen annyira megrökönyödik a nem várt sziporkán, hogy ki sem tud bökni egy értelmes visszavágót. Oké, megteszi az asztalon azzal a két golyóval, de én sem hagyom magunkat. Kihúzom magamat Főni ujjongására, amihez hamar betársulok látva, hogy a Bajnok csapat is tud hibázni. Ezt nektek gyökerek!
- Sima lesz! - bólogatok elégedetten, megpaskolva Delgado asszonyság vállát, bár a jó kedélyemen némelyest tompít a korábbi barom felbukkanása és arcátlan magabiztossága. Amúgy is, hogy a faszomba sikerült ennyi idő alatt átöltöznie? Ő is lopott a szomszédos szárítóból, vagy megvert valakit azért a pólóért? Jobb lesz rajta tartani a szememet, ami hozzáteszem, nem egyszerű, amikor arra eszmélek, hogy egyesek kihátrálnak a játékból. Kétkedően nézek a főnökömre, aki úgy gondolja, hogy amíg ő lazsál, én majd itt illegetem magamat és megnyerem a kört, aminek semmi tétje nincsen. Nagy szart. Nem mintha egyedül unnám, véletlenül sem…
- Vagy inkább hagyjuk a nyugdíjas klubbot, és csináljunk valami érdekesebbet – vigyorodok el, aztán intve egyet a két hoppon maradtnak, felnyalábolom az italainkat, és amíg Cosiét a kezébe nyomom, a sajátomat lehúzom. Megvárom, hogy ő is hasonlóan tegyen, aztán szokás szerint megcsapkodom a pultot, hogy visszakapjuk őfelsége táskáját a megőrzőből. Remélhetőleg a cipőjét is visszaveszi, mert nem tervezek tovább a kocsmában maradni.
- Gyere, szerezzünk egy motort – mosolygok rá cinkosan, miközben kilépek a pusztulatba. Kis híján megvakulok a pofámba tűző naptól, és bár a látásomon nem segít a cigi, azért rágyújtok egyre, mert miért ne. - Bár ahhoz metrózni fogunk, mert hogy ebben a dög melegben nem fogok elsétálni odáig, az is fix – mormogom, elhagyva az eddigi „derűmet”. - Vagy komolyan gondoltad a ruha dolgot? Biztos van erre valami gönc bolt – vonom meg a vállaimat, és miután megszívtam a bagót, várakozóan nézek rá, merre is induljunk meg. Amennyiben eldönti, hol szeretné folytatni az elszabadulást, sétába kezdek vele, sűrű hunyorgások közepette eregetve a vaskos füstpamacsokat. Egy ideig csöndben is maradok, már ha ő nem töri meg valami újabb kérdéssel, de aztán visszakúszik a tudatomba egy korábbi témakör, amit félig-meddig miattam hagytunk félbe. Ez alkalommal sem a magánéletében akarok vájkálni, mindössze…
- Szóval visszatérve a sznob házasságra, nálatok úgy megy, mint az őskorban? Üzletet köttök, vagy a szüleitek elrendezik aztán mehet a menet? - kíváncsiskodok egyrészt, mert eleget ittam a nyelvem megeredéséhez, másrészt, mert rádöbbentett, hogy mit sem tudok a hozzá hasonló emberek életéről. Eddig nem is akartam, mert köszönöm, megvoltak a csodás előítéleteim, amelyeket minden burzsuj seggfejre ráaggathattam, de Cosi többször is bizonyította, hogy nem egy reménytelen eset.

zene: Role Model xx credit: •

Mivel sikerült annyira össze haverkodnom a legdrágább alkalmazottammal, hogy még a szerelmi életébe is képes beavatni, sőt ráadásul azt is megtudtam, hogy a szerencsés egy férfi - akinek olyan rövid pislogásnyi időm volt a fotójára nézni, hogy már azt sem tudom, hogy néz ki -, csak még kíváncsibb kezdek lenni, és azt hiszem, hogy képes lennék itt reggelig elüldögélve, mindenféle ismeretlen italt iszogatva, azt hallgatni, hogy mennyire boldogok együtt. Ráadásul Ők az első olyan pár, akiket ismerek úgy, hogy tudom, hogy a saját nemükhöz vonzódnak. Vagyis csak az egyikőjüket ismerem, de aztán ki tudja? Mégsem olyan nagy ez a világ, mint amilyennek tűnik. Itt ülök valami gengszterek lakta negyedben és már el is feledkeztem arról, hogy ennél sokkal kifinomultabb társaságokhoz vagyok hozzá szokva. Esküszöm, hogy élvezem is azt, hogy kiszakadtam egy kicsit az unalmas hétköznapjaimból. Itt aztán biztosan tele van minden csupa izgalommal. Bár valamiért a női megérzésem azt súgja, hogy a kérdésemre kapott válasz nem a teljes valóság, de úgy vagyok vele, hogy amúgy tök mindegy, lehet jobb is, ha annyi mindent nem tudok. Pedig eléggé durván érdekel minden is.
- Hmm... ez végülis jó, nem? Mármint nem a legegészségesebb, de legalább nem nehéz Őt le venni a lábáról. Egy kis csoki és egy csokor virág... és máris boldoggá teheted. - vigyorgok felé, habár nem vagyok abban teljesen biztos, hogy egy ilyen kapcsolatban, hogyan szokás elvarázsolni a másikat. De néha egy kis romantika azért jól tud esni az ember lelkének. Ezt én már csak tudom. Az meg már más kérdés, hogy mennyire szorul rá a szerelmi tanácsadásaimra. Hisz mondhatnám, hogy mennyire cuki, hogy olyan sok éve tart már a szerelmük, de... hogy egy javítóból ismerik egymást...na az már meglep. Pedig mennyire nem kéne, hogy furcsa legyen. Minden az Lambert körül. Megemelkedik az egyik szemöldököm, és próbálok rá jönni, hogy ezt most viccnek szánja-e vagy komolyan az ingyen kaja volt az, ami arra motiválta kölyökként, hogy be zárassa magát. Végül úgy döntök, hogy inkább úgy teszek, mintha ezt meg sem hallanám. Annyira eszelős azért mégsem lehet.
- Nem azért vágok ilyen arcot, mert bűnöző vagy, hanem azért, mert gyerekkorodban is az voltál. Mármint ne érts félre, de... milyen rosszat tud csinálni egy gyerek, ami miatt javítóba zárják? A szüleid? Hogy engedték azt? - egyszerre érzem magam felháborodva, meg úgy is, mint aki tűkön ülve várja, hogy több részletet osszon meg velem. De mégis eltöprengek azon, hogy vajon mennyire hanyagolhatták Őt el gyerekkorában, ha ilyenné változott? Talán butaság volt feltennem a szüleivel kapcsolatos kérdéseimet, lehet, hogy rosszul fogja Őt érinteni, de tényleg nagyon érdekel. Azt szokták mondani, hogy, aki kíváncsi hamar megöregszik, de... én vállalnám ezt a felelősséget azért cserébe, hogy a válaszai által okosabb legyek egy kicsivel. Az meg már teljesen más kérdés, hogy én mennyire nem kívánok neki a házasságomról beszélni. Még meg is zsarol a szemtelen. Mert nagyon úgy tűnik, hogy arra céloz, hogy csak akkor beszél, ha én is. Hát még mit ne!
- Tényleg arra vagy kíváncsi, hogy hogyan működik egy sznob házasság? - elnevetem magam ezen, mert nem tudom, hogy milyen izgalomra számítana tőlem az Ő életéhez képest? Azt nyílván nem fogom elmondani, hogy a mostohafiam is idősebb nálam és vele csalom a férjem. Annyira azért nem vagyunk jó barátok, és nem is bízok benne, hogy a legféltettebb titkaimba avassam be. Ráadásul még mindig én vagyok a főnöke. Egyedül nekem van jogom kérdezni. Vagy nem? Valahogy így működik ez azt hiszem. Akkor is, ha az Ő területén vagyunk épp. Azt egy kicsit furcsállom, hogy nem érti, hogy a rágónak és ciginek mi köze van egymáshoz, de nem esik nehezemre felvilágosítani, és muszáj megint elnevetnem magam ahogyan a szájszagát a tenyere segítségével próbálja megszagolni. Olyan néha, mint egy kisgyerek. De tényleg. Sőt a nem túl kifejtett válaszából azt is szűröm ki, hogy nem igazán izgatja ez a téma. Engem viszont annál is jobban érdekel, hogy a hozzá hasonlókat miképp kell megdícsérni, hogy ne vegyék sértésnek, de a válasza miatt nem igazán érzem úgy, hogy okosabb lennék. Értetlenül pislogok felé párat miközben megvakarom a fejem, de még mindig nem igazán tudom felfogni a szavait. Azt hiszem, hogy nem véletlenül mondják, hogy az ember haláláig tanul valami újat...
- Vagyis hazudjak? - szűröm le végül az egész mondandójából a lényeget, mert nekem komolyan ennyi jött le belőle. - Na és ha valaki zokon veszi és jól tarkón vág miatta? - mert én például simán megtenném, ha ilyeneket kezdene nekem mondani. Mi nők nagyon is szeressük, ha a férfiak néha bókolnak, de ha viszont azt nem szívből teszik, csak udvariasságból, mert igazából a szépnek az ellenkezőjét gondolják - ez látszik valahogy az emberen -, akkor az is legalább olyan sértő, mintha ki mondták volna azt, ami a fejükben van. Szóval, ha nem tud valaki úgy szépet mondani, hogy őszintén, akkor inkább hallgasson. Ez amolyan női logika. Mindegy.
Megkönnyebbülök azon nyomban, hogy a lábam éri a talajt végre, mert a cipőmtől kicsit olyan volt, mintha lebegnék, és az is egy fajta megkönnyebbülés, hogy Lamb közli velem, hogy nem hord magassarkút. Még szerencse. Elég viccesen néz ki benne már a képzeletemben is.
- Én mégis honnan tudjam, hogy mit próbáltál és mit nem? Ebben a mai világban semmi sem lep már meg. Dee... ha itt végeztünk mindenképp szereznem kell kényelmesebb cipőt is, ha nem akarsz a hátadon cipelni. Elég fárasztó benne lenni egész nap. - még egy kicsit a tekintetem is átváltozik olyanná, mint, aki sajnáltatja magát, de az van, hogy nem szerepelt a mai terveim között az, hogy ittas férfiakkal fogok biliárdozni. Nem mintha bármi célom is lett volna mikor elindultam otthonról, de ez most mellékes. Sokkal jobban hajt a nyerni akarás, még akkor is, ha nem sűrün volt szerencsém ilyen játékokat játszani. Kedvem lenne a dákóval rá vágni egyet Lambertre, mikor segítség adás helyett elfordul, már csak épp a fütyürészése hiányzik, de hála az égnek sikerül valahogy megválaszolni a kérdésüket, még ha fogalmam sincs arról, hogy miről beszélek. Nem sok újságot olvastam el az életem során, dee... azt hiszem bevették. Vagy ha nem, akkor jól leplezik. Vagy csak sokkal jobban érdekli Őket a kapcsolatunk, mint a foglalkozásom, amiben hisznek. Kénytelen vagyok nevetni, mert oltári viccesszerintem, hogy mindenki azt gondolja, hogy a barátnője vagyok, sőt még a Lambert felháborodásán is jól mulatok. De gondolom, hogy ez így neki is sokkal jobban imponál, mint a valódig igazság, miszerint nincs köztünk romantikus kapcsolat, csak szigorúan munka... és hogy a főnöke vagyok. Tutira nem örülne annak, ha elkotyognám véletlenül. Ezért is hagyom meg az ellenséges csapatnak azt a hitet, hogy én szedtem fel Őt, a többit meg a fantáziájukra bízom. Ideje azonban ismét a játékra fókuszálni, és már egy ideje nem is tudom követni a sorrendet, hogy ki ki után is kéne jöjjön és mikor, de mivel mindenki csendben van, gondolom, valóban az én sorom következik. Még egész jól is sikerülhetett volna az ütésem, ha nem veszi el a figyelmem a vissza térő zaklatóm, aki képébe öntöttem a sört, és miatta a golyó nem éppen úgy landol, mint ahogy terveztem. Ez nem kicsit bosszant fel. Ahogyan a beszóló munkás szavai sem tetszenek.
- Cicababa a nénikéd! - még csak nem is az bosszant, hogy megkérdőjelezi a billiárd tudásomat, hanem az, hogy ilyen maradi jelzőkkel illet. Morcosan iszkolok az asztalhoz, és iszok bele az italomba, mintha attól várnám az energiát. Közben meg elszőrnyedek azon, hogy a másik milyen profin lő be egyszerre két golyót is. Na ne már! Elkerekednek a szemeim és közben az asztalon lévő golyókat kezdem számolni fejben, hogy ki matekozzam azt, hogy ki áll közelebb a nyeréshez, de sajnos a mérleg a másik oldalra húz. Egyenlőre. Mert szerencsére Lambert nem veszi a példámat a bugyutaságban és neki sikerül betalálnia egy újabb golyót. Lelkesen csapom össze a tenyerem, és mint valami kislány, aki nyert valami társasjátékban még ugrok is egyet.
- Nagyon jó vagy! Már érzem, hogy ezt megnyerjük! - a kedvem is azonnal visszajütt miközben a másik csapatot figyelem, akik bosszúsnak tűnnek, és a mérgüknek hála ezúttal nem sikerül a lyukba találniuk, amitől csak még lelkesebb leszek. Addig, amig Lambert nem közöl velem egy hatalmas nagy információt. Megvonom a vállam, de azért a fickó felé nézek, aki mintha megérezné, hogy róla beszélünk, még a poharát is felénk emeli. Fintorogva fordítom el róla a tekintetem inkább.
- Nem izgat, amig ott marad, ahol van. - vágom rá végül, majd a két türelmetlen alak felé fordulok, akik minden bizonnyal ránk várnak ismét. Ó jajj... a kezdésnél még azt gondoltam, hogy addig nehéz a játék amig sok a golyó, de rá jöttem, hogy minél kevesebb van annál rizikósabb. - Te figyelj... én inkább át adom neked a lehetőséget, jó? Tudod, ha én ütöm be a következő golyót, akkor sokkal nagyobb szégyen lesz annak a kettőnek, hogy egy nővel szemben alul maradnak... - persze nem ez az ok, amiért át adom a társamnak az esélyt a győzelem felé, de nem vallhatom be, hogy félek, hogy elbénázom. Lambi azért jobb ebben nálam, na... ezt mondjuk a világ összes kincséért sem mondanám ki hangosan, hogy dagadjon a mája az amúgy sem kicsi egójától. - Én majd innen szurkolok! - mindkét kezemen a közép és mutató ujjamat össze szorítom, hogy megmutassam, mennyire támogatom őt a győzelemhez.       

