Azt hiszem bátran elmondható mindenkiről, hogy mire átléptük a doki ajtaját már kellően szarul érezte magát mindenki, de legalábbis jókedvű mosolyoknak nyoma sem volt. Furcsa és inkább lehangoló érzés volt, ahogy tudtam, hogy zajlik körülöttem valami, aminek mondadóját homályba veszve, visszhangozva, de el-el tudtam csípni, noha inkább Lambuborék érintésére éleződött ki a figyelmem és arra a szomorú szempárra, amire, ha nem is túl gyakran, fel felnéztem rá. Olyan volt, mintha két világ közé szorultam volna, és attól függően, mire koncentráltam jobban, annak a látványa éleződött ki. Mert egyik oldalt egymás mellett, sorban állva, mint a kis katonák, egymásba kapaszkodva vártuk, hogy meg legyen, amiért idekerültünk, a másik oldalon pedig a szoba sarkában, lassított felvételként ismétlődött meg az egész, a fostenger kezdete, az első igazán hosszúra sikeredett szét válásunk Lamberttel. A fenyegetőző ujjainkkal másikra mutogatás, a méregtől való majd felrobbanás, az artikulálatlan szitkozódás, aminek a végén némi dobálózás fejében Lamb úgy viharzott ki a szobából és vágta be maga után az ajtót, hogy tán még a falak is beleremegtek. Én meg mit csináltam? Tovább drámáztam, törni-zúzni kezdtem, pedig akkor, azokban a pillanatokban a lelkem mélyén még azt hittem visszafog jönni. Ma már tuti nem állnék magam mellé, sőt teljes joggal adnék igazat az én világomat megmentőmnek, főleg annyi szarság után, amit a nyakába akasztottam a sok hülyeségemmel. Remegő pillákkal süllyesztettem le tekintetem a semmibe révedés helyett a torna cipőimre és a többiek lábbelijére.
- Nos... - nyelt egy nagyot Killian, mert bár ő is tudta a választ, azt is tudta, hogy a dolgok gyakran változnak és elszomorítani sem szeret senkit, ugyanakkor törekszik rá, hogy ne hazudjon... nagyot. - A jelenlegi álláspont szerint... - cikázott tekintete az őt figyelő két fiatalabb között. - Sajnos nem gyógyítható. - válaszolta végül. - De a kezelésekkel olyannyira kordában tartható, hogy az ember meg se mondaná róla, hogy kicsit... másabb, mint mi... - fogalmazott óvatosan, mert azt még ő is látta, hogy Lambubu nem egy türelmes és higgadt emberilény, Kazi pedig hajlamos túl riadni a dolgok hallattán, amit megint csak szeretne elkerülni. Emiatt pedig húzni sem akarta az időt, s bár elbeszélgetett volna velem is, de látván, hogy még arra sem nagyon reagálok, hogy épp zajlik körülöttem az élet, nem erőltette. Tök mindegy, úgy is letagadtam volna mindent, vagy másra kenem, hogy bevédhessem magunk. Mi ebben olyan nagy dolog, hiszen csak egy utcai verekedés volt, jesszusom... A szorosabb ölelésre lassan felé fordítom fejem, hogy a buksim az ő buksijának oldalához nyomhassam. Ránéznem sem kell, hogy tudjam, hogy nagyon maga alatt van és ettől én is jobban magam alatt leszek. Nem szeretem mikor Lambambi ennyire letargikus, rémült és tanácstalan, mert szokása magát hibáztatni, de tényleg, mindenért. Hol ott valójában sosem ő a hibás, és ezt igazán tudhatná. A legtöbbször mondjuk én hozom létre a gondot, de már kiskorunkban is szimplán csak ilyen balfaszok voltunk. A hangos automata miatt buktunk le, nem magunk miatt. Vagy annál, mikor aláírtunk valamit, amit nyilvánvalóan nem írunk alá, ha nem jutunk drogokhoz és ködösíti be a fejünket. Ott is a fószer volt főleg a hibás. De Lambogár inkább csak mindezeknek elszenvedői. Ez akkor is látszik rajta, mikor éppen készül agyfaszt kapni és orrnyergét szorongatva próbálja kordában tartani azt a mérhetetlen dühét, hogy lebontsa az épp közelben lévő beton falat, vagy le ne kapja valaki fejét, és akkor is ugyanez látszik, mikor annyira elbizonytalanodik a következő lépésben, hogy már-már könnyek gyűlnének a szemeibe. Mint most.
A doki aztán elhívja, hogy letudják a papírt munkát, mi pedig addigis magunkra maradunk. Annyit én is érzékelek, hogy a kellemes meleg, kelletlen hűvössé válik, ahogy lassan ereszt, és hogyha aludnék is érezném, hogy már nincs a közelben, ezért némi üresség érzettel ébredek fel annyira az illatának elvesztésében, hogy egy ideig, míg látom menni a lépcsőkön, úgy pislogok rá fel, mint egy új házba költözött kiskutya, akinek az egyetlen maradandó mindenség az életében a gazdija, ki éppen magára hagyja. Jó, de biztos nem sokáig. Utána is mennék, csak bizonytalan és fáradt vagyok. Nem akarok útba lenni neki, meg a nyakába lihegni. Lehet azért is szomorú, mert egy perc nyugta nincs tőlem. Nem elég, hogy otthon is állandóan rajta vagyok - jobbára a szó legszorosabb értelmében - de még a munkahelyén is zaklatom. Aztán Roman kizökkent a hangos huppanásával a depis gondolat menetből, így végül én is követem a példáját.
- Miért, miért, mert ő ilyen. Neked pénzed van és alkalmazottaid, neki kutyái meg macskái. Grimwald mindig is ilyen volt tudomásom szerint, és mikor megismerkedtem vele is ezt bizonyította. Mindig megsajnál mindent és mindenkit, és ha lehetősége van rá segít, ha pedig úgy tud segíteni, hogy magához veszi, akkor családtag lesz belőle. Azért is tudtam, hogy nem fog nemet mondani. Egy kis bociszem, egy kis sajnálat, és úgy is segíteni fog. Régebben keresett nekik gazdát is, de idővel azt tapasztalta, hogy a kezei közül kiadott ebek nagyrésze a menhelyre került vissza, a többiekről pedig semmit sem tudott egy idő után. Lételeme a gondoskodás. Ez élteti. Ezért nem dobta még a kiállhatatlan párját sem. Még egy örökbefogadott lányuk is van. - és ezen a ponton el is pillant Hemlock Kaziról, maga elé, oldalt beharapva alsó ajkát, mert a gyermek gondolata rossz sebeket karcolgat a számára, és kell pár pillanat, amíg ugrik a másik kérdésre.
- A párja az ő ellentéte. Nem empatikus, pláne nem bűnözőkkel és az azoknak falazókkal. - célozgatott itt rá. - Rex egy munkamániás, érzéketlen barom. Nyomozó. Feltételezem, ha magáról van szó, nem okoz gondot neki áthágni néhány szabályt, de mindenki más felett képes volna pálcát törni. Nyilván a párját nem fogja lecsukatni, bár aztán a fasz tudja, de biztos kapna valami büntit tőle. Viszont minket zok szó nélkül lecsukatna. Engem amúgy is, mert utál, titeket meg... hát... szerintem Rowant is utálja, ebből kiindulva Fütyikét is, és mivel te meg úgy is az oldalukra állsz, téged is lecsukatna, mert bár ma már kevesebb, de még elvileg van némi tekintélye az őrsön. Ezért kéne belehúznunk. - bólogatott, sóhajtva felnézve az lépcső emeletére, de úgy tűnt egyenlőre senki sem szándékszik lejönni. A kutyák többsége közben el is szundikált, néhányuk még horkolt is, egyedül Rexie feszengett köztük és figyelte a többieket. Megszokta már, hogy megvárja míg Horatio hazaér.
- Hm... - mosolyodik el, mert bár lehet, hogy Kazi nem annak szánta, még is hálátlanságnak érzi a rendőr, ahogyan beszél róla. - Tudod, igazából lehet igazad van. Lehet törvénytisztelő polgárrá kéne válnom, és innen egyenesen a dutyiba vinnem titeket. Engem lehet előléptetnek, ti meg a számotokra legjobb helyre kerültök, ha már bűnözők vagytok... Vagy mit gondolsz? Inkább maradjak törvényszegő és segítsek annak, akinek szüksége van rá? - vonta fel kérdőn egyik szemöldökét, de még mindig mosolyogva. - Igazából egy szimpla kösz is megtenné, de gondolom, odahaza gazdag falván nálatok még mindig a csórók lenézése a divat. - pillantott rá egy sokat mondót.
- Nem azért szegek törvényt, hogy bűnözőknek segítsek. Hiszen a kocsiban te magad mondtad, hogy minden rossz mögött ott egy miért. Meg, hogy a rendőrök elsiklanak dolgok felett, ami felett nem kéne. Hát én nem siklottam el felette. Jó pár évvel ezelőtt találkoztam már velük, akkor még kis törpék voltak, ilyen tizen évesek. Mondjuk ezt a hibbantatt - lökött vállamon egy kicsit, de túlságosan el voltam fogalalva a magam elé nézéssel, hogy reagáljak is rá - az életbe nem azonosítottam volna azzal a kis szeplős, vörös szarral, aki akkor volt, de Fütyike szinte semmit sem változott. Hát... tisztább lett és most nem úgy áll a frizkója, mintha napi szinte wc kefének használták volna a buksiját. De még mindig pont olyan grimaszokat vág, mint akkor. És a pofája is csak nagyobb lett. Akkor is kis csövesek voltak, füvet árultak, én meg nyilván kapható voltam rá. Cserébe, mert megsajnáltam őket, ugyanis kurvára tele voltak verés nyomokkal, felajánlottam nekik egy fuvart, hogy aztán buszra szállhassanak vagy tudja tököm... huh... - nevette el magát visszafogottabban. - ...ebbe így belegondolva, azért ez elég vicces. Úgy értem, most is hogy összesodort minket az élet, és megint én furikázom őket... Na mindegy. - vont vállat, majd folytatta. - Elvittem őket egy benzinkútig, de ott meg pechünkre rendőrök parkoltak. Ugyan volt valami hadi terv, de végül minden elszaródott. Hogy velük mi történt, fingom sincs, mert engem közben megkergettek, aztán el is kaptak, de azt tudom, hogy Fütyike már akkor is félhulla állapotban volt, mikor beült a kocsiba, és hogy mikor ültettek be a rendőrkocsiba, jött egy mentő is. Gondolom ő lett rosszul, mert hallottam, hogy ez a kis mitugrász, a vékony kislány hangján úgy őrjöngött miatta, mintha minimum meghalt volna. - vonta meg vállát újfent, de a történet foszlányait hallva ismét - ma már sokadszorra - elevenedett meg előttem, ahogy kétségbeesve cibáltam a felsőjét, miközben már a hordágyon volt, láthatóan nagyon nem jó állapotban, és még csak azt sem engedték, hogy vele menjek. A felidézett régi pillanat hevétől és a hirtelen mellkasomba áramló rossz érzéstől, váratlanul felugrottam a kanapéról.
- Lambert! - kapkodtam a fejem a helyiségben őt keresve, de idővel emlékeztem rá, hogy felment az emeletre. El is indultam volna, átlépve az útban lévő lábakon és a kávézó asztalon, de Roman határozottan ragadta meg a karom és húzott vissza, persze ő is értetlenkedő fejjel, de jobbnak látta, ha nem kavarnak fel nagyobb vizet, azzal, hogy elkezdek pánikolni és felrohangálni.
- Jó'van, majd lejön. Hagyjad már szerencsétlen, lehet épp szarik. - jegyezte meg félig morcosan és vissza lökött a kanapéra, amin aztán kénytelen ott maradni, és nyugtalanságomban, szomorúan nézelődni, keresve egy órát, hogy legalább lássam mennyi ideig van fent még, vagy egy pontot, ami leköti annyira a figyelmem, hogy elnyomjam magamban a késztetést, hogy utána menjek. Hát ha wc-n van tényleg nem volna jobb zavarni, de csináltunk mi már ennél is durvábbat egymás előtt, hogy pont emiatt drámázon... Miután pedig úgy tűnt elült a vész, Roman visszatért a dumáláshoz, ami még mindig jobb elfoglaltság volt, mint ülni és csendben várni. El is mosolyodott Kazi felvetésére, ami a tartozást illette.
- Nem pénzről van szó. Az engem sosem boldogított. Persze jó, ha van, de nem, itt nem a pénz a lényeg. - csóválta meg a fejét. - Ami nekem kell, azt pedig csak ők tudják nekem megszerezni. Legalábbis ár alatt, lényegében ingyen, de szerintem ennyit ér a mai szolgáltatásom. - keringette körbe ujjait a plafon felé, jelezve, hogy ő ma igazán kitett magukért. - Kicsivel korábban Rowan nagyban űzte az alvilági üzletelést és drogokkal is foglalkozott. Ő nem volt használója, ezt biztosan tudom, de volt egy saját gyártmánya is, amihez előszeretettel szedett össze nem éppen önkéntes alapon alanyokat. - vágott morcos fejet felém pillantva. - Na mindegy, de azért a kurva anyját... Szóval röviden és tömören, nekem abból kell. Mióta Rowan felhagyott ezzel a dologgal, baszott drágán lehet hozzáférni, és félő, hogy hamarosan fel is hagynak a gyártásával, amit eddig ő irányított. Viszont neki gondolom még szabad be és kijárása van a cimborájával a cirkuszba, ahol készítik. Neki sima ügy, csak felmarkolnak egy táskányit, vagy amennyit csak tudnak és átadják. Ennyi. Az meg, hogy utána mi lesz, ha már nem lesz... gőzöm sincs, majd kezdek valamit magammal utána. Viszont amíg van, addig lelkes használója vagyok. A cucc ugyanis lényegében egy altatószer. De olyan dolgokkal, amik ráveszik az agyad, hogy alvás közben ne csak totál kipihend magad, de olyan álomban találhasd magad, amit teljes egészében te irányíthatsz. Nincs több rémálom. Nincs több alvás probléma. Nincs több depi. Ott nem agyalsz a világ elszaródott problémáin, azon, hogy mi lesz veled holnap, hogy fizeted ki a számláid, vagy kivel csal meg a nejed. Nem kell azon aggódnod, hogy börtönbe kerülhetsz a barátaid miatt, vagy, hogy lehet kipurcan az egyik alkalmazottad miattuk. Mert az álomban ezek meg sem történtek, és bizony idővel, ahogy az válik a valóságoddá, nehezen szakadsz el tőle. És visszavágysz oda. Ott nincsenek ilyen faszom betegségek, és nem fáj a fejük a pénz miatt, sőt semmi miatt. És a cucc segít, hogy minél tovább tartson a dolog, és ez baszott jó érzés. Mármint annak, aki tudja mekkora szopás ez a világ. Mert nyilván ti puccos, luxusban élők max annyi gonddal álltok szembe, minthogy késik a kaja futár két percet. De annak, akinek semmilye sincs, ez a szar a megváltást jelentheti. A gyógyíthatatlan, halálos betegekről nem is beszélve, akik inkább így, álmukban halnának meg, mint sem kórházi gépekre kötve, kínok közt, mert a világ még ahhoz is fos, hogy legalább átsegítse őket a szenvedésen. Szóval jah, kell nekem az a cucc. - szögezte le határozottan, mielőtt Lambugyor végre felbukkant volna, bár a mellettem duruzslóktól én megint egészen más világban léteztem. Nem, a drog használata most nem játszott, de a határok nélküli, gondtalan élet, azért az én fantáziám is megmozgatta, ahogy a kutyák helyett a szőnyegen, mikulás sapkában ülünk hármasban Lolával és miközben én éhenkórász módjára tömöm magamba a mézeskalácsot, addig Lamby elhivatott ábrázattal, összeszűkült szemekkel, összevont szemöldökkel és kiöltött nyelvvel, erősen koncentrálva rajzolt "tetoválást" Lola vállára, aki közben sorolta a kívánságait, hogy mit akar még oda és hogyan. Már majdnem el is mosolyodtam volna meghatottan, ha nem nézek farkasszemet magammal, azzal, aki aztán abba is hagyja a sütemény pofazacskójába tömését és visszautasító tekintettel, szemrehányóan kezdi csóválni fejét. Lambert hangja legyintette el a fantáziát, és az, ahogy mindenki felkelt, hogy indulhassunk. Killian ugyan kissé bizonytalanul figyelte az induló csapatot, de nem tartott vissza senkit. Neki sem áll szándékában, hogy magyarázkodnia kelljen Horatio előtt. Roman sem akart maradni, szóval jah. Én is örültem, hogy visszakaptam az én fekete medvém, és már alig vártam, hogy végre bedőlhessünk az ágyba és sír... akarom mondani aludhassunk egy jóóóó nagyot. Konkrétan úgy nézhettünk ki, mint egy gyászoló csapat, de most még annyira se érdekelt más véleménye, mint eddig. Átkaroltam vállánál és nyomtam egy lassú puszit a feje búbjára, mert ugyan az én kedvem is a béka segge alatt volt, szerettem volna megvigasztalni.

Bad vibrations

Everybody feels so brave until they’re running to hide

Összeszorul a szívem, ugyanis Row pontosan úgy fest, mint a világ legártatlanabb és legtudatlanabb répacukra. Nem mondhatnám, hogy a mai őrjöngése teljesen ismerős, de még mindig természetesebbnek érződött, mint ez a letompult, bármilyen helyzetben bekómáló fele. Szerintem még sohasem láttam ilyennek, és tudva, hogy fél-egy órája még teljesen máshogy viselkedett, még nagyobb aggodalom kavarog a gyomromban, mert faszom, mi van, ha örökre ilyen marad? Vagy, ha nem tudok neki segíteni, vagy ha elhajt minket az orvos? Vagy járőr cimbi út közben meggondolja magát?
Észre sem veszem, hogy egyre szaporábban veszem a levegőt a kocsiban, kizárólag akkor, amikor álmatag hangon biztosít róla Vöri, hogy minden rendben van. Picsába is, ha nem társulna mellénk Cosi, biztosan elkezdenék bőgni, mint egy elcsépelt buzernyák… Így viszont megacélozom magamat, és egy kicsit szorosabban ölelem magamhoz a vörös tincsek kába birtokosát.
Már csak ezért is hálás lehetek Főninek, tudtán kívül megkímél egy megalázó helyzettől, de az sem utolsó, hogy a kocsiban olykor-olykor szóval tart. És amikor a múltba vesző, közös programunk egyik jelmondatát idézi, még egy őszinte mosolyra is futja, mert jah… Simaliba. Ezután a nap után, ha valakit le kellene puffantani, az tényleg az lenne, de azért valahol remélem, hogy nem lesz rá szükség.
Ezt követően már csak ő és a fakabátunk beszélgetnek, viszont ez is elegendő, hogy eltereljem a figyelmemet a karjaim között pihegő problémacsomagról, aki a világom közepét jelenti. Olyan töprengések, minthogy mindezért milyen árat kell majd fizetnem, fel sem merülnek az agyamban, mert természetes, hogy bármit is megteszek Rowanért. És igazán csak most esik le, hogy az első tervem mennyire elbaszott volt, elvégre oké, talán őt távol tudtam volna tartani a börtöntől, de ha engem lecsuknak, az hol hagyja őt? Megint magára maradt volna azzal a különbséggel, hogy tud róla, hova kerültem, azonban kötve hiszem, hogy ez bármilyen szituációban is megnyugtatná. Teljesen igaza van Wangnak, egy címeres barom vagyok, akinek sikerült majdnem megint mindent elbasznia. Igaz, ha nincs ez a hibbant szeretetszolgálat, aki nem képes leakadni arról, hogy Fütyinek nevezzen, mint valami óvodást, fingom sincs, mi mást tehettem volna.
Idő közben aztán megérkezünk a doki házához is, és az elhelyezkedésénél már csak az döbbent meg jobban, hogy mennyi állat tartozik hozzá. Nem csodálom, hogy Cosi belém kapaszkodik, ha lenne kibe, én is így tennék, de tökömet is, most nekem kell „felnőttnek” lenni.
- Eszemben sincs – susmorgom vissza, bár hogy ki jár jobban a másik közelségével, azt rejtély övezi. Odabent próbálok is oldani kicsit mindkettőnk feszültségén, de Főni úgy fest, ezen a ponton már nagyon nem vevő semmilyen hülyeségre, mert a korábbi kuncogása helyett letorkol. Bűnbánó fejjel pislogok rá, elvégre ezen a ponton már mindegy, mihez vágok vagy nem vágok bátran mogorva fejet. Ám hamar elterelődik a figyelmem a járőrünkre, aki viszont határozottan megnyer magának egy undok fintort, mert anyád a kóbor kutya. Úgy beszél rólunk, mintha itt sem lennénk, de ráharapok a nyelvemre, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ennél jobb lehetőségünk nem lesz ennek az egész szartengernek a megoldására.
Ennek ellenére hiába kérdezget mindenfélét a doki a regélésemet követően, nehezen tudok megmukkanni. Egyrészt most azt várja, hogy mindenki előtt teregessem ki Rowan maradék szennyesét? Másrészt a drogokat illetően még én sem vagyok biztos, szóval rendszerint a vállaimat vonogatom, szinkronban Cosival, aki nálam még kevesebbet tud hozzászólni a témához. Fogadok, a mai estéjét sem így képzelte…
Aztán kissé meglepődök, hogy ennyi volt? Elmondtam a siralmainkat, ő meg elhiszi és megírja a papírt egy ígéret ellenében? Bár ahogy elkezdi sorolni, milyen hátránya fog származni abból Rownak, ha nem vizsgáltatjuk ki, rendre sápadok le én is, mert arról szó sem lehet, hogy bezárják vagy kényszerítsék bármire. Vagy, hogy… önmagának…
- Jézusom – szakad le a mellkasomról egy gondterhes sóhaj, ahogy végigtúrom a hajamat a szabad kezemmel. Azt leszarnám alapvetően, kit sodor veszélybe, de hogy magának is árthasson… És mégis hogyan kellene rávennem, hogy ne igyon és drogozzon, amikor én sem vagyok jobb példa? Némi kétségbeeséssel pillantok rá, szorosabban ölelve magamhoz, noha egészen úgy néz ki, mint aki valahol teljesen máshol jár fejben, és fel sem fogja, hogy épp a vörös kobakja felett hozunk döntéseket. Bassza meg.
Cosi kérdésére azonban felkapom a fejemet, mert ez engem is érdekelne. Bár legalább annyira félek is a választól, mert mi van, ha örökre így marad? És a lánya? És mi még örökbe akartuk fogadni, holott a saját kibaszott életünket sem tudjuk soha egyenesbe hozni, mert mindig van valami újabb fos, ami keresztbe tesz. Kurvára rám férne egy bagó… meg alaphangon hat feles, és akkor talán, de csak talán enyhülne a mellkasomat és a gyomromat szorongató érzés, ami tovább gyarapodik, mihelyt az ipse közli, hogy menjek vele. Miért én? Nem Rowannel kéne foglalkoznia? Rohadtul nem értek semmit, mégsem állok neki akadékoskodni, hanem megsimítva a Vörös Ördögöm karját, eleresztem, hogy követhessem a dokit az emeletre. A lépcsőfordulónál még visszanézek rájuk, elidőzve a tekintetemmel a kanapéra heveredő kandúromon, majd kelletlenül folytatom az utat felfelé, ahol ha lehet, még mélyebbre nyom a fazon az elbeszélésével.
Magam elé meredve hallgatom, de olyan, mintha nem is nekem magyarázna, csak valahonnét a távolból hallanám a hangját, és olykor-olykor átszűrődnének olyan szavak, minthogy viták, hazugságok, kórházi kezelés, mások bevonása… Ha lenne még bennem erő, biztosan hisztérikus nevetésben törnék ki, mert tessék, megint Wang lesz a nap megmentője, ha oda kerül a sor. Márpedig oda fog. Érzem a zsigereimben, hogy hiába fogok megtenni mindent, el fogom baszni. De inkább lenyelem a békát, minthogy… Nem, el se tudom képzelni, hogy magának ártson. Viszont a Killian nevezetű még nem fejezte be, és egy olyan képet fest le elém, ami másról sem szól, csak a tömény szopásról. Csakhogy ez az egész nem most kezdődött. Mitől lenne más az egész most, hogy valaki rámondta a diagnózist? Eddig is kurvára eléltünk valahogy, szóval mi a faszért csinál úgy ez a szentfazék, mintha csettintésre mostantól minden úgy lenne, ahogy ő mondja? Bassza meg ott, ahol van. Igen, fingja sincs arról, eddig mit éltünk át, vagy Row milyen volt, vagy én milyen vagyok, szóval nem tagadom, kissé mérgesen veszem át tőle a tollat és a papírt, amit aláfirkantok, remélve, hogy ennyi volt a hegyibeszéd. Na persze, szép álmokat.
- Mi a fasz? - bukik ki belőlem végül, amikor már gondnokságról beszél, amire történetesen amúgy se lennék alkalmas, kivéve tudjuk kit, és ha eddig idegesnek éreztem magamat, most már kifejezetten forrni kezd az agyvizem. Legfőképpen, mert Rowan nem egy elmebeteg pelenkás, akit… aki helyett dönteni kell és élni az életét. Beszarok, komolyan. - Oké, dokikám, kösz a segítséget, tényleg, de rohadtul nem kell a vészmadárkodás. Rémlik? Csak a papírért jöttünk – húzom el a számat, ugyanis nem értem, miből gondolja, hogy tanácsokat osztogathat. Nem vette a fáradtságot, hogy megismerje Rowant vagy elbeszéljen vele, vagyis semmi joga itt osztani a kibaszott észt és buziságokat festeni a falra! És akkor még jön az örökbefogadással… Vennem kell egy kibaszott mély levegőt, hogy ne nyomjam orrba, pedig esküszöm, nagyon viszket az öklöm.
- Oké, oké elég. Nincs szükségem a sajnálatra meg a bátorításra meg a vállveregetésre – morgok most már rá, és a padlón a lábammal dobolva hallgatom végig a maradék hebegését-habogását. Elveszem tőle a cetlit, noha meg kell erőltetnem magamat ahhoz, hogy ne gyűrjem össze ott helyben. - Kösz. És ha már tanács osztogatás, a párkapcsolati erőszak nem vicc – vetem oda neki, mert baszd meg, mi az, hogy tilos? Jézusom, hova a faszba kerültem.
Meg sem várom a válaszát, lerobogok a lépcsőn, közben összehajtogatom a papírokat és a nadrágzsebembe süppesztem őket. Vetek egy bocsánatkérő pillantást Cosira, aki lent maradt a fakabáttal, aztán Rowhoz lépek, hogy felnyaláboljam a kanapéról.
- Itt végeztünk, menjünk – bökök az állammal a fuvarunk felé, és amennyiben senki nem akadékoskodik – csak saját felelősségre –, úgy kisétálok velük a kocsihoz, hogy végre kibaszott valahára lezárjuk ezt a napot. És amikor már visszafelé zötyögünk a földúton, majd a civilizáció felé, óvatosan megérintem Főni vállát, mert…
- Kösz, hogy nem hagytál minket szarban. Engem szarban – nyögöm ki csöndesen, és nem csak arra értve, amiért kiállt mellettünk a rendőrökkel, Bobbyval szemben, hanem, mert ide is eljött velem. Nehéz bevallanom, de nélküle még ennyi bátorságom és lelki erőm se lett volna ehhez az egészhez, sőt, ha nem tudatja velem, hogy mekkora idióta vagyok, már arra várnék, hogy nyilvántartásba vegyenek – ismét – a rendőrségen. Sokkal jövök neki.
Na meg a járőrünknek is, aki biztos nem fog késlekedni azzal, hogy behajtsa a tartozásomat, de jelenleg a legkevésbé érdekel, mit fog a nyakamba akasztani. Az egyetlen, ami számít, hogy Rowan hellyel-közzel biztonságban van az oldalamon, és… hogy Cosi barátságát sem veszítettem el. Hiába, a szívemhez nőtt Miss Topmodell. Persze tudom, ennek a kicseszett estének még messze nincsen vége, de legalább afelől megnyugodhatok, hogy senki nem fog a nap végén a süllyesztőbe kerülni. És egyelőre ez a legtöbb, amit bármelyikünk remélhet...

zene: Life Goes On xx credit: •

A műszak vége közeledte felé, lelki szemeim előtt elképzeltem, hogy miképpen fogom elnyújtóztatni a végtagjaimat a jó meleg habfürdőben, és közben melyik pezsgőt fogom iszogatni, ehhez képest pedig eléggé keresztbe lettek húzva a számításaim, mert bárhol szívesebben lennék, mint épp ebben a helyzetben, amiben jelenleg. Olyan gyorsan történt minden, hogy a lépést sem igazán tudom már tartani az eseményekkel. Csak igykeszem rendet rakni a fejemben és eldönteni, hogy kire haragszom jobban. Bobyra, akinek csak lakatot kellett volna tennie a szájára és csendben félre vonulnia, Lambertre, aki nem épp a legnormálisabb pasit fogta ki magának, Rowanre, aki mindent bajunk okozója, vagy épp a rendőrre, aki nem csak, hogy elég bunkó stílusbn beszél, de olyan, mintha csak még nagyobb bűnbe akarna vinni, mint amilyenben jelenleg már egyébként is vagyunk. Illetve a fiúk vannak, mert én még mindig úgy hiszem, hogy rosszkor voltam rossz helyen. Vagyis inkább Ők csinálták a balhét ott, ahol nem kellett volna. Talán, ha a futárom egy kicsit nem lopta volna be magát a szívembe, akkor mosnám kezeimet és közölném, hogy engem nem érdekel, hogy ki és mit csinál, de tőlem távol tegyék azt, de mivel a tények egyértelműek, így nem tudom ölbetett kezekkel megvárni, hogy Lambertet és a szerelmét lecsukják. Ezzel szemben Bobbyhoz fele ennyi közöm sincs, csak az a néhány évnyi ismeretségünk és hűséges munkavégzése. Ez mégis épp elég ahhoz, hogy elbizonytalanodjak, és bár még nem tettem semmit ellene, de már attól lelkiismeret furdalásom támad, hogy egyáltalán is fontolgatom a rendőr ötletét, aki igazából nem sok lehetőséget ad. Hiába az a szabály, hogy egy üzletasszonynak nem szabad külömbséget tennie az alkalmazottai között, én mégis fejben már régen elkönyveltem azt, hogy ha választanom kell, akkor Lambit mentem, mert... mit tudom én miért. Neki van elég baja egyébként is, azok alapján amiket tudok róla, úgy vélem, hogy az élet már kellően kibabrált vele és az már mellékes, hogy olyan, mint aki szándékosan keverné maga köré a nagyobb bajokat. De mégis igyekszik....ezt látom rajta azóta, hogy ismerem. Talán ezért nem is áll módomban tovább vitázni és a miérteken gondolkodni, csak örülök annak, hogy mégsem hátrál ki a rendőr barátunk, akiben továbbra sem bízok, de mégis engedelmesen megyek az egyik mentő autóhoz, ahol amint ellátják a sérülésem, a lehető legészrevétlenebbül igyekszem ismét csatlakozni a  bűnbandámhoz újra, és be kell ismernem, hogy mindez azért egy kicsi adrenalinnal is tölt fel. Ha minden mellett eltekintek azért, ez mégis csak izgalmasabb, mint a habfürdőzés. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne félnék, amit halkan a Lambi tudtára is adok, és bár semmi vicces nincs a helyzetünkben, de a válasza mégis egy halk kuncogásra késztet, mindamellett, hogy sírni sokkal nagyobb kedvem lenne.
- Igaz. Simaliba. - legyintek az Ő szavait idézve, mert ha arra a napra gondolok, hát... amit produkáltam az minden volt csak nem épp profi lövészet a részemről, de ezt nyílván Ő sem komolyan gondolta. Bár ki tudja... talán jelenleg is ott lapul valahol egy csodás fegyver valamelyik zsebe legmélyén és onnan ez a magabiztossága. Ami ha baj lenne tényleg jól jönne, de ha tényleg olyanokkal jár munkába, akkor lesz hozzá pár kedves szavam, amint túl leszünk ezen. Nem mintha tudnám, hogy mi a helyes döntés még mindig, de ha úgy van, akkor Bobby ellen megyek majd, mert még mindig úgy tűnik, hogy a rendőr szerint az a legjobb. Csak előbb épp azt bizonyítsa be, hogy valóban bízhatunk a szavába. Bár kicsit össze zavar mindazzal, amit elmesél, és nem is tudom, hogy miért mondja el nekünk, de tényleg nehéz így eldönteni, hogy most valóban a jó szándék vezérli-e vagy valami hátsó szándék. Na és vajon, hogy akarja ezt be hajtani Lamberten? Valami ilyesmit mondott nem olyan régen...
- Úgy tűnik, hogy akkor én voltam eddig túl naív. Nem azért, mert nem simerek rossz embereket. Valahogy mindig könnyebb mindenkiben a jót keresni. Mert amúgy ezek a srácok sem ilyenek, csak... mindegy. Köszönjük a segítséget, már ha ez tényleg az akar lenni. - úgy beszélek, mintha ismerném a Lambert vállán alvó kisördögöt is annyira, hogy tudjam bizony Ő sem ilyen, mindössze tényleg elgurult a láthatatlan gyógyszere, de valahogy ahogyan rá nézek most, olyan kis ártatlannak tűnik. Mintha egy kisgyerek lenne, akinek fogalma sincs arról, hogy a bajt, amiben vagyunk éppen Ő maga generálta. Szerencsére elég hamar megérkezünk a híres doktor házához, bár a látvány ami fogad, és az a sok kutya egyáltalán nem nyugtat meg, sőt csak még feszültebb leszek, amint ki szállunk az autóból. Elhiszem, hogy nem harapnak ezek a jószágok, de egyre jobban olyan érzésem van, mintha a kivégzésünk felé közelednénk. Ráadásul elég para, ahogyan a kutyák szaglásznak, lambertbe kapaszkodva még megmozdulni sem igazán merek mindaddi, amig az ajtó ki nem nyílik, és hiába nem tűnik pszichopatának a ház tulajdonosa, azért az már önmagában elég beteges szerintem, hogy ennyi állattal él együtt. Talán orvosként neki is elkelne a segítség, de persze ez már nem rám tartozik. Épp essünk túl valahogy ezen az egészen. A Lambert kérdésére megrázom a fejem, mert basszus... én honnan tudjam, hogy épp jó helyen vagyunk-e vagy sem?
- Nem vagyok benne biztos. Ne mozdulj mellőlem! - suttogom vissza kicsit tényleg pánikolva, majd azonnal el is mondom az engem méregető orvosnak, hogy nem én vagyok az, aki kezelésre szorulna, és előre kezdem is sajnálni Rowant, mert szegény nem elég, hogy nem tudja, hogy mi történik körülötte, de egy olyan orvos fogja megállapítani a baját, aki hobbiból állatokat gyűjt. Mondjuk még mindig jobb, mintha mondjuk emberi maradványokat látnánk szerte szét. Ez persze még mindig nem magyarázat arra, hogy miért vagyok itt egyáltalán, és ha Lambert megnyugtatni akart volna, hát nem nagyon sikerült neki. - Mert ha olyant akarnának csinálni, majd épp én leszek az, aki képes lesz megakadályozni... Ne is viccelődj ezzel! - talán ismét elnevetném magam kínomban, ha nem zavarna még mindig az a tény, hogy egy ismeretlen házához jöttünk, egy ismeretlen rendőr kíséretében, aki a törvényeket ezek szerint nem is igazán tiszteli. Mégis mi okom lenne így bizalmat szavazni bárkinek is Lamberten kívül? Eszembe juthatott volna nekem is, hogy illendő lenne a bemutatkozás, ha már csak úgy váratlanul be állítottunk hozzá, de valahogy nem tudok most erre koncentrálni. Sem semmire. Így csak lesütöm a szemeimet és még mindig igyekszem azzal nyugtatni magam, hogy nem lesz semmi baj, miközben Lambi már bele is kezd elmesélni a kalandos esténk minden egyes apró részletét. Megkapjuk azt a papít aztán holnaptól minden marad úgy, ahogy volt. De nem tudok ismét elsiklani az orvos párjára tett megjegyzésre, és nem is tudom eldönteni, hogy szó szerint kellen-e értenem mindazt, amiről beszélnek. A sok beszédből a leginkább az a rész marad meg, hogy ha haza ér, végez mindannyiunkkal... Mármint tényleg? Megköszörülöm a torkomat és kicsit úgy teszek, mint aki próbál nem pánikolni, de sajnos bármit is kérdez az orvos, nem igazán tudok neki válaszolni, nem is értem, hogy miért mindkettőnktől várja a választ. Életemben most látom először Rowant, és hát nem keltett túl jó benyomást így elsőre, de ha tényleg igaz, hogy van ez a betegsége, akkor... talán már nem is haragszom annyira. A vállaimat vonogatom tanácstalanul, mert fogalmam sincs hogy drogozik-e - nem mintha nem nézném ki belőle -, meg hát ha tudnám is biztosra, hogy igen, az akkor sem világos, hogy el is árulhatnám-e. Szóval továbbra is a csendben maradást választom és imádkozom magamban, hogy hamar menjen minden, mert tényleg nem szeretném, ha haza jönne az, akinek nem szabadna.
- Ebből a zavarból ki lehet gyógyulni valaha? - valamiért ez az első kérdés ami eszembe jut ezzel a furcsa betegséggel kapcsolatosan, bár még mindig úgy, hogy ez a probléma nem az enyém. De elég szívás lehet nem csak Rowannek, de Lambertnek is, ha az egész életüket úgy kell le éljék, hogy az egyikőjük nem normális, amibe valószínűleg egy idő után a másik is bele tudhat roskadni. Én legalábbis nem is tudnám azt kezelni rendesen, ha valaki, akit szeretek ilyen kiszámíthatatlan állapotba kerülne. Tényleg egyre nagyobb kezd lenni a sajnálatom. Mindkettejük felé. Aztán bólintok az orvos szavaira, habár annak nem nagyon örülök, hogy Lamberttel itt hagnyak minket, mert így, hogy egy orvos sezrint is baj van a futárom szerelmével, egy kicsit még jobban tartok tőle, ahogyan a rendőr sem teljesen tűnik normálisnak, de végül minden erőmet össze szedve ülök le az egyik fotelre, idegesen dobolva lábaimmal és várva azt, hogy Lambert vissza jöjjön. Nincs szándékomban amúgy ki engedni a kutyákat, legalábbis amig nem érzek ténylegesen veszélyt magam körül. Kicsit felvonom a szemöldököm, miközben a rendőr felé pillantok, róla meg a kába betegünkre, és kissé zavartan rántom is meg a vállaimat. Ezek szerint hallott minket beszélni. Nem tudom hány éves lehet, de örülnék ha lenne abban a korban, amikor az már a siketséggel is jár... Hát nem.
- Egy kicsit...talán. De miért tart ez az ember ennyi állatot? Na és mi van a párjával? Ha haza ér tényleg, akkor mi lesz? - nem szándékosan pánikolok a számukra talán apróságoknak tűnő dolgokon, de azért, mert nem beszélek állandóan, még tartalékolom magamban az információkat és hát mondhat bárki bármit, ez a hely akkor is ijesztő a számomra. Az újabb kérdése pedig még zavarba is hoz. Ez komolyan azt gondolja, hogy valami hármas szerelmi történet a miénk? - Ilyenekkel? Mégis milyenekkel? Mitől rosszabbak, mint egy olyan rendőr, aki nem tartja be a törvényeket és hamis úton menti meg azokat, akik bűnösek? - kicsit megsértődve sikerül válaszolnom, de nem azért, mert ne lennék hálás azért, hogy segít a fiúknak, de Lambert mellett valamiért úgy érzem, hogy ki kell állnom. Ő egyáltalán nem is olyan rossz, mint amilyennek mutatja magát. - Egyébként meg Lambi nem csak az alkalmazottam, de a... barátom is. Mármint nem úgy. Csak jóban vagyunk és kész. - magyarázom végül, holott úgy vagyok vele, hogy nem is tartozik ez rá igazából. De azt ki kérem magamnak, hogy perverz dolgokat kezdjen bele látni a különös kapcsolatunkba.
- Én is kérdezhetek valamit? - természetesen, ha nem szeretné, akkor is kérdezni fogok, mert vannak dolgok amik teljes kérdőjeleket hagynak a fejemben, csupán csak egy kis idő nyerést akarok, hogy fejben is össze rakhassam a gondolataimat. Az egyértelmű, hogy a zsaru nem tisztességesen játszik. - Ezek után mi lesz a tartozása Lambertnek? - természetesen nem gondolok a korábbi szavait mind össze rakva másra, mint arra, hogy valami pénz leső. - Úgy értem mennyi? Én kifizetem helyette, mert neki épp elég problémája van. Csak mondjon egy összeget és intézem. Anélkül, hogy Ő megtudná. És utána békén lesznek hagyva... - ostoba én sem vagyok, tudom, hogy ennek a rendőrnek valamiért mindketten a bögyében vannak. Én meg tényleg szeretnék segíteni, mert azt hiszem, hogy kemény időszak fog előttük állni. Legalábbis azok alapján, amiket az orvos az imént mondott, biztosan.        

