Sang-nam & Song-ah

Nem így indult az este. Nem úgy jöttem el a otthonról - vagyis a lakásból, amit még néhány hétig az otthonomnak tekinthetek -, hogy ennyire rosszul éreztem magamat. Lélekben és fizikailag sem terveztem ilyen mértékben szétcsúszni. Egyáltalán nem is akartam Tony-ra gondolni és arra, hogy most már hivatalosan is elváltunk. Eddig fájt, és nagy adag bizonytalansággal töltött el a tény, hogy lemondott rólunk - rólam -, hogy meg sem akarta javítani azt, amit közöttünk volt. Amit én annyira igaznak hittem, hogy egy életen át képes lettem volna kitartani mellette, amikor kimondtuk azt a bizonyos Igent. Elfogadtam a döntését, de végig magamban kerestem a hibát.
Számomra is hihetetlen, hogy a gyerekkori barátommal... a főnökömmel való találkozásom alatt döbbentem rá arra, mekkorát hibáztam magammal szemben is. Sang-nammal kapcsolatban el tudom ismerni, hogy mekkorát hibáztam és hogyan is hathatott ez a jelenlegi kapcsolatunkra. Hogy miért volt velem olyan hideg. Utólag viszont már ehhez az egyenlethez sem tudom hozzátenni, hogy vajon mit kellene gondolnom arról az egyetlen mozdulatról, amitől olyan meleg lett az irodájában - vagy csak az én belsőmben? Viszont a fejem most egyébként sem alkalmas arra, hogy kibogozza ezeket a szálakat. Túl könnyűnek érzem magam és egyszerre nagyon nehéznek, pont, mint aki kicsikét túl sokat ivott a kollégáival, akik csak meg akarták ünnepelni az egyikük előléptetését. Az én előléptetésemet, mert arról van szó - rólam.
- Héé, azt nézzétek! - A harmincas évei derekán járó nő oldalba böki a mellette ülőt és felém mutat a kezével, ezt még a poháron át is látom, legfőképpen annak köszönhetően, hogy rohamosan fogy benne az ital, ami korlátozná a látásomat.
- Sonja, nem mondtuk, hogy ennyire siess! - Nevetés tör ki a harmadik nőből, ez pedig engem is arra késztet, végül mégis sóhajtásba fullad, amikor lerakom a poharat.
- Én azt hiszem nem megyek veletek tovább. - Fél órája - vagy csak tíz perce volt? - felvetődött, hogy másik helyen folytassuk az estét, de már legalább ennyi ideje csak Tonyra gondolok és arra, hogy mennyire be akarom verni a képét. Amihez természetesen találkoznunk kellene, ez pedig ott és akkor biztosan nem tűnne annyira csábítónak, mint jelenleg, kótyagos fejjel. - Ne nézzetek így rám! - Fenyegetően emelem meg a mutatóujjamat, de hosszú távon sikeresnek bizonyul az akcióm, mert a következő pillanatban már imbolyogva hunyorítok a telefonom képernyőjére a szabad levegőn a bár előtt és próbálom kivenni a bátyám nevét a hívásnaplóban.
Nem fog neki örülni, hogy a harminc éves húga felhívja... ki tudja mikor, amikor ő már biztosan a felesége mellett alszik, vagy a kisfia mellett bukott bele a meseolvasásba, mert ő maga is fáradt a munkától. Eszembe jut, hogy ha túl élénk lesz a hangja, amikor felveszi, ne felejtsem el felróni neki, hogy a családjával kellene foglalkoznia a munkája helyett, amíg még megteheti, mert ki tudja mennyi idejük van még együtt! 'Chh' hangot hallatva nyitom nagyra a szemeimet és rázom meg finoman a fejemet, hogy újra a hívásnaplóra koncentráljak. A bátyámnak sosem menne tönkre a házassága, ugye? Csak engem utál ennyire a Sors!
Rányomok egy névre, és anélkül emelem a fülemhez a telefont, hogy ellenőrizném, tényleg a bátyám neve köszön-e vissza ezúttal már nagyban a képernyőn. Előbb a csengéseket próbálom számolni, de hamar kiesek a ritmusból és helyette a szívem dobbanásait számolom mozgó ajkakkal, hangtalanul a csörgések között.
- Baek-ah! - Nyűgösen szólok bele, közben még a szemeimet is becsukom, habár ezt a vonal túlsó végén tartózkodó nem láthatja. - Szerinted megátkoztak, amiért ennyire szerencsétlen vagyok? - Lehet, hogy neki elsőre nem igazán fog leesni, hogy én történetesen a válásomra és minden azóta történt dologra gondolok, de az én fejemben most nagyon is van ennek értelme. - Miért nem maradtam én is New Yorkban? Szólhattál volna, hogy csak fájni fog, ha itt hagyok mindent. Neked kellett volna okosabbnak lenni, te vagy az idősebb, Baek-ah! - Fel vagyok rá készülve, hogy azzal jön nekem, hogy nem kíváncsi az ittas agymenéseimre és hogy elég nagy vagyok már hozzá, hogy ne így kezeljem a problémáimat. De ha valóban korholná a saját kishúgát, megvan rá a válaszom, mégpedig az, hogy egyáltalán nem dühből, vagy  bánatomban kezdődött az egész, és nem azért jöttem el inni, mert otthon ne lett volna mit fogyasztani. Hanem az előléptetésemről volt szó és arról, hogy közelebb kerültem a főnökömhöz. Szigorúan fizikailag, az irodán belül, nem érzelmileg. Érzelmileg már réges rég túlvagyok ezen.
- Mm... - Nagyot sóhajtok és újra kinyitom a szemeimet. - Gyere értem, kérlek! Haza szeretnék menni. - Ezúttal már nem hadakozni akarok vele, aki a vonal túloldalán hallgatja az agymenésemet, hanem kedvesen kérem őt, egészen elérzékenyülve. Mintha csak egy hullámvasúton ülnék!

"I'm jealous of the rain That falls upon your skin It's closer than my hands have been I'm jealous of the wind That ripples through your clothes, Closer than your shadow I'm jealous of the nights That I don't spend with you Oh, I'm jealous of the nights"

uram, uram!  | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Attól féltem, kínos lesz az apjával találkozni megint, amikor már semmi közünk sem volt egymáshoz azon a tulajdonságunkon kívül persze, hogy mindketten szerettük a lányát.  De a közelsége most is inkább az otthonosság érzetét sugallta, mint amikor kölyökként náluk evett a fene. Az érzéseim felé, függetlenül attól, amin keresztülmegyünk éppen a lányával, nemigen változtak iránta. Most is egy pótapa, talán jó fej nagybácsi szerepét tölti be az életembe, pedig évek óta nem beszéltünk egymással. Annyira buta dolog volt a részemről tartani tőle…
Az első telefonhívás, még nem sejtetett semmit. Azt gondoltam Song-ah mesélt rólam neki, és egy udvarias hogy vagyunkkal lezárjuk a kettőnk dolgát, de ő személyesen akart velem beszélni. Hogyan is gondolhattam, hogy nem lesz semmi más, ami miatt felkeresne engem? Sejthettem volna, hogy turpisság van a dologban. Ámbár utólag el kell mondjam, nagyon is szégyellem, hogy meggyanúsítottam az apját azzal, hogy valami olyasmit kérne, amit nem gondolnék róla. Így, amikor aztán eljött hozzám, és elbeszélgettük a napot, leszakadt alattam a kötélhíd.
Láttam rajta, hogy képes lenne elsírni magát, így inkább rám se nézett, csak maga elé, a szürke márványlapokra, és a táska fülét még erősebben kezdte szorítani, amitől az az érzésem támadt, hogy már nem csak a lány iránt érzett szerelmem miatt dobnék latba bármit, hogy segíthessek, hanem miatta is. Nem egy házat kért tőlem, nem pénzért jött el, hanem azért, mert tudta, mert tisztában volt vele, hogy szeretem a lányát, és bármit megtennék azért, hogy ne kelljen hiányt szenvednie semmiből se. És ő azt is tudta rólam, amiben én magam is kételkedtem volna, hogy ennyi év után is töretlenül kitartanak az érzéseim irántuk. Hogy ha másért nem is, azért segítek majd, amilyen vagyok. És persze ez amellett, hogy szörnyű aggodalommal töltötte fel a mellkasom, már Song-ah miatt, dagasztotta is az önbizalmam. Ha az apja szerint ennyire jó ember vagyok, akkor csak az vagyok!
Így hát miután elköszöntünk egymástól és többé már nem maradt társaságom, mélyen belegondoltam Song-ah helyzetébe. Nem elég, hogy egy válás terhét kell hordoznia a vállain, még tető sincs a feje fölött. Elég feltűnő lennék a munkatársaink körében, ha anélkül jutalmaznám munkalakkal, hogy bármit is letett volna az asztalra az új munkakörében, ez egyértelmű. Így nem igazán hagy választást nekem… Csakhogy magamhoz költöztessem. Elég nagy ház, biztosan el fogunk férni benne ketten. És talán jó eséllyel rádöbben majd, miről mondott le, amikor azt a békaarcút választotta helyettem, helyettünk,.. Ahelyett, amik lehettünk volna együtt. Mindenesetre, első sorban nincsenek efféle hátsó szándékaim. A napot mégis azzal töltöm, hogy az eddig tárolóként funkcionáló szobából létrehozzak neki egy újat, valami nőieset (a praktikusan nőies magazinok készítőinek külön köszönet a segítségükért!) ahol jól érezheti majd magát, és ami azért elég távol van az én szobámtól.
Ma egész nap munkások lepték el a házam, és emiatt egyébként fáradt és türelmetlen lennék, de a gondolat, hogy annak a nőnek készülődök, akiért teljes szívvel odavagyok, valamiért izgatottá tesz. Sőt, olyannyira belejövök, hogy nem csak hogy bebútorozzuk a szobát, még különféle piperéket is vásároltatok neki. Valószínűleg elment az eszem…
Este úgy döntök, hogy lesétálok a közeli étteremhez, hogy elvitelre kérjek valamit. Rendelhetnék is, de jól esik a séta. Már a házat is elhagyom, amikor megcsörren a telefonom. Elgondolkodom rajta, hogy nem veszem fel, mert túl sok választási lehetőség nincs arra vonatkozóan, hogy ki lehet. Mégis elkerekednek szemeim, ahogy megpillantom a nevét annak, aki tárcsáz. Most?
Talán eljárt az apja szája…
Végül pár másodperc habozás után ráhúzok a zöld gombra és a fülemhez emelem a készüléket. Eddigi közepes tempójú lépteim is lelassulnak, ahogy hallgatom. Épp beleköszönnék, de olyan gyorsan és dallamosan beszél, hogy hamar leszűröm, hogy nincs teljesen józan állapotába. A kérdésére rögtön rávágnám, hogy biztosan nincsen megátkozva, de aztán folytatja. Időm sincs reagálni rá, olyan hirtelen vált nem csak a téma, de a hangulat között is. Amikor belesóhajt a telefonba, egy pillanatra el kell tartanom a telefont a fülemtől, hogy erőt vegyek magamon és beleszóljak. A kérés a következő, ami elhallgattat. Megfordulok és visszaindulok a házhoz, egy pillanatra engedve magamnak egy nevetést - nem azért, mert ne félteném továbbra is, hanem mert tetszik a hangja. Így is...
- Hol vagy? - kérdezem, felfedve magam. Talán illett volna rögtön belevágnom a szavába, és megmondanom, hogy nem a bátyja vagyok, de egyszerűen lecövekelt nem csak a lábam, de az ujjaim és a szívem, a hangom pedig egyenesen elment. - Érted megyek. -  közlöm annyira hűvösen, amennyire csak tudom ebben a forró állapotban. Már tépem is fel a kis kaput, hogy a garázshoz igyekezzek.
- Maradj ott! - kérem, ezúttal lágy hangszínnel beszélve hozzá. Nem akarom, hogy baja essen. Épp elég szörnyűség történik vele. Ott kell lennem mellette! Nekem ott kell lennem, és vigyáznom kell rá.
- És inkább ne tedd le! -  teszem hozzá, ahogy már az autóba huppanok éppen. A készüléket csatlakoztatom az autóhoz, hogy kihangosítsam. Talán ez lenne a megfelelő alkalom, hogy haza hozzam, és kirángassam abból a környezetből. Vagy talán csak rontanék a helyzetén, ha nem oda vinném, ahová most a szíve vágyik? De vajon hová vágyik a szíve?

