Idegesen rántom le a fogasról a kabátom, aminek a reccsenéséből megítélve egy újabb lyukat sikerült produkálnom rajta. Esküszöm néha rosszabb vagyok, mint Lara. A tény, hogy nagy valószűnőséggel úgy fogom ezt előadni, hogy az a pár héttel ezelőtti késelő által került oda, mintsem bevallanám, hogy hisztirohamot kaptam a hír hallatán, miszerint áthelyeznek... Igen valószínűleg rosszabb vagyok, mint Lara, a tíz éves csibészem. Felismerem a gyerekes és dacos viselkedésem, de ez nem állít meg abban, hogy magamra vegyem a kabátot és az ajtót is jól becsapjam magam mögött. Idegesen kezdek el toporogni az aszfalton, magam sem tudom, hogy mit akarok, legszívesebben üvöltenék, végül előhúzom a zsebemben lévő szál cigarettát és rágyújtok. Nem, nem vagyok dohányos, soha nem is voltam és nem is leszek. Mégis mindig van nálam egy pár szál, néha jó álcát szolgál miközben dolgozom, vagy ha éppen felrobbanni készülök és nem akarom a lányom szeme láttára tenni. Próbálom magam helyre rázni, igyekszem nyugtatni magam, amiben általában jó vagyok, a nyugodt természetem igazából az egyik előnyöm, mint nyomozó. Ahogyan a jó emberismeretem is. Tökéletes vagyok abban, hogy egy álarcot vegyek fel és a komoly nyomozó szerepébe lépjek, senki meg sem mondaná mi is van valójában az álarc alatt. De itt most nem csak a munkáról van szó. Nem csak magamról. Az egyetlen ember akit jobb szeretek saját magamnál, még akkor is ha nem túl egészséges az önértékelésem, az a lányom. Utálom magam amiért pontosan ugyanazt teszem vele, amit velem tettek az én szüleim húsz évvel ezelőtt. Imádom a munkám, teljes mértékben ki merem jelenteni, hogy munkamániás vagyok, ami nem a büszkeségem hiszen ezzel együtt azt is bevallom, hogy sokkal kevesebb időt töltök a lányommal, mint azt kellene, de ez még nem jelenti azt, hogy ki akarom őt szakítani a megszokott életéből. Tudom, hogy össze fogom törni a kicsi szívét, de vagy ez, vagy pedig éhen halunk, ugyanis a megtakarításom korántsem lenne elég ahhoz, hogy munka nélkül maradjak akár egy napig is. Nem vagyok gazdag, nem vagyok semmi. Egyedülálló anyaként, semmi segítség nélkül, néha nehezen maradok talpon, de mindig megoldom. Talpraesett vagyok, rettentően keményfejű ugyan, de okos és bátor, néha túl bátor. Ami talán az oka annak, hogy áthelyeznek, hiszen egészen véletlenül, pontosan valaki olyanra van szükségük, mint amilyen én vagyok.
- Meg a francokat... - Szemforgatva vágom földhöz a cigarettát amibe bele sem szívtam, de meggyújtani elég volt ahhoz, hogy lenyugtassam magam legalább annyira, hogy Lara elé tudjak állni és feje tetejére fordítani az egész életét. Az egyetlen hely, ahol soha nem viselem a nyomozó álarcomat, az az otthonom, a lányommal. Előle soha nem terveztem rejtegetni az érzéseimet, az egyetlen ember a világon akivel mindig őszinte vagyok, de most mégis megteszem. Muszáj.
Az ajtóban mégegyszer megrázom magam és felveszem az álarcot, hogy szembenézzek a lánnyal aki nagy valószínűséggel felébredt az ajtócsapkodásom után és még fogalma sincs arról, hogy mi vár rá.

