Attitude is the difference

between an ordeal and an adventure.

Sok idő eltelt azóta, hogy utoljára láttam. Sok időnek lábanőlt már, és mondhatni a fiam is lehetne, de mégsem aképpen tekintettem rá, soha sem. Ő egy barát volt, egy régi ismerős, aki előtt ha kellett, mindig nyitva állt az ajtóm, de azt sosem felejtettem el, hogy a családommal is foglalkoznom kell. Hiába voltak a kalandok, mik olykor elterelték a figyelmem, a család volt az első, és a gondolatok mehettek a kukába, ha ellent mondtak azzal, ami a család érdeke volt. Főleg mióta jó néhány évvel ezelőtt megkaptam az utlimátumot.
De nem az volt akkor és ott otthon a lényeg, hanem hogy rajtam volt a főzés ideje, és be is foglaltam a konyhát, míg a többiek másfelé tartózkodtak. Hiába akadt otthon egy üveg bor, nem úgy gondoltam rá, mint amit el kell fogyasztanom. Jó nem mondom, hogy nem fordult meg olykor még az elején a fejemben, hogy márpedig nekem  innom kell belőle, ám manapság csak azért tartottam egyet otthon szem előtt, hogy emlékeztessen arra, mi az amin keresztül mentem, és hová nem szeretnék eljutni ismételten.
Épp odatettem a ragut, mikor megszólalt a csengő, majd egy ismerős hang ütötte meg a fülem.
Mosoly kúszott arcomra, megtöröltem a kezem, majd megindultam a bejárati ajtó felé.
-Nem veszünk semmit! - szóltam ki, de már nyitottam is az ajtót, hogy aztán elsőre komoly ábrázattal, majd aztán mosollyá alakuljon, hogy aztán megragadjam alkarját, és úgy húzzam magamhoz egy pillanatra, majd veregessem meg a lapockáját.
-Mi szél fújt erre? - elléptem az útból, majd beljebb invitáltam. -Gyere be. Nekem a konyhába kell mennem... odaég, ha magára hagyom. - magyaráztam, majd mentem is a konyha irányába. Ha követett, hát a pult mellett álló egyik szék felé böktem. -Ülj le! Szóval...?
Hagytam had beszéljen, nem szóltam közbe, már ha megosztotta velem jövetelének okát. Közben a hűtőhöz léptem, előszedtem némi üdítőt, majd kitettem elé a pultra egy pohár társaságában.
-Sörrel nem szolgálhatok... nem tartunk itthon. - magyaráztam. - Egy kávét? - tettem fel a kérdést, majd feltettem egyet főni, majd ha elkészült, és kért, akkor neki is töltöttem egy adaggal. Én magam feketén ittam cukor nélkül, de ha kellett, neki adtam tejet hozzá, aztán megkevertem az ételt, lefedtem, majd takarékra vettem a lángot, aztán megálltam vele szemben.
-Mikor is találkoztunk utoljára? - vontam össze a szemöldököm, s egy korty kávé után ismét a kajához léptem. - Nem vagy éhes? - emeltem le a fedőt a jambalaya-ról, mi finoman ontotta magából illatát.
Én magam még nem voltam éhes, vagy csak egymagam nem akartam enni. Meg aztán, jó étel mellett, hamarabb megered az ember nyelve.
Kíváncsi voltam, miért a mostani pillanatot választotta arra, hogy megkeressen, és miért volt olyan izgatott a tekintete. Hisz én magam nem ismertem olyan személynek, aki csak gondol egyet, és baráti jószándékból ugrik be valakihez egy pár mondatos eszmecserére.

Attitude is the difference

between an ordeal and an adventure.