hölgyem!     |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Sosem érdeklődtem az ismerőseimtől afelől, hogy mit gondolnak, milyenné változik a viselkedésem, amikor alkoholt fogyasztok. A mindennapokban eléggé vidám, mindig a pozitív dolgokra koncentráló ember szeretek lenni és azt hiszem vagyok is, a környezetem számára. Az utóbbi időszakban nem volt minden a helyén és eléggé megviselt a tény, hogy Tony úgy viselkedett velem, ahogyan. De nem éreztem magamat felhatalmazva arra, hogy a rosszkedvem, vagy bizonytalanságom másokra is kivetítsem. Részben ezért sem utasítottam vissza a mai programot.
Ha igazán makulátlan életet akarnék élni, valószínűleg már pusztán a gyanúnak sem szabadna felmerülnie, hogy annyit iszom, ami miatt megváltozom, vagy hogy egyáltalán iszom. A Yoon család egyik tagja sem lenne rám kifejezetten büszke, ha látnák, ahogyan a járda szélén egyensúlyozom, viszont megvan az az előnyöm, hogy nem velük ünnepeltem meg  a munkahelyemen történt változásokat. Szívesen hívom csak ennek, vagy előléptetésnek. Ha úgy vesszük, földrajzilag közelebb kerültem a cég alapítójához, ami mindenképpen előrelépés, igaz? Különben is, mi másnak kellene tekintenem, miként kellene felfognom az egészet? Felrémlettek bennem apa szavai, aki kétség kívül az örömét fejezte ki nekem, amikor megemlítettem neki, hogy Sang-nam újra fontos szerepet tölt be az életemben, még ha nagyon más szerepkörben is, mint először. Én most mégis arra intem magamat, hogy ne gondolkozzak túl sokat ezen. Nincs jogom elvárni, hogy minden olyan legyen, mint régen és különben is megígértem magamnak, hogy nem leszek rászorulva másokra! Csak és kizárólag magamra számíthatok, meg kell hát tanulnom önállónak lenni és teljesen egyedül kezelni azokat a problémákat, amelyeket az élet elém állít.
De előtte még muszáj vagyok felhívni a bátyámat, egy kis segítségért. Utána esküszöm magam oldok meg mindent! Amíg a telefon kicseng, azon jár az agyam, hogy mennyire szeretnék most időutazni. Egyszerűen csak felébredni holnap reggel, a saját ágyamban, tudva, hogy a bátyám még mindig olyan ember, akire számíthatok, még akkor is, ha hajnal háromkor hívom és egy hullát akarok vele eltüntetni... Az ajkamat csücsörítve korrigálom saját magamat gondolatban, mivel egy családos embert nem lenne szép dolog börtönbe juttatni. Az egyetlen célpontom pedig az ország másik végében van és nem meri ide dugni a képét.
Ha veszekedhetnék vele, neki is legalább olyan gyorsasággal hadarnám a mondandómat, mint ahogyan mindent bele akarok szuszakolni egyetlen levegővétellel a bátyámnak tartott kiselőadásba. Vagyis, amit a Baek-ahnak tartott kiselőadásnak hittem. Már épp felháborodva szívom be a levegőt és arra készülök, hogy letoljam, amiért kinevet engem - holott úgy értékelem semmi vicceset nem mondtam! -, amikor egy kósza gondolat szöget üt a fejembe.
Egészen addig nem tudom eléggé megragadni a gondolatfoszlányt és felismerésre jutni, amíg meg nem hallom a szavait. - Sang-nam?! - Túl hangosan tör ki belőlem a neve, ami miatt elméletben gyors léptekkel körbe is fordulok a tengelyem körül - a gyakorlatban valószínűleg minden voltam, csak kecses és gyors nem -, hogy ellenőrizzem vajon hallott-e valaki. - Miért te vetted fel? - Nevetés tör ki belőlem, miközben a gondolataim szinte fájó lassúsággal próbálnak felszínre törni az agyamat tompító alkoholködben. Valami nincs rendjén ebben az egyenletben, de nem tudom megmondani pontosan mi.
- Megünnepeltük az előléptetésemet! A barátnőimmel ittunk és mind gratuláltak nekem. Olyan aranyosak! - Mély, teátrális sóhajt hallatok. - Az Ardesiában a 10. sugárútnál. Miért vagy ennyire kíváncsi? Meg fogsz öregedni, és akkor... - A számra csapom a kezem, mert valahogyan a testem felismeri, hogy nem kellene kimondanom az egészet, az agyam viszont irtóra le van maradva mögötte. Ha egy fokkal vakmerőbb lennék, rákérdeznék arra, hogy köze van-e a mostani kíváncsiságának ahhoz, amiket az irodában kérdezgetett, de a hír, hogy értem akar jönni, épp eléggé kizökkent, hogy hirtelen köpni-nyelni se tudjak.
- Hazamegyek magam! - Tiltakozásom nem túl meggyőző, ráadásul fogalmam sincs, hogy pontosan hol lehet és milyen hamar érhet ide. Szóval, hogy mennyi időm van a menekülésre. De miért is meneküljek Sammie elől? Egyáltalán van rá okom? - Nem kell értem jönnöd, hazamegyek én magam. Már megyek is! Lát.. áú. - Túlságosan hirtelen lépek párat, oda sem figyelve arra, hogy mennyire vagyok közel a járdaszegélyhez, ami miatt beverem a bokámat, pont mint az első alkalommal, amikor Sang-nam odajött hozzám az irodában.
Hosszúra nyúló másodpercekig nem szólok bele a telefonba, még el is tartom finoman a fülemtől, amíg lehajolva a bokámat simogatom. Az az eset ugrik be, amikor gyerekkorunkban a vonal túlsó végén lévő férfi - akkor még gyerek -először kísért engem haza. Mellette úgy éreztem, nem kell félnem az úton.
- Megvárlak. - Már-már olyan halkan mondom ezt ki, miután a telefon újra a fülemhez ér, hogy abban sem vagyok biztos, hallotta-e. - De ne hajts gyorsan, mert nem fizetem ki a csekked - nevetés tör ki belőlem, de érzem, hogy elszorul a torkom és levegőért való kapkodásba fullad a dolog. Az egész életem csak összedőlni látszik körülöttem, most pedig én ásom tovább a saját gödrömet, amiért így viselkedem?

"I'm jealous of the rain That falls upon your skin It's closer than my hands have been I'm jealous of the wind That ripples through your clothes, Closer than your shadow I'm jealous of the nights That I don't spend with you Oh, I'm jealous of the nights"

mire készül?  | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Az idegeim biztonságának az érdekében inkább meg sem próbálom nyugtatni magamat. Nagyon is jól sejtem, hogy hová vezetne, ha el kezdeném mantrázni, hogy 'Nyugalom'. Sokkal idegesebb lennék a megszokottnál is, meg aztán mégis hogyan nyugtathatnám meg magam?! Épp arra készülök, hogy összeköltözzek a nővel, akit szeretek. És mindezt úgy, hogy ő mit sem tud erről. Tehát valószínűleg harmadik maradok egy életen át, egy olyan számmal a homlokomon, amiről senki sem tud rajtam kívül. És ennek tetejében, mostantól majd nem csak a munkahelyen kell úgy viselkednem, mintha teljesen hideg lennék, hát majd az otthonomban is?! Egyeztessek össze két életet, egy harmadikért, ami talán sosem fog megszületni. Ennél bonyolultabb helyzetben sem lehetnék, most már biztos vagyok benne, hogy megátkoztak! Vagy, ha nem, még szomorúbb, mert az élet biztosan gyűlöl engem. Elvette tőlem egyszer Song-aht, végig nézetve előtte, hogyan esett szerelembe valaki mással. Most visszakapom, még közelebb hozzám, hogy újra el kelljen engednem?! Ekkora károkat csak nem okoztam az univerzumnak!
Amikor megpillantom a nevet, olyan apróra zsugorodik a szívem, hogy lecsúszik a gyomromba. Fogalmam sincs, hogy miért dobog ekkora erővel, hogyan képes rá, de megteszi, és onnan felvándorol egészen a torkomba. Nedvesítenem kell hát azon, mielőtt ráhúznám a zöldre. Kissé tartózkodva emelem a fülemhez, hogy aztán leszűrjem, nincs józan. Ámbár azzal is tisztába kerülök, hogy nem engem akart hívni. Megcsúszott a keze?! Vagy a tudatalattija?! Hogyne. Biztosan a tudatalattija akart engem! Hát persze! Nem. Biztosan nem. Kirázom a fejemből a gondolatot, és végül beleszólok. Hallva, hogy mennyire meglepi a hangom, elnevetem magam. Hát még a kérdésén, amikor arra utal, nem engem várt a vonal végére. - Az én zsebem csörgött... - mosolyogva felelem, de azért van bennem egyfajta nemértés is. Tehát a véletlen műve volt, hogy engem hívott fel. A mosolyom megtörik, fémosoly marad a helyén. Szerencsétlennek gondolja magát?! És vajon abba, hogy mindent itt hagyott - engem is belecsomagolt?!
Egyértelmű, hogy nincs abban az állapotban, hogy az utcán kóboroljon. Eszemben sincs hagyni, hogy így tegyen. Hallgatom, hogy mi történt. Azért jó ómennek tekintem, hogy nem bánatában itta le magát, hanem azért, mert ünnepelt a barátaival. Egy aprócska (hatalmas!) kő lezuhan a szívemről. Nagyon fájna, ha tudnám, hogy ennyire szenved amiatt a barom miatt, hogy bárokban zuhan az asztal alá kínjában. Megkönnyebbülten futok vissza, hogy aztán autóba vágjam magam.
- Mert szeretnék megöregedni. - felelem csak egyszerűen, mintha nem érteném, ő miért nem érti. Aztán persze, ahogy sikerül nyugtatnom magamon egy fokkal, rájövök, hogy nem azért nem érti, mert nem akarja érteni, miért érdekel hol van, hanem mert nem látja az összefüggéseket. Így közlöm vele, hogy érte megyek.
- Maradj ott! - utasítom, izzítva a motort és nyitva a kaput a távkapcsolóval. Hiába tiltakozik, meg sem hallom a hangját addig, amíg azt nem mondja 'aú'. Hirtelen satut nyomok, és úgy kapom előre a fejem a tolatásból, mintha én ütöttem volna el. - Soho?!?! Jól vagy?!?? Soho?? - nem várakozhatok tovább, folytatom a tolatást. És ha már kikanyarodtam, padlógázzal indulok el. A szomszédok biztos örülnek nekem! De az ijedtség meghajtja az embert.
- Song-ah?! - rendezve gondolataimat kezdem el azon a néven hívni, ahogyan illene. Többé már nem Soho, igaz?! A kétségbeesés ráncokat fest a képemre. Képes vagyok még a sárgákon is áthajtani, amik előtt máskor lelassítok. Sőt, szerintem egy pirost is benyelek.
Amikor végre beleszól, szeretném lekiabálni, megszidni, ahogy gyerekként is tettem, ha olyan dologért siratta magát, amiről nem tehetett. Megemberelem magam, mély levegőt veszek, és csak annyit felelek: - Csak maradj ott! - kérem tőle, miközben fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Ráadásul azt sem tudom, hogy józanul hogy fogadná, ha magamhoz vinném haza, hát még így, most hogyan fogadná!? Mindenesetre nyugodtabb lennék, ha a közelemben tudnám. Így viszont... kénytelen lesz beletörődni az új helyzetbe. Velem együtt.
Útközben végig olyanokat mondogattam a maradék időben, mint hogy 'Várj meg!', meg hogy 'Mindjárt ott vagyok!', és aztán odaérve, akár egy strucc, nyújtogatom a nyakam, keresem. Amikor pedig meglelem, lassan gurulok elé, kitéve az indexet. És a hófehér autó pontosan előtte áll meg. Átnyúlok az anyósülés fölött, hogy kilökjem neki. - Szállj be! - kérem tőle, közben letéve a telefont a műszerfalon. Megnyugszom tőle, hogy épségben találom, és hogy megtalálom. Zavartan előre fordítom a fejem, a visszapillantóba lesve. Itt nem lehet megállni, úgy teszek, mintha érdekelne. És csak ha már beült mellém, akkor nyújtózom el ismét felé, hogy az övéért kapva bekössem vele. - Jól vagy? - kérdezem, ahogy aztán lassan visszahúzódom a kormány mögé.

