“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”
Túl sok mindenen jár az agyam és több felé próbálok szakadni, hogy megfeleljek magamnak, másoknak, hogy az egészségi állapotom is rendben legyen. Nem akarok rossz eredményeket és nem is akarok bele betegedni a várakozásba. Sürget a dolog, vissza akarok térni terepre. Az itthonlétnek meg van a maga szépsége és bosszúsága is. Talán az utóbbi miatt akarok hosszabb távon elmaradni a családtól, hogy ne akarjak más életébe belerondítani. A sajátomat sikerült szétbarmolni, másét nem akarom. Az életben jót is akarok tenni, nem csak a rosszat látni másban, emberben vagy akár tettekben. Ráadásul nem csak magamra kellene gondolni...más boldogságát látva...kicsit elgondolkodok mennyivel jobban jártam volna, ha nem teszem meg ezt a lépést. Hogyha egyszerűen csak Aerithhel maradok és építjük a jövőnket. De mindez elúszott, bár az érzelmeim iránta meg maradtak, olyan erősen, hogy sokszor már belebolondulok. Persze elfogadtam a döntését és hogy ez az egész miattam került ebbe a helyzetbe, a kapcsolatunk zátonyra futott, mert nem őt választottam. Próbáltam megmagyarázni többféle módon a történteket; hogy nem szeretett eléggé, hogy más is volt rajtam kívül, hogy baj volt vele...de elvetettem mindegyik eshetőséget. Szólt volna akármi is van...de mindezt elhessegetem, nem akarok ilyenekre gondolni, így aztán ahogy a WC papírt más is megragadja zökkenek ki a gondolataim záporából és Aerithhel találom szembe magam. Őt is meglepi a találkozásunk, nyilván nem számított rám, ahogy fordítva is igaz a dolog. Persze az ő kosarában landol az én kiszemeltem, de nem vagyok bunkó, hogy elorozzam előle. Vele amúgy sem lennék, így a pillantásom is rajta marad egészen addig, míg a munkához ki nem tér. - Öhm...még az eredményekre várok. Ma este, de max holnap kész lesz és a kezembe kapok mindent. - magyarázom meg zavartan, miközben a tarkómra csúszik a tenyerem, hogy végig simítsak rajta. Még én sem tudom, hogy mire számíthatok ezen a téren, így talán jobb is, hogy még nem tudom az eredményeimet. - Szóval még 4-5 napig biztosan rontom New York levegőjét. - vonok vállat, mintha mindez nem jelentene semmit sem. Honvágyam szokott lenni, de leginkább Ő jut eszembe, amikor az otthonomra gondolok, így aztán lé hamar kiszoktam készülni. De persze hamar elterelődik a figyelmem, sok a feladat és ezzel megoldódik az apró kis probléma. Mármint...Ő számomra sosem lesz probléma, de mégis az, hogy külön vagyunk...felér egy lefejezéssel. Az együtt töltött éveink szinte a kukába landoltak pillanatok leforgása alatt. Végig mérem őt. Már éppen nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e, mikor megszólal... Ezzel azonban bennem képez zavarokat, felvont szemöldökkel pillantok rá, miközben a kosara tartalmát figyelem őt hallgatva. Nagyon sok dologra számítottam, de erre nem. Legjobb barátok lenni újra? Ez milyen kérdés? Honnan jött ez most számára? Mert furák vagyunk mikor összefutunk? Ez egy második véletlen...szóval nevezzük jelnek, vagy ne, de talán a sors akar velünk ilyeneket játszani. Fejbe fogom csapkodni azt, aki az életet mozgatja. - Nem tudom... - nyögök ki hirtelen ennyit, ahogy megtudok szólalni a meglepettségből, elsétálok mellette, közben az ujjaim az ő ujjait érintik, apró mosollyal lépek a saját kocsimért, amit Aerith mellé húzok, majd egy pillanat műve alatt teszek bele egy nagyobb csomag papírt és más is kerül végül bele...olyan, amit nem is akartam venni, de ezzel elhúzhatom kicsit az időt. Miért akarna újra legjobb barát részre visszaesni? Tudni akarom a választ. De...nem akarom megbántani, így tanácstalanul fürkészem a kocsi rácsait. Keresem a szavaimat, meg akarom lelni a válaszokat a tanácstalanságom mélyéről és egyben az ő válaszaira is mérhetetlenül kíváncsi vagyok. - Nem akarom, hogy a legjobb barátom légy...