Jó volt újra látni, s már-már úgy éreztem, ennek éppen akkor, és éppen ott kellett eljönnie. Aranyat nem akarnék venni, de maga a viszontlátás sok mindenért kárpótolt. Szinte már nem is tudtam, mikor is találkoztunk utoljára.
Ha szigorúan nézem a dolgokat, akár a fiam is lehetne, tekintve, hogy pont ilyen korú gyerekem van.
Kérdésére megvontam a vállam, miközben kavartam egyet az ételen.
-A rehabilitáció része volt egyszer... figyelem elterelés, hogy ne akarjam piába fojtani magam... - vontam meg a vállam, aztán elmosolyodtam, s készítettem neki egy kávét, amit aztán ő maga fejezett be, és ízesítette úgy, ahogy neki megfelelt. Szerettem főzni, már amikor éppen volt rá időm, és nem valamerre teljesítettem egy fuvart.
Elégedett voltam az életem egy részével, még akkor is, hogyha a szívem visszarángatni akart az eredeti pályámra, ahová már semmi esélyem nem volt. Kellett. Akartam! Szükségem lett volna rá, és sikított érte a lelkem, még sem tehettem érte semmit, így maradt a repkedés.
Gondolataimból szavai zökkentettek ki, s így el is mosolyodtam.
-Remek! Elkél egy jó barát a közelben. - úgy jegyeztem meg, mintha nem szaglana az egész látogatása attól, hogy szeretne valamit.  Szavaira elnevettem magam, főleg, mikor utánozni kezdte a női hangot a vonal végén.
-Történt kis változás. Átgurultam rajta kocsival. Szarrá ment minden. - húztam el a számat. Akkor sok szám elveszett, hisz nem írtam fel semmit, mert a telefon tárolta, de az egész mehetett a kukába. - Majd megadom a másikat. - ígértem, aztán már szedtem is elő egy névjegyet, amin rajta állt az itthoni, és a mobilszámom is, s elécsúsztatva ütögettem meg annak tetejét, s jelentőségteljes pillantást vetettem régi barátomra.
Az hogy én hogy voltam, nos elég képlékeny volt, de nem álltam neki panaszkodni, hisz nem éreztem érelmét. Szóval egyszerűen csak nekikezdtem a feleletemnek.
-A szokásos. Repkedek, oktatok, fuvarozgatok. Keresem a kihívást. - megengedtem egy mosolyt, aztán megdörgöltem a szar vállam. Megkínáltam étellel, amit visszautasított, én azonban még is ragadtam egy tányért, meg egyet magamnak is, és szedtem mindkettőnknek, majd letettem elé az egyiket!
-Egyél! Ennél jobbat sehol sem kapsz! - villantottam egy mosolyt, majd letettem magam vele szemben, és megkotortam az ételt, amihez tökéletesen passzolt volna egy pohár fehérbor, de attól az apró részlettől el kellett tekintenem, ha nem akartam visszaesni, és a kukába dobni azt a 8 évet. - Egyél! - bíztattam, aztán lassan csak kibújt a szög a zsákból, és rátért arra, miért is látogatott meg.
Szerettem a kalandokat, és a kihívásokat.
Mikor előszedte a térképet, összevontam szemöldököm, majd húztam kicsit magam elé, hogy jobban megtudjam nézni magamnak.
-Kérosz? -kérdeztem vissza, aztán kicsit jobban megnéztem a szigetet magamnak, és a körülötte lévő ábrázolás biztossá tette számomra, hogy oda nem lehet könnyen behatolni, aztán két falat között ráemeltem tekintetem.
Igaza volt. A kaland mindig vonzott, és sikítva kiáltott utánam. Azt hiszem azért is vettem meg azt a vacak hydroplan-t, amit Kenny-vel rendbe hoztunk egy ideig közösen, majd Charles állt készségesen segítségemre, hogy aztán titokban maradjon, hogy félúton megadta magát... bár azt is csak Dave fiamnak meséltem el. Rajta kívül a családban más nem tudja.
-És kell egy marha, aki elvisz oda repülővel, és letudja tenni a gépet, hogy ne pusztulj bele... - magyaráztam komoly képpel, aztán csak megengedtem magamnak egy mosolyt irányába, és ismét a térképre emeltem tekintetem. - A Labirintus úrnője... - megkapartam arcomat, majd tarkómon dörgöltem végig, bólintottam párat.
-Közlöd, hogy semmi erőszak, de azért a mézesmadzagot elhúzod az orrom előtt. - megingattam a fejem, aztán felkeltem a helyemről, szerezve magamnak egy üveg vizet. Sóhajtottam, majd megtámasztottam magam a pultnál, lehajtva cseppet a fejem. Nem voltam már mai darab, a vállam is szar volt, de … nem! Nem lehetek ilyen! Nem mondhatom azt, hogy öreg vagyok, és nem vagyok képes rá, mert igen is megtudnám csinálni.
-Milyen messze van, és mekkora géppel akarnál menni? Milyen kincset hoznál el? - fordultam felé, mellkasom előtt összekulcsolt kezekkel. -És nem utolsó sorban, mikor akarnál indulni?
Lélektükreim kíváncsian, s vágyakozón csillantak fel. Akartam ezt az egész kalandot. Akartam, mert a lényem sikítva üvöltött érte, hogy egy kicsit olyannak érezhessem magam, mint pár évvel ezelőtt.