egy életre magácskával      |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Azzal a tudattal nyúltam a telefonom után már a legelején, hogy tisztában voltam azzal, milyen ember is a bátyám. Mérges lesz rám, amiért ilyenkor zavarom, ráadásul ittasan, és olyan problémát varrok a nyakába - magamat -, amit már rég nem kellene. Harminc éves felnőtt nőként vannak olyan dolgok, amelyeket már tudnom kellene egyedül kezelnem; ilyen az is, hogy megtanulok taxit hívni, amivel valaki olyannak fizetek, akinek ez a munkája és nem várom el, hogy Baekah járkáljon miattam. Ugyanakkor én magam is haragszom rá és igenis van alapom arra, hogy elvárjam a megjelenését. Legalábbis a fejemben elég kemény bizonyítékok sorakoznak az én igazamat bizonyítandó. Hülye lennék elhinni, hogy a jogi egyetemet végzett bátyámmal szemben valaha is képes lennék spiccesen kitalált érvekkel nyerni, de ahogy mondani szokás: a remény hal meg utoljára.
Na, meg nem ártott volna, ha ő veszi fel nekem a telefont, amikor őt keresem és nem Sang-nam. Hiába erőlködik minden idegvégződésem, hogy egymásba kapcsolódva a felismerésig jussanak; az én agyamat olyan mélyen ülő köd tartja fogva, hogy nincsen kedvem átverekedni magamat rajta. Ezért sem gyúl villanykörte a fejemben, nem világosodom meg és szimplán nem fogom fel miért is épp a főnökömmel cseverészek a bátyám helyett. A másodperc törtrésze alatt vagyok túl azon a ponton, hogy ez érdekeljen. A jövő problémái miatt akkor kell aggódni, amikor bekövetkeznek. Rettenetes hozzáállás, de sok esetben csak erre vagyok képes. Visz a szívem, azután majd lesz valahogy.
- Miért van a te zsebedben a bátyám telefonja? - Nevetve teszem fel a kérdést, de valahol félúton a kérdés feltevése közben és belőlem kitörő jókedv között már-már a járókelők számára is hallható puffanással esik le a dolog. - Ajajj... - Elkapom a fülemtől a telefont és az arcomba világító éles fénytől hunyorogva próbálok megbizonyosodni a saját hibámról. Mire visszaemelem a fülemhez a készüléket, már el is felejtem miért ellenőriztem a dolgot. Ráérek miatta holnap aggódni. Sang-namról van szó, az én Sammiemről, miért is ne akarnék vele tovább beszélgetni? Hallani a hangját, érezni a hangsúlyában amikor mosolyog olyasmi, ami most boldoggá teszi a szívem és kétszer kell rászólnom magamra, hogy lélegezzek mellette.
- Kivel? - Vágom rá a szavaira gondolkodás nélkül. Az ajkamat rágcsálva gondolok bele, hogy akár azt is kérdezhettem volna, hogy miért. Milyen célját látja az életnek, amiért érdemes megöregedni? Megtalálta-e azt, amit az élet értelmének tart saját maga számára és amiért tényleg érdemes minden nap felkelnie? Ha igen, vagyunk még olyan kapcsolatban, hogy ezt elmondja nekem is? Miért is nem más kérdést tettem fel...
A szétszórtságom nem csak a szavaimban mutatkozik meg, hanem a cselekedeteimben is, amikor beverem a bokámat. Ha elég okos lennék hozzá, fel kellene fognom, hogy ezek jelek, amiket az univerzum küld nekem. Megtörtént akkor is, amikor újra láttam Sang-namot az irodában és most is, amikor értem akar jönni. Lehet, hogy ezek jelek, de ha akarnám sem tudnék rájönni a jelentésükre. Ez pedig talán jobb is így. Talán ha emlékezni fogok erre később is, megkérdezek valaki nálam okosabbat.
- Igenis, itt maradok, főnök. - A számomra csak filmekből ismert katonás hangnemben érkezik a feleletem, ami miatt újra nevethetnékem támad. Amikor csillapodik a reakcióm mély levegőt veszek és hosszan, sóhajtva fújom ki. Ezzel együtt a jókedv és a mosoly is távozik az arcomról. - Hiányzott... ez. - Nem merem azt mondani, hogy ő. Pedig korábban már megtettem és tiszta szívemből úgy gondoltam. Azt mondják, ha az ember alkoholt fogyaszt, őszintébb lesz tőle, én most mégis gyáván megfutamodom.
- Nem is tudod hol lakom... - Úgy kezdek fecsegni arról, hogy hogyan lett kiválasztva a lakás és hogy mennyire vártam, hogy visszaköltözzek a városba, mintha csak kérdezte volna. Közbe szúrok néhány olyan részletet is, mint hogy nagyon fájnak a lábaim, vagy hogy le akarok ülni, de nincs hová. Egyet legalább biztosan tudok, hogy Ő úton van.
A pillantásommal követem az elém guruló fehér autót, annak a felfogásához azonban kell pár másodperc, hogy felismerjem a férfit a volán mögött. Mosolyra húzódnak az ajkaim, amikor kinyílik előttem az ajtó és meghallom a bűvös szót. - Hát itt vagy. - Leengedem a kezemet, amelyben a telefont tartom és bizonytalanul bár, de eleget teszek a szavainak. - Annyi kérésed volt ma. Várjalak meg, szálljak be... Mit szeretnél még tőlem? - Olyan lendülettel fordítom oldalra a fejemet, hogy az agyamnak előbb be kell érnie a mozdulatot, csak azután fogom fel, hogy mit is látok valójában. Sammiet látom, olyan közelről, hogy a fáradtságom ellenére is hirtelen kikerekednek a szemeim. Nagyot nyelek, amikor az övem a helyére kattan és elkapom a pillantásomat az arcáról. Mindig ilyen vonzó volt, ugye?
- Jól vagyok - mosolyogva bólogatok, aztán a fejem újra finoman hátra billen, neki az ülésnek. Oldalra fordítom, így pislogok fel újra Sang-namra. Elfeledkezem róla, hogy már elkotyogtam hol lakom pontosan, de direkt biztosítom arról, hogy ha elindul, majd én megmondom merre kell mennünk.
- Nagyon elfáradtam. - Még csak nem is a mai estére gondolok. Amikor beszélek, lélegzetvételnyivel hosszabb ideig tartom csukva a szemeimet, mint hogy azt még pislogásnak lehessen minősíteni. - Olyan nehéz most minden. Pedig én szeretem New Yorkot. Ezért akartam visszajönni. - Nem csak ezért. De hogyan is magyarázhatnám meg a többit? Az, hogy Sang-nam újra életem részévé vált, olyasmi, ami egyszerre tesz boldoggá és nosztalgikussá. Miatta szerettem meg a várost és emiatt a szeretet miatt szerettem volna visszatérni. Újra kinyitom a szemeimet és a profilját figyelem, az arca vonásait. - Mit csináltál épp, amikor hívtalak? - Ha valami fontosat hagyott volna félbe, annak lenne jelentősége, igaz? Ha eleget teszek érte, talán megbocsátja annyira, amit tettem, hogy legalább a múltunknak lesz a szívében jelentősége, igaz? Igaz?

