Az elmúlt időszak - amióta csak visszajöttünk Atlantából és felmondtunk a rendőrségnél - eszméletlenül mozgalmasra sikerült. Amíg Markkal a tökéletes alkalomra vártunk, hogy levadásszuk Shaw-t, addig is el kellett ütnünk valamivel az időt, és nem mellesleg pénzt is kellett keresni. A henyélésért nem fizetnek. Amandától végre megkaptuk az első megbízásunkat, ami szinte ugyanolyan munka volt, mintha a rendőrségnél maradtunk volna gyilkossági nyomozók. Meglehetősen elvont, véres ügy volt. Mint kiderült, hiába az alvilági atmoszféra, az Arkánum emberei sem rajonganak a horror/pszicho-thrillerekbe illő esetekért. Nem mindenkinek veszi be a gyomra vagy a lelke, amikor ténylegesen szembesül ilyesmivel. Mi velük ellentétben nagyon élveztük minden percét. Izgalmas és elgondolkodtató volt, pont ahogy szeretjük. Igazi kihívás, mégis a legprofibb háttérrel. És ami a legfontosabb: semmi hülye korlátozással. Felszabadító volt.
Hogy ne csak a munka tegye ki a napjainkat, vigyáztunk Dave kislányára, Scarlet-re is. Aaww, azóta külön szerelmes vagyok abba a Markba, aki gyerekekkel játszik. A kisfiát, Silas-t is szívesen megismertem volna, de ő inkább az osztálytárs-barátainál aludt.
Aztán sor került a várva-várt, sokat emlegetett fine dining vacsira a barátaival. Eredetileg ezt már akkor lebeszéltük, amikor még nem voltunk együtt, nem volt köztünk semmi romantikus kapcsolat. Akkor egyszerűen csak érdekeltek a haverjai, hogy megismerjem őket, mégis kikkel lóg együtt, akiket viszonylag közelebb enged magához másoknál. Hallomásból is szimpatikusak, érdekesek voltak. De már jobban lekötötte a gondolataimat az alkalomra laza elegánsba bújt Mark, hogy hazaérve letéphessem róla azt az inget. Jól sikerült. Mármint a vacsora! Finom volt a kaja, és iszonyat vicces a sztorizgatás rész is. Megtudtam, hogy Mark állítólag nem egyszerűen csak utálja a mogyoróvajat, hanem sugárban hánynia kell tőle. Fél a lovaktól (?); imádja, ha valaki akcentussal beszél hozzá (csak ne Laurent legyen az!?); illetve Ames szerint a giliszta a kedvenc kajája(!!??), azért akar mindenáron sárlevest adni a gyerekeknek is. Nem érdemes vele horgászni menni, mert azt hiszi, hogy a lejárt bacon-t szeretik a halak (?). Oké, voltak kínos vagy kellemetlen részek (nem is egy), amikor legszívesebben a szemeimet forgattam volna (vagy hazamentem volna), de inkább poén volt az egész, mint bármi, amin fel kellett volna húznom magam. (Akkor is, ha alap esetben rohadtul nem lettem volna kíváncsi ezekre, akár igaz volt, akár nem.) Cserébe elmeséltem a vezérszurkolós sötét múltamat, meg egy csomó hülye, de abszolút vállalható gimis, egyetemes sztorit, hogy ne csak szerencsétlen Mark legyen terítéken. Megkapták az atlantai szuveníreket is végre. Mindenki örült a saját szerzeményének, de egyértelműen a Scar-nak szánt motor vitte a prímet. Aztán átmentünk, hogy hamburgerezzünk, ahogy korábban már előzetesen megígértem nekik. Egy karaokés bárt választottunk. Kaja, pia, zene, jó társaság, sok nevetés, beszélgetés. Nekem ez bőven tökéletes volt. Az oda nem illő elegáns szettekben főleg. Várom, hogy újra találkozhassak velük, más körülmények között is. Ahány hely, ahány környezet, annyi arcát mutatja egy ember is.

Bár most ideiglenesen Markkal és Se7en-nel laktam, amíg Shaw fenyegetést jelent ránk nézve, a lakásom arra tökéletes helyszín volt, hogy legyen hol találkoznunk Sierrával. Most is egy ilyen tesós összeülés közepén voltunk, amikor számomra ismeretlen számról hívtak. A bronx-i kórház volt az. Megfagyott bennem a vér, és az életem is lepergett a szemeim előtt, mint valami elcseszett filmben.
- Most... mennem kell. Nem tudom, mi történt. Azt mondták, Markot lelőtték. Én... Majd... hívlak. - mindössze ennyit sikerült kinyögnöm a nővéremnek, mielőtt szó szerint elrohantam.
Szabályosan szédülés és rosszullét jött rám. Mély levegőket kellett vennem, hogy oda ne hányjak a parkolóba az idegtől. Remegő kezekkel kerestem elő a slusszkulcsot, aztán padlógáz. Ledudáltam mindenkit, aki az utamba került. Egyre csak az járt a fejemben, hogy nem veszíthetem el őt, különben abba belehalok.
A kórterembe érve a rossz érzésem és a mérhetetlen pánik hangulatom tovább fokozódott. Egy idegen férfi feküdt ott, Mark sehol. Levadásztam egy nővért, hogy mondja el, hol van, de nem tudott, vagy csak nem akart segíteni. Lerázott azzal, hogy ha valóban lőtt sebbel hozták be, akkor talán már a műtőben van. Vagy romlott az állapota, és átkerült az intenzívre. Ez nem az ő dolga, kérdezzem a recepciót. Egyáltalán nem sikerült megnyugtatnia ezekkel, sőt... Gyengének és elveszettnek éreztem magam. A sírás kerülgetett a tehetetlenségtől. Látnom kell Őt. Tudnom kell, jól van-e, és hogy egyáltalán túléli-e. A lőtt seb elég tág fogalom, hogy ne tudjam félvállról venni.
Újabb mély levegő. Igyekeztem rendezni a vonásaimat és vele együtt a gondolataimat is, aztán sarkon fordultam, hogy megtaláljam Markot, aki... pont akkor lépett be az ajtón. (???) Értetlenül, aggódva, mégis talán megkönnyebbülve meredtem rá.
- Oh, hála az égnek. - gyorsan, de annál alaposabban végignéztem rajta, a sérülést keresve. Nem értettem, hogy miért van utcai ruhában. Talán csak súrolta valahol a golyó? Nem értem...
- J-jól vagy?? - a hangom még mindig remegett, ahogy én magam is. Magamhoz húztam, köré fonva a karjaimat, hogy előbb megölelhessem, majd megcsókolhassam. Egyszerűen nem értettem, mi a jó fene folyik itt...!??? Teljesen össze voltam zavarodva.