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

Értetlen arckifejezéssel nézek rá, mert miközben épp szétröhögtem az agyamat a többiekkel, nem az volt a fejemben, hogy telefont rántsak és videózni kezdjek, hogy aztán legyen mire otthon kiverni vagy tudom is én minek. Vagy manapság már így működik? Így visszagondolva tényleg volt pár suhanc, akik kis híján a rendőröket is követték a mobiljukkal a slozira, de akkor valahogy nem ez kötötte le a figyelmemet. Megrándítom a vállaimat, mert hát nem, eszembe se jutott. Aztán lehet, én kezdek öreg lenni, de eléggé elvenné a sztorizás élményét, ha csak az orra alá dugnám a felvételt, hogy a saját szemeivel lássa. Vajon más is így van ezzel mint én, vagy ennyire visszamaradtam a rácsok mögött? Inkább nem kérdezek rá, és a gondolatot is képletesen elhessegetem az orrom elől.
Mondjuk a Vöriről való csipogással sem vagyok előrébb, ugyanis ahogy belekérdez, amibe nem kellene, kissé talán zavarba is jövök, hogy azt az embert beszélem épp ki, akiért szemrebbenés nélkül benyelném a golyót. A saját dolgaimat sem osztom meg szívesen másokkal, az ő élete pedig számomra szent és sérthetetlen. Nem mélyednék bele jó szájízzel a Főni szemszögéből „rosszabb” felébe, mert egy árulással érne fel, így hát inkább elviccelem a dolgot. Nyilván halálosan komoly arckifejezéssel.
- Annyi édességet tud megenni, mint egy hadseregnyi kölyök halloweenkor – közlöm a tényt, mielőtt haloványan elmosolyodnék. Nem túlzok, tényleg édesszájú, annyira, hogy kész csoda, amiért még vannak fogai, de még ezért is csak szer-… ámulni tudok rajta. Ha nagyon akarnám, hosszú órákon át tudnám ecsetelni azokat a vonásait is, amelyeket Cosi bizonyára „jónak” értékelne, de azért nekem is megvannak a határaim, és nem, nem tervezek olyan balfasszá előlépni, aki másról sem tud pofázni a nagy rózsaszín ködfelhőjében, mint az ingyom bingyom szíve szerelméről. Blöeh. - Hát… ingyen volt a kaja? - próbálok némi zavarodottsággal kitérni a csúfos igazság elől, miszerint az életem nagy részét ilyen vagy olyan intézetekben és börtönökben töltöttem. Igaz, az elterelő hadműveletem sem hazugság, volt időszak, amikor jobban megérte a javítóban viselni a végeláthatatlan szarságokat, mint otthon ugyanezt csak éhesen és koszosan. - Ne vágj ennyire döbbent fejet, mintha most jöttél volna rá, hogy egy bűnözővel iszogatsz – mormogom némi sértettséggel, emögé rejtve a kényelmetlenségemet. Ami csak fokozódik a jóízű és teljesen őszinte nevetésétől, amiért egyszerre ugatnám le a fejét és veregetném meg a hátát, mert tőle is ritkán hallani ilyet. Mindenesetre a bosszú édes, ezért én is beletenyerelek abba, amibe láthatóan nem kellene, mert a férjét illetően nagyon szűkszavúan válaszolgat.
Összevont szemöldökökkel figyelem a vonásait, és bár nem vagyok egy nagy szakértője az érzéseknek – semennyire leginkább –, azt még én is megismerem, ha valaki… oda van a másikért. Mármint néztem már tükörbe egy jó dugást követően Vörössel, és rajta is láttam, milyen, amikor a csillagokat is lehozná az égről, bármilyen elcsépelten is hangozzon. Oké, ha nem figyelek oda konkrétan, mint most, rohadtul fel sem tűnne, hogy mi folyik a többi ember között – elsősorban, mert magasról szarok mindenkire –, azonban Főnit nagyító alatt méricskélem. És rajta nem látom, amit kellene. Arról már ne is beszéljünk, hogy még én is többet és szívesebben pofázok a társamról, mint ő a férjéről.
- Pff, ezzel ketten vagyunk. De akkor úgy fair, ha te sem faggatsz több hülyeségről – jelentem ki, noha kár lenne tagadnom, eszi az oldalamat a kíváncsiság. Valamit rejteget, ha ennyire nem akar megnyílni, ezt már csak tapasztalatból is tudom, viszont vele ellentétben két golyóval és egy lompossal többel születtem, ami kétség kívül azzal jár, hogy nem erőltetem az érzelgős és magánéletben vájkálós kényszereimet rá. Még a végén mindkettőnk kedvét elbasznám, elvégre ki tudja, milyen szennyest titkolgat. Maradjunk csak meg a könnyed hülyeségeknél.
Mint például annak a tervezésénél, hogy mennyire fogunk mi még a nap végén sírni, és annak a megfejtésénél, hogy mi a francért kell a bagó mellé rágó. Mármint ember, vagy azt a szart szívod, vagy kérődzöl mint egy birka, a kettő együtt nekem magas, de ha már itt tartunk, a rágózást is egy felesleges pénzkidobásnak tartom. Ám hamar fény derül az összefüggésre, és nem tudom megállni, hogy ne leheljek a tenyerembe, értékelve a feltételezett bűz mértékét. Végül megint csak megrándítom a vállaimat, és jobban belegondolva eddig még Rowon sem zavart a szag vagy az íz. Természetes, mint a söré vagy bármelyik piáé. Vagy ha már itt tartunk, a véré.
- Ahhhaaa… - felelek rendkívül élelmesen, de hát azon kívül, hogy bevallanám a tudatlanságomat, más hozzáfűzni valóm nincsen, arra meg egyrészt nem vagyok hajlandó, másrészt meg a válaszomból így is leszűrhette. Mennyi felesleges baromság csak azért, hogy megfeleljen olyanoknak, akik két nap múlva úgyis elfelejtik. Engem meg pont nem zavar, ha cigifüstös az illata. Az már inkább, hogy szőnyegbombázásba kezdett a kínos szavaival, amelyektől a hideg is kiráz.
- Amiket te dicséretnek értékelsz, az már rég rossz – kezdek bele a tanításába, tudom is én, hogy miért. Valahol szórakoztató a suttyó életre nevelni. - Például, ha azt mondom, hogy jó szarul festesz, akkor az ellenkezőjét értem. Mármint, ha közben nem vágok halálosan komoly fejet, mert abban az esetben bizonyára tényleg szarul is festesz. Amúgy nem – helyesbítek sietősen, minek előtt még a szívére venné a „beszólásomat”. - Nem kell túlbonyolítani – zárom a gyorstalpalót egy léha legyintéssel, arról meg mélyen hallgatok, mennyire osztogatnak itt bármit ingyen. Úgy értem, ha az agyhalottak egy nem zárható helyiségben hagyják a szárítóban a ruhájukat, mondhatni tudták, mire vállalkoznak. De bölcsebbnek találom kussolni, főleg, amiért az előbb igen csak kiakadt a tolvajkodós elképzeléseimen. Közben belém kapaszkodik, aminek az indokát eleinte megsaccolni sem tudom, viszont ismét a tudatlanságom elűzésére siet a cipőjét illetően.
- Úgy nézek ki, mint aki próbálta? Ha nő lennék, akkor se vennék fel ilyen kínzó eszközöket – osztom meg vele a véleményemet, bár el kell ismerni, csinosabb lesz tőle a lábuk. Ezt nyilván eszemben sincs az orrára kötni, ugyanis volt szerencsém már olyan szipirtyókhoz, akik egy ilyen megszólalásért habzó szájjal estek volna nekem a tűsarkú cipőjükkel, kikérve maguknak, hogy nem a kibaszott szemeim gyönyörködtetésére öltözködnek úgy, ahogy, hanem magukért. Biztosan, mindegy is.
A biliárd és az úri szórakozásunk egykettőre eltereli a figyelmemet, amikor pedig segítségkérően rám néz Cosi a neki intézett kérdésnél, látványosan elfordítom a tekintetemet, várva, mivel fog előrukkolni. Aham, nem kicsiben utazunk! Mondjuk a kultúra szóra szinte egy lélekként horkantunk fel mindhárman, mert jah, itt inkább annak a hiányát szokták panaszolni.
- Hé, mi az hogy hogyan tudtam felszedni? - szólok közbe megrökönyödve, mert az anyját, nincs olyan rusnya pofám, mint ezeknek. És ezt nem dicséretként értem velük szemben. Főni persze már röhögcsél, igaz, van valami mulattató abban, hogy azt hiszik, kavarunk. Ha tudnák… De nem tudják, sőt, amit megtudnak, az az, hogy egy puhapöcs vagyok, és a homlokom közepéig emelkedett szemöldökökkel fordulok miss Topmodellhez, csak hogy biztos legyek benne, hogy jól hallottam-e. Oké, szóval így játszunk. Kész csoda, hogy ezek után nem rontom el az ütést.
Még bugyutásk-
- Nem kell félned, de csak, ha te sem tyúkoskodsz – mosolygok rá mímelt kedveskedéssel, miközben átnyújtom neki a botot. Asszem nem neki kellene jönnie, de mivel a másik kettőt jobban lefoglalja Cosi hátsójának alapos megbámulása, nem szólnak közbe a dologért. Ennek ellenére az eddig várt katasztrófa megtörténik, bár őszintén szólva még ezt is színpadiasan baszta el a főnököm.
- Jahh, nyilván. Biztos értesz te ehhez, cicababa? - veszi el tőle a dákót az idősebbik a röhögcsélésüket követően, és hiába akadékoskodna a másik, hogy amúgy az ő köre jönne, a szakállas határozott léptekkel vonul az asztal túlvégéhez, ahol a fehér golyó landolt. Láthatóan elővette a szakértelmének a csúcsát, mert kapásból kettő is begurul neki, a helyzetünk meg kezd siralmassá válni. Még jó, hogy nem fogadtunk semmiben.
- Na húzzatok odébb – terelem félre a fickókat, amikor rám kerül a sor, persze Cosihoz hasonlóan én is jócskán meghúzom előtte a sörömet. Ahogy a túloldalra helyezkedek, feltűnik a bárnál a korábbi idióta, de mivel nem jött ide arcoskodni, inkább a játékkal foglalkozok. Kivételesen nem facsarodok jobbra-balra, hanem a versenyszellemet megérezve teszem oda magamat, amennyire a kissé ittas állapotomtól telik. Szerencsére az életem másik felét kocsmákban éltem le és ilyen játékokkal, szóval minden bosszantó körülmény ellenére újabb telit tudhatunk a lyukban. - Erről van szó bazeg! - húzom ki a hátamat elégedetten, és jóformán kikapja a kezemből Ronnie vagy tudja a tököm Hogyhívják a botot. Röhögcsélve szambázok vissza Főni mellé, amiért ilyen kis heves és komoly lett a csávókám.
- Visszatért a rajongód – hajolok a füléhez, megosztva vele a tényt, bár a szórakozásunkat nem akarom elrontani.