Tudod mi a legjobb dolog a szolgálati lakásban? Hogy nem kell érte fizetni, nincs lakbér, nincs semmi, csakis a saját fogyasztásunk. Legalábbis az első évben, hiszen azért a lóf*sznak is van ám vége, és ezt is csakis azért kaptam mert sürgősen kellett nekik a nyomozó itt, és nincs olyan épeszű ember aki azt gondolná, hogy egyszerű New Yorkban lakást találni megfizethető áron, semmi megtakarítás nélkül. Tehát kaptam egy évet, hogy megoldjam a problémámat. Talán össze tudok olyan jól spórolni, hogy még a száz éves bőrkabátot is sikerül majd lecserélnem.
Kacagok egyet magamban, miközben a dobozok hegyhalmazában próbálom magam átmanőverezni a szoba másik felébe, hogy végre megtaláljam az evőszközöket, hiszen Lara nem sokára itthon lesz az első iskolai napja után és lehetőleg szeretném ha nem kézzel kellene bemancsolni az indiai kaját, amit már okosan előre megrendeltem. Mindketten imádjuk a fűszereket, jómagam is imádok főzni, már ha a konyhám alkalmas erre a funkcióra és nincs tele poros dobozokkal. A legtöbbjét előre felcímkéztem, hogy egyszerűbb legyen majd a kipakolás, de természetesen nem mindre sikerült ráírnom, hogy mi van benne, nem a legegyszerűbb egy hirtelen költözést szervezni egy tíz éves kis ördöggel. Aki nem mellesleg többet hátráltatott, mint segített. Főleg mikor megpróbált mindent elrejteni, mert azt hitte ha nem találjuk meg Mr.Brunót, vagy a fogkeféket, nem kell majd elköltözni sem.  
Végül felkapom az egyik felirat nélküli ládát, majd a konyhapultra helyezem. Kisebb küszködés után sikerül kinyitnom, meglepetésemre a fiatal én mosolyog vissza rám a képkeretből, Raelyn unokatestvérem társaságában. Mindketten szülinapi sisakot viselünk, egy nagy nyuszi alakú torta mellett. Felveszem a képet, mosolyra húzódnak ajkaim, hiszen ez egy nagyon régi, kedves emlék számomra. Gyermekkoromban Rae volt a legjobb barátnőm, együtt nőttünk fel, együtt babáztunk... bár már akkor is a fegyverek vonzottak. Még a szülinapunkat is mindig együtt ünnepeltük, hiszen egy napon születtünk. Együtt kezdtük el az iskolát, együtt követtük el az első csínyt, együtt loptuk el édesapám már félig kiürített sörös üvegét és osztottuk el annak tartalmát, hogy aztán megfogadjuk, soha többet nem teszünk ilyet, hiszen szörnyű íze volt. A mosoly lehervad az arcomról mikor eszembe jut az elbúcsúzásom tőle. Tizenegy éves voltam mikor apám egy jó állásajánlatot kapott és a család érdekében Massachusetts egyik városába hurcolt minket, ezzel szinte teljesen elválasztva mindentől és mindenkitől, akit és amit addig szerettem. Gyerekként ezt nagyon nehezen éltem át, soha nem is találtam igazi barátokat, amolyan magányos farkas lett belőlem, megtanultam hogyan kell elrejteni az érzelmeimet, hogyan maradjak csendben és hogyan legyek láthatatlan. Nem tudok nem gondolni annak lehetőségére, hogy talán Raelyn még mindig New York-ban él és örülne egy rég nem látott unokatestvér és nagy valószínűséggel még soha nem látott unokahúgi látogatásának. A kezemben tartott képet végül a doboz mellé helyezem, még magam sem tudom mit kezdek majd vele. Talán szükségem lesz rá, hogy bizonyítani tudjam kilétemet mikor megjelenek Raelyn ajtójában a kis manóval.