Évekig sokkal több voltál ennél. És nem akarom, hogy ez változzon. - felelem, ám nem nézek rá egyúttal. Megnyalom az ajkaimat, átrobog minden is az elmémen, csak ezután nézek rá. Még mindig szemet gyönyörködtető látvány... - Még mindig rengeteg érzés köt hozzád, amit nem lehet csak úgy kiölni. - csendesen kommunikálok, nem akarok veszekedni és nem akarom elengedni a múltat sem, főleg így, hogy nem engedtem még el. Egyszerűen nem megy. Ha megteszem a lépéseket afelé, hogy szakítok a múlttal és eltörlöm minden szép emlékünket...soha nem tudnám magamnak megbocsátani. Érzelmi hullámvasút a javából. És nem is akármilyen. Már megint felfoghatatlan mélységekben fogok járni a kérdése miatt...a múltkori találkozó felerősítette az iránta érzett “függőségemet”. Nem fogom tudni egyszerűen csak lesöpörni mindezt magamról. Nem tudom a szőnyeg alá söpörni az iránta érzett szerelmet. Akkora szakadékot látna közöttünk? Pedig mindez nem több az egy átléphető ároknál. Akkor miért? - Aerith...te mit érzel? - klrdezem csendesen, s lépek közelebb hozzá kicsit, hogy a távolságot lecsökkentsem kettőnk között. Még a kezemet is az övé felé mozdítom, hogy megfogjam azt. Olyan óvatosan simítok rá a kezemmel az övére, mintha csak félnék, hogy ennyitől is összetöröm Őt. Én őszinte voltam, sosem hazudtam, vagy tereltem másfelé a témát akkor sem, míg együtt voltunk. Most sem teszek másképp, csak feltárom előtte az igazságot. Ami mélyen marja a bensőmet, mert nem szabadulhat fel a felszínre.
Az a múltkori esküvő eléggé mély nyomokat hagyott bennem, pedig el sem mentem a partyra. Úgy voltam vele, hogy túlságosan sok közös ismerős van ott, akik esetleg Duncannel kapcsolatban faggatni kezdenének, így hát semmi kedvem nem volt végigszenvedni azt a részét, épp elég volt, hogy a ceremóniára elmentem. Végül is, gondolhattam volna, hogy Duncan felbukkan, de valahol legmélyen próbáltam azt hinni, hogy biztosan nem fog ilyesmi miatt hazajönni, és akkor így nem futunk össze – nem így történt. Az az a néhány perc, amit együtt töltöttünk, olyan hatással voltak rám, hogy miután hazamentem, egész nap azon kattogtam, hogy milyen ostoba voltam, hogy eldobtam mindent, de közben meg próbáltam győzködni magamat, hogy mindketten hibáztunk. Végül semmire sem jutottam, csak azt tudtam biztosan, hogy nagyon nem kellene úgy éreznem, ahogyan érzek, meg kattogni olyan dolgokon, amelyeken úgysem tudok már változtatni, mert a múlté és nem tudok oda visszamenni, hogy megváltoztassam a döntésemet, amelyet már nem is tudom, hogy miért hoztam… jelenlegi agyammal visszagondolva egy hülye liba voltam. De vége, új hét következik és új élményekkel gazdagodom majd – próbálok pozitívan a jövőbe tekinteni, mert ha csak a múlton rágódom, azzal senkinek sem teszek jót, de legfőképp magamnak nem. Úgy döntöttem, hogy mára veszek ki egy szabadnapot, és próbálok kikapcsolni; olyan