Egy dolog, hogy Hemlock alapvetően segítőkész - már akivel, mert akárkivel nem -, de roppant mód türelmetlen, s mert, hogy a kicsit sem kockázat mentes ötletével többüket is nagyobb szarba keverheti, neki sem fűlött hozzá igazán a foga. Mindenki pontosan tudta, hogy az volna az egyszerűbb, ha engem lecsuknak és pont. De mikor Kazi és Lambert nyilvánvalóan badarságokhoz folyamodtak, hogy mentség, amit menteni tudtak, nem tudott szemet hunyni afelett, hogy a legegyszerűbb megoldás, most épp nem a legnagyszerűbb. Számára teljesen világos volt a tény, hogy vagy egyik vagy másik kerül gödörbe, így hát felvont szemöldökkel hallgatta, ahogy a Kazi még mindig próbált valami tündérmesébe illő dolgot formálni abból a katyvaszból, ami sülhetne rosszabbul is, mint, amilyen most. Pl. ha Bob meghal.
- Ó, van! Van bizony! Nem áldozod be a pénzed, nem hozod helyzetbe Bobbyt, aki talán nem hajt be semmiféle pénzbírságot rajtatok, mert ez történt vele, és ő - mutatott Lambubura - meg a másik - biccentett felém állával - mehetnek a dutyiba. Vagy diliházba. Ki hova, tudod. Ez a másik lehetőség. Tudom, pénzzel teli zsebbel nehéz elhinni, de az olyan kis vakarcsoknak, mint Fütyike és társa, alapvetően lehetőségük sem volna választani, ha te most nem volnál itt és lebegtetnéd meg a dollárjaid. Csóróként, hidd el, nagyobb szopás az élet, mint gazdagként azért sírni, mert elfogyott az arany színű seggtörlőd. Szóval dönts mit akarsz, de gyorsan. - hajolt kicsit közelebb, bár csak annyira, hogy ne kelljen olyan hangot megütnie, hogy az esetleg mögötte pár méterre elhaladó kollégák meghallják. Remélte is, hogy még a mai nap dűlőre jutnak, anélkül, hogy a szorgos rendőr kollégái előbb végeznének és jönnének érdeklődni. Aztán jött a fordulat ugye, s bár baromi nehezen, de Roman végül elszánta magát ismételten őrült ötlete miatt, hogy valaki olyat húzzon kia szarból, akit eddig egy maga is szívesen dugott volna... koporsóba. Így viszont nem is volt kérdés, miféle csúnyaságot hajtson majd be Lamberten, aki ugyan az egész áldozata - szokás szerint - még is megint neki kell elvinni a balhét. Aztán action! Kazi a mentősökhöz ment, Lambigyó pedig engem ébresztgetett álmomból, vagy abból  a felszínes valamiből, amiből kikeveredve még fáradtabbnak éreztem magam, mint előtte. Pedig a számban a véren, ketchupon és krumplin túl, éreztem még a tutti-frutti ízt. Lassan emeltem csak fel fejem a simire, és álmatagon pillantottam fel rá.
- Megyünk haza...? - mert valamiért az volt bennem, hogy Lambaby végzett a dolgával és én meg bejöttem elé, csak elfáradtam és amíg vártam rá, elszundítottam. Noha ettől függetlenül még mindig ott szunnyadt bennem az a beazonosíthatatlan szomorúság és elhagyatottság, mintha legbelül üres lettem volna, mint egy üres, ablakok és ajtók nélküli ház. Jó volt arra a rövid időre, átkarolni vállánál és a közelében lenni, noha ez a kocsiban sem szűnt meg, csupán könnyen elpilledtem, miután beszálltunk, én meg a vállára hajtottam a fejem, kezem pedig a combjára.
- Minden rendben van, tigrisem. - szusszantam félálomba, s csupán csak akkor riadtam fel, mikor csapódott az ajtó. Álmosságtól véres szemekkel pillogtam párat, még a fejem is el emeltem vállától, hogy arra a rövidke időre, míg ébren vagyok, körbenézzek, hogy hol vagyunk. De mire elkezdte volna feldolgozni a buksim a látottakat - ami egyébként egy rendőr kocsi belseje volt, ergo, könnyen beazonosítható - visszahajtottam a fejem, és ásítva egyet meditáltam tovább a vállán, közel hozzá. Az illatához.
- Ami a kérdésedet illeti... - pillantott hátra a tükörből Roman Kazira, persze halkabban beszélt, bár a kocsi nem volt bekamerázva. Roman "kilőtte" a lehetséges kamerákat és mikrofonokat, mert tudta, hogy lehetnek még sunyi dolgai, amit jobb nem az őrség szeme és füle hallatára csinálni. - Nagyban növelné a barátaid esélyét, de persze, a papír is egy jó dolog. - bólogatott, mielőtt beindította volna a kocsit és elindultunk volna.
- Nem csak a rendőrök ilyenek. Rengetegen vannak és mindenhol. Orvosok, ügyvédek, de még a szimpla eladók és takarítók közt is akad. Ez nem foglalkozás függő. Ez személyiségfüggő. Érdekelhet más, annyira, hogy a részletek mögé láss, és le is szarhatod, mondván, hogy van neked is épp elég bajod. Ez a világ eddig is így működött, csak mi akkor vesszük észre, ha személyesen érintettek vagyunk benne. - sóhajtotta úton a dokiék felé, ahová megérkeztünkkor egy falka elég vegyes kinézetű kutya csoport üdvözölt elsőként. Tény, hogy voltak köztük nagyobbacskák, és hangosabbak is, de nagyrészükről lerített, hogy biztos nem díjnyertes négylábúról van szó. Az hagyján, hogy keverékek voltak, de akadt köztük három lábú boxer, vénséges basset hound, aki speciel nem volt képes rávenni magát, hogy felkeljen a meleg mellől, így csak a szokásos "hulla fáradt" tekintetével pillantott egyet feléjük és már aludt is vissza. Aztán ott volt még Rexie a fele más németjuhász keverék vagy a cartoon féle tasmániai ördög törpe változata.
- Fingom sincs, de nyugi, nem bántanak. - szólt hátra hozzánk Roman, mielőtt elődugta volna fejét a házi gazda, akinek homlokára volt írva, hogy nem, hogy vendégekre nem számított, de ránk aztán végképp. De csak beengedett minket, minek után Hemlock biztosította afelől, hogy nem lesz ez olyan gyors, hogy kint ácsorogjunk, ráadásul a kutyák is kiszagolgatták magukat, mégha a kaja szag miatt, tovább is tartott a lábunk és kezünk megszimatolása. Egyedül Rexie tartotta a távolságot, mert ő a ház másik urát várta haza vagy a lányukat, így némi csalódottsággal és az idegenek lévén, valamennyi feszültséggel ült le a többiekhez és mint egy pelyhes kis pingvin, figyelte a társaságot, néha ide-oda forgatva fejét, mint aki azon értetlenkedik, mennyi őrültséget összehord Lambert. Mivel frissítőt senki nem kért, Lambimbó pedig hamar a lényegre tért, ami talán még kevésbé nyugtatta meg a dokit, lévén, hogy szívesebben látott volna el egy kezecskét, mint, hogy egy őrültet diagnosztizáljon, azért nem tessékelt ki minket egyből, csak bizonytalanul pillogott felváltva mindenkire. Igaz, én jobbára álmatag fejjel a cipőinket figyeltem, lehajtott fejjel és azzal tartottam magam ébren, hogy különbséget tegyek az én torna cipőm és Lambika bakancs közt. Mondjuk, ha nem fogta volna a derekam, biztos azzal lettem volna elfoglalva, hogy miért nem teszi, és különben is, miért vagyunk ilyen sokan?! Neki meg lóg a cipőfűzője... Ja, nem, az az enyém. Jéé, Kazi mennyivel tisztább a miénknél... Vajon lépett már kutyakakiba?
A doki bá nem is igazán azon akad fenn, hogy képesek voltunk, törvény kerülni és őt is belerángatni, hogy megússzam a börit Lambogyóval együtt, s közben belekevertük még Kazit és Romant is - na jó, ő önkéntesen vállalta, bárki bárkit kérdezne... -, vagy, hogy Lambuborka milyen angyali módon próbálja takargatni, hogy nem csak buszmegálló társak vagyunk, hanem dugódanik és szerelmesek, de még annál is szerelmetesebbek, hanem, hogy sajna bajba, neki és a drága párjának is okoztam már nem kis gondot. Lerít róla, hogy nem igazán akarna segíteni, és közben kínos pillantásokat vett Roman felé, aki meg "igen, tudom" bólintásokkal üzen felé.
- Ouh... - böki végül ki, de azt is nehezen, miközben újfent bizonytalanul Romanra pillant, aki közben kényelmesen el is helyezkedik a kanapén, ledobva magát a szélére. - Ouh? Én már a világ minden módszerével kinyírtam őket fejben. De mit mondhatnék. Úgy vagyok velük, mint te a kóbor kutyáiddal. Futottunk már össze, anno, mikor még pelenkát viseltek elkent szájjal. És épp elég ideje hánykolódom én is a fostengeren, hogy másnak is ilyet kívánjak. Ha én túl tudom tenni magam rajta. Tegyed te is. De gyorsan... - figyelmeztette megkomolyodva, majd elsandított az ajtó felé. - ...mert ha hazaér a törvénytisztelő, nyomozó párod, szerintem itt mindenki ki lesz végezve, te pedig mehetsz átnevelőtáborba, hogy segíteni akartál. - bólogatott Roman. Némi bizonytalanság után végül Grimwald is beadta derekát és további kérdéseket tett fel, nos, először nekem, de mivel láthatóan én most sem igazán voltam képben, idővel Lambertnek és Kazinak címezte a kérdéseket. Többek között, hogy drogozom-e vagy iszom. Ezt akkor sem tudták, mikor még bohóckodtam, most pedig végképp, de a diagnózishoz nyilván szükséges. Ő és Roman csak azt tudták, hogy néhány hónappal ezelőtt jóval merészebb dolgokat műveltem bolond társaimmal, noha Lamberkenye rövid és tömör leírása magyarázatot adott ezekre is.
- Jól van. Nos... öhm... írok egy papírt, de meg kell ígérnetek, hogy elmentek rendesen kivizsgáltatni. Nem csak azért, mert a tőlem kapott papír csak egy ideiglenes felmentés, hanem, mert a problémái tetszik vagy sem, gyógyszeres kezelésre szorul. - magyarázta, főleg Lambivalynak. - A probléma ott gyökeredzik, hogy bármennyire is kínszenvedés lesz, mire egyáltalán elkezdik beállítani az adagokat, amiknek lesznek mellékhatásai, ha nem szedi, egyrészt kényszer kezelésre ítélhetik, ami alatt azt kell érteni, hogy bezárják, mintha börtönbe csuknák és ott fogják... nos kényszeríteni a gyógyszerek szedésére, másrészt, azért is fontos, hogy rendesen szedje őket, mert a bipoláris zavara érezhetően még nem érte el a határait, valószínleg a kezeletlenség és a hosszantartósága miatt, és a határai itt ebben az esetben életveszélyes dolgokat takar. A túlzott mániákusság alatt, könnyen sodorhatja veszélybe... halálos veszélybe is a körülötte lévőket, akaratán kívül, illetve a depressziója süllyedhet olyan mélyre, hogy mégha alapvetően nem is volna rá oka, előfordulhat... hogy... hát... tudjátok... önkezűleg vessen véget az életének. Azontúl pedig le kell állnia az esetleg kábítószerezéssel, ivászattal. - felelte inkább kerülve a szakszavakat és közérthetően tudtunkra adni a legfontosabb dolgokat. Aztán hagyott egy kis szünetet, s miután ismételten összeszedte magát és senki sem tett fel neki további kérdéseket, bólintott egyet.
- Okés, akkor, gyere. Kitöltjük a papírt és ha rákérdeznek, orvosi kereteken belül az egyik kórházban találkoztunk. - mondta, sőt a végén nyomatékosítva, mennyire neheztel emiatt Romanre, rá is néz, majd int ismét Lambertnek, hogy jöjjön vele az emeletre. - Addig, várjatok itt. Van a konyhában innivaló és gyümölcs is. A kutyák miatt ne aggódjatok, ha oda is menne hozzátok bármelyik, egyikük sem agresszív, oltva vannak, csak kíváncsiak és a munka miatt nincsenek eleget dögönyözve, szóval mindenkiben simi gépet látnak. A cicák meg... ők nagyjából a vázákkal érnek fel, nem fognak megmozdulni. Csak az ajtót ne nyissátok ki, mert képesek elszaladni a kutyák a jelenlétem nélkül és elveszni. - figyelmeztetett minket, és ha Lambakancs hajlandó volt vele felmenni, úgy magunkra hagytak.
Én egy magam, alig megállva lábaimon végül szintén leültem a kanapé másik felére, és a karfára könyökölve, álmosan, alig ébren maradva, hümmögtem néha egy gondterheltet. Roman pedig nyilván nem bírta sokáig csendben, így Kazira nézett.
- Na? Megnyugodtál? Mármint, hogy nem vittelek titeket olyan valakihez, akire gondoltál... - vigyorodott el végül, mert kár tagadni, a néma kocsiban nem volt nehéz meghallani a sutyorgásuk, és lehet, hogy Roman napi szinten szop, főleg a munkájával kapcsolatosan, de bizony-bizony a füle jó. - Nem is értelek. Ahelyett, hogy kerítenél magadnak néhány hozzád való, gazdag pasast, inkább ilyenekkel töltöd az időd. - csóválta fejét. - És ne mond nekem, hogy csak kollégák, mert az a véres pali is az, mégsem mellette guggolva imádkoztál volna érte.

Addig odafent, Killian benyomta a gépét és beállította a nyomtatott, hogy kikeresse az erre szánt nyomtatványt és az adatokkal kitöltve majd kinyomtathassa. Persze, mivel tudta, hogy rosszban sántikál, és ezt el kell majd titkolnia Horatio elől, nyilván izgult, és mikor a doki izgul, beszél. De legalább nem az időjárásról. Ráadásul ő aztán tényleg az a doki volt, aki megértéssel és mérhetetlen empátiával fordult mindenkihez. Nem véletlen volt annyi kutyáka, macskája, egy fogadott lánya és egy mentálisan labilis párja.
- Sajnálom. - sóhajtotta szomorúan, miközben pötyögött a gépen. - Mármint a diagnózist. - tette hozzá. - Bár nem a világvége, de kétségtelenül kemény menet. Van, akinél 8 évig is eltart, mire kimondják a diagnózist. Itt legalább annyival könnyebb, hogy a lányánál már diagnosztizálták. Örökletes, de a legtöbb esetben olyan nagyobb események váltják ki, amivel az elméjük már nem tud megküzdeni. Ez a dózis beállítása alatt is ilyen lesz. Lesznek vitáitok, egyet nem értések és megpróbálhat majd manipulálni, sőt, a tapasztalatok szerint, sok bipoláris hazudik a gyógyszer rendszeres szedéséről még a szeretteinek is, ezért kell rájuk figyelni. Ezért dönt sok család és barát a kórházi kezelés mellett. Nyilván nem várják el tőled, hogy végig ott légy mellette, viszont ha vannak még épkézláb családtagok, barátok, akiket betudtok vonni, akkor itt az ideje, mert elég egy kis késés a részedről vagy túl hosszú műszak, és már meg is történhet a baj. - magyarázza, igyekezvén előre felkészíteni Lamborghinit mindenre, látvány mennyire elkötelezett és szinte biztos benne, hogy egyedül akarja majd megoldani a világmindenségét. Mert az én kis bucóm ilyen ám, nem véletlen érte meg érte az a pár nap kóma az első találkozásunkkor. Meg a kockáztatás, hogy elkapnak, amíg leszerelem neki a kilincset a zárkáról. Túlzás nélkül, a világ mindenem ez a szemöldök emelgető, fekete párduc.
- Lesz majd, mikor nagyon ellenséges lesz veled, hozzád vág majd dolgokat, amik igaznak és őszintének tűnhetnek, de fontos, hogy ezeket mind engedd el, mert a betegsége mondatja ki vele. Aztán lesz olyan, mikor ki sem kell az ágyból. Az ébresztgetése ilyenkor sem ajánlott, maximum, ha nem vette be a gyógyszereit. De ha már napokig tart a dolog, inkább hívjátok ki a mentőket, mert hát... tudod... a vese, a szív és a többi szerve is kárát láthatja. Gyakran adódnak majd pillanatok, amikor hevessé, nos szexuálisabb értelemben válik majd hevessé. Nos, az, hogy ezt miként kezelitek, rajtad áll. Ha csak ő akarja, tudj neki nemet mondani, ha nem... akkor meg... nem. Ha nem tudod szemmel figyelni, mikor veszi be a gyógyszerét, nos, az elején még nehéz lesz megállapítani, mert ne várjatok azonnali hatást, de, ha bizonytalan vagy, akkor tudod, hogy mellőzte, ha egyrészt, nem hiányzik belőlük, másrészt megint feszegeti valamelyik határt. Változó, hogy ki milyen hosszú ideig szedi. Valakinek élete végéig szednie kell, valaki idővel elhagyhatja őket. - adott át még információkat, míg kinyomtatta a "felmentést", majd aláírta, és átnyújtotta Lambertnek is tollal együtt, hogy ő is aláírhassa.
- Ha esetleg a kórházi vizsgálat alatt súlyosnak ítélnék meg a helyzetet, akkor meg van az a lehetőségetek, hogy benyújts egy kérvényt, hogy a gondnokságod alá kerüljön, így lényegében te felelsz érte, tehát őt nem vonhatják felelősségre, te pedig papírokkal alátámaszthatod, hogy egyikőtök sem hibás. Igaz, ezt a kérvényt csak azok kérhetik, akik nem büntetettek, vagy ilyesmi. De megkérhetsz rá rokont, barátot is. Valakit, akiben megbíztok. Ez annyiban könnyíti meg a dolgot, hogy nem Rowannek kell bizonygatnia a dolgokat, sőt, sok esetben levelekben és max egy pár órás tárgyalásban ki is merül a dolog, és senkit sem csuknak le. De hé, minden rendben lesz. - bíztatta is kicsit, ha már feltárta a rosszabb lehetőségeket. - Ha rendesen szedi a gyógyszereit, és egy hosszadalmasabb tárgyalásba is belebonyolódtok, ahol bebizonyosodik, hogy minden eddigi tette emiatt volt, akár még a lányát is örökbefogadhatja. Mondjuk más esetben, akár te is vagy egy hozzátartozó, mert, hogy... gondolom tervezitek... - bizonytalanodik el, ahogy beugrik neki annak lehetősége is, hogy most mélységesen bakot lőtt és csak túlságosan magából indult ki. - Így gyógyszereket nem tudok felírni, de ha esetleg van otthon risperidon vagy hasonló nyugtató, és esetleg úgy látod, hogy túl pörögne, nyugodtan adj belőle neki egyet. És persze, minden elismerésem, mert az élet rengeteg kihívással állít szemben minket, de mikor azontúl még másokéval is küzdeni kezdünk, huh, az bizony kemény. - felelte. - Na jó, menj vissza hozzájuk, aztán menjetek haza. Azt hiszem mindegyikőtökre ráfér egy kiadós pihenés. - szedett elő még egy cetlit közben és felírta rá a telefonszámát, amit át is adott neki. - Ha pedig baj van vagy valami, hívjatok nyugodtan. Mostmár úgy is a nevemet adtam az ügyhöz, szóval... engem is értesíthet a rendőrség vagy kórház. De ha csak kiakarnátok hirtelen ugrani, ahm... akkor azért szóljatok ide kicsivel előtte, mert a párom háta mögött sem szívesen csinálok ilyesmiket, de előtte meg tilos is. - vakarta zavartan tarkóját, mert nem dorgálásnak szánta, csak hát... ez most nagyon nem hiányzott neki sem.

Bad vibrations

Everybody feels so brave until they’re running to hide

Az egyszer kibaszottul biztos, hogy nem így terveztem a mai esténket Row-al. Szinte úgy tűnik, mintha ezer év telt volna el azóta, hogy lerendeztem a legutolsó kiszállítást, és visszamásztam az étterembe segíteni a zárásnál, hogy aztán az utolsó porcikámig kimerülve caplathassak haza és dőlhessek be az ágyba az én vörös ördögöm mellé. Vagy kukorékoljak vele, mint az utóbbi időszakban megannyi alkalommal. Végtére a virrasztás így is adott, de inkább választanám a kimerítő ágyjeleneteinket, mint ezt a káoszt, amiben kicseszettül nehezemre esik megtartani az egyensúlyomat. Minél tovább beszél a fakabátos, annál erőteljesebben kezd velem forogni a világ, és azon kapom magamat, hogy időnként kifejezetten meggyűlik a bajom azzal, hogy kövessem a Cosival folytatott beszélgetésük- vitájuk fonalát. Elvégre más esetben biztosan kikérném magamnak, hogy mit foglalkozik bárki a pártfogómmal, felháborodnék azon, miért akarja épp Főni megkerülni a törvényt, és amúgy is, nem a csajom. Arra maradt még valami halovány lelki erőm, hogy megpróbáljam védeni annak az érdekeit, aki tényleg csak rosszkor volt rossz helyen, ám a kérdését illetően megint bennem rekednek a szavak. Mert bassza meg, nincs, nincsen jobb ötletem. A legjobb ötletemet is mindketten lehurrogják – amiért valahol a lelkem mélyén hálás vagyok –, ez az új terv pedig valagnyi buktatót rejt. Nem beszélve arról, hány ember jóindulatán fog múlni Rowan élete… Kurvára nem tetszik, de nem, még mindig nincs jobb ötletem, se mozgásterem ahhoz, hogy elkezdjek finnyáskodni. Faszomat, még örülhetek is, hogy épp ezt a füvest ette ide a franc és hajlandó segíteni nekünk. Bár, ahogy Cosival beszél, még ebben a zűrös tudatállapotomban is erőteljes fintorokat gyűr a képemre, mert úgy hangzik, mint valami igazi kéjenc szoknyapecér.
De ennél hamar lesz nagyobb bajunk is, amikor rátör a felismerés vagy tudja a tököm, mi a bánat, és meggondolja magát. Úgy ahogy összetettem a fejemben a dolgokat, ám a szájából hallani Vöri nevét még valóságossabbá teszi azt, mennyire beszoptuk ezt az egészet. Kész, vége… Még igazán el sem kezdhettünk élni, és egy utolsó seggfej Bobby, a kibaszott betegség és egy szeszélyes zsernyák miatt húzhatunk le mindent a klotyón. Ráadásul attól félek, ennek a végén nem lesz évek múltán egymás karjaiba borulás, mindössze… mindössze a kibaszott sötétség.
Kiveszik a lábam alól a talaj, és hiába igyekszik vigasztalni Cosi, egyszerűen nem találok fogást a nyakunkba szakadt szartengeren. Előre temetek mindent, amit ebben a rövid időben sikerült elérnem annak ellenére, hogy sohasem szavaztam magamnak bizalmat. Mert ezek után kétségem sincs afelől, hogy mindhárman szívni fogunk. De végül mégsem Főni, a munkám, a Row-val közös szarfészkünk vagy a lánya gondolata lök a megszégyenülés és hunyászkodás szakadékába, hanem egy pillantás a falnál kuporgó Répacukromra, aki, ha ép eszénél volna, már rég felkelt volna onnét, hogy beverje a képemet a hülyeségeimért. Azonban nincsen jól, nagyon nem, és rohadjak meg itt, ha nem teszek érte meg mindent.
Feszülten figyelem a szemem sarkából fel-alá járkálni a járőrt, akivel kapcsolatban ezen a ponton megsaccolni se tudom, hogy azért koptatja-e a betont, mert próbálja visszafogni magát a jelenetrendezéstől, vagy, mert az utálatával szemben mégis csak megfontolja a kisegítésünket. Ha képes lennék megmozdulni, biztos tövig rágnám a körmömet, így viszont csak a számat harapdálom be, amíg nem közli, hogy húzzunk a kocsiba. Döbbenten emelem rá a tekintetemet az eddig fixírozott járdaszegélyről, és nem csupán azon rökönyödök meg, hogy nem volt hiábavaló a könyörgésem, hanem, mert pontosan úgy fest, mint aki velem együtt fogja pillanatokon belül elbőgni magát. Jesszusom, de kibaszott röhejesen nézhetünk ki…
És ez az a gondolat, ami végre felpofoz a lefagyásból. Finoman megrázom a fejemet, aztán biccentek egyet Cosi felé, belesűrítve mindent a mozdulatba; sajnálatot, köszönetet, búcsút és zavarodottságot, mielőtt ő a mentőhöz, én pedig Rowhoz lendülök. Összeszorult torokkal guggolok le hozzá, majd az arcát, fejét simogatva ébresztem fel.
- Gyere, Vöröske. Majd alszol tovább a kocsiban – motyogom neki, meg-megszívva az orromat, aztán a rendőrautóhoz kísérem, aminek a hátsó ülésére seggelek be vele legalább olyan érzések közepette, mintha a vágóhídra tervezném vitetni magunkat. Átkarolom a vállánál, megnyugvást lelve az érzésben, hogy legalább velem, mellettem van. Addig meg tudom védeni.
Mély sóhajjal nézek ki az ablakon, pontosan akkor, amikor Főni lendületes mozdulatokkal társul hozzánk és becsapja az ajtót. Összerezzenek, de tulajdonképpen cseppet sem bánom a jelenlétét. Francba is, ő tűnik mindannyiunk között az egyetlen józan hangnak, és bár a világért nem köhögném ki neki vagy másnak, rohadtul hálás vagyok neki, amiért támaszkodhatok rá. Kurvára nem lenne kötelessége velünk együtt szenvedni valamin, amihez azon kívül, hogy az ő étterme és alkalmazotta látta kárát Rowan ámokfutásának, semmi köze. Mégis itt van, és ha egy áldott szót sem szólna az egészhez, akkor is megnyugtatna, hogy nem egyedül kell rosszabbnál rosszabb döntéseket meghoznom. Ám megszólal, és azon kapom magamat, hogy egy a józan eszét teljesen elvesztett módjára vigyorodok el a feltételezésén. Megcsóválom a fejemet, mert nem, nem bízok semmiben, de van más lehetőségünk?
- Abban az esetben… megtanítottalak lőni – sutyorgom vissza neki a remélhetőleg a vállamon pihenő, vörös kobak felett, de mielőtt még belemerülhetnék a bizarr humorizálásba, megmukkan a volán mögül a fakabát, akin képtelenség kiigazodni. Nyomok egy puszit a Szeplősöm fürtjei közé, mit sem törődve már azzal, mi buzis vagy sem, aztán a fejére hajtva a sajátomat hallgatom a történetet. Óhatatlanul kalandoznak a gondolataim Lolára, Rowan lányára, akivel az első találkozóm pont egy hasonló tolvajkodás közepette esett meg. Vajon ő is rendőrségről rendőrségre járt volna, ha intézet helyett a mi gondozásunk alá kerül? Valszeg, elvégre nézzünk magunkra, még saját magunkról sem tudok rendesen gondoskodni, nem, hogy egy gyerekről. Felpillantok Cosira, amikor közbeékeli a megjegyzését és biztosan a kiszolgáltatott helyzetünk teszi, de egészen elgondolkodtat azzal, ami mond. Hogy minden rossz cselekedett mögött van egy miért. Tényleg ennyire egyszerű lenne? Elvégre nem mindenki ver laposra másokat az utcán vagy szállít drogot nagy hasznot remélve. Oké, indoka mindenkinek lehet, ám nézzük reálisan a dolgot, a rosszfiúk (és lányok) jelenleg mi vagyunk.
Az viszont megnyugtat, hogy a dilidoki, akihez épp tartunk – látszólag a halál faszára – jófej ember lehet, aki nem ítélkezni fog, hanem segíteni. Már csak azt érjük el, hogy Vörös se kezdjen ellenkezni, mert szépen eldöntöttünk eddig mindent a feje felett, de beszélni a pszichomókussal már neki kell.
- Inkább töketlen legyen mint kannibál – mormogom az orrom alatt, aztán összevont szemöldökkel figyelem, ahogy letérünk a civilizációt jelentő autópályáról valami földes zötyögős útra. Megnyugvásomra elég hamar megérkezünk a házhoz, vagyis, ha tiplizni kell, nem leszünk órákra a menekülő útvonaltól. Jesszusom, Cosi beleültette a bogarat a fülembe.
- Jézusom, mennyi kutyája van? - húzom el a számat, miután megérkeztünk és kiszálltunk a kocsiból. Nem mintha állatgyűlölő lennék, de nem én vagyok az az ember, aki macskákat vagy kutyákat babusgatna jobb dolga nem lévén. Elnézve Főnit, hasonló gondolatai lehetnek. Azok után meg, hogy a tornácra lépve még belém is karol ijedtében, afelől sincs kétségem, hogy egyenesen irtózik a csaholó ebektől. Elmosolyodnék, ha nem állna órák óta konstans görcsben a gyomrom, és nem fosnék attól, hogy elhajt minket a doki. Na meg nem tojnék be magam is kissé attól, hogy egy falka négylábú ront nekünk lelkes szimatolások közepette. Jahm, szóval szoborrá válva várom, amíg a Killian nevezetű fickó beinvitál minket, és amekkora bunkó vagyok, még egy köszönésre vagy biccentésre sem futja.
Hát még miután kiderül, hogy egy komplett állatfarm a csávó háza, mert nem csak kutyákkal, hanem macskákkal is roskadásig van. Okéé…
- Biztos jó helyre jöttünk szerinted? A fazon úgy néz ki, mint akinek szintén kéne egy orvos – suttogom nagyon halkan Cosi fülének, amíg felénk nem fordul az ipse, hogy feltegye a nagy kérdést. Hála égnek Főni ismét kiment a szarból, mármint azzal, hogy magára veszi az első megszólaló szerepét, mert hirtelen én megnyikkanni sem tudok. Amikor meg igen, azt kívánom, maradtam volna kussban. - Te vagy a biztosíték, hogy ne vigyék el a vesénket – horkantok fel, aztán azzal a lendülettel el is komorodok, gondolatban jókorát csapva a saját fejemre. Viszont mégsem köhöghettem ki, hogy a lelki támaszom, mert a buzernyákságnak is megvannak a határai.
- Öhm, szóval csá. Lambert vagyok, ő Főni… izé, Cosi, ő pedig Rowan – mutatok be mindenkit, hogy hozzászokjak ahhoz, amiért nekem kell csipognom. - A… páro- társ- szer… faszomat, neki van szüksége segítségre – bökök a fejemmel az oldalamon álló Vörösre, akit mindeddig a derekánál karolva tartottam magamhoz közel, mint aki attól fél, hogyha eleresztem, végleg elveszik. Röviden és tömören elmesélem, miért van velünk egy zsaru egyáltalán, és még nehézkesebben arról is beszélek tőmondatokban, hogy manapság milyen furcsaságai voltak Rownak. A nem alvás, pörgés, a mindenféle elvetemült ötletek, most pedig… a mélységes kimerültsége. És persze Loláról is említést teszek, akinek a betegségét illetően annyi maradt meg, hogy polár kabát. A végén sóhajtok egy embereset.
- Jahm, szóval kéne neki egy papír, mert börtönbe nem kerülhet – közlöm határozottan, elvégre ezért jöttünk, nem? Azért biztos ami biztos elnézek Főnire, hogy lássam, megfelelően közelítettem-e meg a dolgot, vagy ismét elgondolkozhatnék a „hogyan legyél barlangszökevényből civilizált ember” továbbképzésen.