"I'm jealous of the rain That falls upon your skin It's closer than my hands have been I'm jealous of the wind That ripples through your clothes, Closer than your shadow I'm jealous of the nights That I don't spend with you Oh, I'm jealous of the nights"

engedélyezem  | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Ha valamire, hát erre biztosan nem számítottam volna tőle. Nem arra, hogy inni fog, mindenki iszik. Inkább arra, hogy felhív. Még akkor is, ha nem nekem címezte a hivását. Ezért érzem magam egy kissé megrökönyödve a szituációban. Mert nem számítottam rá! Tőle, a végtelenül kedves és udvarias nőtől, aki mindig és minden körülmények között figyel arra, hogy a lehető legdiszkrétebben végezze az ilyen dolgait, és aki gyakorlatilag halálosan retteg attól, hogy bármi is kiderül, aminek amúgy nem kellene, mintha bármiféle bélyeget nyomhatna bárki is a homlokára azért, mert egy kicsit jól érezte magát. Még akkor is, ha mindenki a környezetében biztatta, és még ha soha senkit sem érdekelt. Ez jellemző volt rá, legalábbis szerintem. Már gyerekként is. És mivel tudván róla, hogy ez a hívás majd miféle kellemetlenséget fog okozni, jobbnak ítélem, ha egy az egyben belecsomagolom a helyzetbe az új otthonát is. Talán akkor kevésbé lesz kellemetlen majd holnap reggel. Vagy még inkább... De ugyan kit izgathatna?! Engem biztosan nem. Sőt, fültől fülig érő mosollyal haladok a kocsihoz, aztán a kocsival.
Nevethetnékem van a kérdésén. Nem válaszolom meg, mert éppen tolatok, mikor felteszi. És hát a koncentráció, meg egyébként is, azt hiszem, jobb, ha hagyom, hogy kiderítse magának az igazat. Nem vetném a szemére, hogy hibázott, mikor tárcsázott. Szeretném, ha ez az emlék úgy forrná ki magát később a szívében, hogy amikor véletlenül hívott fel, én akkor is elmentem érte, egyetlen rossz szó nélkül. Félre dobtam mindent, és ott teremtem, hogy biztonságba vigyem. Mert ez szeretnék lenni az életében. Az első, akihez fordulhat. Ilyenkor. Bármikor...
A kérdésre megfagy a vérem is. Szívem szerint rávágnám, hogy 'Veled.', de egyértelmű, hogy nem tette még túl magát azon a majomparádén, én pedig még korainak érzem máris jelentkezni a helyére - akkor is, ha a korai szó esetemben szánalmas és nevetséges, hiszen ennél jobban nem is lehetnék elkésve vele.
- A nővel, akit szeretek. - közlöm tárgyilagosan, bár azért mosolyogva közben. Már csak azért is a görbe a szám vonalában, mert épp annak a nőnek mondhatom el a terveimet, akivel a terveim elkészültek a fejemben.
Mély aggodalom gyökerezik belém, amikor hallgatom, hogy talán épp összetörik valahol. Arról nem is beszélve, hogy milyen mérges vagyok a közlekedés miatt. A lámpák fölött sajnos nincs hatalmam. Ezért minden pirosnál legszívesebben tovább hajtanék, egy-kettőnél sikerül is. Ahogy azt mondja, hiányzott neki ez, hogy talán én, hogy ismét kimondja, kis híján satut nyomok. Fogalmam sincs, mit mondjak, hogy mondjam, mennyire engedjem szabadon az én érzelmeimet. De túl sokáig nem várathatom, még gyanús lenne.   - Az ivás? - kérdezek vissza, mert nem mondta ki egyértelműen, hogy micsoda. Én pedig, ha többet képzelek bele, átsétálok az amúgy is összetört szívemen. Jobb, ha csendes nyugalomban kivárom, hogy elmondja, pontosan mi hiányzott neki. Nem táplálom a remény-lángjait, ha nincs alattuk őszinte-fa.
Amíg elé nem érek, csak ismételgetem magam. Aztán, ahogy végre megállok előtte, és látom, hogy jól van, megnyugszom. Még nevetni is támad erőm. Pedig lehetnék ideges és türelmetlen a ránk váró órák miatt, de valamiért nem stresszel most. Átvette helyét az öröm, hogy jól van. A többi, a többivel majd később foglalkozom. - Mondjuk egy köszönöm jól esne. -bököm oda, ahogy az övével babrálok. Mielőtt elhúzódnék tőle, még a szemébe pillantok. Ott is ragadok egy szirupos mártózásra, mialatt' a szívem fetrengését értem... Hogy lehet ennyire gyönyörű?! Aztán úgy ülök a helyemre, mint aki türelmetlen valami miatt. Nem vagyok! Szó sincs róla, inkább csak ideges magamra elsősorban.
Csendesen vezetek, épp csak a rádió búg halkan. Előre koncentrálok, mert tudom, ha felé nézek, elveszek. És egy karamból nem hiányzik egyikünknek sem! Hallgatom, ahogy beszél. A lassú tempóra ugyan felé fordítom a fejem kíváncsian, hogy végül csak mosolyogva bólogassak rá. - Ne gondolkodj most ezen. Engedd el a nehéz súlyokat a vállaidról. Inkább próbálj meg pihenni. Lassan vezetek... - előre figyelek, de a szavaim selymes hangszínnel töltik be a teret kettőnk között. Látom, hogy fáradt. Jobb, ha nem gondolkodik most olyasmin, amivel csak hergelné magát. Pihenjen csak, vigyázok rá.
A kérdését hallva aztán majdnem a szemére vetem bohókásan, hogy igen, lett volna jobb dolgom is, mondjuk vacsorázni, de ahogy felé pillantok és nézem a békés arcát, miközben épp engem bámul sztoikus nyugalommal, rájövök, hogy erre most nincs szükségünk. Nincs szükség a veszekedésre, arra, hogy mindketten a saját igazunkat bizonygassuk, mert tulajdonképpen mindketten ugyanoda lyukadnánk ki: a válásához, és hogy elengedtük egymás kezét.
- Vacsorázni készültem. - mondom ki őszintén. Végül elmosolyodom és rá emelem a pillantásom. - Hogy érzed magad? - kíváncsiskodok. - Kérsz valamit? - ha szüksége van valamire, megállhatok. Aztán ismét előre fordítom a fejem és csak vezetek. Nem tudom, hogy mit fog reagálni rá, hogy hazaviszem. Mármint haza, hozzám. Tartok tőle, megijed, vagy kiabálás lesz a vége, de ha más nem, ráfogom ma éjjel még az állapotára. Ha szerencsém van, elalszik még itt az autóban és nem kell magyarázkodnom. - Nem fázol? - kérdezem, ha kell, kapcsolok fűtést. Nekem nincs rá szükségem, fűt a jelenléte. És a szívem bolond tánca, amikor mellettem van...

semmi kifogás?!      |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Nem igazán gondoltam még át, hogy mi lesz velem azután, hogy elválok és megszabadulok Tonytól, úgy emberileg, mint az irataimon szereplő névvel együtt. Ott motoszkált a fejemben a tény, hogy olyan lesz az egész, mintha csak újra kellene kezdenem mindent az elejéről, azzal az aprócska különbséggel, hogy az én rezümémen már lesz egy hatalmas folt - ami vagy arról árulkodik hogy elbántak velem, ahogyan egy nővel lehet aki a szívét követi, vagy pedig arról, hogy én vagyok a legnagyobb hülye az egész univerzumban, amiért hozzámentem Sutton-hoz. Az ominózus telefonhívásunkat követően fel-felrémlett bennem, hogy milyen is volt a mi kapcsolatunk, mi volt az, ami megtetszett benne és mi romolhatott el közöttünk, ha egy ideig olyan jól működött. Rengeteg olyan dolog van a Los Angelesbe költözésünkkel kapcsolatban, amit önálló, felnőtt fejjel nagyon másképp gondolok, mint ahogyan a szüleim tehették, amikor döntöttek a család sorsáról. Valamilyen szinten még mindig haragszom a bátyámra azért, mert képes volt elintézni annyival az egészet, hogy egyetemistaként neki egyébként is jár a nagyobb szabadság és megérdemli, hogy New Yorkban maradjon. Tisztában vagyok vele, hogy nekem is merőben más életem lehetett volna, ha Baekah-hoz hasonlóan megvan ez a lehetőségem. A körülmények áldozatának kellene tehát gondolnom magamat, vagy tisztán a saját felelősségem, hogy most ott tartok, ahol?
Egy biztos, hogy soha nem gondoltam volna, hogy harminc évesen spiccesen csevegek majd jóval a munkaidő végezte után a főnökömmel, aki egyébként a gyerekkori legjobb barátom is volt. Másrészt meg... Ki a fene gondolja, hogy ilyen dolgok bekövetkezhetnek az életében? Egyáltalán azt sem gondoltam, hogy Sang-nam valaha újra életem része lesz. Azt pedig végképp nem, hogy ő veszi fel a telefont, amiről most már tudom, hogy csak és kizárólag az én hibám lehet - vagy a telefonomé, mert összekeverte az ő nevét a bátyáméval, más lehetőséget pedig nem fogadok el. Mindenesetre olyannyira lefoglal a vele megkezdett beszélgetés, hogy nem is igen időzöm el azon, mi lesz ennek a következménye. Különösebben azt sem gondolom hát meg, hogy mit mondok neki, pedig szükség lenne rá. Ha megtettem volna, most nem gyúlna ki az arcom, nem vörösödnék el fülig és nem kezdenék rögtön kombinálni.
- Szerencsés nő lesz - kotyogom ki végül, már-már a fogaskerekek kattogását is hallatni engedő csendet követően. Nem állíthatom teljes őszinteséggel, hogy nem támad máris féltékenység a szívemben, ha arra gondolok, hogy Sammie le akarja élni valakivel az életét, valaki olyannal, akit még nem is ismerek. Talán sokkal jobb ember lesz nálam, és boldogabbá teszi Őt, mint én valaha is tettem, barátként.
- Dehogyis! - Alig bírom nevetés nélkül egyáltalán kimondani a szót. Az 'is' része talán még így is lemarad, belefullad a jókedvembe. - Igazából több dolog is. Például a város. Annyival jobban szeretem New Yorkot... Aztán itt a bátyám is, vagyis nem itt-itt, de itt, tudod. És Te is. - Úgy próbálom elrejteni a kijelentést az információk tömkelegében, mintha csak abban reménykednék, hogy a vonal túlsó végére csupán korlátozott számú szavak csorognak át. - Te nagyon hiányoztál. - Mély levegőt veszek és az ajkamba harapok, amikor rájövök, hogy ha szinte csak suttogva is, de kimondtam a szavakat, többé nem csak a fejemben, a gondolataim között léteznek és emésztik az érzéseimet.
Holnap valószínűleg azt fogom kívánni, hogy ezek az emlékek is pusztán a képzeletem szüleményei legyenek - már ha marad annyi energiám, hogy eléggé bevéssek mindent a fejembe, hogy vissza tudjak rájuk emlékezni. Amekkora a szerencsém a házasságban, valószínűleg pont a legkellemetlenebb dolgok maradnak meg. Ahelyett, hogy mondjuk az ragadna meg, hogy milyen igazságtalanul jóképű férfi lett az egykori legjobb barátomból. Az én gyerekesen kerek arcomon bezzeg nem történt változás, nem lett belőlem modelleket megszégyenítő szépség. Egy férfinek pedig így sem voltam már elég. - Mondták már neked, hogy olyan vagy, mint egy üveg bor? - Teljesen őszintén tettem fel a kérdést, direkt nem foglalkozva az ő szavaival. Tényleg meg kellene köszönnöm. De azt hiszem nem csak a ma estét. Ezt pedig hogyan mondhatnám el neki, ha lehet, hogy ugyanakkora kellemetlenséget okoztam neki, mintha ténylegesen Baek-ah érkezett volna, akit a feleségétől és a kisfiától kellett volna ide rángatnom? Többet érdemel, mint egy kényszerből odanyögött 'köszönöm'.
- Gondolkoztam rajta, hogy mi lesz velem a válás után, de mindig olyan távolinak tűnt. Most pedig itt van, és... Nem tudom merre tovább. - Boldoggá tesz a munkám, szeretem, amit csinálok, de én magam is tudom, hogy nem lehet pusztán ennyi az életem. Amikor tudom, hogy van több is, hogy létezik olyasmi, aminek az irodán kívül is meg kellene mosolyogtatnia. Persze, tudom, hogy neki van igaza. Mindig neki van igaza. Amikor engem az érzéseim hajtanak előre és máris fejest ugrok a veszteségbe, a szomorúságba, vagy önsajnálatba, Ő az, aki visszaránt. Régen Ő volt.
Ezért gondolom, hogy igaza van. Nem kellene felidegesítenem magam, végérvényesen szerencsétlennek titulálnom magamat Tony miatt. Nehéz nem mindig ide kilyukadnom, főleg most, amikor ezer meg egy gondolat cikázik a fejemben és vagy épp mind ki akar jönni onnan, vagy egytől egyig úgy érzem, hogy bent kellene tartanom őket. Hullámvasút ez, pedig Sammie azt mondta óvatosan vezet. Felróhatnám neki, de akkor csak mindkettőnket elszomorítanám, mert veszekszem. Vele pedig nem akarok, még ha Ő meg is tehetné velem. Azért igyekszem könnyedebb téma felé evickélni, azon a reménysugárnyi vízen, amit most magam előtt látok, gondolatban.
- Akkor rosszkor hívtalak... - Óvatosan puhatolózom tovább. Valószínűleg így van. Valószínűleg nem is őt kellett volna hívnom. De nem is őt akartam! Viszont bánom egyáltalán ezt a hibát? - Fáj a fejem - lebiggyesztem az alsó ajkam, amitől csak még inkább úgy nézhetek ki, mint egy ötödikes. - És szomjas vagyok. - Na, de legalább most nem alkoholra. Túl vagyok már az estnek azon a pontján, amikor jól esne, ráadásul van egy olyan megérzésem, hogy a főnököm - mert hogy Sang-nam csak és kizárólag a főnököm!! -, nem támogatná az ötletet.
- Nem, egyáltalán nem. - Ezt már egy mosollyal az arcomon közlöm vele. - Ne aggódj miattam annyit, mert ránc lesz a homlokodon. - Nem mintha attól kevésbé lenne sármos. Buta kérés tőlem, azt hinné az ember, hogy harminc éves koromra megtanultam, hogy az én dolgom a meggondolatlanság és Sammié, hogy ésszerű legyen, amikor én pánikba esem a saját buta cselekedeteim miatt. Mint gyerekkorunkban a fára mászás, amit annyira akartam, hogy a végén túl hamar túl magasra másztam. A visszafelé vezető út pedig nem ment olyan könnyedén. Most az újrakezdés sem tűnik olyan egyszerűnek.