Mark Reilly & Emma Larson

Az Arkánum szerencsére nem hagyott minket lógva, és a Shaw elleni bosszúnk szervezése és tervezése mellett is kaptunk tőlük munkát, elvégre, ahogy a főnökasszony mondta, a semmire kurvára nem fog nekünk extra pénzt adni. Ezt magunktól is tudtuk Emma-val, ráadásul nem volt okunk panaszra, mert egy elborult, véres és a maga nemében király ügyet kaptunk. Nyomozhattunk, társakként és olyan módszerekkel, ahogy az nekünk jó volt. Nem kellett másokhoz és a faszom szabályaikhoz alkalmazkodni. Megváltó volt a szabadság.
Ezen kívül bevállaltuk, hogy vigyázni fogunk Dave kölykeire, de végül csak Scarlet volt a gyereksintér feladataink középpontjában, mivel ennek a baromnak a fia kitalálta, hogy ő inkább az osztálytársaknál alszik. Hajrá, én is ezt csináltam volna. Érdekesebb, mint a porbafingó kishúgoddal lógni. Köztem és a húgom között is kb ennyi év volt, így megértettem Silas hozzáállását.
A fine dining baromság is eljött végre, ahol a kibaszott idióták magukhoz képest amúgy visszafogottan, de lejárattak. Elmesélték a mogyoróvajhoz fűződő okádék viszonyomat, továbbra is állítják, hogy félek a lovaktól, én állítom, hogy nem, csak egyszerűen nem szimpatikusak. Egyszer ültem lovon, elég is volt, kösz. Az akcentussal beszélőket tényleg imádtam, amennyiben az adott illető nem az a takonyképű francia volt, de egyébként amióta van nekem Emma, mindenki feldughatja magának a szexi, vagy nem szexi akcentusát. A gilisztás baromságra meg csak a szemeimet forgattam. Így is csoda, hogy Ames a kamu féreg evést hozta fel a német nők helyett, akikkel inkább ne kezdjek, ha nem értem, mit mondanak és hasonlók. Nyilván voltak olyan sztorik is, amikre kurvára nem akartam se emlékezni, se azt, hogy Emmalynn-nak előadják, de sejthető volt, hogy nem úszom meg. Viszont az utána lévő hamburgerezés és ivászat már sokkal jobb és érdekesebb volt. Csapatépítőnek se volt utolsó, és a sok barom vendég feje is megért egy misét a kiöltözött seggünkre adott reakcióik miatt. De engem jobban lekötött az, ami ez után volt.
Csak Ő és én, a lakásomban. Imádtam minden vele töltött pillanatot, és képtelen voltam megunni a látványát, a hangját. Imádtam a legkisebb rezdüléseit, a levegővételeit, a hófehér, hibátlan bőrét, a kék szemeit. Ahogy rám nézett, vagy a nevemet mondta, az egyszerűen olyan volt, mint a legjobb és legtisztább drog. Láttam már kiöltözve, többek között Atlanta-ban is, de mégis olyan volt, mint a személyre szabott, gondosan becsomagolt ajándékom, amit a lehető legnagyobb örömmel csomagoltam ki. Legszívesebben már az indulás pillanatában leszabtam volna róla mindent, de moderáltam magam és megvártam az este végét.

Mivel egyébként Emma nálam lakik ideiglenesen, a tesós találkáikat megtartotta a saját lakására, én elígértem magamat Sharkey motorboltjába, mint segítő kéz. Elvileg ma hoztak volna egy rakat alkatrészt, amit segítenem kellett volna lepakolni neki, és ez amúgy el is kezdődött, csak arra nem számítottam, hogy megcsörren a telefonom és a bronx-i kórházból hívnak majd.
-Mennem kell. -nyomtam ki végül a készüléket, az egyik dobozt a sofőr faszi kezébe nyomva.
-Minden rendben van, fiam? Úgy nézel ki, mint akinek stroke-ja van.
-A lófaszt van rendben!!! Emma-t lelőtték. -csaptam be magam után az ajtót, visszakiabálva még neki, hogy aztán bevágódhassak a kocsiba.
Az enyhe kifejezés volt, hogy szarul voltam. Úgy éreztem magam, mint aki a nem létező kajáját is ki fogja hányni, zakatolt az agyam, a vér a fülemben, az idegességtől és tehetetlenségtől az izmaim megfeszültek és a szememet elhomályosították a kibaszott könnyek. Automatikusan, robotpilótába kapcsolva vezettem, ledudálva, megelőzve és lekurvaanyázva mindenkit, akárkit és bárkit, aki csak az utamba került. Kibaszottul nem voltam vevő ezekre, és megkockáztatva nem egy büntetést hajtottam át padlógázzal egy rakat piroson. Pénzem lesz még, de Belőle csak egy van! Egyszerűen nem veszíthettem el Őt is, különben beledöglöttem volna. Egyáltalán ki lőtte le?! Mikor?! Nem úgy volt, hogy a nővérével van?! Ráadásul az, hogy lőtt sebe van, kibaszottul nem volt konkrét, kurvára nem mondott semmit. Lehetett horzsolás, de lehetett egy kurva nagy lövés is, amit csoda, ha túlél.
Olyan lendülettel faroltam be a kórház elé, hogy az se lepett volna meg, ha eltoltam volna az ott álló többi autót. De kurvára nem érdekelt volna. Kibasztam az ajtót, kinyomtam az engem hívó Dave-et, akinek gondolom az a vén barom adta le a drótot, aztán elindultam a megfelelő kórterem felé. Amint beléptem az ajtón, megpillantottam Emma-t. Az arcomon némi megkönnyebbülés szaladt át, mivel ez azt jelentette, hogy túléli, de aztán csak értetlenül néztem rá, amikor tudatosult bennem, hogy kibaszottul nem kórházi ruhában volt.
-Emma!!! Hála az összes kibaszott istennek. -és azt is inkább nekem kellene mondanom, hogy hála a kurva égnek, ahogy a kérdésére is csak értetlenül meredtem rá. Amint közelebb értem hozzá, viszonoztam a csókját, szorosan a karjaimba zárva, hogy stabilitást adhassak neki és némileg megállíthassam a remegését.
-Én?! Jól. Mármint... aggódtam érted. Azt hittem... minden oké? -húzódtam el tőle, hogy az ujjaimat az arca két oldalára simíthassam, eltűrve a szőke tincseket a füle mögé.
-Jól vagy??? Nem fáj semmid?! -kezdtem el jobban vizsgálgatni, és a kezeimet is végig húztam minden apró porcikáján, a tőlem telhető legfinomabban, amennyire a remegő kezeim hagyták.
-Azt... azt mondták, hogy meglőttek. Hogy jöjjek be és siessek. Én... azt hittem, hogy... nem veszíthetlek el, Emma. Minden rendben? Nem sérültél meg?! -pislogtam rá az értetlenség és aggodalom teljes keverékével, újra magamhoz húzva, hogy a hajába temethessem az arcomat, beszívva az imádott, édeskés, finom illatát, aztán az ágyban fekvő idegen faszira néztem.
-Ez meg ki a tököm?! -húztam össze a szemeimet, néhány orrvakarás és törölgetés mögé rejtett szipogás után.