zene: Life Goes On xx credit: •

Egyáltalán nem gondolom azt, hogy a hazugságom elég hihetően hangzott volna a számból, de mivel már kimondtam, nem igazán tudok mit tenni ellene. Lambert viszont megpróbálhatott volna alkalmazkodni ahhoz, és nem elő állni a mártír szerepével, ami valahogy érthető módon elég nagy felháborodást kelt bennem, bár azért igykeszem még mindig azon lenni, hogy a higgadságomat megőrizzem. Hogy a túróba jutottunk el idáig egyáltalán? A reggel még az volt a legnagyobb problémám, hogy melyik cipőmet húzzam fel, most meg itt ácsorgok tanáácstalanul és úgy nézem Lambit miközben tovább csítitgat és űzi asz eszét, mint akinek szó szerint az a véleménye róla, hogy: mekkora egy idióta. Sóhajtok is egyet végül feladva, mert a napnál is világosabb, hogy bármire képes a szerelméért. Még önként és dalolva a börtönbe is vissza vonul, ha épp arra van szüksége, hogy megvédje minden bajunk okozóját. Ha most a hisztisebb énemet engedném a felszínre törni, akkor valószínűleg oda vetném, hogy nekem aztán tök mindegy, hogy vállalja a felelősséget a Bobyval történtek miatt, csak zárjuk le végre ezt az ügyet, deee - mert mindig ott az a de - annyira megszoktam már a jelenlétét, hogy eléggé nehezen tudnám elviselni a hiányát. Szóval, még annak ellenére is szeretnék segíteni, hogy nem értek egyet vele. A rendőr gúnyós megjegyzésén csak fintorgok és vállat vonok, mert azt hiszem, hogy kívülálló szemmel valahogy pontosan úgy nézhettünk ki, mint akik nem tudnak megegyezni abban, hogy ki legyen a bűnős. Ha csakis rajtam múlna, és nem kéne Lambert szerelmes szívét néznem, akkor nem is kérdéses, hogy be köpném a földön szundikáló - vagy fene sem tudja mit csináló - Rowant. Betegség ide vagy oda, de ha képes ilyen őrült módon viselkedni, akkor az nem lehet, hogy szabadon mászkáljon az emberek között... Ha pedig azt gondoltam, hogy tökéletesen tisztában vagyok mindennel, ami jelenleg körülöttem történik, akkor óriási tévedés volt, mert a rendőrnek sikerül elérnie, hogy csak még kótyagosabb legyen minden az elmémbe. Valahol érthető is, hogy azt gonolom, hogy valami hülye átverés áldozataivá is válhatunk. Vagy nem? Legalább Lambert is épp olyan értetlen ezzel kapcsolatban, mint én.
- Nem...Vagyis, hogy ha ki lehet játszani valahogyan a törvényt, akkor... csináljuk. - még én magam is eglepődök a kijelentésemen, hiszen egészen idáig távoll álltak tőlem a hasonló szituációk, de jelenleg úgy vagyok ezzel, hogy mindent az ügy érdekében. Akkor is, ha engem talán egyáltalán nem is éríntene az ítélet. A Boby elleni vallást pedig valahogy úgy értelmeztem, hogy... fogalma sincs igazából, csak valahogy olyan könnyű volt rá bólintani, mindaddig amig Lambert meg nem fogja a karomat és szólal meg. Boci szemekkel nézek rá, kicit zavartan és tanácstalanul mert jelenleg tényleg annyira elveszítettem a fonalat, hogy nem is tudom reálisan átgondolni, hogy mi lenne a helyes és mi nem.
- Én nem tudom... Van jobb ötleted? Végülis tényleg Boby kezdte... - ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy megérdemelte, azt, amit kapott, vagy, hogy jó szívvel fordulnék ellene, de ha arra lesz szükség, hogy Lambert megússza a börtönt, vagy ki tudja micsodát, hát megteszem. Már így is úgy is el döntötték az égiek, hogy a két alkalmazottamból csak az egyikőjüket tarthatom meg, mert ezer százalék, hogy többet nem műkődne még ennyire sem a közös munka, mint eddig. Az elbizonytalanodásom azonban még inkább kiüt rajtam, amint a rendőr közli velem finoman körül írva, hogy mennyire gátlástalan eszközökhöz is folyamodhatok, ha Boby harcolni kezdene az igazához. Jelenleg mindannyiunk közül ő a legnagyobb áldozat és Ő az, akit még most is ápolgatnak. - A pénzemet használjam fel arra, hogy valaki életét tönkre tegyem? Ez nem hangzik túl fair küzdelemnek. Ráadásul Bobyt már évek óta ismerem és... olyan jó ember. Vannak persze hülyeségei, de... ilyent nem érdemelne. Nem biztos, hogy ennyire mélyen képes lennék ebbe bele menni. Biztosan van valami más megoldás is... - miközben esetlenül, nagyokat pislogva várok valami olyasmit, hogy a rendőr elnevesse magát és közölje velem, hogy ez csak egy rossz tréfa volt a részéről - mert ennyire talán Ő sem tartja igazságosnak azt, hogy bele rúgjunk egy földön fekvőbe -, azon töprengek, hogy mégis miért szavaznék a Lambert és szerelme ártatlansága mellett Bobyval szemben? Talán mert sokkal jobban élvezem a futárom társaságát és azt, hogy próbál kemény fiúnak mutatkozni, miközben nagyon is vannak érzései, mint a Boby egyhangú lényét. Csendben még mindig nem értve azt, hogy mi minden sülhet ki ebből a helyzetből hallgatom a kettejük közti párbeszédet, de közben végig azon kattog az agyam, hogy hogyan fogom majd elég hitelesen elő adni magam Boby ellen, ha valóban arra lesz szükség, talán csak akkor kapom fel a fejem kissé meglepetten, amikor Lambi még mindig engem próbálva védeni kérdezősködik, a rendőr meg úgy kezd beszélni rólam, mintha már ott sem lennék. Csak másodpercek után esik le az is, hogy a Lambert csajának nevezett. Ez mondjuk minden más mellett talán a legapróbb problémám, mert szembesülni azzal, hogy sokkal jobban benne vagyok ebben a kakiban, mint hittem volna, azért nem kevés pánikra ad okot.
- Ha meg lesz az a papír, nem lesz arra szükség hogy Boby ellen tanuskodjak? Azért egész biztos, hogy a Pokolra jutnék... - talán ez a kijelentés egy kicsit megnyugtató a számomra, de csak addig amig nem kapok újabb szarkasztikus válaszokat a megjegyzéseimre, és kedvem lenne elküldeni Őt melegebb éghajlatra, amiért abból űz gúnyt, hogy nem vagyok jártas a piszkos világ bugyraiban, de figyelembe véve, hogy nekünk van szükségünk rá - már ha őszintén segíteni akar -, és nem fordítva, inkább vissza nyelem a nem ide illő szavaimat, miközben össze ráncolom a szemöldökömet és megdörzsölöm az orrom, amit megbökdös.
- Szép kis világot élünk... - ennyit sikerül kinyögnöm még mindig teljesen esetlennek érzeve magam, mert tényleg az a helyzet, hogy gőzöm sincs, hogy hogyan műkődik az élet igazából. Annyira el vagyok a magam kis, unalmas létével hogy sosem volt időm olyasmiket gondolkodni, hogy vajon mi lehet a világnak abbana  felében, amihez nem tartozok. Amig nem voltam házas, az apám tartott elzárva szinte mindentől, így arra is ráeszmélek, hogy nem is tudom hogyan kell élni. Nem mintha így szeretnék... mármint tök izgi együtt lógni Lamberttel, de azt hiszem, hogy hosszú távon nem bírnám azt a fajta gyűrődést...  - Mert mi a baj a párjával? - teszem fel az újabb kérdést, ezúttal inkább csak a kíváncsiságom miatt, meg mert egyébként is azt szeretem, hogy ha már valaki valamit mond, amit mások nem érhetenek, akkor azt ki is fejtse konkrétabban. Igazán dühösnek azonban akkor kezdem érezni magam, amikor a rendőr végül egy számomra érthetetlen okból mégis ellenünk fordulna. Kicsit olyan, mintha aztakarná bizonygatni, hogy a nagyobb hatalom az Ő kezében van, mert... mert kiképezte magát az igazság emberének. Na persze... Nem a fenyegetőzés volt a célom, inkább még mindig csak a zavarodottság, a pánik és harag együttesen mondat ki velem mindent, de amint a rendőr teljesen másképp kezd beszélni, kiabálva, jobbnak látom csak befogni, mielőtt rontok az egyébként sem fényes helyzeten. Inkább Lambertre igyekszem összepontosítani, akit azt hiszem, hogy soha nem láttam még ilyen elesettnek. Úgy érzem, hogy tennem kell valamit, de mégis kevésnek tűnök hozzá.
- Akkor reménykedjünk abban, hogy Boby másképp gondolkodik, mint Te. - megérintem a vállát vígasztalásképp, és bár fogalmam sincs hogy mit érzehet, de komolyan rosszul esik, hogy ilyennek látom. Mégis meglep, amikor könyörögni kezd annak a férfinek, aki szemmel látahtóan szórakozik rajtunk. Valahol persze megértem, hogy miért teszi, elítélni semmiképp sem ítélem el, és talán ilyenkor tudatosul igazán bennem az is, hogy mennyire rossz az, ha valaki makacs, vagy túlságosan büszke. Én egészen biztos, hogy sosem lennék képes megalázkodni senki előtt, aki a bolondját járattja velem. Szinte biztosra mertem volna venni, hogy hiába a szavai, a rendőr túl érzéketlen ehhez, és mégis... sikerrel járt. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkamat, majd kissé tanácstalanul bólintok a kérésére - vagy inkább parancsára -, mert azért örültem volna ha minden mellett azt is elmondaná, hogy mit mondjak, ha kérdeznek. Mint láthatták nem teljesen az erősségem a hazudozás, főleg nem azoknak az embereknek, akik egyenruhát viselnek. És bár általában nem szeretem, ha valaki utasítgat, azt főleg nem ha előtte még össze tűzésünk is volt, de miután ismét Lambertre, majd a szerelmére pillantok, jobbank látom nem lázadni, mert azzal nem sokat oldanék meg jelenleg.
Két barátságos férfi segítségével ülök a mentő autóba, ahol előbb csak megvizsgálják a karomat, felmérik, hogy nem nagy a kár, és még kérdezősködnek is minden bizonnyal a figyelmem elterelése miatt, miközben fertőtlenítőt nyomnak a kezemre, ami sokkal jobban fáj, mint az esésem, amitől a sebem keletkezett. Nagyokat szisszenek, néha jajjgatok és kikerülve a kérdéseiket igyekszem úgy tenni, mint aki még mindig a sokk hatása alatt van, hiszen mindenkinek az a legjobb, ha a némaság mellett döntök. Tekintetemmel közben a kocsit figyelem amelyikbe már rajtam kívül mindenki be ült és a lábaimmal idegesen dobolok, mert kicsit félek, hogy nem fog sikerülni észrevétlennek maradnom. Talán az egész csak pár perc lehetett, nekem mégis úgy tűnt, mintha órák óta ülnék az autóban. Amint végeznek és túl esünk az illedelmes búcsúzkodáson, szaporábbá válik a légzésem miközben a többi rendőrt figyelem. Szerencsére még mindig el vannak foglalva azzal hogy néhány ott ragadt kíváncsiskodót félre sodorjanak, és azzal is, hogy a másik mentő előtt a Bobyt kezelő mentősökkel trécseljenek, így mint aki jól végezte a dolgát, a nyakam kicsit behúzva, apró, de szapora léptekkel vágódok neki annak a kocsniak, ahová korábban a többiek is be ültek, még jól be is csapva magam mögött az ajtót.
- Bocsánat, csak van egy ilyen kocsi ajtós pánikom... hogy ki eshetek miközben mozgásban vagyunk... - adok is rá egy zavart választ egy legyintés kíséretében és azzal jobbnak is látom, ha hallgatok inkább továbbra is, és csak oldalra fordítva bámulok kifele az ablakon kettős érzésekkel vegyülve. Mert vagy egy jó helyre megyünk, ahol minden gondunk megoldódik, vagy pedig valóban ez egy csapda és... a jó ég tudja mi lesz tovább. Életemben nem láttam még ilyen furcsa rendőrt, akinek a kocsijába valószínűleg soha nem is ülnék be, ha egyedül kellene... kicsit azért megnyugtat az, hogy itt van Lambert is és a vadóc szerelme, aki nem olyan régen majdnem megette a Boby fülét... Szóval többségben vagyunk, bárhogy is alakuljon.
- Te tényleg bízol benne? Mi van akkor, ha valaki olyanhoz visz, aki...nem is tudom... tudod vannak azok a filmek, amelyikekbe az áldozatokat egy elhagyatott házba viszik... - súgom oda Lambertnek, ha nem pont mellettem ül, akkor is úgy hajolva, hogy remélhetőleg csak Ő hallja, és ettől az ostobának tűnő - de mégsem képtelenség - kérdésemtől rá döbbenek, hogy valóban nagyon sok időm van arra, hogy mindenféle filmekez nézegessek, amelyek valahányszor szorult helyzetbe kerülök valahogyan mindig a fanatáziámat idézik elő. Vissza is dőlök a helyemre, amint a vezető rendőr hírtelen a semmiből megszólal, és ezáltal még nagyobb őrültségnek tűnik a szavait hallgatva a korábbi kérdésem. Talán tényleg jó ember, akinek semmiféle rossz szándéka nincs... bár az a lehetőség még mindig fenn áll hogy hazudhat is. Bárhogy is legyen, azt azért sikerül elérnie, hogy egy kicsi bizalmat szavazzak neki. Legutóbb is inkább csak azzal zavart össze, hogy egyszer így, máskor meg úgy beszélt. Mi a garancia arra, hogy megint nem hátrál majd ki?
- Ez azért egy kicsit szomorú... mármint az, hogy a rendőrök mindent észre vesznek, amit nem kéne, amit meg igen, azt nem. És, hogy elsiklanak fontos részletek mellett... szerintem minden rossz cselekedett mögött bújkál egy miért... - nem mintha annyira szakértője lennék ennek és nem épp egy rendőrnek mondanám, de hát ez az igazság.
A további autókázásunk során is igyekeztem inkább csendben maradni, és nem feleslegesen pánikolni, de amint megállunk, azért a szívem mégis gyors tempóban kezd verdesni, mert még mindig nem tudom, hogy mire kell számítanunk. Kicsit ugyan megszeppenve, de mégis magabiztosságot színlelve rázom meg a fejem miközben egyre közelebb haladunk az ajtóhoz, mert  biza állat allergiám az nincs, ellenben a kutyáktól félek. Meg minden állattól írtózok. Nem is említem a csúszó mászókat... de gondolom azért ennek a titokzatos, jótevő orvosnak nem az a hobbija, hogy pitonokat is szelídit. Idegesen állok egyik lábamról a másikra, miközben arra várunk hogy az ajtó kinyíljon, és ez amint megtörténik, a figyelmem sokkal jobban lekötik a kíváncsiskodó kutyák, mint maga a házi gazda. Kicsit ijedten lépek Lamberthez mindkét kezemmel megszorítva a karját, mintha neki nem lenne elég a pasija babusgatása, és igyekszem össze szorított szemekkel mozdulatlan maradni amig  a kutyák - a franc se tudja hány van belőlük - körbe szaglásznak minket, és csak akkor érzem magam megkönnyebbültnek, amikor mindannyian elszaladnak végül a közelünkből, anélkül, hogy megharaptak volna. Így hát végre össze szedve magam engedem el a futáromat végül és ép kezemmel tartom meg a bele sajgó sérültet, hogy zavaromban biccentsek az ajtót kinyító férfinek. Nem tűnik sem kannibálnak, sem semmi rémisztő alaknak, de azért mégis kellemetlenül érzem magam. Pont úgy, mint a hívatlan vendégek szokták.
A házba belépve pedig csak még nagyobb zavart érzek magamon, mert bárhonnan nézem a helyzetet, mégis csak egy idegenre próbáljuk rá sózni magunkat, aki még ahhoz képest egész illedelmes is. A kérdése azonban pontosan úgy hangzik, mintha személyesen nekem szánná. Pillantásommal a bekötözött könyökemre nézek, majd vissza rá és onnan a rendőrre, mert még mindig nem tudom, hogy itt azért vagyunk-e, hogy az igazságot vázoljuk fel, vagy, mert hazudnunk kellene?
- Nem én vagyok az, aki segítségre szorul... Öhm... én nekem igazából fogalmam sincs, hogy miért vagyok itt. - megvakarom a fejem tetejét még mindig olyan képet vágva, mint aki nem ért semmit, mert egy kicsit tényleg fogalmam sincs, hogy most mi is van éppen. Kezdem kisebbségben érezni magam így talán egy kicsit mégis örülnék, ha ennek az orvosnak a párja mégis csak felbukkanna. Aki feltehetőleg nő...? Már nem is lep meg semmi valójában.       

Jól láthatóan senki sem volt a helyzet magaslatán. Én már javában a fal mentén depiztem, pontosabban félálomban hallgattam az olykor egészen távoli sziréna hangokat, az embereket, a kiabálást, amit a hármas le vágott néha, és bár csukva volt a szemem, így is érzékeltem a szirénák és esti neonok villogó fényét. Kazi teljes káoszban volt, ha felnéztem volna sem láttam volna mást, mint, hogy menteni próbálja azt, ami már így is messzire úszott, és közben ideges, mert fél, hisz tudja, hogy a próbálkozásai mellett is csúnyán megüthetjük a bokánk. Igen, ő is. Mert onnantól, hogy egyáltalán bármit is mondott Romannak, cinkosunk lett. Lambubu sem volt a helyzet magaslatán, nem kellett fel emelnem hozzá a fejem, hogy lelki szemeim előtt lássam éppen milyen pofit vág, akárhányszor meghallottam a hangját, vagy susmorgását. Ismerem már annyira, hogy tudjam milyen reakciókat várhat tőle az ember bizonyos helyzetekben, de még így is azt mondom, ha a szemöldökét dörzsölgeti, mindegy, hogy mosolyog, vagy könnyes a szeme, futni kell. Minél gyorsabban, lehetőleg valami magasra, ahová nem tud követni. Mert, hogy fára mászni kobold korában is tudott, fejelni meg szintén, mégha kapaszkodik is. Ahh, hiányoznak azok az évek... Mármint nem azok a pillanatok, amik szenvedtem, aztán meg még ő is elpicsázott, hanem, amikor elszöktünk, először, aztán másodszor és is tovább. Ha nem zakatolna a fejem, biztos el is merülnék abba a világba, el ebből a mostaniból.

Roman viszont dörzsölt fickó volt, ahhoz legalábbis, hogy ne olvassa ki Kazi szeméből a füllentéseit. Az ő gyerekei sem voltak szentek, szóval gyakorlata akadt éppen. Az pedig csak megerősítette a turpisságban, hogy olyanok vették körül a látványosan ideges lányt, akik már alsóban is fűvel kereskedtek. Őszinte és bármilyen meglepő lehetett, empatikus ember volt, főleg azokkal, akik hasonló sorssal bírtak, mint az övé. A törvényesség pedig nem tartozott értékrendszerének top 3-jába, ezért is bizonytalanodott el, hogy végül csak simán lekapcsoljon mindenkit. Sose mondta volna ki, még tán magának sem, de ahogy egyre jobban belemerültek a beszélgetésbe és filmbe illő önfeláldozással találhatta szembe magát, nos, őt is eléggé megérintette a dolog. Ha látszólag nem is engedte mások tudtára adni, Julian, Alaistar és Liam is megerősíthette, hogy sokkal érzelgősebb volt, mint azt bárki is gondolná. Noha most erőteljesen próbált ellenállni. Nulla sikerrel. Eleinte legalábbis. Elő is állt egy igen meredek, és nem kevés helyen kockázatos ötlet sorozattal, noha mindazt épp úgy adta elő, mint, aki teljesen biztos a dolgában. Talán így is volt. Hemlock nem egy zseni zsaru, ez kétségtelen, viszont alapvetően az életminősége sokszor kerítette olyan helyzetbe, ami miatt szüksége volt a józan paraszti eszére és a ravaszságára. Ennyi év után hellyel-közzel a rendőröket is kiismerte a módszereivel, és ami azt illeti, hogy a bűnözőket is, lévén, hogy jó ideig élt köztük, ezért sem utasították el sokadjára az általa nyújtott lehetőséget, minek után Julian betelefonált, hogy beprotezsálja. S miközben hallgatta a két jómadarat, az is nyilvánvalóvá vált a számára, hogyha beviszik őket kihallgatásra, óriási nagy bukóvári lesz, mert, hogy még előtte sem tudnak megegyezni a történéseken és a lehetőségeken, nem, hogy ott majd ugyanazt mondják el. Már csak emiatt is sürgetővé vált Roman számára is, hogy mielőbb útnak induljanak, mert a kollégák is visszatérnek, hogy kész vannak, indulhatnak, akkor bizony nincs apelláta. Egyik szemöldökét felvonva figyelte, ahogy szeme láttára csitítgatják egymást. Kínosságában néha még el is nézett hátra a kollégáira.
- Ahogy így hallgatlak bennetek, komolyan nem tudom eldönteni, hogy most tényleg megakarjátok úszni a dolgot, vagy egyikőtök sunyi módon beakarja köpni a másikat... - szól közbe, bár igazából csak inkább óvva intené őket a folytatódó lehetséges cicaharctól.
- Csapda? - vonta fel egyik szemöldökét Törpillára sandítva. - Hát jah, végülis, még az is lehet benne. Mondhatnátok, ti is, hogy szartok bele, inkább menjen törvényesen a dolog... - vonja meg vállát leszarom stílusban, de persze félig sem komolyan gondolva. Ahogy pedig Kaziban felmerül az aggodalom Bobby miatt, Roman mosolyogva megforgatja szemeit. - Édesem, ez itt New York. Neked több a pénzed, plusz te vagy a főnöke. Amit állít, bizonyítania kell és egy félig cafat fül még nem elég hozzá. Akkor aztán elkezdődhet az ujjal mutogatás, de kézzel fogható bizonyíték híján a bíróságnak meg van az a luxusa, hogy tök feleslegesen évekig elhúzza az ügyet, vaaagy, meg van neked az a luxusod, hogy mikor ehhez akarna folyamodni, mondván, hogy gőze sincs arról kit ítéljen el hazugnak, oda csapsz elég néhány ropogós zöldhasút és Bobby barátunk örülhet, ha megússza egy kis pénzbírsággal. Nem túl igazságos persze, de valakinek meg kell ütnie a bokáját, szóval szavazhattok is... - vonja meg újfent a vállát, várakozóan, hátha újra akarnák gondolni a dolgot.
- Daniel Larsen? - pillant Kaziról Lambigyóra Roman, ahogy próbálja beazonosítani lelki szemei előtt a pártfogót, bár nyilván mindenkit nem ismerhet. Ám mivel, hogy az őrsön őt már sokan ismerik, így futólag jó sok emberrel összesodorta már a szél, lassan csak beugrik neki.
- Hmm... Daniel nem éppen kispados, de szerencsénkre megtörhető alkat. Ha nem sikerülne az ügyet kéz alatt nyugiban megoldani, azért megkeresem. Nem csak miattatok, magam miatt is. Mert ha ebbe belemegyek, és elbaszódnak a dolgok, én is kaphatok magam mellé egy pártfogót... - ciccenti nem túl boldogan. Viszont utána figyelmesen hallgatja végig Lambika idegeskedését, ami főleg a Kazi iránti aggodalmából fakadt.
- Nos, Fütyike, elsősorban azért, mert a csajod, néhány perccel ezelőtt hamisan tanúskodott melletetek, és ha ilyesmivel próbálkozik az őrsön is, bajban lesztek. Már pedig mivel fontos részét képezi ennek az egész ügynek, kurva élet, hogy ráakarják majd tenni a mancsukat és kiszedni belőle, amit ki akarnak. Ha nem jön velünk, akkor viszik az őrsre. Ma vagy holnap, de nem fogja megúszni. Hazudnia pedig azért kell most, mert az ügyvédek szeretnek kekeckedni és minden szirszarba beleütni az orrukat. De azért... azt kétlem, hogy Bobesznak olyan jó ügyvédje volna, és a kevésbé okos ügyvédek tudják, hogy csak addig van munkájuk, amíg okosnak és hitelesnek tűnnek. Már pedig, ha annyira csűrjük csavarjuk a dolgot, hogy totál belezavarodik, nem fog kérdezősködni, így inkább hagyja veszni az ügyet. A kislány elmondhatja az igazat, de azzal mindenkit bajba fog sodorni... Bob fiún kívül. - okoskodott, bár bizonyos részeknél már maga is kezdett belezavarodni, de annyi tapasztalata már volt a bíróságokon válásnál, gyermek elhelyezésnél, hogy tudja, hazudni kell, és a pénz is jó sebtapasz, ha eldurvulnának a dolgok. Ő is őszinte volt, és a sok rossz ellenére is feltudott mutatni dolgokat, amik bizonygatták, hogy alapvetően nagyon is igyekezett jó apa lenni, míg az exe elhagyta őket, és járta a világot, soha meg sem látogatva a gyerekeket. Csak, hogy Roman egy alkoholista, drogos és legfőképpen csóró ember volt, akivel sok volt a zűr, míg a feleségéről kiderült, hogy FBI-os és bár a gyerekei sem tudták volna felidézni az arcát, volt pénze is. Egyértelműen a feleségnek adták a gyerekeket, aki végül ígyis lepasszolta más rokonoknak őket. Roman pedig ezerrel próbálja pótolni az ezáltal keletkezett űrt és fájdalmat bármivel, amivel épp tudja. Most speciel három kicsit sem gyerek korú kínjának rendbetételével foglalja le magát.
- Ha nem kapjuk meg a papírt időben, a Bobby elleni tanúság, akkor is jobb, mint a semmi. - tette még hozzá.
- Japp, körülbelül így van. - bólintott oda Kazinak, majd további felvetéseit elmosolyodva hallgatta. - Ahww, olyan édesen naiv kislány vagy te. - bökte meg orra hegyét ujjával. - Szerintem a sok hülyét tekintve az orvosoknak van a legkevesebb türelme, a rendőrök meg... jaj, hát ez tényleg édi volt. Még, hogy nem fenyegetőzhetnek. Babám, ezek után téged még a kihallgató terembe is félnék beengedni. - somolyogta. - De nyugi. A doki jófej, és egészségtelenül türelmes, viszont fosós. Ha bepánikol, nem fog segíteni, sőt, talán még sunyi módon alánk is tesz, bár erre példát még nem láttam tőle... De azért mondjunk el egy néma imát, hogy a párját ne egye otthon a rossebb. - forgatta meg némileg aggodalmasan szemeit, mert egy dolog, hogy Killiant illegális dolgokra akarja rávenni, de, ha Horatio is ott sündörög, valószínűleg be se jutnak. De erről inkább nem is tájékoztatta a két pánikolót. Előre sem, utólag pedig ki is megy a fejéből, ahogy eltekintve az alvó énemre, rádöbben, hogy eddig a szerencsén múlt, hogy nem múltam ki valaki keze által, most meg még ki is mentene a lehetséges kínok közül. A kifakadása teljesen jogos, csak attól még nem nekünk kedvező. Roman sem a higgadtságáról ismert, mint, ahogy Lambrador sem, de azért próbált nem fel robbanni, hogy ne csináljon műsort, mert ha pillanatnyi örömet is okozna neki, hogy lepuffant, többé nem lesz rendőr, bezárják és örökké az fog visszhangzani a fejében, hogy Julian jogosan nézte le őt és a helyét a világban. Mégha sokszor csak viccből is jegyezte meg.
- Ó, igen?! - mordult Kazira, miközben folyamat forrt az agyvize, mert egyrésze segíteni akart, csak hát... szopás, hogy pont nem más embereken. - Jó, szólj nekik! Mond el, hogy a barátaid mit műveltek, hogy törvényes keretek közt állítsák őket bíróság elé és elítéljék őket. Lehet, hogy az én kezemre is rácsapnak, de legalább Rowan kibaszott Mills is mehet a verembe! - kiabálta, de érthető okokból bizonyos dolgokat el-el harapva, mert ha most elüvölti magát, meghallják és akkor már fontolóra sem veheti, hogy esetleg segítsen. Míg Lambert ismételten pánikba esett, ahogy a föld kicsúszott a lábai alól, Roman ugyanezt érezte, csak épp dühvel. Föl-alá mászkált, a jegyzet füzetét és tollát is elhajítva valamerre, mert legszívesebben tört volna. S közben fél füllel hallgatta, ahogy Kazi még mindig igyekszik valami megoldást keresni Lamborzival, aki érezhetően nagyon nem állt stabil lábakon. Ráadásul mind miattam. Még sem volt bennem annyira... erő... lelkierő? Hogy felemeljem a seggem és megpróbálja segíteni valahogy... vagy legalább támogatni egy öleléssel. Roman csípőre tett kezekkel, vörös fejjel, bosszúsan méregetett a távolból, tekintete pedig csak akkor került ki, mikor Lambubu elé állt és hát... nem könnyítette meg Roman dolgát, aki szintén megpróbálta olykor elkapni tekintetét Lamboci szemeiről, olykor Kazi felé is elpillantott abban az esetben, ha a lány nem állt neki sírni, és alsó ajkát harapdálva győzködte magát, hogy nem kéne segítenie, mert a múlton változtatni nem lehet. Viszont a jelenben láthatóan egészen másként történtek a dolgok, és amit Roman is rohadtul képtelen megemészteni az a veszteség fullasztó érzése. A gyerekei elvesztése, Julie halála és Juliannel való válásuk. Senkinek sem kívánná, és most mégis olyan helyzetben van, ahol a szíve és az esze totál ellentétes dolgot akar. Majdnem még a szeme is bekönnyezik, noha addigra már ő is oldalra nézeget. Nem hiszi, hogy ettől jobb lesz majd az ő karmája, pláne, hogy nem is hisz benne, de akaratlan is magát látja Lambert elveszett hangjában. Ő is könyörgött a bíróságon, bánta a múltját Julia teste felett és ígérte le a csillagokat Juliannek, hogy megváltozik, és akkor ott hitt is benne, hogy így lesz, de senkitől sem kapott több esélyt. Most akkor ő is legyen ilyen?
- Bazd meg, Fütyike... - szipogott egyet-kettőt. - Húzzatok a kocsiba. - legyintett a járőr kocsija felé megadó hangnemben. - Te pedig indíts a mentőshöz, hogy csavarják be a kezed, de siess, és lehetőleg ne vegyenek észre a kollégák, mikor beülsz mellénk. Ha majd kérdezősködnek odabent, elintézem, de most nem fogunk tudni magyarázkodni, szóval iparkodj... - morgolódott, most már inkább csak duzzogóan morcin, de rá se nézve Kazira, mert kellett még egy kis idő, hogy eltűnjön a vörösség a fejéről és ne nézzen ki úgy, mint, aki menten elbőgi magát. Velünk vagy utánunk, de végül Roman is beült a kocsiba és bár nem volt épp teljesen nyugodt, amíg útnak nem indultunk, nem morgolódott a kocsiban, sőt, elvolt csendben, jobbára a tükörből figyelve éppen mit művelnek a kollégák. Engem is csak fel kellett ébreszteni, de ment a séta vagy ilyesmi, maximum lassabb voltam, bár igazából támogatást maximum szerintem Lambimbótól kaptam, de az bőven elég is volt.

Ha gond nélkül megoldotta Kazi a kötözést, és a kocsiba kommandózást, el is indultunk kifelé a városból. Jó ideig biztos csak a rendőr rádió szólalt meg néha, de minket nem kerestek, csak a maguk kódnyelvén tájékoztatták egymást a városban történő dolgokról. De ha más nem, idővel Roman volt, aki félúton Killianék felé megszólalt.
- Pár évvel ezelőtt, mikor az egyik lányomat sokadszorra kapták el lopás miatt, javítóval meg ilyenekkel fenyegetőztek, hol ott ő éppenséggel a lopásokat leszámítva egy tündérbogár volt. Soha nem is értettem, miért csinálja, mert nem ékszereket vagy értékes dolgokat lopott el, hanem értéktelen szarságokat. - mesélte, olykor oldalra is kinézve az ablakon, miközben félmosolyra húzta száját, ahogy eszébe jutott, mikor ugyanezt a történetet elmesélte Juliannek is. - Az utolsó ilyen esetnél, mikor behívtak és követelték, hogy töltsek ki valami intézetis papírt, hogy elvigyék egy javítóba, kiderült, hogy egy kibaszott toll kupak miatt kapták el. Nem számított, hogy lófaszt sem ért az a tescos kupak, a kamera felvette, és mivel kivitte a boltból lopásnak számított. A családban nem volt ritka, hogy loptunk, csaltunk, de ő sosem csinált belőle pénzt, sőt, odahaza mindig rosszul is érezte magát miatta. Senkiben fel sem merült, hogy valami baj van vele. Lecsukták volna anélkül, hogy bárki is beszélgetett volna vele. Én hiába kérdeztem otthon, miért csinálja, nem tudta megmondani, de könyörgött, hogy ne engedjem, hogy elvigyék. Próbáltam kompromisszumot kötni velük, mondtam, hogy elviszem helyette a balhét, vagy kifizetem a bírságot, csak ne vegyék el. De basztak rá. Aztán jött Killian. Köze sem volt a dologhoz, akkoriban valami rendőrségi pszichomókus volt, és hallotta mi történt. Baszki, az utolsó pillanatban érkezett. Beült vele az egyik kihallgatóba, beszélt vele vagy félórát és mikor kijöttek, a lányom nyugodt volt, ő pedig átadott egy papírt. Kiderült, hogy Lisbeth ilyen tolvaj izé... ilyen... kleptomániás. Csak átadtam a papírt az ottani recepciósnak, az gépelt valamit, és soha többé nem vitték be Lizziet. Ha lopott, visszavették tőle, néha rám telefonáltak, de nem vették el tőlem. - sóhajtottam megkönnyebbülten, ahogy felidézte mennyivel könnyebb volt legalább ez a része az életüknek.
- Killian jófej. Nem olyan, mint a többi doki. Nem a pénzt látja mindenben, és mindenkiben. Csak annyi a baja, hogy egy töketlen barom, de elnézzük neki. - kanyarodott le az autópályán, míg egy földes útra nem értek, ami nem is tartott sokáig, és már messziről is látszódott az erdő melletti ház. Ahogy pedig leparkoltunk a kocsijuk mögé, a motor hangjára hamar felkapták fejüket a kutyák és többségük az ablak előtt ugrált és ugatott, inkább izgatottan, semmint agresszívan. Roman viszont megnyugodott, mert Horatio kocsiját nem látta, csak Killianét.
- Na jó, essünk túl rajta... - sóhajtotta, és ha senkinek nem volt ellenvetése, illetve nem visszakoztak, na meg egy kis lökdösés után engem is felkeltettek, úgy kiszálltunk és elindultunk az ajtóhoz. - Jaj remélem egyikőtök sem allergiás az állatokra. - pillantott hátra ránk Roman, ahogy felsétált az ajtóhoz, ahová bekopogott. Bentről lehetett hallani, ahogy a kutyák az ajtó elé tömörülnek, ott nyüzsögnek, miközben valaki épp siet le a lépcsőn, és nyílik végül az ajtó. A kutyák közül több is kibújik a lábak mellől, hogy körbejárják és szimatolják az idegeneket, de nem harapnak, és nem vicsorognak. Egy, ketten még el is futnak gyorsan tojni egyet, aztán mindenki visszaiszkol a házba, a már begyújtott kandalló mellé, hogy ott tegyenek úgy, mintha aludnának és közben figyeljék az idegeneket. A macskákkal ellentétben, akik köszöték szépen jól elvoltak, ahol épp voltak. Az ebek voltak vagy 8-an, keverékek, változó méretűek, ahogy a macskák sem kevesebben.
- Öhm... helló? - dugta ki fejét Killian kissé zavartan, mert hogy vendégeik sem nagyon szoktak lenni, pláne nem ennyien, és Roman se igazán szokott megjelenni náluk.
- Nem, nem Horatiot keressük. A te segítségedre volna szükség... - állt odébb kicsit, hogy Killian rajtunk is végignézhessen, és bár alapvetően nem örült a váratlan megjelenésünknek, nos... ő Killian. Okkal van tele a háza kóbor, begyűjtött állatokkal. Ő is odébb lépett végül és beinvitált minket.
- Oké... hát... nem igazán készültem vendégekre, de van teám, kávém, vizem... - tárta szét karjait, láthatóan totál kényelmetlenül, pedig aztán kupi sem volt a házban, lévén, hogy Horatio rend és tisztaság mániás, állatszőr sem igazán volt sehol.
- Miben tudok segíteni? - kérdezett rá végül, s mivel, hogy látszólag fizikailag csak Kazi volt bekötözve, ezért egyből ránézett, mert azt gondolta neki van szüksége valami ellátásra.