"I'm jealous of the rain That falls upon your skin It's closer than my hands have been I'm jealous of the wind That ripples through your clothes, Closer than your shadow I'm jealous of the nights That I don't spend with you Oh, I'm jealous of the nights"

attól függ, elég-e a szívem cserébe  | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Úgy érzem, hadilábon állok magammal. Könnyebb volt végig Song-aht okolni azért, mert nem maradt mellettem, de ahogy most közeledem felé, egyre csak befészkeli egy kósza gondolat magát a fejembe, feldúrva mindent és mindenkit onnét. Én hallgattam. Én maradtam csendben. Én nem okoztam vihart, és én nem ültettem virágokat kettőnk barátságából, hogy tovább hajthasson majd valami erősebbé. Én hallgattam. Egészen addig, amíg csak tudtam, halasztottam a dolgokat, és hallgattam. A tizenöt éves Sang-nam hallgatott arról, hogy valami megmoccant a mellkasában, aztán a tizennyolc éves Sang-nam is hallgatott arról, hogy megtalálta azt, aki megmoccantott bármit is őbenne, és hogy az a valaki Song-ah volt. Hogy az, aki megdobogtatta a szívét, az a babaarcú tökmag volt, akivel azt hitték a sövényen túl Narnia várja őket. Nem volt a legnépszerűbb lány, de a legkedvesebb és bátrabb mind közül. És legalább annyira boldoggá tett engem, hogy mindig visszatért hozzám, és mindig velem foglalkozott. Én mégsem nyitottam ki a számat, és mégsem meséltem neki róla, mit érzek. Csak hagytam és reméltem, hogy a hallgatásom egyszer majd nyitott fülekre talál és befogad a szívébe. Nem tudom, hogy mit képzeltem. Nem értem, miért voltam ennyire gyáva. Olyan vihart kellett volna keltenem körülöttünk, hogy a durva széltől menekülve ne is vágyjon máshová, csak az én karom adta biztonságba. De elszúrtam... És fogalmam sincs, most hogyan fogom ezt a pokoli hibámat jóvá tenni. Hogy akarja e, hogy jóvá tegyem? Hogy még mindig csak egy kölyök vagyok, aki hazakíséri - mint akkor is -, vagy lehetek-e több is!? Nagyon szeretnék az a férfi lenni, aki mellett megleli azt, amit sehol máshol sem találhatott meg. Az lenni, aki mellett mindig is maradnia kellett volna.
Elnehezedik a mellkasom, amikor azt a képzeletbeli nőt hívja szerencsésnek, aki szeretném, ha ő volna. Nagyot kell nyelnem. Megfeszülnek arcizmaim, hogy ne szóljak olyat, amit később megbánhatnék. Talán nem is fog emlékezni rá, hogy miről beszélgetünk most, de mégis, én igen. És ha olyan választ kapok, darabokra törik a lelkem. Nem tudom, hogy a sok éves felépülésem bizonytalanságában kész vagyok-e máris erre a válaszra. Ezért inkább csak azt felelem, hogy: - Köszönöm. - nem teszem hozzá, hogy neked kellene azzá válnod, hogy te vagy az a nő, akit teljes szívemből szeretek, és hogy soha nem volt más, aki valaha is csak az árnyékodba léphetett volna a bíbor birodalomban, de mindent kimondok fejben. Hangosan és üvöltve, keserű ábrázattal. Ami igazából már egészen illik hozzám, így a hosszú évek alatt valahogy hozzám nőtt.
Vele együtt nevetek, még tőlem szokatlanul hangosan is. Meglep, hogy erre képes vagyok! Aztán, amikor elérkezik a mondandójában énhozzám, a görbe a számról leolvad és a torkomon át a gyomromba kerül. Mivel kihangosítva hallgatom őt az autóban, bizony, a suttogását is meghallom. Rendeznem kell arcjátékomat, pedig senki sem lát. Levezetem pillantásom kissé, és ahogy eljutnak végül szavai a fülemen át, be a szívembe, föl a tudatomig, kiszélesedik a mosolyom. - Te is hiányoztál nekem, Törpe. - fogalmam sincs, mikor hívtam így utoljára. - Nagyon hiányoztál nekem. - én nem suttogok. Ki kell mondanom. Fogalmam sincs, honnan ered a bátorságom, de ki akarom mondani. Így is teszek. Lehet, hogy az motivál, hogy nem fog emlékezni erre. Nem tudom megmondani, akkor sem, ha igazság-szérumot kapok. Ujjaim ráerősítenek a fogásra a kormány körül. Épp elnyitom a számat, hogy vallomást tegyek minden további bűnömről, de akkor rám dudálnak - mert nem indulok el a pirosnál. Ezt hallva felébredek melankóliámból és némán hálálkodva megköszönöm a sorsom írójának, hogy nem véste le azokat a betűket, amik ezért a botlásomért feleltek volna.
- Ütős? - kérdezek vissza engedve a nevetésnek.  - Nem mondták még. - hahotázok csendesen. A fejem is megcsóválom utána, bár ez legalább olyan, mint egy nem túl feltűnő pótcselekvés. Az előbb, ahogy közel volt hozzám, ismét azt éreztem, hogy megszűnik a külvilág, élesebb a fények, de minden más tompa körülöttünk. Segít, hogy elviccelhetem a pillanatot, meg az is, hogy végre mellettem ül.
Felkapom a fejem, amikor a válásáról kezd el beszélni. Rögtön őt figyelik szemeim, persze csak óvatosan, hiszen az útra is koncentrálnom kell. Elnehezedik a mellkasom, ahogy erről beszél. Bár tehetnék érte többet. Vagy bárcsak tettem volna... Ismét előre fordítom a fejem, koncentrálok. De nem igazán a vezetésre, azt a reflexeimre bízom és a tapasztalataimra, a rutinomra. A szívem és a gondolataim teljes mértékben a mellettem ülő lány köré tekerednek.
- Sosem volt szimpatikus. - bukik ki belőlem. - De holtakról jót, vagy semmit... - vállat rántok. Nem szép, hogy így beszélek róla, talán még most is érte dobog a szíve. De egyszerűen ki nem állhatom, és nem, nem értem meg, hogyan válhatott el egy olyan csodálatos nőtől, mint Song-ah. Mélységesen megvetem. Eddig csak a féltékenységem okán éreztem iránta efféle gyűlöletet. Mostanra már több okom is van rá. Habár való igaz, hogy ha félre tettem a féltékenységet, akkor is láttam, mennyire különböznek egymástól. Azt gondoltam, hogy ez köti őket ennyire szorosan össze, hogy végül házassággá lépjen elő a kötelékük. De már látom, hogy tévedtem. És hogy az akkori megérzésem Tony iránt, helyes volt. Sosem érdemelte meg őt.
Nem válaszolok arra, hogy szerinte rosszkor hívott, mert úgy érzem, nincs olyan helyzet, perc, vagy hely, ahol ő rosszkor hívhatna engem. Azonban hangosan kimondani - egyelőre - nem merem. - Azt nem is csodálom... - jegyzem meg, mikor közli velem, hogy fáj a feje. Kész csoda lenne, ha nem fájna. Régen nem láttam ennyire becsípve. Talán egy kezemen megszámolhatnám, hányszor ittunk alkoholt együtt. Ha lehetett, kerültem ezeket a helyzeteket. Mert féltem attól, hogy bevallom, hogy mit érzek, és akkor aztán minden kötél szakad, ami összetartott bennünket. - Hm. - nyögöm, aztán fél karral átnyúlok előtte, hogy a kesztyűtartóból kivarázsoljak egy fél literes vizet. Azzal együtt zárom vissza a műszerfal egy rejtett fészkét, hogy aztán Song-ah ölébe tegyem a palackosat.
- Mondod ezt úgy, hogy közben taccs' részegre ittad magad... - motyogom. Hogyne aggódnék!? Ha nem is vagyok már olyan közel hozzá, attól még az vagyok, aki voltam. És emellett még a főnöke is! Dupla okom van rá, bár hazudnék, ha a munka bármennyire motiválná is az aggodalmam. Semmi köze hozzá. - Csak ne csinálj ostobaságot. Soha. - prüszkölöm a szavakat, miközben lassan suhanunk a város belfényei alól, kifelé. - Ráncos homlokkal is jól fogok kinézni! - jelentem ki egy elégedett mosollyal, ahogy a visszapillantóba lesek magamra. Pár perc eltelhet, mikor ismét fojtogat egy kérdés. Lepillantok a kormányra, majd onnan aztán az oldalamon heverésző lányra figyelek.
- Szereted még? Erről van szó? - nem szép dolog kihasználnom, hogy nincs teljesen magánál, de tudnom kell. Megőrjít, hogy nem tudom. Tudnom kell. Kiver a víz, és a kezem is csúszni kezd a kormányon az izzadtságtól, de akkor is hallanom kell a választ. Az őszinte, megmásíthatatlan ítéletét...