dolgokat csinálni, amelyek majd jól elterelik a gondolataimat és amelyek révén olyan impulzusok érnek majd, amelyek segítenek nem Duncanre gondolni. Bár az, hogy elmegyek bevásárolni, pont nem egy ilyen program, de az olyan dolog, amit muszáj megtenni, meg legalább addig sem ülök a babérjaimon, hanem valami hasznosat csinálok. A mobilomban vezetem a bevásárlólistát, mivel az általában a kezem ügyében van, így azonnal fel tudom jegyezni, ha bármi kifogy otthon, úgyhogy a telefonnal a kezemben tolom a bevásárlókocsit – egy kissé ügyetlenül -, de mindenképp figyelve arra, nehogy bárkinek nekimenjek. Egészen hamar összeszedek mindent; igyekszem figyelni arra, hogy impulzusból minél kevesebb felesleges vackot vegyek meg, úgyhogy célirányosan rovom a sorokat, amennyire csak tudom. A legvégére hagyom a wc papírt, mivel az a legnagyobb de egyúttal a legkönnyebb is, úgyhogy csak egyszerűen majd ráteszem a többi dolog tetejére. Elgondolkodva megyek be a sorba, nagyjából már azt is tudom, hogy a sor végétől milyen messze van, amit le fogok venni a polcról. Épp nyúlok a csomagért, amikor valaki más is ugyanazt a terméket szeretné levenni. Mondanom sem kell, hogy az arcomra azonnal kiül a döbbenet. Pont azzal találkozom újfent, akivel leginkább és legkevésbé szeretnék. Milyen kettős érzés ez, kicsit sem ellentmondásos az egész… - Duncan… - mosolyodom el azonnal, amint megpillantom az arcát. Csak kicsit jövök zavarba, talán ettől romantikusabb találkozónk aligha volt mióta világ a világ. – Én sem – felelem röviden. Hirtelen el is felejtem, hogy miért jöttem, majd ahogy Duncan felém nyújtja a csomagot, elveszem tőle, és vigyorogva a kosaramba rakom. – Köszi. Öhm, azt hittem, már visszamentél – mondom, s egy kósza hajtincset simítok ki az arcomból, de mindig vissza akar esni. Néhány pillanatig nézem az arcát, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve megszólalok, s próbálom leküzdeni a zavaromat. - Ah, ez így nem megy… miért vagyunk ilyen… furák? Én nem akarok fura lenni veled, elvileg te vagy a legjobb barátom – mondom csüggedten. – Szerinted tudunk olyanok lenni, mint régen? – kérdezem kissé talán bátortalanul, ugyanis semmiben sem vagyok biztos és ez nagyban megnehezíti a dolgokat.
“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”
Rengeteg mindenen járt az agyam és egyszerűen nem tudtam kikapcsolni. Ezáltal is fáradtam el, meg a semmittevésben, hiszen vissza volt még egy kis idő, míg kézhez kapom a friss eredményeket. Persze volt kiakadásom is az apámra, volt dolog, amire pont tőle nem számítottam, de összeségében jó volt idehaza. Pár nap és visszatérhetek az állomásomra, egy nap pihenő, míg átnézik a papírjaimat meg már munkába is állhatok. Szóval bevásárlást kell tartanom, hogy mi kell odahazára és mi kell majd a szolgálatra. Felírtam pár dolgot egy cetlire, ami épp eszembe jutott, apát is felhívtam, hogyha épp nem ér rá, kell-e valami, vigyek majd valami cuccot haza. Amint ezzel is megvoltam, hát körülnéztem a hűtőben, a fűszerek között, a zöldségeket és gyümölcsöket is kiválogattam, hogy mik rohadtak és ehetetlenek már. Ezek is felkerültek a listára, de nem gyűjtök be sokat ezekből, hiszen megint úgy járok, hogy megromlik...