Bad vibrations

Life of sin and life of lies

Ha nagy szarba kerülök, általában képes vagyok megőrizni a hidegvéremet, és legalább annyira összeszedni magamat, hogy a legnagyobb hullámvölgyön túljussak. A Vörös ördögöm miatt most hatványozódik az erre való törekvésem, közben viszont éppen miatta kezdek egyre inkább széthullani a nyomás alatt, mert úgy érzem, egy rossz szó vagy akár légvétel, és minden darabjaira hullik körülöttünk, közöttünk. Igaz, közben nem gondoltam volna, hogy valaha lesz még valaki Rowanen kívül, akinek az irányába ekkora hálát fogok érezni, mint Főni iránt, aki jelenleg hazugsággal próbálja menteni a bőrünket, ugyanakkor hiába igyekszik, nyilvánvaló, hogy a nagyarcú fakabát egy szót se kajál be a mondanivalójából. Marad az eredeti terv, ám, amikor belekezdek a kiszínezett és elferdített vallomásomba, rám rivall Cosette.
Egy momentumra riadtan kapom rá a tekintetemet, aztán kétségbeesetten, némán próbálom tudatni vele, hogy csak könyörgöm, hagyjon beszélni, hagyjon megoldani ezt a fostengert úgy, hogy a végén mindenki képes legyen túlélni. Picsába, picsába…
- Cosi… - szólok rá csöndesen, de valamivel szigorúbban, ahogy az aggodalmaim peremén megkapaszkodva ismét erőt veszek magamon. - Így szív mindenki a legkevesebbet – szűröm a fogaim között felé, lehetőleg úgy, hogy zsernyák úr ne hallja – noha ezen a ponton már az is mindegy lenne, amennyiben hallaná. Aztán a fejben emlegetett szamár is közbeszól a kamerákat illetően, amire biccentek egy határozottat. A magabiztos arckifejezésem mondjuk éppen addig tart ki, amíg ki nem böki a következő megjegyzését. Mi van? Mitől lenne jobb, ha még részegek lennénk vagy drog hatása alatt? Tudtommal ha bebaszva csapsz el valakit, se fogja senki azt mondani, hogy semmi baj Buksika, a pia irányított, nem te. A szituáció pedig innét egyre bizarrabb fordulatot vesz, és még arra is elfelejtek úgy istenigazából morogni, hogy a hülye tollával baszkodja a karomat.
Főni a szívemből szól, mert nem, én sem értem ezt. Zavarodottan nézek hol rá, hol a zsarura, igyekezve kitalálni, hogy milyen motivációi vannak a háttérben, mert hogy nem a puszta szívjósága, az is biztos. Tény és való, beletalál a közepébe a tippjével, miszerint jó pár évet vennék ezzel a vallomással a nyakamba a börtönben, de kapja be, tisztában vagyok vele. Ami viszont Rowant illeti, lesütöm a pillantásomat, mert… most először érzem úgy, hogy hallgathattunk volna a józanabb hangokra körülöttünk, mielőtt idáig fajult ez az egész.
- Mi a fasz? - bukik ki belőlem, Főni kevésbé moderált visszhangjaként, amikor elkezdi sorolni a nagy tervet. Addig még oké, hogy nem vallom magamat bűnösnek, de hogy Cosi Boby ellen valljon? Ez még az én gyomromnak se fekszik túlzottan, pedig nem vagyok egy tündérvirág, aki ott segít az ártatlanoknak, ahol csak tud. Oké, valahol nem sajnálnám Bobalfaszt, és ha azon múlna, hogy ő süllyedjen vagy mi, gondolkodás nélkül vetném a kutyák elé, azonban mindebbe belekeverni Főnit, és olyan hazugságra kényszeríteni, amitől tudom, hogy görcsbe állna a gyomra? Ami tönkretenné az életét? Vele ezt képtelen lennék megtenni. - Nem fontolhatod ezt meg komolyan – kapom a pillantásomat az idő közben megszólaló főnökömre, és hogy nyomatékosítsam a kijelentésemet, védelmezőn a felkarjára fogok, amivel az előbb még böködött, mert bassza meg, ez nagyon elcseszett dolog.
- Daniel Larsen… - nyögöm ki a pártfogóm nevét közben, noha ezen a ponton nem is tudom, hogy miért. Legalább annyira össze vagyok zavarodva, mint Cosi, ha nem jobban. Főleg, amikor napirendre kerül Rowan része, és hogy mit kellene tennünk ahhoz, hogy ő se üsse meg a bokáját ebben az egészben. És mi a fasz? Kannibál orvos? Jézusom, most valami tragikomédiába kerültem, csak én nem tudok róla? Szerencsére Főni megannyi gondolatomnak hangot ad, bár így sem mindnek.
- Ha ígyis úgyis ő vinné el a balhét, és elég meglóbálni egy papírt, mi az istenért kellene Cosinak hazudnia és minden nyakatekert szarságba belerángatni őt? - vetem közbe, mert ha mindenáron a Szeplősöm… betegségét kiáltjuk ki bűnbaknak, onnantól kezdve végtére is az igazságot is kiköhöghetjük az egész estéről, mert a végcél, hogy ne lehessen büntetni a… beszámíthatatlansága miatt. Vagy valami ilyesmi, faszomat, teljesen belezavarodok az egészbe, és ha eddig nem éreztem magamat eléggé elveszve, most már komolyan belefeszül a gyomrom a bizonytalanságba és a nyomásba. Legalább afelől kibújik a szög a zsákból, hogy az Ügyeletes Seggfej az adósává tenne, noha bánnám is én, ha ezzel Rowant sikerül kihúznom a szarból.
Főnihez fordulok, hogy lecsitítsam és meggyőzzem arról, hogy hallgatnunk kellene a fakabátunkra, még ha a feltett kérdései nagyon is jogosak, főleg valaki olyannak a szájából, aki nem látta még, milyen mélyen gyökeredzik a világban a mocsok, de mielőtt még egy nyikkanás is kijöhetne a számon, hirtelen meggondolja magát a zsernyák. Hogy most mi van?
Döbbenten nézek fel rá, aztán követem a tekintetét Répacukor felé, és akkor kezdem el kapiskálni, hogy... a picsába is, ráismert valahonnét. És nem, valószínűleg nem a Wangféle romantikus idill időszakából, hanem abból, ahol sok szarságot követett el.
Hirtelen egy mély, reszketeg sóhaj gördül le a mellkasomról, ahogyan leülepszik bennem a felismerés súlya, miközben a tenyereimbe temetem az arcomat, mert ezen a ponton érzem úgy, hogy még a kibaszott föld is megnyílt alattam, csak azért, hogy elnyeljen a végtelen sötétségében. Hallom persze, ahogyan Cosi vitatkozni kezd vele, sőt, valahol egészen lenyűgöz azzal, hogy befenyíti a csókát, de jelenleg képtelen vagyok bármihez is jó arcot vágni. Amikor pedig felém intézi a szavait, leeresztem a kezeimet, csakhogy szembesülhessek az elérzékenyült arcával, aminek a párját másodpercek választják el attól, hogy az enyémen is felbukkanjon.
- Boby helyében nem tudnál semmivel lekenyerezni ahhoz, hogy nekünk kedvezzek… - jegyzem meg csöndesen, talpalatnyi hálával, amiért még mindig segíteni próbál nekünk, aztán nyelek egy nagyot, de a francért sem akar enyhülni a mellkasomat szorító érzés. Biztos vagyok benne, ha nem tartanám magamat az utolsó cérnaszálon, illetve nem visszhangozna a fejemben Onkel hangja, miszerint bőgni csak a buzik szoktak, most kitörnének belőlem a könnyeim, de nem, idáig nem süllyedek. Vagy épp, hogy kénytelen vagyok, ha azzal képes lehetek megvédeni a lökött emberemet. Veszek egy újabb, mély levegőt, és egészen meggyötörten dobom félre a méltóságom utolsó darabkáját is. Talán a legjobban az zavar, hogy Cosi is hallja mindezt.
- Könyörgöm, ember, ne csináld… Fogalmam sincs, mit tett a múltban, amivel felidegelt téged, de nem hazudtam, tényleg… segítségre lenne szüksége. És… én nem veszíthetem el, faszomat is. Én nem… - nyögöm ki magam elé, ezen a ponton messzire kerülve bármelyikük pillantását is.

zene: Free animal xx credit: •

Soha az életben nem volt még dolgom rendőrökkel, legfeljebb csak a béna vezetési stílusom miatt, amiből a férjem könnyű szerrel ki is húzott mindig, a jelenlegi helyzet azonban valahogy annál sokkal komolyabbnak tűnik. Kicsit úgy érzem magam, mintha bele csöppentem volna valami hülye rendőrös vígjátékba, csak épp kacagni nem tudok az egészen. Az oké, hogy Bobby túl élte, de akkor is felháborító számomera az, hogy talán erről szólhatnak a hős szerelmespár mindennapjai. Verekedések, rendőrség meg még ki tudja mi minden. Persze azt tudtam - vagyis inkább csak sejtettem -, hogy Lambert élete egyáltalán nem makulátlan, ezért is akartam Őt ide felvenni, de azért arra nem számítottam, hogy így is járhatunk. Főleg, mert egész jól megtanult alkalmazkodni mindenhez, amit megbeszéltünk, sőt még munkán kívül is egész jó társaság. Talán épp ezért is keresek fejben mindenféle kibújót a számára, mert lemondani semmi esetre sem akarok róla, még akkor sem, ha a világa ennyire őrült. Sőt talán pont ezért akarom csak még inkább. Jelenleg pedig úgy érzem, hogy Ő is épp olyan áldozat ebben a történetben, mint én, hiszen a legnagyobb bűnős még mindig a vörös hajú szörnyeteg, akit igazán nagy kedvem lenne beköpni, de mégsem megy. Lambert miatt sem. Meg azért sem, mert egy kicsit ahogyan rá nézek és látom rajta, hogy azt sem tudja szerintem, hogy melyik bolygón vagyunk, megsajnálom. Így döntök az mellett, hogy az igazságot kicsit elferdítve próbálok beadni valami mesét a történtekről, őszintén egy kicsit abban bízva, hogy van elég ostoba ez a rendőr, hogy be is vegye a mondókámat, aztán majd minden jót kívánva menjen is tovább valami más rossz fiúkat elkapni, akiknek talán sokkal nagyobb a bűnük ennél.  
- Most arra akar célozni, hogy ebben az ügyben a cinkostárs én volnék? Ezt ki kérem magamnak. Én csak elmondtam, amit...hagyjuk. - sértődöttséget színlelve legyintek is egyet az ép kezemmel, hisz most már teljesen feleslegesnek tartom újból elmondani azt, amit az imént, ráadásul az amúgy is egyértelmű, hogy nem hisz nekem. Abban azért bíztam legalább, hogy Lambert megpróbálja kevésbé érthetlennel fejjel megválaszolni a kérdésem, hogy kicsit hihetőbbnek tűnjön minden, mert ez a minkett vallató fickó nagyon is ért ahhoz hogy miképpen tudjon sarokba szorítani. Általában tudok hazudni, csak nem épp ilyen helyzetekben. Mármint kicsit megnehezíti a dolgomat az, hogy tudom a másikról, hogy rendőr, és mert félek attól, hogy képes lenne tényleg bezárni valahová csak azért, mert a férfiak sosem tudnak viselkedni. Nem csak a kedvenc futáromra és pasijára - az még mindig kérdéses, hogy minek lehet nevezni - gondolok, hanem úgy általánosságban. Miért van az, hogy a hím neműek szeretik fitogtatni az erejűket, a rendőrök meg olyan szívesen élnek vissza a hatalmukkal? Tiszta pech ez a mai nap. Egy hálás mosollyal nézek végül Lambert felé, aki megnyugtatni próbál, holott az ártatlanságtól azért távol állok, de a gazdag feleség titulus az nagyon is illik rám, bár nem tudom, hogy a rendőr úraságnál mennyire lehet ezzel sokra menni. Legfeljebb csak ha lefizethető, bár ha sokat kérne, akkor meg magyarázkodhatnék a férjemnek, hogy hová tűnt el annyi pénz. Nem mintha számítana, mert a következő pillanatban Lambi ismét megszólal, amire tágra nyílnak a szemeim, és kedvem lenne Őt valamivel fejbe kólintani. Most komolyan mártírkodni akar?
- Mi a fenét csinálsz? - sokkal hangosabban csattanok fel mint ahogyan Ők beszélnek, és bár  pontosan értem a Lambert pillantásából, hogy inkább hallgassak, de nehezen tudom megállni. A fejemet közben még meg is rázom, mert olyan nincs, hogy mindent ennyire magára vállaljon! Rá harapok az alsó ajkamra, hogy vissza fojtsam a belőlem ki kívánkozó szavakat, de még mindig teljesen ledöbbent minden, amit Lambi mond. Komolyan Ő akarja egyedül el vinni ezt az egészet? - Biztosan a túlóra ment az agyadra. Lambi...be fognád a szád? - bár ezúttal kicsit halkabbá válok, de még mindig iszonyúan haragszom is, amiért ezt csinálja. Mindezt miért? Hogy megvédje a szerelmét, aki meg majd csinálhatja tovább az őrültségeit? Ez persze valahol elképesztően aranyos, de... nehogy már be zárassa magát!
- Tudom, hogyan kell rendet tartani köztük, ma csak valahogy... nem a Lambert hibája. Kicsit hosszú volt a napunk, mindenki stresszesebb volt emiatt és Boby... mondott dolgokat. - idegesen sóhajtozok már előre elképzelve mindenféle rossz dolgot, hisz tudom, hogy azért mert Boby jártatta a száját, még nem érdemelte volna meg mindazt, amit kapott, de... valahol mégis. Meg hát mindaz, amit Lambert elmesélt lényegében majdnem az igaszág is, azt leszámítva, hogy Ő tehetne mindenről. Hiszen éppen, hogy Ő volt az, aki próbálta lecsillapítani a szerelmét, aki teljesen bekattant. Esküszöm eddig ilyent csak a  filmekbe láttam. Most meg még védi is. De legalább azt bevallotta, hogy Rowan tényleg nem normális, ezt mindeddig tagadta. Ha igaz, hogy tényleg betegsége van, valami olyasmi, ami miatt képes így kikelni magából, akkor pedig még jobban úgy gondolom, hogy hiba lenne Őt emberek közé engedni. A rendőr hangos elmélkedése azonban egy kicsit össze zavar és hírtelen nem is igazán értem, hogy most mi is történik igazából. Nehéz megállapítani, hogy segíteni szeretne-e vagy inkább csak még nagyobb galibába keverni minket. Épp ezért is túrok a hajamba és igyekszem nem kimutatni azt, hogy fogalmam sincs most már tényleg semmiről. Milyen rendőr az, aki arra akar rá venni, hogy hazudjunk és az által ússzuk - vagyis inkább Lambert úsza - meg a következményeket?
- Egy pillanat... én ezt nem értem. - zavartan pislogok hol egyikőjükre, hol a másikra és úgy próbálom saját magamban értelmezni a szavait. - Ebbe hol a csapda? - persze, hogy egy kicsit bizalmatlan vagyok, hiszen amire megpróbál minket rá venni az nekem nagyon is bűncselekménynek tűnik. Úgy értem, hogy nem olyan régen még Ő mondta, hogy ez börtönnel járhat vagy micsoda... - A kamerák természetesn működnek, nem szoktam szabálytalanul semmit működtetni, de oké... mondjuk, hogy megoldom azt, hogy minden felvétel a mai napról kitörlődjön. De mi lesz Bobyval, ha jobban lesz és megtudja, hogy ellene vallottam, valamint Ő teljesen mást fog majd állítani? - még kicsit az ép könyökemmel meg is bököm a mellettem állgogáló alkalmazottam, mintha csak arra várnék, hogy valahogyan megnyugtasson, hogy bízhatunk a rendőrben. Elvégre is Ő ismeri... a jó ég tudja honnan. Meg mégis megfordul a fejemben, hogy ha ilyen rendőrök vigyáznak a rend fenntartására, akkor hány gyilkos meg mit tudom én micsoda mászkálhat szabad lábon azért, mert rendőri segístéggel megtanulnak hazudni. Oké, hogy ez nekünk talán jól jöhet, de akkor is olyan fura ez az egész. Le pillantok a sérült könyökemre, amiről már meg is feledkezdtem, majd bólintok egy aprót, mert végülis nem lehet abból bajom, ha ellátják a sérülésem, ugyanakkor még mindig totálisan káosz van a fejemben. Az valahogy eljutott a tudatomig, hogy a kezem ellátása meg minden más is a színjáték része, az is, hogy valami kocsival majd el megyünk innen, de... ott valahol mégis leragadtam, hogy volt egy orvosa, aki kannibál? Vagy mi? Most vagy szívat és magában jól szórakozik rajtunk vagy pedig talán neki is el kellene egy hasonló kezelés, mint a kedvenc futárom szerelmének.
- Azt hiszem, hogy egy kicsit össze zavarodtam. - szólalok meg végül teljesen értetlenkedve, hatalmasakat pillogtatva és bár nem akarok hülyének tűnni, de basszus... kutya legyek, ha értem, hogy mi is ez az egész. Lassan azt sem tudom már eldönteni, hogy ki a valódi rossz fiú ebben a történetben.. - Szóval ellátják a kezem, majd elmegyünk kocsival egy orvoshoz, aki nem az az orvos, aki kannibál, de szépen kell viselkednünk, mert az orvoson múlik minden. Nem mintha olyan sokat értenék hozzá, de egyébként az orvosoknak nem türelmeseknek kéne, hogy legyenek? A rendőrök meg ha jól tudom nem fenyegtőzhetnek. - persze értem én, hogy a szavait inkább Lambert felé címezi, de lévén, hogy vagyunk már elég jóban ahhoz, hogy barátok lehessünk - még annak ellenére is, hogy a pasija el rontotta mindkettőnk estéjét -, kötelességemnek érzem kiállni mellette. Bár ettől függetlenül még mindig nem tudok mit kezdeni a kialakult helyzettel, azt hiszem, hogy ez épp az az állapot, amikor kijelenthetem, hogy csupán annyi a bűnöm, hogy rosszkor voltam rossz helyen. Már majdnem sikerül is elhinnem azt, hogy minden simán fog működni, amikor a rendőr ismét megszólal, még nagyobb zavarodást keltve bennem. Most meg mi baja lett? Vagy valami kettős személyisége van, vagy pedig nem tud megfelelő döntéseket hozni. Bár az is lehet, hogy csak simán élvezi, hogy van egy kis hatalma.
- Nem kényszerített senki semmire! - vágom oda szinte azonnal, holott azt én is tudom, hogy  számomra sokkal kedvezőbb lenne, ha mindenki abban a hitben élne, hogy én is egy áldozat vagyok, de nem tudok senkire olyant rá fogni, ami nem igaz. Magamtól akartam menteni a menthetetlent, hiszen Lambert legyen akármilyen eszelős, azt azért tudom, hogy a nőket sokkal jobban tiszteli annál, hogy bármi hülyeségbe is bele keverje azokat. Sőt, egyáltalán nem is olyan rossz ember, mint amilyennek mutatja magát. A szerelméről persze mindezt nem merném kijelenteni, hiszen nem igazán ismerem, a nem olyan rég történtek után pedig... mindegy. A lényeg, hogy kényszerítve akkor sem voltam semmire. - Most akkor segíteni akar vagy sem? Simán elmondhatnám bármelyik másik rendőrnek, hogy nem végzi tisztességesen a munkáját, hiszen ami most történik szivatás. Az előbb még hazugságra voltunk buzdítva, most meg mégis az igazságot követi, ami egy véletlen baleset volt. Egy ostoba félre értésből történt minden. - azzal én is tisztában vagyok, hogy széllel szembe pisilni nem lehet, de akkor sem tartom igazságosnak azt, amit csinál. Ad egy kicsi reményt, aztán el is veszi azt. Kicsit elérzéenyülve nézek Lambert felé, és ha egy kicsit is nyugodtnak éreztem magam, hát most ismét aggódni kezdek. - Bobyt majd meggyőzöm valahogy arra, hogy olyasmit valljon, ami nektek jó lesz... nem tudom... megemelem a fizetését vagy bármi. Nem hagyom, hogy börtönbe kerüljön bármelyikőtök is. - mert végeredményben még mindig fogalmam sincs, hogy kit tartanak valóban bűnösnek, csak azt tudom, hogy segíteni szeretnék valahogyan, annak ellenére is, hogy elítélem azt a fajta erőszakot, amit Rowan alkalmazott Bobyval szemben. Ha a vörös hajú srác kerül rácsok mögé, akkor tuti biztos, hogy Lambert maga alá kerülne. Ha meg Lambi, akkor a vörös tombolna, na meg bevallom, hogy egy kicsit nekem is hiányozna. Szóval mindenképp szeretnék segíteni nekik, hogy kimásszanak ebből az ostoba szituációból.       

Roman távolról is érezte, hogy szar van a palacsintában, nem véletlenül döntött úgy, hogy ő kérdezi ki a fiatalokat, s nem hagyja a munka ezen részét a kollégákra. Nagy fasz tudott lenni, de mivel ő is csóró környékről jött és mai napig elítélik hibái miatt, több az empátiája a hülye gyerekekkel szemben - akiket véletlen sem szabad összekeverni a rosszakkal -, mint akik itt is próbálták kimosni magukat a szarból, mondván, nem ők voltak. Igaz, kicsit már idősebbek volták, de minek után felismerte a két suhancot, akik már csak azért is megmelengették a szívét - persze titokban -, mert még mindig ott voltak egymásnak, már azért sem lett volna képe még nagyobb szart csinálni. Mert, hogy a vérző ájult faszit látva, ígyis elég nagyban pancsikolnak. A kislány nem volt neki ismerős, de látta, hogy összejátszik velük, mert úgy védelmezi őket felelőtlenül, hogy noha tisztában van vele, hogy bajba kerülhet, fél is, még is bepróbálkozik, ha amatőr módon is. Azt még Roman is tudta, hogyha beviteti őket, és előállnak ezzel a mesével, plusz párhuzamban a szomszédos irodában lecsekkolják a felvételeket, mindenkit leültetnek. Pláne, ha az ürge meghal. Szórakoztatónak találta ugyan az ezer év múltáni találkozást, de ahogy Lambubu, ő is próbálta megemberelni magát és komoly fejet vágni a dolgokhoz. Az is feltűnik neki, hogy kettejük közt is lehet valami szorosabb kapcsolat, amit alá támaszt a rossz kifogás arról, ami itt ma történt. Volt elég szarban része, hogy felismerje a kamut, és elég sokban, hogy tudja, mindezek mivel járnak.
- Ó, jelent. Mert 5-ből 4 esetben a szemtanúk közt is akad cinkos társ, aki szimplán azért van, hogy jól előadjon valamit, amivel félre vezeti a rendőröket, akiknek ezzel okoz némi fejfájást, de mivel általában ígyis kiderül az igazság, ha késleltetik is, körözést indítunk ellenük. Már pedig gyanítom, hogy itt is valami hasonló történt... - kocogtatja meg kis füzetét a toll hegyével, miközben kissé száj húzva sandít Lambertre. Valahol persze kiélvezte a fiatalok... nos "fiatalok" kínlódását, mert azért kell valami, amiből tanulnak. Ha el is követnek egy hasonló dolgot legközelebb, akkor legalább jobban rejtsék el a félhullát, vagy tanuljanak meg jobban hazudni. Hol egyikre, hol másikra sandított, miközben hasonlóképpen tettek ők is, mire végül Lambert csak beadta a derekát, noha a kérdést követően még elmosolyodva elnézett róla a kis Törpillára. Nem mintha neki abból bármi jó vagy rossz származna. Ha el is kapnak egy bűnözőt, őt max vállon veregetik. Ha több ilyenben is jeleskedne sem léptetnék elő, mert így is csak is a népszerű exének köszönheti, hogy egyáltalán felvették.
- Már vártam mikor vallasz színt...- jegyezte meg szemeit forgatva, mosolyogva, mintha csak arról lenne szó, hogy Kazi és Lamb elloptak velem egy rágógumit és most félnek a következményektől. Aztán bizalmasan hallgatta a történetet, el tekintve azok felé, akiket épp említett, miközben eleinte ezt is leírta valami jobb kamu szövegnek, mert stimmeltek a látottakkal a dolgok, viszont, ahogy egyre jobban belemerült és alkukat meg minden egyebeket ajánlgatott Lamb, elbizonytalanodott. Persze ez még akár jó dolog is lenne, mert tudják igazolni a felvételekkel. Ha ki is marad valami, akkor jön az a "Ja, igen, mondták is, csak elfelejtettem le írni.". Lambubi felé nyújtott csuklóira pillant, majd Kazira és egy kis gondolkodási idő után ciccent egyet.
- Nehéz főnökasszonynak lenni ilyen fiúkkal, nem igaz? - kérdezte fél mosolyra húzva ajkait, teljesen lazán véve a dolgot, noha egyenlőre még jómaga is csak próbálja össze rakni a lehetőségeket, amikkel mindenki jól jár, de törvényesek is. Viszont látta, hogy hármójuk közül a pindur pandúr van leginkább megszeppenve, ezért gondolta megpróbálja megnyugtatni.
- Gondolom, ha lecsekkolják odabent a felvételeket, ezt is fogják látni. - pillantott ismét Lambaconra, feltételezve, hogy az elmondottakat majd hellyel-közzel, de igazolják a felvételek. Ami jó. És akkor most jön a rossz hír.
- Egyszerűbb volna, ha legalább ittasok lennétek, vagy ő... De gondolom mindenki tiszta. Se drog, se pia... Akkor foghatnánk arra is. Kisebb gond. Plusz... - ütögette meg finoman a tollal Lamb karjait, ha még nem engedte le őket. - Belőled kinézem, hogy van már aktád a rendőrségen, talán börtönben is csücsültél vagy most is csak egy hajszál választ el, hogy vissza kerülj. Ugye tudod, hogy egy ilyen ok bőven elég, ahhoz, hogy magad mögött hagyd a szabadságot néhány évre? - húzza el a száját, mert láthatóan ő se szívesen akarna bevinni senkit se. Viszont az sem módi, hogy ne csináljon semmit, miközben jó pár méterrel odébb a kis virgonc társai lelkesen veszik fel a szemtanúktól a vallomást.
- Neki meg... - pillant el felém, aki jobbára már félálomban ücsörög a betonon, totál azt képzelve, hogy térdeim helyett is még Lambet ölelem. - ...gondolom nincs papírja a szarságáról és gyógyszert sem szed. - pillant vissza a két jó madárra, majd egy kis grimasszal a bonyolult helyzet miatt Kazira néz. - A te sztoriddal könnyebben dolgozhatnánk... - jegyzi meg, majd ismét jön egy kis gondolkodás, nézelődés mit mivel tudnának kijátszani, hogy értesse meg a kollégákkal, hogy mit kéne nekik is mondani. Mondjuk sehogy, mert ők az ilyenekben nincsenek benne, ergó, nekik is hazudni kell.
- Na jó... Mondom mi lesz. Te, Fütyike. - mutat el tollával Lamb felé. - Nem vallod magad bűnösnek, mert ezért lecsukhatnak. Ha pedig ismerős vagy ott, duplán kapnád a büntit. Te pedig, Királylány. - bökött is Kazi felé. - A duci ellen fogsz vallani, miszerint ő támadott először Fütyikére, aki nem számított a támadásra, így becsatlakozott a társa is, hogy kipenderítsék, ám mivel, problémái vannak és láthatóan nem beszámítható, eldurvultak a dolgok. Önvédelem volt. Ha viszont vannak működő kamerák a kajáldában, az szopás, akkor valahogy intézd el, hogy ne működjenek. A végén pedig majd mondhatod, hogy sose működtek, csak elijesztésképp vannak ott. Sok helyen így van, szóval kapsz egy kis ejnyebejnyét, de nagyobb bajod nem lesz belőle. - magyarázza nagy szakértően a suttyó megoldásokat, dehát nem ő volna Hemlock, ha nem tudna ilyesmiket. - Ha van ilyen rabszolga tartód, vagy mi a tökömed, pártfogód, áruld el a nevét, ha faszfej, akkor nem biztos, hogy tudok segíteni, mert, hogy ez a dolog hozzá is elfog jutni. Ha beszari pöcs, vagy fél tőle, hogy álmában leszúrják, akkor meggyőzöm, hogy NEM a te hibád, hanem a barátodé. Sajna-bajna, ezt most neki kell elvinnie, mert jelenleg ő áll a leginstabilabb lábakon. És hogy ebbe se köthessenek bele, el kell vinnetek orvoshoz, kelleni fog neki papír, hogy legközelebb őt se vonhassák felelősségre, ha olyan problémája van. Na meg a gyógyszereket se ártana szednie, mert ez... - int el füzetével a közben már mentők által ellátásban részesülő dagira. - ...ez nem ismétlődhet meg. - csóválja fejét közben, és visszanéz rájuk. - Viszont valami ideiglenes "ámenre" így is szükségünk lesz, mert mire bejuttok egy dokihoz, aki még lehet hetekig húzza majd a dolgot, addigra az ügy terítékre kerül és ha nincs papír, akkor... tudod... jön az erőszak. - húzogatta még mindig a száját Roman. - Szóval most azt fogjuk csinálni, hogy jó gyerekek módjára, megkérjük az egyik mentőst, hogy lássa el a karocskád. - pillantott Kazira. - Főleg, hogy lássák, milyen szakértelemmel végzem a dolgom és ne kezdjenek el utána gyanakodni, hogy csak úgy becsücsülünk a kocsiba és eltűnünk. Mert, hogy addig míg szépen beültetjük a két jómadarat a kocsiba, és ha szeretnél jönni, esetleg elmenekülni a kollégák kereszt kérdéseitől, akkor bevárhatunk téged is. Aztán mivel az én dokimat lecsukták kannibalizmusért, ezért egy másikhoz megyünk, aki úgyis fogadni fog, de azért vágjatok majd nagyon boci szemeket. És nem fenyítünk! - emeli fel ujját figyelmeztetőül Lambuborka felé, mert bár túl sok időt nem töltöttek el akkor, azért az leesett neki, hogy a szemöldök királynak igen nagy a pofája. - Mert az az ellenkezőjét fogja kihozni a dokiból és úgy elhajt minket, mint a picsa. Oké? Akkor ez így járható út? Én is szarban fogok tapicskolni miattatok, szóval, ha elbasszátok engem is megbasznak. De ha engem megbasznak, titeket is megbaszatlak, azontúl, amit majd tőlük kaptok. - mutogatott feléjük fenyegetően, meg persze olyan képpel, hogy alig lehetett volna komolyan venni. - Ami pedig az alkut illeti. Befogom hajtani, ne aggódj... - hunyorgott Lambinó felé, és várta, hogy végülis ki mit választ, hogy benne vannak-e, vagy inkább Lambert továbbra is elakarja vinni a balhét. Mert, hogy Roman egészen addig hajlandó volt totál bedobni magát, amíg én egy szemdörzsölés erejéig fel nem emelte a képem. Nem volt benne biztos, mert azóta nem találkoztunk, de azt a pletykát ő is hallotta, hogy rendbe szedték a képem. S még ha Kian is lettem volna, nos... Roman egyikünket sem bírta.
- Ó, hogy a büdös, kurva anyátok... - morgott halkan. - Meggondoltam magam. Faszom se fogja tartani a hátát a kis szarfaszú miatt. Kurvára rég a börtönben volna a helye. Te megúszod, mert helyes pofid van, és kinézem a másik kettő suttyóból, hogy kényszerítenek. - nézett Kazi felé, mentesítve a hazugságának bűne alól. Csak azért nem jött oda hozzám, hogy a szart is kitapossa belőlem, mert rendőrként illő volna valami modort mutatnia. Az meg, hogy nézne ki, hogy egy félalvó őrültet kezd el rugdosni, csak, azért mert korábban folyamatban okoztam neki az agyfaszt.