Emma Larson & Mark Reilly

Értetlenül, teljesen összezavarodva fürkésztem az arcát, amikor olyanokat beszélt, hogy aggódott értem, majd tudni akarta, hogy jól vagyok-e, nem fáj-e semmim. A fejemet ráztam válaszul.
- Miért kérdezgetsz tőlem ilyeneket? - pislogtam tanácstalanul.
- Édes vagy Mark, hogy aggódsz értem, de talán magad miatt kellene, te vagy az, akit lelőttek. - simítottam a tenyeremet az arcára.
- Hol sérültél meg? Már ki is engedtek? - céloztam ezzel a civil, cseppet sem kórházi viseletére.
- Azt hittem, Sharkey-nak segítettél. Hogy kerültél Bronx-ba? - mert hogy legjobb tudomásom szerint John Russel motorboltja Staten Island-en van. Nem számonkérés volt ez a részemről, hisz ismer. Talán még nála is szabadabb lélek vagyok, így felőlem azt csinál, amit csak akar, akkor és azzal, amikor és akivel akarja, mindössze... nem tudtam összerakni a képet. Miért ez a kórház? Amanda vagy Laurent rábízhattak egy külön feladatot? Arról volt szó, hogy ilyen egyeztetés nélkül nem lesz.
Aztán kiderült, hogy ő is kapott egy telefont, hogy jöjjön be. Csak neki azt mondták, hogy engem ért a találat.
- Nekem... nekem azt mondták, hogy téged lőttek le. Én nem akartalak elveszíteni téged. - magyaráztam, miközben ismét szorosan magamhoz öleltem, szabadjára engedve az eddig gondosan elfojtott könnyeimet.
A tekintetem követte az övét, egyenesen az ágyban fekvő férfire. A lélegeztető maszk miatt nehéz volt kivenni a vonásait, így a kórlapjáért nyúltam.
- Hector Ramirez. - olvastam fel a nevet. Tudom, ki ez!
- Az egyik helyi ban... - de a mondatot már képtelen voltam befejezni, ugyanis Mark mögött megpillantottam nem egy fegyveres fickót, ahogy a kórteremhez közelítettek. Már rántották is elő a pisztolyaikat, amiket felénk szegeztek. Alig akartam hinni a szememnek, hogy most komolyan egy kórházi lövöldözés van készülőben, de még így is egészen időben lereagáltam a dolgot, hála a gyors helyzetfelismerésemnek és a reflexeimnek.
- Feküdj!!! - azzal a lendülettel rávetettem magamat Markra, hogy mindketten a lehető leggyorsabban a földre kerüljünk. (Minden igyekezetem ellenére elképzelhető, hogy az egyik golyó érintőlegesen még így is súrolhatta a vállát.)
Ahogy Creasy szokta mondani, a drog biznisz az egy veszélyes szakma. Beleeresztettek egy egész tárat a kórházi ágyon fekvőbe. Vége lehetett volna, azonban nem érték be a rivális banda egyik tagjának vérontásával, valamiért a miénkre is ugyanúgy szomjaztak. Talán csak nem akartak szemtanúkat hagyni? Nonszensz. Akkor az egész kórházat le kellene mészárolniuk. Ez nem szimpla leszámolás.
Kénytelenek voltunk sietősen fedezékbe vonulni, és ehhez magunk elé borítani egy nagyobb szekrényt. Amióta kiléptünk a rendőrségtől, nem voltam állandó szolgálatban, és ma épp csak Sierrával találkoztam, nem az Arkánumnak dolgoztunk, így a fegyverem se volt nálam. Nem tudom, Mark vajon hozott-e magával.
- Fegyvert kell szereznünk. - suttogtam, szinte csak úgy artikulálva el neki némán a szavakat. Közben igyekeztem felmérni, jól van-e.
A tekintetemben minden benne volt. Egy egész terv. Kész voltam elterelni a rohadékok figyelmét, hogy rám koncentráljanak, és akkor Mark elveheti az egyikük pisztolyát, majd kihasználva a zűrzavart, lelőhet közülük amennyit csak bír.
- Ez a szekrény nem golyóálló, nem bírja sokáig a folyamatos lyuggatást. Ki kell jutnunk innen, vagy a vágóhídon végezzük. - ezt nyilván nélkülem is tudta. Nem terveztem itt ma meghalni. Egyre inkább egyértelműen körvonalazódott a szánalmas helyzetünk: egy nekünk állított csapdába sétáltunk bele. Önként. Teljesen vakon mindketten. Ellenünk fordították az egymás iránti érzéseinket és aggodalmunkat. Utálom, ha játszani próbálnak velem. Velünk.
- Nekem kell lennem a csalinak. - tudtam, hogy nem fog tetszeni neki, teljesen meg is értettem, hogy miért. De neki azt kell megértenie, hogy ő képzettebb lövész nálam, és fizikailag is alkalmasabb arra, hogy lefegyverezze őket.
- Nem lesz baj. - szorítottam meg a kezét halvány, de annál biztatóbb mosollyal. Hiszek magunkban. Azt nem állítom, hogy volt már rosszabb is, mert bár nem egy irodából szabadult, kezdő, zöldfülű nyomozó voltam, de nem is a tűzharcokban vagy a frontvonalon edződtem. Vele ellentétben.

Mark Reilly & Emma Larson

Ugyanolyan tanácstalanul pislogtam rá, mint ahogy ő énrám, és legszívesebben megráztam volna, vagy megkértem volna, hogy basszon már le egy tisztességeset, hátha csak az egész egy kibaszott vicc, vagy álom volt. A szemöldököm majdnem a tarkómig szaladt, amikor megszólalt, mert...
-Én?! Dehogy lőttek le! Nem sérültem meg sehol sem. -ráztam meg a fejemet határozottan, de nem kevés értetlenség tükröződött a tekintetemben. A faszom se értette ezt az egészet. Össze voltam zavarodva, és rohadtul nem értettem, mi történik itt. Nekem azt mondták, hogy őt lőtték le, de ezek szerint neki pedig azt mondták, hogy engem. Nem hiszem, hogy egy kórház ennyire nagyot tévedne csak úgy a semmiből, és pont a mi esetünkben.
-Vele voltam. Egészen addig, amíg fel nem hívtak, hogy húzzam ide a szőrös seggem, mivel baj van, találat ért téged. Nem mondtak semmit sem, csak ennyi. Azt sem, hogy mennyire súlyos, szóval azonnal elrohantam. -szerencsétlen vén hülye meg szerintem az óta is tövig rágja a körmét, hogy mi a fasz van már.
Köré fontam a karjaimat, párszor végigsimítva a hátán, aztán egy pillanatra az államat megtámasztottam a fején, lehunyva a szemeimet egy hatalmas sóhajjal.
-Jól vagyok. Jól vagyunk. Ez csak valami... szarság volt. Nincs semmi baj. -húzódtam el tőle, hogy az ujjaimat végighúzhassam az arcán valami halvány, biztatónak szánt mosollyal, de a tekintetem megakadt az ágyban fekvő ismeretlen pacákon, így muszáj volt megkérdeznem tőle, hogy ki a díszvendég az egymásra borulásunkon. A neve ismerős volt, de annyira nem tudtam hova tenni, így csak csendben hallgattam volna Őt, hogy elmondja, ki ez, de esélytelen volt. A mondata félbe maradt, értetlenül pillantottam hátra a vállam felett, de olyan hirtelen kiáltott fel és lökött le magával együtt a földre, hogy semmit se tudtam reagálni. Éreztem a vállamban előbb az éles, majd a tompa, állandó jellegű fájdalmat, szóval biztos voltam benne, hogy az egyik faszfej kis takony golyója súrolta a vállamat. Ha nincs velem Emma, simán lehet, hogy szarrá is lőttek volna, pedig kibaszottul nem terveztem ma ementálivá válni.
-Jól vagy?! -engem mondjuk úgy, hogy ez érdekelt a leginkább.
A lövöldözés nem ért véget azzal, hogy szitává lötték az amúgy is szar állapotban lévő bandatagot, ugyanúgy ki akartak nyírni minket is. A fedezékül szolgáló, feldöntött szekrény mögött automatikusan az övemhez kaptam, de nem volt ott semmi, tekintve, hogy ma nem dolgoztunk, nem volt feladatunk, és nem rohangálok pisztolyokkal és puskákkal a seggemben, hátha kellhet. Sharkey-nak mentem segíteni, nem megölni valakit.
Egyetértően bólintottam arra, hogy fegyver kell nekünk, de amint találkozott a tekintetünk, úgy néztem vissza rá, mint akinek mindjárt agyvérzése lesz. Nem akartam, hogy ő legyen a csali, hogy rá figyeljenek. Larson nem volt béna sosem, a terepmunka sem okozott neki gondot, találta már magát éles helyzetben, de fegyvertelen volt, és nem akartam volna megkockáztatni, hogy egy kis geciláda lelőjje vagy valami.
-Ha nem öljük meg azt, aki ezt az egészet okozta, mindenképp hízlalt disznók leszünk valaki asztalán. -néztem vissza rá, óvatosan kipillantva a szekrény takarásából, de vissza is húzódtam, amikor tárat cseréltek és ismét tüzelni kezdtek.
-Mi?! Dehogy kell!! Nem tudom, feltűnt-e, de a kijárat mögöttük van! -húztam össze a szemeimet, elfojtott hangon, suttogva "kiabálva" a véleményemet. Vettem egy mély levegőt, aztán csak bólintottam.
-Ha sikerülne valahogy elérned, hogy a szekrény közelébe jöjjenek, de ne figyeljenek rám, elérhetném az állványt, ami az infúziót tartja és lecsaphatom vele a leglassabb kis szarházit, remélhetőleg olyan hirtelen, hogy észre sem veszik majd, mert nyikkani sem lesz ideje. Vagy legalább a függönybe bele kellene kapaszkodnom. Ha ez megvan, el tudom venni a fegyverét, és tudok szerezni egy másikat neked is, ha lelőttem egy másik faszarcút. Viszont a kórház elhagyatottabb részére kell csalni őket, mielőtt olyat is lelőnek, akit kibaszottul nem kellene. Ráadásul nem tudhatjuk, hogy az épület előtt is van-e még belőlük, vagy ennyi volt. -néztem rá teljesen komolyan, aztán egy pillanatra az alsó ajkamba harapva magam elé.
-Ha kész vagy, akkor kezdhetjük is. -szorítottam meg a kezét még utoljára, nem kevés aggodalommal nézve végig rajta. Ha kijutottunk innen, fel kell hívnom Dave-et, hogy csatlakozzon rá a kinti kamerákra, hátha kiderül, mennyien vannak. Vannak-e még, csak az épületben, kint is... mindent tudnunk kell, mert kibaszott hátrányban vagyunk.

