Az utóbbi néhány hét során kevesebb szabadidőm volt, mint általában, és ezzel párhuzamosan nem csak fáradtabb, de szokásomhoz híven feszültebb is lettem, aminek többnyire én, és az elfojtott dühkezelési problémáim láttuk kárát, esetleg a bútoraim, miután fáradtan csoszogva beléjük rúgtam és szitkozódva küldtem őket melegebb éghajlatra. Semmire nem volt időm, olyannyira nem, hogy még a macskáim felügyeletét is Nick nagyijára bíztam, mert nem tudtam garantálni, hogy hazaérek az etetéseikre, és az önadagoló etetőgépeket réges-régen megtanulták kijátszani, hogy aztán telibe hányják a lakás összes szőnyegét.
Elég egyértelmű volt, hogy mi lesz az első napirendi pont, amint az időm engedi: kiereszteni a fáradt gőz. Más esetben ez minden bizonnyal valamilyen formában Nick társaságában történt volna, de a barátságunk állapota mostanság inkább csak kényelmetlenül érintett, semmint megkönnyebbülést hozott volna. Így találtam hát magam az első adandó, szombati alkalommal alkoholmámorban és egy klubban, hogy aztán néhány órával később, a feszültség néminemű levezetése után újra emlékezzek rá, hogy miért is utálom az embereket, az összetömörödő testeket, és hogy alapjába véve miért szoktam inkább a házibulikat választani. Szóval az okos dolgot tettem, és hazaindultam, amikor már nem leltem sem örömöt, sem kikapcsolódást az egészben, arra viszont álmomban sem számítottam volna, hogy egy résnyire nyitott lakásajtó fog fogadni, ami megtorpanásra késztet. Becsuktam, amikor eljöttem. Tudom, hogy becsuktam; nem az az embertípus vagyok, akinek háromszor is vissza kell fordulnia, hogy biztos legyen ezekben.
Óvatosan beljebb lököm az ajtót, azt várva, hogy majd halovány fény fogad, ha nem is az egybenyitott nappali-konyhából, legalább a hálóból. Nicknek van egy vészhelyzet esetére tartogatott pótkulcsa, és nem ez lenne az első, hogy egy buli után valahogy nálam köt ki, gazdagon értelmezve a „vészhelyzet” szó jelentését.
- Nick? – kérdezem beljebb lépve, de csak csend, és még lényegesebben, sötét fogad. Az ujjaim a táskámba vándorolnak, és az abban lévő paprikaspray-re fonódnak, míg a szabad kezem a falon lévő kapcsoló felé kutat, és csak akkor jut eszembe, hogy a hét elején a csillárom felmondta a szolgálatot, amikor hiábavalóan kattintgatok a gombbal.
Ez legalább megmagyarázza a sötét egy részét. Továbbra is az tűnik a legészszerűbbnek, hogy Nick van itt, és csak szimplán kidőlt, ettől függetlenül, ha előugrik valamelyik sarokból, mint valami idióta prank videós, aki ezt viccesnek gondolja, szívbaj nélkül a szemébe fújok a spray-vel. A saját érdekében, persze. Nem árt tudnia, ha szar a humora, én csak felebaráti szívjósággal segítek neki.
A parkettán halk visszhangot vernek a cipőm sarkai, miközben a hálószoba ajtaja felé veszem az irányt, de nem üti meg a fülem megnyikorduló parkettaléc a helyiség másik sarkából, vagy rosszul visszafojtott, nevetéssel teli lélegzet, és akkor sem kiált senki „BÚÚÚ”-t az ajtó mögül előszökkenve, amikor benyitok a hálóba. Felkapcsolom az ottani lámpát, de a szoba üres. Nick nem szuszog békésen a bevetett ágy tetején, nincs az ajtó és az ágy között valahol hanyagul ledobva a cipője, a levegőt pedig nem töltötte meg cigarettafüst.
Úgy tűnik, egyedül vagyok, ami továbbra sem tűnik a helyes megoldásnak, tekintve, hogy bezártam az ajtómat, mielőtt elmentem itthonról.
Egy egészen kicsiny, hűvös széllökés éri a harisnyába bújtatott lábam, és a nappali ablakokkal teli fala felé fordulok. Ha nem tudnám, mit keresek, nem venném észre, hogy az egyik ablak résnyire nyitva van, ráadásul pont a tűzlépcső szomszédságában lévő. A tárt ajtajú háló fényét használva megyek közelebb; az ablak alja deformált, vélhetőleg felfeszegették annyira, hogy aztán leverhessék róla a zárat, merthogy az is hiányzott róla. A szívdobogásom hangjával a fülemben követem az ablak melletti szőnyeg felgyűrődött útját a szememmel, mígnem a tévéhez nem érek. Pontosabban, a tévé egykori helyéhez, ahonnan most csak a többinél valamivel világosabb színű falrészlet néz vissza rám.