Bad vibrations

Life of sin and life of lies

Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy soha a büdös életbe nem kívántam még ennyire a kezembe egy üveg tequilát, egy doboz cigit, meg valami idegnyugtató porocskát, mint most, amikor a torkomban dobogó szívvel, égő szemekkel és az elkövetkezendő évek szopására készülve sétálok oda Cosihoz, meg az őt kihallgató rendőrhöz. Fizikai fájdalmat okoz hátrahagyni Vöröst, de ha ezen múlik, hogy megússza az elzárást, akkor bassza meg, veszek egy mély levegőt, és megteszem, amit szükséges, mert nem érdekel, hogy mikor, milyen helyzetben és feltételek mellett, ám számomra mindig is ő lesz az első. Nincs, nem is volt és nem is lesz senki a világon, aki annyit jelentene nekem, mint ő, szóval megvédem, ha a kibaszott életem is múlik rajta.
A szituációt mindenesetre drámaibbnak képzeltem, mint ami kerekedik belőle, mivelhogy a fakabát, akit az esethez küldtek – többek között –, nem más, mint az a rohadtul idegesítő pasas a múltból, akit biztosra vettem, hogy aznap lekapcsoltak a rendőrök velünk együtt. De nyilván nem ez történt, ha most itt illegeti magát az elbaszott jelmezében, vaagy már akkor is egy beépített fasz volt, és azért keveredtünk pont egy olyan benzinkútra, ahol már alapból a társai vártak minket. Lefosom a bokámat. Attól is egyébként, hogy pont arról a napról volt rémálma Rownak, most meg tessék, itt ez a majom, akihez eddig maximum homályos emlékek kötöttek egy mentő hátuljából.
- Anyád a Fütyike – robban ki belőlem első ösztönös reakcióként, főleg, hogy még Főni is ilyen jól szórakozik mellettem rajta. - Izé, Uram – teszem hozzá, mintha ezzel szépíthetnék bármit a beszólásomon. Aztán fenyegetően Cosira pillantok, hogy eszébe se jusson valaha így nevezni, mert ott lesz vége a barátságunknak, és Vörivel ellentétben őt még képen sem törölhetném érte. Ha pedig már Vöri, a következő momentumban felé siklik a tekintetem, szinkronban a fazonéval, akinek nem emlékszek a nevére, már, ha egyáltalán bemutatkozott annak idején. Összeszorul a szívem, ahogy látom ott a fal mentén kucorogni az ördögömet, és bassza meg, nehéz visszafognom magamat attól, hogy odarobogjak hozzá, és átölelve tartsam távol a világ minden ocsmányságától. Még akkor is, ha egy kis szeletet belőle éppen ő kínált fel az imént a nézőközönségének. De most másképp kell megvédenem, szóval maradok a helyemen, és úgy teszek, mint akit érdekel, hogy él-e vagy hal Bobalfasz.
- Jahm… nagy mázli – bólintok egy lassút Főni kijelentésére, mert mi a fasz? Azzal etette a palit, hogy mi voltunk a hős megmentők? Ó banyek, még ha így is lenne, ez a tag a büdös életben nem hinné ezt el nekünk, mert fogalmazzunk úgy, hogy annak idején elég nyomatékossá tettük a bemutatkozásunkat Rowannel. Faszom, most akkor kezdhetek Cosiért is aggódni. Istenem, sose lesz már vége a fostengernek?!
Aztán megkapjuk az ultimátumot zsernyák cimborától, és legalább olyan megszeppenten meg tanácstalanul nézek a kedvenc főnökömre, mint ő rám. Komolyan mondom, ez az este egyre rosszabb lesz... Idegesen kezdem tördelni az ujjaimat, néha pedig a szemöldökömet vakarászom, lázasan töprengve azon, hogy mit tegyek. Hinnünk kellene az exfüves beépített ügynök szavának, vagy csak ki akarja trükközni belőlünk az igazságot? Nem merek megmukkanni, Főnire hagyom a józan gondolatokat, mert ő biztos tud valami okosat mondani, nem?
Hát de. Zseniális, bár ezzel még nem leszünk kint a szarból. Nagyon nem. Pikkpakk el is száll a röpke megnyugvásom és büszkeségem, amit a frappáns beszólása felett éreztem, ahogy a karomat szorító mancsára pillantok, a következő magyarázata meg az előbbieknél is több pánikot hoz a lényemre. Picsába, picsába, picsába. Még én is látom rajta, hogy hazudik, nemhogy egy zsernyák, aki arra lett kiképezve, hogy álmából felverve is megmondja, melyik baromnak áll rosszul a szeme. Szóval elég hamar elkötelezem magamat a féligazság kiköhögése mellett, amin tovább erősít Cosi csöndes kérlelése. Ő semmiről sem tehet, maximum arról, hogy volt olyan lökött, hogy engem vegyen fel futárnak az éttermébe. Előszedem hát a megnyugtató képemet, amivel Rowant is igyekeztem biztosítani afelől, hogy minden rendben lesz.
- Ne félj, nem zárnak téged sehová. Mert senki sem akar egy ártatlan, gazdag feleséget bezárni egy büdös cellába, ugye? - emelem meg az egyik szemöldökömet a zsarura, nem mintha alkupozícióban lehetnék, de hátha a pénz emlegetése jobb belátásra téríti Főnit illetően. - Nézd, az egész az én saram – kezdek bele a korábban kieszelt sztoriba, a kéréséhez hűen jóval halkabban, mint ahogy normálisan beszélnék. Azért a biztonság kedvéért még vetek egy pillantást a mellettem ácsorgó Topmodellemre, némán üzenve felé, nehogy butaságot csináljon, aztán veszek egy nagy levegőt, és folytatom a szövegelést. - Boby, amióta itt dolgozok, az agyamra megy. Egy utolsó görcs, egy seggfej, aki csak azért baszakszik, mert nem tetszik neki a képem. Ezt Vörösnek is emlegettem – bökök az állammal a falnál szendergő báránykám felé, újfent megszakadó szívvel. - Neki van valami izéje, mentális szarsága, öröklődik, vagy mi a szar, mert a lányának is van – baszd meg Lambert, miért nem mondod már el azt is, hogy hányas alsót hord… - Röviden és tömören felbujtottam, neki meg elkattant az agya, és hát jah, ez lett belőle. De nem tehet róla, az egész az én hibám, én kényszerítettem rá – magyarázom szakadatlanul, teljes meggyőződéssel. Mert valahol el is hiszem, hogy én basztam el a dolgokat azzal, hogy nem figyeltem oda jobban Rowra. - Nézd, nem kerülhet börtönbe, csak pihenésre van szüksége meg ilyenek. Ha valakit elő akarsz szedni, akkor tessék – nyújtom ki felé a csuklóimat, hogy hajrá, kattanjon az a bilincs. Essünk túl rajta. - Ha kell, valami szaros alkuba is belemegyek, csak maradjon ki ő és a Főnököm a témából – teszem hozzá, mert egy alku mindig kisegít a szarból, nem? Nagyon remélem, ahogyan azt is, ha beeszi a dolgot a fakabátunk, akkor Cosette legalább hív egy taxit Répacukornak, hogy épségben hazaérjen, és ne az utcán töltse az éjszakát.

zene: Free animal xx credit: •

Amikor arról beszélek, hogy szeretem a kalandokat, meg, hogy vonzónak találom a Lamberthez hasonló alakokat, egyáltalán nem arra gondolok, hogy valami olyasmi vágyaim lennének, amiket azóta élünk meg, hogy a kedvenc futárom pasija felbukkant. Az még mondjuk nem is akkora tragédia, hogy mindenkit elűzött az éttermemből, de az már nagyonis, ami utána történik és nagyon úgy tűnik, hogy az esténk nagyon hosszúra fog nyúlni. Soha életembe nem láttam még ennyire agresszív embert, mint Rowan...mármint nyílván láttam verekedő egyéneket, de az, hogy szó szerint leharapja majdnem a Boby fülét... hát egészen biztos, hogy nagyon sok álmatlan éjjszakám lesz a ma este történtek miatt. Talán kicsit túlzás nőverőként emlegetnem azt a külsőleg aranyos, mégis nagyon ördögies vörös hajú hős szerelmest, de nem tudom leplezni a haragomat, meg azt, hogy sértve érzem magam amiatt, hogy feltaszított. Meglehet, hogy nem szándékosan, viszont még mindig úgy gondolom, hogy valami nem normális dolog történt. Úgy értem, ha valaki elméje ép, akkor az tud külömbséget tenni jó és rossz között. Szerencsétlen Bobynak pedig csak annyi volt a bűne, hogy kísértette a saját sorsát, de mégsem gondolom, hogy megérdemelte volna mindazt, amit kapott. Hisz az már messziről is látszik róla, hogy csak a szája nagy...egy védekezni képtelen embert, hogyan lehet ájulásig rúgdosni? Egy hatalmas sóhajjal könyvelem el magamban, hogy Lambertnek bizony esze ágában sincs beismerni még mindig azt, hogy bármi baja is lenne a szerelmének. Olyan, mintha saját magában is tagadná mindazt, ami egyértelmű. Na nem mintha tudnám, hogy egyébként milyen a kapcsolatuk, sajnos nem sikerült olyan túl sok információt kihúznom belőle, de az még nekem is feltűnt, hogy sok minden meglepi a másik viselkedésével kapcsolatban, ebből pedig arra merek következtetni, hogy Rowan talán ennyire mégsem volt őrült mindig... Inkább vissza is nyelem a belőlem ki kívánkozó szavakat, mert eszem ágában sincs megbántani Lambertet, már azt hiszem, hogy épp elég baj van a fején. Kezdve a szirénázó rendőröktől az őrült szerelméig. Ó te jó ég! Hogy a fenébe mászunk ki ebből? Kissé értetlenül nézem, ahogyan majdnem egymásnak esnek, mintha nem lenne már így is épp elég baj az, ami Bobyval történt. Így, hogy eltereljem a gondolataimat mindenről, megpróbálom ismét csak a sebesült alkalmazottammal foglalkozni, aki már nem is igazán reagál a szavaimra sem. Legbelül pedig csak imádkozok - még akkor is, ha egyáltalán nem hiszek az istenekben -, hogy életben maradjon. Nem csak azért, mert amúgy egészen jó barátom - a furcsaságait leszámítva is -, de azt hiszem, hogy sem a Lambertnek, sem pedig a másik fejére nem hiányozna az, hogy bárkire is rá lehessen mondani a gyilkos jelzőt. Ráadásul mindez épp az én éttermem előtt történik, egy csomó szemtanú láttára. Pechemre pedig a kiérkező rendőrökből az egyik épp tőlem próbálja megtudni, hogy mi történt, én pedig fejben hiába döntöttem el, hogy mindent el mondok majd szépen, hogy bűnhődjön a tettes, de ahogyan Lambert és Rowan felé pillantok, valahogyan nem sikerül őszintének lennem. Harag ide vagy oda, de elég közel sikerült kerülnünk egymáshoz a futárommal ahhoz, hogy a barátomnak tekintsem, és sosem tudnék ártanék neki. Már pedig az fájna, ha bemártanám a szerelmét. Hiába igyekszem a lehető legmagabiztosabbnak mutatni magam miközben kitalálom életem legnagyobb hazugságát, valahogy látom a fickón, hogy kételkedik a szavaimban. Így már én is kezdek abban, hogy valóban megéri-e hazudnom, hogy ártatlanul én magam is bele keveredjek még jobban ebbe az egész kényes helyzetbe. Bárcsak valahol kiképeztek volna arra is, hogy hogyan kell félre vezetni a rendőröket. Kicsit félve kezdek bólogatni, mert most már nem hátrálhatok ki az a történet elől, amit megpróbáltam be adni az imént. Mégis ha bele gondolok abba, hogy gyanusítottként fognak kezelni, ha a kamerákat vissza nézve kiderül, hogy hazudok... Na és mi van akkor, ha Ő kamuzik? A rendőrök szoktak ilyen olyan trükköket bevetni azért, hogy kiszedjék a bűnözőkből az igazat... Talán nem is történt olyan nagy baj, hogy a kamerákat kelljen nézniük és megpróbál rá szedni ezzel a trükkel. Ha meg nem... hát legalább megpróbáltam. Nem mintha sok kedvem lenni a rendőrségen ücsörögni. Gondolom azért börtönbe csak nem zárnának...mert itt én is csak egy áldozat vagyok. De tényleg.
- Ha mindenképp vissza nézik a kamerákat, akkor mi értelme engem itt fent tartani? Úgy értem, ha semmit sem jelent mindaz amit mondok, akkor... - az a szépsége annak, ha az ember nő, hogy megengedheti magának azt, hogy megsértődjön, én meg most épp úgy is kezdek vsielkedni, mint aki vérig van sértve, mert nem hisznek a szavának. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet, amikor Lambert hírtelen mellettünk terem, mert egy kicsit megnyugtat az, hogy nem kell egyedül bizonygatnom a magam igazát. Bár mivel nem volt lehetőségünk átbeszélni, hogy ki és mit mondjon, így csak reménykedek abban, hogy nem áll szándékában véletlenül sem az, hogy színt valljon. Nem mintha kinézném belőle, hogy képes lenne bajba sodorni a szerelmét, aki hármunk közül a legnagyobb bűnös, mégis Ő lapít a legjobban. Mondjuk a korábbi viselkedését elnézve, talán épp az is a legjobb, ha inkább csendben marad, mert még csak az hiányzik, hogy a rendőröktől is kezdjen kést kéregetni, mert épp olyan kedve van, hogy valakit mindenképp megöljön. Meglepetten és értetlenül nézem, ahogyan Lambi és a rendőr egymást felismerve szőrnyűlködnek, egyértelműen ráébredve arra, hogy ismerik egymást. Azt pedig nem is igazán tudnám megmondani, hogy ez éppen jó vagy rossz lehet a számunkra. Mármint nem tűnik úgy a reakciójukból, mintha valami puszi pajtások lennének. De, hogy Fütyike? Nem is bírom ki, hogy ne vigyorogjak gúnyosan rá Lambertre, mert esküszöm ez a beceneve még azoknál is jobb, mint amiket Rowan aggatott rá. Nem mintha a jelenlegi helyzetünkben megengedhetnénk magunknak a jó kedvet.
- Iiigen. Nagy mázlija volt, hogy segítettetek rajta. - nézek hol rá, hol a rendőrre, majd mégis vissza a kedvenc futáromra, bízva abban, hogy leesik neki, hogy nem a valóságot adtam be az imént a minket faggató férfinak, és tartani fogja magát ehhez. Bár nem mintha nagyon hiteles lettem volna a hazugságommal, mert a rendőr ismét megpróbálkozik a sarokba szorítási módszerével, és még mindig nem tudom, hogy kamuzik-e, vagy tényleg megtenné, amit mond, de kicsit nagyobb bátorság a számomra az, hogy Lambi is itt van velem. Persze attól én még mindig nem tudom, hogy most az igazsággal vagy hazugsággal járnánk a legjobban. Ha mindent el mondunk, akkor Rowan valószínűleg börtönbe kerülhet... azt hiszem. Ha meg hazudunk, akkor mindannyian ott végezhetnénk. De én miért? Azt sem tudom, hogy hogyan néz ki egyáltalán egy olyan zárka.
- Lamb? - nézek megint felé kicsit megszeppenve, mert basszus most mit kéne mondanom? - Öhm... bocsánat, de...nekem úgy tűnik, hogy mindegy lesz mit mondunk mindenképp úgy fog ez történni, hogy mi húzzuk a rövidebbet. Legtöbbször a rendőrök vissza élnek a hatalmukkal. Nem vagyunk valami bűnözők, csak épp....rosszkor voltunk rossz helyen. Vagyis inkább Bobby nem volt jó helyen épp. - kifújom magamból a levegőt miután mindent egyetlen egy szusszal mondok ki magamból és igyekszem tartani a magabiztosságomat és hű maradni a korábbi mesémhez, mert tényéleg képtelen lennék elárulni mindazt, ami történt. Közben azért óvatosan megszorítom a Lambi karját, és bízok abban, hogy Ő tényleg tudja, hogy mit kell tenni ilyenkor. Mivel, hogy volt már dolga rendőrökkel és úgy tűnt ezt az embert is ismeri, hátha jobban ki tudja magyarázni a helyzetet. Ha meg nem... hát még mindig elő hozakodhatok a gazdagságommal - vagyis a férjemével inkább -, ezt a kártyám, bármikor kijátszhatom. A férjem szerint nincs olyan ember, akit ne lehetne megvásárolni.... És habár én nem szoktam ezt az elvet követni, de... a szükség törvényt bont.
- Az előbb épp azt meséltem el, hogy... szóval, hogy Te és öhm... Ő... - bökök Rowan felé, majd segélykérően vizslatom tovább Lambit. - Szóval, hogy Ti segítettetek Bobynak, akit valakik megtámadtak. Elmondanád Te is, hogy ez így volt? - idegesen trappolok egy helyben, még mindig szorítva azért a karját, mert nem tehetek róla, de tényleg félek attól, hogy be fognak majd zárni valahová. - Légyszi...nem akarom, hogy bezárjon oda, ahová mondta. - egy kicsit közelebb hajolok a futáromhoz és a fülébe súgom a szavaimat, bár azt hiszem, hogy azt anélkül is sejthetné rólam, hogy nem bírnám elviselni még egyetlen éjszakára sem, ha bárhová is bedugnának. Csak egy barátom pasiját próbálom épp védeni. Mióta bűn ez?      

Ha most valaki megkérdezné, miért jöttem ide éjnek évadján, nem tudnám megmondani, legalábbis őszintén biztos nem, helyette hablatyolnék valami féligazságot. Mármint, amit annak gondolnék. De jelen pillanatban azt sem tudnám felidézni, hogy miért akartam egy béna Van Gogh másolatot Bobinskyból. Csak azt tudom, hogy köze van Lamberthez és, hogy akárhányszor a vérző fickóra téved tekintetem - ami lévén, hogy elég hangos ő, nem is olyan ritka - elfog egy gusztustalan gyűlölet. Képtelenség most ennyi mindent észben tartani és fogadni azokat, amik eztán jönnek, ezért inkább abban a minutumban el is eresztem őket két kézzel és hagyom, hogy feledésbe merüljenek, miközben próbálom tartani a fonalat a jelen idővel. Az pedig bőven előbbre valóbb, hogy Lambingó haragszik rám, mint, hogy én haragszom arra a röfögő valamire a földön. Én a falnak koccanva vettem végül vissza mindenből, amit eddig produkáltam, el-el pillantva a félájult vagy teljesen kába dagi felé és Kazi felé, aki láthatóan nem csupán zavarodottan konstatálta a helyzetet - mint, ahogy én sem értettem mi folyik itt és ki kivel van -, de még tartott is tőlem. A butaságom okozta bűntudat mardosott, mint egy új otthonba kerülő kis kutyát, aki nem érti, hogy miért állják körbe az emberek, karba tett kezekkel, megrovó tekintettel és egyik lábukkal dobogva, miközben csak azt tette, amit a ketrecében is mindig. A kellős közepébe szart. Számomra teljesen világos volt, hogy megvédem azt, akit szeretek, aki nekem mindenem, mégis az öklétől sajog a fél fejem és néz rám úgy Kazi, mintha megöltem volna valakit. Egy ölelés nem tesz jóvá semmit, de hirtelenjében nincs más, amit nyújthatnék, tekintve, hogy odabent már kipakoltam a zsebeim. De örülhetek, ha Kazi esetében nem éppen az ellenkezőjét érem el, így csak hamar visszavonulót fújva bújok újra Lambandita ölelésébe, és persze nyakába, mert ugyan a hangok nem csitulnak, sőt, mintha még élesedne és hangosodna is a sziréna hangja, de az illata és a vállába bújt sötét felér egy sűrű ködfelhővel, ami eltudja nyomni a kellemetlen dolgokat, ha kellően belemerülök. Már pedig sikerül, pláne, ahogy karjai körém fonódnak, nem óvatoskodva szorítva, ami pont ettől olyan jóérzés, mint, amikor egy szakadék fölött lógsz, és valaki irdatlan erősen, tán még körmeivel is a húsodba vájva tart. Fáj, mint a rossebb, vérezhet is, de az istenért, el ne engedj, különben tuti lezuhanok. Na már, most ennyire nem volt brutális a helyzet, de az biztos, hogy elsőre nem tudtam volna kimozdulni a szorításból. Nem mintha akarnék.
Már a szívem se kalapált úgy, megverni sem akartam senkit, nem, hogy kivéreztetni. Legszívesebben ebben a pózban, a járdára szegezett tekintetemmel sántikáltunk volna hazáig, hogy aztán így az ágyba esve, aludjunk egy nagyot és eszünkbe se jusson másnap ez a borzalom. Ő is fáradt, én is az vagyok. Késő van már, aludnunk kéne. Ennek gondolata pedig csak megerősödni látszik, ahogy megszólalva lassan elereszt, ami nekem kicsit nehezebben megy, de tudom, hogy oka van ennek. Bár a szemeiben megcsillanó, de még bátran a lecsorgás ellen harcoló könnyeit látva már-már fizikai fájdalmat érzek, hogy mindezt biztosan én okoztam. Lambogár szinte sosem mutat érzelmeket, sírni pedig igazán még tán nem is láttam - vagy csak ezt mondogatom magamnak -, de az ilyen pillanatok felérnek egy késsel a gyomromban. Azért ha már valaki odáig feszegette a határait, ahol már ő sem bírja tartani magát nyilvános helyen... Szégyelld magad Rowan... Ösztönösen nyelek pár nagyobbat, miközben beszél, hogy a nem létező számban lévő nyálammal együtt lenyeljem a háborúba induló saját könnyeim, miközben bele-bele nézve szemébe próbálok más pontot keresni arcán, mert akaratlan is állandóan azt nézem, mikor csordul ki az első könnycseppje. Persze közben nem is engedem el teljesen, mert ha nem is szorítom magamhoz, hosszú kezeimmel még mindig legalább a felsőjének szélei markolászom derekánál kicsit feljebb, tartva tőle, hogy elválasztanak tőle, mint, ahogy anno a mentő is tette.
Magam sem tudom, de bíztató szavai legbelül pont az ellenkező hatást érik el. Össze is szorítom fogaim, ahogy ismételgetem magamban, hogy minden rendben lesz, csak az ő hangjával. De jobban rászorítok felsőjére, amit ugyan ő maximum csak abból érezhet, hogy kicsit jobban húzni kezdem az anyagot. Megkérdezném, hogy haragszik e rám, mert tudom, de úgy is letagadná. Hogy feladna? Nem, arra maximum az a kutyazabáló volna képes, de abban még mindig nem vagyok biztos, hogy minden rendben lesz. A mosolya sem őszinte, mondjuk... mit is várok... Nekem sem futja egy pillanatnyi száj rándulásnál többre, miközben bizonytalanul bólogatni kezdek. De ruháját szorító kezeim, még így is neki kell leszakítania, mégha addigra már nem is szándékszom kilyukasztani az anyagot a körmeimmel. Utána is csak úgy nézek utána, mintha egy lassított film jelenet volna, s mintha abban a filmben én volnék a kutya, akit kitesz a semmibe gazdája, megígérve neki, hogy minden rendben lesz. De tudom, hogy Lambarnacukor nem hagyna megdögleni. Anno sem tette, mikor még csak sunyin, félve stirőltük a másik seggét, ma meg már... azt hiszem mindkettőnk függője a másiknak. Én biztosan. Sztereóban zúgott a fejem a mondatától és az enyémtől, az attól való rettegéstől, hogy megint elválasztanak egymástól. Megpróbáltam letörölni félkézzel - pontosabban ruhám ujjával - a pofámon lévő vért és sós ketchupot, de gyenge egy próbálkozás volt csupán, nem is nagyon szándékoztam megerőltetni magam, mert ahhoz is túl fáradtnak éreztem a lényem, hogy állva maradjak. Ezért kábákat pislogva, ismét a falnak dőlve csúsztam le a koszba, felhúzva lábaim, hogy azokon fonjam karba kezeim és oldalt hajtva rá képem, szépen behunyjam szemeim, miközben azt ismételgettem magamban: El ne aludj.
A történtek ellenére és a mi pánikunkhoz képest, Roman szokásához híven alig félvállról véve a balhét igyekezett dolgozni. Elsősorban persze intézni a sérülteket, s mivel, hogy a ducihoz szólni sem lehetett, plusz a kettő másik fakabát már dolgozott az ügyön a kiérkező mentőkkel, ő a Kazit vettem kezelésbe. Na nem úúúúgy... Bár sokszor félreértették nagy gondoskodását - pláne, hogy nyílt titok volt mekkora baszógép -, de a fiatalabbakkal, nőkkel és gyerekekkel alapvetően mindig is empatikusabb volt, pláne, ha látványosan áldozatai voltak a nagy hececárénak. Na meg hát az sem utolsó, hogy 5-ből 4 kölykét elvették tőle az exneje rokonai bírósági úton, egyik lánya pedig nem olyan rég gyilkosság áldozata lett, így hát muszáj volt valakiken kiélnie azt, amit bár háta közepére sem kívánt volna, már megszokássá vált. Nem véletlenül kezdi két mondattal később Kazit. Persze kamugépeket nevelve nem esik nehezére egyből gyanakodni, egyik szemöldökét fel is vonva, ahogy a történetet hallgatva, eltekint a másik sérült felé, majd felénk. Utóbbi biztosan csak lopva történik, mert neki fel sem tűnik hirtelen se Lamb, amúgy totál ugyanolyan kölyökkori pofázmánya, se az én, bár már nem szétszabdalt, de ismerős képem. A rendőr bácsi elpillant a mutatott irányba is, de már az első mondatnál erőteljesen kételkedik a leányzó szavaiban, csak éppen az nem tiszta még a számára, hogy kit próbál védeni és miért. Nem is kezd jegyzetelni, pedig elővette már a kis füzetét és tollacskáját, ami kötelezően kéznél kell, hogy legyen, hogy a fánk zabáló odúban legyen miből dolgozni, de írás helyett csak a jegyzet rugós részét kocogtatta az íróeszközzel.
- Aham... - fejezte ki magát Hemlock, de a hangsúlya árulkodóbb volt, mint maga a válasza. Nem volt dühös, még csak ideges sem, csupán próbálta így vagy úgy, de megoldani az ügyet, hogy valaki jól vagy rosszul járjon, de járjon valahogy, hogy ő elmondhassa, hogy elvégezte a dolgát. Egy ideig morfondírozott, ciccentett is tán egyet, majd az üres füzetéről felpillantott ismét a kislányra.
- Ez az utca, tele van fasza kis helyekkel, amiknek futja jó minőségű kamerákra, amiknek, ha akarom, ha nem, le kell kérnem a felvételeit, mert így is egy rakat papír munka lesz majd még külön velük, hát még ha esetleg kiderül, hogy az egyik szemtanú félrevezette a rend őreit, ami nem kis gondot okoznak az akkor már gyanúsítottként kezelt személynek is, szóval... Biztos vagy benne, hogy így történtek a dolgok? - kérdezett rá ismét, inkább úgy, mint egy apa, akit már órákkal a gyerkőc hazaérkezte előtt felhívott az igazgató, hogy a gyerek egyest kapott, de ő ezt most a lányától akarja hallani, semmint egy vérbeli rossz zsaru, aki megszorongatással próbálja rávenni a szemtanút arra, amire... tulajdonképpen akarja. Már épp bevetné a türelmes és védelmező tigris pillantását, mikor a szeme sarkából közeledő Lambubu megzavarja, amire oda is tekint.
- Én. - jelenti ki magabiztosan, bár maga sem tudja mire fel, de ha nem is azonnal, egy fél percen belül neki is összeugranak szemöldökei, ahogy ismerőssé válik a közeledő pofa. Fejében hamar beugrik a kép, és Lambert képe, valamivel kócosabban, és minimum egy kiló kosszal a fején. Be is ugrik neki, ahogy ott macsóskodott a kis tök mag, aki láthatóan, most sem esett túlzásba a növést illetően.
- Mih a picsah...? - ült ki arcára egy egyre szélesedő vigyor, ahogy biztosabbá vált, hogy igen, bizony ő lesz az. Nem váltunk el túl szépen, de ezt magának is köszönhette.
- Jézusom... Fütyike? - és végül a becenév is beugrik neki, pedig sok utca kölyökkel volt dolga, de olyanokkal egyszer sem, akik nem csak, hogy lehúzták a füves fejét, de még zsarukkal is kipótolták a napját. Roman üres kobakjában azért felmerül a kérdés, hogy a bús picsába élte túl eddig Lambert, ha már akkor is olyan kis ugatós, de nem harapós kutyus volt, és akkor eszébe jut, hogy az még hagyján, de még csak egyedül sem volt, és lássuk be, nem én védtem az ő seggét. Újra összevonja szemöldökeit, ahogy Lambikó mögé sandít, valahol az alvó rám, és bár én is ismerőssé válok neki, hála Lambugri múltba vissza repítő cukker pofikájának, engem is inkább oda tesz, semmint a jelenben lévő cirkuszi mutatványos helyére. Pedig akkor biztos gond nélkül pofán lőne. Na meg hát az én kis kokain medvém eléggé eltereli figyelmét a kamu aggodalmával, meg úgy pusztán a jelenlétével. Megütné, mert úgy véli megérdemelné, dehát kölyök is volt, meg csövi is, plusz ő sem használta az eszét, így nem volna annyira jogos a dolog. Abban pedig mostmár teljesen biztos, ha csak Kazi azóta be nem vallotta a dolgot, hogy a sztori totál más, mint, amit ő kapott az előbb. Aztán lehet, hogy félreismerte a kis szarosokat, és azóta nagy és becsületre méltó felnőttek lettek. Na jó, a nagy az túlzás Lambika esetében, de nem is az a lényeg, hogy Roman bácsinak tetszen.
- Na jól van, fiatalok, elmondom mi lesz... - kezdett bele, de persze megvárva, míg esetleg Kazi választ ad Lambambi kérdésére, vagy ha nem, akkor ő legyinti le, hogy "Túl hát!". - Szépen ideálltok elém mindketten, és valamivel kisebb hangerőn, mint amennyire meghallhatnák a kollégák, eláruljátok mi a fasz folyik itt. Én feldolgozom és meglátom mi volna a helyes döntés. De! - emeli fel egyik mutató ujját. - Előre szólok! Ha valaki hazudik, és kiszúrom, mert kifogom, tutira mindenki az őrsön fog csicsikálni és a tumultus miatt, fiúk, lányok és kettyósok közös ketrecébe lesztek dugva. - figyelmeztette a két jó madarat.

Bad vibrations

Life of sin and life of lies

Amíg a nyakamnál szuszog a vörös kandúrom, egy pillanatra el is hiszem, hogy minden rendben lesz. Csak egy kis bökkenő volt ez az egész, a lányával kapcsolatos idegbaszó dolgok felbugyogása, vagy éppen a hülye altató, amit tegnap az italába kevertem. Talán én basztam el, talán tényleg a stressz hozta ki belőle az agyalágyultságot, de bármi is legyen, ezek mind kézzelfogható és kezelhető dolgok. Némán megígérem magamban, hogy többet nem sunnyogok a háta mögött gyógyszerekkel, hogy aludjon végre, és a feszültségét is fasz tudja, levezetjük valahogy. Elviszem lövöldözni vagy akármi. Igen, ez jó terv. Lenne.
De Boba Fett nem tudja befogni a hátunk mögött, és bár én magasról leszarom már, hogy mit kiabál és mivel fenyeget, mert Rowan karjaiban csillapodnak az én légvételeim is, a lehiggadásommal egyedül maradok. Ahogy tehetetlenül és döbbenten a felpaprikázott Vöröske után nézek, azt kívánom, hogy bárcsak maradtam volna ma otthon, és foglalkoztam volna inkább vele, vagy lettem volna óvatosabb a munkahelyemmel. Ez a gondolatmenet persze tovább eteti az idegességemet, elvégre a tököm se szokott utólag bánkódni a dolgokon. Az egyetlen, amit valaha is megbántam az életemben, az a kukoricazabálós munka volt, ami végül börtönbe juttatott, de ezen kívül? Nem szoktam túllihegni a tetteim következményét. Most valahogy mégis rosszul érzem magamat, pedig józanul végiggondolva kurvára mindegy lett volna, mit teszek, hiszen Row már egy ideje furcsán viselkedett. Picsába.
Nincs mit tenni, megpróbálom menteni a menthetőt, és amíg ő a kamerázó emberekkel perlekedik – el se jut az agyamig, hogy a telefonok mekkora szarba keverhetnek minket –, én Cosihoz sietek, ugyanis őt is letarolja a hurrikán, amit Rowan Millsnek hívnak. Nem kell ahhoz brit tudósnak lenni, hogy rájöjjek, mekkora faszságot kérdeztem tőle is, főleg tudva, hogy ami nekem egy átlagos nap, az nála az extrém elfoglaltságokat súrolja. És ez a mai este még nekem se átlagos… Szóval jobb híján felsegítem, sebtében végigfutva az alakját a tekintetemmel, de a karján csúfoskodó sérülést leszámítva úgy ítélem, hogy egyben fog maradni.
- Francba… - bukik elő belőlem a kérdéseit hallva, mert hát… jogos mindkettő. Mondjuk a nőveréstől szerintem elég messze áll az, ami történt, de nem vagyok akkora kretén, hogy ezt még szerencsétlen Főni orrára kössem. Szerintem így is elkönyvelt már minket elmebeteg idiótáknak, és azon morfondírozik, hova is tette a szerződésemet, hogy széttéphesse. - Nem… Nem tudom mit gondoljak – vallom meg őszintén, bár ha nem Cosival beszélnék most, dühödten tartanám magamat a korábbi meglátásomhoz, mert nem akarnám kielemezgetni senkinek a veszett tigrisemet. De valamiért úgy érzem, hogy őt megilleti az igazság. El is fog egy momentumra a vívódás, hogy mellette maradjak-e, védve a továbbiaktól, vagy üssek némi értelmet Row kobakjába, ám hamar rájövök, hogy ez nem is kérdéses. Valakinek helyre kell tennie Vöröst, és az inkább én legyek, mint bárki más. Ő is megtenné velem, ha elpattanna az utolsó józan cérnaszál is az agyamban.
Nekifeszülök hát, és látom az eddig teljesen elborult vonásain, hogy sikerült kizökkentenem a váratlan közbelépésemmel. Nem szívesen ütném le, mert ha lehet, én sem akarom őt bántani, és most még csak meg sem bántott semmivel, de ha ez kell ahhoz, hogy lecsihadjon végre, hát az én ökleimen nem fog múlni. Nem hátrálok el, ahogy összeszedve magát nekem iramodik, hanem mérgesen lendülök felé én is. Általában kocsikkal szokás ezt játszani, megnézni, hogy ki fosik be előbb, és tér ki az elkerülhetetlennek vélt ütközés elől, de most csak mi ketten vagyunk. És csekély megnyugvásomra Rowan az, aki végül a falig hátrál, megadva magát a dühömnek. Leszökik a mellkasomról egy apró szusszanás, mert ez azt jelenti, hogy még nem kattant meg teljesen. Ugye?
Persze, amilyen a mi szerencsénk, hiába oldódik meg végre a szituáció, a fostenger újabb hulláma csap le ránk a felszólaló szirénák formájában, és ezen a ponton kiszökik belőlem minden magabiztosság vagy harci szellem, mert tudom, hogy nyakig érő szarba kerültünk. Az esetek többségében nem én szoktam pánikba esni, amikor a hülyeségeinkkel beletenyerelünk valami megoldhatatlannak vélt baromságba, de ez a helyzet most rohadtul más. Szinte már látom magam előtt, ahogy bilincsbe verve rángatják be egy rendőrautóba Rowot, engem meg egy másikba, mert nem fogom magára hagyni, közben pedig a lehetetlennel küzdve kiabálunk egymásért. Cosette a háttérben a pisze orrára húzódó fintorral nézné mindezt végig, Bobby meg, ha még eszmélténél van, hálát adna az égnek, hogy minden kívánsága teljesült. Egy pillanatra ismét sárga kezeslábasban találom magamat, szűk, levegőtlen és sötét cellában, és nem is tudom, mikor lépek odébb Vöröstől, vagy enged el a fel sem fogott öleléséből, hogy Főni pillantását felkeresve kutassak valamiféle kibúvó után. De nincsen.
- Bassza meg… - motyogom magam elé, amint újból Vöri vállának préselődik az arcom, noha ez alkalommal végre sikerül eljutnia az agyamig, hogy átölelt. Szinte rögtön a dereka köré fonódnak a karjaim, olyan erősen szorítva őt, mintha nem lenne holnap. Talán nem is lesz. Bassza meg, bassza meg, bassza meg. Tehetetlenül nézem végig, ahogy felvonul egy mentő- és néhány rendőrautó is, aztán, ahogy az egyik fakabát egyenesen Cosihoz sétál, feltételezem kikérdezni az esetről. Észreveszem, amikor Főni felénk néz, de lesütöm a szemeimet, mert mit üzenhetnék neki? Tudom, hogy nem egy alja bűnöző, mint mi, és még csak el sem várnám tőle, hogy tartsa értünk a hátát. Megvan a saját élete, amit szintén egy mély gödörből épített magának, szóval rohadtul meg tudnám érteni, ha egyből ránk bökne az ujjával. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy végig is akarom nézni. Ehelyett asszem megint működésbe lép az agyam, és elkezd zakatolni azon, hogyan hárítsam el ezt a kibaszott katasztrófát anélkül, hogy minden összeomlana körülöttünk. Valahogy megint a javító jut eszembe, amikor a Vörösöm baromságáért is én nyeltem a békát.
- Hé… - szólalok meg csöndesen, visszapislogva azokat a kurva áruló cseppeket, amelyek a szemeimet kezdik égetni. Közben kicsit odébb húzódok Rowtól, hogy felnézhessek rá, és az egyik kezemet magunk közé emelve megsimíthassam az arcát. - Minden rendben lesz, oké? Egy büdös szót se szólj, elintézem ezt. Ígérd meg, hogy befogod a szádat egyszer az életben, jó? - halovány mosollyal várom, hogy így tegyen, aztán megpaskolom a pofiját, és kibontakozok a karjai közül. Nem a legzseniálisabb terv, ami az eszembe jutott, de egy próbát megér. Megmondom, hogy én bujtottam fel a mentálisan labilis – bárcsak emlékeznék Lola diagnózisára – páromat, mert tele lett a tököm Bobbyval, csak éppenséggel kicsúszott a kezeim közül az irányítás. Legrosszabb esetben bekerül valami klinikára, ahol kap gyógyszereket, aztán eleresztik, végtére nem tehetett az állapotáról, én meg leülöm a maradék éveimet meg még néhány ráadást. Ki fogjuk bírni. Sőt, ha beköpöm a mexikói faszokat, még ennél is kevesebbel megússzuk.
Felszívom magamat, miközben Cosi és a rendőr felé sétálok, éppen elcsípve a főnököm utolsó mondatát. Zavarodottan nézek rá, és ha már azt hittem volna, hogy sikerült újraindítani az agyamat, hát most megint kisül, mert ezzel borult a tervem. Fogalmam sincs, mit mondhatott a zsernyáknak, de van egy olyan sanda balsejtelmem, hogy nem az igazat. Ami őszintén szólva furcsa… hálával tölt el, mégis feszült leszek, elvégre most nem köphetem oda, hogy hazudott. Már csak az kéne, hogy a kelleténél nagyobb szarba keverjük őt is. És ha mindez nem lenne elég? Ahogy minden bizonnyal felém fordul az érkezésemre a disznó, kis híján leesik az állam is.
- Te?! - robban ki belőlem elképedve. Rég volt már, amikor legutoljára láttam, és azóta jó néhány ránccal több lett a képén, de sosem tudnám elfelejteni azt a flegma, nagyokos pofáját. Jézusom, most vagy nagyon megszívjuk, mert nem éppen előnyösen váltunk el egymástól, vagy a végén még megússzuk minden további nélkül ezt az egész malőrt. - Öhm, túléli Bobby? - fordulok aztán Cosihoz, előszedve a legérdeklődőbb felemet. Tulajdonképpen magasról teszek rá, magának köszönhet mindent, de jól néz ki, ha előadom a figyelmességet. Közben azért hátranézek Vörösre is, remélve, hogy tartja magát, és nem kezd újabb jelenetbe.

