Black is my happy color;

DO EPIC SHIT

Korábban nem voltam a tervezés nagy mágusa. Inkább csak sodródtam, reméltem, hogy az élet majd dob valamit, hiszen nem voltak céljaim. Nem tudtam merre terel majd az univerzum vagy azt, hogy a sors tényleg kőbe van-e vésve esetleg magamnak kellene lapokat osztanom. Végül azt hiszem az előbbi nyert. Ki a tököm gondolta volna, hogy egyszer majd egy rock együttes kellős közepén találom magam, az instám felrobban majd a rajongóktól és olyan emberek is tudják majd a nevemet, akiket én az életben még soha nem láttam... de ők láttak engem. Ott voltam a színpadom, ha lélekben nem is teljesen, de testileg mindenképp. a színpadi jelenlét nem velünk született dolog. Az ember, amikor otthon főzés közben elszórakozik a gondolattal, hogy milyen is lehet a reflektorfény, miközben bömbölteti a zenét és a léggitár húrjait tépi, akkor a fantázia, a képzelőerő kivetít egy képet. Ez a nyomában sem ér a valóságnak. A szíved a torkodban lüktet a gyomorsavval együtt, izzadsz mégis a hideg szaladgál a hátadon és a saját nevedet sem vagy képes felidézni azokban a percekben. Imádkozol, fohászkodsz és könyörögsz, hogy legalább az izmaid emlékezetből tegyék a dolgukat, megtaláld az akkordokat, ne nyúlj félre, ne hibázz. Nem mintha bárki felróna neked néhány apró tévesztést, hiszen voltál a túloldalon is. Tudod, hogy milyen amikor az adrenalin az ereidben lüktet már attól, hogy egy levegőt szívhatsz a kedvenc bandáddal. Én is voltam a tömegben. Üvöltöttem mások dalát és őszintén? A faszom se tudta volna megmondani, hogy a gitáros vajon elbaszta-e bárhol a nagykönyvben megírtakat.
Azt, hogy ezt a fajta félelmet levetkőzd időre van szükséged. Meg hát ugye iszonyú mennyiségű alkoholra, hogy legalább félig úgy üzemelj, mint egy normális ember. Rickyéknek ez az egész egy sokkal szentimentálisabb dolog... mármint azt hiszem.. ők évek óta űzik az ipart, remélik a sikert. Én éppen csak belecsöppentem ebbe. Mondhatni jókor, jó helyen voltam és nekem már csak fel kellett kapaszkodnom a szélsebesen süvítő hajó fedélzetére. Nem mondom, hogy nem vettem ki a részem, hiszen minden energiámat arra fordítottam, hogy előre toljam a bandát a lemaradásom ellenére. Az erőfeszítés azonban kifizetődő.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azon kapom majd magam, hogy otthon gyakorolnom kell azt hogyan írjak alá gyorsan. Tana persze úgy kiröhögött, mint a szar, amikor látta a szerencsétlenkedésem, de bájosan felajánlotta, hogy azért egyet firkálhatnék a mellére csak, hogy az se érjen váratlanul majd egy-egy koncert után. Másnap persze felrobbant a telefonom ahogyan sorba szidta az összes élő és nem létező rokonomat, mert alkoholos filcet használtam és nem bírta lemosni. Édes a bosszú, baby.
Őszintén szólva kicsit nehezen birkózom meg az emberek figyelmével, még úgy is, hogy Ricky a frontember rá van a rajongóknak a legnagyobb igényük. Ez legalább lehetőséget ad arra, hogy megbújjak egy kicsit a háttérben, amikor besokallok.
Amikor végre csatlakozik hozzánk az említett hadvezérünk nem tudom megállni, hogy legalább egyszer ne kérdezzek rá az elégedettségére. Talán egyszer kinövöm. Remélem. A rutinnal valószínűleg elmúlik majd az örökös kézremegés és a nyomorult belső hang, ami azt mondogatja, hogy lehettem volna jobb. Válaszára lejjebb engednek a vállaim, pedig nem is éreztem, hogy ennyire be lennék feszülve. A dobozt átvéve halkan, megkönnyebbülve nevetek egyet.
-Na!-hörrenek fel, amikor ismét sóval dörgölik be a gennyedző sebet, amit a csodálatos mutatványom hagyott maga után.
-Mint amennyit kellett volna? Baszod, ha hiányzik a képem szóljál és végig neked zenélek majd.-röhögök egyet Troy felé miközben egy szál cigit az ajkaim közé csípek, hogy aztán a gyújtóval életre keltsem a másik végét. Ricky az én jótündér keresztapám.
-Majd kérünk neki magasabb pódiumot, hogy kilátszódjon.-vonom meg a vállaimat nevetve, aminek az ütemére a füst szépen ki is jön az orromon keresztül.
-Akkor fasza... kösz.-átveszem tőle a vizet, amit már bontok is, hogy igyak néhány kortyot.
Csendesen hallgatom Ricky-t és a fogaskerekek egyből tekerni kezdenek a fejemben az információkat hallgatva. A pihenő jól hangzik, a fesztivál még jobban a többi terv meg kicsit ijesztően, de persze a jó értelemben.
-Hát én nem fogok hazudni, kurvára elfáradtam. Eszelősen jó volt.. már amikor felfogtam, hogy mi is történik. A belem lóg, de nem cserélném el ezt semmire.-kezdem meg a sort az állapotfelmérésben.
-Mennyire távol? Nyugati part? Vagy Európa? Nem mintha különösebben számítana, mondjátok hol és hánykor kell lennem és megyek én bárhova csak kíváncsi vagyok, hogy mit forgatsz a fejedben.-gondolom a többiek is, de ha már én jártatom a pofám, akkor én kérdezek bele.

