Sokat gondolkodtam azon, hogy mi legyen a következő lépés. Egyrészt, mert iszonyatosan tanácstalan vagyok, másrészt meg, nem akarom, hogy Astonnak csalódnia keljen bennem. Ismét. Már magam sem tudom, hogy hányadszor. Megbeszéltük ugyan a dolgokat, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerült is elfogadnunk, megértenünk és megemésztenünk mindazt amivel az utóbbi napokban szembe kellett néznünk. Talán még soha nem éreztem magam ennyire tanácstalannak, egyszerűen fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes döntés. Hagyja az egészet a francba és bízzam a sebek begyógyítását az időre, vagy mindazon tudás birtokában amivel rendelkezem egyszerűen csak álljak bosszút? Azért is nehéz a döntés, mert valamikor nagyon kedveltem Ezrát. Barátok voltunk és hosszú ideig képes voltam szemet hunyni afölött ahogyan él. Egy darabig azzal csitítgattam magam, hogy nem az én életem, nem az én dolgom, de ahogy az nálam olyan sokszor előfordul, elfogyott a türelmem. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor vagy miért, de egyre terhesebb lett a társasága a számomra, már az is zavarni kezdett, ha Aston csak beszélt róla, így tudatosan próbáltam kizárni őt az életemből. Nem érintkezni vele, csak ha életbevágóan fontos az ügy, aztán egy idő után már ő sem kereste a társaságom és Aston sem akarta elfogadtatni velem. Az események felgyorsultak körülöttünk és sem energiám sem pedig erőm nem maradt ahhoz, hogy vele foglalkozzak. Így volt jó. Most viszont úgy tűnik, hogy akaratom ellenére ugyan, de ismét felbukkant az életemben. Szívem mélyén tudom, hogy nem rossz ember, egyszerűen csak képtelen arra, hogy kimásszon abból a gödörből, amit saját kezűleg ásott magának. Most viszont úgy érzem, hogy muszáj beszélnem vele. A szemébe kell néznem, válaszokat kell kapnom, mert a testvéremnek kijár az igazságszolgáltatás. Még akkor is, ha nekem kell lennem az igazság osztónak. Paul is egyre többet érdeklődik, szeretné végre elkapni azt a fickót aki megölte a testvérét, és félek, ha nem vagyok elég gyors, akkor ő maga fogja a kezébe venni az irányítást, és abban az esetben még én sem menthetem meg Ezrát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nyomaszt a lelkiismeretem amiért ismételten Aston háta mögött cselekszem, tulajdonképpen kihasználva az ő őszinteségét, de képtelen vagyok úgy élni tovább, hogy nem tettem semmit. Nem volt elég időm ahhoz, hogy megismerjem a fivérem, soha nem alakult ki közöttünk az a szoros testvéri kötelék, ami a legtöbb testvérpárra jellemző, de kedveltem őt és a halála olyan űrt hagyott bennem, amit nem könnyű feldolgozni. Néha sokkal könnyebb lenne az életem, ha megtanulnám elengedni a dolgokat, ha nem ragaszkodnék görcsösen a saját igazamhoz. Egyszer majd eljön ennek is az ideje, de most még szembe kell néznem egy régi baráttal, aki iránt mostanra már semmit nem érzek a szánalmon kívül. Azt gondoltam, hogy sokkal nehezebb dolog lesz felkutatni őt, de csak néhányszor kellett éppen jó helyen lennem, egy kis határozottsággal pedig a kis madarak önként daloltak nekem. Na persze ehhez szükség volt néha egy-két zöldhasúra is, de ennyit megér az igazság. Sokszor rettegve sétáltam végig Brooklyn lepukkant negyedében, alkoholisták, csövesek, drogosok között és csak azért imádkoztam, hogy senki ne akarjon hátba szúrni vagy megfojtani a pénzemért. Minden alkalommal, amikor a biztonságosan egyáltalán nem mondható környéken sétáltam egyedül, eszembe jutottak a férjeim szavai, az az állapot ahogyan azon az éjszakán rá találtam a lakásunk nappalijában, a félelem a szemében és az ígéretem, hogy óvatosabb leszek. Tudom, hogy soha nem bocsátaná meg nekem, ha a makacsságom miatt nekem vagy a fiúnknak baja esne. Én sem bocsátanék meg magamnak.
Meg kell állnom egy pillanatra, mert lábaim elgyengülnek, szívem iszonyatos tempót diktál a mellkasomban és pánik hatalmasodik el rajtam. Lehunyom a szemem, mély levegőt veszek, próbálom a lehető leggyorsabban lecsillapítani magam. Csak a cél loboghat a szemem előtt amiért itt vagyok. Eltaszítom magam a poros faltól és magabiztosságot sugározva haladok tovább. Csak cipőm koppanása töri meg a csendet, de fejemben zakatoló agyam hangját még ez képtelen tompítani. Tekintetemmel Ezra alakját keresem. Szemem sarkából látom ahogyan a mellettem elhaladó emberek végig mérnek, még olyan is akad, aki valamilyen gusztustalan megjegyzéssel illet, de ezekkel már nem foglalkozom, a bandában töltött időszakban megtanultam kizárni ezeket az életemből. Nagyjából. Ismét megtorpanok amikor végre megpillantom azt az alakot, aki miatt legalább már fél órája sétálok, az isten tudja már, hogy Brooklyn melyik negyedében. A lábam mindjárt leszakad ebben a cipőben, most már bánom, hogy nem voltam képes valami kényelmesebbet húzni magamra. Lelassítom a lépteimet, mintha ezzel az időt is képes lennék megállítani.