Mikor leteszem a fotót, a következő képre csúszik a tekintetem, ami vegyes érzelmeket kelt fel bennem. Az esküvői fotó. Igazság szerint nem is tudom, hogy normális-e ilyesmit megtartani válás után. Lehetséges, hogy nem, viszont én ezt nem feltétlen magamnak őrzöm. Larának igenis joga van ahhoz, hogy tudja ki az apja, még akkor is ha évente alig egyszer sikerül találkozniuk és mostantól valószínűleg ez a szám még alacsonyabb lesz. Az esküvőnk napján fülig szerelmes voltam az emberbe akivel az egyetemi éveim alatt találkoztam. Mindkettőnk álma az volt, hogy nyomozók legyünk, hogy rendet tehessünk ebben az őrült világban, sajnos neki az álom csak álom maradt. Soha nem fejezte be az egyetemet, megbukott, aztán pedig az őrületbe kergette az, hogy nekem sikerült. Rendőrként együtt dolgoztunk, de mikor eljött az ideje az előléptetésemnek, ő belesavanyodott a féltékenykedésbe. Nem tudta, hogy ő valaha is sikeres lehet-e. Igyekeztem türelmes maradni vele, sokáig bíztam abban, hogy ez majd változni fog, hogy majd dolgozik magán, vagy éppen képezni próbálja magát ahelyett, hogy tátott szájjal várna az előléptetésre. Nem változott semmi, én pedig a munkába ástam magam, próbáltam a lehető legkevesebbet otthon lenni, ezzel elhanyagolva őt és Larát is. Tisztában vagyok azzal, hogy én is vétkes vagyok, elmenekültem ahelyett, hogy megpróbáltam volna helyrehozni ami elromlott. Lara öt éves volt mikor végleg elváltunk, azóta egyedül vagyok manóval és igyekszem jó anya lenni, bár jól tudom, hogy nem tudok az apja is lenni és a lánynak bizony szüksége van apára is.
Már éppen visszatenném a fotót a dobozba, mikor megpillantom a szüleim mosolyát a következő képen. Így aztán csak megcserélem a kettőt, hogy most fájdalmas mosolyra húzzam a szám, hiszen egyikük sincs már velünk. Talán a legszomorúbb az egészben az, hogy Lara még csak emlékezni sem fog rájuk, ő alig volt pár éves mikor a nagyszülők angyallá váltak. Annyit tud róluk, hogy karácsonykor mindig küldenek neki ajándékot a Télapóval. Igyekszem fenntartani az emlékeiket ameddig csak lehetséges.
Még mielőtt a csengő megszólalna már meghallom Lara vihogását az ajtóban, így aztán villám gyorsasággal nyitom ki az ajtót, hogy megköszönjem az új szomszédomnak nagylelkűségét és elhozta Larát az iskolából a sajátjával együtt, ezzel nagyon sok időt megspórolva nekem a pakoláshoz még az első munkanapom előtt. Na nem mintha éltem volna vele, van egy olyan érzésem, hogy Manó a fejemhez fogja vágni a vacsorát, aminek hamarosan meg kell, hogy érkezzen.
- Na ki akar ma is kézzel enni? - Jövök fel a kecsegtető ajánlattal miután becsukom az ajtót magunk mögött és bevezetem manót a harc teret megszégyenítő nappalinak még egyáltalán nem mondható szobába, hogy aztán elkezdjem őt kifaggatni az első napjáról. Sokkal inkább gondolok az ő első napjára, mint a sajátomra amire holnap sort kell kerítenem... beépített tanárnőként. Van egy olyan érzésem, hogy nagy beégés lesz, remélem legalább jól megfizetik.  

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nagyon nehéz lehetett, amin gyerekként végig kellett menned, hogy kiszakítottak az addigi megszokott életedből, és konkrétan szinte az ország másik felére költöztettek. De ugyanilyen nehéz lehet anyaként, hogy ugyanennek ki kell tenned a saját gyerekedet is, aki ráadásul épp olyan korú, mint te akkoriban. Mintha ezzel egy teljes kört zárna be a történeted. Nem lesz egyszerű, hisz pontosan tudod, hogy mennyi kihívást rejt egy ilyen újrakezdés, de drukkoljunk annak, hogy Lara ezt jobban viseli majd, és a lehetőségeket látja ebben.

Nagyon tetszett a karakterlapod, és külön imádom, ahogy a történetrészt megoldottad. Ahogy a magaddal hozott fotók életed egy-egy fontos pillanatának emlékét őrzik, és képről képre megmutattad nekünk, ki is vagy.  

Nagyon örülök, hogy itt vagy, kuzin, és alig várom, hogy megismerhessem végre az unokahúgomat!   Nem is szaporítom tovább a szót, tudom jól, hogy egyébként is várnak rád már többen is...

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!