outfit: xxx zene: Paint it Black to Ricky

I wear a mask to be the star

- Ez már a hanyadik? – Emeli meg Paul a szemöldökét, miközben vaskos ujjai a pult felületét kocogtatják a poharam mellett.
- Mit tudom én? Három? Négy?
- … vagy több?
- Az is lehet – vigyorogva vonok vállat, mintha mit se számítana, majd magamhoz veszem, ha már volt olyan kedves és kitöltötte nekem. – Mit csinálsz a pultban? Talán tíz évvel ez előtt láttalak utoljára itt.
- Tíz éve te ide még be se tehetted a lábad, fiú! Ne túlozzunk.
- Nincs elég nyomorult, aki dolgozzon? Már itt is te húzod az igát?
- Ez van, ha lelép a legjobb munkaerő… – vet rám félreérthetetlen pillantást - és hiába helyettesítem három másikkal, ha azoknak büdös a munka. Soha semmi nem jó! Nem elég a pénz, túl sok a munka. Nem képesek időben bejönni, mindig elkésnek és nem is törik magukat, hogy ez változzon, de bezzeg úgy lesik azt a kurva órát, ami, ha letelik, épp a hajam nem lobog, olyan gyorsan távoznak – kékjeim gyanúsan méregetik a tarkopasz fejbúbját, majd „mindegy, ha te mondod” grimasszal megvonom a vállam. – Nem dolgozni járnak ezek ide, hanem szórakozni. Ingyen pia, ingyen kaja, ingyen koncert és mulatság. A semmiért fizetek.
- Pedig ígéretesnek tűnt a kiscsaj. Meg az a furcsán savanyú képű, pápaszemes gyerek is.
- Azok is voltak amíg nem azzal töltötték az idejüket, hogy hátul keféljenek – legyint az öltözők és a raktár irányába. Egy pillanatra megütközök a szigorán. Nem sűrűn látni őt ilyennek. Paul a szememben világéletében egy nagyra nőtt, „széle-hossza egy”, kopasz, nagyszakállú medve volt, aki vitathatatlanul szeretett morgolódni és zsörtölődni, de vajból volt a szíve. Most mégis olyan, mint egy robbanásközeli ketyegő bomba.
- Ezt most úgy mondod, mintha én nem ugyan ezt csináltam volna. Nyilván nem magam ellen akarok beszélni, de…
- De te más vagy, fiam!
- Nem vagyok más – jelentem ki határozottan, már-már keményen. – Én is itt dolgoztam, ebben a pultban, mint ők. Én is a Brisard munkatársa voltam és ugyan úgy hátra vittem bárkit, pultos csajt vagy egy jó fogást a tömegből, munkaidőben, szünetben vagy bármikor. Te pedig eltekintettél minden kihágásomtól. Nem, Paul. Nem voltam más, csak te akartál másnak látni – rázom a fejem egy újabb korty kíséretében. – Illetve de! Rosszabb voltam.
- Látod, ezért vagy te más.
- Nem értelek.
- Te mindig vállaltad a tetteidért a felelősséget, soha nem sunnyogtál és nem tagadtad, ha hibáztál, ha baromságot csináltál vagy rajtakaptalak. Lehet, hogy a képembe röhögtél, hogy mit vagyok úgy oda, „éppen szüneted volt, pont belefért abba a tíz percbe egy csaj”, és ezért tényleg pofán tudtalak volna vágni, de az őszinteséget nagyra tartom. Ezek viszont a képembe hazudtak még akkor is, amikor a felvételt lejátszottam nekik - hangja rideg és kemény, tekintetében pedig a csalódottsággal elegyedik a harag és az undor. Nem véletlenül nem megyek bele jobban, inkább eltüntetem az utolsó kortyot is. A pohár éles koppanással éri a pult lapját.