Emma Larson & Mark Reilly

A "Ha nem öljük meg azt, aki ezt az egészet okozta..." kezdetű mondatra csak kelletlen egyetértéssel bólogattam, miközben megforgattam a szemeim. Annyira unom már, hogy amióta visszajöttünk Atlantából, még annyira sem hagy minket levegőhöz jutni, mint korábban. Folyton beleköptünk egymás levesébe, de Shaw a szervátültetéses kórházi incidens újra felhozása után külön szintre kapcsolt. Már a szektás húzásával is bőven átlépett egy határt, de ez a lövöldözés... az utolsó szög volt a koporsójába.
- Van egy elég erős tippem, kinek a műve lehet. - váltottam vele egy sokatmondó pillantást. Az az ügyvédek szégyene már eleve szerepel a halállistánkon, különösen Markén. Ezzel csak felgyorsította a kivégzését. Eddig a megfelelő alkalomra vártunk, amikor feltűnésmentesen kivitelezhető a likvidálása, de úgy érzem, Reilly ezután már nem fog türelmesen várni a sorára. Lesz, ami lesz. És még csak nem is hibáztathatom érte.
Értetlenül, felvont szemöldökkel és összehúzott szemekkel meredtem Markra, amikor leoltott, hogy dehogy kell csalit játszanom, hiszen az ajtó, mint egyetlen kijárat mögöttük van. Félreértett. Nem menekülni akartam, hanem csak szimplán magamra vonni a figyelmüket, hogy amíg rám céloznak, addig neki kínálkozik egy gyors lehetőség, hogy elvegye az egyikük fegyverét. Nem élő céltábla szeretnék lenni, de a cél szentesíti az eszközt. Aztán majd lesz, ami lesz. Akkor is lépnünk kell valamit, ha tetszik, ha nem. És továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ő képzettebb a fegyverszerzéshez, mint én valaha is leszek.
Szeretek beszélgetni, pláne vele, imádom a hangját is, de ennek a kiselőadásnak nem most volt itt az ideje. Kevesebb duma, több akció. Én csali vagyok, a többi rajta múlik. Rögtönözni kell. Félbeszakítottam őt azzal, hogy egy csókot nyomtam a szájára. El kell fogadnia, hogy még nála is nagyobb hazardőr tudok lenni, ha valamit a fejembe veszek. A gondosan kidolgozott tervek pedig általában a gyakorlatban sosem úgy sülnek el, mint ahogy elméletben szeretnénk őket.
Próbáltam nem mutatni, de féltem. Talán életemben először most féltem úgy igazán. Több okom is van rá, hogy így érezzek. Ez egy éles helyzet, aminek rossz vége is lehet. Volt vesztenivalóm. Marknak nem eshet baja, mert abba belepusztulnék. De én sem terveztem meghalni, mert akkor többé nem lehetnék Vele. Már pedig annál semmi jobb nem létezik a világon.
Cinkos mosollyal néztem rá, majd rémülten felkiáltottam.
- Egek, Mark! Ez nagyon csúnya! - céloztam itt a sérülésére.
- Ne mozdulj, vagy el fogsz vérezni! Nem akarom, hogy meghalj itt nekem. - hisztérikus, sírós, aggódó fennhangon adtam elő a drámai túlzást, természetesen a támadóinknak szánva. A nőket egyébként is szeretik alábecsülni, hát akkor had higgyenek csak gyengének és kétségbeesettnek.
Kerestem néhány tárgyat, orvosi eszközt, gyógyszereket, bármit, amit csak tarthattak a menedéket nyújtó szekrényben, majd elkezdtem feléjük hajigálni őket. Amíg azzal voltak elfoglalva, nehogy egy olló vagy valami szemen találja őket, addig az ágy felé vetődtem. Felborítottam hullástól mindenestől, hogy fedezéket gyártsak magamnak.
Fájdalmasan felszisszentem, majd úgy vonszoltam be magam az ágy mögé, mintha lábon lőttek volna. Az infúziós állványt a cipőm sarkával Mark irányába döntöttem felhasználásra, ahogy kérte. Azzal, hogy előmerészkedtem, és az ágy nem volt olyan jó golyófogó, mint a szekrény, automatikusan rám kezdtek el lőni. Mivel naiv magabiztossággal úgy gondolták, hogy mindketten találatot kaptunk, elkezdtek közelebb merészkedni hozzánk. Folytattam a tárgyakkal való "ellentámadást", amíg Mark sikeresen le nem fegyverezte az egyiket, aztán sorban a többit. Közben szerzett nekem is egyet, így ketten már könnyebben leszedtük őket. Amint megkaptam a pisztolyt, már lendült is előre a kezem, hogy célozzak. Két lövés a testre, egy gyors a fejre. Három máris hatástalanítva. Ahogy a földre kerültek, sietve átkutattam őket további fegyver, illetve lőszer lootolás reményében. Amint ezzel megvoltam, az ajtóhoz léptem.