zene: Free animal xx credit: •

Megrántom a vállam a Lambi újabb magyarázata miatt, és bár nem vagyok pszichológus, hogy értsek ennél jobban is a témához, viszont mégis azt gondolom, hogy a kedvenc futárom még saját magának sem akarja beismerni, hogy sokkal nagyobb gond lehet a szerelme fejével, mint azt gondolná. Én az Ő helyében semmiképp sem söpörném ezt a furcsa viselkedést a szőnyeg alá, de mivel nem az én dolgom így inkább nem is fírtatom ezt tovább. Neki kell gyakrabban elviselnie, és nem nekem. Mert gondolom azért minden este nem fog ide jönni jeleneteket rendezni, csak azért, mert nem tud aludni és hülyeségekete álmodik. Ráadásul maradékot eszik. Pont itt? Úgy értem, ha mondaná, hogy éhes, akkor kaphatna a friss ételből is, mert nem vagyok lelketlen, és akármennyire is haragszok, azért egyetlen éhezőt sem hagynék magára. Megenni egy idegen megmaradt ételét undorító, és számomra visszataszító. Mégsem az a legnagyobb problémánk, hogy pillanatok alatt rontotta el mindannyiunk estéjét a Lambert vörös hajú bálványa, hanem sokkal inkább az, hogy Bobby képtelen befogni a száját és így a baj újabb bajokat szül. Azt még mondjuk megértem, hogy Lambertnek el fogyott a türelme, hiszen Bobby mindig minden alkalmat megragadva próbált neki keresztbe tenni, amióta csak itt van köztünk, de úgy gondolom, hogy éppen elég lett volna annyi, amennyit kapott, feleslegesnek tartom azt, hogy Rowan is bele szóljon... ráadásul úgy, ahogyan. Bár nem tudom, hogy milyen lehet az alaptermészete, de senki ne merje nekem azt állítani, hogy normális az, ha egy ember szó szerint képes lenne leharapni egy másik ember fülét! Meglep, hogy Lambert végül megüti azt a férfit, akit korábban tőlem védett - pedig én csak szavakkal bántottam, vele ellentétben -, de nincs arra időm, hogy a különös szerelmi életükkel foglalkozzak, mert nekem kell ellátnom a Boby sebét, aki a fájdalomtól ordít miközben próbálom a fülén keletkező sebet fertőtleníteni, és még mindig beszél is össze vissza, nem tanulva a saját hibáiból. Esküszöm olyan, mint valami óvodás, aki ujjal mutogat a társaira, pedig rájöhetett volna, hogy hallgatni aranyat ér. Hiába próbálom csititgatni azzal a céllal, hogy mára annyiban maradjon ez az értelmetlen balhé, de csak mond és mond, aminek a következménye az lesz, hogy a vöröshajú nem hívott vendégünk ismét gondolva egyet a saját kezébe akarja venni az irányítást, bedühödve, én ostoba meg reflexszerűen próbálom megakadályozni, hogy tovább bánthassa Bobyt, Ő meg még fel is taszít. Ekkor jött el a pillanat is, hogy belássam nem sok esélyem van hősködni a bedühödött oroszlán ellen, a sérült könyökem pedig még csak nem is fáj annyira, mint a számtalan emlék, amelyek a történtek miatt törnek elő belőlem. Csak is tereli el a gondolataimat, hogy Lambert ezúttal az én védelmemre kel és amint közelebb ér hozzám, megszeppenve nézek fel rá, megvonva a vállam. Hogy tud bárki is jól lenni a történtek után?
- Jól...azt hiszem. - válaszolok végül a kérdésére és belé kapaszkodva állok fel, majd az ép kezemmel próbálom lepalni magamról a port, aztán rá jövök, hogy ez nem is az a helyzet, ahol az a legfontosabb, hogy hogyan nézek ki. - Vagyis nem szokott nőket verni? Még mindig úgy gondolod, hogy csak nem aludta ki magát? - csak halkan beszélek, reménykedve, hogy a kérdéseimet csak Ő hallja, mert most már komolyan félek attól a másiktól. Egészen biztos, hogy nem százas. Szegény Boby meg úgy reszket össze húzva magát, mint a nyárfalevél, ismét lehajolva hozzá, tudatosul bennem, hogy szinte már eszméleténél sincs. Lambert meg tiltakozik a mentő ellen, pedig nem hiszem, hogy bárkinek is jó lenne az ha Boby itt halna meg. Ráadásul egyre csak gyűl a kíváncsiskodó tekintet körénk. Csak néha oda sandítva figyelem a szerelmespár dulakodását, inkább igyekezve arra koncentrálni, hogy Bobyt ébren tartasam, időnként a karjától rángatom, máskor óvatosan pofozgatom, de a nevén kívül nem igazán tudok mi mást mondani vígasztalásképp, mert kicsit elfogytak a szavaim. A szirénaszó, ami egyre közelebbről hallatszik pedig egyáltalán nem jó előjel. Gondolom a kíváncsiskodók közül hívott valaki segítséget, ami lényegében el is kell Bobynak, viszont attól én még mindig nem tudom, hogy mit kell mondanom a kiérkező rendőröknek. Nyílván nem szeretnék ártani Lambertnek....de hazudni sem tudok olyan profin azért, hogy rendőröket verjek át. Ha sikerülne is, attól még Boby és a bámészkodók beszélhetnek. Idegesen fújtatok és egyenesedek fel, ekkor látom meg az ismét felénk közeledő Rowant, ami nem kevés pánikra ad okot. Bár nem tűnik ezúttal idegesnek, de attól én mégis félek tőle. Szeretnék hátrálni is, de a lábam mintha a földbe gyökerezett volna, így csak félve próbálom a tekintetemmel megtalálni Lambertet, de a közeledő alak magassága miatt nem sokat látok.
- Mit csinálsz? - szólok rá, amint megölel, és próbálom is eltaszítani magamtól, de olyan szorosan tart a karjai között, hogy még megmoccani sem bírok. Hallom, hogy valami bocsánatkérést hablatyol, azt is érzem, hogy a lábaim nem érik a talajt, de a számomra kényelmetlen pozició miatt, a vérző és fájó könyökemre tudok csak igazán figyelni.- Áucs, ez fáj. - szólok rá, a levegőben lógó lábaimmal kapálózva, és szinte megnyugszom amikor végre elenged. Lehet, hogy Lambertnek meg sem kottyan az, amikor ilyen szorosan ölelgeti, de én nem vagyok hozzá szokva két méteres emberekhez. Mert tutira van akkora.  Ahogyan a rendőrök társaságához sem sűrűn volt eddig még szerencsém, főleg nem ilyen helyzet miatt. Idegesen nézek a két férfi felé, találkozik a tekintetem Lamberttel, és szeretnék valami nyugtató félét oda szólni, de én mégis honnan a fenéből tudhatnám, hogy most mi fog következni? Azt hiszem, hogy amióta ismerem, most látom rajta először azt, hogy fél.  Hátrálok a Boby mozdulatlan teste mellől miközben ép kezemmel a sérültet simogatom jóval a seb alatt, és még mindig azon jár a fejem, hogy mi a csudát mondjak, ha kérdezni fognak. Az igazsággal bajba keverem Rowant, aki talán megérdemelné, de Lambert egészen biztos szomorú lenne. De ha meg hazudok, akkor saját magamat keverem bajba, nem? Mármint azt hiszem van valami törvény arra is, hogy a törvény embereit nem szabad átverni. Bárcsak lett volna annyi időnk, hogy legalább megbeszélhessük, hogy ki és mit mondjon. Mert mi van akkor, ha én mondok egyet, a két férfi meg valami mást? Boby meg... hát Ő - ha túl éli - egészen biztos, hogy az igazat mondja el, még ki is színezve azt. Nincs is időm tovább agyalni, mert ekkor már mellettem is terem egy férfi, aki feltételezem rendőr lehet... legalábbis velük jött. Csak szótlanul biccentek egyet felé, és elhúzom a szájam is miközben a sérült könyökem kezdi szemügyre venni. Tanácstalanul, lopva a szerelmesek felé nézek és hallgatom a mellettem álló férfit, hogy aztán a minket bámuló tömegről ismét rá emeljem a tekintetem és még a vállamat is megvonom.
- Csak baleset volt. - szólalok meg végül a lehető legmagabiztosabbnak mutatva magam, bár egyértelműen könnyebb lenne minden, ha legalább lenne valami szöveg a fejemben, amit korábban betanultam. - Nem ők... - idegesen rázom meg a fejem, tiltakozva a kedvenc futáromra és szerelmére utaló vádak ellen. - Vagyis Ők nem bántottak senkit. - hazudom szinte szemrebbenés nélkül, de idegességemben hamar le is pillantok a földre, mert sokkal nehezebb egy rendőrnek hazudni azért, mint mondjuk a férjemnek a holléteimről.
- Nem fáj. Nincs szükségem semmilyen segítségre, csak... - szólalok meg újra, és megtorpanok, mert nem akarok beülni vele a kocsiba. - Valakik Ő rá támadtak... vissza követelve a pénzüket, nem is telejsen értettem...- intek a félig haldokló Boby felé. - Én meg csak segíteni akartam... hát nem túl sok esélyekkel indulva. Onnan az egyikőjük szintén az alkalmazottam a másik meg... egy barátja. Ők segítettek nekünk. - hadarom el életem eddig legsúlyosabb hazugságát, és csak bízok abban, hogy Boby úgy fog magához térni, hogy emlékezet kiesése lesz, vagy valami. - Velünk csak az idejüket veztegetik, mert a támadók elszaladtak valahová arra... - kezemmel még mutatok is egy irányba, zavartan pislogva hol a férfi, hol pedig a szerelmespár irányába, akiken remélem, hogy tényleg segítek a hazugságommal és nem csak még nagyobb problémát csinálunk magunk köré. Még csak az hiányzik, hogy a hazugságom miatt bezárassam magam, vagy mit tudom én, hogy mivel jár az ilyesmi. Az meg egyébként mellékes, hogy nem csat az étteremben, de kintre is van kamera szerelve, ami jó eséllyel ha nem is mindent, de néhány részletet biztosan rögzített. De hátha csak valami amatőrökkel van dolgunk, és akkor ennyivel le is zárhatnánk a témát. Már ha Bobby nem mond majd ennél sokkal többet természetesen, ha magához tér.     

A dolgok perpill úgy csúsztak ki a kezeim közül, mintha porszemnyi homok lenne, és még az ujjaim is lukasak lennének. Érzékeltem én a feszültséget, és jelen voltam, mikor épp vitáztunk vagy harcba kellett lendülnöm, de valahol, a többiek reakcióját látva még is úgy éreztem, mintha egy kissé homályos üveg fal volna köztünk és nem igazán értjük meg a másikat. Mintha nem egy világban lennénk, és amire azt gondolom, hogy jó és jól reagálnak, mégsem azt a reakciót kapom. Még Lamberttől sem mindig, pedig úgy ismerem, mint a kis ujjam.
Lefoglal Bobesz megcincálása, hogy véglegesítsem, hol van az ő helye, de olyat kapok oldalról, amilyenre még én sem számítok. Ha az orrom találja el, biztos el is ered a vérem, vagy, ha a szám, de egyébként is tuti nyoma marad. Ebből azért már én is értek, csak éppen hosszútávon nem tudom felfogni, hogy miért én kaptam, és miért nem az a dagadék a földön. Még egy-két jól irányzott ütés a fejére, és az utca se zenge tőle. Ha eddig nem voltam benne biztos, hogy valami rosszat csináltam, mert Kazi nem adta eléggé tudtomra, Lambanana nem finomkodott vele, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. De hát jobb, ha én verem meg a fickót, nem? Engem nem rúghat ki a kislány. Bűnbánó fejjel nézek Lambikóra, mikor a falhoz nyom, és igyekszem nem hagyni, hogy az üvöltöző és minket szidó malacka elvonja a figyelmem, mert bár jelenleg őt kéne agyonverni, Lambert sokkal, de sokkal fontosabb nekem. Sose volt a szavak embere, ezért jobbára nekem kell mindig kiolvasnom a szemeiből, hogy mire gondolhat ténylegesen. Ez pedig, mint tudjuk, általában nem megy. Bizonytalanul kerestem általa menedéket, de miután sikerült fogást találnom a felsőjén, nem féltem meg is ölelni, és függetlenül, hogy pöppet alacsonyabb nálam, mégha be is kell görnyedjek, akkor is nyakához dugom a fejem. Oké, jól van, nem tudom, mit csináltam rosszul, de akkor nem csinálom és idővel úgy is lenyugodnak a kedélyek. Gondoltam én... Mert a többiekkel ellentétben, az én háborgom tengerem lesimította az illata és persze a jelenléte, amit jó pár hónappal ezelőtt nem mondhattam el. Ha nem hagyom, hogy börtönbe menjen, valószínűleg nem válok olyan kettyóssá, hogy saját cirkuszom legyen. Helyette gyűjtöttünk volna valami kis olcsó kecóra és az utcáról hozott lelki nyugalommal próbáltuk meg volna kiélvezni, amíg ne rúgtak volna ki onnan. Nem mondom, hogy nem voltak stresszes pillanataink, de jóval nyugodtabban aludtam vele a karjaimban, mint nélkül egy saját lakókocsiban. Már csak felsőjébe nyomott orrom hangos és lassú szuszogása hallatszik, na meg a bűnbánó pillogóim, amik az utcára vetülnek, s esküszöm én, ha Bobinszki bebírta volna fogni a pofáját, el is alszom állva, pedig ahhoz is eléggé sajgott a képem, hogyha majd párnára teszem, ne nyöszörögjek miatta. De a dagi semmit sem tanult belőle, ráadásul fenyegetőzni kezdett, ami nálunk nem opció, pláne, hogy Lambakancs szabadsága egy hajszálon függ. Így hát én azt gondolom, teljesen jogosan löktem félre mindenkit az utamból azzal a szándékkal, hogy kinyírjam. Mindenkinek jobb lett volna. Még neki is. Csak szenvedne ezen a világon, attól kezdve, hogy ki kell gurulnia a lakásából.
Úgy lüktet a fejem, hogy közeledve a vérző felé, jobbára csak az ő visítását hallom, azt is olykor eltompulva. De érzékelem, hogy Kazi kicsit nagyobbat puffan a lökésemtől, és megtorpanok egy pillanatra, hogy hátra nézzek rá, de valami zombi üzemmódba, mert aztán mintha mindent rendben látnék visszafordulok és neki esem Bobubblegumnak. Fel sem tűnt, hogy már nem igazán ő jelenti a problémát, hanem én okozom itt a sérüléseket már, meg a fejfájást is, mert annyira leköt a kés kunyerálás, hogy nem nézek se előre, se hátra. Vagyis nézni nézek, csak látni nem látok. Mint amikor bugos lesz a Sims és csak egy feladatot képes végrehajtani a karakter. Azt is csak ismételve. De kést senki nem adott, ellenben sokan nyúltak a telefonért.
- Tipikus! TIPIKUS! Ha valakinek segítségre van szüksége, mindenki egyből videóra veszi, ahelyett, hogy segítene neki! EMBEREK! Hát itt haldoklik egy rossz ember! Hagyjátok szenvedni?! - nem tagadom az uszítás volt főleg a célom, de az sem teljesen szándékosan. Már az is megfordul a fejemben, hogyha már ennyire lencsevégre akarnak kapni valami izgalmasat, letolom a gatyám és kivillantom a seggem, de akkor Boburger létezése ismét a háttérbe szorult, ahogy Lambertulipán nekem esett. Először meglepődve fogadtam, ahogy taszít rajtam, és elsőre hátra is hőköltem, utána meg már csak azért is mentem vissza, és mérges fejjel vártam, hogy megismételje, de végül egészen a falig hátrálok vele. Egy dolog, hogy ma már vagyok olyan nagyfiú, hogy felvegyem vele a harcot, de egyszerűen nem érzem, hogy még egy orr pöckölésre is ártanom kellene neki. Nem, most biztosan nem. Én is hallom a szirénákat, ami tudatalatt jelzi is felém, hogy kész, vége, most mindkettőnknek annyi. Megígértem neki az előbb, mégsem tudom megvédeni, és akkor megpillantom azt a kétségbeesett pofiját is. Száz évente talán egyszer, ha látni rajta bármiféle hasonló érzelmet, tekintve, hogy még akkor is grumpy cat fejet vág, ha szerintem zokogásba törne ki. Alaposan rám ijeszt, meg a közeledő szirénák is, és ahogy eltekintek mögé a még mindig gyűlő tömeg, és a vérző könyökével mit sem törődő Kazi, aki inkább Bobateán próbál segíteni, semmint magát ellátni.
- Baszki... - csúszik ki a számon nyöszörgés formájában, ahogy mindkét kezemmel hajamba fúrjam ujjaim, hogy a tincseimre markolhassak. - Sajnálom... Sajnáloom... Nem ezt akartam... Nem így... - nyüszögtem és igen tudom, hogy ma már sokadszorra jövök ezzel, de most ténylegesen tényleg komolyan mondom. Végig is dörgölöm kezeimmel arcom, hogy még véletlen se kezdjek el bőgni, mert az most nekem is nagyon megalázó volna. - Lenyugodtam, tényleg... Nem bántok senkit... Senkit. - motyogom vékonyka hangon, de hé, legalább még nem kezdtem el morzsolni a könnyeim, csak a szám biggyedt le, de még tartom magam. Ha Lambogyó közben elereszt, én ölelem át újfent a vállai felett, jó szorosan, mondjuk sokkalta inkább azért, mert az első pillanat óta nem csitult a szerelmem iránta és ezt néha nehéz nem kimutatni, főleg, ha az érzelmek annyira túlcsordulnak bennem, hogy másnap tuti egésznap a wc-n ülök majd és fosok miatta. Aztán elengedem és ugyanolyan bűnbánó fejjel sétálok oda a kis töpszlihez is, és ha csak nem állít meg valami hatásosabbal, mint a mellkasom simogatása, őt is szorosan magamhoz ölelem, és mivel a súlya sem épp érezhető, ösztönösen egyenesedem ki annyira, hogy a lábai ne is nagyon érjék a földet. Nem kizárt, hogy a kezeit is a mellkasomhoz bilincselem, míg ölelem és elmondogatom még neki is párszor, hogy mennyire sajnálom és azt is, hogy bibis lett a keze, majd néhány hüppögést követően le is teszem, hogy elnézzek az addigra már ki tudja, hogy ébren lévő, vagy félholt Bobbancs felé.
- Na jó, te azért megérdemelted... - nyüszögöm még mindig tipródva és visszasétálok Lambogárhoz, hogy megint átöleljem, mint valami szeretet gombóc energia vámpír, aki az öleléséből nyer energiát, de most ott is maradok, ha nem kapra le magáról. Csakhogy addigra már a rendőrkocsik is leparkolnak a közelben és egyből rohannak is a helyszínre, hogy mi történt. Egyedül Roman nem sieti el, így mire ő is odaér, addigra a másik kettő már a mentőkkel tréccsel, hogy van egy sérültjük. Illetve kettő is, mert Kazi keze is vérzik. Nem is csoda, hogy előbb ő hozzálép oda, hogy szemügyre vegye a sérülését és esetleg tőle megtudja mi történt itt.
- Estét... - köszönt oda, miközben oda is lépett hozzá, hogy óvatosan megfogva alkarját megnézhesse, hogy mennyire súlyos a dolog, vagy esetleg a kocsiban lévő elsősegéllyel is megoldható a dolog. Bobbyé nem, ó, nem. - Feltételezem többet tudna elmondani, mint az arrébb lévő kotnyeles kíváncsiskodók, akiket mindjárt el is terelnek a kollégák... - füttyent is oda annak a másiknak, aki épp csak áll, de nem telefonál, és int fejével, hogy kezdjen valamit a jónéppel. - Szóval? Mi történt? - kérdezte, majd elsandított felénk is, bár én valószínűleg addigra már Lambert vállában próbáltam elbújni a világ elől. - Ők voltak? Ők bántották?
- Ez itt csupán felületi sérülés, bár a helyét tekintve tovább fog tartani a gyógyulása, mint másutt, és fájni is fog, amíg húzódik a seb, de szerencsére nem kell megvárnunk a mentőt, mert a kocsiban is van elsősegély. Gyere, és közben meséld el mi történt. - kezdte el vezetni a kocsihoz Kazit, ha esetleg Lamb vagy a kislány nem állította meg valamilyen oknál fogva. Ha Roman nem tanult volna elsősegélyt, akkor is tudta volna mit kell csinálni, mivel vegyes korosztályban van - pontosabban egy mínusszal már csak volt - 5 gyereke. Mellettük pedig, ha tetszik, ha nem, megedződik az ember, olyasmikben, amihez amúgy fingja se volna.

Bad vibrations

Life of sin and life of lies

- Csak nem aludta ki magát – ismétlem el Cosi megjegyzésére, mint egy kibaszott mantrát, miközben elpillantok a maradékot habzsoló vörös ördögöm felé. Pedig igaza van, sőt, a vagy sem kell oda, hisz mindkettő kijelentés megállja a helyét; rohadtul elfogult és a másik, amit túl nyálasnak tartok a nevén nevezni. El sem tudom képzelni, hogy ez lehetne-e másként, elvégre úgy szeretem Rowant, ahogy van. Szexin, sunyin, vadállatként, balfaszkodóan, ragaszkodóan, az élettől többet váróan, a legkisebb szartól is lelkesen, csöpögősen, őrülten, a sort pedig napokig tudnám folytatni. Igen, őrülten is, mert ez volt az első dolog, ami igazán megfogott benne a javítóban, minek után szerencsétlenségére éppen az én szobámba osztották be. Senki sem volt akkora agyalágyult ott, mint Ő, hogy állandóan kibasszon velem, aztán másokkal, aminek ugyan a vége rendszerint az lett, hogy megverette magát, de titkon tetszett a pofátlansága. És a tény, hogy hiába szarta össze magát a következményektől, mindig képes volt annyira belelovalni magát a bosszúhadjáratába, hogy másodpercek alatt a feje tetejére állított mindent. Akkor, abban a pillanatban egyáltalán nem ismer félelmet, és ezt azóta is szeretem benne. Hiába fosott tőlem, képes volt szembeszegülni, aztán meg törődni velem. Soha senkit nem érdekeltem igazán a javítóban, neki meg az volt az első kérdése, miután visszatértem a verésekkel gazdagított elzárásból - amit a belebegtetett kinyírása és az őrjöngésem miatt kaptam -, hogy jól vagyok-e. Szóval igen, megközelítőleg sem vagyok pártatlan, ha róla van szó.
Viszont azt nekem is be kell látnom, hogy a mostani dilije valami egészen más, mint amihez szoktam. És nem, nem a konyhamalackodása akaszt meg, vagy a nagy szája, hanem, hogy jelenleg semmi oka nem volt tornádóként végigsöpörni köztünk, kockáztatva a munkahelyemet. Sok mindenért tudnék fújni rá, ha akarnék, de azt tudom, hogy szándékosan sohasem tenne keresztbe, most meg láthatóan nem is érti, hogy az elmúlt percekben miért hajtott végre űrutazást a szemöldököm Cosi vérnyomásával egyetemben. Pedig, mint kiderül, ez még csak a kezdet volt.

Az már meg sem lep, hogy erőszakhoz kell folyamodnom a megfékezése érdekében, de hogy láthatóan fel sem fogja, kitől jött az ököl-puszi, amíg ő Bobby fülét rágta, elbizonytalanít.
- Baszd meg te! - morranok rá vissza, a magam módján tudatva vele, hogy nem valami idegen kísérelte meg átplasztikázni az arcát, hanem én, ám csak akkor nyugszom meg hozzávetőlegesen, amikor a falnak préselődve végre hajlandó rám szegezni azokat a kibaszottul szép szemeit. Persze még így is néha-néha elkalandozik a figyelme a hátam mögé, és a faszomat is, tudom, hogy Bobby egy szálka az ember seggében, de ekkora érdeklődést nem érdemel. Nem értem, Vörinek miért ilyen fontos a létezése, és ez a megrögzöttsége aggódóvá tesz.
Mégis, ahogy biztosít róla, hogy vigyáz rám, rögvest megoldódik a feszengésem, mert tudom, hogy nem hazudik, az meg kifejezetten hátráltatja a frusztrációmat, amikor ilyen kölyökkutya arccal néz rám. Mély szusszanással hagyom, hogy átöleljen, és én is a derekára karolok, belesimulva a közelségébe, az illatába, az óvó karjaiba. Éppen csak képes vagyok érzékelni a rózsaszín ködtől, hogy idő közben Főni berobogott az épületbe, majd vissza, feltételezem segíteni Bobalfasznak sebet nyalogatni.
- Csak… csak ne akarj megölni ma már senkit – bólintok egyet a bűnbánására, ám ahelyett, hogy egy sietős csókot követően visszabattyognánk az étterembe a holmimért, aztán valahogy elrendezve az ügyet hazamennénk, váratlanul félretaszít, a biztonságosnak ítélt buborékom meg akkorát pukkan, hogy hirtelen levegőt sem kapok. Mi a kurva élet, Rowan.
Kiábrándult sóhajjal trappogok utána, hogy akkor újra átvegyük az esti menetrendet, de ahogy szerencsétlen Cosit is félrelöki elbizonytalanodok afelől, hogy van-e még bármi hatásom Répacukorra, aki idő közben átment Chilipaprikába. És én még azt hittem, hogy a mai este legnagyobb kihívása az lesz, hogy lemeccseljük otthon, ma végre eszünk-e kínait vagy megint elkezdi sajnálni a kutyákat...
- Mi a faszt csinálsz?! Azt hittem ott tartunk, hogy lenyugodsz a picsába! - kiabálok rá idegesen, a maradék türelmemet is elveszítve, miközben irányt változtatva Főnihez sietek, hogy megnézzem, egyben van-e még. Amilyen karcsú és törékeny, ki tudja, mennyire sérült le. - Nem karatézhatod le a főnökömet! - üvöltözök tovább, bár van egy olyan sejtésem, hogy egyik fülén be, másikon ki. A tökömet is, mi a franc ütött belé? - Jól vagy? - pillantok le Cosira, és amennyiben hagyja, segítek neki felkelni a földről. Nem éppen a gondoskodó felemről vagyok híres, de Topmodell leszek már elég helyet fúrt magának ahhoz a barátság skálámon, hogy érdekeljen, mi történik vele. És őszintén szólva zavarna, ha komolyabb baja esne, mert azon kevesek táborát gyarapítja, akik képesek felvenni a kesztyűt velem. Másrészt ítélkezés helyett inkább esélyt és munkát adott. - Fogalmam sincs, mi ütött belé – és arról sincs fingom, miért szabadkozok, feltéve, ha szabadkozok, és nem választ várok a kimondatlan kérdésemre: mivel oldjam ezt meg?
Közben viszont nem tudom elengedni a fülem mellett a változatlanul hisztériázó kandúromat sem, aki egyre nagyobb őrültségeket óbégat a nagyvilágba. Egy másodpercre kiszökik a vér a fejemből, és erőt vesz rajtam a kétségbeesés, mert még sohasem láttam ilyennek Rowot, ám ahogy Főnire nézve eljut az agyamig, hogy megrémültem a pillanatnyi tehetetlenségtől, elfog az idegesség. Kész, ennyi volt.
- Nem hívunk mentőt – sziszegem még oda félfoghegyről – félreértve, mire is céloz Cosette -, mielőtt nekiiramodnék az elszabadult vörösömnek. Ha baj van, azt magunk között oldjuk meg, a mi életünkben ez mindig is így volt, van és lesz is. A mi világunkban nem kiabálunk ügyvédért, rendőrért vagy mentőért, hanem elintézzük, amit el kell intézni, és most Rowant alaposan meg kell ráncigálni, hogy magához térjen, bármi is vett erőt rajta.
- Teljesen megőrültél?! - ordítok rá teli torokból, és mit sem félve a közelségétől, rongyolok az orra elé, hogy hátrataszítsam a vállainál fogva. Legszívesebben átölelném és elmondanám neki, hogy rohadtul megijeszt, de ez sosem ment, az érzésekről beszélés… Könnyebb az erőszakban megtalálni a közös nyelvet, és egyúttal levezetni a saját frusztrációmat, pontosabban fogalmazva lenne, ha nem csapná meg a füleimet a közelből nem egy, hanem több sziréna is. Most már ha akarnám, se tudnám leplezni a riadalmat, ami eluralkodik az egész lényemen, mert a lehető legrosszabb forgatókönyvek ezrei peregnek le a tudatom lankáin. Mindössze egy momentumra siklik le a tekintetem a földön szenvedő Bobbyra, akinek az állapotát látva kétségem sincs afelől, hogy rohadt nagy szarba kerültünk. - Rowan… - óhatatlanul csúszik ki a számon az elbizonytalanodás, miközben már a tömeget és az utakat fürkészem, honnét fognak lecsapni ránk a zsaruk, hogy elvegyék tőlünk a kibaszott jövőnket. Futhatnánk, de mégis meddig tudnánk menekülni? Egyébként is földbe gyökerezik a lábam, mert nem értem – vagy nem akarom megérteni -, mi történik Vörössel, és azt sem tudom, van-e ebből az egészből visszaút.
Ostoba dolog, de végül Cosira nézek, mint az egyetlen épeszű résztvevőre, hátha varázsütésszerűen megváltja a világot, és azzal együtt az összes problémánk is megszűnik létezni. Persze ez egy nagy faszság, még burzsujföld bennszülöttje sem tehet csodákat, szóval egy gondterhes sóhajt hallatva végigdörgölöm az arcomat az egyik kezemmel, felkészülve arra, hogyha kell, behúzzak az egyik fakabátnak. Nem fogom hagyni, hogy Vöri egyedül kerüljön rácsok mögé.

zene: Free animal xx credit: •

Nem is tudom teljesen eldönteni, hogy a három férfi közül melyikükre haragudjak jobban. Lambertre, amiért az este folyamán többször is rám szólt, hogy hagyjam békén a szerelmét, mintha ÉN bármi rosszat mondtam volna rá, ami ne lenne igaz, Bobyra, aki a háttér szónoklataival nem oldja a feszültséget, hanem inkább feltuningolja azt még jobban, vagy a vörös hajú, nem teljesen épelméjű ördögre, aki nem elég, hogy elűzte a vendégeket, de még a nevemet is képtelen kimondani rendesen. Veszek egy mély levegőt, arra gondolva, hogy egyetlen szusszal még egyszer bemutatkozzak a gyengébbek kedvéért, de végül inkább csak morcosan ki is fújom azt, és egy legyintéssel rá hagyom a dolgot. Valamiért a női megérzésem azt súgja, hogy felesleges lenne elmagyarázni azt, hogy az O és A betű között mi is a külömbség. Lambertre azért vetek egy szúrós pillantást, amiért ki nevet, és el is képzelem magamban, hogy miképpen fogom az arcát eltorzítani a körmeimmel, ha a közeljövőben megpróbál ilyen gagyi néven szólítani. Bár ami azt illeti az Ő becenevei az enyémhez képest sokkal cikisebbek, és nem is értem, hogy ha én meg azt találom mondani, hogy cuki, akkor mire az a nagy háborgás. Már legalább 10 féle becenevét megismertem, amióta Rowan megtisztelt minket a jelenlétével. Egyik sem valami gengszteres, ami azt illeti...
- Túlórát? Még mit ne! - csattanok fel félig meddig csak megjátszva a felháborodásom, bár egyébként nem hiszem, hogy hálátlan lennék az alkalmazottaimmal, de... jelenleg a nagy segítsége minuszba hozta ki a kasszát. - A segítséged nélkül is tudtunk volna zárni. Nehogy még megtapsoljalak. - még a szemeimet is megforgatom, és minden nem oda illő gondolatomat próbálom is kevésbé kitükrözni az arcomra, mert számomra elég kellemetlen azért, hogy két férfi szerelmi életén kattog az agyam. Ez csakis azért van, mert Ők az első olyan páros, akiket ismerek és azonos nemet képviselnek. Valahol azért érthető is, hogy nem tudom elképzelni azt, miképpen működnek. A pillanat pedig csak akkor lesz még ennél is kínosabb, amikor Rowan újból megszólal, mintha csak a gondolataimból olvasott volna. Érzem, hogy az arcom még a hajánál is vörösebbre változik.
- Nem is gondoltam semmire. - vágom rá zavartan és figyelmen kívül hagyva azt a számomra egyáltalán nem tetsző nézését, hamar le is sütöm a szemem a föld irányába, mintha ott kötne le valami más. Csak akkor pillantok ismét fel, amikor a kezembe nyom mindenféle hülyeséget, hogy kifizesse a Lambert tartozását, - amit annyira talán komolyan sem vettem -, és még annak is a fele a földön landol, a Lambi lovagja meg azzal el is tűnik az asztalhoz, mint valami földönkívüli, aki életében nem látott még sültkrumplit, én pedig még mindig nem értek semmit mindabból, ami ma történt. Lambert meg úgy csinál mintha a szerelme viselkedése tök normális lenne. Most komolyan? Úgy viselkedik, mint aki most szökött meg a diliházból.
- Szerintem túl elfogult vagy, ha róla van szó. Vagy... nagyon szerelmes. - fűzöm ismét hozzá a nem kért véleményemet ismét, de tényleg csak azért, hogy felnyissam a szemét. Nincs bennem semmiféle rossz szándék, de észre kéne vennie, hogy valami nem normális dolog történik a pasija, vagy akárkicsodája fejében. Vagy csak én lennék hozzá szokva a túlzott nyugodt és unalmas életemhez? Bárhogy is legyen, azt érzem, hogy muszáj el vennem előle azt az össze malackodott ételt, amit eszik, mert már messziről is felfordult tőle a gyomrom. Egész közelről pedig még jobban felháborít az, hogy képes lenne megenni, ha hagynám. És ha Ő sem akaratoskodna annyit, talán még könnyű dolgom is lehetne. Nagy mázli, hogy Lambert, becsapva - na nem szó szerint - a banda közé rendet tesz, viszont arra már nem sok időm marad, hogy megkönnyebbüljek, mert a Boby újabb megjegyzései aztán valóban elindítják a lavínát. Először a kedvenc futárom dobja ki, még egész visszafogottan is, hogy aztán a vörös  befejezze azt, amit szerintem Lambi is szívesen megtett volna, ha nem félne attól, hogy elveszítehti a munkáját. Nem gondoltam, hogy majd épp az én hát ütögetésem lesz az, ami elégséges lenne, ahhoz, hogy leállítsam, de képtelen lennék végig nézni azt, hogy az az őrült leharapja a Bobby fülét. Amint Lambi is csatlakozik hozzám, hogy vissza tartsa a megvadult szerelmét, kicsit határozottabban, ahogyan én próbálkoztam, csak hátrébb állok és már-már toporzékolva várom, hogy valahogyan tényleg hagyja abba, azt amit csinál. Boby úgy ordít a fájdalomtól, hogy az már szinte nekem fáj. Mégsem tűnik úgy, mintha a Bobby fülét harapdálónak esze ágában lenni befejezni azt, amit tesz, viszont az sokkal jobban meglep, ahogyan Lambert végül reagál a helyzetre. Még hátrébb hökkölve, tátott szájjal figyelem, ahogyan behúz a vörös szerelmének, és hírtelen még zavarosabb lesz minden körülöttem. Már nem is tudom, hogy ki kinek az ellenésge és kinek a csapatában játszik. Idegesen túrok a hajamba, és amint a két szerelmes arrébb vonul a közelünkből, leguggolok Bobby mellé, de látva a vérző fülét, rájövök, hogy nem lesz annyi elég, hogy csak bámulom és kifejtem számára az együttérzésem. Vígasztalóan érintem meg a vállát, majd felegyenesedve sandítok előbb a két falnál beszélgető, vagy veszekedő - nem is tudom eldönteni pontosan - párocska felé, aztán végül figyelmen kívül hagyva Őket iszkolok be a vendéglőbe, hogy a pult alól elő kotorázhassam az egésszégügyi dobozt, amivel együtt vissza is térek, a sebes fülű, nagyszájú és alul maradt alkalmazottamhoz. Miközben elkezdem a sebét kezelni, időnkét felordít a fájdalomtól és káromkodik is, sőt még valami olyasmit is hablatyol, hogy feljelentést tesz a rendőrségen, ami egyébként érthető is lehetne az Ő szemszögéből nézve, viszont én az Ő helyében nem biztos, hogy ujjat húznék azzal a kettővel a háttérben. Megpróbálom így hát az ápolgatása mellett nyugtatni is, de nagyon úgy néz ki, hogy ma mindenki el akarja engedni a füle mellett mindazt, amit mondani próblálok.
- Nem, Cosi. Ezt nem hagyom annyiban. Zárják be azt a két őrültet! - ismét csititgatom, mert mára kurvára elegem van a sok hülyeségből, és mennyire éreztem, hogy a Boby seggét ismételten a szája fogja megverni... Megszeppenve ugrok fel, amikor Rowan először csak egyet rúg a nyikkanó Bobyba, de amikor újra rúgdosni kezdi és látszólag abba sem akarja hagyni, valóban megijedek attól, hogy a végén a másik meghal, így anélkül, hogy ágtondolnám valójában, hogy ez jó ötlet-e, próbálok meg kettejük közé furakodni, aminek az lesz a vége, hogy még engem is megtaszít, ráadásul nem is túl finoman, így kibillenve az egyensúlyomból esek hátra, a könyökem bele vágva egy kikandikáló kőbe. Sziszegve emelem fel a kezem, hogy felmérjem a könyökemen lévő sebet, ami bár vérzik, de a Boby állapotához képest azt hiszem csak egy semmiség.
- Milyen egy idióta vagy... - sziszegem a fogaim közül, de csak halkan, mert eszemben sincs magamra haragítani. Én is tudom, hogy nem én vagyok a fő problémája, de attól még vissza foghatná magát. Most van az a pont, amikor már semmi vicceset nem látok a helyzetben, és a minket bámuló emberek azt éreztetik velem, hogy el szeretnék süllyedni szégyenemben. Viszont még arra sincs időm, mert látványosan tőlem várja azt, hogy egy kést adjak, a földön ülve, kicsit még mindig megszeppenve rázom meg a fejem, tanácstalanul nézve Lambertre, mert azt hiszem, hogy egyedül csak Ő tudja kezelni igazán ezt a furcsa állapotát. Meg egyébként, ha lenne is nálam kés, akkor sem lennék olyan hülye, hogy neki adjam. Bárcsak érteném, hogy miről beszél és, hogy miért hiszi azt, hogy bárki is közéjük akar állni.
- Azt hiszem, hogy ki kéne hívni a mentőt... - szólalok meg végül, mintha meg sem hallanám az ostoba kiáltozásait, de inkább Lambertnek címezve a mondanómat, mert látva a fél ájultan fekvő Bobbyt, nem valószínű, hogy segítség nélkül megmarad. Bár ilyen helyzetben azt hiszem a rendőrséget is bele keverik, ami viszont újabb ok a pánikra...legalábbis a Rowan számára biztosan. Közben pedig meg is próbálok feltápászkodni a földről, magamban az isteneket szidva, amiért így elromlott az estém. Nem tudom, hogy ebből már bármi jót ki lehet-e hozni.     