- Jól van, én most – vakarom meg a homlokomat – balra el. Én is ránézek a srácaimra, csak remélni tudom, hogy nem egy-egy csajt döngetnek ők is. Vagy „egy” csajt.
Rég nem voltunk a Brisardban… úgy egy hónapja, de amíg ez másnak normálisnak tűnik, elvégre miért is kellene mindig ugyan oda visszajárni, nekünk ez a hely már-már az otthonunk. Furcsa kimondani, de míg egy időben kötelesség volt az itt eltöltött idő vagy, mostanra kész vagyok belátni, hogy ezek az ősrégi, dohos falak, a recsegő parketta a félreeső helyiségekben, vagy éppen a burkolatlanul hagyott betonpadló az, ami az otthont, a nyugalmat és a természetességet jelenti. Csak akkor jöttem rá, hogy milyen mérhetetlenül tud hiányozni a közeg, az a marék ember, akik még mindig itt güriznek és igyekeznek életben tartani a helyet, vagy épp fenntartani annak szellemét, mikor szögre akasztottam a kötényemet és másnap már nem ide jöttem „dolgozni”. De legfőképpen akkor, amikor belökjük magunk előtt az ajtót és úgy akadnak meg rajtunk a kíváncsi tekintetek, olyan szeretettel és néma rajongással, mintha a saját kölykeik jöttek volna vissza egy hosszú, éveken át tartó „eltávról”. És nincs ez másként az állandó közönség tekintetében sem, akiket büszkeséggel tölt el, hogy régóta ismernek bennünket, akik az elsők voltak és azóta mellettünk állnak és velünk tartanak, mióta megalakultunk. Teljesen más, mint ahova tartunk, amilyen irányt választottunk magunknak. Talán még nem igazán szerepelünk a köztudatban, még messze vagyunk attól, hogy a nyári és őszi fesztiválokon túl nagyobb, saját koncertekben reménykedhessünk, de haladunk… viszont amíg a Brisardban összepacsizunk a srácokkal és név szerint tudjuk, hogy ki kicsoda, mára odáig jutottunk, hogy idegen arcok ezrei üvöltöznek a közönség soraiban, tolakodnak, egymást tapossák mert mind előrébb akar jutni. Nekik nem haverok vagyunk; mostanra emberek ezreinek váltunk a rajongásának tárgyaivá és nem szimpla pacsikat kérnek vagy egy pár perces beszélgetést egy jó csajról, az anyjuk főztjéről vagy egy balhéról valamelyik címeres idiótával, mint tettük azt régen a koncertek végén. Hanem aláírásokat. Gitárpengetőt vagy dobverőt, relikviaként.  
Ezek a beszélgetések megmaradtak ötünk között… mi maradtunk egymás haverjai, ha pedig levezetni, lehiggadni… vagy épp feltöltődni vágyunk, a Brisard jelenti számunkra ezen lehetőséget. Az otthonunk…
- Ideadod? – Biccent Drake a cigipapírok felé, amit a kezébe is nyomok. Tekintetem olykor Pete felé kalandozik, vagy épp a távoli sarokban, telefonon hosszas diskurzusba bonyolódó Benjire. Őket kettejüket még nekem is nehéz behatárolni, hogy egy-egy koncert mit jelent nekik vagy épp mit éreznek utána? Nekünk hármunknak, „öregeknek” se természetes az a felhajtás, ami lassan kerekedni látszik körülöttünk, még mi is szokjuk a magunk módján