- Biztosan van még belőlük. - óvatosan kinéztem a folyosóra.
- Ez a rész tiszta. - osztottam meg Markkal. Ez bármit jelenthetett. Vagy elfogytak az emeletről, vagy lassabban ér a többi, vagy csapda, és valamelyik sarkon várnak minket.
- Jól vagy? - néztem rá kíváncsi aggodalommal. Volt annyi szusszanásnyi időnk, hogy keressünk valami kötszert a vállára, ha ő úgy ítélte meg. Ha szerinte csak felszíni karcolás, semmi komoly, amivel foglalkoznunk kellene, hittem neki. Mindkettőnkkel történt már rosszabb is, hogy ne ragadjunk le efféle részleteken.
- Mivel talán erről az emeletről elfogytak, ... - vagy kiirtjuk őket, ha mégsem.
- ... a civileket terelhetnénk ide, akikkel lefelé menet találkozunk. - kezdtem bele.
- Úgyis a kijáratoknál, menekülési útvonalaknál, lifteknél és lépcsőházaknál lesznek, hogy leszedjenek minket. - gondolom én.
- Talán egyszerűbb a személyzetet és a járóbetegeket erre koordinálni, mint magunkra húzni a túlerőben lévő ellenséget. Nagyon is jól tudták, melyik kórteremben leszünk, és az is egyértelmű, hogy felfelé nem mehetünk. - a tetőn át csak valami nagyon filmbe illő megoldással menekülhetnénk el. De értünk nem jön helikopter, és kötélen sem tudunk leereszkedni, ez nem az a műsor, hanem a valóság.
Ha Marknak nem volt kifogása, előre szegezett fegyverrel, lassan elindultam a lépcsők felé. A lépcsőházat választottam, mert a lift még annyira sem lenne biztonságos. Bármikor várhatnak minket akármelyik emeleten. Annyira se látnánk át, mi vár ránk, mint így.

Közben fedeztem Markot, amíg felhívta Dave-et, aki hallhatóan már ki volt akadva rá, hogy mi a jó francért nem volt képes előbb visszahívni. Sharkey-val halálra aggódták magukat. Aztán ez jelen időben is megtörtént, mikor Reilly-től a tudomására jutott, hogy csapdába estünk a kórházban, és egy fél helyi banda próbál kinyírni minket, valószínűleg Shaw jóvoltából. Szóval ha már úgyis a külső kamerákkal babrál, igazán küldhetne erősítést is. Dave szerint jobb lesz, ha egyenesen McKenna-nak szól. Az ilyen szintű drog ügyletekre az FBI amúgy is imád lecsapni a rendőrség elől. Ramirez az ő radarjukon is szerepelt, nem csak az NYPD-én.
Ahol ajtó nyílt, óvatosan közelítettem meg. Nem szerettem volna kellemetlen meglepetésben részesülni. A civileket maradásra szólítottuk fel. Az itt dolgozók talán partnerek lesznek abban, hogy feleslegesen senki se pánikoljon, amennyire lehet, megőrizzék a nyugalmukat és senki ne csináljon valami őrültséget félelmében. Azzal csak kinyiratjuk egymást.

Mark Reilly & Emma Larson

Kezdtem érteni, hogy amikor együtt mentünk valahova, Dave mi a francért viselkedett úgy, mint akinek túlgondolási, túlaggódási és megfontoltsági kényszerei vannak és voltak. Más az, amikor egy számodra, ugyan nem közömbös, de ha meghal sem történik semmi ember az, akivel éppen bekommandózol egy veszélyes helyzetbe és teljesen más, amikor olyasvalakiről van szó, aki fontos neked, mindenféle értelemben. Utáltam a gondolatát, hogy Emma legyen a csali, hogy magára vonja a figyelmüket. Ha az ajtó elérhető közelségben lett volna, legalább azt elérhettük volna, hogy kifusson rajta, és amíg megfordulnak, addig lefegyverezhetem a leggyengébbnek tűnő láncszemet. De itt erre esély sem volt. Gyűlöltem a gondolatát, hogy baja eshet. Ez akkor is így lett volna, ha nem lennénk együtt, hanem továbbra is a társam lenne. Emma mindig is fontos volt nekem, hosszú évek után a legfontosabb, és nem akartam belegondolni, hogy elvehetik tőlem. Bassza meg Shaw, és bassza meg a sok barom, aki követi őt. A kurva anyját az összesnek, és kezdtem azt érezni, hogy nem csak annak a főpatkánynak akarom a vérét, hanem mindenkinek, akin valaha segített valamilyen formában. És nem holnap, vagy a jövő héten, hanem ma.
Meglepve pislogtam, amikor megcsókolt, félbe szakítva ezzel azt, hogy magyarázzak neki. Alapvetően én is a cselekvések, és a "lesz, ami lesz" elv híve vagyok, de nem akkor, amikor Róla van szó.
Figyeltem az eseményeket, a tökéletesen kivitelezett figyelemelterelést, majd amint felém lendült az infúziót tartó állvány, elkaptam, hogy kihasználva az alkalmat egy jól irányzott mozdulattal tarkón vághassam az egyik figyelmetlen idiótát. Biztos ami biztos alapon még beleeresztettem egy golyót is, hogy kurvára megdögöljön, aztán egy újabb fegyver szerzése volt a cél. Miután ez megvolt, odadobtam Emma-nak az új zsákmányt, így már sokkal gyorsabban és hatásosabban tudtunk leszedni minden hülyét. Egy plusz fegyvert magamhoz vettem, aztán elindultam az ajtóhoz én is.

-Jól vagyok, csak egy karcolás. Inkább haladjunk tovább, mielőtt mégis ideér valaki, aztán baszhatjuk az esélyeinket. -a meglepetés ereje nálunk kellene, hogy legyen, mivel az hatalmas előnyt jelenthet. Utáltam én lenni a préda, a vadász helyett.
-Mhm, szerintem is ez a logikus lépés. Plusz ha össze-vissza rohangálnak a civilek, azzal nekünk is csak nehezebb dolgunk lesz. -pánikolnának, és ahogy menekülni próbálnának, lelőnék őket, amiből egy soha véget nem érő mészárlás lenne.
A lépcsőházat választottam volna én is, viszont előre mentem, hogy ha találkoznánk valakivel, én legyek az első, akivel szembe kell néznie.

Dave-nek a kórházas infókon túl, és azon kívül, hogy üzenem McKenna-nak, hogy gyorsan vonszolják ide az FBI-os seggüket, még azt is elmondtam, hogy a kórház tervrajzát is igazán átküldhetné, ha épp nem a faszát veri, mivel jobb, ha átlátjuk, hol érhetnek minket meglepetések. Sosem lehet tudni, hol vannak olyan részei a kórháznak, amiről mi nem is tudjuk, mekkora szopórollerbe kerülhetünk miattuk.
Ugyan ez egy banda, nem pedig a világ legokosabb szarházijai, ha Shaw-nak dolgoznak, előfordulhat, hogy külső segítséggel növesztettek némi logikát.
A betegek ugyan pánikba estek, de hajlandóak voltak a kórtermeikben maradni és nem hirtelen, átgondolatlan módon cselekedni. Amikor találkoztunk egy-egy itt dolgozóval, nyomatékosítottuk bennük, hogy foglalkozzanak az itt tartózkodó, kiszolgáltatott emberekkel, és vigyázzanak rájuk. Ne ugrándozzanak, és főleg ne hívják látványosan a zsarukat, mert többet ártanak vele, mint használnak.