zene: Role Model xx credit: •

Nagyon durva, hogy egy városban élünk, mégis olyan, mintha két különböző országból csapódtunk volna össze és szeretnénk egymásnak azt bizonygatni, hogy kinek és mennyire különbözik az élete a másikétól jobban. Hát azzal, hogy ide jöttem, csak még jobban bebizonyosodott, hogy Lambert és köztem semmi hasonlóság nincs. Pedig én sem születtem gazdagnak, de a szigorú neveltetésemnek köszönhetően, meg annak, hogy viszonylag békés környék volt az otthonom, még csak eszembe sem jutott soha, hogy New Yorknak van egy olyan része is, ahol olyan, mintha füldönkívüliek élnének.
- Na és eszedbe sem jutott levideózni az egészet? Mifelénk, ha valami olyasmi történik, ami nem teljesen megszokott, az az első, hogy az emberek előkapják a telfonjaikat és lefilmezik. - a modern technológia szépsége, meg az emberiség butasága, ami szinte ragályos. Bár könnyedén meglehet, hogy erre fele ez legalább annyira normális, mint nekem az, hogy két naponta járok fodrászhoz, így senkinek nem jutott eszébe a csodálkozás, csak az, hogy ki röhög nagyobbat a másik szerencsételnségén. Mert valljuk be, elég gáz lehetett szerencsétlennek mikor a rendőrök végül mégis csak nyakon csípték. Bár kicsit sajnálom az ilyen embereket, de azért örülök, hogy legtöbb esetben sikerül elkapniuk, mert vicc ide, vagy oda, de ki tudja, hogy mi minden telik ki a hozzá hasonló őrültekből. Egyáltalán nem jött meg ettől a történettől a kedvem sem ahhoz, hogy valaha is kipróbáljak valami olyasmit, ami vicces hatást vált ki majd belőlem. Soha nem is értettem, hogy mi a lényege annak, hogy valaki tudatosan beszed valami hülyeséget, hogy aztán ne tudja meggondolni, hogy amit csinál az mennyire lejáratja. Mert egyszer gondolom az ilyen emberek feje kitisztul, pont mint azoké, akik megrészegednek. Én nem is tudnék egy ilyen eset után ki lépni többet az utcára. Még az a szerencse, hogy a Lambert szerelmi élete eltereli a figyelmem, és onnantól már nem is foglalkoztat annyira, hogy vajon mi lehet most azzal a férfivel, bár azt remélem, hogy diliházba zárták. Megmosolyogtat az, hogy milyen beleéléssel kezd nekem a szerelmének semmikép sem nevezhető - mert az ciki - párjáról. Sikerül egy kicsit megismernem egy olyan oldalát, amit amúgy szerintem nagyon szeret elrejteni, és ezáltal még egy kicsivel nagyobbat ugrott a szememben, de természetesen erről sem kell tudnia, mert még a végén ezt kihasználva járna a nyakamra, hogy emeljem meg a fizetését.
- Hogy érted, hogy rosszabb? - kerekednek ki a szemeim, mert a kép alapján - amit igazán időm sem volt sezmügyre venni -, nekem olyan kezes báránynak tűnik az a másik Lamberthez képest, de persze vannak olyan emberek, akikből nem lehet kinézni nagyon sok mindent, mert olyan tökéletesen megy nekik az, hogy póker arcot vágjanak. Mondjuk egy vigyorgó gépből elég nehéz bármit is kivenni. Mondhatnám, hogy mutasson be neki - amit tuti nem tenne meg -, de nem biztos, hogy mernék még ennél rosszabb alakokkal is együtt lógni. Már ha így értette a "rosszabb" szót. - A javítóból? Na várj... Te több időt voltál bezárva, mint szabadon? - nem tudom most már azt mondani, hogy romantikus, hogy ilyen régóta kitart a szerelmük, mert kicsit lesokkolódok itt. Már tiniként is élveztek ilyen gengszteresdit játszani? Ilyenkor gondolkodok el azon, hogy vajon hol lehettek a szüleik, akik hagyták, hogy ilyenné válljanak? Már azt eleve olyan nehéz elhinni, hogy az alkalmazottam velem szemben egyáltalán nem mutatja azt az oldalát, amiből el lehetne hinni, hogy gyerekkora óta problémás. Aztán elnevetem magam, most először a leghangosabban és tényleg úgy tiszta szívből, mert bedőlt a szavaimnak, sőt még le is ellenőrzi, hogy valóban kipirult-e attól, hogy ennyire belemerült a szerelmi történeteibe. És még mindig nem hajlandó beismerni, hogy milyen cuki ez az egész. A jó kedvemet pedig csak az rontja el, hogy hiába magyarázkodok, nem hiszi el, hogy pletykás vagyok, legalábbis bólogatás közben olyan képet vág, aztán meg még rá is tér az én magánéletemre, ami újabb ok arra, hogy elkomolyodjak.
- Na és aztán? Ezt mindenki tudja... - vonom meg a válam és legbelül hálát adok az égnek, hogy nem azt tudja, hogy szeretőm is van, aki mellesleg a férjem fia. Mondjuk azt azért elég titokban tartjuk. - Sokat utazik. Én meg nem szeretek a magánéletemről beszélni. - és ezzel részemről le is van tudva a téma, szívből remélem, hogy nem kezd hülyeségeket kérdezni csak azért, hogy vissza adja azt, hogy én előszeretettel akarok kutakodni az Ő életében. De azt is csak azért, mert izgalmasnak tűnik minden körülötte. Annyira, hogy még nagyon sok mindent ki akarok próbálni az oldalán, mert ha már itt vagyok ne legyen felesleges minden. Úgy tűnik, hogy azért Ő is beletörődött a jelnlétembe, legalábbis a kezdeti nem tetszése alább engedett, és a nyakamat tenném rá, hogy fel dobtam az estéjét. Mit csinált volna itt egyedül? Addig iszogatott volna unalmában, amig jól meg nem részegedik? Nem mintha megkérdeztem volna, hogy nem-e lenne más dolga az én szórakoztatásomon kívül is. De már amúgy is mindegy, mert kismillió tervet kezdünk szövögetni, engem pedig mindegyik nagyon felpezsdít.
- Házibuliba... tudod... olyan igaziba. - Ő biztosan ismeri az ilyesmiket, én soha életemben nem voltam olyan helyen. Mármint nyílván voltam szülinapi bulikon, meg mit tudom milyen eseményeken, de azok nem voltak olyanok. Mármint ilyen egy helyben ülögetős, beszélgetős, torta evős partyk nem igazán hoznak lázba. Valami nagyon vagány bulira gondolok, és azt hiszem, hogy azt itt megkapom. Elégedetten vigyorgok rá, és az izgatottságom is csak még nagyobb lesz azzal, hogy nem lombozza le a kedvem, hanem kész arra, hogy az estéje maradék részét is nekem szentelje. Már az a baj, hogy ha akarna sem tudna lekoptatni. Na meg itt hagyni egyedül biztosan nem lenne szíve, hiába tagadja én tudom jól, hogy mindenképp aggódik a biztonságomért. Ezt az imént is megmutatta.
- Hát a cigi után mindig büdös az ember szája. Erre pedig a megoldás a rágó. Nem kell gazdagnak lenned ahhoz, hogy ezt tudd. - adom meg a magyarázatot a kérdésére, bár igazából nem is értem, hogy erre hogy nem gondolt. Mármint a férfiak sok mindenben másképp működnek, de ez akkor is logikus. Vagy nem? Mindegy. A lényeg, hogy addig egy szálat sem vagyok hajlandó elszívni, amíg nem szerzek be egy rágót. Ráadásul a legerősebbet abból is. Az ingére tett megjegyzésem ezúttal véletlen, azért is javítom ki magam, de azért azt nem tagadom, hogy mennyire élvezem mindig azt az arcot, amit vág, ha valami számára kínos jelzővel illetem.
- Akkor fasza? Jajj... mi lenne ha megtanítanál az olyan dícséretekre, amelyek nem zavarnak? Mondjuk én a helyedben kiváltságosnak érezném magam, mert ritkán mondom azt bárkire is, hogy cuki. - fűzöm azért hozzá magam előtt felemelve a kezem védekezően, mielőtt ezért is leharapná a fejem. Azt hiszem, hogy kezdem megszokni, hogy hogyan kell vele beszélni. - Még Te izélsz itt? Ingyen osztogatnak dolgokat. Mifelénk még a kutya sem szarik ingyen. - tényleg nem értem, hogy miért elégedetlenkedik, és főleg azt, hogy akkor minek is jut eszébe kirabolni bárkit is, de azt hiszem, hogy ezt nem is fogom érteni soha igazán, mert nem az én világom az, ami itt van. De természetesen attól még tetszik. Pont annyira, mint annak a gondolata, hogy megverjük biliárdban azt a két nem túl jóképű alakot, bár az idővel azt hiszem, hogy kicsit mellé lőttem, főleg mert nem sokat konyítok hozzá. Magassarkúban pedig még annyi esélyem sem lenne, mert túl magas vagyok az asztalhoz  és egyensúlyozni sem olyan könnyű ezekben a cipőkben. Következőkor, ha ilyen kirándulásokat tervezek, azt hiszem, hogy mindenképp előbb utána olvasok az interneten, hogy megfelelően öltözzek. Ez egy jó lecke volt.
- Próbáltál már magassarkúban biliárdozni vagy úgy amúgy bármit csinálni? Mert nem olyan könnyű. - válaszolok gyorsan a kérdésére, miközben belé kapaszkodva szabadulok meg a cipőimtől, hogy aztán kiegyenesedve megkönnyebbülve sóhajtsak fel. Még a közérzetem is sokkal másabb. Addig legalábbis, amig meg nem adják az illedelmes elsőbbségi jogot. Vigyorogva bólintok a Lambert megerősített válaszán és máris úgy téve, mint aki vér profi ebben, találom be az első golyót, pedig elég gyengére sikerült az ütésem. Na majd a következő jobb lesz. Vagyis ebben bízok. Nem nagyon zavartatom magam még azzal sem, hogy a botot elejtem, - majd felveszi az, akinek kell -, én csak el vagyok a saját magam ujjongásával, mert esküszöm büszke vagyok magamra. Legalábbis addig, amig az egyikőjük az ellenség csapatából látszólag nem csinálja ezt sokkal jobban. A gond pedig nem is azzal van, hanem a másikuk kérdésével. Basszus. Lambertre pillantok, mintha segítséget várnék tőle, mert ha már ilyen hülye hazugságot talált ki, akkor jó lenne ha válaszolgatna is helyettem.
- A New York Times-nál. Nagyon lenyűgöz az itt élő emberek kultúrája. - bököm oda végül magabiztosan a választ, és csak bízok abban, hogy semmi hülyeséget nem mondtam. De sajnos nem szoktam újságot olvasni, így csak ki mondtam az elsőt, ami eszembe jutott és ami amúgy elég menő is. Vagyis azt hiszem.
- És, hogy tudott felszedni Lambert? - kapom a következő kérdést, és kínomban muszáj elnevetnem magam, mert nem értem, hogy miért hiszik itt azt az emberek, hogy ha egy férfi és nő együtt lóg, már több is van köztük. Nekem férjem van, neki...pasija? Lényegtelen.
- Én szedtem fel Őt. - javítom ki, elkerülve a válasz adást, és csak reménykedek abban, hogy a fejem majd még mindig a helyén fog maradni, vagy legalább annyira koncentrál  a társam a játékra, hogy nem is hallja, hogy milyen marhaságokat beszélünk körülötte. Amint hozzá kerül a bot, mindkét kezemen görcsösen szorítom össze az ujjaimat neki szurkolva, bár elég vicces poziciót választott a sikerhez az biztos. Aztán ismét megkönnyebbülök, hogy a nem túl jó ütése ellenére azért mégis csak betalált a golyó. Nem is vagyunk olyan rosszak. A kérdése ismét meglep, de szerencsére hamar leesik, hogy miről beszél. Vagyis nem, de igazán kezdek bele jönni ebbe a színjátékba.
- Ha nem bugyutáskodsz sokat, akkor szerintem még igen. - bólintok vigyorogva, bár igazából nem is tudom, hogy hány óra van. Valahogy elveszítettem az időérzékem akkor, amikor ide beléptem. A kezem felé nyújtom, hogy adja át a botot nekem, habár nem is vagyok abban biztos, hogy én kell legyek a következő, sajnos annyira nem vagyok képben a szabályokkal, hogy ezzel tisztában legyek. De amig nem szólnak érte, addig nincs gond. Ráadásul az ellenfél nagyobb előnyökkel van, hisz látszólag Ők igazán értik. Szóval a bot újbóli megszerzése után, ismét felveszem azt a pozíciót, amit korábban, csak a másik két férfi oldaláról, mert a fehér golyó ott van, veszek egy mély levegőt, és megpróbálok koncentrálni, de egy kicsit elveszi a figyelmem az, hogy megpillantom az ablakból befele jönni azt a fickót, akit az imént leöntöttem. Át van öltözve, mintha kicsit józanabb is lenne, de tutira Ő az, ha csak nincs egy ikertestvére.  Próbálok nem figyelni rá, de nem teljesen jön össze, mert a botom inkább a fehér golyó alá csúszik, ami miatt szó szerint a magasba repülve köt ki az asztal másik végében. Morrogva egyenesedek ki és azon gondolkodok közben, hogy ha ezt szándékosan akartam volna így csinálni, akkor egészen biztos, hogy nem jött volna össze.
- Oké... ez szándékos volt. Csak nem akartam, hogy megszégyenüljetek a teljesítményeim miatt. - nézek a mellettem álló két férfire, és esküdni mernék, hogy az egyikőjük a hátsómat bámulta. Fintorogva lépek el tőlük vissza Lamberthez és bocsánatkérő arckifejezéssel adom a tudtára, hogy tényleg mennyire sajnálom, hogy bénáztam. A másik kettő, akiket mindenképp szeretnék leigázni röhégcselni kezdenek közben, csak épp azt nem tudom eldönteni, hogy a repülő golyóm vagy inkább a szavaim miatt.
- Innom kell még. - nyögöm ki végül oltári kínosan érezve magam, és a poharam után kapok, amelyből egy jó nagyot iszok is. Na most már készen állok a győzelemre. Még ha egyenlőre azt nem is tudom, hogy hogyan hozzuk össze. Talán Lambi szerencsésebb lesz, ha rá kerül a sor ismét.      