csak erre vágyom!      |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

- Haló? Itt vagy még? - Fogalmam sincs meddig nyúlt a csend a vonalban. Lehet, hogy csak öt másodperc volt, az is lehet hogy egy perc, vagy kettő. Teljesen elveszítettem az időérzékemet és nem is vagyok olyan hangulatban, hogy különösebben foglalkozzam vele. - Ó... - Elnevetem magamat, amikor meghallom Sam hangját. Ha érzelgősebbre iszom magam, valószínűleg eszembe jutott volna elgondolkodni azon, vajon lesz-e jelentősége annak, hogy nekünk múltunk van és hogy nem csaptam rá a telefont rögvest, amikor meghallottam, hogy nem is a bátyám vette fel. Az agyam egy része még mindig azt akarja megmagyarázni nekem, hogy miért is nem Baekah-val beszélek, a másik fele pedig már rég előre szaladt - vagy épp hátra, ha már a közös múltunkról van itt szó -, a vonal túlsó végén lévő férfival kapcsolatban. - Nem kell megköszönnöd. Megérdemled, hogy boldog legyél. - Más nem mondana ilyet a főnökének. Ennek mentén hirtelen azon kapom magam, hogy azon gondolkozom, vajon az emberek hány százaléka utálja teljes szívéből a főnökét valamelyik húzásáért, vagy úgy általánosságban is, akármit tegyen az illető. Lehet, hogy nekem is okoztak már fejtörést az emailjei, de soha nem tudnám őt utálni.
Eddig úgy éreztem, Tony-t sem lennék képes, az együtt töltött évek emlékére, vagy csak szimplán mert nem érdemli meg, hogy azért gondoljak róla rosszakat, mert éreztünk egymás iránt valamit, ami a részéről elmúlt. Ha önző akarnék lenni, válaszokat szeretnék kapni. Arra, hogy miért, hogy hogyan, hogy meg lehetett volna akadályozni, vagy hogy ha kitartunk egymás mellett, vajon csak érzelmileg csonkítjuk egymást és kínlódunk egy kapcsolatban, ami már nem a régi. Mégsem tudok most mérges lenni, vagy szomorú. Talán el vagyok átkozva, nekem nem írtak happy endinget, de kell-e nekem olyasmi, ha újra láthatom azt, aki gyerekkoromban újra megtanított mosolyogni? Most én is ezt szeretném tenni, ezért is esik annyira jól, amikor nevetni hallom.
Amikor válaszol, én hallgatok. Egy szó sem jön ki a számon, a szívem azonban annál hevesebben válaszol. Azzal magyarázom, hogy túl sokat ittam. Vagy a botlásom miatt pánikolok. Minden helyesebbnek tűnik, mint hinni abban, hogy többet gondolhatok ebbe, amikor a főnökömről van szó. Most váltam csak el, és lettem előléptetve a cégen belül, csak és kizárólag a teljesítményem miatt, miért akarok olyan szavakat adni Sammie szájába, amelyeket nem mondott ki - soha. - Nem is vagyok már olyan törpe. Csak Te nőttél meg túl magasra! - Még mindig mosolygós a hangom. Most olyasmiket is ki merek neki mondani, amelyeket normál esetben képtelen lennék. Amelyeket akkor sem tudtam, amikor együtt utaztunk a liftben.
Nem akarok most arra gondolni, hogy ő a főnököm. Annak a fiúnak akarom őt hinni, aki gyerekkorunkban volt, akivel szavak nélkül is megértettük egymást. Ha a felettesemként gondolnék rá, akkor annál jobban fájna, amikor fájdalmas lassúsággal visszatérnek majd az emlékek a sajgó fejembe. És azt már eldöntöttem, hogy nem érdekel mi lesz holnap, akkor miért kellene most azon izgulnom, mi csúszik ki a számon és mi nem?
- Iiis... - Igyekszem bölcsnek hangozni, amikor lassú bólintásokkal értek egyet a szavaival. A mozdulatnak hála úgy érzem magam, mint a buborékfújó, amit felráztak és be kell vallanom, hogy nem esik kifejezetten jól. Ezért jobb ötletnek tartom az ülésnek dönteni a fejemet, hátha attól visszatérek a földre. - Én arra gondoltam, hogy jót tettek neked az évek, mint a boroknak. - Egészen úgy érzem, mintha épp azt a játékot játszanánk, amikor ki kell találni mi jár a másik fejében. Ettől pedig nevetnem kell, habár visszafogom magam annyira, hogy csak egy kis kuncogás törjön elő belőlem.
Jó lett volna, ha minden így marad. Ha a gyerekkorunk is háborítatlanul telik és nem szakít el bennünket a távolság és ha most sem jut eszembe, amiért talán mégis szomorúnak és egy kicsit dühösnek kellene lennem. A válást is szokás úgy meggyászolni, mint egy eltemetett kedvest? Lehet egyáltalán ennyire jó kedvem Sang-nam mellett, amikor úgy ért véget a házasságom, ahogy?
- Nem is halt meg - összeszűkített szemekkel nézek a vezetőülés felé, Rá. A középen húzódó kartámaszra könyökölök, az államat a kezembe támasztom, ezzel is közelebb helyezkedve hozzá, így nézem őt tovább. - Mit nem találtál benne szimpatikusnak? És miért nem mondtad soha? - Olyan kérdések ezek, amelyek megválaszolásáért talán később még fizetnem kell. Nem pénzbeli összeget, valami nagyon mást, aminek inkább van köze a szívemhez és ahhoz, hogy mennyire fog fájni. Tudta, hogy együtt vagyunk, jártunk is New Yorkban Tony-val, de az tény, hogy a házasság híre hirtelen jött és még csak nem is én hoztam neki. Ezt már utólag bánom. De ha feltalálták volna az időgépet, esküszöm én lettem volna az első, aki igénybe veszi. Sóhajtva helyezkedem vissza a megfelelő irányba és billentem hátra a fejemet újra. A szemeim azonban tágra nyílnak, amikor elővarázsol egy üveg vizet és az ölembe ejti. - Mintha gondolatolvasó lennél... - Inkább a víznek motyogom csak, amit most a kezembe veszek, a következő pillanatban azonban durcásan kapom fel a fejem. - Hé, én nem is vagyok részeg! Nem ittam olyan sokat, és nem is láttad milyen egyenesen tudok menni! - Nem kiabálok vele, de épp elég hevesen közlöm vele, hogy arra a toporzékoló kislányra emlékeztesse őt, aki néha gyerekkoromban voltam, amikor meg akarták tiltani, hogy fára másszak, csak mert várható volt, hogy nem úszom meg horzsolás nélkül. Sok folytatás jut eszembe ebben a helyzetben, amiben kiköthetnénk és amit még jogtalanul a fejéhez vághatnék, de arra nem számítok, hogy hirtelen csuklani kezdek majd. - Amúgy... meg, jajj... - Nagy levegőt veszek és megpróbálom visszatartani, hogy elmúljon a csuklás, de nem bírom tovább pár másodpercnél és inkább fel is adom. Ha valamit, akkor azt hiszem ezt fel lehet az életben adni. - Nem is szoktam hülyeségeket csinálni. Mondj egy példát! - Csak egy pillanatig vagyok követelő. A következőben már a palackozott víz kupakjával küzdök.
- Abban nem lehetsz biztos, amíg nem láttad magad úgy. Szerintem jobban áll, ha mosolyogsz. Inkább szarkalábaid legyenek. - Nem tudom mikor kérdezte, hogy mit gondolok róla, hogyan néz ki. De ez már a boros dolognál elúszott. Tényleg nem tudok parancsolni a számnak, ami miatt jobbnak érzem legalább addig befogni, amíg iszom pár kortyot. Köhögve pislogok a vizes üveg nyakára, amikor meghallom a kérdéseit. Nem nyeltem félre, nem akarok kibújni a válasz alól, valószínűleg csak elfelejtettem levegőt venni, annyira váratlanul ért. Lassan fordítom Sammie felé a fejemet, előbb a kormányra simuló kezei úsznak be a szemeim elé, aztán a karjai és végül az arca is. - Nem. - Magamat is meglepem a gyors válasszal, de egyszerűbb, ha nem gondolkozom rajta sokat. Zavarba jövök és lesütöm a pillantásom, az ajkamat rágcsálva igyekszem magyarázatot találni a saját válaszomra. - Nem hiszem, hogy ő még ugyanaz az ember, akit szerettem. Ha szeretsz valakit, akkor betartod neki az ígéreteidet, igaz? Ő nem túl sokat tartott be a végén... - Arról nem is beszélve, hogy azt ígértük egymásnak, minden körülmények között kitartunk, egyként. De lehet, hogy nekem tényleg azt írták meg, hogy egyedül legyek. Talán nem is jár nekem boldogság.

"I'm jealous of the rain That falls upon your skin It's closer than my hands have been I'm jealous of the wind That ripples through your clothes, Closer than your shadow I'm jealous of the nights That I don't spend with you Oh, I'm jealous of the nights"