A tippjeink beváltak. Az ajtók mellett húzódó vészkijáratok ajtóiban, a lépcsőfordulók eldugott részeiben tényleg álltak fegyveresek, akiket muszáj volt kiiktatni, lehetőleg úgy, hogy a többi idióta szarfaszú figyelmét ne vonjuk magunkra. Amikor a kis gecik kifingtak, elvettem a fegyvereiket, legyen az kés, vagy éppen pisztoly, hogy bőven legyen nálunk tartalék.
Váltottam egy pillantást Emma-val, ahogy egyre lejjebb értünk, mivel úgy gondoltam, hogy talán egyértelműen a legalsó szinten, az előtérben lesznek a legtöbben, illetve a különféle kijáratoknál. Addig kell kihúznunk, amíg az FBI ide nem ér, hogy leszedjék a kijutásunkat akadályozó barmokat.

Emma Larson & Mark Reilly

Régen is balfasz egy világban éltünk, de mostanában ez hatványozottan igaz kezdett lenni, amióta Reilly és Larson beleköptek Shaw régóta főzögetett levesébe. Amióta újra felszínre került a kórházas botrány, és be is tudták bizonyítani, hogy bizony a magánklinikán volt a bibi, aztán visszajöttek Atlantából, kezdett elszabadulni a pokol.
Sharkey ma körbetelefonálta a fél falut, hogy Reilly elrohant tőle, mert kapott egy hívást, miszerint Emmát lelőtték. De hogy ez mit jelentett, azt egyikünk sem tudta. Aztán Dave sem érte el a plátói legjobb cimboráját, amitől mindenki még jobban aggódni kezdett. Mind tudjuk, ha Larsonnak annyi, Reilly-re is keresztet vethetünk.
Szerencsére vagy sem, mindenki döntse el saját maga, Marco csak visszatelefonált Davidsonnak, hogy elég forró a helyzet, mert aljadék csapdába csalták mindkettőjüket. Tűzharcba keveredtek a kórházban, erősítésre volt szükségük. Dave aztán mivel helyi drogbanda háborús érintettség is volt a faszfej Ramirez gyerek miatt, McKenna-t hívta, hogy nyugodtan szólhatnak az FBI-nak is. Előbb vagy utóbb úgyis átvették volna tőlük az esetet, és mivel Reilly ott volt a dolgok kellős közepén, így jobb volt, ha előbb. Hát ez volt minden, amit tudtunk.
Miután megvolt a látens áldozatok, avagy a kedvenc M&Emms párosunk kötelező kivizsgálása, illetve "Dave bácsi" is befejezte a papírmunkát az üggyel kapcsolatban, McKenna lakásán találkoztunk. Bronx-hoz mindenki kisfia lakik a legközelebb, mint manhattan-i, így nála ültünk össze, hogy Reilly-től is halljuk, hogy mi az anyám kínja volt ez az egész, meg hogy nyilván jól vannak-e. A szavaiból azt vettük ki, hogy amúgy is beszélni akart velünk, és kibaszott dühösnek tűnt. A szokásosnál is jobban. Érthetően.
Mondanám, hogy hozzávágtam a hűtőből egy nyugtató sört, de Mr. Egészséges Életmód rezidenciáján voltunk, aki nem él ilyesmikkel, amikor nem velünk lóg a kocsmában. Ejj, ez a gyerek. Még nem rontottuk meg eléggé. De ami késik, nem jön korán.
- Emmácskát hol hagytad?
Sejthető volt, hogy valószínűleg a túlizgulós (de dögös!) nővérét nyugtatgatja, mivel a hírekből is ez a szartenger folyt, hogy lövöldözés volt a bronx-i kórházban. Egyszerűen kizárt volt, hogy ne vágja szemközt valamelyik portálon, ahogy az is, hogy ne aggódjon a húgáért. Szintén jogosan. Mi is a barna gatyánkat vettük fel.
- Szóval mi volt ez az egész faszság?
- Akkor ez is Shaw műve volt... - néztem rá inkább kérdőn, megerősítésre várva. Mert akkor tudom, miért vagyunk itt.
- Mit akarsz csinálni?
- Nem rohanhatsz oda rögtön! Azzal csak adnál a szarnak egy pofont... Megint...

Reilly & 5ökör

Már kurvára kezdett elegem lenni mindenből, de főleg abból, hogy soha, egy kibaszott percre nem lehetett nyugtunk, amióta visszajöttünk Atlanta-ból. Előtte se voltunk puszi pajtások azzal a seggfej ügyvéddel, de amióta leporoltuk a kórházas balhéját, szerintem a halállistája élére csúsztunk. Amivel nem volt akkora baj, mivel ő is az enyém legelején volt. Már régóta. Ez a része nem érdekelt, az annál inkább, hogy Emma testi épségét is veszélyeztette az a barom. Ezt pedig egyszerűen nem hagyhattam neki. Véget akartam vetni ennek az egésznek. Most. Ez már nem az, hogy megemelteti a lakbért, vagy kiállíttat egy teljesem hamis felszólítást Se7en kapcsán, miszerint a kutyám zavarja, az egyébként nem létező, szomszédaimat. Ezekkel még úgy együtt tud élni az ember, idegesíti, de amúgy le se szarja. Azzal viszont, amikor már másodszor akarja szarrá lövetni vagy szurkáltatni azt, akiért bármit, akármit megtennél... ott végleg elszakad a cérna.
Miután megvolt a túldramatizálós sebbekötés a kijutásunk után, megbeszéltem Emma-val, hogy menjen vissza a tesójához, mivel gondolom az meg túlaggódja az egészet, és már fejben mindenféle temetést meg gyilkos módszert kitalált. Mindenki fantáziájára bízom, hogy melyiket melyikünknek szánhatta volna.
Én elrobogtam Manhattan-be, mivel McKenna lakása volt a legközelebb Bronx-hoz. A legtöbben Staten Island-en laktunk, meg volt a másik kihúzó állat Brooklyn-ban, de így adta magát a hely.
Amikor felértem, becsaptam magam után az ajtót, és szívesen magamhoz vettem volna egy sört a hűtőből, de mivel tudtam, hogy Mr. Egészséges Életmód otthonába jövök, idefelé beugrottam venni pár üveget. Beleittam, de olyan ideges voltam, hogy inkább lecsaptam az asztalra és csak az alsó ajkamat rágcsálva meredtem erre a sok baromra. Ekkora kibaszott közgyűlést azért nem kellett volna tartaniuk miattam.
-A nővérével van. Gondolom ő még nálunk is jobban kikészült ettől az egésztől. -pedig mi sem néztünk ki túl fényesen. Már akkor sem, amikor egymásba botlottunk a kórház folyosóján. Életemben nem féltem még annyira, mint amikor közölték velem a telefonban, hogy Emma megsérült, mert meglőtték, és menjek be. Az a mocskos hányinger, fejfájás, fülzúgás, idegesség és tehetetlenség érzés még mindig bennem van. Amíg él az a szemét kis geciláda tetűképű fasz, esélyem sincs megvédeni Őt úgy, ahogy és amennyire én akarom.
-Bassza meg, lottóznod kéne. -néztem Ames-re egy "te de geci okos vagy" nézéssel és szemforgatással.
-Mi volt ez az egész faszság?! Egy kibaszott csapba, amibe faszán belesétáltunk. Felhívtak minket, hogy lelőtték a másikat, menjünk be gyorsan. Kihasználták azt, hogy mennyire aggódunk egymásért, mennyire fontos nekünk a másik. Az a faszarcú kis pöcs odaküldött minket egy leszámolásba, ahol nem csak a bandatag drogos pöcs volt a célpont. -ez egyértelmű volt. Nem azért lőttek ránk, hogy ne hagyjanak szemtanúkat. Vadásztak ránk.
-Nem?! És ki tiltja meg, te? Mert pont ezt terveztem. Ez az össznépi gyülekező kurva felesleges ide. Nekem csak két ember kell. -pillantottam az Ames-Delaney kettősre. Az egyik a sofőr, a másiknak meg beígértem, hogy felőlem megnézheti, ahogy átmegyek azon a satnya kis szarcsimbók ügyvéden egy tankkal. Talán még a segítségemre is lehet ebben.
-Nem fogok itt ülni és várni, hogy mikor gyilkoltatja meg Emma-t, amikor épp nem vagyok vele, hogy megvédjem. Ez már túllépett egy határt, és innen már nincs olyan, hogy várok még x hónapot, amíg tökéletes lesz az alkalom. Neeeeem. Én most akarom a vérét. Szóval ha nem segítetek, akkor megyek egyedül. Leszarom. -vontam meg a vállamat hanyag mozdulattal, készen arra, hogy elrohanhassak innen. Nem várhat tovább a halála. Egyszerűen... nem. Nem veszíthetek el még valakit azért, mert képtelen voltam időben cselekedni és elébe menni a dolgoknak.