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

- Ezzzer százalék – nyomom meg az első szót, mintha maga a százalék mennyisége nem lenne elég nyomatékosító erő a véleményemet illetően. - Biztos valami kevert vagy szintetikus szart tolt, attól teljesen kakukk – a tenyeremet egyik és másik irányban is meglegyintem az arcom előtt, aláfestve a tényt, hogy az ilyeneknek rendszerint teljesen elmegy hazulról. Ezért sem nyúlok túl gyakran a fűnél erősebb drogokhoz, vagy legalábbis alaposan körbeinformálódok, ki az, akitől a pénzedért azt kapod, amit akartál. Hallottam már sok mindent, hashajtóval, porcukorral, száraz gipsszel felkevert kokóról is, szóval sose lehet tudni itt, az élet naposabbik oldalán. Ennél jobban mindenesetre nem mélyedek el a témában, mert nem hiszem, hogy Főni egyik pillanatról a másikra fejest akarna ugrani a legalább húsz év múlva várható kapuzárási pánikjába, rólam meg a szakértelmem nélkül is megvan a véleménye. Nem az, amelyikkel szívesen lepacsizik, hanem amelyik azt is elhinné rólam, hogy kicseszett bérgyilkos melókkal egészítem ki a keresetemet.
Mondjuk a következő perceket inkább cserélném le az elborzasztására, mert hiába, rohadtul nem tudok csak úgy a magánéletemről pofázni. Tudom, hogy nincs mit szégyellnem Vörin, félig-meddig már azon is túltettem magamat, hogy a többség szarik arra, ki kivel kefél a hálószobájában, de attól még olyannak érződik ez az egész beszélgetés, mint egy rémes foghúzás. Otthon ha valaha az érzéseimről mertem volna beszélni, tuti arcon vágott volna Onkel, hogy ne picsogjak, mint egy buzi, és valahol még mindig azt várom, mikor nyomja be valaki az orromat azért, mert itt enyelgek Row képe fölött. Mégis, ahogy felvetődik a lehetőség, hogy pucér képeim legyenek róla, leszökik a garatomról egy horkantás. Hát még, amikor ő is feltételesbe megkapja a furi jelzőt.
- Rosszabb – vigyorodok el, bár nézőpont kérdése. Ő hamarabb az ujja köré csavarna bárkit, ha úgy tartja a kedve, ellenben – legalábbis régebben – rohadtul nem tudta meghúzni a határait. Például, hogy kivel arcoskodjon és mikor fogja be a lepénylesőjét. Aztán ott van az az oldala, amit még én sem igazán ismerek, amelyik tíz év alatt fejlődött egy bűnszervezet fejévé, és amelyik bármikor golyót repítene bárki fejébe, ha arra kérném. Én is elég elbaszott vagyok, ha ezt romantikusnak találom, de így van. Mindenesetre vele szemben én tudom, mikor duguljak el, így ezeket a kis apró „jellemhibákat” nem kötöm Cosi orrára. - Jóformán már tini korunk óta ismerjük egymást. A javítóból – teszem hozzá bazsalyogva, igaz, mielőtt még nyeregben érezhetném magamat, azzal vádol, hogy kivörösödtem. Én meg mint egy agyhalott retardált tapasztom az arcomra a tenyeremet, mert nincs az az isten, hogy itt pironkodjak akár egy szűzkurva. - Lószart – nézek rá duzzogva, és hogy kiegyenlített legyen a számla, én a vénasszonykodással gyanúsítom meg. Bólogatok a védelmi beszédére, mint aki egy áldott szót sem hisz el az egészből, csak azért, hogy táncoljak még egy kicsit az idegein. És ha már így belejöttem…
- Először is Boby nem hinne neked. Másodszor meg nehogy azt hidd, hogy én nem hallok ezt azt. Például, hogy férjed van – oké, ezt az ujján díszelgő gyűrűből is mágikusan ki lehetett volna következtetni, de annak nincs olyan drámai éle. - Sosem beszélsz róla – vonom meg az egyik szemöldökömet, kimondatlanul hagyva a kérdéseim sorát a miértekről és hogyanokról. Annyit tudok, hogy pénzes alak, de szerintem még egyszer sem láttam. Vajon most miért nem vele lopja a napot helyettem? Persze lehet, megint én vagyok elcseszett, de ha rajtam múlna, egész nap a répafejű nyakában csüngenék. Képletesen. Jézus Krisztus, tényleg kezd hatni a pia, ha már oda jutunk, hogy egy csaj szerelmi életéről érdeklődjek, de rohadjak el, a kezdeti sokkon és gyomorgörcsön túl… nem is olyan rémes megosztani egymással ezt-azt. Nem mintha rendszert akarnék csinálni belőle, attól még totál bizarr érzés az egész, ám ebben a szent pillanatban magasról tudok szarni a szockodással kapcsolatos meggyőződéseimre.