na és mondd, szabad ezt?  | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Megérdemled, hogy boldog legyél. ~ nevethetnékem támad, de nem ám felszínesen kacagó vihorászásba torkollóan, nem-nem. Gyomorból szeretném kinevetni a kijelentését. És nem azért, mert ne tudnám, hogy teljes szívéből ezt kívánja nekem. Jól esik, hogy így érez velem és az életemmel kapcsolatosan. Azért nevetséges, mert Ő az egyetlen, aki megadhatja nekem azt a fajta boldogságot, amire vágyom. Így ha tényleg ezt szeretné, akkor mellettem kellene maradnia és összekötnie újra azokat a bizonyos fonalakat, amiket egy időre kilazított. Kilazítottunk... Hiszen mindketten hibáztunk. Talán főként én, hogy elengedtem és nem küzdöttem meg érte. Hogy is tehettem volna? De most itt van, én pedig hangot kell adjak annak a sok évi titkolózásnak. Ezért, és mert most talán feledékenyebb állapotában van, kimondom. Elmondom, hogy hiányzott nekem. Hogy nagyon hiányzott. És tetőzhetnék még tovább, felsorolva minden napot, amikor elment a házukhoz, vagy amikor azokon a helyeken üldögéltem, ahol együtt játszottunk, ahol felnőttünk, de úgy érzem, hogy egyetlen szó sem tudná felfedni az igazságot kettőnkkel kapcsolatosan. Ő hallgat mellettem, én pedig az utat bámulom. Az ujjaim meg-megmozdulnak a kormányon, de más izmom még csak meg se rezzen. Halványan mosolygok azon, hogy kimondtam a becenevet, amit rá aggattam annak idején. Hallom a választ, és kedvem támad felháborodni játékosan a kijelentésén, érvelni amellett, hogy még mindig olyan aprócska, hogy a karjaim alá fér, de ez így felnőve már nem hangzana túl barátságosan.
- Persze, hogy megnőttem... - felé fordítom a fejem egy pillanatra, hogy a következő szavakat a szemeibe mondhassam. - Ha elveszel a tömegben, másképp hogy talállak meg? - engedek egy halk nevetést kisurranni még a számon, mielőtt újfent előre bámulok. El sem hiszem, hogy ennyire közvetlenül kimondom, amit gondolok. Ha ő ivott, miért én beszélek zagyvaságokat?! Talán a jelenléte nyugtatja ennyire az idegeimet? Hogy tudom, hogy jól van? Hogy mellettem van?! Bár való igaz, hogy a szüleim génjei is tehetnek a magasságomról, úgy gondoltam mindig is, hogy ez az egyetlen pozitívum abban, hogy magas vagyok.
Megtalállak bárhol...
Egyik szemöldököm megugrik, amikor azt mondja, hogy "is". Kíváncsian várom a folytatását a gondolatmenetének, mi közöm lehet nekem a borokhoz. Azonban nem számítok a folytatás kimenetelére. Elnyílnak ajkaim, és a szemem is megrebben egy kissé. A torkom menten kiszárad, nedvesítenem kell rajta. Nem segít, hogy kuncogni kezd, teljesen összezavar vele. - Ezt most bóknak veszem. - motyogom, miközben bevesszünk egy nagy kanyart. A dőlés szög, és talán a kíváncsiság is arra hajszol, hogy felé kapjam a tekintetem - így is teszek. Tetszik a látvány, ahogy az ülésnek dőlve megpihen az oldalamon. Örökké el tudnám viselni, hogy mellettem hajtja le nyugovóra a fejét. - Te pedig gyönyörű nő lettél... Az én szememben mondjuk mindig is az voltál. - fűzöm hozzá, hogy egyértelműsítsem. Ahogy kimondom, úgy fordítom egyenesbe a kormányt és hajtok tovább. Valamelyest lassítva, ne dobálja annyira az autó, ha megpihenne. Egy kissé égni kezd a fülem, hogy már megint őszinteségi rohamom támadt, de valamiért olyan érzésem támad, hogy egyáltalán nem baj, ha így teszek. Ha feleannyira kába, mint amennyire tűnik nekem, ez is csak elfeledett mondat marad a részéről. Én pedig már tudtam, hogyan gondolok rá, semmi újdonság.
Zavarba ejt, ahogy felébred derengő állapotából és közel hajol hozzám. Összemorzsolom ajkaimat. Nem szabad rá néznem! Túl közel van hozzám. Hiába keveredik az illata az alkohol mámorító, keserédes, kissé csípős szagával, egyszerűen megbódít, olyan intenzív. Mintha ismét az az illat terjengene körülöttem, mint amit gyerekként úgy szerettem. Erre feleszmélve, letépem a visszapillantóra aggasztott légfrissítőt és egy egyszerű mozdulattal, magyarázat nélkül, kihajítom az ablakom. Nem szabad szemetelni, persze. És úgy tűnhet, pótcselekvés. De hacsak sikerül megőriznem az illatát itt, az autóban, egy kis időre, úgy maradjon ennyi nekem. - Dehogynem. - prüszkölöm sértetten megkésett válaszként. Nagyon is meghalt a részemről. Nem akarom többet látni azt az ostobát, mert még az öklöm bánná. A többi kérdése és a közeledésének egyvelege felforrósítják a képemet. - Song-ah... - mintha rászólnék, bár inkább egy elnyújtott kérelem, hogy ne kelljen válaszolnom erre a kérdésre. Semmi kedvem beszélni arról a baromról többet. - Mit számított az én véleményem?! - elég halkan kérdem hozzá, hogy talán ne hallja meg. Az lenne a legjobb, ha magammal vinném a sírba ezt a fájdalmat, amit igazság szerint én okoztam. De olyan hirtelen jött a híre, hogy férjhez megy, abban reménykedtem, hogy felnyílik a szeme és előbb-utóbb dobja azt a mamlasz fickót. Nem sejthettem, hogy helyette egy esküvő hírével fogadnak. Soha többé nem akarom magam annyira elkeseredettnek tűnni. Idővel rádöbbentem, hogy ehhez az kell, hogy két lábon járjak és megküzdjek azért, amit akarok. Szóval most minden erőmmel arra kell koncentrálnom, aki éppen mellettem ül.
Félmosollyal, megkönnyebbülten a képemen hallgatom, ahogy próbál győzködni, hogy mennyire józan is. A megkönnyebbülésem oka, hogy visszaült a helyére, és nem az aurámban pihen. Nem mintha bánnám, ha mondjuk a vállamra hajtaná a fejét, de attól félek, hogy a szívem nem bírná el. Amikor csuklani kezd, kinevetem. Nem is ő lenne, a durcás, kerekded, csoda pofival. Azt érzem, visszakaptam az én Törpémet... És ettől kivirágzik a lelkem, a nevetésem végén még fel is sóhajtok. - Elköltöztél. - talán túl erős példa, talán mondhattam volna valami kevésbé fájót mindkettőnk számára, de azt akarom, hogy tudja, hogy hibáztatom. Mondhatnám, hogy nem csak az ő hibája, mert igazából nem csak és kizárólag az övé, (legalábbis kettőnkre nézve) de most úgy érzem, ezt ki kellett mondanom hangosan.
- Hmmm. - bólogatok lassan, miközben hallgatom, amit mond rólam, a külsőmről. Jó lenne többet mosolyogni, de ahhoz szükségem van rá is. Ezt kimondani nem merem, így inkább csak előre révedve vezetek tovább. Aztán fogalmam sincs mi üt belém, abban a pillanatban, hogy prüszkölni kezd a víztől, már bánom, hogy rákérdeztem, de kiszaladt a számon. Aggódva lopok egy pillantást róla, de amikor látom és hallom is, hogy jól van, újra előre nézek. Nem bírnám ki, ha a szemembe mondaná, hogy szereti még mindig.
Ahogy meghallom, hogy nem, mély levegővel telítem a tüdőm. Mintha az eddig elhagyott erőt és energiát pótolnám. Rezzenéstelen arccal hallgatom a szavait. Eszembe sem jut ránézni, vagy bármit is mondani. Az utolsó utcáról kanyarodok rá a miénkre közben. Amikor megérkezünk a házam elé, lelassítok az autóval, végül elalszik alattunk a motor. Várok pár másodpercet, csak azután nyitom ki a szám és keresem meg a hangomat.
- Menjünk. - mondom, kiszállva az autóból elsőként. Ha már becsuktam a volán felőli ajtót, megkerülöm a járművet és kinyitom az övét is előtte. - Fel tudsz állni? - kérdezem, türelmesen várva, jobbommal tartva az ajtaját. Kíváncsian fürkészem, várakozva. Vajon feltűnik-e neki, hogy nem haza vittem? Nem abba az otthonba, amit annak hitt. Hanem abba, ahová mostantól tartozik. Érzem, hogy idegessé válok, de türtőztetem magam. Ha kell, behajolok hozzá, hogy segítsem az övével, vagy felkelni. Attól függ, hogyan mozdul. Ha képtelen lábra állni, nem tétovázok, a karomba kapom...