Emma Larson & Mark Reilly

- Igen, én. Ha kell erőszakkal tartalak vissza. Mindegyikőtöket. Ellövöm a kurva lábatokat is.
Dave úgy nézett rám és Ames-re, hogy abból elég hamar lejött, nem viccel. Bocs, öregem. Nekem kell a lábam, meg minden egyéb testrészem is, szóval nem terveztem pattogni. Vagy legalább is nem úgy, ahogy azt Reilly szeretné.
- Marco, megértjük, hogy rohadtul dühös vagy, minden okod meg is van rá, de nem mehetsz neki idegből egy ilyen kaliberű dolognak. Te most elfogult vagy, mert Emma érintett ebben az egészben, nem tudsz józanul, kivülállóként gondolkodni. Ezért vagyunk mi. Ha tetszik, ha nem, kell egy terv.
- Seki sem mondta, hogy ülj és várj, főleg nem azt, hogy ne segítenénk, fiam. Ennek minél előbb véget kell vetni, szerintünk is. Bármi áron, csak kibaszottul meg kell terveznünk minden lépést még így is, hogy záros határidőn belül véget kell vetnünk a baromarcú pályafutásának.
- Shaw-t jobban őrzik, mint a Buckingham-palotát.
Csak a szemeimet forgatva vártam ki a soromat, amíg a sok aggódós gyökér elsírta neki a monológját. Örökkévalóságnak tűnt.
- Kivételesen egyetértek abban, hogy nem rohanhatsz eszetlenül a vesztedbe amiatt a faszfej miatt, mi meg lelkesen tapsikolunk hozzá.
Erre úgy néztek rám, mintha valami tök érdekes filmet adnának a moziban. Ja, mint a fehér hollóra, eltaláltad.
- Mi van!??? Beteg vagy?
- Nem, csak meglepiii: nekem is van agyam. Hurrá. Szóval. Shaw önmagában egy idióta, de ha minden mellé társuló tényezőt nézel, akkor nem egy tipikus, piti bűnöző. Van egy gondosan felépített birodalma, amiből nem szakíthatod ki csak úgy, különben már rég kilapíthattad volna azzal a tankkal, és nem kellett volna eddig várnod. - nem baszhatja el pont az utolsó pillanatban.
- El se hiszem, hogy megint egyet kell értenem ezzel a seggfejjel.
Sharkey kapott egy lesajnáló pillantást, aztán a tekintetem Dave-re siklott.
- Te kaphatnál egy kamu névtelen fülest valakitől, hogy Shaw-nál nagy mennyiségű drog cserél gazdát.
- Redmond és Charmaine munkája alapján ez akár még igaz is lehet.
- Oké. Tudod, hogy bármiben benne vagyok. Aztán?
- A kis fánkzabáló zsernyák csapatoddal együtt kivonultok a házához. Mivel Shaw nagykutya, és drogokról van szó, úgyis tudjuk, hogy az FBI hatásköre lesz, és átveszik az ügyet tőled. Itt jössz te a képbe, kisgyerek. McKenna remélhetőleg el tudja intézni, hogy olyan kapja meg, aki nem csulázik bele a levesünkbe. Aztán gondolom az FBI elszállítja Shaw-t kihallgatásra.
- Elvileg igen. Ez alól ő sem kivétel.
- Fasza. Célba viszont már nem érnek, mert az "emberei megszöktetik". Azaz te! - böktem az ujjammal Ames felé.
- Te leszel az a bizonyos kimenekítő sofőr, és az arkánumos cimbijeid játszák az ölebeket.
- Megoldható.
- Ames elviszi Shaw-t egy kijelölt helyre, ahol átadja neked. Majd én asszisztálok a többihez. - néztem végül Reilly-re.
- Így semmilyen formában nem leszel köthető az esethez. Az egészből eltűnési ügy lesz, hogy a simlis ügyvédet megszöktették, és már biztos külföldre menekült dubajozni. Hacsak a drogban utazó rejtélyes és elégedetlen ügyfele brühühü ki nem nyiratta, amiért lebukott.
Az összes megint úgy nézett rám, mint aki most lát életében először, aztán pillogó baglyokként Reilly-re várakozón, hogy jóvá hagyja-e a tervet. Vagy megvétózza. Baszok én rá. A napi jó cselekedet megvolt. Lééégyszii, csak had nézzem végig a tankos jelenetet, a többit magasról leszarom.