- Ezra! szólalok meg, amikor már kartávolságon belül vagyok és ujjaimmal óvatosan megérintem a vállát. Remélem nincs annyira belőve, hogy ne lehessen vele normálisan beszélgetni. Azt sem bánnám, hogy most először életemben józan állapotában látnám. Szüksége lesz arra, hogy gondolkodni tudjon.
- Van egy perced? húzom vissza a kezem, ami automatikusan megtalálja helyét a pocakomon, mintha tudat alatt ezzel is védeni szeretném Benjit odabent.

A tanácstalanság a  leggyengébb emberi tulajdonság, mindig próbálom elkerülni, most mégis úgy állok itt, mint akinek fogalma sincs arról, hogy miért jött. Tudom, hogy beszélnem kell Ezrával, a szemébe kell néznem, szükségem van erre ahhoz, hogy beletörődjek. A beletörődés a másik olyan jellemvonás, ami a lehető legtávolabb áll tőlem, és amit ha bárkiben felfedezek azonnal kihoz a sodromból. Most mégis azt érzem, hogy kénytelen vagyok belesüppedni a tanácstalanság és beletörődés mocsarába, ez az ügy jóval túlmutat rajtam, a mindig magabiztos nő, most teljesen árnyéka önmagának. Utálom ezt az érzést, ezt a szituációt, amibe belekeveredtem, rühellem, hogy nem látom a kiutat és a gyűlölöm a mellkasomra nehezedő félelem érzését. Ha rajtam múlna Ezrát gondolkodás nélkül a kutyák elé dobnám, de a családom nyakik benne van az ő mocskos ügyeibe, őket pedig védenem kell.
Haragszom Astonra, amiért részt vett a testvérem holttestének az eltüntetésében, amiért még most is minden áron védeni akarja Ezrát. Jogosan a kérdésem, miért? Az elmúlt évek során, mit tett amivel ennyire kiérdemelte a férjem szeretetét és védelmét. A válaszom nagyon egyszerű: semmit. Én már nagyon régen elengedtem volna a kezét, annyira mélyen van a pöcegödörben, hogy már úgy sem lehet megmenteni bármennyire is szeretné.
Az elmúlt órákban, amióta minden létező módszert bevetettem arra, hogy megtaláljam a férjem függő barátját, legalább száz egyességet megszegtem, ami köztem és Aston között kötődött. Tudom, hogy ha tudomást szerez arról, hogy nem csak én testi épségemet, hanem a pocakban növekvő gyerekünk életét is kockára tettem nehéz lesz kiengesztelnem. Tudom, mégsem bírtam ki, hogy ne jöjjek el ide és ne tegyem fel a kérdéseimet.
Szánakozva mérem végig a férfit, szánalmas mozdulatait, üveges tekintetét, csontsovány alakját, beesett arcvonásait. Mindig ennyire szarul nézett ki? Emlékszem, hogy a gimiben azért sok lány megfordult utána, azt hiszem mostanra már minden jó ízlésű nő messziről elkerüli. Néhány lépést hátrálok tőle, nem azért, mert félek, hanem mert iszonyatosan idegesít a cigiből áradó bűz.
- Dolgozol? szalad magasba a szemöldököm. - Mióta hívják munkának azt, hogy szarrá lövöd magad, majd öntudatlanul a saját vizeletedben alszol el valamelyik sarkon? Érdekes... egyszerűen nem tudom leplezni az undort, ami kiül az arcomra, ha rám pillant tökéletes le tudja olvasni fizimiskámról a fejemben kavargó gondolatokat.
- Mi kéne? idegesen rajzolok apró köröcskéket a pocakomra, próbálva lenyugtatni magam, nem szabadna felidegesítenem magam.
- Hogy mi kéne? lehalkítom a hangom, mert a köztünk zajló beszélgetés nem tartozik senki másra.
- Válaszolok kellenek Ezra. veszek egy mély levegőt. - Remélem annyira nem drogoztad szét az agyad, hogy nem emlékszel. A te érdekedben remélem. bármennyire is undorodom]- közelebb lépek hozzá, hogy biztosan csak ő hallja a szavakat, amik elhagyják az ajkaimat.
- Emlékszel arra a napra, amikor fegyvert ragadtál és könyörtelenül kivégeztél valakit? És arra emlékszel, hogy Astont is bele rángattad a dologba? hangomban még nem cseng fenyegetés, sokkal inkább kíváncsiság és harag.
- Tudni akarom, hogy miért. Miért vetted el az életét és miért tetted az állítólagos legjobb barátodat bűntárssá? tömény gyűlölet árad a hangomból, próbálok stabilan állni, de egyik kezemmel meg kell támaszkodnom a fal oldalába, attól félek, hogy elhagy az erő és összeesem.
- Remélem, hogy nem fárasztasz hazugságokkal...