így inkább a fontosabbak felé fordítok több figyelmet. Víz. Abból fogok sokat beszerezni, így a lista eleje meg is van. Meg némi konzerv kaja, főzni való és a hangár számára is szerzek be pár dolgot. Hogy a fiúk se legyenek kihagyva, meg az ebek sem. Az öcsémre is gondolok, az ő kívánságát is fel kopírozom, végül útnak is indulhatok, hogy mielőbb letudjam ezt az utálatos vásárlást. A bevásárlóközpont parkolójában már alig találtam helyet, de percek kérdése alatt letudtam ezt is. A listával és a bevásárló kocsival karöltve indultam meg felkutatni a felírt dolgokat, igyekezve, hogy tényleg minél előbb letudjam ezt. Sokan vannak és biztosan idegesítő is lesz mindenki. Akciók akadnak minden második soron, a gyerekrészlegnél akadnak 30 és negyven százalékos akciók is, így fejet ingatva megyek odébb, hiszen sok szülő nézelődik arrafelé. Még jó hogy én kitudom mindezt hagyni, nincs gyerekem és az öcsém már nagy a baba méretnél. Szóval tényleg sietősre veszem, hogy fél órán belül bevásároljak és eltudjak tűnni ebből az örültek házából. És a gondjaimtól is menekülnék, most összejött minden és bárcsak összegyűrhetném és kukába hajíthatnám. De nem ilyen egyszerű, hiszen itt érzelmekkel viaskodom és egyiket sem tudom magam alá gyűrni. Elönt a kétely, a rettegés, a mi van ha kérdésözön általi félelem. És napok óta nem láttam egy bizonyos nőt sem. A közös barátaink esküvője óta mintha a föld nyelte volna el. Az is igaz, hogy nem kerestem, csak az online ismert tereit figyelgettem, de azon sem adott jeleket. Semmit. Így elkönyveltem, hogy ez ennyi volt. Látni sem akar és igazából rá írni sem mertem, nehogy elzavarjon, mert hülyeségekkel traktálom. Ez volt a félelmem...hogy el lök maga mellől, ahogy én is tettem vele egy évvel ezelőtt. De miért nem akkor ott hagyott el valami félmondatot azzal kapcsolatban, hogy békén hagyjam? Vajon rosszul értelmeztem a reakcióját? Vagy nem is értelmeztem sehogyan sem? Elhessegetem a gondolatot nagy nehezen és a feladatomra koncentrálok szinte már erőszakkal. A kocsiba helyezek két zsugor mentes vizet, némi üdítőt és gondolkodok az alkoholon is, de akad a hűtőben és a szekrényekben is elég sok. Úgy hoz ez most kimarad és gurulok is tovább. A fűszerek után máris a fagylaltok felé kanyarodok, ahol pár literes fagyi is landol, hogy jön haza velem. A következő állomás pedig a WC papír és egyé klotyó illatosítók helye. Kicsit odébb elhagyom a kocsit és a sor előtt megállva erősen figyelni kezdem az árakat. Elbambulok ezeket látván és az illatok is mámorítóak, szinte maradnék itt egésznap, ha nem lenne más dolgom is. Így felnyúlok egy sokdarabos olcsó WC papírzacskóért, mikor egy női kéz is megragadja ugyanazt és a kezemet is érinti bársonyos bőre. El időzők pár pillanatra az ismerős kézfejen, majd végig vándoroltatom a karján az íriszeimet és az arcán áll meg a figyelmem. Még meg is lepődöm, el is engedem a kiválasztott csomagot és felé is fordulok. - Aerith. Micsoda meglepetés...nem számítottam rá, hogy itt összefutunk... - próbáltam össze szedni a maradék épp agysejtjeimet és normális szintet megütni vele kapcsolatban. Elakad a szavam újfent a látványán, egyszerűen levenni nem tudom róla a tekintetem. Bár figyelmeztetem magam, hogy miért is jöttem, visszanyúlok a WC papírért, leveszem azt a polcról és a nő felé nyújtom egy széles mosollyal. Visszatért a jókedvem, ahogy a jelenléte bele itta magát a figyelmembe. Vajon miért van olyan érzésem, hogy újabb kínzásnak lehetek alárendelve?
Kezdőlap