Reilly & 5ökör

Inkább nem akartam kommentálni Dave láb ellövős baromságát, csak kifújtam a levegőt. Reflexből elővettem a cigisdobozomat, de csak lecsaptam az asztalra, hogy az öngyújtómmal kezdhessek el baszakodni, miután rájöttem, hol is vagyunk. Csak a szemeimet forgattam, vagy úgy meredtem az aggodalmaskodó felszólalókra, mintha legalább megölni tudnám őket ezzel a tekintettel. Lehet, hogy a saját szemszögükből kurva nagy igazságokat magyaráztak, de nekem csak az kattogott a fejemben, hogy ki akarom nyírni azt az undorító tetű férget. Emma a mindenemmé vált, sokkal-sokkal fontosabb nekem, mint bármi vagy bárki valaha is, szóval a gondolatába is bele tudtam volna pusztulni, hogy elveszíthetem. Olyan nekem, mint a levegő, mint egy drog, mint a legjobb és legrosszabb függőség egyszerre. Elképzelhetetlennek tartottam volna a Nélküle való további létezést.
-Ja, mégis van, aki kibaszottul lehugyozza. -szóval engem ez a tény gecire nem állít meg.
Akkor álltam csak meg az öngyújtócsattogtatásban és néztem fel, amikor Delaney az egyetértését fejezte ki a többiekkel abban, hogy nem rohanhatok csak úgy a vesztembe agyatlanul. Felvont szemöldökkel meredtem rá, ahogy beszélni kezdett, nem kevés értetlenséggel. Valamiért azt gondoltam volna első körben, ha valaki, ő támogatja az idegből fejjel falnak rohanó taktikámat. Ettől függetlenül Ames és Sharkey tőlem sem kapott, csak egy-egy lesajnáló, szánakozó pillantást. Gyakran elfelejtik az emberek, hogy a forrófejű idióták is képesek olykor a logikus gondolkodásra és a tervek összerakására. Szóval inkább csak csendben hallgattam, ahogy felvázolt mindent, pontról pontra. Olyan kibaszottul realisztikus leírásokat adott, hogy ha ez egy kibaszott, szar Ponyvaregény vagy Szállító koppintás lenne, most párhuzamosan zajlanának az események azzal, ahogy beszél.
Elgondolkozva meredtem magam elé, majd az engem néző idiótákra, aztán meg erre a hirtelen taktikus ex-katonára. Az a része valamiért annyira nem lepett meg, hogy egy ennyire részletes tervvel állt elő. Ugyan róla sem tudunk igazán sokat, sőt, de szerintem az mindig is kurva egyértelmű volt, hogy sokkal több van ebben a seggfejben, mint azt elsőre bárki gondolná.
-Most mit bámultok, faszfejek?! Még kurvára kell mindkét lábam, hogy seggbe rúghassam azt a faszom ügyvédet, szóval megvettem. -pillantottam rájuk egy grimasszal.
-Az lesz, amit Delaney mondott. Mindenki annyit csinál, ami a része. Se többet, se kevesebbet. Ha mégis beüt a szar, még mindig kell valaki, aki vigyáz Emma-ra és kivonja a forgalomból azt a faszszopó kis gennyládát. -szóval senki se nyírassa ki magát, mert azt még én is agyonbaszom valamivel utána.
-Hívd fel Laurent-t, hogy kibaszottul nem kell agyalnia semmin a nem létező agyával, mivel valaki elvégezte helyette a tervezést. Adjon két-három embert, amikor ezt az egészet a gyakorlatba rakjuk, akik kísérhetik Shaw-t, meg egy kocsit is szerezzen. Meg a kurva tankomat! És igen, neked kell telefonálni, mivel A) nem tudom a számát, és B) ha tudnám, se beszélnék azzal a francia buzernyákkal. -néztem Ames-re ellentmondást nem tűrően, majd a terv kitalálójára.
-Kösz. -jegyeztem meg végül inkább csak ennyit halkan ennek a rakat baromnak, akik simán benne vannak egy egész összeesküvésben, hogy kinyírjak valakit.

Emma Larson & Mark Reilly

- Támogatom.
Ahogy mindannyian. Az a legjobb, ha mindenki a maga részével foglalkozik, nem csinál se többet, de kevesebbet sem.
- Nem fog beütni semmiféle szar. - mi a fasznak kell már előre az ördögöt a falra festeni? Senki se fog fűbe harapni. Delaney terve kivitelezhetőnek tűnik, és csak Shaw-t kell kicsinálniuk, nem egy egész hadsereget. A hozzá vezető út pedig szépen fel lett osztva részekre, és senki sem akciózik egyedül, felelőtlenül.
- De ha mégis, szívesen vigyázunk az ex-csajodra.
Gyilkos pillantásokkal soroztuk meg ezt a született seggfejet. Ez még viccnek is rossz.
- Most mi van? Szigorúan felebaráti értelemben gondoltam, nyilvánvalóan. Én amúgy is az lennék, aki Reilly-vel együtt dobja be a kibaszott törölközőt, szóval mindenki megnyugodhat a picsába.
- Én meg az a száguldó bosszú leszek, amelyik kivonja a forgalomból a fasszopó kis gennyládát.
- Mondom, hogy nem fog beütni semmiféle szar! Hagyjátok már ezt az előre temetést, mert Isten a tanúm, hogy jól pofán baszlak benneteket mind ahányan vagytok.
- Jól van, öreg, infarktust ne kapj.
- Pff. Taknyos kis szarcsimbók. Szóval! Inkább maradjunk annyiban, hogy leszek én a névtelen betelefonáló. Anno a suliban egy csomószor csináltunk bombariadót pár hülyével. Nosztalgiázok kicsit.
- Hohó. Nézd már! A Vén Szar Sharkey. Cserébe elintézem, hogy soha a büdös életben ne lehessen visszakövetni, honnan jött a hívás.
- Vettem.
Ames el is ment felhívni azt a Laurent gyereket, mielőtt még Reilly-nek megint elgurul a gyógyszere. McKenna is elhúzott telefonálni, hogy lezsírozza a dolgokat az egyik FBI-os kollégájával, akiben megbízik és drog ügyekben mozog.
- Amíg előkészítik a terepet, menj haza Emmához. Addig úgysem tudsz csinálni semmit. Delaney érted megy, ha minden készen áll.
- Tudok egy fasza kis helyet, amit berendezhetünk a kivégzéshez. Ott bőven elfér a tankod, és zavaró szemtanúk sem lesznek, akik elrontanák a magánbulidat.
- Aztán csörgök, amint intéztem a kamu hívást. Onnantól nagyjából tudtok számolni, mire indulnak be az események.

Reilly & 5ökör

Úgy néztem Delaney-re, mint aki mindjárt keresztül ugrik az asztalon és nekiesik, hogy addig verje a hülye fejét, amíg meg nem döglik.
-Kibaszott nagy mázlid lenne, ha bedobnád az unalmast velem együtt, különben életed végéig visszajárnék kísérteni a hülye fejedet, ha csak egy ujjal is hozzáérnél. -húztam össze a szemeimet, aztán a tekintetem továbbsiklott Dave-re, majd Sharkey-ra.
-Karma. -zártam le ennyivel és egy vállrándítással az előre temetés témáját. Nem vagyok a legszerencsésebb fickó a világon, legalábbis alapvető esetekben. Reméld a legjobbat és számíts a legrosszabbra. Ha nagyon közhelyes baromarcok akarunk lenni, akkor így is fogalmazhatnánk. Ebben az esetben kibaszottul sok dolgon múlt a siker, és kurvára nem akartam, hogy bármilyen formában Emma igya meg ennek a levét. Ha mégis beledöglök, akkor is ki kell nyírni azt a kis tetü geciládát, szóval emiatt jobb arra készülni, hogy legyen B, de még Z tervünk is.
-Az igen, a balhés multú vén fasz. De oké, legyen így. -nekem mindegy, hogy ki telefonál meg ki nem, csak váljon be ez az egész. Nem akarom tovább halogatni, és végképp nem akarom, hogy bárhol is hiba csússzon az egészbe.
Megkönnyebbültem, legalábbis részben, amikor Ames és McKenna elkezdtek telefonálgatni. A telefonomat figyelve meredtem magam elé, aztán csak bólogattam.
-Azonnal hívjatok, ha van valami és kezdhetjük ezt a szart. Minél előbb pontot teszünk ennek a szarnak a végére, annál előbb húzhatunk el a Sarah féle táborba, utána meg Atlanta-ba. -pattantam fel végül, hogy küldhessek egy SMS-t Emma-nak, miszerint úton vagyok a nővére lakása felé. Nem akartam, hogy egyedül menjen haza.
-És... kösz mindent, komolyan. Ha megússzuk telibevert rendőrség vagy kórház nélkül azt a szájbakúrt napot, az adósotok vagyok és jövök egyel. Mindenkinek. -néztem végig rajtuk, aztán tényleg elrohantam, hogy minél előbb Emma-val lehessek. Még neki is fel kell vázolni ezt az egészet és azt, hogy nem akarom, hogy velem jöjjön. Imádom őt, a legjobb csapat vagyunk, de ezt most egyedül kell megjátszanom. Nélküle.

Emma Larson & Mark Reilly