Nem tudnám pontosan megmondani, hogy milyen érzések mennek bennem végig, az egész szituáció szürreálisnak tűnik, mintha valahogy elszakadtam volna a testemtől és a belsőmtől és kívülről nézném magam, mint a sorozatokat a tévéből. Amim már nincs.
Mindenesetre azon kapom magam, hogy nevetek. Lehet ez őrült kacaj, vagy sírás közeli, hanggal kísért levegő utáni kapkodás, esetleg valódi szórakozás a helyzet hihetetlensége okán, nem tudom. Lehet mind, lehet egyik sem, és mire abbahagyom, az egyetlen hátramaradó érzés a lemondás, az elengedés. Nem érdekel ez az egész. Kibaszott fáradt vagyok, a hátam közepére sem kívánok egy újabb gondot az életben, és rohadtul nem izgat a tévém hiánya, mégis azt akarom, hogy az egész probléma váljon köddé, meg nem történtté. Nem akarok vele foglalkozni, nem akarom végiggondolni, hogy ez miféle érzéseket vált ki belőlem, nem akarok azon töprengeni, hogy vajon nehezebb lesz-e mostantól az elalvás, vagy, hogy félve fogok-e hazajárni, amint elmúlik a sokk és az adrenalin, melyek keveréke a vérem mellett száguldozik az ereimben. Az égvilágon semmit nem akarok érezni, ürességre vágyom, mint egy friss papírlap.
Úgyhogy nem teszem. Szarok mindenre és mindenkire, és csak előkapok egy cigit.
Pár slukk lenyugtat annyira, hogy a józaneszem ne hagyjon addig nyugodni, amíg a paprikaspray-vel felszerelkezve szét nem nézek az egész lakásban, de nem lappang a kádban, a szekrényben, és az ágy alatt sem egy betörő, a hóna alatt a tévémmel. Ahogy látom, más nem is tűnt el. Még a laptopom is ott van a kávézóasztal alatti kis fakkban, úgyhogy túlzottan alapos sem lehetett a munka. Jöttek, vitték a tévém, és a bejáraton át távoztak. Hálás lehetek, hogy az ablakot nem törték be, gondolom én.  
A konyhából elővarázsolok egy fél üveg whiskyt, és hamarosan a társasház lépcsőjénél találom magam, a folyosó végén, ahonnan még pont rálátok a nem teljesen csukott lakásajtómra a zárt ajtós szomszédajtók sokaságában. Legalább ők megúszták, és nem kell magam rosszul éreznem, amiért inkább a sebeimet nyalogatom a zsaruk hívása és mások figyelmeztetése helyett.
Az ajtóm látványa azonban szentimentálisan magába foglal mindent, amire nem vágyok, úgyhogy leügetek pár lépcsőfokot és lehuppanok. Az ajtó nincs a látószögemben. Így, így már jó lesz.
Nagyot húzok az üvegből, és rágyújtok még egy cigarettára. Lehet ez már a második, a harmadik, de akár a negyedik is, amióta felfedeztem a betörést; az idő furcsán telik azóta, mintha nem is lenne. Nem tudom, de nem is izgat.
Az sem érdekelne, hogy valaki épp felfele sétál, ha épp nem foglalnám el a lépcső közepét, mint ülőhelyemet, viszont nem vagyok teljesen bunkó, szóval elcsúszok balirányba, mígnem közvetlenül a korlát mellett kötök ki.
- Bocs – vetem oda, fel sem nézve, lehamuzva a lábaim közé. Majd feltakarítom. Vagy nem.
Épp egy újabb egészséges korty whisky lehúzása közben tűnik csak fel, hogy az illető nem baktatott érdektelenül tovább, hanem ugyanúgy felettem áll, mint amikor még elálltam az útját. Fogalmam sincs, mit akar, de nem ismerem. Legalábbis nem emlékszek rá, hogy ismerném, noha ez a szomszédjaim nagyjáról is elmondható.
Irritáltan megtörlöm a számat a kézfejemmel. – Segíthetek? – kérdezem negédesen, és ha nem lenne elég nyilvánvaló, hogy nem vagyok emberbarát kedvemben, megtoldom a kérdést a hangsúlyos „hagyj békén, vagy rád zúdítom az idegösszeroppanásom” mosolyommal.

of fucking pushing it down, pushing it down