Nem mondom, hogy olykor egy pillanatra nem üt szöget a fejemben, hogy egészen addig míg meg nem jelenek és csinálok valamit, béke van, sőt erre találok számon példát a múltból is. Ugyanakkor ezek a röpke depis gondolatok hamar tova is szállnak, ahogy újabb és újabb ihletek törnek rám vagy nem történik valami, ami teljes mértékben képes lefoglalni minden kis agykapacitásom. Itt pedig hegyén hátán történnek az őrültségek. Eleinte csendben és kicsit meghúzva magam figyelem, ahogy Kazi felháborodva osztja az észt Lambubunak, aki bár eddig egészen jól állta a sarat, most mintha még is meghátrálna még ha csa kegy röpke pillanat erejéig is. Ide-oda pillogok, de csak óvatosan, noha érzem, hogy lassan megint kezd lángra lobbanni a lelkem, amiért veszélyben érzem az én kis medvecukrom. De abban egyetértünk, hogy Boby itt csak egy idegesítő, szemtelen kis légy, aki, ha így folytatja közelebb kerül a halálhoz, mint eddig, mert ilyen gyomorral, biztos, hogy már vagy ezer baja van, amibe így is elpatkolna.
- Én is ezt mondom! - csattanok fel, persze nem dühösen, inkább csak kikérve magamnak a javítgatást, főleg, hogy olyan, mintha valami nyomihoz beszélne a kis minion. - Kaaa-zeeettaa. - ismétlem el, gondolván, hogy teljes mértékben ugyanazt mondjuk. A fejem ketté áll, a koffein bennem még mindig túlteng, amit le kell vezetnem, így nehéz egyfelé figyelni.
- Segítettem a zárást! Inkább meg kéne paskolnod a buksim, de mivel nem éred fel, beérem, ha ma túlórát fizetsz Lamb... - huhúú, majdnem kicsusszant valami cifra becenév, de annyit még sikerült észben tartanom, hogy olyasmit mondott, ami biztosan fájna, így még időben egy grimasszal, de mentem a menthetőt. - ...Lambertnek. - persze mind amellett, hogy azért háborgok. Legalábbis míg pillanatnyi szünetet nem hagyva láthatóan zavarbaejtő gondolata támad minket stírőlve. El is vigyorodom és finoman meglököm könyökömmel bólogatva. - Tudom mire gondolsz... És a válaszom pedig... Titok. Majd megtudod, ha kapok egy kis whiskyt. - emelgetem szemöldökeim, és egy csöppet kacérul is nézhet ki a dolog, az csak is a mi elbaszott kapcsolatunk privát területének gondolatára érvényes. Meggyőzni viszont nem sikerül, így lehetségesen jóvá téve a hibám, és megmentve Lambigyó munkáját szépen kiürítem zsebeim. Szószerint bármimet odaadnám, ha azzal biztonságban és boldogságban tudhatom. Önzetlenül önző vagyok, de én csak akkor érzem elégedettnek és boldognak magam, ha ő is az. Meg ha lesz olyan ideges, hogy a szemöldökét vakerássza, hát arra kicsit fel is áll néha. De mielőtt nagyon lefoglalna a dolog, szemet szúr a gusztusosan ketchupban ázott krumpli, így odébb is állok hamikázni. Az már úgy se kell senkinek, én meg szeretem, szóval kész haszon, hogy itt vagyok. Gondoltam, addig átbeszélik a holnapi napot és mehetünk, de elég rövidre foghatták, mert szemem sarkából láttam, amint elindul felém a kisasszony, és szinte biztosra vettem, hogy a kajámra pályázik - hát mi másra?! - így gyorsabb tempóra váltottam, de még így marad a tányéron, amiért szó szerint meg kellett küzdenem. Teli pofával hisztiztem, mint egy öt éves, és külső szemlélőként biztos kurva viccesek is lehettünk, amíg Lambert elém nem vágott egy másik tányérral. Miért ilyen gonosz velem ez az asszonyság? Segítek zárni, konyhamalacnak is tökéletes vagyok, visszaugatok a dagadéknak, akit szerintem csak ezért vett fel és még így tökre olyan, mint azok a gonosz mostohák. Szegény Hamupipőkéne is borsót kellett ennie a földről!
Addigra már mondjuk félig teli pocival, óvatosan figyelem a történéseket, legalábbis, míg Lambarbie ki nem borul véglegesen. Nem mintha nem nézem szívesen, ahogy másokat megagyal, de még jobb érzés még csatlakozni is hozzá. Anno sem volt másképp, csak annyi különbséggel, hogy akkor többször kaptunk ki, mint fordítva. Ha ő verekszik, én is akarok! Így az ajtó nyitása után, mint valami ágyúból kilőtt bomba, vágódtam a fószer hátára, és rajta csöngve, mint kis pávián akartam le cibálni az egyik fülét a fogaimmal. Minek neki kettő? Ennyivel is szar a hallása... Az meg, hogy szapulja, akár csak nézésével az én démonomat, na-na! Nincs is jobb, mint egy fasza kis bunyó, ahol a vesztes nem csak a vérét veszti. Ilyen az, ha valaki velünk baszakszik! Úgy rángatom fejem, a számba a fülével, mint egy bulldog a gumijátékot. Érzem is, hogy valaki húzni kezdi az egyik kezem, amivel fel is hagyok a palin való csüngéssel, de el nem eresztem. Hallom, hogy Kazi engem kérlel, hol ott én csak teszem, amit tennem kell, és mivel a dühöm jóval erősebben ködösíti el a fejecském, még akkor is erős ellenkezében vagyok, mikor már a kicsit erősebb hát masszírozás után a hajam kezdik húzni. Hátulról nehéz volna megmondani ki - pedig, ha használnám a cintányéros kis majmot a fejemben rájönnék - és így már jóval kevesebb mozgási lehetőséggel, jobbára előzőleg felszabadult kezemmel csapkodom a kopaszodó fejét az ürgének, néha ököllel, ha már a fülét nem tudom leharapni, bár idő közben eleresztem, de véglegesen csak akkor eresztem el, mikor a semmiből jön egy FUCK felirat és röpke másodpercekig csak csillagokat látok.
- Bazd meg! - morrantam, bár magam sem tudnám meghatározni, hogy egyáltalán személynek, vagy csak a váratlan ütés hatására. Nem mondom, hogy padlót fogok, de nem egyszer félre lépek, míg nem koccan előbb hátam, aztán tompán buksim is a falnak, miközben Lambuggyanat tekintetét követem. Egyszerre félelmetes - ó, igen, élnek még bennem rendesen a múltbéli képek, mikor először találkoztunk - és izgató, mikor ilyen vadságot sugároz... hát nem csak a tekintete, csak egy kicsit ront az összképen, hogy a háttérben a gömbőc még mindig kínlódik. Oda is kapom néha tekintetem egy-egy hangosabb feljajdulásánál, de igyekszem tartani a farkasszemezést Lambikával és hagyni, hogy hipnotizáljon. Az, hogy közben államról csöpög le Bobby megcincált fülének vére már olyannyira nem tűnt fontosnak, hogy még az sem zavart, hogy néha megcsiklandozta az állam egy-egy csepp. Nem szontyolodnék el, sőt magabiztosan továbbra is erősítgetném Lambogyót, hogy meg kell ölnünk a fickót, ha nem hagyna fel a szigorral és válna a pofija... nem is tudom... csalódottá. Messzire mentem volna? Segíteni akartam... Azt akartam, hogy neki ne essen baja, hogy a fickó meghaljon és ne hívhassa a rendőrséget. Kazi se tette volna, hiszen boszisága ellenére látszik, hogy igenis jó kislány, csak... meg kell nevelni...
- Én csak... Azt hittem... Ő meg... - kerestem a mentséget, ami nem azzal kezdődik, hogy már megint segíteni akartam, csak picit rosszul sült el, mert bár attól még igaz, még is olyan érzésem támad tőle, mintha hazudni akarnék. Pedig Lambertnek soha nem hazudnék. Ha olykor el is titkolok valamit előle, az sem tart sokáig. Fontosabb nekem annál, hogy ilyen faszságok miatt hasaljon el ez a különleges kötelék köztünk. Mint valami túl dögönyözött macska, úgy döntöm finoman arcom abba az irányba, amivel arcom is megcirógatja és, hogy ne szakadjak el a valóságtól, finoman a felsőjének alsó részébe is belekapaszkodom. Az illata csak szokás szerint szimplán nehezíti a dolgom, mert ilyenkor állandóan a régi szép emlékeken töröm a fejem, ami ugyan jó, csak épp a jelenben nem segít képben maradni a perpillel.
- Vigyázok rád. - bököm ki végül, teljes bizonyosággal, mégha ez most halkan és félénken is jött ki ajkaim mögül. - Nem hagyom, hogy elvigyen tőlem bárki is. Az nem lehet... Megvédelek... Ha kell az egész világtól... - biztosítom felőle, hisz egyet sem kell félnie. Ha a cirkuszom már nincs is meg, nem baj, vannak még helyek, ahová elrejthetem, és majd kényelmessé teszem a bujkálását és szerzek neki matracot, meg minden napra kapna egy doboz cigit, meg egy snickerst mellé.
- Jó leszek... Minden rendben... Lenyugodtam... - motyogom, kezeim pedig felsőjéről derekára simulnak, győzködve, hogy bizony-bizony most már minden szipi szupi. Ha pedig leengedi szexin falhoz nyomozó mancsát, még át is ölelem egy halk szusszanással nyakát. - Sajnálom... - motyogom bűnbánóan, egészen addig, míg Bobby a fájdalomtól szitkozódásba nem kezd, s tán még fenyeget is minket, bár biztos csak üreset. Mindenesetre én ezen is képes vagyok most felkapni a fejem és odébb taszítva - de nem erősen - Lamby boyt, trappolok oda, hogy pofán rúgjam.
- Kurva szádat! Még mindig pattogsz?! Az orrod is elvigye a Rézfaszú bagoly?! Mindjárt kitépem a hájas beled és azzal fogok ugrókötelezni, bazd meg!! - rugdosom bekattanva, és esküszöm azért imádkozom, hogy minimum kómába essen vagy kirugdossam a fejéből ezt a napot és Lambertet, amiért folyton baszakszik vele, mert feltételezem nem mai gyümölcs az utálatuk. Ha Puszedli beleavatkozik, a hirtelen jött vörös ködtől még őt is félre lököm. A hangzavar meg persze szemet és fület szúr az arra járóknak, és az idővel megálló emberkék pedig nekem.
- Mit néztek bazd meg?! Nem láttatok még disznóvágást?! - ordítottam oda, és bár megrezdültek, senki nem futott odébb. - Kést ide, de azonnal!!!! - toporzékoltam sipítva, és kidülledő szemekkel néztem előbb Kazi felé, elsősoron rajta számonkérve a szúróeszközt. - Van nálad? Ide vele! És nálad? - fordítottam fejem a védelmezettem felé. - IDE VELE!!! - üvöltöttem, majd elpillantottam a kíváncsiskodók felé.
- Senki nem fenyegethet, megértettétek?! SENKI. NEM. ÁLLHAT. KÖZÉNK!
Az sem kizárt, hogy csak az én fejemben fenyegetőzött, de szinte biztosra vettem, hogy bántani akar minket, bezáratni Lambertet, ami lehetetlen, bazd meg! LEHETETLEN! Megállítom az időt is és elrepülünk egy propelleres sapival a fejünkön, de őt el nem veszik tőlem.

Bad vibrations

Life of sin and life of lies

Kiégett fejjel tárom szét a kezeimet, mint aki el sem hiszi, amit hall. Nem is tudom, melyik részén basszam fel magamat jobban Főni kérdésének, de végül ott pattan el a cérnám, ahol a szidalmai miatt a Vörös Kandúrom egészen elcsendesedik, kihátrálva a hisztériából, és még a mosoly is leolvad az arcáról. Ismerem ezt a „minden az én hibám” tekintetet, és oké, nem mondom, hogy jó színt vetnek a módszerei a munkahelyi megítélésemre, de majd ha valaki okolgatni akarja és lerendezni, az én leszek, senki más. Mert a nap végén azok is csak üres szavak lennének, hiszen még az sem jelentene semmit a számomra, ha kirúgnának és legközelebb egy benzinkúton kellene a szaros vécét pucolnom, amíg vele vagyok. Hogy napestig hallgatná utána a picsogásomat? Naná, de érte ölni is tudnék, és az egyetlen emberrel fennhangon kiabálni, akit egyébként lassan… barátomnak is nevezhetnék. Senki sem ér annyit ezen a világon, mint Rowan kibaszott Mills, szóval még szép, hogy helyreteszem Cosit. Az más kérdés, hogy ő is engem, és még nálam is hangosabban ordítja le a fejemet.
Rajtam a sor a megszeppenésben, ugyanis eddig igazán kiabálni se hallottam őt, nem gondoltam volna, hogy megvan benne a spiritusz, főleg velem szemben. Talán ez az oka, hogy nem folytatom a pofázást és a fenyegetőzést, na meg persze Bobby, aki képtelen bedugulni a háttérben. Hol én, hol Rowan, hol Főni hordja le, aminek a végén végre-valahára veszi a lapot és beszari nyúlként elhallgat. Ideig-óráig…
- Pff, remek, örülök, hogy jól szórakozol – mormogom aztán Főninek, aki jót kuncog a leteremtő-körön, de egy pillanatra azért én is megkönnyebbülök. Bobalfasz bekussolt, Répacukor értett a szóból, és Cosi se úgy néz ki, mint egy fúria, aki menten kicsinál itt mindkettőnket. Esküszöm, a nők félelmetesek tudnak lenni, főként, ha az egyetlen fegyveremre velük szemben kibaszottul immunisak. Viszont cserébe én is kiröhögöm, amint Row Kazettának kereszteli át. Na, csak egyszer hívjon valamelyik agyhalott beceneven, amit ma elhallott a vörös tornádómtól, nekem is lesz kártya a zsebemben.
Mint kiderül, egyelőre a kényelmes munkahelyemtől sem kell elbúcsúznom, és hellyel-közzel lecsillapodnak a kedélyek. Elememben vagyok, ha másokkal kell üvöltözni, perlekedni, bunyózni meg háborúzni, de ez kivételesen nem az a hely, ahol szívesen tettem. Ugyanakkor bármikor megtenném, ha Vöröst kell védenem, ahogyan azt is tudom, hogy ő sem hagyná szó nélkül soha, amennyiben valaki szóban vagy tettlegesen nekem jönne. Elbaszott egy pár vagyunk, ez már a kezdetektől nyilvánvaló volt, de azt senki sem mondhatja, hogy nem vagyunk a végletekig hűségesek és elkötelezettek egymáshoz.
- Nem, másképp nem zizis – forgatom meg a szemeimet, miután helyet foglal a két lábon járó káoszgépem, még ha ennél bődületesebb hazugságot szerintem ki sem ejtettem az életemben a számon. Ám kihez mérjük a józan észt? Hozzám? Mert akkor bizonyos tekintetekben Rowan az értelmesebb és bájosabb közöttünk. Cosihoz? Abban az esetben már rezeg a léc, de akkor én sem vagyok százas. Szóval nem, máskor ha el is kattan a fejében valami, tudja, meddig mehet el, és nem ennyire szétszórt. Manapság olyan, mintha valami másik világban élne, ahol olyan események zajlanak párhuzamosan, amit én nem láthatok. Baszódjak meg, ha értem… Vajon titokban tol valamit, vagy ennyire megbolygatta Traviske legutóbb…? Azóta se tudom, mi a szar történt abban a két hétben, de hiába is agyalok ezen. Másrészt ezek ketten meg már a tányéron veszekednek. Most komolyan...?
Mély sóhajjal teszek rendet közöttük, és ebben a pillanatban úgy érzem, én vagyok a felnőtt a csapatban, köszöntem kibaszott szépen, amikor viszont megmukkan Bobika, aki cseszik kiszolgálni a kis éhenkórászomat, elengedem a jó belátást és a felelősségtudatot. Az egyetlen dolog, ami meggátol abban, hogy ne verjem bucira ezt a nagyképű seggfejet, az az étteremben hagyott ügyeletes kisangyal, mert nem szeretném megijeszteni és végleg rémálmokat okozni neki, pedig a tökömet is, nagy a kísértés. Valahol a távolból hallom, hogy csattan egy tányér is, de már azon dolgozok, hogy alaposan seggbe rúgjam Bobbyt. Érzéssel, beleadva apait-anyait.
Aztán, mint aki jól végezte dolgát, fordulnék vissza a készséges ajtónyitómhoz, ám besorolhatok Cosi mellé a kiégésben, amikor Row átvéve a pitbull szerepét, acsarkodni kezd. Megemelt szemöldökökkel dörgölöm végig az arcomat, mert bassza meg… Nagyon gáz, hogy szívem szerint szurkolni akarok neki…? Sok-sok szép emléket hoz vissza a közös küzdelem, arról meg nem beszélve, hogy rettentően be tud indítani, amikor előszedi a vadállat énjét. De ahogy az exét sem hagyhattam, hogy szétszedje, itt végleg nem ácsoroghatok ölbe tett kézzel, főleg, hogy Főni maga reppen rendet tenni. Váó, van benne bátorság, nem mondom. Elmosolyodok egy momentumra, aztán komolyságot erőltetve magamra, sétálok oda hozzájuk. Szegény Cosette-el szemben engem nem rémít meg, ha öldöklést látok, kivéve, ha Vörit akarja valaki elintézni. Akinek szépen ráfogok a hajára - ha addig nem adta meg magát a főnököm erőszakos kérlelésének -, és megpróbálom megtartani a fejét egy helyben, mielőtt letépné azt a fület a fogaival.
- Engedd el – szólok rá szigorú hangon, bár akár azt is mondhattam volna, hogy köpje ki. Hasonló érzés lenne, mint egy kutyát rábírni arra, hogy eressze el az ellopott csirkecombot. Viszont ha sem ez, sem Cosi elkeseredett küzdelme nem jut érvényre, nincs mit tenni… Fogom magamat, és behúzok egyet a babapofinak, hátha attól észhez tér, és végre lemászik az áldozatáról. Aki remélem nem akkora spicli, hogy elkezdje tárcsázni a rendőrséget, vagy feljelentést tegyen, mert akkor jó nagy fosban leszünk… Nagyon nagy fosban. Szóval ennyi remélhetőleg elég lesz Rowannek, és nekem is alkalmam nyílik arra, hogy a mellkasánál fogva eltaszítsam az étterem falához, és odaszorítsam, amíg Cosette felméri a kárt, esedékesen leápolja Bobbyt.
- Baszdki, nem eshetsz neki itt akárkinek – szűröm a fogaim között abban az esetben, ha eljutottunk idáig, és nem küzdünk még mindig vele Bob hátán. - Mi a szar van veled, ember? - kérdezem megenyhülve, némi aggodalommal, úgy az elmúlt heteket összességében csomagolva bele ebbe a kérdésbe. - Ha ez a fasz feljelent minket, baszhatunk mindent, te is tudod. Nem ér ennyit, még ha kibaszottul meg is érdemelte – horkantok fel, mert jah, szent még én sem leszek. Sőt, dorombolni támadna kedvem attól, hogy így beállt mellém a közös ügyünkben, de még mindig, valakinek józanul is gondolkodnia kell. Megcirógatom az arcát, hogy inkább rám figyeljen, és ne a háttérben vélhetően üvöltöző Bobbyra.

zene: Free animal xx credit: •

Kicsit igazságtalannak érzem a viselkedésem, de mentségemte szóljon, hogy minden normális főnök legalább ennyire kiborulna a történtek miatt. Mindez nem is a pénzről szól... Sokkal inkább arról, hogy az innen elmenekülő emberek ezek után tuti biztos, hogy nem jönnek majd vissza, és arra is a nyakamat tenném, hogy közben az étterem jó hírnevét is magukkal vitték. Elég ha el mondják egy-két embernek, akik szintén ugyanazt teszik és így menne tovább és tovább, míg végül tehetném rá az egészre a lakatot és hallgathatom a férjem heteken keresztül, miközben arról értetlenkedik, hogy ez hogyan történhetett meg. Passz. Bárcsak tudnám, hogy hogyan is jutottunk oda, hogy a kedvencemnek hitt futárommal balhézok, pedig vele volt a legkönnyebb szót értenem mindig.
- Szóval akkor szerinted tök rendben van, hogy majd unalmában ide jár bohóckodni.? - nem, egyáltalán nem szándékos, hogy úgy beszélek, mintha amaz a másik itt sem lenne, de ezt a témát Lamberttel kell megvitatnunk, hisz az első kérésem hozzá épp az volt, hogy ne csődítse ide a bronxi társaságát, és az most mellékes, hogy egyébként ártatlannak tűnik. Vagyis nem néz ki úgy, mintha direkt rendezték volna meg ezt az egészet, legalább annyira láttam rajta a meglepettséget, mint ahogy saját magamon éreztem azt. És hogy a vörös hajú, baba arcú, egyébként tök aranyos srác se maradjon ki, hát folytatom a haragom kitöltését rajta, bár a szótlansága azért kellően össze zavar. Esküszöm egy pillanatig még meg is sajnálom. Addig, amíg Lambi nem veszi fel ismét a támadó állást ellenem. Ne már... Elhiszem, hogy szeretik egymást, de ennyire? Kicsit megszeppent arccal nézek vele farkas szemet, mert ez az első, hogy kiabál velem. Ne legyen Cosette a nevem, ha ezt annyiban hagyom!
- Na és ha nem vigyázok?! - kiáltok hangosabban, mint Ő, már csak azért is, és isten bizony nem akarok én lenni, aki elő hozza belőle a nem kedves énjét, de engem csak ne csitittgasson senki! - Még néhány ilyen show műsor, és többet senki nem jön erre! Ez egy kulturált környék, szóval kulturált viselkedést várok! - már azt hiszem, hogy nem is igazán az a bajom ahogyan Rowan viselkedett, sokkal inkább az, ahogyan Lambi torkoskodik. Ha meg már a kulturált viselkedésnél tartunk, akkor az ostoba Boby felé pillantva, amolyan ha a tekintetemmel ölni tudnék... nézéssel, mert komolyan én képelem fel, ha nem fogja be végre. Nem segít a helyzeten semmit azzal, hogy messziről vagánykodik. Ennyit arról, hogy majd idővel össze barátkozhatnak Lamberttel. Azt hiszem, hogy erről a tévhitemről le is mondhatok. Olyan megszeppent arcot vág miután mindkét srác rá szól, hogy esküszöm én szégyellem magam helyette. Huh de utálom az olyan férfiakat, akik nem tudnak kiállni magukért, de azért a nagyoskodás megvan.
- Oké, nem kell a balhé! Boby haza mehetsz. Ma már nem igazán van benned hasznom. - próbálom egy kicsit nyugodtabb hangnemben csillapítani a kedélyeket, hiszen komolyan nem hiányzik további kellemtlenség senkinek. Aztán az jut eszembe, hogy ezek ketten amúgy milyen különös egy pár. Egyik percben védik egymást a másikban meg verekednek. Vagyis épp azt nem, de Lambert olyan határozottan szólt rá, hogy ne becézgesse, hogy még azt sem tudom vissza fogni, hogy ne kuncogjak egy jót. Tök vicces, ahogyan a vörös hajú ördögöcske elhallgat. Bárcsak legalább az én nevemet normálisan tudná értelmezni. Most komolyan vagy degenerált, vagy élvez mindenkit máshogyan szólítani, mint a neve. A Cosette-ből, hogy lett Kazetta? Az agyam eldobom, komolyan!
- Cooo-seeette! - betűzöm le neki kicsit érthetőbben, jól megnyomva a magánhangzókat benne, hogy hátha csak az agyán kívül a fülével is baj lenne. Aztán sóhajtok, mert ismét el fog az a fura érzés, hogy megsajnálom. Tényleg mindenhez képest azért  kedves volt velem... Én meg nem is szoktam ilyen bunkó lenni. Talán, ha máskor, másmilyen helyzetben találkoztunk volna bírnánk egymást. Nem mintha amúgy bajom lenne vele...
- Mondanám, hogy sajnálom, de... Láthatóan TE nem sajnálod azt, amit csináltál. - talán, ha látnék rajta egy kicsi megbánást is, másabb lenne a helyzet, de így... Elég nagyfejű vagyok ahhoz, hogy ne én kérjek bocsánat előbb. Sikerült felbontania az itteni rendet. Bobby szájaskodik, Lambert meg őt pártolja velem szemben. Oké, megértem, hogy kettőnk közül annyi előnye van, hogy ő belé szerelmes, de attól az még nem változtat azon a tényen, hogy a nő én vagyok és nem Rowan. Így pedig akaratom ellenére is olyasmiken kezdenek kattogni a fogaskerekeim, hogy vajon mikor kettesben vannak melyikőjük játszhatja el a nő szerepét. Ezen esküszöm egészen eddig nem is gondolkodtam, de így egymás mellett látva őket.... Az egyikük magas, a kisebbnek meg nagyobb a szája. Még a fejemet is megrázom óvatosan, hogy száműzzem elmémből a perverz gondolataimat, és áldott egy szerencse, hogy Lambi téves hite, miszerint szándékomban áll kirúgni őt, segít ebben egy kicsit.
- Na na! Itt ma senki nem nyír ki senkit! - szólalok fel, de nem azért mert a Bobby pártját szeretném fogni, a viselkedése miatt tényleg rá férne egy hatalmas tasli, de a vendéglő hírnevének az most pont nem hiányzik. Akkor sem, ha a jóképű vörös hajú egyébként már amúgy is elűzött minden idegen szemtanút. A verekedés eszembe szokta juttatni a múltamat, és köszönöm, de nem szeretek vissza ugrani az időbe. Még akkor sem, ha nem én leszek aki a nyak levest kapja. Legalábbis remélhetőleg. A kár kifizetését természetesen nem úgy gondoltam, ahogyan azt Rowan oldotta meg, azok közül amiket a kezembe próbált nyomni egyedül csak a telefon ami ér valamit. Az pedig, hogy végül minden a földön landol nem az én hibám. Nincsenek akkora lapát kezeim, mint egyeseknek, hogy megmarkoljak egyszerre annyi dolgot. Amaz meg tovább is áll, mint aki jól végezte dolgát és enni kezd. Fúj. Maradékot. Oké, mindenki nem olyan finnyás, mint én, de akkor is. Annyi bacilust lehet össze szedni így.
- Ahaa... Szóval akkor másképp nem ilyen zizis? Csak a fáradtság.... Jó, hát ha Te mondod. Nekem aztán mindegy. - még a vállamat is megrántom, és mivel a Rowan felé intézett szavaim nem találtak halló fülekre, így arra gondolva, hogy kezembe veszem az irányítást lépkedek oda hozzá, hogy el vegyem előle az ételt. Esküszöm nem sajnálom, de ne egyen már maradékot, amit ki tudja ki hagyott meg. Ostoba voltam, hogy azt gondoltam, hogy majd szó nélkül fogja azt hagyni. Mivel én sem, és még Boby is engedetlen - esküszöm ma mindenki megbolondult -, így kénytelen vagyok lesüllyedni egy kisgyerek szintjére én is, és ide-oda huzigálni vele a tányért, egész addig amíg Lambert, mint valami rendet tevő apuka, meg nem oldja a problémát, én meg az egyensúlyomat is nehezen tudom megtartani, olyan hirtelen engedi el a tányért. Az elégedettségem azonban csak addig tart,  amíg Lambert begőzölve meg nem indul Bobby felé, ijedtemben pedig még a megszerzett tányér is kiesik a kezemből, hangos csörömpöléssel érve földet.
- Megtennéd, hogy... ? Basszus mit csinálsz vele Lamb? - szólok oda riadtan, majd végül a tenyerem a szám elé rakva folytom vissza a sikolyom, és csak némán figyelem, hogy hogyan dobja ki szó szerint szegény Bobyt az utcára, a vörös meg nem hogy inkább csinálna valami hasznosat, még az ajtót is kitárja nekik. Az eszem megáll. Csak akkor rohanok ki én is, hangosan kopogtatva a magassarkúmat a földön, amikor Rowan is kiiszkol, és annak ellenére, hogy utálom az isteneket, meg papokat és mindent is ami a vallással kapcsolatos, mégis vetek egy keresztet szegény Bobyért.
- Hé! Befejeznétek? - kiáltok oda, és a rémületem csak akkor lesz még nagyobb, amikor meglátom, hogy mindamellett, hogy Lamberttől már megkapta a magáét, azért Rowan sem akar ki maradni a buliból. - Hagyd már abba! - kiáltok oda, amikor meghallom, hogy Boby milyen fájdalmasan ordít egyet, és egyértelműen úgy gondolom, hogy csinálnom kellene valamit. Ezért is szaporítom meg a lépteim, hogy valahogyan - nem mintha sok esélyem lenne - le szedjem a vöröst Bobyról. Közelebb érve veszem észre azt is, hogy a fülét harapja, és, hogy egyáltalán nem áll szándékában elengedni a már síró Bobyt. Épp ezért fogom meg hátulról az egyik karját és kezdem rángatni - gondolom nem sokat érve el vele - majd végül feladva, mindkét kezemmel a hátát ütögetem, hogy végre engedje el szegény srácot, aki egészen biztos nem szeretné egy füllel leélni a hátralévő életét.
- Engedd el kérlek! - toporzékolok is közben még mindig a hátát kopolva.      