Viszont hamar visszakerülök a kiegyensúlyozott, lelki békétől és türelemtől mentes állapotomba a kéjenccel való közjátékot követően, olyannyira, hogy már zsebtolvajkodásokról fantáziálok. Kész szerencse, hogy van is valaki a csapatban, akinek van esze, mert nem, a dutyiba rohadtul nem vágyok vissza. A fél életemet – vagy még annál is többet – rácsok mögött és kiégett, fasszopó örök között töltöttem, rám férne egy kis szünet.
- Házibuliba? - óhatatlanul elröhögöm magamat, mert abban sem vagyok biztos, hogy voltam-e már ilyenen. Talán a csövezős időszakunkban Row-val az ingyen kaja és pia miatt, de csak úgy szórakozásból nem csapnám szét magamat valami random fazon vagy csaj házában. Hívni meg aztán végkép nem hívott senki. - Oké, ezekkel tudunk valamit kezdeni – bólintok végül, sokat sejtető mosollyal. Már is összeállt a fejemben a terv, ami nyilvánvalóan a motorozással fog kezdődni, mert imádok repeszteni. Más kérdés, honnét fogunk szerezni egy mocit, meg hogy becsípve mennyire jó ötlet ez, de a részletek most cseppet sem izgatnak. - Mondjuk azt elmondhatnád, minek kell rágó a cigihez? Ez is valami burzsuj szokás? - pillantok rá kissé értetlenül, bár azt nem vitatom, hogy a női táskák olyanok, mint valami feneketlen feketelyukak. Lopni is rémálom belőlük, ha bárki engem kérdezne.
- Arrg, direkt csinálod – nyögök fel megadással, amikor ismét elhangzik a lassan ősellenségemmé előlépő, kibaszottul idegesítő szó. De azért megigazgatom még az inget, mert jah, szerintem is menő. - Ingyen osztogatták az egyik albérletnél – vonom meg a vállaimat, szarevő vigyorral sétálva aztán tovább a munkás csapatunkhoz. Ott sem fogom vissza a költő énemet, és elnézve Cosi leolvadó mosolyát, sikerült beletenyerelnem a közepébe. De a kezdeti megszeppenését követően ő sem adja alább, és kis híján belevihogok az előadásunkba, mert még nekem se menne tíz perc alatt lerendezni a kört, hiába szoktam többet játszani, mint a főnököm. Elnézve a tagok arckifejezését, efelől aztán ők is jócskán kételkednek, de ki tudja, lehet ez lesz a szerencsenapunk.
- Most meg mit csinálsz? - hirtelen én is megzavarodok, amikor belém kapaszkodik, és ha nem tudnám, hogy annyit azért még nem ivott, hogy kidobja itt nekem a taccsot, a görnyedéséből egyből arra következtetnék. Ehelyett a cipőit dobja le, és ha eddig nem vigyorogtam volna elég szélesen, most már jóformán húzni kezdi a képemet a jó kedv. Csak azért nem kérdezem meg, hogy neki is megjött-e a kedve a pucérkodáshoz, mert ezt csak ketten értenénk, a többiek pedig valami egészen mást szűrnének le belőle. Aztán közelebb hajol hozzám, és szerencsére az újabb horkantásomat könnyen tudom úgy előadni, mintha valami fülembe suttogott perverzségen rotyognék épp.
- Csak a végén – kacsintok rá, majd felkészülve a teljes katasztrófára, figyelem a helyezkedését és a túlzott manőverezését. Ehhez képest az egyik teli már is lyukat ér, szóval elég jók vagyunk. Főni annyira, hogy még a botot is a földre ejti, összetévesztve azt egy mikrofonnal, amin én szakadatlanul vigyorgok, a férfiak meg a fejüket csóválják az eszköz felnyalábolása közben. Rajtuk a sor eztán, és hát az ő beállásaikból és rezzenéstelen koncentrációjukból igen csak kitűnik, hogy ki van itt igazán a helyzet magaslatán. Hiszek abban, hogy cserébe a pofátlan magabiztosságunk legalább annyit nyom a latba.
- Szal… Melyik újságnak dolgozik? - intézi az éppen szemlélő fél (a fiatalabb) a kérdését Cosinak, miután nagy nehezen összeszedte a bátorságát, hogy megmukkanjon. Közben újabb golyó kerül a lyukba, a porond pedig az enyém. A nyelvemet kidugva helyezkedek egy szándékosan kifacsart pozícióba, megcélozva egy újabb telit, és bár érzem, hogy megcsúszik a kezem, mert sem a testhelyzetem, sem az alkoholszintem nem segít hozzá a biztos tartáshoz, végül csak begurul a helyére az a szar. Hát beszarok!
- Japp, sima ügy. Szerinted elérjük a fél hetes színházi előadást? - megemelt szemöldökökkel, szórakozottan mosolygok Főnire, és éppen, hogy nem legyintek a kezemmel mellé, mint valami homokos, csak hogy teljes legyen a burzsuj-álca.

zene: Role Model xx credit: •

Minél többet tudok meg eme remek hely rejtelmeiről, annál biztosabb vagyok abban, hogy jól döntöttem, hogy az unalmam elűzése céljából itt kötöttem ki. Kicsit olyan, mintha az én világom és a Lamberté, két különböző dimenzió lenne. Ahol én élek sokkal biztonságosabb, viszont itt meg az izgalom több, amire néha - néha azért szükségem van. A furcsa helyekhez, épp ilyen fura történetekre is számítottam, bár azt nem tagadom, hogy azért a fantáziám ennyire nem széleskörű, hogy valaha is eszembe jutott volna az, hogy még meztelen emberek is rohangálhattak itt. Ezt egyszerre tartom gusztustalannak és viccesnek is.
- Akkor végülis nem tévedt olyan nagyot azzal, hogy üldözik a ruháival. - még mindig jól szórakozok ezen a történeten, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez valóban megtörténhetett. Nálunk vajon miért nincs ilyesmi? Nem, mintha lenne étvágyam egy ilyen látvány után, de azért mégsem értem, hogy azok az emberek, akik a mi környékünkön élik az életüket, miért mások az ittenieknél? Vajon, ha egy itt élő hirtelen meggazdagodna, azzal együtt a viselkedése is kúlturáltabb lenne? Vagy ez nem is a pénzről szól talán, hanem a neveléstől? - Jó, hogy nem húzta le magát a wc-n, hogy eltűnhessen. Szerinted be volt állva, vagy valami? Mámint azok a szerek képesek ennyire el venni az ember eszét? - értetlenkedek egy kicsit sem érezve magam hülyének, mert hát hallottam, hogy némelyik drog hatására az ember képes a képzelgésekre, de ennyire? Ez mégis kinek jó? Na és ha agresszívé vált volna és félelmében megölt volna valakit? Bár szerintem nem is félt, csak úgy érezte. Vagy fene sem tudja. Mindenesetre örvendek, hogy nekem nincs semmiféle ilyen káros szenvedélyem, és képes vagyok az ép eszemet követni. Oké, néha tiszta fejjel is hozok rossz döntéseket, vagy csinálok valami olyant, amit nem szoktam egyébként, csak mert épp nagyon unatkozok, de az akkor sem talál egy drogos észjárásával.
Csak akkor sikerül a gondolataimból vissza térnem az élők közé, amikor megpillantok a Lambert telefonján valami olyasmit, amitől rá jövök, hogy van valakije, és ettől a kíváncsiságom csak még jobban feléled bennem. Az meg egyszerűen szórakozatató, hogy ennyire nehezen tud róla beszélni. Nem is értem, de biztos, hogy ez is valami bronxi, menő férfiak észjárása lehet. Nem nevezzük a szerelmünket szerelmünknek, mert az írtó ciki. Óh, én mennyire szeretném, ha nyílvánosan, mindenféle szégyenérzet nélkül hívhatnám így az enyémet. Na nem a férjemet. Őt csak a nevén szólítom, mert más nehezen jön a nyelvemre. Ő meg megtehetné, hogy a fiúját - vagy nem tudom, hogy hogyan nevezik az olyan kapcsolatokat - cukiborsónak is hívja akár, és itt öklendezik, mintha olyan nagy bűn lenne az, hogy valaki elrabolta a szívét. Mondjuk azt nem tagadhatom, hogy  kicsit meg vagyok lepve, mert valami szőke bombázóra gondoltam először, hogy az élete értelme, de na... Azt mondják a szerelem vak. Én meg látni akarom a szerencsést, mert ha már így összehaverkodtunk, miért is ne?
- Nem... de ha csak meztelen képed van róla vagy valami, akkor inkább hagyjuk. - mert arra már nem vagyok vevő, kíváncsiság ide vagy oda. Azért mégis oda pillantok a telefonra, ahol még egy nála is cukibb férfit látok. Mármint úgy értem, hogy - legalábbis a kép alapján - sokkal szerényebb lehet az én kedvenc alkalmazottamnál. Nem mintha lenne túl sok időm szemügyre venni. - Tök helyes. Ő is ilyen furi, mint te vagy? - ha már így bele jöttünk, szívesen meghallgatom a szerelmes történeteiket, mondjuk valahogy azt azt hiszem, hogy nem úgy kéne elképzelnem, mint saját magamat a romantikus férjemmel. Vagyis nem hiszem, hogy adnak egymásnak virágot, vagy elmennének csak úgy kiruccanni mondjuk Párizsba, mert milyen romantikus csókolózni a Eiffel torony előtt. - Csak nem kipirultál? - pimaszul mosolygok rá, mert amúgy nem piros sehol, de vicces lenne, ha megnézné, hogy tényleg igazat mondok-e. Csak a fenyegetése miatt komolyodok el, de nem eléggé ahhoz, hogy azt éreztessem vele, hogy megijedtem volna. Persze azt elhiszem, hogy ezzel sok mindenkinél elér valamit, azt is, hogy talán még bántani is képes embereket, de a nagy szájától eltekintve, velem azért barátságos, és egyáltalán nem is nézem ki belőle, hogy komolyan képes lenne ártani nekem bárhogyan is. Legalábbis remélem, hogy akkora csalódást azért nem okoz majd.
- Ezt ki kérem magamnak! Boby szokott néha mesélni ezt azt, de az nem jelenti azt, hogy én is pletykálkodok vele. De jobb, ha nem bosszantasz ilyenekkel, mert akkor kénytelen leszek én is beszámolni Bobynak arról, hogy a nagyszájú bronxi gyerek igazából egy hős szerelmes. - persze, hogy ezt sem úgy gondolom, mint ahogy mondom, de meg akarom mutatni, hogy én is tudok ám fenyegetőzni, még akkor is ha csak szavakkal, mert egyébként sosem élnék vissza senki magánéletével. De jó érzés néha cukkolni Lambertet. Meg az is azért egy kicsit felbátorít, hogy ki akart állni mellettem az iménti bunkóval szemben, aki számára elég megalázó lehetett, hogy a képébe landolt a söröm. Hát néha még magamnak is tudok meglepetéseket okozni. De az biztos, hogy sokkal jobb szívvel iszom az immár nőiesebb italomat, mint a sört, amiben nem is értem, hogy mi a a jó, de ha itt körbe nézek azt látom, hogy az itteni emberek szeretik azt előszeretettel fogyasztani.
- Mert alkalmazkodok is. - húzom ki büszkén, mint aki már teljesen ide valósinak érzi magát, de azért ha nem lenne itt Ő is, akkor azt hiszem, hogy én is kevésbé érezném magam ennyire tökösnek. Az ötletei jó része meg még tetszik is, leszámítva a rablás felét, mert egyedül talán abban a szerepben nem igazán tudnám elképzelni magam. Annál jobban félek a törvény embereitől. Még csak az hiányozna, hogy a férjem a börtönből kelljen kiváltania, mert én úgy döntöttem, hogy unalmamban át ugrom Bronxba és kirabolok valakit a saját alkalmazottammal együtt. Ez még viccnek is rossz. Talán itt ez az emberek hobbikuk?  Vagy csak annyira tetszett neki a börtönben, hogy vissza vágyik oda. A fene sem tudja, de az tuti, hogy én részt nem veszek ilyesmikben. A magassarkú cipőmben, még menekülni sem tudnék. Ezért örülök, hogy el is engedte ezt a témát. A kérdésén mégis el kell gondolkodnom, mert fogalmam sincs, hogy mi az, ami engem igazán izgat. Már az is elég izgi egyébként, hogy egy ilyen helyen vagyok. Meg hát azt gondoltam, hogy Ő majd segít feltalálni magamat, mert honnan kéne azt tudnom, hogy az itt élő gengszterek mit szoktak csinálni? A rabláson kívül.
- Hm... hát nem is tudom. Mondjuk elvihetnél valami jó kis házibuliba vagy valami. Sőt... még a cigit is hajlandó lennék kipróbálni, de előbb vennem kell valahol egy rágót... mondjuk lehet, hogy van az is valahol a táskám aljában. Tudod egy női táskában szinte minden megtalálható. Még soha életemben nem motoroztam például. - a vállamat is megrántom, mert így hírtelen ennyi ugrik be, amiket nem lenne rossz kipróbálni, de természetesen bármi másban is benne vagyok addig, amig azzal másoknak nem ártunk. Milyen jó lenne csak egyetlen egy estét másnak lennem, mint aki vagyok. Kicsit felszabadultabbnak. A biliárd meg annak a gondolata, hogy győzedelmeskedhetünk a kőművesek ellen, szabályosan felpezsdít. Még akkor is, ha nem sűrün volt lehetőségem biliárdozni. Rá kacsintok a pultosra hálám jeléül, amiért vigyáz a táskámra, és remélem, hogy tényleg nem bánom meg, hogy azt rá bíztam.
- Ha te mondod... - vonom meg a vállaimat, majd Lambertet utánozva veszem el én is az italomat, és örülök, hogy itt vihetem azt magammal is, mert ha egyszerre kéne meginnom elhánynám magam tőle. Nálunk kevés helyen van lehetőség ilyen játékokat játszani, külön helyek vannak erre, és ott nem szabad semmilyen piát a játékok közelébe vinni. Milyen jó, hogy itt szinte szabályok sincsennek. - Amúgy cuki az inged... vagyis bocsi. Menő. - vigyorgok rá mellette lépkedve, és egyre jobban érzem, hogy kezdek izgulni. Kicsit szerényebben állok meg a biliárdasztalnál, és a mosolyom azonnal le is fagy, amint Lambert valami hülye szöveggel bemutat. Értetlenkedve nézek rá, mert nem igazán fogom fel, hogy miről beszél, majd vissza a férfiak irányába, akik úgy bámulnak rám, mintha tényleg valami celeb lennék itt, vagy nem is tudom mi. Az újságírós szöveg még oké... erre amúgy sem jönnek rá, hogy nem igaz. De, hogy verhetetlen vagyok a biliárdban? Na ne már...
- Ahaa... épp azt beszéltük, hogy vajon mennyi idő alatt győzünk le titeket. Én 10 percet adtam... Lambert szerint elég lesz öt is. - zavartan vakarom meg a fejem a szabad kezemmel, és hírtelen már nem is tűnik olyan jó ötletnek ez. Hogy a csudába játszak úgy, mint aki profi biliárdos? Végül aztán elmosolyodva intek a távozó alakoknak, majd a kezem a két másik felé nyújtom, amolyan örülök, hogy megismerkedtünk stílusban. Láthatóan kicsit zavarba jönnek, de végül elfogadják a feléjük nyújtott kezem, az egyikük, a szakállas még egy kézcsókkal is megillet. Remek estének nézünk elébe. Főleg, mert azt akarják, hogy én kezdjek. Iszok egy újabb kortyot az italomból, majd le rakom azt a mellettünk lévő kis, üres asztalra a poharat, megkapaszkodok a Lambert karjába, hogy lehúzzam előbb az egyik, majd a másik cipőmet, mert ebben képtelenség arra koncentrálnom, amire kell, és kicsit bizonytalanul ugyan, de el veszem a felém nyújtott botot - vagy mit tudom én hogy nevezik azt.
- Ugye a fekete nem szabad beguruljon a lyukba? - hajolok közelebb a társamhoz, a kérdésemet a fülébe súgva, mert olyan régen csináltam már ilyent, hogy igazából azt sem tudom, hogy mit kéne kezdenem magammal. Ha megerősít abban, hogy mégsem vagyok annyira hülye, akkor az asztalhoz lépek, a botot is úgy helyezem, mintha épp próbálnám becentizni az irányát, még az egyik szemem is becsukom, hogy hatásosabbnak tűnjön, majd megcélozom a fehér golyót, ami ugyan elég kicsikét gurul, szinte meg sem mozdítja a többit, de legalább az egyik teli - azt hiszem így mondják neki - golyó bemegy a lyukon, ami ha jól emlékszem azt jelenti, hogy arra kell nekünk koncentrálnunk a következő percekben. Büszkén egyenesedek ki a botot kiejtve a kezemből, ami hangosan csattan a földre, de én mégis össze súrolom a tenyeremet, mintha most kezdenék csak bele jönni, és máris tudnám, hogy tovább mit kell majd csinálni.
- Na, ez sima ügy lesz! - a vigyorom pedig őszinte is, úgy érzem magam, mintha egy kisgyerek lennék, aki máris győzött egy játlkban, pedig még csak most kezdtünk neki, sőt nem is volt valami hű de milyen nagy az első teljesítményem. De mindig nehéz kezdeni. Ez legyen a mentségem.      