ugyan, ki akadályozhatná meg?    |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Sok mindenre megtanítottak már a szüleim. Segítettek abban, hogy biztos léptekkel járjak a világban, hogy legyek büszke a származásomra, hogy viselkedjek kedvesen másokkal, ne szálljak idegenek autójába és hogy egy hölgynek nem illik annyit innia, hogy lekörözze az édesapját. Ma arra fogom a dolgot, hogy amit ők nem látnak, azzal nem lehet probléma, holnap azonban biztosan nem mesélem majd túl nagy lelkesedéssel senkinek, hogy pontosan miért fáj annyira a fejem. Voltak olyan dolgok is, amelyekben nem értettem velük egyet. Hogy elköltözzünk Koreából, hogy később Los Angelesbe menjünk... Mind olyasmi volt, ami miatt most az jutott eszembe, talán nem kellett volna olyan vakon követnem azt, ami felé tereltek. Házasság és család, gyerekekkel körülvéve élt, boldog élet. Ez volt elém festve ideális jövőként, én pedig hittem benne, hogy megkapom ezt. Elkezdtem hinni New Yorkban, aztán Los Angelesben is, mert a bátyám bebizonyította, hogy létezik jó házasság és boldog család. Akkor talán én ne figyeltem volna eléggé, amikor a szüleim terelgettek az életben, ne érdemeltem volna meg ugyanazt? Ha úgy viselkedtem, ahogyan illett és ami "jóként" volt emelgetve, akkor sem kaptam meg érte a beígért jutalmamat. Talán nem illene spiccesen cseverésznem a főnökömmel az éjszaka közepén, talán nem illene elvárnom tőle, hogy hazavigyen, vagy hogy végig hallgassa mindazt, amit neki fecsegek. De miért mondanám, hogy ez helytelen, amikor annyira jól esik? Nem akárkiről van szó, nem olyan ember ül a kormány mögött, akit idegennek kellene tekintenem, még ha nem is feltétlenül tudom hogyan közelítsek felé annyi év után. De Sammie-ről van szó.
- És mi van akkor, ha nem vagy ott? Akkor is fel kellene, hogy hívjalak, hogy találj meg? - Úgy záporoznak belőlem a szavak, mintha csak versenyt futnék az idővel, holott sehová sem sietünk. Legalábbis én biztosan nem és még csak nem is én ülök a kormány mögött. - Tudod van még egy dolog, ami miatt jó dolog, hogy Te ilyen magas vagy. - Addig mocorgok és helyezkedek az anyósülésen, amíg el nem kapom az övet, amit korábban Sang-nam csatolt be. Előrébb akarom húzni, hogy ne nyomódjon a kulcscsontomnak, de olyan hirtelen rántom meg, hogy blokkolja magát, én pedig ahelyett, hogy folytatnám, amit elkezdtem, azzal kezdek bíbelődni, hogy mégis sikerüljön a művelet. Amikor újra felpillantok, zavar ül ki az arcomra, szinte szaladnia kell a gondolataimnak afelé a foszlány felé, amit már majdnem el is engedtem... - Hogy ha magassarkút veszek fel, akkor nem néz ki hülyén, ha együtt megyünk megbeszélésre - elnevetem magamat, mert olyan jelentéktelennek tűnik az egész, nekem mégis sokat jelent. Az érzés, ami Sangnam társaságában elfog, arra emlékeztet, hogy minden rendben lesz. Hogy mellette biztonságban vagyok, úgy, ahogyan az elmúlt hónapokban soha korábban.
- Annak szántam - előbb ugyan felé fordul a fejem, a szemeim elkalandoznak a szélvédőn át, a mellettünk elsuhanó városra, ami miatt végül teljesen elfordul a fejem, a másik irányba. - Mm... Köszönöm. - Nem tudom hová tenni a megjegyzését és az érzést, azt a melegséget, amit ez okoz a mellkasomban. Attól van, hogy ittam, vagy tényleg a szavai tették ezt? Kellene egyáltalán gondolnom erről valamit? Vagy ha már itt tartunk, tudok egyáltalán normálisan gondolkodni ezek után és az elfogyasztott alkohol mennyisége után?
Már teljesen más témával nyaggatom újra, odahajolva mellé, hogy akkor is biztosan hallja, amit mondok, ha netán hirtelen irdatlan zaj támadna körülöttünk az autóban.
- Jóó, akkor legyen halott. - Sóhajtva, de kicsit sem mérgesen mondom ezt ki. Ha csak Tonyra kell gondolnom úgy érzem fel kell ülnöm egy olyan hullámvasútra, ahol nem a gyomromat forgatja fel a pálya, hanem egyenesen az érzéseimet. - Ha haragudnék rá, akkor nem tudnám elfelejteni. - Tudom, hogy túlságosan korai még ezt mondani, még a kótyagos fejemmel is érzem, hogy fogok még az ex-férjemre és arra gondolni, hogy hogyan váltunk el mi ketten. Úgy nőttem fel, hogy a bátyám mellett megtanultam, miért nem érdemes egymásra haragudnunk. Mindegy, hogy mi történt, mi egy család vagyunk. Mindenki mással szemben pedig csak abban bízhattam, hogy ha én megbocsátó maradok, akkor jobb életem lesz, mert nem keserednek meg bennem az érzések. Képtelen vagyok jelenleg Tony-t mentegetni és talán önző dolog, ha a saját lelkem egyensúlyát ápolnám azzal, hogy nem gyűlölöm őt, mégis meg akartam tenni. Ha valamikor lehetek önző, az legyen most!
- Azt nem én akartam! - Felelem rögtön, talán túlságosan korán is, hogy valós indoknak tűnjön és ne pusztán védekezésnek, amit én magam találtam ki, hogy elnézhető legyen a bűnöm. Mindig könnyebb mást hibáztatni, mintsem hogy beismerjük a saját hibánkat, ugye? A pillantásom Sangnamra siklik, próbálok leolvasni valamit - bármit - az arcáról, amibe egy kicsit is belekapaszkodhatnék, hogy tudjam, mit gondol. Miért nem tudok már úgy olvasni a megnyilvánulásaiból, mint régen, amikor még egymás mondatait is befejeztük?
Nem számítottam a kérdésére. Persze tény, hogy arra sem tudtam volna maradéktalanul visszaemlékezni, hogy eddig miről társalogtunk, mert minden gondolatom rémesen kuszának tűnik. Időm sincs felfogni mit mondtam és miért, amikor már nyílik az autó ajtaja mellettem és megkapom a felszólítást, hogy menjünk. Csak tapogatózom egy ideig az övemmel, hogy kiszabadítsam magamat, arra nem is számítok, hogy amikor megpróbálok kiszállni, Sammie olyan közel lesz hozzám. Arra végképp nem, hogy a végtagjaim előbb cselekednek, mint hogy a mozdulat eljusson a tudatomig is, már átölelem őt, a fejemet pedig a mellkasának hajtom, ott a kocsi mellett. - Köszönöm, hogy értem jöttél. - Nem nézek fel rá, úgy érzem nem merek, mert elbódít az illata, a közelsége, az, hogy még a szívverését is hallani vélem... Talán ezért nem működnek a lábaim és ezért kerülök valahogy az ő karjaiba, mikor eredetileg én öleltem meg őt. Vagy az is lehet, hogy az este viselt meg, a bennem dolgozó alkohol, minden egyszerre. Csak arra marad energiám, hogy valaki olyanra bízzam magam, akinek nem csak a mai estét kellene megköszönnöm, hanem azt is, hogy fél életemben mellettem volt.

"I'm jealous of the rain That falls upon your skin It's closer than my hands have been I'm jealous of the wind That ripples through your clothes, Closer than your shadow I'm jealous of the nights That I don't spend with you Oh, I'm jealous of the nights"

na de mit fognak gondolni mások?  | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

A kérdést hallva a torkomban kezd dobogni a szívem. Ha nem félnék tőle, hogy megfázik, lehúznám az ablakokat is, hogy a kereszthuzattal próbáljam meg elvégezni a piszkos munkát. Talán egy elég erős fuvallat elég lenne hozzá, hogy elvigye a hangomat, a melegséget, amit érzek... Ehelyett eleinte csak alig észrevehetően csóválom a fejem. Rá kell lelnem a hangomra, és vele együtt a bátorságomra is. Eddig hibátlanul kimondtam mindent, amit akartam. De nem tudom, hogy hol kell meghúznom a határt? Hagyjak-e határt kettőnk közé épülni?!
- Akkor is. - felelem egyenesen, rezzenéstelen hanggal. Igen, ha eltűnsz, mindig szólj nekem, hogy érted mehessek. Ki kellene egészítenem, de nem vagyok képes rá. Még ha ő nem is fog emlékezni erre a beszélgetésre, én igen. És ha egy érzékenyebb mondatra úgy válaszol, hogy az alig összehordott szívem ismét darabjaira törik, fogalmam sincs, hogyan élem túl. És ő újra megszólal, én pedig hagyom, hogy a remény és a sóvárgás együttese zenélni kezdjen a lelkemben, olyan dallammal aláfestve egy hiú ábránd lenyomatát, amiről tudom, hogy nem szabad engednem neki. Mégis, a szemem sarkából figyelem, ahogy babrálni kezd az övével, és csak egy pillanatra, de elhiszem, hogy talán...
Aztán megrázom magam, és mintha egy időben történne, jobbommal határozottan az övéhez kapok, hogy segítsek igazítani azon. Közben ő már a magassarkúról beszél, én meg csak értetlenül lesek rá oldalra. Fogalmam sincs, hogy most szórakozik velem, vagy eleve erről lenne szó, de nem esik jól a hiúságomnak, hogy pofon kell vágnom a valósággal, amiben nem mellesleg Song-ah itt kuncog mellettem. - Cöhhh! Soha nem néz ki hülyén, ha együtt vagyunk. - prüszkölöm duzzogva, elkapva a kezem az övéről, vissza hajtogatva ujjaimat a kormányra. Még hogy hülyén nézünk ki?! Ezt az ostobaságot gondolja kettőnkről?!
Elnyílnak ajkaim, ahogy hallom, hogy tényleg bóknak szánta a korábbi megjegyzését. Le kell nyelnem az izgatottságomat, és a tényt, hogy e szerint, őszerinte jól nézek ki. Bár elfordítja a fejét (jobb is!), fültől fülig érő mosoly ül a korábbi meglepettségem helyére. Azután csendben maradok, hogy én is közölhettem vele, számomra mindig is, most különösen, de gyermekként is gyönyörű volt.
A mosolyom elégedett vigyorgássá avanzsál, amikor hallom, hogy Tony innentől kezdve hallott. Mi, ha nem ez a napom fénypontja? Nevetni szeretnék a boldogságtól, de ez a mellettem ülő nőre nézve nem lenne fair, így vissza kell fognom magam, és uralkodnom az érzéseimen. - Hmmm. - felelem, már szinte nyögve, amikor a felejtéséről beszél. Igaza van. Nem lehet haraggal elválni senkitől sem, legalábbis ezt tanították nekünk. Én mégis képes lennék rá. Meglehet, hogy a hűvös jellemem miatt...
Megillet egy pillanatra, hogy vissza felesel nekem. Az irodában ezt az oldalát nem láttam, és már meg is feledkeztem róla, hogy micsoda tűz van benne. Felé fordítom egy pillanatra a tekintetem, hogy egymás szemébe nézhessünk. Az arcomon halovány mosoly ül, jól esik, hogy nem ad ebből, hogy nem ő akart elmenni. Persze, ettől még elment és elszakadtunk egymástól, de igen csak jól esik tudnom, hogy ez az egész nem teljesen, vagy javarészt nem az örömére szolgált neki sem. Nem azért, mert rosszat kívánnék neki, hanem mert jóleső érzés arra gondolnom, hogy talán én is azok között a pontok között szerepeltem, amik arra ösztönözték volna, hogy maradjon.
Addig babrál az övvel, hogy megunom és lehajolok, hogy megoldjam a problémát. Felegyenesedve várom a választ, hogy képes lesz e a saját lábain megállni, de egyáltalán nem számítok rá, (miért is nem, ha konkrétan az  ő ajtajábaban ácsorgok?) hogy ennyire közel lesz hozzám. Meglepetten nézek le rá, fel nem fogva, hogy milyen apró és milyen gyönyörű az éjszakai fények csillogásában. Aztán mire összeszedem magam, és becsukom mögötte a kocsi ajtaját, már valahogy körém fonódik, és megdermeszt ezzel az öleléssel. A feje rápihen a mellkasomra, és a szívem úgy dörömböl a bordáimban, mint kalitkába zárt rabmadár.
- Szívesen! - felelem, lenyelve minden rettegésem, amit a szívem pumpál az ereimbe. Hol megindulnak, hol visszazuhannak karjaim, végül ahogy érzem, hogy ereszkedik és távolodik tőlem, hirtelen ölelem körbe, hogy még véletlenül se essen össze itt nekem. Legalábbis ez lenne a magyarázat arra, hogy nem akarom, hogy elengedjen.
A tekintetem ide-oda ugrál, nem tudom eldönteni, hogy ébren van-e még, de végül nem habozom, féloldalt eldőlve a térdhajlatai alá nyúlok, hogy a karjaimba vegyem. Milyen apró vagy, milyen törékeny, mennyire a karjaimba illő...
Eltart pár másodpercig, amíg lepillantok a mellkasomra hajtott arcára. Hagyom, hogy elidőzzenek a szemeim, és bár nem elegendő ebből a látványból, halovány mosollyal a képemen indulok el befelé a házba, őt végig gondosan tartva eközben.
A kapuból bezárom az autót, és már benn is vagyunk. Rögtön a neki előkészített szoba felé viszem, hogy ott puhán az ágyra fektethessem. Ahogy fölé hajolva távolodom tőle, megállok egy pillanatra. Megnézem a vonásait, elraktározom a fejemben, milyen gyönyörű... Aztán elhúzódom, hogy levehessem a cipőit, és betakargassam. De még mielőtt elbúcsúznék tőle, és hagynám őt pihenni, kézfejem külső ívével kihalászok egy kósza tincset a gyönyörű arcából.
- Én köszönöm, hogy engem hívtál... - suttogom, ahogy megdermedt kezem ott lebeg az arca mellett. Aztán egy mindentudó bólintással búcsúzom tőle estére. Az ajtóból még visszanézek rá, körbe a szobán, minden-e meg van-e. Majd behúzom azt magam mögött, és távozok. A szobámba bújok el ettől az egésztől. Semmi másra nem tudok gondolni, csak hogy itt van velem. Alig két fal választja el tőlem. Később alszom el. Sokkal később.

engem senki más nem érdekel, csak Te!       |  ⚶