a közönséggel való kommunikációt, de valahol mégis elsődleges feladatommá vált, hogy az ő kettejük kis lelkivilágát istápolgassam, ha kell. Egyikét, mert lássuk be, hiába, hogy hónapok teltek el azóta, hogy teljesértékű Wanderers tag vált belőle, mégis váratlanul és talán túl gyorsan pottyant bele ebbe a világba- és életmódba, a felhajtásba. Már önmagában a zenei műfajjal is meg kellett haverkodnia, hozzá kellett szoktatnia magát, ezer meg egy számot kellett rövid idő alatt benyalnia, és akkor ott van a tömeg, aminek a végét az utóbbi néhány fesztiválon látni se lehetett. Szüksége van a megerősítésére. Benji pedig… ő Benji. Még mindig képtelen arra, hogy elhiggye és el is akarja hinni azt, hogy ez az ő jövője, mert fiatal kora ellenére már most olyan tudás van a kezében – meg a fejében – amit egy-egy évtizedek óta magát zenésznek valló személy is megirigyelne. De pont ez a baj: képtelen hinni. Nem beszélve arról, hogy hazulról sincs támogatása, amiért mellettünk tette le a voksát a nagy családi biznisz helyett.
Peter megállapítására már épp bólintanék, mikor érkezik a kérdés is. Hümmentve vigyorodok el, majd megemelkedve a jobb napokat is látott, többnyire miattunk ki ült és elócskult kanapéról, mellé lépek.
- A legjobb az elmúlt néhány hétben – biccentek, majd átadok neki egy doboz cigit, ha már Drake olyan lelkesen csavart pár szálat mindenkinek, és az ujjhegyemmel meglököm a szőke üstökét. – Végre megtaláltad a közönséget és nem Troynak zenéltél.
- De szemét vagy! – Nevet fel a szóban forgó másik. – Ne higgy neki! Többet láttam a tarkódat, mint amennyit kellett volna.
- Vigyázz! – Támaszkodok meg alkarral a vállán, tenyérrel meglegyintve a mellkasát. – Ha túl sűrűn takarod el a közönség elől, még megtalál sorozni néhány dobverővel... vagy cintányérral – vigyorogva egyenesedek fel, és kihúzok egy szálat a fém cigarettatartóból. – Viccet félretéve, tényleg az volt. Igyál – adok oda neki egy kis üveg vizet, és kiosztok egyet-egyet a többiek között is.
- Remington ma nem tud eljönni, de a lelkemre kötötte, hogy faggassalak ki benneteket az elmúlt napokról – dobom le magam eddigi helyemre Drake mellé, Peterrel szembe. – Benji, tedd le most már anyádat és húzd ide a segged! – Intem őt is közelebb magunkhoz. Troy-t nem kell, jön az magától is. - Egy hét, három koncert. Most két hét szünet minimum. Mindenki mehet az asszonyhoz, meglátogatni a nagyit vagy a jegesmedvéket a sarkon, tudja a tököm kinek mi a program. Azt nem tudom per pillanat, hogy mit tervezett azután, mert… - bányászom elő a telefonomat, hogy a Remyvel közös naptárt felpörgessem. – De. Két fesztivál, aztán még „tervezés alatt”. Összefoglalva ennyi. Az a kérdése, hogy egy: hogy vagytok? Sok volt ez így, élveztétek, jó volt? Kettő, van-e bármiféle kívánságotok, hogy merre mennétek? Én felvetettem neki, hogy talán ideje lenne kicsit távolabb kerülni a keleti parttól. Mit gondoltok?