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

Még mindig képes meglepni Főni érdeklődése, pedig már nem először csicsergünk el magunk között. Biztos köze van a korlátolt szociális élményeimnek ahhoz, hogy nem vagyok hozzászokva mások kíváncsiságához, főleg valakiéhez, aki ennyire… más világ, legalábbis küllemben. Ha fogadnom kéne, a nyakamat is rátenném, hogy tősgyökeres bronxiként legalább akkora tróger lenne itt, mint én magam, ha nem nagyobb. De nem itt született, nem így nevelkedett, szóval párszor még biztos a homlokom közepén fognak akadni a szemöldökeim.
- De, a zsernyákok. Az egyik a kezében lobogtatta a ruháit – vigyorgok tovább, ahogy visszaemlékszem a páratlan jelenetre. Mármint sok hülyeség történik a környéken, ennyi drogos, unatkozó munkakerülő vagy alkesz között egy kibaszott csodával érne fel, ha nem következnének be lépten-nyomon meredek helyzetek, ám ez valahogy kiemelkedett a sok közül. Vagy csak én vagyok elszokva tőle, végtére tíz év börtön-unalmat követően, ahol a legnagyobb izgalom egy-egy késelés volt, már minden érdekfeszítőnek tűnik. - A klotyóban végül elkapták, állítólag a budiban ácsorogva várta, hogy eltűnjön. Nem tudom, mit tolhatott, de én is kértem volna belőle – viccelődök, mert nem, olyan cuccot nem próbálnék ki, ami ennyire szétcsapja az embert. Nem éppen az önkontrollomról vagyok híres, ilyen esetekben viszont szeretem, ha tudok is magamról. Ha képes vagyok megvédeni magamat. Hamar belém ivódott az ösztön, hogy mindig legyek figyelmes a környezetemre, és soha ne engedjem el magamat igazán, máskülönben hátrányba kerülök. Szerencsére erre már a javító előtt felkészített a családom és a nevelőszülőknek csúfolt faszfejek, ezért ott, majd a börtönben és végül Vörivel kóborolva jócskán volt lehetőségem kamatoztatni a képességeimet.
Répafej azonban nem csak emiatt kúszik a gondolataim közé, hanem, mert nem bír leállni a mém küldésekkel, és persze most már Cosi is ezen rugózik meg a magánéletemen. Hamar megbánom, hogy jártatom azt a nagy és lepcses pofámat, ugyanis a konklúziója megint olyan színben tünteti fel az egészet, amitől látványosan öklendezek egyet. Nyilván tudom amit tudok, Vöri is tudja amit tudok, de köszönöm, nincs rá szükségem, hogy mindenféle hülye és kínos jelzőket aggassunk rá.
- Jézusom, ne akard, hogy idehányjak – húzom el a számat, úgy fintorogva mintha legalábbis egy megbuggyant, két hónapos tojást nyomtak volna az orrom alá. Igen, volt szerencsém az élményhez, amikor elromlott a hűtőnk és egy szép napon én voltam a szerencsétlen, aki kinyitotta az ajtaját… A meglepődöttségét látva viszont én is bizonytalanná válok, mert tulajdonképpen fingom sincs, mihez hogyan áll. Talán le kellett volna szögeznem az elején, hogy nem vagyok homokos, az maximum Rowan a pasi szériáját elnézve, én csak szeretem, ha segg-… nem, inkább nem szögezek le semmit. És amíg én ilyen magasröptű gondolatokat szövögetek, ő túllép a megilletődöttségén és képet követel.
- Úgy nézek én ki, mint aki nyálas képeket gyűjtöget a telefonján? - mímelt felháborodással nézek rá, de aztán a szám sarkába kucorodó, nagyon is leplezni kívánt mosollyal elpillantok oldalra, és visszafordítom a mobilomat. Elég a fő képernyőt az orra alá tolni, mert persze hogy vagyok olyan szentimentális idióta, hogy Row rusnya pofáját tegyem ki háttérnek. Egy bárban lőttem róla a fotót, ahol már nagyon is jót érzett a fültől fülig érő vigyorát elnézve, és nem tehetek róla, az én képemet is húzni kezdi a jó kedv. Mielőtt azonban még túlzottan csöpögőssé válna a helyzet, visszaszáműzöm a telefont az eredeti állapotába, pofával lefelé, és hogy teljes legyen a hatás, még jól be is fenyítem Cosit. Amihez valószínűleg hozzá van szokva, mert nem különösebben hatja meg a dolog, sőt, még ki is figuráz.
- Hát nem is tudom, Bobyval néha úgy néztek ki, mint a pletykás vénasszonyok a pult mögött – vágok vissza amolyan „vettem, nem fogsz köpni” célzattal, mert természetesen megköszönni vagy értelmesen reagálni nem fogok. Így is elég kínba hozott, megérdemli.
Azt ellenben közel sem, hogy valami agyhalott tátsa rá a pofáját és tegye a megjegyzéseket meg az ajánlatokat, de szerencsére ez a probléma is megoldódik, mi pedig folytathatjuk a vedelést. Nem, nem az iszogatást, mert miután még a saját sörét is elém tolja Főni, biztos vagyok benne, hogy lesznek holnap problémáim. Hunyorogva nézek rá, tűnődve, vajon tényleg készen áll-e a berúgott felemet megismerni, de hát ajándék sörnek nem nézzük a fogát.
- Dehogy féltelek, az előbb mondtad, alkalmazkodsz minden helyzethez – nézek rá szórakozottan, és talán, de csak talán, ha valamivel közelebbi viszonyban lennénk, még a vállát is meglökném a sajátommal. Ugyanakkor ennyire még nem vagyunk cimbik, marad hát a szarevő ábrázatom, meg az elborzadásom a rám aggatott jelzők felett. Sok tekintetben szerencséje, hogy nő, meg a Főnököm, és hogy értékelhető társaság, mert másnak ilyenekért már átrendeztem volna az arcát.
Viszont úgy fest, a bratyizással kissé túllövök a célon, amikor félig-meddig azzal viccelődök, ami egy időben a mindennapi unaloműzésem egyik legfőbb pontja volt. Rendben, a túlélés is közrejátszott a zsebmetsző mutatványaimban, de néha tényleg csak azért csináltam, mert megtehettem, vagy mert nem volt jobb ötletem az időm kitöltésére. Kíváncsi lennék rá, most is olyan egyszerűen menne-e, mint annak idején, bár ha belegondolok a lebukásom következményébe, már tényleg nem tűnik olyan mókás ötletnek.
- Te akartál beilleszkedni – sutyorgom vissza felháborodottan, aztán puffogva egyet legyintek és elhajolok tőle, jelezve, hogy a témát túl is tárgyaltuk. Leginkább zavarban vagyok, amiért egyáltalán felvetettem a lehetőséget, elfelejtve, hogy attól még, hogy kijövünk egymással, nem jelenti, hogy ugyanazt fújjuk. És éppen emiatt úgy érzem, jobb lesz leszögezni, ő mit talál érdekfeszítőnek.
- Oké, de előbb avass be, neked mi az izgalmas, mert hogy nem ugyanaz, mint nekem, az is fix – megvont szemöldökökkel várom tőle a választ, hogy legalább nagyjából legyen elképzelésem róla. Igazából azoknak a helyeknek a zöme, ami számomra megszokott vagy érdekes, mind olyan, aminek a közelébe se tudnám elképzelni Főnit, szóval nem mondom, feladta a leckét rendesen.
Láthatóan nem csak nekem, hanem a pultos fazonnak is, aki olyan megszeppent, kibaszottul elámult fejet vág, mintha maga az isten szólt volna hozzá az égből. Egy akadozó bólintásnál nem is futja neki többre, átveszi a táskát, akár egy szent ereklyét, hogy a hozzá intézett kérés szerint biztonságba helyezze. Horkantok egyet a közjátékot elnézve, majd az egyik sörömet bevedelve, a másikat meg a kezembe fogva kelek fel ismét a székemről.
- Hülyéskedsz? Be fognak szarni attól, hogy egyáltalán szóba állsz velük – az övéhez hasonló, széles vigyorral állapítom meg a nyilvánvalót, aztán igazítva egyet az ízléstelen hawaii ingemen, Cosival az oldalamon rongyolok oda a tagokhoz. Előtte persze intek a fejemmel, hogy hozza ő is nyugodtan az itókáját, nem kell együltében lehúznia.
- Hé, beszállunk – ez alkalommal feléjük biccentek az állammal, és úgy vonulok az asztalhoz, mintha én fostam volna ki a biliárdot meg a játék szabályait. - Lambert, ő meg a társam, Cosette. Újságíró, a környékről gyűjt infókat, és verhetetlen biliárdban – lököm az egyik hazugságot a másik után, mert tudom, hogy megy ez. Először is úgy fogják nyomatni a sztorijaikat, mintha nem lenne holnap, szóval Főni el van látva szórakoztatóiparral, a kihívásra meg biztosan megszívják a mellkasukat, és eszükben sem lesz elzavarni minket. Némi megrökönyödést és idióta halakként való tátogást követően végül az egyik jelez is a társaságuk plusz tagjának, hogy tipli van, az meg némi puffogást követően eloldalaz a pulthoz.
- Chuck, ő meg Ronnie – bök a mellette állóra a testesebbik, idősebb fazon, akinek a szakállát talán a hidegháború idején vágták le utoljára. A másikuk egy véznább, fiatalabb srác, jókora sebhellyel az arca egyik oldalán. - Hölgyeké az elsőbbség – átnyújtja a kissé ütött-kopott dákót Főninek, majd valamivel odébb helyezkednek az asztaltól, hogy legyen helye megkezdeni a kört. Merthogy történetesen most állították hadrendbe a golyókat, amik háromszögbe sorakozva várnak az asztal közepén.