Attitude is the difference

between an ordeal and an adventure.

-A látszat olykor csal Barátom! Mindenkinek arra van ideje, amire szakít! - jegyeztem meg komoly ábrázattal, aztán vonásaimról a komolyság eltűnt, s arcomon megjelent a mosoly, amit le sem akartam onnan vakarni. Az igazat megvallva, hiányzott az ilyesmi. Szükségem volt rá.
Igaz a család mellett sem unatkoztam, szerettem velük lenni, és egyre jobban élveztem a közös pillanatokat, főleg mióta nem azzal voltam elfoglalva, hogy mennyire szar nekem.
Közben persze ragaszkodtam hozzá, hogy egyen egy tányérral, hisz főztem eleget ahhoz, hogy a családnak is jusson belőle.
Ahol jut négynek, ott az ötödik is kaphat egy adagot. Magam is letelepedtem, és vele ettem, aztán elégedett mosoly költözött képemre.
- Olykor beenged az asszony! Neki sokkal jobban megy mint nekem. - megvontam a vállam, persze szerénykedni akartam. Imádtam Kat főztjét, s szerettem segíteni is neki. Tetszettek a pillanatok, amiket együtt töltöttünk, még akkor is, hogyha a munkánk miatt, annyira sok időnk nem volt rá.
-Jól Kat dolgozik. Mázlim van azzal a nővel. - imádtam. Mind a mai napig odáig voltam a feleségemért, s nem akartam elcserélni a világ minden kincséért sem. - Dave nemsokár eltávon lesz.  Talán már jobban van, hála a feleségének. Kenny meg… lassan talán benő a feje lágya, de nem untatlak ilyesmivel. - hessegettem el a témát, aztán mikor előkerült a térkép, tagadni sem tudtam, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Kérosz szigete…
A megközelíthetetlen szó egy cseppet szöget ütött a fejemben, s végigvettem az eshetőségeket, hisz semmi sem lehet megközelíthetetlen. Így vagy úgy, mindenhová el lehet jutni. Szóval érdeklődtem is arról milyen gépre lenne szüksége, de nem reagáltam azonnal, csak elballagtam a telefonomért, majd mikor közölte nem fontos most azonnal felelnem elé léptem, s mellkasának szegeztem telefonom.
-Elhúzod az orrom előtt a mézesmadzagot, aztán közlöd, nem kell azonnal válaszolnom… tudod egy cseppet aljas húzás! Mintha csak dicsekedni akartál volna, hogy te most kalandra mész, én meg maradjak a seggemen! - megingattam a fejem. - Nem barátocskám! Olyannak ismersz aki az ilyesmire nemet mondana?! Nem kell gondolkodnom egy percet sem.
Leengedtem a telefonom, majd figyeltem miképpen pakol el.
-Elkönyvelheted, hogy veled megyek. Vagy te velem. Te hozod a térképet, én a gépet biztosítom. - nyújtottam felé a kezem, s ha elfogadta azt, hát alkarját ragadtam meg, de mélyen lélektükreibe fúrtam kékjeim, mint egy eskütétel szerűen, hogy bizony én vele tartok. Aztán elengedtem karját. Nem fogom feltartani. Hagyom, had menjen a dolgára.
- Hívj fel amikor készen állsz! Aztán elmegyek érted a felszerelésért. Addig felkészítem a gépet az indulásra. - tettem hozzá még utoljára, majd hagytam távozni, s végiggondoltam az egészet, de nem találtam benne kivetnivalót. Úgy sem most akartam elvinni a családot a trópusokra, szóval a kaland is jöhetett! Majd ha Kat hazaér, elmesélem neki mi történt, s hová fogok menni, ám Dave-et azért felhívtam Ronan távozása után, s elmondtam neki, hogy Kérosz szigetére megyek egy baráttal, s kicsit kalandozunk.
Nem lepett meg a reakciója, miszerint érezzem jól magam, és persze a vigyázz magadra sem maradt el.