Nyilvánvaló, hogy én okoztam ez a sztereóban üvöltözést, bár még nem sikerült rájönnöm, mivel pattintottam ki a dolgot. Egy dolog, hogy rekord idő alatt elkergettem a vendégeket, dehát úgy volt, hogy zárnak, szóval azzal mellé biztos nem lőttem. Mindenesetre valahol aranyos volt nézni, ahogy a hét törpéből kettő itt szájkaratézik előttem. Vagy Puszedli és Csuporka. Bár nem mondom, még ígyis, hogy pindúrkák voltak, elég pocsékul esett, ahogy Puszedli szavait meg nem válogatva vádolt meg dolgokkal, amik... jó, hát igazak, de miért nem látja, hogy csak segíteni akartam? Egy rossz szavam nem volt hozzá, ő sem ismerhet eléggé, mégis zakkantnak tart, meg hülyének. Egy pár momentum erejéig fel is hagyok a szórakozottsággal, még a mosolyom is lefagy. Az, hogy Lambogárka így beszél velem, egy dolog, mert noha tudom, hogy komolyan gondolja, valahogy az, hogy szeretem, nem tudja olyan fájóvá tenni. De mikor már szembesít vele egyszerre dühít és elszomorít. Utóbbi főleg azért, mert segítséget akartam nyújtani, erre... "pillanatok alatt minden tönkre vágok". De nem török le végleg, noha a feszkó még csak most kezdődik, mert Lamborghini sem hagyja szó nélkül a dolgot. Védelme mondjuk megható és jól esik, függetlenül, hogy egyébként nem kellene, hogy meglepjen, mert mindig is ilyenek voltunk. Még a legkisebb vitánál és simán a másikba álltunk, ha egyikünket szidta. Ami pedig még kisebb zárlatokat is okozott a jókedvemben, az a fickó, akinek távolról túlon-túl nagy volt a pofája, ellenben az itókám még most sem hozta ki. Tetszett, ahogy Lambert csitítgatta a népet - hát mondjuk mikor ne tetszene? - de valahol feszélyezett is a dolog, hogy két oldalról támadnak és volt egy olyan érzésem, mint a túl hűséges kutyáknak, amikor a gazdijuk rákiabál valakire és egyszerűen tudod, hogy neked is bele kell harapnod az emberkébe.
- Kurva anyád! - morrantam én is oda, bár csak azért ilyen visszafogottan csak szájkaratézva, mert Lambilbó is szórta rá az átkokat. Más esetben hopp, már át is szökkentem volna a pulton, hogy elvágjam a koca torkát. Brr, de még a hideg is kiráz, hogy vér vagy zsír folyna ki belőle. Egy dolog, hogy a kislány lezakkantozik, az is rosszul esik, dehát olyan kis törpicúr, de azért a mangalicáknak ácsi van. Lambert fenyítését amúgy is komolyabban veszem, mert ha ő azt mondja lekapja a nózim, vagy kiveri egy fogam, akkor azt ő komolyan is gondolja. Inkább nem kísértem a sorom. Szerencsére - vagy nem - Puszedli el vonja figyelmem a kemény legény szeretőmről, mielőtt már csak azért is húzkodnám a cica bajszát, míg el nem töri ténylegesen az orrom. Meg is lepődök rendesen, ahogy bemutatkozik.
- Kazetta? Lány név ez egyáltalán?! - döbbenek le és hirtelenjében nem is tudom, hogy sajnáljam-e, amiért a szülei így nevezték el, vagy ismerjem el, milyen különleges és... retró nevet kapott. De aztán csak megint sértegetni kezd, amire morcos fejjel nézek le rá.
- Hé! Én itt próbálok kedves lenni, te meg... te meg... - igazából közben jövök csak rá, hogy nem vagyok biztos benne, hogy ez most sértés akart e lenni, mert hát... sarokig én sem mennék senkivel. Nem vagyok én kurvinca... Max Lambogyóé, de akkor is csak ha kettesben vagyunk. Aztán újra kitör a balhé, de ezúttal valami papír miatt, és a fenyegetően közeli kirúgás miatt, amit vélhetően én okoznék Lambertnek, a pénz levonásról nem is szólva. Baszki... A stresszes helyzetben úgy érzem kellő ideje, hogy ismét a színre lépjek - mintha ez eddig is olyan fasza ötlet lett volna és Lambanana elé lépve próbáljam ténylegesen jóvá tenni a dolgot, mielőtt még ténylegesen kiteszik a formás kis popóját innen. Azt nem bocsájtanám meg magamnak. Így hát őszinte sajnálattal adom oda mindenem, amim épp nálam volt, bízva benne, hogy bőségesen elég lesz, tán még kapok is vissza belőle, s mivel, hogy jelenlétemmel láthatóan még mindig mérgezem Kazit, ezért odébb állok. Ki is mennék, de félúton szemet szúr a guszta krumpli, szóval lecsüccsenek zabálni, miközben figyelem a további eseményeket, hogy bármikor felugorhassak, ha meg kell védenem az emberem. Ráadásul meg is etetném, ha épp nem kezdenének el békülgetni. Legalábbis néha-néha oda pillantva messziről úgy tűnik ez történik, mert már Lambika sem vonogatja mindig össze a szemöldökeit, max a dagadékra, és Puszedli sem vágja már a pofákat. Ja, de. És ráadásul elindult felém. Szinte biztos voltam benne, hogy a kajámra pályázik, de olyan gyorsan megiramodott felém, hogy még arra sem lett volna időm, hogy jelezzem felé szemeimmel, hogy a szomszédos asztalon is van kaja, ne az enyémet akarja mááár. Próbáltam felvenni valami fenyegető nézést, miközben azért tömtem is a búrám, hogyha nem is járnék sikerrel, akkor se maradjon neki sok, dehát... ilyen fejjel, tele pofa zacskókkal, max egy tengerimalacot tudtam volna leutánozni, nem, hogy egy lövésre kész cowboyt. Csukott szájjal kezdek el sikoltozni, ahogy megfoszt attól a pár szószban ázott krumplitól, amiért még megpróbálok oly módon küzdeni, hogy megfogom a tányér másik felét. De amint elém kerül Lamburger tányérja, be is fejezem a hisztit, és falatozom tovább, nem kimutatva közben, de jólesően fogadva a simijét. A puszit hiányolom mellé, de jelenleg sokkal jobban leköt a hami meg az a dagi a pult mögül, aki mióta csak beléptem ontja magából a fost. És nem szó szerint. Sajna... Bólogatok is aprókat, miközben csendben majszolok, amivel fel is hagyok, mikor újfent felcsendül a "bunyó lesz" Lambimbó hangja. Ohóó, több se kell, már ugrok is fel, hogy rákontrázzak a tombolására és indián ugrabugrával, számhoz emelgetve tenyerem kezdek el "úú"-ni. Ki is nyitom a bejáratit, ahogy az én cuncimókusom kikapja a bácsi a helyéről és illendően tisztelegve - na nem a duckónak - búcsúzom feléjük, aztán persze robogok is utánuk. Nem tudom, hogy Puszedli bármelyikünket is megakarná állítani, de nagy eséllyel a fizikumokat tekintve, úgy se menne neki, én meg totál bezsongok a vérbeli Lamberttől, szóval a seggbe rúgást követően reppenek rá a fickó hátára, mint egy kibaszottul idegesítő légy és átkarolva jó szorosan a nyakát, a beleharapom a fülébe, nos nem más céllal, mint, hogy eggyel kevesebbje legyen aztán. Mondanám közben a magamét, meg, hogy hogy merészel egyáltalán így ránézni Lambertre, de teli szájjal nehéz.

Bad vibrations

Life of sin and life of lies

Ha nem tudnám jobban, azt hihetném, hogy ezek ketten kibaszottul összeesküdtek ellenem. Laposakat pislogok hol Rowra, hol pedig Cosira, amíg rajtam mulatnak, noha a következő percek fényében valahol visszakívánom, hogy inkább maradtak volna a béna humoruknál. Mondjuk a kandírozott narancshéjam magánakciója is rohadtul vicces lenne, ha nem éppen a munkám, a túlélésünk, meg a börtön elkerülése múlna rajta, szóval hiába akarná az egyik felem vigyorogva szájon csókolni az intézkedő mesteremet, nagyobb a kényszerem arra, hogy helyre tegyem. Mégis, mihelyt az álmáról kezd beszélni, óhatatlanul elpuhulok, mert nem csak arra a java részében szép napra emlékeztet, amikor kölykökként meglógtunk az intézetből, hogy világgá menjünk, hanem az összes olyan alkalomra, amikor valamiért kénytelenek voltunk elválni egymástól. A legutóbbi tíz kicseszett évig tartott, amiből asszem még most sem sikerült felocsúdnom, és valahol még mindig arra „várok”, hogy mikor fog megint kártyavárként összeomlani az, ami köztünk van.
Viszont az érzelgősségnek nincs helye – mikor van –, erre egyhamar emlékeztet minket Főni, és kinek a nyakába lesz varrva megint ez az egész fos? Hát persze, hogy Schultzéba, akire elég ránézni, hogy tudja az ember, minden szar tőle ered. Jézusom, mintha tényleg ismét a javítóban lennénk, bár ott meg sem próbáltam Vörösre kenni azt, amit csinált. Úgy sem hitték volna el, és amilyen nyámnyila volt, az elzárással járó püfölést sem élte volna túl.
- És mégis mi a faszért tettem volna?! - vitatkozok vele tovább, mert nem tetszik, hogy úgy beszél Rowról, mint egy veszett kutyáról, akit pórázra kell tenni. - Nem a palotapincsim, akinek egy jutalomfalatért megmondom, mit csináljon, és azt is fogja tenni – puffogok, bár így jobban belegondolva, ha belebegtettem volna neki valami csábító ajánlatot, lehet, tényleg szót fogad. Ideig óráig. Nyilván közben az emlegetett szamaram nem segít, és kénytelen vagyok végigdörgölni az arcomat a tenyereimmel, ahogy megint rólam karattyol. El is süllyednék a szégyenben, ha nem háborítana fel Cosette újabb kijelentése, amihez még a hangját is megemeli.
- Hé! Vigyázz a szádra! - kiabálok most már én is, gondolkodás nélkül kelve Vöri védelmére. Ő nem őrült, csak nehéz napjai voltak, és amúgy is Főni nem ismeri, hogyan gondolja, hogy ilyen buziságot sipítozik az arcába?! - Ne csinálj úgy, mintha be kéne zárnod az éttermet vagy meghalt volna valaki! - folytatom a viszont-háborgást, mert ezen a ponton nekem már egyértelművé válik, hogy eddig tartott az itteni pályafutásom. Cosi most láthatja, milyen az igazi Lambert, meg hogy kivel szűri össze a levet, hülye lenne továbbra is a pártomat fogni a háttérben vigyorgó Bobalfasszal szemben. Az egyetlen enyhítő körülmény, hogy Rowan hamar megérti, kit kell itt kollektíven utálni, és emiatt egy szórakozott horkantást képtelen vagyok elnyomni magamban. Egészen addig, amíg meg nem szólal a bajszos seggfej.
- Még egy szót szólsz, és a torkodba nyúlok kitépni azt a kurva nagy nyelvedet! – fenyegetem meg elborult arccal, noha az érzelmi hullámvasútnak még közel sincs vége. - Te meg köpj ki még egy ilyen becenevet, és benyomom az orrodat – fordulok vissza Vörihez, akinek a fejében jelenleg a majmok cintányéroznak ép gondolatok helyett. Azt hiszem ezért is basz fel ennyire, hogy hol Bobby, hol Cosi nevezi zakkantnak, mert valahol tudom, hogy igazuk van. Még Mills mércével sem normális, ahogyan most viselkedik, de rohadjak itt meg, ha egyetértek velük. Azon már igyekszem ki sem akadni, hogy a méreteivel kérkedik – van mire -, meg a legutóbbi balszerencsés pillanatával, amikor hasonlóan elgurult a gyógyszere.
Őszintén szólva a kezdeti kiborulását leszámítva egészen jól kezeli a szituációt Főni, amiért jár a részemről az elismerés. Talán már hozzászokott mellettem, hogy nem minden gyalog-galopp, vagy a bronxi kirándulásunk nyitotta fel a szemét arról, hogy vannak egészen elborult létformák is a világban, akiknek hiába van bűbájos arcuk, attól még szemrebbenés nélkül Puszedlizik le a szerencsétlen Lambertek főnökét, és köhögik ki, hogy mi amúgy orrba-szájba bulizunk. Mi van?! Már csak ez hiányozna, elvégre ismerem Cosit, ha fél fokkal kevésbé játszana dilinyóst Vöri, már egymásba karolva sasszéznánk valami kibaszott tuc-tuc helyre. Ott kötném fel magamat az első villanypóznára. Persze hiába fintorgok a gondolatra, ugyanis elnézve, ahogy lecsapja a nyúlkapiszka kezét, biztossá válok benne, hogy ezek ketten _túlzottan_  jól kijönnének. Jah, feltéve, ha nem itt lenne a keserű búcsú ideje – mint kiderül, egyedül az én fejemben.
- Mit tudom én! - tárom szét a kezeimet a kérdésre, hiszen honnét szopjam ki, mikor mondja azt Cosette, hogy elég volt az őrültek házából? Row közben elém szökken megvédeni, és gebedjek meg itt, ha nem kezd miatta gyorsabban verni a szívem. Talán meg is enyhülnék, és finoman visszahúznám, hogy ne érezze magát hibásnak, ám Bobbynak megint meg kell szólalnia. Kurva nagy mázlija, hogy egy majd' két méteres óriás állja az utamat, mert kezdek kibaszottul vöröset látni. - Tudod mit? Rúgj ki, akkor legalább büntetlenül kinyírhatom ezt a spicli köcsögöt! - pattogok Rowan mögött, kihajolva a válla mellett, hogy egyenest a fogadónak címezhessem a fenyegetéseimet. Kicseszett Bobby, esküszöm, eddig képes voltam visszafogni magamat és humorral állni a baromságaihoz, de nyilvánvaló, hogy szeretne egy külön bejáratú problémát az életébe. Egy momentumra már Vöri sem tűnik akadálynak a célom eléréséért, csakhogy a hullámvasút megint zuhanó szakaszához ér, én meg értetlenül figyelem, ahogy őméltósága minden „vagyonát” Cosinak ajándékozza kárpótlás címszóval. Vicces lenne, ha nem tudnám, hogy komolyan gondolja. Elragadó lenne, ha nem tudnám, hogy józan ésszel ilyet nem művelne. Legalábbis a kibaszott telefonját nem adná oda egy számára idegennek. Azt a mobilt egyébként, ami bravúrral csúszik ki mindkettejük kezéből, és zuhan a földre. Hát persze, majd még lopjak neki még egyet, meg a szart. Idegesen, mégis némi aggodalommal nézek Répacukor után, aki idő közben leseggelt az egyik asztalhoz falatozni. Bennem fel sem merül az undor gondolata, elvégre fiatalabb korunkban az éttermek mögötti kukából ettünk nem egyszer…
- Nincs semmi baja… Csak nem aludta ki magát egy jó ideje, és elég nehéz időszaka volt – dünnyögöm az orrom alatt - mialatt felszedem a telefonját a földről kárfelmérés címszóval -, mert ezt én sem hiszem el teljesen. De bassza meg, mégis milyen segítség? Nem őrült… Nincs szüksége egy újabb diliházra-… újabb diliház. Faszomat, azt mondta, a börtön helyett annak idején oda zárták. Nem, bassza meg, akkor sincsen helye ott, és én leszek az utolsó, aki valaha is ráerőszakolna bármi ilyesmit. Nem fogom rácsok mögé juttatni az egyetlen embert, akiért az életemet is odaadnám.
Közben Főni velem ellentétben szörnyethal a maradék kaja belapátolásának látványán, így egy mély sóhajjal szedem össze a saját, félbehagyott vacsorámat, és mihelyt elkerülnek a tányérok Vörös elől, az orra alá nyomom az ugyanúgy teleketchupözött sültkrumplikat.
- Egyél, aztán lépünk – összekócolom a haját, és ha nem lenne itt Bobalfasz, talán még a feje búbjára is nyomnék egy puszit. Viszont Bobby határozottan itt van még, nekem meg tikkelni kezd a szemem, hiába hat meg valahol Cosi nem várt figyelmessége és kedvessége. Kész, eddig bírtam. Kicsinálom.
- Kurva nagy a pofád még mindig, ahhoz képest, hogy egy beszari fos vagy! - fordulok felé, öblös léptekkel lódulva meg az irányába. Amennyiben nem állja senki az utamat, elkapom a grabancánál fogva, és elkezdem kirángatni a pult mögül, meg az étteremből. - Ha zárva vagyunk, mi a faszt bámészkodsz meg vigyorogsz még itt, Boba Fett?! Húzd el a beled! - szó szerint kihajítom az ajtón, és ha sikerült lábon maradnia, búcsúzóul még seggbe rúgom. Nekem kellene itt az épeszűnek lennem, amikor Rowan sem százas, ez amolyan kimondatlan szabály, hogyha az egyikünket vissza kell fogni, legalább a másik legyen helyben, de meguntam ennek a seggdugasznak a folyamatos arcoskodását.

zene: Free animal xx credit: •

Egyáltalán nem vagyok olyan főnök, mint azok, akikről azok a szőrnyű rémtörténetek szólnak - legalábbis nem érzem olyannak magam -, így természetesen sosem szokott zavarni, ha bármelyik alkalmazottamnak látogatója érkezik, most meg már amúgy is záróra van, viszont azt nem mondhatom, hogy nem vagyok roppant kíváncsi a jelenlegi látogatónkra. Már csak azért is, mert még sosem láttam olyan szerelmespárt, amelynek mindkét tagja férfi. Ráadásul a furaságuk ellenére még jóképűek is, pont olyanok, akik bizonyosan sok női szívet törtek össze azzal, hogy egymásért jobban vonzódnak. Hiába nem szokásom hallgatózni, de hülye lennék befogni a füleimet úgy, hogy tisztán hallom, hogy rólam cseverésznek. Mindamellett, hogy tökre élvezem a pénzt számolni mindig, azért természetesen fel kapom ismét a fejem arra, hogy Lambert a maga sajátos stílusában kinyögi, hogy amúgy kedvel, csak ezt így kimondani nem rossz fiús, így érjem be ennyivel. Azt hiszem kezdem megszokni azt a stílust, amit képvisel, néha akaratom ellenére is azon kapom magam, hogy sok mindent át is vettem tőle. Így jár az ember, ha bronxi gengszterekkel barátkozik. Látva a vigyorát, én sem tudok mást tenni, meg azért egy kicsit büszke is vagyok arra, hogy megszelíditettem Őt. Mármint úgy ahogy. Azért, ha figyelembe vesszük, hogy hogyan indított, azt hiszem, hogy hatalmas fejlődésen esett át. Bár nem áll szándékomban a tudtukra adni, hogy hallgatózok, bele szólni a beszélgetésükbe pedig végképp nem szeretnék, de a Lambert pasija - vagy még mindig nem tudom kicsodája - megjegyzése miatt képtelenség csendben maradnom.
- Óh, igazából nagyon szófogadó. - még mindig úgy vigyorgok, mint a tejbe tök, de csak azért, mert tudom, hogy Lambertnek milyen ciki már az, hogy tisztességesen dolgozik... hát még az, hogy egy nála fiatalabb nő nemű lény mondja meg, hogy mit kell tennie. Így bele gondolva tényleg vicces  egy helyzet, az meg főleg, hogy a kedvenc futárom piszkálhatom. Jól esik a lelkemnek. Aztán újból elfordulok tőlük, mintha nem hallanám Őket továbbra sem, na meg pénz számolást is természetesen előlről kell kezdenem, hisz úgy el vette a figyelmem az a másik kettő, hogy azt sem tudom hol tartottam. Egész jól sikerül is a dollárokra koncentrálnom, amig a hívatlan vendégünk nem kezd az asztalról hülyeségeket kiabálni, ezzel elűzve a még javában evő vendégeket. Mintha valaki egy háborút jelentett volna be, és fejvesztve kéne menekülni. Tiszta őrület! Ha nem az én vendéglőmben és az én káromra történne mindez, akkor azt mondanám, hogy vicces, de így... A tolongó tömeg miatt csak tehetetlenül nézem a számomra hihetetlen jelenetet, bár jobban bele gondolva, nagy valószínűséggel, ha sikerül is megközelítenem az asztalon álló őrültet, akkor sem valószínű, hogy le is tudnám szedni az asztalról, ahonnan hála az égnek, hogy végül magától is le jön, bár már annyira mindegy miután a bajt megcsinálta. Így még a Lambert szigorú arckifejezése sem tántorít el attól, hogy kimondjam azt egyáltalán sem finoman, hogy a pasija nem százas. Most komolyan... milyen épelméjű embernek jut eszében ilyesmit tenni?
- Bronxban már unalmas a balhézás, ezért gondoltad megpróbálod itt? - még szép, hogy dühös vagyok, és a haragomat, mintha szándékosan tetőznék is tovább. Képesek úgy neki kezdeni a számomra érthetetlen romantikázásukba, mintha mi sem történt volna. Fogalmam sincs, hogy milyen álmokról beszélnek, vagy, hogy mi a jó büdös fene volt ez az egész, sőt lassan még saját magamban sem vagyok biztos, hogy jó helyen vagyok-e vagy véletlenül egy másik helyre csöppentem, de... hogy a szavak nem segítenek a megnyugvásomban az is biztos. Amint sikerül végre közelebb férkőznöm hozzuk, valahogy olyan természetesen jön az, hogy Lambit kérjem számon az iménti akció miatt, holott láttam rajta, hogy legalább annyira váratlanul érte a szeretője kirohanása, mint engem. De mivel Őt ismerem, a másikat meg nem.. hát valakinek meg kell magyaráznia, hogy mi a fene is történt.
- Nem... de viszont úgy nézel ki, mint akit egyáltalán nem kértél meg, hogy maradjon távol ettől a helytől. - még mindig enyhén duzzogok, mert gondolom egy főnöknek az is a feladata a lazaság mellett, hogy nem szabad tolerálja az ilyesmi szituációkat. Bobby felé is vetek egy szigorú pillantást, jelezve, hogy ezzel nem segít. De esküszöm, hogy a száján lévő vigyor pont arra utal, mintha élvezné azt, hogy a másik kettő van jelenleg a bögyömben. Téved ha azt hiszi, hogy ennyi miatt majd kirúgom Lambertet, aki a legszórakoztatóbb mindegyik alkalmazottam közül. Az, hogy most haragszok semmit sem jelent. Gondolom, ha megmagyarázzák, majd el is múlik minden és hetek múlva viccesen emlékszünk vissza erre az estére.
- Egy őrült vagy! Tönkre vágtál pillanatok alatt mindent! - még a hangom is megemelkedik kissé, ami miatt olyan hisztérikusan is cseng, majd Lambi felé pillantva mutrázok is... valamiért elhiszem, hogy kettejük közül mégis csak Ő a durvább, de mégis normálisabb. - Gondolom könnyebb az öklötöket használni, mint az eszeteket. Te... ha használtad volna a tied, ami talán nincs, akkor megelégedtél volna annyival, hogy le ülsz szépen egy sarokba és vársz, amig a Lambarátod vagy mi a csudának nevezted, végez! - Bobby természetes mindeközben nagy valószínűséggel jól mulat még mindig, szerintem a három srác közül, ha igazán baj lenne és számítanom kéne bárkire is, akkor kétségkívül Ő futna el leghamarabb. Ez már abból is látszik, ahogyan a vörös őrült rá szólva sört követel, Ő meg hírtelen elkomolyodva húzza ki magát és engem néz. Nehéz lenne eldönteni, hogy azért-e, hogy engedélyt adjak arra, hogy szolgálja ki sörel az úriembert, vagy inkább azért, mert arra vár, hogy megvédjem. Szép... Végül sóhajtva, szemem megforgatva intek egy határozott nemet, erre ismét vigyorogni kezd, továbbra is a pult mögül természetesen.
- Zakkantaknak nem adunk sört. - szól oda a bajussza alatt, én meg a hajamba túrva épp azon gondolkodok, hogy meglehet, hogy inkább Őt kéne kirúgnom, mert nagyon utálom ezt a viselkedését. Főleg mert Ő tipikusan az a fajta kutya, aki csak ugatni tud, de harapni nem.. Ismét a szerelmesek felé nézve, kimerednek a szemeim, és látványosan ráz ki a hideg is a Rowan lambert felé idézett szavai miatt. Ez most komoly? Fúj már... inkább úgy teszek, mintha ez továbbra is a saját titkuk maradt volna, mert kínos még nekem is. Hát szegény futárom min mehet most keresztül...
- Igazából rosszat nem mondott semmit. Sajnos. Ha mondott volna, akkor nem lennék meglepődve azon, hogy itt vagy... gondolom. - nem mintha tudnám, hogy az alap természete ilyen-e vagy csak valami szer hatása alatt áll épp, de bármelyik legyen is igaz, talán a lelkem legmélyén tényleg bejön ez a stílus. Vagyis hát sokkal jobbnak tűnik a társaságuk, mint a férjem unalmas elit ismerősei. Ezért is csillan fel a szemem egy röpke pillanatig mikor azt hallom, hogy Lambi is mesélt neki rólam, a buli gondolata pedig egyszerűen lázba hoz. Aztán eszembe jut, hogy éppen a haragos énem kell most mutatnom. A becenév sem nagyon tetszik, amit rám aggat. - Először is a nevem Cosette, örülnék ha nem becézgetnél, mert nincs olyan kapcsol köztünk, ami feljogosítana rá. Másodszor pedig... azt hiszem, hogy még a sarokig sem szívesen mennék el veled! - még a kezére is rá csapok, amelyikkel az orromhoz ér, és természetesen most inkább csak a nagyfejűség mondatja ki velem ezeket a szavakat, mert kutya legyek, ha nem futott végig az agyamon az, hogy el menjek velük bulizni. Vajon komolyan beszéltek rólam és arról, hogy miféle kalandvágyó vagyok? A gazdagság az embert unalmában sok mindenre rá tudja vinni. A tény viszont, hogy veszteségünk van máris vissza tereli az elmémet az eredeti kerékvágásba. Mindeközben szegény Bobby tehetetlenségében még öltözködni is kezd, úgy tűnik, hogy le akar lépni mielőtt bajba kerülne amiatt, hogy még mindig makacsul tiltakozik az ellen, hogy bármivel is kiszolgálja a vendégünket.
- Szóval kifizeted... remek. - bólintok is egyet helyeslően, pont mint azok a tipikus gazdagok, akiknek minden a pénz körül forog. Engem lényegében hidegen hagy, de látniuk kell, hogy mégis csak főnök vagyok vag mi a szösz! - A papírodat? Ha jól tudom még nem telt le ez a hét. - vonom fel a szemöldököm, mert nem egészen értem, hogy miről beszél, aztán leeseik, hogy azt gondolja, hogy ki akarom rúgni. Hát nem vagyok én hülye! - Te azt hiszed, hogy ki akarlak rúgni? Hát ilyennek ismersz? - megsértődni azonban nincs túl sok időm, mert Rowan hamar közénk áll, mintha a szerelmét akarná megvédeni... TŐLEM?? Ez valahol talán romantikus is, de... úgy nézek ki, mint aki sodrófával embereket kínoz? Mégis hátrálok egy apró lépést tőle, és próbálom kizárni a hátam mögül a Bobby morgolódását.
- Tényleg nem rúgod ki?! Cosi... mivel szédített így meg? - még mindig a pult mögül replikázik, de nincs sem időm, sem pedig kedvem neki magyarázkodni, főleg, mert nem Ő az, aki dönthet ebben. Én meg már lassan követni sem tudom, hogy itt az eseményeket. Tényleg nem értem, hogy most mi a fene is van? Fura egy kapcsolatuk lehet, aminek rohadtul nem szeretnék a kellős közepébe esni.
- Jót akartál?! Szerinted az, amit csináltál jó volt? - nem az én dolgom megváltoztatni Őt sem, szerintem nem is olyan könnyen kezelhető, mint Lambert, de azért hihetetlen, hogy nem tud külömbséget tenni a jó és rossz között. Meglepetten pislogok mégis nagyokat a szavain és csak bámulom a kezembe nyomott tárgyakat, amiket még a mellkasomhoz is nyom úgy mindenestől, és természetesen, mivel az én tenyerem azért jóval kisebb az övénél, annak a fele tartalma a földre esik. Egyedül a rágó és használt papírzsebkendő az, ami benne marad, a telefon még hangosan csattan is egyet, és bár nem hajolok le, hogy megnézzem, de egészen biztos, hogy jól látom azt, hogy berepedt a képernyője. Hát ez van... Fintorogva dobom el a többi dolgot is, ami nálam maradt, majd kezem a vadiúj ruhámba törlöm, mert undorító a taknyos zsebkendője. Még jó, hogy mostanra szófogadóan indult meg a kijárat felé, így esélyesen észre sem vette, hogy minden, amit nekem adott a földön hever. Mihez kezdjek én azokkal?
- Nem gondolkodtál még azon, hogy a pasidnak szüksége lehet segítségre? Mármint tudod... úgy értem, hogy... szerinted normális ahogy viselkedik? - szólok oda Lamberthez, célozva arra, hogy pár hét a diliházban csodákra lenne képes, közben pedig az asztal mellé leülő Rowant még mindig teljesen értetlenül nézem. Mint valami kisgyerek olyanná vált hírtelen. - Ne edd már meg azt! Ki tudja kié volt és hányszor csöpögött bele a nyála...? - szólok oda, majd meg is indulok felé, hogy amennyire engedi el kapkodjam előle az ételt, mert komolyan nem egészséges az amit csinál. Ugyanakkor egy kicsit meg is sajnálom... lehet, hogy nincs amit ennie. - Bobby menj kérlek és hozz valami normális ételt jó? Meg egy kávét... szerintem az is rá fér a vendégünkre. Vagy egy pohár vizet inkább. Jó hideget, hogy térjen észhez. - persze, hogy Bobbynak nem tetszik mindez, és makacsul rázza meg még a fejét is. Oké, már munkán kívül nem kényszerítehetem, de akkor is.
- Én ugyan nem! Zárva vagyunk. Etesse meg a kis kedvenced! Úgyis hozzá jött és nem hozzám. - Namár most találja bárki is azt mondani, hogy ez nem féltékenység. Mindenki agya meg van ma futva körülöttem? vagy tényleg ennyire nehéz a férfiakkal szót érteni?        

Az étterem? Tetszett! Jó kis hangulata volt, finomak voltak az illatok, és nem tűntek olyan trógeknek a dolgozók. Persze, egyet kivéve... Nem ám, csak viccelek. Ő az én kis kukisapim. Ha nem jelentkeztem volna máshova jó esélyekkel már bizonyosan ide is megpróbálnék bekuckózni, és legalább több időt lóghatok Lambert nyakában. De azt hiszem belépésemmel ezt a lehetőséget jól elkúrtam. Na se baj, majd jóvá teszem valamikor. Vagy akár most, hiszen, amit elbaszunk, azt rendszerint jóvá is lehet te... jééé, itt van fasírt is???
Némi hitetlenkedő szemöldök össze vonással pillantok a mutatott irányba a kislány felé, ami végett aztán szélesen el is mosolyodok. Nem azért, mert kételkedem szavaiban, hanem, mert viccesnek találom, hogy egy pindúr pandúr puszedli parancsolgat az én fekete párducomnak.
- Nem olyan vészes...? Megnézném, hogy osztja neked az észt, és főleg azt, ahogy nyeled a békát. - piszkerálom kicsit, annak tudatában is, hogy lehet ezért otthon még kapok, de annyi baj legyen, nem? - Ha veszek otthonra ilyen csipkés kötény, azt is felveszed? - vigyorgom, no persze ezt azért diszkrétebben, mert még csak az kéne, hogy más homokos hülye hapi is itt Lambertről és a pucér seggéről fantáziáljon. De nem kell válaszolnia, amúgy is nehezen bírom befognia csőröm, túl sok mindenről szeretnék vele beszélni, tudnia kell mindent, és tudatnom kell velem mindent, mielőtt elfelejteném. Hátha ő nagyobb eséllyel jegyzi meg.
- Haaah? Nem tudják? - csodálkoztam, és nem tagadom megrándult egy sunyi vigyor erejéig a szám széle. Izgalmas, ahogy a rosszfiú próbálja játszania a jófiút. Hát még mikor lebukik és bedobja a még rosszabb fiút. Nem csoda, hogy múltkor összehugyoztam magam tőle... De mielőtt totál haptákba akarnám vágni magam, emlékeztetem a fejecském, hogy Lambert azt mondta lassan zárnak, ráadásul, amíg itt zabálnak mások, lehet zavarná a főnökét, hogy velem dumcsizik, szóval tettem, amit tennem kell, és hősiesen felhívtam figyelmét mindenkinek a "veszélyes" arab párra, akik hasonlóan rémülten hagyták el az épületet.
- Nyugi, nem kell megköszönni! - legyintettem, ahogy leugrottam páros lábbal az asztalról, és még arra is ügyeltem, hogy ruhám ujjával letöröljem az esetleges cipő nyomokat róla. Szemem sarkából láttam, hogy a menekülő birkákon túl Puszedli is próbál közelebb úszni hozzánk nulla eséllyel, ami azért felbosszantott látva, hogy mennyire nem ügyelnek ezek többi ember társuk épségére.
- Héé! Több tiszteletet! Ő itt a góré! Kenyeret adott nektek! Én meg cirkuszt! Hálátlan faszkalapok! - ordítottam utánuk, majd a rám förmedő Sziporkára pillantottam, ismételten értetlenkedő fejjel és összevont szemöldökkel, mert nem tudtam hová tenni szavait. - Nem, az biztos. Ott nem figyelmeztetik előre az embereket. - csóválom fejem, mert ez nyilvánvaló, számomra, ahogy az is, hogy minden bizonnyal erre utalt, s nem arra, hogy hülyeséget csináltam. Bár bevallom ennek gondolatára kicsit meg is szeppentem, mert jótakarásból valahogy, mintha minden balul sült volna el. El is fog egy kis aggodalom, ahogy felrémlik bennem, hogy álmomban Lambert nem került vissza az intézetbe hozzám, ezt pedig jobbnak látom megosztani vele. Nem tudom miért, csak úgy... Még is jól esik, hogy tudatosítja bennem a nyilvánvalót, hogy ez nem történt meg és még mindig együtt vagyunk és maradunk is. Kicsit meghunyászkodva hajtom lejjebb fejem, miközben igyekszem mielőbb túltenni magam a képzeletbeli elvesztésén és karjára simítok kicsit. Puszedli kirohanása és Lambibi visszarohanása némi zavart okozott az erőbe, de hamar rájöttem, hogy itt kérem szépen rám céloznak.
- Hé! Én nem vagyok fene gyerek! - kérem ki magamnak, hol egyikre, hol másikra pillantva duzzogó fejjel, aztán széles mosollyal legyintek Puszedlire pillantva. - Csak viccelek... De ha én az vagyok, látnád Lambarátot, mikor bedurvul... Kő kövön nem marad! - csapom össze nevetve kezeim, majd, mint a Jim Carrey féle Grincs hangulat ingadozásai, hirtelen váltok át türelmetlen morcossá, csípőre tett kezekkel erre bizonyos Bobbyra nézve.
- Bobby bazd meg, hol a söröm? Gurulj már el érte! - háborgok, mert én itt intézem a zárást, az meg hagyja, hogy kiszáradjak. De legalább a góré és a futárfiúk jó bőrök. Végül egy szelíd kedves mosollyal fordulok megint Sziporkához, majd Lambertet hallva szélesedő jókedvvel arcomon ő rá.
- Ne már, Lambambino... Képes voltál kikotyogni, hogy... - és itt halkabbra veszem, de kb. jó, ha a szakács bácsi nem hallja. - ...20 centi... - forgatom szemeim, miközben kínosan beharapom alsó ajkam, és zavartan pillogok ismételten Puszedli felé. - Igen, Rowan vagyok, és bármi rosszat mondott rólam aaaz... mind igaz. Kivéve, hogy nem vagyok szobatiszta. Tökre az vagyok, csak néha rögtönözve meg locsolom a virágokat is. Ez nem bűn... - forgatom újabban szemeimet némi száj húzással, mert az vesse rám az első követ, aki nem csinált ilyet.
- De hééé! Nekem is mesélt rólad, Puszedli... - mutatok el rá huncutúl mosolyogva, és játékosan meg is nyomom a nóziját egy picit. - ...például, hogy nap végén szeretsz bulizni járni Lambertekkel és Rowanekkel. - emelgetem kacéran szemöldökeim, de bazd meg hát nem hiszem el ezt a kurva Bobbyt. - Te rohadalom, meddig tart egy kis szörpöt felönteni vízzel?! Hozzad má! - trappolok egyet a lábammal háborogva. De mire odakapom fejem ismét újabb ismeretségem felé, még ő kér rajtam számon dolgokat, amire még résnyire el is tátom a szám. Hát még mikor Lambertet akarja lehúzni, miattam. Komolyan mondom, egy átok vagyok erre a srácra, mert ahányszor szart csinálok, mindig ő szopja be. De tényleg, mióta először találkoztunk...
- Na-na-na! - lépek közéjük, kitárt karokkal, Puszedlivel szemben, védve az egyetlen értelmes bárkit az életemben. - Ne őt bántsd. Ő ártatlan... Mármint ebben. Minden másban tuti bűnös. De erről most akkor is én tehetek. Csak jót akartam. - győzködtem, de mivel nagy eséllyel nem fogom tudni meggyőzni ezekkel, plusz az energiaitaloktól kissé véres, boci szemekkel, így végül feladom. - Jó, oké, tudod, mit, tessék... nesze... - nyúlok kapkodva a zsebembe és amit találok fel is markolom, hogy aztán csuklóját megfogva beletegyem. Nos, ez pedig kimerül egy félcsomag rágóban, egy taknyos zsepiben, egy kis apróban és a telefonomban. és még a mellkasához is tolom, hogy biztosan tudja, hogy az övé minden. Aztán a megszólaló kis medvecukromra nézek, akik valami papírért nyújtózkodik, meg rám förmed, pedig folyamatban próbálom jóvá tenni, amit jóságból tettem.
- Deh... - feleselnék vissza, viszont amit tudok, hogy vannak Lambert pofik, amiknél jobb, ha az ember egyszerűen megszűnik létezni. Szóval baba duzzogó, felfújt pofázmánnyal, de elindulok kifelé. Ki is mennék az ajtón, ha félúton nem szúrnám ki az asztalon lévő sült krumplit, ami ugyan már kissé megázott a ketchupban, de se baj, én is így szeretem. Majonéz nincs??
- Ó, nyami! - dobom le magam a székbe és állok neki az egyik egykori vendég vacsorájának, ügyelve rá, hogy lehetőleg senkinek ne maradjon belőle, szóval hamar hörcsög pofával tunkolom a maradék krumpli szálakat a tányér szélén lévő ketchupba.