zene: Role Model xx credit: •

Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a kalandkereséshez a lehető legjobb helyen járok, hiszen mi más is kellhet ahhoz, hogy kizökkenjek a normális kerékvágásból, mint ellátogatni a legkedvesebb - bocsi Boby - alkalmazottam környékére, egyből azzal a kocsmával kezdve a kiruccanásomat, amelyikről valamelyik nap említést tett. Oké, azt nem teljesen tudtam, hogy ez a hely kocsma, kicsit máshogyan képzeletem el, de ha figyelmen kívül hagyom a kopott padlózatot, a rideg színeket és az engem bámuló embereket, akkor igazán jó kis hely ez. Azért mégis elszőrnyedek a Lambert szavait hallgatva, próbálok rá jönni, hogy igaz történetet mesél-e, vagy csak úgy beszél, hogy épp ne hallgasson, de egyáltalán nem tudok eligazodni az arcvonásain, így végül csak vele együtt nevetek, mert ha igaz, ha nem, azért ahogy elképzelem azt az embert, vicces látvány jelenik meg a lelki szemeim előtt. Azért mégsem örülnék egy hasonló jelenetnek addig, amig itt vagyok, mert egyáltalán nem azért jöttem, hogy pucér férfiakat kelljen bámulnom.
- Na és igazából nem is üldözte senki? Mi történt vele végül? - nincs is jobb annál, mint szaftos bronxi pletykákat gyűjteni, hogy aztán holnap és azután is vissza vágyjak erre a helyre, mert valljuk be azért, sokkal érdekesebb, mint azok a puccos vendéglők, ahová néha Tysonnal eljárunk romantikus vacsorázni. Alapjáraton szeretem a romantikát, szükségem is van rá ahhoz, hogy nőnek érezhessem magam, csak épp az a baj, hogy nem a férjem a megfelelő ember ehhez. Mármint nem hoz úgy lázba igazán, kicsit egysíkú a házasságunk, nekem pedig szükségem van a kalndvágyra is ahhoz, hogy úgy érezzem igazán élek. Mondjuk azért egy ide valósi pasit nem nagyon tudnék elképzelni az oldalamon, mert ez a hely tökéletes arra, hogy néha kiruccanjak és etereljem a gondolataimat, de itt élni azért nem biztos, hogy mernék is. Bár biztosan ezt is meg lehet szokni valahogyan. Jelenleg sokkal fontosabb azon agyalni, hogy ki lehet az a titokzatos nagy Ő a Lambert életében, akiről olyan nehezére esik beszélni. Általában az emberek büszkék szoktak lenni a párjukra, így nem is értem, hogy miért beszél úgy, mintha azt várná, hogy egy harapofogó segítségével szedjek ki belőle mindent. Mert most már csak azért is kíváncsi vagyok. Az számomra is egyértelmű, hogy nem küldene szívecskéket annak, akivel drogokat szállít. Türelmesen, a körmeimmel a pulton dobolva várom, hogy végre a sokadik próbálkozás után sikerüljön kiböknie azt, amin nem is értem, hogy minek kell ennyit gondolkodnia egyáltalán.
- Áh, szóval úgy. A szerelmed. - még egy vigyort is megengedek magamnak, és szánt szándékkal használom ezt a szót, mert azt hiszem, hogy számára ez is épp olyan kellemetlen lehet, mint mikor olyan jelzőkkel illetem, amik lerombolhatják az imidzsét. - Rowan? - egy pillantra láthatja rajtam a meglepettségemet is, mert a nyakamat tenném rá, hogy ez egy férfi név. Na nem mintha ez annyira meglepő lenne, de azt hiszem, hogy ezzel sok női szív törhetett össze, dehát ilyen az élet. - Na jó... gyerünk mutass már egy képet róla. Kíváncsi vagyok. - és tényleg az vagyok. Egyre jobban érdekel minden vele kapcsolatban, mert eddig esküszöm, hogy Ő a legérdekesebb és legszórakoztatóbb ember, akivel valaha is találkoztam. Kivéve mikor elkezd goromba lenni. Mint a fenyegetésével, amitől egyáltalán nem rémülök meg, de azért felvonom az egyik szemöldököm. Miért baj, ha beszélek erről? Olyan, mintha szégyellné, hogy párkapcsolatban él. Na és aztán? Minden normális ember lesz szerelmes, nem Ő az első.
- Hát épp arra gondoltam, hogy az első dolgom az lesz majd az étkezdében reggel, hogy mindenkinek el mondom, hogy szerelmes vagy. - forgatom meg kicsit a szemeimet és megpróbálok komoly képet vágni, hogy elég hiteles legyek, de végül aztán mégis muszáj elnevetnem maga. - Jól van már, nyugi! Minek nézel engem? Valami pletykás vénasszonynak? - csóválom meg a fejem kissé sértődötten, és nem azért fogom tartani a számat, mert nagyon félnék tőle, vagy bárkitől - nem is tudom, hogy mire célzott a fenyegetésével -, de amúgy sem szeretem tovább adni az emberek titkait, amelyeket rám bíznak. Meg hát nekem egyébként is mindegy a magánélete. Csak épp tudjak róla, mert kíváncsi vagyok. Legalább annyira, mint a sör ízére, bár az olyan nagyon nem nyűgözött le, deazt hiszem el leszek vele. Már így is eléggé kilógok az öltözékemmel a sorból, nem hiányzik, hogy még kényeskedjek is. Meg hát ha már egyébként is ingyen volt... Nem, nem azért öntöttem szembe azzal a fenegyerekkel, aki azt hiszi, hogy a szövegelésétől majd benedvesedik tőle a bugyim. Egyszerűen idegesített, meg sértőnek találtam azt, hogy milyen gondolatai lehetnek rólam. Mindenki tudja csak, hogy hol a helye.
- Látod... tudok én alkalmazkodni minden helyhez. - kicsit büszke vagyok arra, hogy nem csak egy verekedést akadályoztam meg, de az idegen fickót is elüldöztem, nálunk, ha ilyesmit csinálnék valamelyik étteremben, egészen biztos, hogy kitiltanának azonnal. Itt meg úgy tűnik, hogy ez a megszokott viselkedés. Hát nekem megfelel. De azért nem szeretnék magamra haragítani egyetlen egy bajkeverőt sem erről a helyről, így mindenképp megpróbálok majd viselkedni a továbbiakban és kevesebb mindent észre venni, vagy épp hallani. Kicsit úgy érzem, mintha én lennék az új hús a piacon. Ez egyszerre tetszik és borzaszt is el. Pontosan úgy, mint az újabb pohár sör, amit már ha ki töltöttek, nem hagyhatom kárba veszni, de azért a lelkem mélyén örülök annak, hogy a Lambert jóváhagyásával töltöttek valami piros italt, amiről szintén fogalmam sincs, hogy mi lehet, de megkóstolva, eléggé meg vagyok elégedve. Hálásan mosolygok rá Lambertre, majd a megmardt sörömet elé tolom, hogy igya meg helyettem inkább Ő, ha akarja.
A mi negyedünkben élő férfiakra tett megjegyzését inkább úgy teszek, mintha meg sem hallanám, mert valahol igaza van. Nálunk sem mindenki tiszteli a nőket, vannak olyanok is, akiknek hiába van pénzük, attól képesek lennének az anyjukat is eladni, hogy még többhöz férjenek hozzá, ugyanakkor ezt mégsem köthetem az orrára, mert... csak mert. Olyan, mintha néha azon versengenénk, hogy kinek a környéke menőbb.
- Aha... nehogy be valld itt nekem, hogy féltesz, még  véletlenül se. - ez is valami olyasmi lehet, mint az, hogy nem tudja kimondani azt, hogy szerelmes, vagy, hogy nem szereti az olyan dícséreteket, amiktől kevésbé tűnhet rossz arcnak. Én meg épp azért, mert tudom mennyire utálja, fogom gyakran használni rá az ilyen szavakat. Ha annyira rossz lenne, akkor azt velem is éreztetné. Velem meg tényleg cuki. Mármint akkor, ha nem jön rá a nagyképűsködés.
Egy váll rántással tudatom vele, hogy semmire sem gondoltam, mert neki jobban kéne tudnia, hogy mit lehet itt csinálni, mint nekem. Én is a billiárdozók felé nézek, elvigyorodok, és máris eszembe jut egy jelenet egy filmből, aminek a címére sem emlékszem, de a lényeg úgyis az, hogy egy csaj megszégyenítő teljesítménnyel vert meg néhány fickót a billiárdban. Na ezt a csaj nem biztos, hogy én lennék, mert nem sűrün volt alkalmam ilyent játszani, de attól függetlenül tetszik az ötlet. Amire nem is tudok reagálni, mert az, hogy közelebb hajol hozzám, és valami hülyeséggel áll elő... szinte felháborít. Hogy én raboljak ki valakit? Mégis miért tenném? Megint nem tudom, hogy veccnek szánja-e ezt, vagy sem, de teljességgel ki van zárva!
- Talán nem vagy megelégedve a fizetéseddel? Vagy minek akarsz itt rabolgatni? - úgy suttogok, mintha attól tartanék, hogy bárki is meghallhatja, aki majd ránk küldi a rendőröket, hogy azok feleslegesen vigyenek el egy zárkába, mert rablás céllal jöttünk ide.
- Na jó... akkor előbb igázzuk le azokat a kőműveseket. Aztán olyan ruhába öltözök, amilyenbe csak szeretnéd. Deee... mindenképp örülnék, ha mutatnál itt néhány izgalmas helyet majd. - a lelkesedésem miatt, kicsit nagyobb kortyokkal kezdem inni a poharamban lévő löttyöt, hogy az minél hamarabb elfogyjon, majd azon gondolkodok, hogy mit fogok csinálni a táskámmal, ha mi játszani fogunk.
- Héé, figyu... erre vigyáznál nekem? - nyújtom is át a pult mögött állónak a legféltettebb kincseimet, noha fogalmam sincs, hogy Ő mennyivel lehet megbízhatóbb itt bárkinél. Gondolom, ha itt dolgozik mégis csak van pénze, és nincs szüksége az enyémre.
- Szerinted fogják hagyni, hogy mi is beszálljunk? Nem mintha sokat értenék a biliárdhoz, de gyorsan tanulok. - még mindig szélesen vigyorgok rá, még ha nem is vagyok abban biztos, hogy tényleg mi nyernénk azokkal a kőművesekkel szemben, mert itt kettőnk közünk csak - remélhetőleg - az egyikünk ért a játékhoz, de mivel nem szeretek veszíteni, egészen biztos, hogy én sem fogom magam olyan könnyen adni.      