to: @Peter Panborne

“Even perfect people are taught to practice imperfections just to fit in the society. Thus, the famous saying of 'no one is perfect' still prevails.”

Black is my happy color;

DO EPIC SHIT

Mondanám, hogy az elmúlt időszak fenekestül felforgatta az életemet, de ez nem lenne igaz.. végül is... hát faszom... mi változott? Semmi. Azon kívül, hogy elköltöztem otthonról, most épp Rickynél lakok és a mindennapjaim másból sem állnak csak zenélésből és folyamatos felkészülésből a következő koncertre. Ja... merthogy beindult a szekér. Nem is kicsit. Egy évvel ezelőtt még pizzákat hordtam ki és a a Saxo-val lötyögtem, mint kezdő, hobbi zenész és most? Most a kurva életbe is, de ezreknek zenélünk.
Kicsit sem volt zökkenőmentes a folyamat. A belemet kidolgoztam, hogy fel tudjak zárkózni tudásban legalább valamennyire a bandához és ne lógjak ki a sorból. Vagy aludtam vagy a gitárt nyúztam, ami nem kevés feszültséghez vezetett otthon, hiszen édesanya ugyan értékelte, hogy végre van valami célom az életben, de hogy pont a rock legyen az... hát na abban talált némi kifogásolnivalót, ahogy abban is, hogy szerinte kizsigerelem magam azzal, amilyen intenzitással sikerült ennek az egésznek nekifeküdnöm. Én viszont éreztem, hogy azok voltak az igazi 'most vagy soha' pillanatok az életemben. Nem hagyhattam veszni, sem pedig kicsúszni a kezemből, így tényleg mindent beleadtam vagy még annál is többet.
A legelső koncertet kurva lazán kezeltem, hiszen tudtam, hogy az összes dal megy oda-vissza még akkor is ha vakon kell eljátszanom... ez a a lelki megnyugvás segített abban, hogy csak háromszor okádjam tele a szemetest a folyosón, az utolsó percekben, bár szerény véleményem szerint az sem sokat segített, hogy minden ilyen megtisztulást egy... két... három felessel öblítettem fel a többiek tanácsára, ők meg hát persze hogy a picsába ne tudnák a dolgukat... hallgattam rájuk.
Őszintén szólva nem sokra emlékszem az első fellépésből annyira ideges és részeg voltam, így az Istennek se tudnám megmondani, hogy miként álltam a sarat, de mivel másnap sem basztak ki, így azt mondanám, hogy ha mást nem is tudtam, de legalább tisztességesen túléltem anélkül, hogy őket különösebben zavartam volna. Mondjuk azóta is szopatnak, hogy volt egy teljes szám, amikor nem a közönség felé fordulva nyomtam, de szerintem ez csak legenda... szopatnak.... mármint magamat ezzel nyugtatom és természetesen tagadni fogom a sírig.
A második könnyebb volt, csak egyszer hánytam és már nem kellett annyit innom... a harmadiknál már csak ittam... a negyediknél meg már jól is tudtam tényleg érezni magam. Szóval szépen lassan, mint egy jó kurva belekoptam az iparba és már nem a seggemet összeszorítva léptem ki az emberek elé.
Lassan nem emlékszem milyen volt az élet ezelőtt... amikor a 'menjünk haza este' nem azt jelentette, hogy irány a Brisard egy combos bebaszásra, még akkor is ha lógott a belünk a fellépés után... mint ahogyan ma este is.
Azt hiszem sikerült elbambulnom... de kurvára... mert a geci se tudja miről pofáznak a srácok, bár néha még akkor is nehéz követni őket, amikor minden erőmmel rájuk koncentrálok.
Nagyokat pislogva kortyolok egyet a sörömből. Még remeg egy kicsit a kezem.. ahogy az szokott miután kiment belőlem az adrenalin miután lejöttünk a színpadról.
-Ez ma kurva jó volt... nem?-pillantok Ricky-re. Néha még egy kicsit úgy érzem magam, mint egy elveszett kiskutya és szükségem van a megerősítésre. Geci erős bennem a megfelelési kényszer, amitől nem hiszem, hogy a közeljövőben meg tudnék szabadulni, csak egy kicsivel jobban kezelem... azt hiszem.

outfit: xxx zene: Paint it Black to Ricky