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

Megvonom az egyik szemöldökömet, mert ha annyi zsetonom lenne, amiből röhögve kitelne egy olyan táskára, mint amit Főni egy kocsmai kiruccanáshoz csapott fel, az izgalom és kalandkeresés nem egy bronxi trógertanyán kezdődne a számomra, hanem… Tudja a franc, nincs ehhez túl nagy fantáziám. Mondjuk olyan repülőből ugrálós baromságra beneveznék, egyszer láttam valami reklámot róla a tévében. Lényeg a lényeg, ezernyi érdekfeszítőbb megoldása is lehetne az unaloműzésre, mint azt kockáztatni, hogy kilopják a fél veséjét vagy úgy szimplán itt is az én rusnya képemet bámulni. Ugyanakkor azt el kell ismernem neki, hogy nem egy beszari nyúl, és jól van, rendben, az is megmelengeti a nem létező lelkemet, hogy odafigyelt arra, amit kerepeltem neki múltkor, és meglátogatott a gettóban. Ahogy azt már kurva elmésen megállapítottam, ő legalább nem néz le rám a magas lóról, mint a hozzá hasonló többi burzsuj, és attól sem retten el, hogy bekoszolja a frissen manikűrözött mancsát. Szóval neki elnézem, ha katasztrófa turizmussal akarja az idejét ölni.
- Abból lesz bőven itt – értek egyet végül, mielőtt kicsit megoldódna a hangulatom és a feszengésem. - Múltkor például beszaladt egy pucér csávó, és azt kiabálta, hogy a CIA üldözi a ruháival – röhögöm el magamat. - Mármint komolyan, egy alsó se volt rajta, mondjuk inkább a szemedet égette volna ki, minthogy lett volna rajta mit nézni. Szóval az emberünknek meggyőződése volt, hogy fel akarják öltöztetni, amivel valahogy át is mosnák az agyát – mesélem lelkesen a teljesen abszurd esetet, észre sem véve, hogy úgy sztorizgatok neki, mint mondjuk Vörivel tenném. Ritkán szoktam fecsegő túrába kezdeni, általában, ha kinyitom a számat, abból sértések vagy fenyegetések szöknek ki, nem ilyen hétköznapi dolgok. Már akinek ez hétköznapi. De asszem Cosi mellett tényleg képes vagyok ellazulni.
Hozzávetőlegesen, mert a telefonomat illető, kitartó érdeklődésére visszaül a lényemre az idegesség. Vagy inkább szorongás. Tény ami tény, már sokkal… nyíltabban kezelem a preferenciáimat a szexuális életemben – nem, nem szerelmi, az még mindig undorítóan nyálasan hangzik –, de ez nem jelenti, hogy úton-útfélen bárki orrára kötném, sőt, ha lehet, jócskán kerülöm a témát, mert amúgy is senkinek kurvára semmi köze a dologhoz. Nem akarok pletyis vénasszony klubot se nyitni vele, éppen elég volt abból a börtönben, egy egészen apró részem viszont arra ösztönöz, hogy egyszer az életben nyissam ki a pofámat. Hogy könnyebbüljek meg, és legyen kézzelfogható az, ami most valami kibaszottul tünékeny helyzetnek érződik. Ha kimondom, valóság lesz, nem?
- Pfff… hát nem a drogszállításban – horkantok fel, lepillantva magam elé, miközben a poharamat döntögetem jobbra-balra a két kezem között. - A… - kezdek bele, de szinte elszorul a torkom, mintha bele lenne építve egy zárszerkezet, ami meggátolja, hogy bármi személyeset kiejtsek a számon. Érzem, hogy már nem csak a kinti melegtől ver le a víz, hanem az erőlködéstől, hogy kibökjem vagy visszatartsam, amit akarok, és hiába hűsítik a tenyereimet a pohár oldalán gyöngyöző vízcseppek, úgy izzadnak, mint amikor legelőször mentem Onkellel fegyverszállítmányt átvenni. - A társam… - nem, Lambert, ettől sem vagyunk előrébb. - olyan, tudod, romantikus értelemben – nyögöm ki, mint akinek az IQ-ja a nullát verdesi alulról, pedig ennyire agyhalott még én sem vagyok. - Rowan a neve – hadarom el végszó gyanánt, mert ezt még mindig könnyebb kiköhögni, minthogy a nem is tudom, pasim vagy emberem. Ennyiből már csak leesik neki, aminek le kell esni, noha a várt megkönnyebbülés helyett talán most még rosszabbul vagyok, mint eddig. Faszomat. - De ha bárkinek is egy szót szólsz erről, problémák lesznek az életedben – szívom fel magamat hirtelen, fenyegető ábrázattal fordulva vissza felé. Nem kellene a főnökömet ijesztegetnem és fenyegetnem, de az ilyen apróságok általában már csak utólag szoktak zavarni vagy eljutni a tudatomig. Most fontosabbnak érződik, hogy lakat legyen a csinos, rúzsozott száján.
Még szerencse, hogy a sörrel való ismerkedése némiképp eltereli a figyelmemet, és az idő közben legurított mennyiségek is kezdenek oldani a hangulatomon. Mondjuk kezdjük ott, ha nem ittam volna, valószínűleg le sem állok bratyizni Cosival, hanem kikísérem az ajtón, hogy keressen magának egy tetszőleges irányt a továbbállásra. Ez nem az a hely, ahol a magafajta, Topmodell nők biztonságosan és jó szájízzel elszórakozhatnak, kezdve azzal, hogy hiába állítja, nem olyan rossz a sör, szinte a nyakamat tenném rá, hogy legszívesebben kiöntené az utcára. Végül is majdnem megtörténik, csak a járda helyett az őt környékező pasas pofájában landol, ami egyszerre döbbent meg, háborít fel a kárba veszett pia révén, és szórakoztat a végletekig.
- Abban biztos vagyok, hogy nem ezt várta – vigyorodok el lelkesen, mert hát nem fogom tagadni, éltet a káosz és a balhék. Nyilván nem Főni rovására, de ha már így alakult, és mi jöttünk ki belőle jól, nem fogom visszatartani a röhögésemet. Főleg, ahogy egy újabbat kortyol az idő közben újratöltött italából, és újfent nem bírja visszafogni, hogy eltorzuljanak a vonásai. Ki nem mondanám hangosan, de legalább olyan bájos, mint azok a kutyák, akiknek az orruk alá citromot tolnak, és bár látványosan rosszul vannak az ízétől, csak nyalogatják a vackot.
- Ühüm… - bólogatok aztán úgy, mint akit cseppet sem sikerült meggyőznie a manhattani pasasok civilizáltságáról. Közben rendelek magamnak egy újabb sört, és hogy Cosi se forduljon fel, a pultosra bízok valami csajos piát, legyen az koktél vagy valami édes rövid. Tudom is én, mit szeretnek, én alapból kerülöm az édes ízeket. - Tudod, azért, mert jobban öltöznek, még ugyanakkora görények lehetnek – ugratom egy szarevő mosoly kíséretében, viszont, amikor utólagosan tetten ér a bunyózási szándékom miatt, egyből morcossá válik a képem, és kissé be is gubózok. - Ha van lehetőség bunyózni, akkor bunyózok – vonom meg a vállaimat. Egyrészt az igazságot tükrözi a kijelentésem, másrészt viszont akárkiért tényleg nem szoktam a kisujjamat mozdítani. Ezt mondjuk nem kell tudnia, még a végén itt elbízza magát. - Ugh ne már, megint a kínos jelzők – nyögök fel kiábrándultan. Furi, cuki, egyik rosszabb mint a másik. Nem is értem, honnét jönnek ezek neki, mármint elhiheti nekem, semmi cuki nincsen abban, ha nekiesek valakinek. Legalábbis rohadtul remélem, hogy eddig nem úgy verekedtem, mint egy pokémon vagy valami elbaszott plüss kutya. Nem, arról tudnék.
- Mire gondolsz? - nézek rá megrökönyödve, mintha számomra elképzelhetetlen lenne, hogy van más is a világon a kocsmában történő iszogatáson túl. - Elverhetjük biliárdban a kőműves egyletet – bökök az állammal végül a munkások felé. - Vagy… - hajolok közelebb. - kirabolunk valakit – vigyorodok el, félig-meddig viccelve. Ki vagyok én, hogy visszatartsam egy kis alvilági mulatságtól. - Vagy tényleg szerzünk neked valami csöves göncöt, mert ebben sehova nem viszlek el – nézek végig rajta elégedetlenül. Eszembe jut közben még egy dolog is, de asszem az üres sörös üvegekre lövöldözés már túlmutatna a munkakapcsolatunkon és a komfortérzetén.

zene: Role Model xx credit: •